12. fejezet
Malfoy jegyek

Hermione útja egészen simán alakult, amikor végre maga mögött hagyta a rezervátum közvetlen közelét. Mondhatni fel is lélegzett. A kellemes időt végre képes volt élvezni is, ám valamiért a sárkányok közelsége cseppet sem nyugtatta meg. Bár, ha szívére kellett volna tennie a kezét és igazat mondania, akkor elősorban nem a sárkányok, hanem a Sárkány közelsége miatt kellett aggódnia. Bármikor összefuthatott volna Dracóval, ennek a gondolata is gyomorgörcsöt okozott.

– Oh, hogy az a rohadt életbe – motyogta maga elé meredve. Még egy hete sem volt itt, és már felfordult minden. Idegesen megmozgatta a vállát, ami időnként még mindig jelezte, hogy nem bírja a megterhelést. De a nyilalló fájdalom sem tudta elhomályosítani magát Draco Malfoyt és a közelgő találkozásuk elkerülhetetlenségét.

Hermione nem találta a szavakat. Egyszer régen talán ez könnyebb lett volna, de most ez nehezebbnek tűnt. Másra kellett terelnie a gondolatait, hiszen még egyáltalán nem találta ki, hogy mikor és hogyan fogja elmondani Malfoynak azt a puszta tényt, hogy van egy közös fiúk. Annyiszor leírta neki korábban, de most, hogy elengedte ezt az egészet és amikor Keelan már egy kész férfi… Egy hang folyton azt harsogta a fejében, hogy hibát követett el. Önostorozásban verhetetlen volt.

Bár, akitől igazán tartott az a fia, Keelan. Összeveszni Dracóval cseppet sem tűnt annyira félelmetesnek, mint ez. Soha nem mondott Keelannek semmit, és kimondottan hárította a válaszadást is, ha bármilyen kérdés felmerült az apjáról. Hermione ezzel csak védeni akarta őt, és nem szolgáltathatta ki Lucius Malfoynak a fiát semmilyen apró hiba miatt. Persze szerette volna, ha normális családban élhetnek, de senkit sem volt képes beengedni az életükbe. Egész életben görcsösen meg akarta védeni fiát, nehogy tudomást szerezzen származásáról, és olyasmire jöjjön rá, amit szégyellhet, miért megvetheti a szüleit, a saját anyját. Hermione betegesen félt a gondolattól, hogy ha Malfoyék rájönnek Keelan kilétére, akkor biztosan elszakítják őket egymástól. Még mindig rettegett ettől a gondolattól. Keze ökölbe szorult és kényszerítette magát, hogy a feladatára koncentráljon.

A zsebében lapuló bizonyíték darabkáról maga sem tudta, hogy mit gondoljon, és hogyan juttassa el a megfelelő helyre. Most valóban főhetett a feje. Tényleg nagyon távol volt Londontól, ami igazán megnehezítette a dolgát. Baglyot küldeni csak a lehető legkörültekintőbben kellett, és a válla miatt sem hoppanálni, sem Hop-porral utazni nem volt tanácsos. Egy pillanatra újra belehasított a fájdalom a vállába, mintegy emlékeztető jelleggel. De Hermione nem akart a gyengeségével foglalkozni.

Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy valaki miért tesz ilyen szörnyűséget. A polgármester furcsa viselkedése nagyon is zavarta, az elhallgatás és ködösítés módszere, amivel a várost meg akarta védeni egy botrányos eset után, nos, több volt, mint rossz. Szerencsére a Próféta firkászait sikeresen távol tudták tartani innen, de ez csak idő kérdése volt.

A nyári nap áthatolt a fák lombjain és megvilágította Hermione arcát. Egy pillanatra megállt élvezni a melegséget. Azonban észre sem vette, hogy valaki minden lépését követi, megbújva a sűrű repkénnyel benőtt bokrok között, amik az utat szegélyezték. Aurorok – gondolta az árny a fák között. Könnyű és nehéz célpontok egyszerre. Ő hangtalanul mozgott, és határozottan ismerte a környéket, jobban, mint a tenyerét. Kifürkészhetetlen szándékkal már a rezervátum óta a nyomában volt. Persze az illető nem gondolta, hogy Hermione veszélyt jelentene, mégis nem bírta megállni, hogy ne kövesse. A nő minden mozdulatát úgy figyelte, ahogy egy ragadozó figyelhet a zsákmányára. Teljesen el tudott bújni a sötétségben és a sűrű növényzetben. Olyan könnyű lett volna most rátámadni, de most nem ez volt a feladata.

Borzongást érzett a tarkójában. Azt a rosszféle fajtát, ami igazán nagy baj előjele. Beleszagolt a levegőbe, és védőbűbájok szagát érezte benne. Különös, bizsergető és viszkető érzés volt ez. Nem maradhatott, el kellett tűnnie, mert ezek a bűbájok először figyelmeztetnek, aztán akár ölhetnek is. Az ellenkező irányból lépteket hallott, ezért mennie kellett, méghozzá sürgősen. A hirtelen távozásáról megzizzentek a levelek és feltámadt a szél.

– Jó napot, Miss Granger! – köszönt Piton tiszteletteljesen. Hermione kinyitotta a szemét, és a férfira nézett. – Mi járatban itt? Csak nem Dracót jött meglátogatni?

– Jó napot! – köszönt vissza Hermione mosolyogva, ami nem volt teljesen őszinte. – A munkámat végeztem a rezervátumban. De magát mi szél hozta ide? Szokása, hogy nem közli a hivatalban, hogy merre tevékenykedik?

