10. fejezet
Reggeli Pitonéknál


Hermione nem tudott aludni egész éjjel. Már órák óta a papírjait rendezgette a dolgozószobájában. Átnézte a jegyzeteket, kézzel rajzolt térképeket, de egyetlen egy ujjal sem nyúlt ahhoz a munkaköri leíráshoz, amit a polgármestertől kapott. Így is volt elég, amit meg kellett emésztenie. Ehhez pedig nem volt szüksége még több méregre. Idegesen tologatta maga előtt a papírjait, és egyvalami nem hagyta nyugodtan. Ujjai kopogtak a kartonpapír fedélen, aztán kinyitotta.

Draco Malfoy aktáját többször is elővette. Az egykori mardekáros kedves mosollyal nézett rá, majd visszaváltott a komor arckifejezésre. Igen, igen, Malfoy határozottan felnőtt, markáns arcél, szürke szemek, és ha mosolygott… Még mindig meg voltak a sárkánypikkelyek a bőrén, ami az első félresikerült átváltozás óta magán viselt. Hosszú percekig nézte a férfit. Megpróbálta elképzelni milyen lenne vele újra beszélni, és elmondani mindent. Be kellett csuknia az aktát, hogy még csak ne is gondoljon rá. Ez nem ment…

A jegyzeteit újra átpakolta máshova, de inkább idegességből, mint szándékosan. Az asztal bal felén egy lista pihent, amit a főnöke állított össze a kihallgatásokról. Fáradtan rakta egymásra a papírokat, amikor megállt egy pillanatra. A zöld tintával írt nevet érintette meg, igaz csak véletlenül, de kirázta ettől a hideg.

Draco Malfoy

Újra elfogta egy érzés, amivel nem tudott mit kezdeni.

– Francba, francba – mondogatta félhangosan Hermione.

A szája elé tette a kezét és felkönyökölt az asztalra. Persephonénál tett látogatása felkavarta, és még csak nem is ez volt a legjobb szó arra, ami történt vele. Egy pillanatra lecsukta a szemét. Kezdett minden kicsúszni a kezéből, persze nem egyszerre, hanem lassan-lassan, és amikor erre ráeszmélt már túlságosan késő volt. Először a balesete, aztán a költözés, Keelan védőbűbáját sem tudta megújítani, és ez még csak az első néhány lépés. Nem állíthatta meg a lavinát, ami lassan, de biztosan elindult.

Újra lenézett a pergamenre. Draco neve még mindig ott virított zöld tintával a listában. Megint végigsimította a sort. Rettegett a találkozásról, amit képtelen lett volna elkerülni. Megpróbálta lejátszani a beszélgetést, de csak képtelenségek zűrös halmazának tűnt az egész, és a végén ott lyukadtak ki, hogy halálos ellenségekké váltak. Azonban még késleltethette a találkozást. Még nem tudta, hogy hogyan mondja el. Addig nem szabadott találkozniuk. Legalábbis ez volt a terv.

Elrakta az iratokat az asztalfiókba, és néhány bűbájjal lezárta azt. Aztán úgy döntött kicsit kimegy a friss levegőre. A kert csendes volt ezen az éjszakán. Csak néhány bagoly huhogott álmosan az egyik közeli tölgyfán. Túlságosan közel került a természethez, a vidéki élethez. A megszokott zajok szörnyen hiányoztak neki. Fázósan fonta össze a karjait, és mélyen beszívta a friss levegőt, amiben benne volt már a kezdődő nyár édes illata. London forgataga után ez a különös, mély csend annyira más volt.

Felnézett az égre, milliónyi csillagot pillantott meg. Milyen régóta nem látta már így az éjszakai égboltot. Londonban soha nem látni ennyi csillagot. Eszébe jutott, amikor Dracóval a szökésük után a szabad ég alatt várták, hogy össze tudják gyűjteni a csillagport, amire az emlékek visszahozása miatt volt szükségük. Miért gondol rá megint? Mélyen felsóhajtott. Elkerülhetetlennek tűnt, hogy újra találkozzanak, és a titka a napvilágra kerül. Rettegett ettől. De most a feladatára kellett figyelnie.

– Még nem alszol, anyu? – szólalt meg Keelan mögötte.

– Kicsit kijöttem a levegőzni – válaszolt Hermione, aztán elmosolyodott. – Túl nagy a csend.

– Hiányzik a zaja? – kérdezte a fia, majd közelebb ment anyjához.

– Talán az a baj, de majd hozzászokom – bíztatta magát a boszorkány, és vett egy mély levegőt, mielőtt témát váltott: – Elképesztő, hogy mennyire sok csillag látszik az égen.

– Kisebb a légszennyezés – ásított egyet a fiú, és kinyújtózott.

– Igen – bólogatott a boszorka. – És te mit csinálsz itt kint ilyen későn?

– Kell néhány csokor vöröszuzmó – válaszolt a fiú. – Elfelejtettem, hogy kifogytam belőlük, és itt rengeteg lehet.

