13. fejezet
Vacsora

– Szóval ezért hívtál ide – morgott Draco Piton irodájában. Az őszinte haragját egyenesen rá akarta zúdítani. Egyszerűen fel sem fogta, hogy az egykori bájitaltanár milyen ész érveket hoz fel a számára, csak azt érdekelte, hogy jól beolvasson neki – Neked teljesen elment az eszed, keresztapám? Mert mással ezt nem tudom magyarázni.

– A tisztelet továbbra is hiányzik a szótáradból? – kérdezte teljesen nyugodtan Piton. – Beszélned kellene vele és legjobb lenne ezt minél hamarabb megtenned.

– Persze. Mostanában az a rögeszméd, hogy van egy fiam? – tárta szét a karját Draco tehetetlenül. – Ahogy öregszel egyre inkább rigolyásabb vagy, és szerintem a látásoddal is van valami. Remek gyógyítók vannak a Szent Mungóban, Perselus. Ne habozz felkeresni őket! De szívesen kérek neked időpontot.

– Ha nem hiszel nekem, akkor maradj itt, és győződj meg magad is róla. Nem akarok rosszat neked, Draco, csak meg akarlak kímélni még egy rossz döntéstől. Granger nem az a fajta nő, aki könnyen megbocsát.

– Megbocsát?

– Igen.

– Bocsánat, de miért én vagyok ebben a helyzetben a rossz? Hiszen, ha igazat beszélsz, akkor egyáltalán nem tudtam a gyerek létezéséről. – Draco egyre jobban felemelte a hangját, és maga sem hitte, hogy egyre jobban belemegy a részletekbe. – Merlinre, talán nem kellett volna értesíteni engem? Hogyan hagyhattam volna el, ha nem is tudtam róla, hogy terhes? Granger elmondta volna, ő mindig… Ő sosem hazudott nekem. Soha.

– Ezt inkább Hermionéval kellene tisztáznod.

– Oh, igen? Azt hittem, hogy majd veled fogom. Komolyan mondom, nem tudom mi ütött beléd, keresztapám. Egyszerűen nem tudok mit mondani erre. Ennyire körmönfont módon idehívsz, és… Ha hallani akarom valakitől, hogy gyerekem van, akkor nem tőled akarom.

– Értsd meg…

– Nem értek meg semmit. Idehívsz. Megint rámzúdítod ezt, aztán vágjak hozzá jó képet. Mit gondoltál, hogy majd szépen ülünk Grangerrel egymás mellett, és udvariasan passzolgatjuk a sót egymásnak, miközben te majd szépen kibékítesz minket?

– Vissza kellene fognod magad, és átgondolni a helyzetet.

– Ezen nincs mit átgondolni – szűrte a fogai között mérgesen az egykori mardekáros, és rácsapott az asztalra. – Ha Grangernek van egy gyereke, akinek én vagyok az apja, azt mondja meg ő maga. Gondolom, hogy nem ő kért meg közvetítőnek.

– Természetesen nem – húzta ki magát Piton. – Én csak azt akarom elmondani…

– Mit? Mit akarsz nekem elmondani? – üvöltött Draco. – Azt, hogy egy vén pletykás…

– Elég legyen, Draco.

– Mert le fogsz vonni néhány pontot a házamtól? – horkantott fel a szürke szemű férfi egyet, de vett egy mély lélegzetet.

– Együtt kell dolgoznunk Grangerrel. Ez azt jelenti, hogy sokszor kell majd találkoznunk vele. Ráadásul Potterék is hamarosan itt lesznek, és nem akarok párbajt. Addigra el kell rendeznetek ezt a kis drámát.

– Kis dráma? Van egy fiam szerinted – üvöltötte a varázsló megújult hangerővel. – Ez egyáltalán nem kis dráma, már ha igaz… – morogta majd beletúrt a hajába. – Tudod, hogy mit jelent ez?

– Igen, tudom. Nekem van három gyerekem, mindről tudtam, és nem hagytam el az anyjukat.

– Ítélkezni azt tudsz felettem, keresztapa – csikorgatta a fogait Draco továbbra is. – Nem működött volna a kapcsolatom Hermionéval. Apám szaglásza megtalált Ausztráliában, és gondolhatod, hogy mit tett volna vele, ha tud kettőnkről. Úgy nem lett volna jövőnk, hogy az egészséges legyen mindkettőnk számára. Az apám beleavatkozott volna. Nem jókedvemből mentem el, és kezdtem új életet Romániában. Kezdettől fogva ez volt a tervem.

– Megléptél, amikor egyre inkább kezdtél hozzá vonzódni – olvasta fejére a vétkeit Piton.

– Soha nem hittem volna, hogy ezt mondod nekem. De elmész a francba, Perselus. Ezt pedig a legnagyobb tisztelettel mondom neked. Te nem vagy az emberi kapcsolatok híve és soha senkinek sem avatkoztál a szerelmi életébe. Miért pont most?

– Mert az egység fontos. A legjobb, ha rendezed az ügyeidet Hermionéval, és nem akkor kezded el, amikor mindkettőtökre szükség van. Szerinted nem kell foglalkozni azzal a Sötét Jeggyel, és azzal a férfival?

– De ebben igazad van.

– Akkor tisztázd az egészet! – pirított rá Piton mérgesen.

– De nem ma – közölte hidegen, miközben Persis belépett az irodába.

– Ti mit csináltok itt? – kérdezte gyanakodva. – Hamarosan készen van a vacsora is. Innen pedig csak az ordítozást hallom. Két Disaudio kellett, hogy a gyerekek ne vegyék észre. Mi történt?

– A kedves férjed éppen a magánéletembe avatkozik bele. Mindenáron azt akarja, hogy találkozzak az állítólagos fiammal és Hermionéval. – Persephone szomorú tekintettel nézett Dracóra, akiben ettől még rosszabb sejtések fogalmazódtak meg.

– Oh, Draco!

– Ne mondd, hogy te is… Esküszöm ti… Áhh hagyjuk.