– Mennyi kérdés… Senkinek nem tartozom számadással. Ezt Westwood is tudja. Végzem a dolgom, de titokban. Ha érti, hogy mire gondolok. Nem tudhatja senki sem, hogy merre megyek és mit csinálok. – Ezt olyan önhittséggel jelentette ki, hogy Hermione egy pillanatig nem is tudott rá válaszolni vagy legalább tiszteletteljes választ adni.

– Értem. Tegnap egész nap magát hajkurásztam, hogy beszélhessünk és egyeztethessünk – jegyezte meg egy kis éllel a hangjában Hermione. Ha Piton azt hiszi felette áll, akkor nagyon is téved, hiszen muszáj együtt dolgozniuk, és ez sok-sok mindent követelt mindkét oldalról. – Senki sem tudta megmondani, hogy merre ment, és mikor jön vissza. A polgármester titkárnője szerint teljesen kiszámíthatatlan az időbeosztása.

– Nincs ebben semmi különös – jelentette ki határozottan a varázsló. – Akkor úgy hiszem, jól végzem a munkámat, amivel megbíztak.

– Ha valóban ez a célja vele, akkor biztosan. Bár, hogy bejutottak a rezervátumba, az némileg kétségbe vonja ezt. – Piton tekintete megvillant, majd karba tette a kezét. Hermione szúrós szemmel nézett a fekete szemekbe, de egyáltalán nem látott bennük semmi olyasmit, amire gyanakodhatott volna.

– Szóval a munkámat kritizálja? A varázslataimat nem hatástalanították és nem is jeleztek betolakodót. De ha gyanúsít, akkor mondja meg kereken, bár ahogy én tudom semmi joga nincs nyomozgatni a saját szakállára, csak az alja munkát végzi. Nem igaz, Miss Granger?

– Milyen csodálatos, hogy erre emlékeztet. Azonban nem gyanúsítom semmivel sem. Nem is lenne okom rá. Még hiszek abban, hogy ugyanaz a jó ember, aki segített megszökni Írországból és az, aki segített Harrynek vállalni a sorsát. Csak érdekesnek találom az egész helyzetet. Ha pedig csak beszélgetünk róla, az nem jelenti azt, hogy nyomozok is az ügyben.

– Egyébként, ha tudni akarja, akkor nem én terveztem rezervátum védelmi rendszerét, mellesleg a városét sem – mondta végül Piton.

– Milyen érdekes – gondolkodott el Hermione. Majd mind a ketten elindultak a falu felé. – Hogyan is működik a rendszer?

– Elsősorban a lakosságot védő mugli mentesítő bűbájokkal találkozik az, aki idejön. Aztán a lakóhelyeket álcázó és betolakodó jelző bűbájokkal kerül szembe, aki nincs úgymond meghívva a faluba. De a rezervátum ebből a szempontból különleges, valamint a Varázslók útja is.

– Tehát oda bárki bemehet, és kijöhet a nélkül, hogy tudják milyen szándékkal tette ezt.

– Nagyjából így van. Persze vannak ellenőrzések több ponton is, de ilyenkor a szezon előtt felületes az ellenőrzés. Ezt Westwood polgármester tartja kézben a jobb kezével, Blyth Rowenával együtt.

– Őt nem ismerem.

– Higgye el, hogy nem akar vele találkozni!

– És mi van a rezervátum kerítésrendszerével?

– Állandó felügyeletre szorul. A bestiák előszeretettel próbálkoznak szabadulással, néha nem elég nekik a rendelkezésükre álló terület, amikor a szaporodási időszakuk elkezdődik, akkor gyakran kell őket visszaterelgetni.

– Szökés is előfordul?

– Csak néha napján. De ezt a szakemberek éjjel-nappal váltásban felügyelik.

– Mégis mi lehet a magyarázat arra, ami történt?

– Számtalan elmélet létezik, amivel ezt meg lehet magyarázni, de nem áll a rendelkezésünkre minden információ – közölte Perselus kimérten.

– Értem – bólogatott Hermione. Égette a zsebét a bizonyíték, amin talán elindulhatott. De megbízhatott annyira Pitonban, hogy ezt elmondja? Talán még meg kell ismernie az erőviszonyokat, mielőtt bármit is tenne. Sokkal tartozott Pitonnak, ugyanakkor egy kis óvatosság sosem ártott.

– Valami bántja, Miss Granger?

– Megtenné, hogy Hermionénak hív? – kérdezte a boszorkány. – Már nem vagyok a diákja és nem igazán venné jól ki magát a ma esti vacsoránál, ha állandóan Miss Grangernek hív.

– Nos, akkor azt hiszem, a Piton professzor megszólítást is elhagyhatjuk. Végül is valóban nem vagyok a tanára többet.

– Most, hogy ezt megbeszéltük. Kérdezhetek valamit?

– Kérdezzen.

– Fawkes hogy van? – Perselus elmosolyodott a maga különös módján és felelt Hermionénak.

– Jobban nem is lehetne. A ma esti vacsoránál találkozhatnak. – Az aurornő végre megnyugodott, most már kétség sem fért hozzá, hogy egykori tanára melyik oldalon áll. Egy főnix nem maradt volna egy igaztalan szívű mágus mellett.

– Rendben van. Mi lenne, ha még beszélgetnénk a közös munkáról?

– Akkor kísérjen el a mai körutamra! A lányom különben is már megunta a bűbájtan előadásomat. – Azzal egymás mellett haladva folytatták tovább az útjukat.