– Mire kell ez neked? – kérdezte Hermione, miközben megpróbálta felmelegíteni magát. – Tudtommal nyári szünet van és lazítanod is kellene.

– Lazítani? – nézett rá a fiatal varázsló. – Nem is tudod mennyire kell most hajtanom.

– Keelan…

– Csak egy feladat bájitaltanra – vonta meg a vállát Keelan. – Egyelőre persze nincs kész, amin dolgozom, de majd idővel.

– Elmeséled?

– Nem – húzta fel az orrát és intett nemet a fejével. – Tudod, rossz ómen. Majd, ha készen lesz.

– Te tudod. Pedig lehet, hogy tudok benne segíteni – nézett rá fél szemmel az anyja. – Nem voltam csapnivaló bájitaltanból.

A fiú vett egy mély levegőt. Valahogy semmi kedve nem volt együtt főzni az anyjával, egyedül akarta megoldani a feladatot. És valószínű Hermione helytelenítette volna azt, hogy veszélyes anyagokkal kísérletezik.

– Köszönöm, de nem, boldogulok egyedül is – válaszolta egy kis szünet után.

– Hát rendben.

– Te mész lefeküdni?

– Igen. Holnap sok dolgom lesz – vetítette előre a boszorkány.

– Rendben. Akkor jó éjt, anyu!

– Neked is jó éjt! – mosolyodott el Hermione. – Ne menj túl messzire! Még nem tudom, hogy milyen közel vagyunk a rezervátumhoz, és ilyenkor éjjel nem túl szerencsés a sárkányok közelébe menni.

– Nem megyek messzire – rázta meg a fejét. – A kert végében van egy fa, ami alatt láttam délután egy csomó vöröszuzmót.

– Megnyugodtam – nevetett fel a boszorkány.

– Pedig képes lennék elbánni egy sárkánnyal – húzta ki magát, és olyan vigyorral nézett az anyjára, mintha mindent tudna ezen a világon.

– Keelan…

– Nem keresem a bajt. És nem hazudok – tette hozzá a fiatal varázsló. – Nem akarok hősködni vagy ilyesmi.

– Azt remélem is.

– Nem is tudom mi a baj ezzel. Te is annyi mindenbe benne voltál. Nekem is kéne valamiféle izgalom a nyárra. Én semmit sem csináltam a Roxfortos éveim alatt.

– Ez meg hogy jön ide? – nevetett fel Hermione kényszeredetten. – Valamiféle világmegmentő akcióra vágysz?

– Lehet – vallotta be Keelan, bár némiképpen viccelt is.

– Keelan…

– Mi a baj ezzel?

– Egy este túl kevés ahhoz, hogy ezt elmondjam. Én kimondottan örülök neki, hogy az életünk mentes volt azoktól az izgalmaktól, amiket gyerekként átéltem. – És hálás volt a paranoiájának is. Sok időt töltött azzal, hogy a fiát megvédje, és még többet azzal, hogy mindig hátra nézzen.

– Hát nem is tudom…

– Keelan…

– Jaj, anya…

– Menj csak! – mondta végül, mert nem akart meddő vitába kezdeni újra a fiával.

– Jó éjt, anyu!

– Jó éjt!


¬¬¬¬***

Másnap reggel Abby fáradtan figyelte az ablakán beszűrődő reggeli fényt és elfintorodott. Megint egy újabb reggel, amikor a kedve még mindig olyan rossz, amilyen a tegnapi is. Legalább két órája ébren volt, de csak feküdt az ágyában. A családja már valószínűleg a reggelihez készülődött, neki viszont leginkább magányra lett volna szüksége. Tudta, hogy ez teljesen lehetetlen. Kedvetlenül mászott ki az ágyból. A lába még mindig fájt, nem merte megnézni… még kereste a bájitalt, amivel a mágia okozta seb kitisztul. A sima gyógyító ráolvasás már nem használt semmit sem. Szólhatott volna valakinek, de mindenki rengeteg kérdést tett volna fel. Talán majd Draco, jutott eszébe hirtelen. Ő mindig tartotta a száját, vagyis többnyire.

Közben magára kapta a szokásos fekete szerelését, aztán kifestette a körmeit, de ezúttal vérvörösre. Szemét fekete tussal húzta ki, és alaposan megnézte magát a tükörben. Elégedetten elmosolyodott. Olyan volt, mint valami titokzatos, veszélyes boszorkány. Bár tisztában volt vele, hogy apja rögtön eloszlatja majd a misztikumot külseje felett, de momentán a kamaszkori lázadás jobban lekötötte. Felvette a fekete csipke kardigánt és hanyagul hátradobta tintafekete hajfonatát, amit apró smaragdköves ezüstsárkányok díszítettek. Elégedett volt külsejével, és végre jobb lett a kedve is.

– Abby! – szólt anyja a földszintről. Sohasem volt ingerült a hangja, és ezt Abby soha nem tudta megérteni miért, amikor ő maga az érzelmek teljes skálájával próbált megküzdeni csak ma reggel. – Kész van a reggeli!