– Találkoztam vele, és láttam az emlékeit, Draco – mondta halkan a boszorkány, szinte suttogva a boszorkány. – Én, annyira… de annyira…

– Szóval igaz… Ezt nem hiszem el, Merlin szentségére! – morogta mérgesen Draco, aztán lelökte a pergameneket az asztalról. – Miért nem… Hagyjuk!

– Draco, az a lány nagyon sokat szenvedett és küzdött, hogy a fiadnak meglegyen mindene – folytatta Persis. – Gondold ezt át mielőtt rárontanál.

– Miért gondoljátok, hogy csak rárontanék?

– Ebből a hisztiből – jegyezte meg félhangosan Perselus, mire csak két éles tekintetet kapott vissza válaszul.

– Az én helyzetembe senki se gondol bele? – csattant fel Draco újra, de most már igyekezett az indulataival megbirkózni. – Mire esküdjek meg? Én nem tudtam róla, hogy létezik egy gyerekem. Ebben a történetben én játszom a szívtelent…

– Ezt senki sem mondta, drágám – szólalt meg Persephone. – Mindketten sok mindenen vagytok túl, ha az elmúlt éveket számításba vesszük.

– Beszélj Hermionéval, Draco! Jobbat nem tudsz tenni – adott tanácsot Perselus.

Draco zavartan nézett egyikükről a másikukra.

– Hogyne egy Piton családi vacsorán kellene rátörnöm, és a fiunk előtt követelnem magyarázatot? Nem hiszem, hogy ez a legjobb pillanat.

A Piton házaspár szótlanul álltak egymás mellett az irodában, és mielőtt még bármelyikük választ adhatott volna vagy egy újabb kéretlen tanácsot, Draco megelőzte őket.

– Köszönöm Persis és Perselus a meghívást, de inkább visszamegyek Crystallhoz. Ne haragudjatok, de ezt meg kell emésztenem – közölte hideg kimértséggel a varázsló.

– Crystall?

– Egy walesi zöld sárkány – válaszolta egykedvűen a férfi. – Jön a foga. És ott kell lennem mellette.

– Akkor kifelé menet a hátsó ajtót használd, mert mindjárt itt lesznek Grangerék – javasolta Perselus.

– Nem kellett volna lépre csalnod… – Azzal Draco köszönésképpen biccentett egyet feléjük és gyors léptekkel elhagyta az irodát.

Egy hosszú percig csend volt a helyiségben.

– Drámát akartál ma estére? – kérdezte Persis a férje felé pillantva. Kezét karba fonta és vádlón nézett a férfira.

– Nem egészen.

– Nem kellett volna ebbe beleavatkoznod – sóhajtott fel a felesége. – És nem így. Ezzel csak felkavartad a helyzetet, és szerintem nem is segítettél benne.

– Mire kidühöngi magát addigra higgadtan tud majd gondolkodni – jegyezte meg Perselus.

– Ez is egy módszer – jött az epés megjegyzés a feleségétől.

– Csak felgyorsítottam az eseményeket. Minél előbb zöldágra vergődnek az érzéseikkel, annál hamarabb koncentrálnak teljes erőbedobással a feladatra – közölte határozott meggyőződéssel Perselus.

– Bárcsak egyszer megérteném, hogy ilyenkor mire akarsz kilyukadni… De talán majd egyszer sikerül – mondta Persephone, és elnézően elmosolyodott. – A szív dolgai nem működnek ilyen egyszerűen, drágám, hiszen te is nagyon jól tudod. Nekik még annyi mindent meg kell beszélniük.

– Te is nagyon jól tudod, hogy a gyilkosság nem volt véletlen, és biztosan lesz folytatása is. Nem voltunk elég óvatosak, de most nem fogok hibát véteni. A családomat nem akarom veszélyben tudni, ebbe Draco is beletartozik, és nyugodt életet akarok élni. Nem akarom, hogy szörnyűségeket. Szükségünk van arra, hogy Draco és Hermione, ketten együtt tudjanak működni.

– Ebben egyetértünk – bólintott Persis. – Mindketten megérdemelnék a boldogságot, ha együtt, ha külön akarják folytatni. És igazad van. Azt hiszem, hogy van egy dolog, amit én is meg tudok tenni az ügy sikeressége érdekében.

– Micsodát?

– Falazz nekem, amíg utol nem érem Dracót.

– Mire készülsz? – kérdezte a feleségét Perselus.

– A képességemnek most úgy érzem soha nem vettük még ilyen nagy hasznát. Adok Dracónak egy kis emlékcsomagot – mosolyodott el Persis. – Sietek vissza, drágám!
Azzal egy futó csókot nyomott Perselus ajkára, és már ott sem volt.

Draco rendszerint a mezőre ment, amikor elment Pitonéktól, mivel ez volt az egyetlen hely, ahol könnyedén, nézőközönség nélkül sárkánnyá tudott válni, és viszonylag a benne munkálkodó düh miatt gyorsabban haladt, mint máskor. Régen forrongott ennyire. Mielőtt mindent felégetett volna lépteket hallott.

– Draco! – hallotta a háta mögött Persis hangját. Megállt, majd visszafordult, Persephone lélekszakadva szaladt utána. A lila ruhája csak úgy lobogott a szélben. Kifejezéstelen arccal figyelte a közeledő nőt.

– Történt valami? – kérdezte varázsló aggódva.

Persis csak nemet intett a fejével. Kifújta magát, mielőtt megszólalt volna.
– Sajnálom, ami bent történt, Draco. Perselusnak nem kellett volna ennyire rád rontania, hiszen… Hagyjuk. Nem ezért jöttem, hogy a férjemet mentegessem.

– Hanem miért? Perselus adott még pár tanácsot, amit otthagytam nálatok?

– Adok neked pár emléket – mondta, és mielőtt Draco tiltakozni akart volna, az asszony kertelés nélkül megérintette az arcát, a varázsló megrázkódott, máris egy hó födte tájon találta magát. Az emlék úgy tört rá, mintha egy merengőbe csöppent volna bele.

Villanások, benyomások, érzések sokasága hatolt az elméjébe, amit még soha nem tapasztalt még. Persis határozott támadása ellen nem tudott védekezni, ösztönösen megpróbálta, de valahogy nem bírt vele. Tehetséges okklumentornak tartotta magát, ám most nem tudta elzárni az elméjét, amibe belefurakodtak az idegen emlékek, aztán végül már nem harcolt ellenük. A kellemetlen, elmét szakító érzés egyből enyhülni kezdett.