– Szívesen – mosolyodott el Hermione.

¬¬¬¬***

A délutáni nap erősen tűzött, s Beaunak rettenetesen melege volt a pálmafás, ujjatlan pólószerűség alatt is. Még hogy Angliában szeszélyes az időjárás és állandóan esik, humbug az egész. Megtörölte a homlokát és egy pillanatra megállt. Folyt róla a víz, s annyira vágyott egy enyhítő zuhanyra, mint semmi másra, de még messze nem volt kész. Figyelte a sárkánytárgya halmok egész sorát, amiről azt mondták neki, hogy remek táptalajt biztosít a növényeknek… Ez fél óra talicskázás után már nem tűnt érdekesnek.

Persze a haját még mindig nem kötötte össze, ahogy Draco mester akarta, csak követte az utasításokat, az pedig egyáltalán nem volt nehéz; lapátolni kellett a talicskába, aztán eltolni a megfelelő helyre. Beau igyekezett erre terápiaként gondolni, ahogy az utazásai során minden munkájára, és egyensúlyba kerülni magával. A sárkánytrágya talicskázás cseppet sem volt álmai netovábbja, de könnyedén ment most már, ahogy napról-napra erősödött a gondozóedzések után, és nézőközönsége is akadt; egy csinos, fekete hajú boszorkány.

– Beth! Mi szél hozott erre? – köszöntötte a göndör hajú lányt, aki éppen akkor révedezve dőlt neki a kerítésnek, és azon elmélkedett milyen is lehet egy ilyen hajzuhatagba beletúrni, mint amilyen Beau-nak van.

– Dracót jöttünk meglátogatni, de Rick már elment valahova a haverjával. – Beth Piton csábos mosolyt küldött Beau felé, aki egyik kézfejével megtörölte a homlokát. – Láttam, hogy itt vagy, aztán gondoltam, köszönök.

– Ne sérts meg azzal, hogy nem miattam jöttél! – kérte színpadiasan a férfi, majd nekiállt lapátolni. – Nincs nálam szexibb pasi talicskatologatás közben.

A fiatal boszorka jóízűen felnevetett. És valóban az izzadtságtól fényes bicepszek látványa cseppet sem volt elhanyagolható, noha Beth tudta, hogy Beau soha nem kezdene ki vele, ennek egyik oka a nagyon is veszélyes Perselus Piton volt, akiről mindenki tudott egy-egy rémtörténetet is. Mégis Beth lányos fantáziákat dédelgetett egy-két forró csókról. Csak az apja meg ne tudja, mert akkor örökre eltiltja a rezervátumtól.

– Nincs ma valamilyen küldetésed, amire elmehetek veled? – kérdezte Beth, és mélyeket sóhajtott. Milyen jó is volt az erdőben csatangolni Beauval. – Annyira unatkozom. Ez a korai nyáriszünet egyszerűen lehangoló.

– Szívesen elszöknék veled kalandozni, szépségem, de nem lehet – szólalt meg Beau színpadiasan, majd a távolba révedve, kihúzta magát és eltúlzott mozdulatokkal mutatott a trágyahalmokra. – Kötelezettségeim vannak, mint látod. Trágyát kell pakolnom A-ból B-be. Soha senkinek nem volt ennyire felelős pozíciója, mint nekem, pedig hidd el, hogy szeretnék lelépni.

– Nem tudnád megkérni Dracót? – próbálkozott negédes mosollyal a kis boszorkány. Beau álmodozó képpel támaszkodott rá a lapátra, aztán mélyet sóhajtott. – Nem kell valami veszélyesnek lennie. Egészen jól szórakoztunk, amikor tojáshéjakat gyűjtöttünk az erdőben.

– Ki dacolhatna ennyire nagy emberrel, mint a keresztapád? Malfoy mester ma különösen dühös, még az átlagnál is, szóval nem kellene még jobban felbosszantani. Ha érted, amire gondolok.

– Mi a baj?

– Szerelmi bánat, vagy súlyos titkok, esetlen valami szörnyű problémák a sok csokibéka miatt, vagy csak a munka. Ki tudhatja?

– Oh, értem, de ne, kérlek, Beau! Te vagy itt a legjobb fej – rebegtette tovább a pilláit a Piton-lány. – A te hibád lesz, ha meghalok az unalomtól.

– Megvan kötve a kezem – rázta meg a fejét Beau, aztán hozzátette: – Sajnálom.

– Máskor is megtetted már – támaszkodott rá a korlátra a fiatal boszorka, és most még inkább áthajolt rajta. A varázsló átlátott a szitán, de ennek ellenére elmosolyodott.

– Malfoy mester utasítása szerint: Maradsz a táborban! – ismételte meg Draco-féle akcentussal, ami annyira jól sikerült, hogy Beth újra elnevette magát. – Mintha készültem volna más programra, amit nem ő jelölt ki… Figyeld a sárkánytojásokat, Beau-tiful! Nem megmondtam, hogy kösd össze a hajad?!

– És nem megmondtam, hogy tegyél így? – jelent meg mögötte Draco, majd egy határozott taslival észhez térítette Beaut. Pontosan idejében érkezett, amikor még nem bűvölt el még egy kamaszlányt. Nem gondolta, hogy a fiatal férfi ennyire felelőtlen, de nem hiányzott neki egy csöpögős tini dráma a rezervátumba. – Miért nem épül az a trágyahegy? Talán túl nehéz a feladat?