– Megyek már! – kiáltott vissza dühösen. Mikor Abby új belenézet a tükörbe ugyanazt a morcos ábrázatot látta, mint tegnap lefekvés előtt, csak most mintha még zordabb lenne… Pedig olyan szépen indult ez a nap, most esélye sem lesz megszökni a szülők elől. Mindenesetre reménykedve a bőrből készült válltáskáját, melyekbe általában a bájital hozzávalókat, és különféle köveket hurcolt magával, most azonban sokkal értékesebbet rejtett el benne.

– Abby! – kiabált most öccse, Alarick is, ő viszont cseppet sem volt nyugodt természet. – Anya nem hajlandó ide adni a reggelit, amíg együtt nincs a család. Szóval told ide a képedet! Ne akard, hogy felmenjek érted!

– Merlin szerelmére, mindjárt megyek! Az embernek soha nem lehet egyetlen perce sem magára – zsörtölődött halkabban, de öccsének éles hallásáról egyetlen pillanatra megfeledkezett.

– Neked túl sok perc kell, ami rád jut – nevetett Rick jóízűen. – Gyere nővérke, és nem öntök rád hideg vizet.

Abby magában átkozta azt a percet, amikor úgy döntött nyitott ajtónál alszik. Legtöbbször így tett, mert utálta a bezártságot, most azonban szívesen lett volna teljesen egyedül. Öccse szemtelen viselkedése még inkább morcossá tette.

– Mit mondtam neked arról, hogy ne hallgatózz! – mérgelődött a lány, majd becsapta a szobája ajtaját. Elővigyázatosságból átkot szórt a kilincsre, így kíváncsi testvéreit távolt tudta tartani.

A lázadó ajtócsapódást a földszinten is hallották. Perselus aggódva nézett az emeletre vezető lépcső felé, de aztán a Reggeli Prófétával együtt inkább az étkezőbe folytatta az útját. Elmosolyodott, amikor meglátta feleségét, ugyanakkor némileg tanácstalan volt a kamaszkorba lépő gyerekei viselkedése miatt.

– Mi volt ez a hangzavar? – kérdezte Perselus. – Egy közös családi reggeliről van szó. Ez pedig egy drámaelőadás.

– Csak a gyerekek – mosolyodott el Persis, majd egy csókot nyomott férje ajkára. – Sikerült megjavítanod azt az állítólagos megtört bűbájt?

– Igen, persze. Valamiféle fiatal boszorkány azzal játszik, hogy feltöri a varázslataimat. – Kuncogás hallatszott a konyhából és hamarosan egy göndör, tintafekete hajú, fekete szemű boszorkány lépett ki az ajtón. Mintha csak Persis mása lett volna, eleven volt és majd kicsattant a jókedvtől, teljesen ellentéte volt nővérének.

– Edzésben tartalak, apa – táncolta körbe Beth, a legkisebb lánya, majd magához ölelte apját. Perselus kedvesen megsimogatta a kis boszorka fejét. – Ez az átok kimondottan nehéz volt, a fél éjszakám ráment arra, hogy megfejtsem.

Perselus elnézően elmosolyodott. Mindig így tett, ha a legkisebbről volt szó, persze a szigorúság álarcát vele szemben is fenntartotta. A göndör fürtök és a mosoly mindig a napsugarat juttatta eszébe egy hosszú tél után. Beth homlokegyenest más volt, mint a mostanság durcás Abby, akinek úgy tűnt, hogy a világ fájdalma nyomja a vállát. A varázsló visszasírta azokat a pillanatokat, amikor még értette, hogy mi zajlik lánya fejében…

– Büszke vagyok rád, de tudnod kell, hogy mostanság nem ajánlatos errefelé ilyesmiket csinálni – fedte meg némi szigorral Beth-t Perselus.

– Vigyáztam. Csak egy helyen törtem meg.

– Aztán nehogy elvegyék az engedélyünket, varangy – mondta Rick csúfolódva. – Nem akarok egy nyarat mágia nélkül tölteni.

– Nem fogják – forgatta meg Beth a szemét. – A sárkányok miatt biztos, hogy nem vonják vissza.

– A polgármester szigorított a biztonsági előírásokon – vette át a szót az apjuk. – Legyetek óvatosak mindannyian. Inkább terítsétek meg az asztalt. Beth reggeli után hamarosan indulunk a reggeli ellenőrzésre.

– Már alig várom – vigyorgott a fiatal boszorkány.

– Akkor megint egyedül menjek a rezervátumba? – méltatlankodott Rick, aztán felnézett telefirkált pergamenből. Fekete, rövid haja a szemébe lógott, idegesen söpörte ki a tincseket a szeméből. Megint valamilyen bájitaltan recepten dolgozott, Perselust egy pillantást vetett a pergamenre, majd elmosolyodott. Robbanás lesz újra, gondolta révedezve, de a fia mindig is büszke volt arra, hogy egyedül oldott meg mindent. Rick letette a pennát, és várakozva nézett Beth-re. Húga csak megforgatta a szemét. – Nagyon remek, hogy össze tudod kuszálni a napirendünket.