Hermione jelent meg előtte várandósan dacolva a hóviharral a Malfoy-kúriához közeledni. Olyan sebezhető volt, olyan törékeny, de mégis elszánt. Őt kereste, viszont nem az volt az első alkalom. Aztán az apját látta egy pillanatra, majd a házimanót, aki bántani készült a sebezhető boszorkát. Érezte az átok fájdalmát, a görcsöket, majdnem kicsordult a könnye. Rettegéssel kevert kín egyre felerősödött.

Váltott a kép. Egy kórházi szoba, egy nyilalló, húzódó fájdalom a hasában. Megint megjelent Lucius. A fenyegetése nem lepte meg, hiszen volt ideje hozzászokni ehhez. Hermione azonban valósággal megrémült tőle… Mindent tagadott. Mindent csak a fiuk miatt, és miatta is tett. Apja éveken át sakkban tartotta volna mindhármukat, ha megbizonyosodott volna a baba származásáról.

Aztán kisfiát látta a borostyánszín burokban, s Hermione kétségbeesett arcát. Olyan pici volt és védtelen. Összeszorult a szíve, ahogy megpillantotta a kisfiút, miközben ott bent lebegett és az átkaroló reflexet gyakorolta. Mérhetetlen kétségbeesés, félelem, s szomorúság. Érezte, már tudta, s a saját szemével látta. Draco szaporán kapkodta a levegőt, küzdött a feltörni készülő üvöltésével és az indulat könnyeivel. Megragadta Persis kezét, azonban a boszorkány erősebb volt nála, nem hagyta, hogy idejekorán megszakítsa a kapcsolatot. Nem, még nem látott eleget.

Váltott a kép és már egy tengerparti ház verandáján látta őket, ahogy Hermione fáradtan járkált fel-alá, és hamis hangon halkan énekelgetett a picinek, aki nem hagyta abba a sírást. Aztán órákig virrasztott ébren a kiságy felett, amikor az apróság beteg volt. Draco segíteni akart, támaszt nyújtani, de ezek csak a múlt emlékei voltak. Hermione egyedül volt…

Az emlékek egyre kavargóbb sora következett. A varázsló látta az első lépéseket, hallotta Keelan nevetését, ahogy játszott Hermione a gyerekekkel, amikor Keelan először olvasott el egy könyvet egyedül. Aztán látta Hermionét elcsigázottan hazaérkezni a munkából, és sírni, amiért lemaradt Keelan első varázslatáról. Hallotta az egykori griffendéles kioktató kiselőadását, amikor a fia bájitalt főzött a mosogatókagylóban és kiégette a csöveket. Keserűen nevetett fel később elvigyorodó gyerek láttán. Saját magát látta a kicsiben, a kinézetmódosító bűbájok ellenére is.

Újra egy másik emlék kezdődött. A King’s Cross pályaudvaron voltak, Hermione könnyes szemmel búcsúzott a kis Keelantől, aki szégyellte a félresikerült frizurát, amit anyja készített. Nyarak, karácsonyok, születésnapok következtek, amit a kis család együtt ünnepelt meg, néha felbukkantak Potterék is, de soha nem látott egyetlen férfit sem, aki Hermionénak sokat jelentett volna. Keelan kitöltötte az életét, és az állandó aggodalom, félelmet valamitől, amit Draco nem igazán értett. Talán Lucius állt a háttérben? Valóban nem lepte volna meg, ha így van. Végül látta Keelan vádló tekintetét, amikor pár napja hazaért és anyját meglátta.

Dracót elragadták az emlékek folyamai, és mire újra visszakerült a jelenbe teljesen kikészült. Persis megszakította a kapcsolatot, mire lassan minden lecsendesedett. Visszatértek a kinti világ hangjai, a férfi saját elméje és gondolatai, amik most kuszábbak nem is lehetettek volna.

– Jól vagy, Draco?

A varázsló nem tudott semmit sem mondani csak állt szótlanul a mező szélén, a keze és a lába remegett, csupán egy apró bólintásra futotta. Az éjszakai szelet most szörnyen hidegnek érezte, szaporán vette a levegőt és fogalma sem volt, hogy mit gondoljon, tegyen. Arcát próbálta megtörölni, mielőtt még szétesik teljesen. Sohasem sírt, sohasem könnyezett, egy Malfoy nem tesz ilyesmit. Most mégis…

– Úgy gondoltam, ezt tudnod kell.

– Ez mindig ilyen? – kérdezte Draco halkan.

– Időnként rosszabb – válaszolt Persis. – Várj egy kicsit mielőtt elrepülsz vagy vissza is jöhetsz.

– Nem, nem… Mindjárt hazamegyek.

– Rendben,

– Köszönöm! – mondta halkan. Persis biztatóan megveregette Draco vállát, majd elindult vissza.

¬¬¬***

A Piton rezidencia ablakain áradt kifelé a fény. Az esti szürkületben még idillibbnek tűnt a környezet, mint máskor. Hermione enyhe, feszült mosollyal csengetett be, és most már benne is kétségek merültek fel, hogy itt kell lennie ma este, viszont a mellette álló kifejezéstelen arcú Keelan miatt ezeket a gondolatai inkább megtartotta magának. Amíg vártak körbenézett a kertben, ami tele volt bimbózó rózsákkal és mindenféle gyógynövénnyel. Majd a tekintete a nem messze lévő mező felé terelődött, de mielőtt még megnézhette volna a távoli alak sziluettjét, kattant a zár.

Az ajtót Alarick Piton nyitotta ki, és ezzel magára vonta a vendégek figyelmét. Hermione elmosolyodott, de nem tudta kiverni a fejéből, hogy a fiú mennyire hasonlít a professzorra, ugyanakkor észrevette a különbségeket is. Tekintete sokkal tisztább volt, boldogabb és nem volt tele fájdalommal. A fiú magabiztosan állt az ajtóban, nyakkendőben, amit persze egyértelműen szülői kényszerből viselt és a lehető legrosszabbul kötött meg. Emiatt érezhetően több feszültség volt benne, mint egyébként szokott.