– Kegyes, Malfoy mester, utasításodhoz híven, órák óta dolgozom a feladaton – válaszolt angol akcentussal, amitől Malfoy mesterben mindig felment a pumpa, és Beau nem tudta, hogy miért. De talán jobb is, ha nem tudta. Beau nem töprengett túlságosan mi okozhatta a zavart, mert Draco általában gyakran volt valamiért dühös vagy feldúlt.

– Nem díjazom a humorodat – szűrte a fogai között a szürkeszemű varázsló. – Inkább a szorgalmaddal nyűgözz le, és ne a szájalásoddal!

– Igen is, főnök.

– Beth?

– Igen, Draco bácsi? – A lányt egyből kizökkentette a leplezetlen bámulásból keresztapja hangja, aki némileg idegesnek tűnt.

– Morgana visszajött, és azt hiszem, szüksége van egy kis segítségre a papírokkal. Nagyon sok a munka – kezdte az elterelő hadműveletet Draco. – Tudom, hogy nagy kérés, de segítenél neki? Nekem ezt a suhancot kell itt képeznem.

– Hééé! Itt vagyok ám, és mindent hallok.

– Nagyon, nagy szívességet tennél velem nekem – fejezte be a gondolatmenetét Draco. Beth Piton tekintete felcsillant. Morgana volt a környék egyik legérdekesebb embere, és a fiatal boszorkány kapott az alkalmon, hogy olyan történeteket tudjon meg az asszonytól és a mozgalmas életéről, amit a szülei sohasem engednének neki, és mit számított közben néhány papír kitöltése. Keresztapja azonban biztos volt benne, hogy Morgana ártatlanabb, mint amilyen Beau lenne.

– Persze, hogyne nagyon szívesen.

– Köszönöm!

– Ugyan már. Jó szórakozást nektek a trágyatologatáshoz! – kacsintott Beth, aztán ringó csípővel elindult Morgana irodája felé.

– Nagyon vicces – rázta meg a fejét Draco, majd megvárta, amíg a lány hallótávolságon kívül került, és szembefordult Beauval, aztán egy váratlan mozdulattal megragadta a fiatal varázsló pálmafás felsőjét, majd közelebb húzta magához. S mellékesen üvöltve rontott rá. – Mégis mi folyik itt?

– Ezt meg mégis hogy érted? Nem csináltam semmit sem. Csak talicskázom itt neked. Miért is? Várjuk, hogy eljöjjenek a sok… trágyáért – magyarázta Beau. – Amiből majd lesz sok-sok varázsnövény.

– Rendben van, ha megtagadod az együttműködést, magam is nehézfejű voltam, de hülye soha.

– Elárulnád, hogy miről beszélsz? – kérdezte haláli nyugalommal a fiatal tanonc. – Ne kerülgessük a forró kását, hanem mondd ki egyenesen! Ahonnan én származom, pontosan elmondjuk egymásnak, ami böki a csőrünket.

– Meg ne lássam még egyszer, hogy Beth a közeledben van! – sziszegte Draco egészen közelről.

– Egy kislány… Mit gondolsz, mit akarhatnék tőle? – tette fel a költői kérdést Beau, ami rémesen nevetségesen hangzott.

– Nem olyan kislány már, és remélem, hogy semmit – engedte el a pálmafás felsőt a tejfölszőke varázsló, amit Beaunak ki kellett simítani, hogy eltűntesse a ráncokat róla.

– Semmit sem akarok tőle – nyomatékosította a mondanivalóját komolyan Beau. – Ő határozottan akar, de én nem. Minek nézel? Nem vagyok már tizenéves kamasz, aki minden szoknya után fut. Ura vagyok önmagamnak, és egyetlen egy nő sem tud kibillenteni az egyensúlyomból.

– Jól van. Piton nem ennyire elnéző, mint én, csak mondom. – Draco közleményére Beau csak megforgatta a szemét.

– Mi a baj, Draco mester? – kérdezte a kíváncsi tanítvány. – Mióta visszajöttél nem találod a helyedet, és iszonyatosan nyugtalan vagy. Máskor egészen elviselhető, de egyre inkább…

– Foglalkozz a saját problémáddal, Kenguru!

– Ez kihat a kapcsolatunkra, mester. Mondd el, mert aggódom érted!

– Milyen kapcsolatunkra?

– Hát arra, ami köztünk van. Nagyon különleges, és törékeny kapcsolat – magyarázta a Beau komoly képpel. – Legalábbis az ujjaim törékenyek, és nem akarom, hogy eltörd őket.

– Elég lesz ebből az előadásból! – figyelmeztette Draco vészjósló tekintettel. – Nem kell a rossz duma.

– Megint csak az idegesség beszél belőled. Ilyenkor nem vagy ám túl szép. Meglátszanak a mimikairáncaid, aztán elkezd tikkelni a szemed. Randa egy látvány én mondom neked, mint a legjobb barátod – veregette hátba kollégáját a varázsló. – Elmondhatnád, hogy mi a baj? Talán tudok segíteni. Nyugtató, herbatea, relaxáló talpmasszázs.

– Jól vagyok – válaszolta egyszerűen Draco, és ezzel lezártnak tekintette a témát.

Beau azonban nem adta fel. Hallgatózott ugyanis, persze csak véletlenül Morgana irodájának az ajtaján. Vajon mi a varangyért kérte volna Draco, hogy minél később hallgassa ki egy auror? Takargatnia valója, legalábbis semmi törvénytelen, nem volt. Nem kellett aurornak vagy más egyébnek lennie, hogy erre rájöjjön.

– Nő van a dologban, ugye?

– Elég!