– Miért olyan fontos, hogy veled menjek? Nem vagyunk összenőve – jelentette ki Beth, majd megigazította enyhén göndör haját. – Hacsak nem valami hülye fogadást eszeltetek ki Kaleb haveroddal, hogy bosszantsatok.

– Rick, egyszer még nagyon nagy bajba kerülsz – csóválta meg a fejét Abby, majd leült a szokásos helyére. Maga alá húzta a lábait és vett egy pirítóst a tányérból.

– Rólad ne is beszéljünk! Úgy nézel ki, mint egy mugli, boszorkánynak öltözve – lökte oldalba nővérét a fiú, Abby egyből visszaadta a kölcsönt. Rick nem hagyta annyiban a szurkálódást. – Inkább apuci kicsi hercegnőjének kellene kirittyentened magad, nem valami sötét boszinak a Zsebpiszok közből.

– Na, mindjárt megmondom, hogy neked minek kellene kirittyentened magad, Pince Hercege! Miért nem mész, és aprítasz egy kis futóférget?

– Te meg…

– Elég legyen, gyerekek! Nem feltétlenül muszáj hangoskodni reggeli közben. – Piton nem emelte fel a hangját, mégis mindhárman elhallgattak. Az egykori bájitaltanár már egészen hozzászokott a gyerekzsivajhoz, amit a három kamaszgyermeke nyaranta minden reggel előadott az étkezőben vagy a konyhában, igazából bárhol képesek voltak veszekedni. Most mind a hárman puffogtak egymásra, de legalább csendben tették. A varázsló a Reggeli Próféta mögé bújva rejtette el a mosolyát. – Azért beszélgetni szabad, ha már nem ölitek egymást. Ma nincs kedvem a Silencióhoz.

– De ő kezdte.

– De ez nem is igaz.

– Gyerekek! Elég! Mégis jobb lenne a csend.

– Ha így lenne, akkor unatkoznál, apu – mosolygott rá Beth a palacsintáját majszolva. – Tudom, hogy hiányolsz bennünket, ha nem vagyunk itthon.

– Ez nem igaz, kétszer körbetáncolom a házat, amikor elmentek – bizonygatta Perselus, majd kortyolt egyet a kávéjából. A három gyerek egymásra nézett és elvigyorodott. – Sőt, ha jobban meggondolom inkább háromszor. A szerencse és a számmisztika kedvéért.

– Én egészen máshogy hallottam – mondta Abby, és elmosolyodott. – Órákra bezárkózol az irodádba, és ki sem jössz onnét. Talán még néhány könnycseppet is ejtesz értünk.

– Miféle kém lehet, aki ilyeneket állít rólam? – tette fel a kérdést tetetett felháborodással, majd szúrós szemmel gyerekeit vizsgálgatta.

– Anyunak hívják.

– Én soha nem mondtam ilyet – szólt a konyhából színpadiasan Persis. – Kényszer alatt sem vallok ilyesmiket.

– Na persze, édesem. Nem kell téged semmire sem kényszeríteni.

– Igazad van – mondta végül, s az asztalra tett egy tálnyi bacont. Rick szeme felcsillant, s mielőtt még a többiek hozzáérhettek volna a felét a tányérjára kotorta. – Nos, én hamarosan megyek dolgozni, de ti csak egyetek nyugodtan. Rick, ma te vagy a soros a mosogatásban és konyha kitakarításában. – A lányok összemosolyogtak látva testvérük fintorát.

– Ragyogni fog minden, anya – biztosította hatalmas lelkesedéssel.

– Remélem is. Oh, mielőtt elfelejtem, estére senki se tervezzen magának programot. – A Piton család nagyobbik fele egy emberként hördült fel, és fordult Persis felé, aki elégedett arckifejezéssel nyugtázta a reakciókat. A váratlan vendégeket senki sem szerette Pitonéknál, Persis kivételével, aki nem túl gyakran, de meghívott pár ismerőst a Piton rezidenciába. Egy elég hosszú pillanatig egyikük sem szólt egyetlen szót sem. Végül a család feje vett erőt magán először, és megköszörülte a torkát.

– Miért, édesem? – Piton természetellenes vigyora, valamint a Piton gyerekek egyhangú felhorkanása nem igazán volt jó előjel. Persis csak mosolygott és optimistán válaszolt családjának.

– Áthívtam Hermione Grangert, természetesen Keelannel, a fiával együtt egy vacsorára. – A három gyerek szinte egyszerre ejtette a villáját a tányérra, és gyilkos pillantással jutalmazták anyjukat. Persis még mindig mosolygott, ahogy mindig most is rendíthetetlenül ellenállt a negatív hullámoknak.

– Okostojás Granger ide költözött Wallba? – fintorodott el Rick mérgesen. – Ha ezt tudom, már régen a tábor felé hajóznék.