– Jó estét, Ms. Granger! Alarick Piton vagyok – nyújtott kezet barátságosan. Hermione mosolyogva fogadta a kézfogást.

– Nagyon örülök, hogy megismerhettelek, Alarick.

– Csak Ricknek szólítanak – mondta színtelen hangon a fiú.

– Rendben, meg fogom jegyezni. Ez esetben, Rick, kérlek, szólíts Hermionénak. Semmi szükség a formaságokra. – Keelan eközben a háttérből figyelte az eseményeket. Rick Piton mosolya természetes volt, de a szemében megvillanó dühös pillantást Keelannek szánta. Valamiért nem volt egészen népszerű a Pitonok körében.

– A szüleim még a konyhában vannak. A nappali jobbra van, foglaljon helyet nyugodtan! – hangja annyira negédesen csengett, hogy Hermionét egyből megtévesztette. Ugyan végletekig udvarias volt, mégis valahogy érződött a viselkedésében egyfajta feszültség. Bár ez inkább Keelannek szólt, mint a fiú anyjának.

– Köszönöm! – mondta Hermione, azzal elindult arra amerre a fiú mutatott. Mikor hallótávolságon kívül volt már Rick szembe fordult Keelannel. Akár egy területét védő farkas, úgy nézett a vetélytársa szemébe.

– Granger! – vetette oda Rick csak úgy mellesleg, és tüntetőleg összefonta a karját. – Micsoda öröm itt látni ma este.

– Piton! – viszonozta a kedélyes köszöntést Keelan. – Micsoda öröm itt lenni ma este.

– Na persze, majd el is hiszem, hogy így gondolod. Szóval itt töltöd a nyarat, Granger? Milyen kár, hogy nem lehetek itt. Akkor megkeseríteném az életedet.

– Vérzik a szívem, hogy csak rövid ideig láthatlak. Egyébként csini a nyakkendőd. Nekem sikerült lebeszélnem róla anyámat.

– Elmegy – vonta meg a vállát Rick, de ösztönösen meg is lazította.

– Nem túlságosan formális?

– Valahogy úgy.

– Anyukád ötlete volt, igazam van? – kérdezte egy kaján mosollyal.

– Nem tudom, te mit tettél volna, ha varázslattal kényszerítenek, hogy viseld? Nyisszantó bűbáj egyáltalán nem használ.

– Micsoda tragédia – csóválta meg a fejét Keelan.

– Rick, kivel beszélgetsz? – kiabált az emeletről Beth. A lány tökéletes tartással egy csinos nyáriruhában jelent meg, nővérével ellentétben ő cseppet sem volt az a lázadó típus, inkább finom volt és elegáns. Széles mosolyt villantott Keelanre. – No lám, egy hollóhátas eminens tanuló az előszobánkban. Merlin hozott, Keelan!

Közelebb ment a fiúhoz, és mintha ez lett volna világ legtermészetesebb dolga két puszit nyomot az arcára. Testvére és Keelan egymásra meredtek, Beth pedig tovább mosolygott.

– Ne ácsorogjatok itt tovább, mint két mamlasz, hanem gyertek beljebb!

– Beth, mi lenne, ha inkább az ebédlőben várnál meg minket? – ajánlotta fel Rick kedélyesen húgának, aki csak nevetett egyet és átkarolta bátyját. Az ikrekként nagyon hasonlítottak egymásra, talán túlságosan is egy hullámhosszon voltak.

– Nem, nem, testvérkém. Inkább itt maradok, és hármasban folytatjuk tovább ezt a kis bájos csevegésünket. Egyébként mit csináltál magaddal, Keelan?

– Mégis mire gondolsz?

– Olyan más vagy – jegyezte meg elgondolkodva Beth. – A szemed és a hajad valahogy teljesen más.

– Nem csináltam semmit sem vele. Olyan, mint bármikor.

– Akkor is látok rajtad valami szokatlant, és ki fogom deríteni, hogy mégis mi az – kacsintott egyet ravaszul a boszorka.

– És a sötétség hercegnőjét hol hagytátok? – váltott témát hirtelen Keelan. – Talán nem volt elég fekete festéke?

– Csak nem rólam beszélsz? – kérdezte Abby. Most megint feketében volt, de most sokkal kevesebb sminket tett magára. Anyja talán őt is megregulázta nem csak a fivérét. – Már hiányoztam?

– Cseppet sem, de nélküled ez a szópárbaj nem az igazi, mondhatni unalmas. Hárman azért csak kitesztek egy egészet – tette hozzá gúnyos mosollyal Keelan.

– Jobb lenne, ha vigyáznál magadra! Itt mi vagyunk túlerőben – figyelmeztette Abby. – A sárbombákat remélem otthon hagytad.

– Mi lenne, ha nem rendeznénk vérfürdőt? – javasolta a vendég. – A szüleitek és az anyám nem nézné jó szemmel.

– Azt majd meglátjuk – szólalt meg Rick vészjóslóan.

Mindhárom Piton hűvös mosollyal nézett rá. Ugyan nem rontottak neki, de villogó szemük nem túl sok jót ígért. Micsoda hasonlóság, akár hármas ikrek is lehettek volna. Ugyan az az erő látszott mindegyikükben, együtt képviselték az egységet és a mardekárosok összetartó erejét.

Keelan hűvös nyugalommal nézte hármójukat. Beth volt az egyetlen kivétel, akit ő igazán nem érdekelt. Alarick a kviddics miatt pikkelt rá, Abby pedig csupán azért, mert létezett. Remek esélyekkel indult az este.

– Most már teljesen világos, miért nem mentem vissza Roxfortba tanítani, pedig nagyon kérték – szólalt meg Perselus Piton hűvösen, és nagy tál salátát egyensúlyozva mérte fel a helyzetet. Szem és fültanúja volt a gyerekek erőpróbájának. – Gyerekek, vendégeink vannak, és jobb lenne, ha nem fenyegetéssel kezdenétek a barátkozást. Szörnyen modortalan.