– Ahh, tudom már, az auror csaj, igaz?

– Nem válaszolok.

– Úgy tudtam – nevetett fel Beau. Draco pedig kénytelen volt még egy taslit kiosztani. – Ezt meg miért kaptam?

– Mert nem dolgozol rendesen.

– Persze, hogy nem. Sárkányokkal kellene foglalkoznom, és nem a szart takarítanom – fakadt ki végül Beau.

– Ne járjon a szád.

– Fél éve ezt mondod.

– Lehet, hogy még egy fél évig ezt fogom – jegyezte meg Draco komolyan. – Lássuk azt a talicskát, aztán közben sorold nekem a sárkányok belső szerveit latinul.

– Ohh, Merlin!

– Gyorsan, gyorsan!

Beau hátravetette a fejét, aztán felnyögött. Most már muszáj volt eleget tennie főnöke utasításainak, aki hozzá hasonlóan nekiállt sárkánytrágyát lapátolni, s közben folyamatosan kérdezgette. Pár órán belül fizikailag és agyilag is elfáradtak mindketten, de még koránt sem volt vége a napnak.

***

Keelan, miután sikeresen elégette az ebédjét, kénytelen volt három szendviccsel beérni. Mindez csak azért történt, mert folyamatosan elkalandozott, hol a bájitalok, hol pedig egy lány kötötte le a gondolatait. Miután képtelen volt semmire sem koncentrálni ki kellett mennie a házból. Aztán elindult Perkinsék háza felé, persze csak amolyan egészségügyi séta címszóval. Minek is álltatta magát? Ellát szerette volna látni. Nagyon remélte, hogy szerencséje lesz, és igazából nem is tévedett, mivel a lány éppen a virágágyások között haladva válogatta ki a legszebbeket a nappaliba tervezett virágcsokorhoz. Olyan volt akár egy angyali látomás a délutáni napfényben. A fehér vászonból készült nyári ruha pedig csak fokozta a hatást. A szőke haját kibontotta, ami folyékony aranyként hullott a hátára. Keelan kiszáradt szájjal figyelte tovább. Ella megfordult, majd sugárzó tekintetét a fiúra emelte.

– Szia, Keelan! – köszönt neki a szőke lány édes mosollyal, boldogan. Keelan gyomra hatalmasat rándult, amikor belenézett az óceán kék szemekbe. – Hogy vagy?

– Szia, Ella! – köszönt vissza kicsit zavartan a fiú. – Köszi jól. És te?

– Nagyon jól. Szedtem pár virágot, amit majd… Csináltál valamit a hajaddal? – kérdezte a fiatal boszorka összevont szemöldökkel. – Máskor mintha sötétebb lett volna.

– Mindig ez van nyáron – vonta meg a vállát Keelan, de már kezdte idegesíteni a lányok folyamatos célzásai a lényegtelen dolgokra.

– Persze, hiszen ezt én is ismerem – nevetett édesen Ella, mintha valóban csak egy lényegtelen dolog lenne. Keelan egyáltalán nem akart egyetlen szépészeti tanácsot sem hallani egyetlen egy nőnemű egyedtől sem, mégis a lány minden egyes szaván csüngött. – Annyira örülök neki, hogy végre jó idő van. Remélem, a hétvégén is meleg lesz, mert megyünk a barátnőimmel a Walpurgis-éji fesztiválra. De ezt már biztosan említettem.

– Biztosan jó lesz – válaszolta Keelan, de nem bírta levenni a szemét a kis gödröcskékről, ami a lány arcán jelentek meg.

– Örülnék neki, hogy eljönnél.

– Menjünk együtt? – kérdezte a fiú végül felébredve az álmodozásból. Szíve hevesen dobogott, nem volt kimondottan az a nőcsábász típus, sőt teljesen távol állt tőle ez a karakter, viszont most mégis kapott az alkalmon, hogy egy csinos lány oldalán mutatkozzon.

– Jó lenne, de már megbeszéltük a barátnőimmel, hogy együtt megyünk – mondta a lány bűnbánóan. – De ott mindenképpen találkozzunk. Bemutatnálak néhány helybélinek. Persze nem Pitonéknak. Abby egy rémálom. Tudtad, hogy ő is itt lakik.

– Futólag találkoztunk.

– Sajnálom – szörnyülködött Ella. – A buli jó lesz. Tavaly pont haza tudtam jönni, McGalagony professzor hazaengedett arra a hétvégére.

– Hazakísérhetlek? Úgy értem utána. A buli után – tudakolta hevesen dobogó szívvel Keelan.

Ella egy pillanatig csak nézte, de az aztán válaszolt.

– Sajnálom, Keelan, de csaj buli lesz utána. Régóta tervezzük, a szüleim nem lesznek itthon, és miénk az egész ház – mondta, és tényleg sajnálta. Egy pillanatra az ajkába harapott, aztán újra elmosolyodott. – Mit szólnál, ha most mennénk el sétálni?

– Jó, rendben van – egyezett bele Keelan. Szíve hevesen dobogott és olyan reményeket táplált, amik akár el is repíthették volna. – Örülnék neki.

– Mindjárt jövök, csak leteszem bent a virágokat – ígérte a lány, aztán eltűnt a házban. Keelan nem tudta letörölni a képéről az elégedett vigyort. Pár percen belül Ella és ő már egy erdei ösvényen sétáltak édes kettesben.