– Keelan nem rossz srác – jegyezte meg Beth védelmezően. – Még a maga módján helyes is. De túlságosan sokat tanul és megszállott. Hollóhátas, prefektus, iskolaelső, rengeteg érme, kitüntetése, plecsnije van, szóval biztosan jó helyre osztotta be a Süveg. Egyszer még Abbyt is megverte valamilyen versenyben, vagyis nem is egyszer ááállandóan, de pocsékul kviddicsezik… Tavaly járt egy ideig Rosie Weekersszel is, de szakítottak, mert Keelannek aaaannnyit kellett tanulnia.

– Látom, mindent tudsz a roxfortots fiúkról – sóhajtott Perselus, és sejtette, hogy lesznek még gondjai, vagyis már voltak, de erről a jó professzor semmit se tudott. Eddig csak Kaleb Clearwater miatt fájt a feje, ám most már a Roxfort hatod- és hetedéves összes fiúja miatt kellett.

– Csak arról tudok mindent, akiről érdemes, a többiek nem érdekelnek. – Édes mosolya egyáltalán nem segített a helyzeten. Perselus még inkább aggódott.

– Most megnyugtattál, kislányom. – Piton egy mihez kezdjek veled arckifejezéssel, és egy fejcsóválással zárta le a beszélgetés ezen részét. De aztán a nagyobbik lányára emelte a tekintetét, akinek dacos, mélységesen szomorú arckifejezését látva nem szűnt meg az aggodalma. – Abby, nagyon hallgatag vagy ma reggel, még nem hallottuk a te véleményedet.

– Nos, szerintem Keelan egy felfújt hólyag. Szóval, anya, rám ne számíts a vacsoránál – jelentette ki Abby, majd hátra tolta a széket és komoly képpel felállt. – Most pedig, ha megbocsátotok, halaszthatatlan begyűjtenivalóm van az erdőben.

– Állj csak meg, kisasszony! – intett egyet Persephone, aki eddig türelmesen meghallgatta a családtagok rosszallását, kivéve persze férjét, akinek nem is volt beleszólása az esti programba. A boszorkány számára nem volt szükség különösebb pálcamozdulatokra, varázsigékre, hogy erejét megmutassa. Abby pedig remek alany volt, akin gyakorolhatott. Megfordította lányát és egy kicsit közelebb húzta. – A vacsora mindenkinek kötelező. Együtt leszünk, mint egy normális család, pár órába nem fogtok belehalni.

– Rendben, anya! – hangzott az egyöntetű felelet mind a három lurkótól.

– De ne várd, hogy örüljek neki! – sziszegte Abby, majd miután anyja varázslata elengedte, egyből becsapta maga mögött az ajtót, s perceken belül már csak a hűlt helye maradt.

– Kér még valaki pirítóst? – kérdezte Persis, mintha mi sem történt volna. Ugyan nem hunyt szemet lánya rebellis viselkedése felett, azonban nem akart még nagyobb vitába keveredni.

– Köszönjük, de mindjárt végzünk. Beth, készen vagy?

– Igen, apu. Mindjárt jövök, még fel kell vennem a köpenyemet és már indulhatunk is.

– Később azért benézel a rezervátumba? – kérdezte bátyja szimpla érdeklődéssel.

– Ne erőltesd, mert még mindig nem döntöttem el, hogy hiszek-e neked vagy inkább gyanakodjak-e rád – mosolyodott el a fekete szemű lány.

– Nem tervezek semmit, csak gondoltam megnézed a legújabb sárkánybébiket – vonta meg a vállát Rick csak úgy mellékesen. Magában persze átkozta magát, amiért fogadást kötött Kalebbel és most meg kellett szerveznie egy találkozót a húgával.

– Jobb lenne, ha nem pártolnád annyira azokat az állatokat – szólalt meg a Reggeli Próféta mögül az apja. – Nem szeretném, ha megsérülnél.

– De, apa…

– Perselus drágám, Draco vigyáz rájuk, és semmi bajuk nem lesz – biztosította Persis egy mosoly kíséretében.

– Pontosan ettől tartok… Draco magára sem tud vigyázni. Láttad már a karját? Egészen csúnyán megégette az az átkozott bestia.

– Jaj, apa, soha nem történt még semmilyen bajom sem. Talán, most sem fog. – Persze Rick nagyon is szeretett volna egy forradást, amivel egy kicsit felvághat a barátai előtt.

– Remélem is, mert neked is szánok némi feladatot a nyárra.

– De tudod, hogy hamarosan megyünk a táborba – vigyora egyszerűen minden benne lévő ravaszságot elárult.

– Oh, ezzel készen leszel addig, míg el nem mész.

– Már kitakarítottam a szobámat, ha esetleg erre gondolsz.

– Újabb ötleteim támadtak, fiam.

– Egyszerűen csupa meglepetés vagy – közölte fásultan Rick.

***

A harag és a keserűség felgyülemlett benne, s ezekkel nem tudott mit kezdeni. Abby hirtelen nem tudott mit kezdeni a rátörő érzésekkel, amikor futásnak eredt keresztül az erdőn, aztán kiért a mezőre. Érezte, hogy nem bírja sokáig, az izmai megfeszültek, a térde kezdett elviselhetetlenül fájni. Nem kímélte a még harmatos füvet sem, úgy trappolt végig a mezőn. Céltalanul futott előre, mintha csak ki akart volna törni valamiből. A pára még ott gomolygott a sejtelmesen ringó fűtenger felett. Szemét azonban égették a könnyek, melyekkel nem tudott mit kezdeni.