– Igen, apa – hangzott egyszerre a három dacos felelet. Ugyan nem illetődött meg egyikük sem, viszont engedelmeskedtek apjuknak.

– Vagy esetleg segítsek megoldani a gondokat?

– Nem – jött a közös válasz a fiatalabb Pitonoktól.

– Mindjárt gondoltam. Be a nappaliba, most! – adta ki a parancsot Perselust, mint a Piton-klán feje. A három gyerek szó nélkül masírozott tovább, bár vetettek egy-egy dühös pillantást Keelanre.

– Jó estét, Mr. Piton! – köszönt illedelmesen Keelan.

– Neked is, Granger! – válaszolt vissza Piton.

– Köszönöm a meghívást.

– Ez a feleségem érdeme – közölte egy nagy sóhaj közepette az egykori professzor. – Senki sincs oda annyira a vendégekért, mint ő. Fáradj beljebb, és érezd otthon magad!

– Köszönöm! – mondta Keelan, bár az otthon érezben kételkedett. Legalább megbizonyosodott róla, hogy Abbyt egy normális otthon várja haza, és nem valami földbevájt zegzugos tömlöc.

– Tudom, hogy a gyerekeim nem kedvelnek téged, ne vedd magadra, senkivel sem jönnek ki igazán, persze Beth-t kivéve. Remélem, hoztál magaddal pálcát – jegyezte meg egyetlen rezzenés nélkül Perselus. Keelan egy pillanatra összevont szemöldökkel nézett az egykori professzorra. A férfi még inkább meggyőződött Draco és Keelan közötti hasonlóságról.

– Nos, vannak köztünk súrlódások, de nem hiszem, hogy probléma lenne.

– Hallottad már azt a mugli szólást, hogy a nyugtával dicsérd a napot?

– Még soha.

– Akkor gondolkodj el egy kicsit rajta – mondta a férfi, majd előreengedte Keelant. Persis éppen egy tál társaságában lépett be a nappaliba, és élénken beszélgetett Hermionéval.

– Oh, és ő lenne, Keelan? – kérdezte mosolyogva Persis, majd közelebb ment, és mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, magához ölelte a fiút. Különös módon Keelan csak a szeretetet és az örömöt érezte, nem is igazán tudta miért, habár ki nem állhatta az ölelkezést. Valamilyen olyan erőt érzett Persisben, amitől el kellett mosolyodnia. – Persephone Lennox Piton vagyok, de hívj csak Persisnek. Nagyon vártam már, hogy találkozhassunk.

– Én is örülök a találkozásnak.

– Gyertek és üljetek le! – szólalt meg ismét a nő. – Annyira örülök, hogy elfogadtátok a meghívást. El sem hiszem, hogy ilyen nagy fiad van, Hermione.

– Igen, nagyon sok minden történt azóta, hogy utoljára találkoztunk.

– Igencsak sok minden – kontrázott rá Perselus, mire kapott egy enyhe figyelmeztető szemvillanást a feleségétől.

Piton gyerekek és Keelan időközben helyet foglaltak az asztalnál. Abby Keelannel szemben szúrós szemmel méregette a fiút.

– Remélem, hogy eszel a salátából, mert azt én csináltam – jegyezte meg gonoszul Abby, majd megfogta a szalvétát és jelentőségteljesen megrázta, aztán az ölébe tette.

– Megvárom, amíg te is veszel belőle.

– Jobb lenne, ha semmiből se ennél – szólalt meg Rick. – Legalább több marad nekem. Anya megint isteni báránybordát csinált.

Már egyből nyúlt volna a finomság felé, de a mozdulata megállt a levegőben.

– Rick, először a vendég! – szólalt meg Perselus, majd leült a helyére, aztán Hermione és Persis is követte.

A gyerekek egyszeriben elcsendesedtek, mindenki szedett magának az ételből, és falatozni kezdtek. Abby jelentőségteljesen vett a salátából és a tányérjára halmozta, miközben az asztal alatt finoman bokán rúgta Keelant, a fiú felkapta a fejét és a gúnyos mosolyra húzott szájat figyelte.

– Nagyon jól sikerült ez a saláta – mondta végül a lány. – Apa nem akarod megkóstolni?

– De igen – majd Perselus átvette a tálat. – Adhatok még valakinek?

– Nekem – klrte Hermione. – Nagyon jól néz ki.

– Én csináltam és a mártást is a szószhoz – húzta ki magát Abby. – Szeretek főzni.

– És a bájitaltan labort is szeretted – tette hozzá Piton egy félmosoly kíséretében. – Nincs igazam, kislányom?

– Perselus! – szólt rá Persis. – Nem most kellene a labor felgyújtását felemlegetned a lányunknak.

– Szóba hozhatnád még azt a szörnyű pletykát McGalagonyról, a semmiből előtűnő seprűtárolót ne is említsem, de még beszélhetünk a Weasley-k hajának színéről is, apu – sietett segítségre Rick. – Az idei év egészen termékeny volt, igaz, nővérkém?

– Jobb lenne, ha befognád a szádat, öcsi! – szűrte a fogai között Abby. – A te szobádat is felrobbanthatom, bár szerintem magad is kiválóan boldogulsz vele.

– Olvastam a Roxforti Szemlét nem is olyan rég. Keelan is benne volt, egy új bájitallal nyert meg egy versenyt – váltott témát Perselus. – Miről is volt szó?

– Néha szoktam kísérletezni. Egy régi bájitalt használtam, amiből néhány módosítással fejlesztettem ki egy főzetet, ami fertőtlenít, és azonnal beforrasztja a horzsolásos sebeket.

– Ez igazán lenyűgöző.

– A fél iskolát leverte vele, és még a Beauxbatont is – mondta Beth izgatottan. – Tényleg meg akarja venni a receptedet a Szent Mungó?

– Igen – válaszolt Keelan, zavartan lesütötte a szemét, és inkább vett még a salátából. Egy pillanatra találkozott a tekintete Abbyével, a boszorka rákacsintott.

– Oh, kisfiam, nem is mondtad – mosolyodott el Hermione. – Ez egészen csodálatos. Keelan, már egészen kicsi kora óta gyógyítónak készül.

– Emlékszel, drágám, hogy Abby minek készült, amikor először megkérdeztük? – A Piton házaspár összenevetett.