Az idő remek volt, a környék csodálatos és madárdal megnyugtató. De egyikük sem szólt egy szót sem. Egyszerre volt kényelmes a csend és kényelmetlen, viszont a varázslót különösen zavarta. A bájitaltan fakultáción könnyen el tudtak beszélgetni egymással, és akkor a varázsló beszélt többet, de akkor nem igazán érintettek olyan sok személyes témát.

– Hogy telik a nyár? – törte meg a csendet a fiú hirtelen. Ella ránézett, majd vett egy mély levegőt.

– Eddig egészen jól. Segítek anyának, és végre használhatom a pálcámat büntetlenül. Mindig is jó voltam bűbájtanból, így most nagyon sok dolgot tudok hasznosítani a munkámban. Annyira örülök neki, hogy hamarosan végzünk Roxfortban. Képzeld, idén én fogom a karácsonyi bált szervezni. Hát nem csodálatos?

– Biztosan szép lesz – bólogatott a fiú, de ez a téma egyáltalán nem hozta lázba. De egészen más helyzet volt a cseresznyepiros ajkakkal. Másra sem tudott gondolni, minthogy megcsókolja. Ahogy egymás mellett haladtak, néha hozzáért a kezük egymáshoz, ellenben Keelan nem akart rárontani, hanem várt a megfelelő pillanatra.

– Olyan csodálatos ötleteim vannak, minden olyan lesz, mintha beborítana mindent a hó. Anya említette, hogy néhány hópihe tündért is kereshetnék az alkalomra, néhány egyéb varázslény mellett… – És ez így ment tovább óráknak tűnő perceken keresztül. A fiú ugyan érdeklődő képet vágott, de bárgyú mosollyal végig a lányt nézte. – Keelan?

– Igen? – szólalt meg a fiú.

– Nem válaszoltál.

– Bocsánat, csak…

– Azt kérdeztem, hogy mi a kedvenc színed.

– Zöld – vágta rá félvállról Keelan.

És Ella folytatta az áradozást a színek harmóniájáról, kiről mit árul el a kedvenc színe. Keelan megint valamiféle rózsaszín ködbe merülve hallgatta a beszámolót. Még akkor is, amikor a lány arról kezdett beszélni, hogy milyen bájitalok kellenek a vágott virágokhoz, hogy akár hónapokig frissen maradjanak.

Észre sem vették, hogy letértek az ösvényről, és egy patak által kettészelt part felé haladtak tovább. Csúszós és némileg sáros is volt, hiszen a napfény még nem tudta felszárítani az eső maradványait. Ella nem vette észre, hogy hova lép és fecsegés közben megcsúszott, aztán egy sikoltás kíséretében landolt a sáros földön. Keelan először nevetni akart az igencsak viccesre sikerült esésen, de elővette lovagiasabb énjét, és a segítségére sietett, ám a bajba jutott hölgy lerázta magáról a kezét. Ella magából kikelve, hisztérikus rikácsolásba kezdett. Próbált feltápászkodni, de ez csak többszöri próbálkozás után sem sikerült.

– Tiszta sár lettem – sipákolt kétségbeesetten a boszorka. – Nincs nálam a pálcám sem. Otthagytam a virágokkal. Utálom a sarat! A ruhám!

– Nem is olyan vészes – próbálta nyugtatgatni a fúriaként sivító lányt Keelan. Valahogy most már nem igazán látta olyan angyalinak. – Néhány bűbáj és…

– De igen is vészes! – csattant fel mérgesen Ella. Arca eltorzult és tiszta vörös lett a méregtől. Könnyek csorogtak le az arcán, amit sáros kezével akart letörölni, de csak még maszatosabb lett. – Utálom a sarat és órákig moshatom a hajam, mire kijön belőle minden. Nézd meg ruhámat! Így nem mehetek haza!

– Nyugodj meg, mindjárt segítek felállni, és hazakísérlek! – ajánlotta fel kedvesen Keelan. Ugyan nem akarta felajánlani, hogy a varázsképességeivel eltűnteti a sárfoltokat. Félő volt, hogy Ella ruháját így sem tudta volna megmenteni.

– Még mit nem! Egész úton a sáros fenekemet akarod bámulni? Ezt te sem gondoltad komolyan. Mégis minek nézel te engem? – rikácsolt tovább a feldúlt boszorkány. Keelan tényleg nem tudta mivel nyugtathatná meg, ezután a tragédia után. – Merlinre, minden srác egy idióta.

– Nem nagy dolog – vonta meg a vállát Keelan. – Csak egy kis sár. Le fog jönni vízzel és szappannal, olyan lesz, mintha meg sem történt volna.

– De örökké arra fogsz emlékezni, hogy Ella elesett az erdőben, és hülyét csinált magából. – A boszorkány katasztrófaként élte meg az egészet.

– Dehogyis. Velem is történt már ilyen, hogy eltanyáltam az erdőben. Egyáltalán nem nagy dolog.

– Lehet neked nem az – mondta a lány és kihúzta magát. Erőt vett magán, majd végül sikeresen feltápászkodott, hideg tekintettel nézett Keelanre. – De tudd meg, Keelan Granger, hogy nekem viszont az, és ha most megbocsátasz, akkor elmegyek haza. Méghozzá egyedül!

– De.

– És ne merd a fenekemet bámulni.

– Ella, kérlek…

– Mondom maradj ott, és ne gyere utánam! – rikácsolta a boszorkány.

– Ne csináld már… – próbálkozott Keelan még egy utolsó kísérlettel.

Ella hátat fordított neki, és még egyszer megcsúszott, de már nem esett el, mindvégig megőrizte méltóságát, legalábbis ő így gondolta, viszont mikor már messze járt a tett színhelyétől sírva futott hazáig.