Add ki magadból, mondta a szíve. Rejtsd el a gyengeséged, ellenkezett az elméje. A szíve… nos, apró darabokban volt. Adam Merwyn az elevenébe talált, amikor… Nehéz volt erre gondolnia is. A mardekáros fiú elbűvölte, magába bolondította és kihasználta. Olyan naiv volt, annyira szerelmes akart lenni. Aztán… Erre nem akart gondolni, mert még mindig fájt a tudatlansága, és önmagát hibáztatta a történtekért. Adam pedig ahelyett, hogy viszonozta volna az érzéseit, miután belátott a lány álarca mögé, tapasztaltabb boszorkányok felé vette az útját.

Abby dühös volt, és bosszút forralt Adam ellen. Egy illegális párbaj során kiálltak egymás ellen, amiért persze ki is csaphatták volna Roxfortból mindkettőjüket. Elégtételt akart. Győzött, amivel a hírnevét visszanyerte, de súlyos átkot kapott, amit kénytelen volt titkolni. Madam Pomfreyval nem volt éppen jó barátságban. És az átok okozta seb még mindig ott lüktetett a térdén. Meg akarta gyógyítani saját magát, hiszen gyógyító akart lenni, de az átlagos átokkezelés nem volt elég. Míg Adam továbbra is a kicsapongó mardekárost játszotta, addig Addynek meg kellett küzdenie az átokkal.

Most pedig nem tehetett mást csak futott. Még akkor is, ha szoknya volt rajta, érezni akarta a fájdalmat az izmaiba, amik elnyomták a lelkét mardosó kínt. Aztán egy pillanat alatt megtörtént a baj. Sikeresen megtalált egy követ, melyben elbotlott és a fűbe zuhant. A zuhanást alig érzékelte, egyedül a földet érés volt igazán fájdalmas. Azonnal felpattant, de még így sem úszta meg sérülések nélkül. Kétségbeesetten állt a jobb lábára, és a balt alig tudta megmozdítani.

– Már csak ez hiányzott! – morgolódott a lány, amikor megnézte a sebesülést. Bal térde amúgy is megviseltnek tűnt, amikor levette róla a kötést, elborzadt, nem is beszélve az ütéstől. A szünet eleje óta rejtegette ezt, így a szülei nem tudtak semmiről sem. Az átok hatása meg fog szűnni, de nem azonnal. Abby azon imádkozott, hogy ez hamarosan megtörténjen. Három hete várta a gyógyulást eredménytelenül.

A lány mérgesen leült egy nagyobb fajta kőre. Ekkor úgy érezte, mintha a világ összes súlya egyszerre ráomlott volna. Végre szabad utat engedett a könnyeinek. Nem hisztizett, nem sírt, csak hagyta, hogy az elmúlt hetek elfojtott érzései kibuggyanjanak, és fekete csíkot rajzolva az arcára lefolyjanak egészen az álláig. Düh, kétségbeesés, elkeseredettség. Hátravetette a fejét, aztán felkészült az üvöltésre, de nem ment…

A könnyei azonban továbbra is folytak. Siratta az álarcát, amit védelemként öltött magára, siratta naivitását, amiért bedőlt egy fiúnak, siratta a gyávaságát, hogy nem mert önmaga lenni, siratta az elvesztett ártatlanságot, amit erővel vettek el tőle. Nem számított senkire sem ilyenkor, meg persze itt, de hamarosan léptek hangját hallott a háta mögül. Abby megtörölte az arcát amennyire tudta, majd a finom, tejfehér párafelhőben közeledő alakot nézte. Pálcája, mint mindig most is keze ügyében volt, óvatlanul azonban nem takarta le az átoknyomot a térdén.

– Pitonka! Jézus, de megijesztettél – szólalt meg Keelan Granger összetéveszthetetlen hangja. Abby nagyot sóhajtott, majd leeresztette a pálcát, idegesen megrázta a fejét. – Mi a francot keresel itt?

– Semmit – mondta a lány, majd ráhúzta a szoknyáját a sebes térdére. – Csak erre jártam, nem mintha neked ehhez bármi közöd lenne.

– Én meg eltévedtem – közölte az órák óta bolyongó varázsló fáradtan. Nem mintha túlságosan aggódott volna ezért. – Mi történt a térdeddel?

– Vagdosom magam. Nem tudtad? Vérmágiát szoktam csinálni, és ahhoz kell ez is. – Keelan ugyan nem hitt neki, de bármikor felismert volna egy tűznyelv átok által hagyott sebet.

– Akkor miért sírtál? – Abby úgy nézett rá, mintha valami nagyon rosszat kérdezett volna.

– Semmi közöd hozzá, amúgy meg, ha visszafelé követed a nyomaidat, akkor haza is találsz.

– Nagyon vicces vagy ma reggel – csóválta meg a fejét Keelan. – Mutasd a térdedet!