– Felállt az ágy közepére, és minden meggyőződésével kijelentette, hogy ő lesz a bájitalok mestere, rózsaszín tüllszoknyában volt, és egy mugli, csillag alakú varázspálcát fogott a kezébe. Aztán a pálca szikrákat szórt, az ikrek pedig ámulva nézték.

– Nagyszerű – morogta a boszorka. – Meséljetek még pár cikis gyerekkori történetet rólam és már itt sem vagyok.

– Na, de Abby Rose! – szólalt meg az anyja. – Hiszen annyira édes voltál. Nem tudom mitől lett ilyen mogorva.

– Piton-gének – mondta hallkan Rick.

– Hogy mondtad, drágám?

– Semmi.

Miközben az asztal egy felén egy másik beszélgetés zajlott. Keelan és Abby egymást mérgette.

– Most meg körülbelül annyira vagy édes, mint egy mérges kígyó – közölte fojtott hangon Keelan, hogy csak Abby hallja.

– Sziii – sziszegte gonoszul a kis boszorka.

Miután átmentek a nappaliba a szülők kezdtek igencsak jól szórakozni. Hamarosan előkerültek a családi képek, anekdoták, és lassan a Piton gyerekek sorban felmentek a szobájukba. Keelan természetesen nem tudott menekülni, de Perselus kimentette a női csacsogás középpontjából. Végül közösen folytattak elmés társalgást a bájitalokról. Piton kezdett egyre jobban belemelegedni a beszélgetésbe, és valóban kezdte megkedvelni a Granger fiút. Okos volt és értelmes, hiányzott belőle az anyja idegesítő tudásszomjas viselkedése és az apja gőgje.

Eközben Abby, aki nem kívánt részt venni egyik társalgásban sem, fél szemmel a Granger-fiút figyelte a lépcsőfordulóból és mély irigységet érzett, sőt nagyon is csalódott volt. Apja kedvelte Keelant, és cseppet sem tartotta egy piperkőc pojácának. Miért kellett őt kedvelnie? Pontosan őt… Persze, amikor tavaly évelején bemutatta neki Adamet, akkor apja olyan hűvös és távolságtartó volt, hogy Abby talán először hitte el, hogy valaha Perselus Piton halálfaló volt. És a lázadó Abby dacból is egyre közelebb került Adamhez, és hagyta a vak szerelmet lángolni. Apja csak keresztülnézett a fiún, akárhányszor találkoztak, mintha akkor tudta volna, hogy valóban egy gazember. A lányt dühítette, hogy mennyire különbözőképpen látják apjával az embereket. És mennyire félreismerte egykori barátját.

Grangerék nem sokkal éjfél után mentek el. Eljött a pillanat a szökésre.

***

Feltámadt az esti szél és felborzolta a fűszálakat. Draco a domboldalban ült, s maga elé meredve igyekezett feldolgozni, amit nemrég látott, érzett, tapasztalt. Sokkot kapott – ez volt az igazság, jött rá hirtelen. Nem tudta mióta volt ott, az utolsó emléke az volt, hogy sárkánnyá változott és a szokásos helyen landolt, ami közel volt a rezervátumhoz és a megjelenési ponthoz. A lábai felmondták a szolgálatot, nem volt képes tovább menni, így kénytelen volt itt üldögélni. Persis által közvetített emlékképek egyre másra kavarogtak a fejében, jobbára úgy, mintha összefüggéstelen benyomások lennének egy olyan életből, amit ő nem érthetett meg igazán.

Miközben Draco magában ücsörgött, hirtelen hoppanáló alak jelent meg közvetlenül mellette. Mit ad Merlin Beau éppen ezt a pillanatot választotta, hogy egy szatyornyi kajával, szabad kezében egy Philadelphia szendviccsel, amit már félig elmajszolt, jelent meg a domboldalon. A 44-es Conversével majdnem rálépett Draco kezére, s meglepetten felnyögött, miközben egy tekintélyes harapást mélyesztett a kedvenc éjféli „vacsorájába”. A két férfi egyáltalán nem számított a másikra, így mindketten meglepetten néztek egymásra.

– Veled meg mi történt, cimbora? – szólalt meg először Beau, majd gyorsan elcsomagolta a szendvicset, aztán ledobta a terhét és gondolkozás nélkül leült a fűbe. Most egyáltalán nem érdekelték a fűfoltok. – Átment rajtad egy randalórcsorda?

– Jól vagyok – szólalt meg rekedten Draco, de még mindig nem teremtett szemkontaktust. Társa csak megcsóválta a fejét.

Kisvártatva nejlonszatyor zörgés hallatszott, majd Beau kinyitott egy üveg innivalót, aztán Dracónak kínálta.

– Idd meg ezt!

– Nem kérek, köszönöm – fintorodott el a varázsló. Megérezte az émelyítő édeskés illatot, amitől így is felfordult a gyomra.

– Ez nem kérés volt. Idd meg, jót fog tenni! – bizonygatta szent meggyőződéssel Beau.

– Megint valami mugli lötty? – kérdezte fintorogva a varázsló, de valójában egyáltalán nem érdekelte semmi sem.

– Bízz bennem Merlinért! Nem mérgezlek meg.

A varázsló nem kérdezett, hanem megfogta, s felhajtotta a furcsa, szénsavas italt. Soha nem ivott még csak hasonlót sem, de akármit is töltöttek a különös tartóba, most nagyon jól esett, mintha az élet tért volna vissza belé. Megköszörülte a torkát.

– Így jobb?

– Sokkal, köszönöm, Beau!

Talán a társa egy másik helyzetben megjegyezte volna, hogy mestere a keresztnevén szólította, de Beau tudta, hogy ennek nincs itt az ideje.

– Mi történt?

– Áthajtott rajtam egy emlékvonat – fogalmazta meg a választ a lehető legegyszerűbben Draco. – Semmi komoly.

– Meddig ültél volna még itt, áruld el?

– Talán holnap reggelig – vonta meg a vállát a szürke szemű férfi, aztán még kortyolt a különös italból. – Mi a búbánatos varangyos béka ez?