Keelan pedig nem ment utána, hanem egy fának támaszkodva sóhajtott egyet.

– Hát ez remek – morogta mérgesen a fiú.

Nem sokkal később jóízű nevetést hallott a fák közül, majd Abby Piton mászott le az egyik fáról, könnyed volt és légies. Haját most összekötötte, és eltűnt a boszorkány maskara is, az erős sminkkel együtt, helyette most egy Ravens Magic fekete pólót és egy rövid farmert viselt, hozzá egy sötétkék tornacipőt. Ma még veszélyesebbnek tűnt, mint eddig, pedig most csak a macskaszerű, olajzöld szeme csillogott.

– Szóval te is tanyáltál már el erdőben, Granger? – kérdezte egy nevetésroham közepette Abby. – Micsoda hatásos szöveg. És sikerült vele hódítanod? Ahogy látom felsültél. Jajj a ruhám, a ruhám. Édes Merlin, adj erőt!

– Jaj, hagyd már abba, Piton! – fedte fáradtan Keelan, de ő is elmosolyodott. – Mi a francot keresel amúgy is itt? Kémkedsz?

– Én? Kémkedni? Dehogy – mondta a lány, és hányást imitált. – Ti zavartatok meg ezzel a kis enyelgéssel. A barátnőd szörnyen sötét. Az alabástrom viola nem jó a virágok frissen tartására… Hogyan járhat ez a csaj bájitaltan fakultációra.

– Befejeznéd?

– Csak nem ez volt az első randitok? – pukkadozott a nevetéstől Abby még mindig. – Jézusom, ekkora műsort csinálni egy kis sár miatt. Amikor megláttam, hogy elesik, azt hittem, nem bírom ki röhögés nélkül. Még talán vérzik az ajkam is annyira beleharaptam.

– Persze, mert egy rosszmájú boszorkány vagy – jegyezte meg a varázsló, és karba tette a kezét. – Egyébként meg miért gúnyolódsz rajta? Kedves lány.

– Mert nem bírom az olyan kis nyámnyila hercegnőket, mint amilyen ő. Persze muszáj elviselnem néha, mert a keresztapámmal együtt dolgozik az apja a sárkány rezervátumban, és néha egy-egy összejövetelen Ella is megjelenik. Bár a családja többi tagja egészen normális, de tőle kiráz a hideg.

– Hova tűnt a boszorkány jelmez?

– Szabadságoltam egy napra és eljöttem ide – nyújtózkodott elégedetten a lány, mint egy jóllakott macska. – Egészen addig jól éreztem magam, amíg meg nem láttalak téged és a rinya hercegnőt.

– Micsoda nagy trauma lehetett – csóválta meg a fejét Keelan.

– Majdnem meghaltam a nevetéstől, amikor megláttam kapálózni a földön. Még szerencse, hogy nem csúszott fel a szoknyája, na, akkor biztosan nem bírtam volna tovább. Nem is értem ti pasik mit esztek ezeken a csajokon.

– Talán azt, hogy nem átkoznak meg minket, nem mennek az agyunkra, és nem viselkednek úgy, mint a pisis kislányok – magyarázta az ifjú varázsló gúnyos vigyorral. – Ella egy normális boszorkány, ellentétben veled.

– Akkor sem ismernéd fel az igazi boszorkányt, ha szembe jönne veled, Granger – jelentette ki öntudatosan Abby, majd hátra lökte a lófarokba kötött copfját, ami eddig a vállán nyugodott.

– Te meg azt a varázslót, aki merényletet tervez ellened – húzódott gonosz mosolyra Keelan ajka, majd egy jól irányzott átokkal egy kisebb fajta sártenger zúdított Abbyre. Most Abbyn volt a sor, hogy levegő után kapkodva törölje le magáról a sárfoltokat.

– Te nem vagy normális! – üvöltötte a lány magából kikelve. Keelan azonban a hasát fogva nevetett rajta. – Mi az ördög ütött beléd?

– Szóval ki csinál nagyobb drámát egy kis sár miatt? Ez csak a visszajáró a reggeli sárfoltokért.

– Menj a francba, Granger! Ez a kedvenc pólóm – nézett rá villogó szemekkel a lány, majd otthagyta a hahotázó gonosz varázslót.

– Most meg hová mész?

– Ahol nem láthatlak, te gyökér!

Keelan ma már két nőt haragított magára, így inkább egyedül folytatta tovább az útját, azonban arra nem gondolt, hogy Abby Piton egészen másképp, sárfoltok nélkül fogja megtorolni Granger szemtelen tettét. Perkinsék felé vette az irányt, és nem sokkal később a bugyuta Ella Perkins tudomást szerzett stréber Granger kis akciójáról. Habár Ella nem kedvelte soha sem a Piton-lányt, mégis mint sértett boszorkány, egyből elhitte, hogy Keelan direkt csalta tőrbe Abbyt. Szörnyen gonoszak a mardekárosok, ezt a szőke lány nem vette számításba. Abby mosolyogva vette tudomásul, hogy végül is tönkretette Keelan nyári románcnak ígérkező kapcsolatát Ellával. Roppantul elégedett volt magával.

***

Később még aznap este a Granger-házban lázas készülődés folyt. Keelan ugyan nem mesélt anyjának a szégyenletes délutáni történtekről, és a szénné égett ebédről is mélyen hallgatott, amit végül sikerült eltűntetni egy remekbe szabott bűbájjal. Viszont Hermione lázas készülődését nem tudta mire vélni. Valamiért anyja teljesen megkattant, és iszonyatosan nagy feneket kerített az esti vacsorának Pitonéknál.