– Minden lánynak ezt mondod? – kacérkodott, majd vérvörös ajkát mosolyra húzta. – Velem nem fogsz sehova sem eljutni.

– Elég legyen a hülyeségekből! Megsérültél, segítek, aztán elmegyek innen. Nem érdekel a nyomorod. Azért, mert itt lakom meg elkerülhetjük egymást.

– Ne udvariaskodj velem! Nem kell a szőke hollóhátas lovag, aki megment…

Keelan csendre intette, aztán szótlanul előhalászott a zsebéből egy bájitalt, amit pár napja kísérletezésképpen főzött. Még anyjának készítette, akinek már nem volt rá szüksége, mégis valamiért mindig magával hozta az üvegcsét. Megmutatta a lánynak, aztán megvonta a vállát és már indult volna tovább.

– Várj, Granger! – szólt után Abby egy kicsit megenyhülten. – Segítek kijutni innen. Add azt a bájitalt!

Keelan visszafordult, aztán egy bűbájjal egy fadarabot olyan méretűre nagyított meg, hogy kényelmesen le lehessen ülni rá.

– Rendben. Ülj le! – adta ki a parancsot ellentmondást nem tűrő hangon a varázsló. A lány elfojtott egy morgást, de mivel iszonyatosan fájt a sebesülése, inkább engedett. Felhúzta a szoknyát, majd mélyen elpirulva fedte fel a területet, hogy még a fülcimpája is vöröslött. Keelan nem nézett Abby szemébe, viszont ő is ugyanúgy kínosnak érezte a helyzetet. A seb, az ütődésnyom, és a gyógyulóban lévő átokheg együtt egyáltalán nem volt szép látvány.

– Sokkal rosszabbul néz ki most, mint reggel – jegyezte meg Abby csak úgy mellesleg, mintha egy semmiségről lenne szó.

– Idióta – mondta a varázsló.

– Hogy mondod?

– Azt, hogy nem vagy normális – mondta ki jó hangosan Keelan, hogy a boszorkány is jól hallja. – Ezt nem gyógyíthattad volna meg a hagyományos bűbájokkal.

– Már készült rá a bájitalom – morogta a boszorka, de nem nézett rá a fiúra.

– Szóval te voltál az, aki Merwynt megátkozta? – állapította meg Keelan, majd szürke szemét a lányéba fúrta. Abby megmagyarázhatatlanul forrónak érezte a levegőt hirtelen, de nem mutatta semmi jelét annak, hogy érdekelte volna a saját pirulása.

– Ha beárulsz, akkor neked véged, Granger! – jegyezte meg hidegen és kezét önkéntelenül ökölbe szorította. – Az az ostoba elment Madam Pomfreyhoz, remélem, azóta lerohadt a lába.

– Eszemben sincs a mardekárosok belviszályaiba beleavatkozni. Egyébként, ahogy látom te súlyosabban megsérültél, és a rohadástól nem sok választ el. Merwyn valószínűleg már réges-rég rendbe jött.

– Ezzel teljes mértékben tisztában vagyok, de csak nézegetni akarod a lábam vagy csinálsz is vele valamit? Kezd cseppet iszonyatosan fájni. – Keelan gonoszul rávigyorgott, amitől a lány egy pillanatra megijedt. Ki hisz el azt a mesét, hogy eltévedt, inkább az ő életét akarta megkeseríteni.

– Hmm, szóval ilyen érzés lehet bosszút állni? Sok borsot törtél mostanában az orrom alá, Kicsi Kígyó, szóval ideje lenne megfizetned érte. – A lány arca hirtelen elfehéredett, Keelan pedig nem állhatta meg nevetés nélkül az arcot. Abby mikor rájött, hogy a fiú csak szórakozik vele, egyből haragra gerjedt.

– Ez egész ördögi volt, stréber Granger! Már majdnem elhittem, hogy meg akarsz ölni.

– Eszemben sincs, különben is miért ölnék meg egy elkenődött sminkkel, a mezőn pityergő lányt? Ez olyan nem is tudom, méltatlan – mondta Keelan. – Mi hollóhátasok hiszünk az egyenlő esélyekben. Megvárom, amíg jobban nem leszel, és csak azután párbajozunk.

– Jobb lenne, ha megegyeznénk – sóhajtott fel Abby, majd egy fájdalmas nyögés hagyta el a torkát. Már nem volt ereje tiltakozni. Fájdalom, hogy Granger volt a legjobb esélye a gyógyulásra. – Most miért nézel így?

– Tényleg kockázatos, ha segíteni akarok rajtad. A jövőben akár pokollá is teheted az életemet. Végre szeretnék egy nyugodt évet a suliban, amikor a barátaimat és engem nem piszkál senki sem.

– Szóval egyezséget sem akarsz velem kötni?

– Szó sincs róla. Veled nem lehet egyezséget kötni. Segítek rajtad, aztán megmutatod, merre menjek, és ezzel a közös kalandunknak vége is.

– Rendben van.

– Van még valami.

– Ne kímélj, Granger!