– Ne kérdezz, csak igyál! – válaszolt az ausztrál.

– Ez a hitvallásod?

– Vannak olyan esték, amikor igen. Ez pedig határozottan egy olyan este, amikor nem kellen aggódnod, bár nincs benne alkohol – sóhajtott fel Beau, majd nyújtózott egyet. – Hallgatlak, Draco.

– Nem akarok veled beszélni, sőt senkivel. Hagyj békén!

– Látod ott a tábort?

– Persze.

– Meg tudnám tenni, hogy erővel odavarázsollak – jelentette ki az ausztrál szent meggyőződéssel.

– Azt szeretném én látni – nevetett fel Draco hitetlenkedve. – Kevés vagy te ahhoz, kishaver. Nekem azért komoly varázserőm van.

– Komoly varázserő? Varázsló vagyok, cimbora – húzta ki magát Beau, és elvigyorodott. – Talán még ügyesebb is, mint te most ebben az állapotban.

– Na, menj ám Merlin anyjának a…

– Addig nem megyünk sehova, amíg el nem mondod, miért vagy ebben az állapotban – jelentette ki a varázsló határozottan. – Ahonnan én jövök, nem rejtjük véka alá az érzéseinket.

– Nem?

– Na jó, egy ideig talán rejtegetjük, csinálunk néhány baromságot, aztán belátjuk, hogy beszélni kell róla. Amikor az indiai ashramban voltam…

– Hagyj engem a lelki és spirituális megtisztulásoddal – intette le Draco.

– Rádférne, mester. Kezdj el beszélni! – követelte Beau.

– Mi ez a parancsoló hangnem? És egyébként meg, szerintem nincs igazad. Mindenkinek vannak titkai, rejtegetni való dolgai. Még neked is Beau-tiful.

A fiatal varázsló egy pillanatra megmerevedett, de aztán csak megvonta a vállát. Persze, hogy voltak, nem is egy. Malfoy mester, ha tudott volna néhány dologról, hogy nem itt üldögélnének. Beaunak volt egy igazán fontos titka, ám még nem volt rá készen, hogy beszámoljon róla.

– Lehet – válaszolta végül a fiatal férfi.

– Akkor most hagyj egyedül a gondolataimmal! – kérte Draco.

– Túl sok önmarcangolást láttam már ahhoz, hogy ne ismerjek fel egyet. Elegem van abból, hogy játszod itt a hűvös angol úri fiút, aztán tönkreteszed magad. Mi a baj, Draco? Utoljára kérdezem meg, ha nem válaszolsz, akkor elmegyek, és megmondalak Morganának.

– Nem mered felébreszteni! Egy világméretű katasztrófát nem szabad csak úgy spontán előidézni.

– Nem merjem? Dehogyisnem. Kijöhetünk vele együtt, és kiszedhetjük belőled az igazságot. Skót remek átkokat tud, Finn ért a legilimenciához valamicskét, Morgana remekül üt, Ted pedig Ted, de szerintem ő is segítene.

– Van egy fiam – mondta ki először Draco. Várta, hogy mi történik, de nem történt semmi. Átokra számított, villámcsapársa, ami megváltoztatja az életét? Nem lehetett tudni. Igazából ez egy megmásíthatatlan tény lett a számára.

Beau két egészen hosszú pillanatig csendben figyelte a varázslót, érezte, hogy most a hallgatása segít a barátjának megnyílni. Talán az életében nem volt ennyi ideig néma, mindig beszélt evés közben is, és még talán álmában is. Most azonban csendben várta a folytatást.

– Ma tudtam meg, pár órája. Persis átadott pár emléket és… Vagyis már tudtam róla, mert Perselus elmondta, de nem hittem benne, hogy igaza lehet.

– Taccsra vágott. A nők annyira tapintatlanok… Rád zúdított mindent, igazam van?

– Valahogy úgy… Nem tudtam róla – hajtotta le a fejét Draco. – Elhiszed nekem?

– Persze – válaszolt gondolkodás nélkül Beau. – Te sosem hagyod el társaidat.

– Miért hiszed el ilyen könnyen?

– Na, ne szórakozz velem, Malfoy mester! Lehet, hogy csak fél éve ismerlek, de akkor is tudom, hogy fontos neked mindenki, aki körülötted van. Ha tudtál volna róla, akkor az a gyerek ott futkosna a rezervátum udvarán.

– Tizenhét éves.

– Tizenhé… Ejnye, Draco, nem tudtam, hogy ennyire zabolázatlan voltál ifjú korodban – lökte oldalba viccesen az ausztrál, mire Draco csak a fejét csóválta.

– Nem kellenek a megjegyzések, Beau-tiful. Belőled előbb kinézném ezt.

– Oh, ne fessük a falra az ördögöt – emelte fel a kezét a férfi. – Túl fiatal vagyok egy gyerekhez.

– Meg idióta.

– Az is – vonta meg a vállát Beau. – És mi a helyzet a te gyerekeddel? Mit tudunk róla? Láttam már? Vagyis láttad már?

– Na, elég volt ennyi mára, hagyj békén!

– Nem foglak! – jelentette ki határozottan a varázsló. – Hidd el ez nem tragédia! Én nem ismertem az apámat, ami valahol szomorú, mert azt mondják jó ember volt. Miatta vállaltam ezt az utazást ide. Az útinaplóját követtem végig, ami ide vezetett, de nem igazán jutottam sokkal közelebb hozzá. Viszont a mostohaapám, remek fickó, és minden tekintetben az édesapámnak tekintem, ő meg engem a hálátlan fiának, amin nincs mit szépíteni. Van egy mostohanővérem, Claire, aki olyan, mintha valóban a nővérem lenne, aztán ott van az öcsém Drew, és a húgom Tori. Meg persze az anyám, aki legszívesebben, mindig maga mellett tartana. Szedett-vedett család vagyunk, mégis összetartozunk.

– Miért mondod el ezt nekem?

– Mert azt mondom neked, hogy ez egy igazán nagy lehetőség – válaszolta komoran Beau. – Egy olyan különleges dolog, ami talán mindig is hiányzott neked. És nem vagy olyan seggfej, mint a te apád, szóval a srác örülhet, hogy ilyen apja van, mint te.