– Anya! Nem kell kiöltöznöm, ez csak egy vacsora, nem bírósági tárgyalás – méltatlankodott Keelan, amikor már harmadszorra zavarták vissza átöltözni. Hermione megfontoltan válogatott a szekrényében található ruhákból, valahogy egyik sem illett az alkalomhoz. Ha egyáltalán létezett olyan, hogy megfelelő öltözet egy Piton családi varocsára.

– Honnan is tudhatnád? – forgatta meg a szemét Hermione. – Jó benyomást kell keltenünk, és nekem ez fontos. Nem ismered Pitonékat.

– Ha a gyerekeik kicsit is rájuk hasonlítanak, akkor nagyon is jól ismerem a szülőket is. Biztosan az ördög ivadékai lehetnek ők is.

– Nem tudnál kompromisszumot kötni velem ma? – kérdezte az anyja fáradtan. – Túl leszünk rajta, csak egy este az egész, aztán soha többet nem megyünk oda… Hacsak nem hívnak meg minket ismét.

– Hát remélem nem.

– Akkor ezt az egy estét kibírod.

– Harryékhez sem megyek kiöltözve – folytatta tovább az érvelést a fia. – Ron és George biztosan kiröhögnének, ha nyakkendőben és dísztalárban állítanék be, mintha meghalt volna egy rokonunk vagy az eljegyzésemre készülnék.

– Mert ők jó ismerősök. Egyébként nem vagy vicces.

– Pitonék nem a barátaid véletlenül?

– Túlságosan is bonyolult a kapcsolatunk, minthogy ezt el tudnám neked negyedóra alatt mesélni. Némiképp tartozom nekik egy régi dolog miatt, amit el fogok mondani, csak most ne kérd tőlem. Perselus Piton különben is konzervatív típus.

– Akkor sem a spanyol inkvizíció – vetette ellen Keelan és dacosan az ajtófélfának támaszkodott.

– Téged nem tanított Piton, szóval ne próbálj meg véleményt nyilvánítani. Egy igencsak… egy igencsak merev emberről van szó, aki nem szeret a szabályokon lazítani. Életében nem vett fel még olyan ruhát, ami nem fekete volt.

– De azért jártam néha emberek között, anyu, és nem veszek talárt. Ezt azért vedd figyelembe. Különben is már megegyeztünk ebben korábban.

– Jó, rendben, nem kell a talár. Talán legyen mégis egy nyakkendő.

– Anya! Elég legyen! Az inget felveszem, de a többi az én dolgom. Így megfelel? – kérdezte beletörődve a sorsába.

– Rendben van, kicsim. Várj a hajad… – Ekkor jutott eszébe a varázslat. Egy őrjítően hosszú pillanatig csak nézte a tejfölszőke hajat, majd a dühös szürke szemeket, s a markáns arcélet. Már nem maradt túl sok nyoma a kinézet változtató varázslatnak és egy Draco Malfoy klón állt előtte, aki pontosan úgy nézett rá, mint Draco, amikor dühös volt rá és gyűlölte. Tudta, hogy a fia csak hisztizik, mégis őt ez teljesen pánikba ejtette. Még tett egy hamvában holt próbálkozást, hogy helyre hozza a varázslatot: – Gyere ide, Keelan, és ne makacskodj!

– Nem, nem, és nem. Tedd le a pálcádat, anyu! A múltkori után is épp elég volt kihevernem a sokkot. Még egyszer nem csinálod ezt velem végig! Megkeserítette az első Roxfortos évemet az a frizura. Ne butáskodj!

– Majdnem belevágtál a fülembe a nyisszantó bűbájjal.

– Ez nem…

– De igen…

– Persze, a világért sem akarlak megnyomorítani. Szólj, ha indulhatunk! – hárított végül Hermione, és elkomorodva fordult vissza a szekrény felé. Most már biztos volt benne, hogy Piton már tudja, és aki ismeri Dracót, azon is egyetlen egy pillantásból tudni fogják. Keelan még ott állt az ajtóban és nem tudta mire vélni Hermione hangulatváltozását, de a saját sérelme jobban érdekelte.

– Rendben van, anya – szólalt meg végül Keelan, és visszament a saját szobájába.

Hermione leült az ágy szélére. A mellkasára tette egy pillanatra a kezét. Felidézte magában a pillanatot, amikor utoljára látta Dracót. És most közeledett az a pillanat, amiről sosem gondolta, hogy eljön. Elkerülhetetlenül közeledett. Csak a mikor és a hogyan volt a kérdés.

A Malfoy jegyeket semmi sem rejtette el többé.

hozzászólások: 2

by Neola @ 2024 Jun 09

Imádok mindenkit!
Fuuuu tűkön ülve várom a viszont látást. Annyira izgulok mint Hermione. Uuu remélem most hamar jön a frissítés erre a fejezetre. Bár tudom most elfoglalt vagy.
Szuper rész volt! Imádtam!
Ezer köszönet!
Üdv:Neola

by Nyx @ 2024 Jun 10

Oh, nem is tudod ez mennyire nagy megkönnyebbülés nekem Még azért várni kell egy picit arra a viszontlátásra Igen, igen, a héten jön a frissítés. Lassan kezdek összerázódni, a hétvégén is akartam feltenni ezt azt, de aztán nem úgy jöttek ki a dolgok. Én köszönöm! Úgy örülök, hogy tetszik