– Ez a bájital kísérleti bájital, még senkin nem teszteltem le – mutatta a meg a zöld színben pompázó bájitalos üvegcsét. – Anyámnak készítettem, amikor… mindegy, ennek nincs jelentősége. Lehet, hogy van mellékhatása.

– Bájitalokkal kísérletezel? – hüledezett Abby. Egyszerűen frusztráló volt a tudat, hogy egyetlen közös pontjuk biztosan van Grangerrel.

– Bájitalmester vagy gyógyító szeretnék lenni. Ebben nincsen semmi különös – vonta meg a

– Akkor próbáld ki rajtam. Soha vissza nem térő alkalom, pár hetes, lassan gyógyuló átok és nyílt seb, ami még mindig vérzik. De ajánlom, hogy gyorsan dönts, mert lehet, hogy elvérzek.

Keelan nem szólt semmi csak bólintott. Lepattintotta az az üvegcse fedelét, majd a zöld folyadékot a sebbe csepegtette. Abby úgy érezte a pokol kénköves bugyraiban éppen a térdét próbálja egy ördög szénné égetni, bele kellett harapnia az ajkába, nehogy felkiáltson. Erős akart maradni a végsőkig, főleg Keelan előtt nem akarta kimutatni a fájdalmát. Még durvábban az ajkába harapott, és észre sem vette, hogy kiserkent a vére, nem is beszélve a könnyekről, melyek feloldották a maradék szemfestéket, és még több fekete csíkokat rajzoltak az alabástrom fehér arcára. Végül, amikor már semmi sem maradt az üvegcsében, a fiú fogta a pálcáját és egy forrasztó bűbájjal bezárta, eltűntette az árulkodó nyomokat.

– Jobban működött, mint gondoltam – közölte a fiú egykedvűen.

– Ühüm – szipogott egyet a lány, miközben elkente a festéket még jobban az arcán.

– Nem hiszem, hogy marad nyoma – figyelte a területet Keelan. – Talán egy kicsit. Nem sokszor csináltam forrasztóbűbájt.

A lány egyáltalán nem nézett szemébe egy pillanatra sem. Valahogy most először szégyellte magát a tettei miatt. Napokon keresztül csak áltatta magát a gyógyulásról. Ugyan még nem volt életveszélyes a helyzet, de nem állt messze tőle. Abby megkönnyebbülten sóhajtott fel. Szájában még mindig érezte saját vérének sós ízét, de a térdében megszűnt a fájdalom. Különös érzés volt… Óvatosan behajlította a lábát, majd Keelan szemébe nézett.

– Köszönöm! – mondta hálásan a boszorkány, de nem nézett a fiú szemébe.

– Nem tudtam, hogy ez a szó szerepel a szótáradban, Kicsi Kígyó – mosolyodott el az évfolyamtársa, majd végighúzta az ujját a most már tökéletesen sima bőrfelületen. A lány ösztönösen összerándult az érintésére. Keelan elhúzódott, de még előtte Abby szemébe nézett. Sebezhető és rémült.

A boszorkánynak fél perc kellett, mire újra meg tudott szólalni.
– Remélem, megtartottad a receptet, mert ezzel jövőre a bájital versenyen akár nyerhetsz is.

– Ez nem tudatmódosító bájital volt – jegyezte meg Keelan. – Nem értem, mi történt veled…

– Nem barlangban nőttem fel te idióta, csak kedves akartam lenni – fortyant fel a lány dühösen. – Megmentetted az életem. Akármilyen főzet is volt ez. Bármit találtam semmi sem volt jó. Bocs, hogy a szüleim az illemre is megtanítottak.

– Érdekes, hogy Roxfortban azonban nem törődsz az illemmel, sőt áthágsz minden egyes szabályt.

– Tudod, mit csinálj a házirendeddel? Dugd…

– Nekem nincs rá szükségem. Fejből tudom az egészet – vigyorodott el Keelan.

– Ohh, atyám, szóval a Roxfort történetét is fejből tudod? – kérdezte gúnyosan és felnevetett.

– Nem – rázta meg a fejét a fiú. – Csak szeretek tanulni, ezt olyan nagyon nehéz megérteni?

– Nem. Én is szeretek tanulni. Megnézheted a bizonyítványomat is, ha nem hiszed, mindenből kiválót kaptam. Tessék elárultam a nagy titkot. A mardekárosok legrosszabb tanulója egy stréber boszorkány.

– Szóval titkokat árulsz el magadról?

– Ne bízd el magad, csak annyit akartam mondani, hogy megértem mit miért csinálsz.

– Fel tudsz állni? – kérdezte, mintha nem is törődött volna azzal, amit az előbb a lány mondott.

– Azt hiszem, igen – mondta a lány. – Gyere, kivezetlek innen!

– Kedves tőled, hogy megteszed, azok után, hogy anyukád meghívott minket vacsorázni.

– Nos, senki sem mondta, hogy nincs ötletem, hogyan ússzuk meg ezt.

– Ördögi mardekáros terv.

– Talán – mosolyodott el a lány ravaszul.

hozzászólások: 0