– Szemét voltam vele, tudod?

– Kivel? – ráncolta össze a homlokát Beau.

– Az anyjával, Hermionéval.

– Oh, hát, akkor Granger auror…

– Igen.

– Oh… De mondd tovább, kérlek!

– Otthagytam őt.

– Miért?

– Romániába mentem sárkánygondozónak tanulni. Szerettem őt, de nem tudtam akkor még vele maradni. Túl gyorsan történt minden… Fiatal voltam, bolond, le akartam magamról rázni mindent és mindenkit. Az pedig egyáltalán nem segített, hogy apám szaglásza a nyomunka akadt. Nem akartam kitenni őt egy igazán mocskos családi ügynek. El akartam tűnni, ezért mindent megtettem, hogy ne találjanak meg. És ez rohadtul jól sikerült.

– Megértem, van az embernek ilyen periódusa – sóhajtott fel Beau, bár Draco nem igazán hitte, hogy a fiatal férfi megérti az akkori helyzetét.

– Alig úsztam meg élve egy háborút. Apám egy csomó dologra kényszerített, kijátszott, átvert és… Volt okom rá, hogy eltűnjek.

– Granger auror sem értesített?

– Megpróbálta, de csak az őrült apámat tudta elérni, aki persze nem tudta, hogy hol vagyok. Feltérképezhetetlenné tettem a helyzetemet. Senki sem tudta hova mentem, egyedül csak… Weasley. – Hirtelen megvilágosodásként érte ez a pillant, s elöntötte a harag.

– Charlie-ra gondolsz? – kérdezett közbe Beau.

– Ő is, de ő nem az a beszédes fajta, hanem valaki más. Az öccse – rándult meg az arca Dracónak. Egyszeriben összeállt a kép, mintha megtalálta volna a kirakós egyik darabját. Elhallgatott egy pillanatra.

Élénken emlékezett arra a napra. Eszébe sem jutott, hogy Charlie-t meglátogathatja a családja, főleg nem a Weasley patkány. Weasley üvöltött valamit akkor, amit nem értett pontosan, aztán már csak Ron öklével találkozott. Soha nem értette igazán, hogy miért verték akkor össze egymást olyan csúnyán. A kis vörhenyes tudott Hermione állapotáról, neki persze nem szólt róla, és egyébiránt Hermionéról sem tett említést neki.

– Most azon gondolkodsz melyik is lehetett a bűnös?

– Tudom nagyon jól, hogy melyik volt. Csak, ha akkor jobban figyelek arra, amit mondott… Sosem értettem, hogy miért vertük össze egymást olyan csúnyán – mondta ki hangosan Draco. – Rohadék! Mindig is utáltuk egymást, és ez úgy érzem a jövőben sem lesz másképpen.

– Bosszú. Remek! Rád fogok fogadni – Beau vigyorgott aztán öklével beleboxolt Draco vállába, a varázsló most mosolyodott el először.

– Ne mondd el a fiúknak! – kérte a férfi. – Majd én elmondom, ha úgy alakul.

– Nos, én arra gondoltam, ha megjelenik a pasas, és nekitámadsz, szervezek egy békés, apró, iciri-piciri fogadást. De persze, rám számíthatsz, nem mondom el senkinek, hogy van egy gyereked.

– Köszönöm! Igazából mindent köszönök. Hálás vagyok a segítségedért! – mondta Draco őszintén, de Beaunak ahogy általában mindent, ezt is viccel kellett leütnie.

– Nekem mindegy, csak ne csókolj meg, mert attól zavarba jövök, különben sem szeretném elmélyíteni a kapcsolatunkat. Maradjunk barátok! – közölte komolyan, de alig bírta nevetés nélkül.

– Ökör! – csóválta meg a fejét Draco, aztán kinyújtózott, és elterült a fűben. Végre némileg megkönnyebbülten sóhajtott fel, csak még azt nem tudta, hogyan oldja meg ezt a helyzetet.

hozzászólások: 2

by Neola @ 2024 Jun 19

Basszus elsirtam magam, amikor Persis az irodában szomorúan, mindentudóan nézet Dracora. És akkor is amikor az emlékek végig pörögtek. Szegény Draco... Tényleg sokk volt a javából. (természetesen Hermione-t is sajnálom,hogy ezen végig kellett mennie)
Nem vártam ilyen fordulatra. Pontosan arra számítottam, amit Perselus mondot, hogy Draco kiakad és brutál veszekedésbe torkollik majd az első beszélgetésük. Hát már tényleg nagyon várom mi lesz ebből.
Piton ivadékok és Kleena kapcsolat tökéletesen mutatja az ellentéteket. Köszönöm szépen! Nekem megható rész volt.
Üdv:Neola

by Nyx @ 2024 Jun 19

Nem is tudod milyen jó ezt hallani, mert tényleg elértem ezzel a jelenettel, amit akartam. Nagyon-nagyon szerettem volna kihagyni azt, hogy Draco őrjöngve reagáljon erre a hírre, és megeméssze egy kicsit az egészet, mire újra találkoznak Hermionéval. Ez az emléksokk segít majd Dracónak abban, hogy másképpen lásson mindent. Hermione baromi erős, az anyák ilyenek. Ezt a történetet már régen elkezdtem írni, de akkor még nem tudtam, hogy a húgomat fogom Hermionét látni. Ő is amilyen elképesztő módon viselte az anyaság első próbatételeit, ááhh le sem tudnám írni mennyire büszke vagyok rá és mennyire
Igen, Perselus nagyon is jól ismeri Dracót. Ő sok mindent indulatból kezel. És a veszekedés szerintem nem igazán használna nekik, és 17 évet elmondani nem olyan, mint így Persis által átélni. Nagyon izgulok, hogy az első találkozásuk mennyire fog tetszeni Hamarosan oda is elérünk, és az sem lesz éppen átlagos.
Júúúj a Piton ivadékok és Keelan, hát még lesz pár körük egymással Bár most Beth és Rick elmegy egy kicsit táborozni lassan-lassan, de még találkozni fogunk velük. Köszönöm szépen én is! És hamarosan jövök a következő fejezettel