14. fejezet
Éjféli séta

Abby megborzongott, miután óvatosan lemászott az ablaka melletti öreg tölgyfáról. A szíve hevesen zakatolt a torkában, de tudta, hogy a ma éjjelnél nem lesz jobb alkalom arra, amire most készült. Mindent alaposan eltervezett, bűbájokat vetett be, hogy szülei ne tudják meg merre jár, testvérei figyelmét elterelte. Még apja nyomkövető bűbáját is hatástalanította. Vékony jégen jársz – zakatolta az elméje, de nem törődött vele. Félelemmel vegyes izgalommal húzta össze magán a vékony, zöld köpenyt, aztán az erdő felé vette az irányt, alakja hamar eltűnt a félhomályban. A zsebében lapult a rituálé leírása, amit abból a kelta, ősi varázslatokat tartalmazó könyvből olvasott ki, amit még a zárolt részlegben talált.

Tilosban járni volt igazából a specialitása. Eltartott pár napig, amire tökéletesen hamisította rá az engedélyre az egyik tanár aláírását, de átment a könyvtárosnő óvó tekintete alatt az írás, és be is jutott a zárolt részlegbe. Persze ez csak biztosíték volt, nem akarta használni, amit talált. Mégis kellett. Annyira nagy volt benne az üresség, a fájdalom és a harag, hogy már-már nem bírta tovább. És semmi más nem jutott eszébe. Hónapokba vagy akár évekbe telne… Abby céldutatosan haladt előre.

Miért is volt szükség egy őri rituáléra? Még mindig remegett, amikor erre gondolt. Ez megmérgezte a lelkét, sötét árnyként lebegett felette. Nem mondhatta el, főleg a családjának nem. A szégyen és a megaláztatás… nos, ezt a kettőt képtelen lett volna elviselni. Mindig erős volt, remekül mozgatta maga körül a szálakat, összerakott egy olyan képet magáról, ami tiszteletet ébresztett, bár ő maga sem tudta, hogy mekkora tévedésben volt. Aztán Adam mindent összezavart, összetört és tönkretett. A volt barátja még mindig bemászott a bőre alá is, gyakran gondolt még rá. Fojtogatta a fájdalom.

Szóval Abby inkább úgy döntött elűzi magából mindazt, amit érez, aztán helyrehozza a lelkét és minden újra a régi lesz. Most fuldoklott, nem kapott rendesen levegőt, és ezt már nem bírta tovább folytatni. Nem hitt abban, amit a szülei mindig mondtak neki. Méghogy a problémákat nem lehet varázslattal megoldani – gondolta mérgesen. Most hátat fordított ennek az elvnek és pontosan az ellenkezőjére készült. Szabadulni akart attól az érzéstől, ami megkeserítette belül. Levette a tornacipőjét, majd mezítláb folytatta az utat. Felsszisszent, amikor rálépett egy kőre, de nem hátrált meg.

Bagoly huhogás törte meg a csendet, majd egy óriási fülesbagoly repült el felette. Abby megborzongott. Megszaporázta a lépteit, hogy minél előbb odaérjen. Pálcájának fényében követte az ösvényt. Ám az emlékek nem hagyták nyugodtan továbbra sem. Szemét égetni kezdték a könnyek. Egy pillanatra megállt és becsukta a szemét. Újra élte az emléket, de most utoljára.

– Ne várj rám! – hallotta Adam hangját, szinte érezte a röpke csókot, melyet a homlokára adott, majd cinkos mosollyal visszahúzta a lány vállára a vékony pántot. Abby szerelmes tekintettel nézett a fiú szemébe, de nem sejtett semmit sem. Naivan bedőlt neki, álmokat szőtt és feltámadtak benne azok az érzések, amik miatt képes lett volna olyasmire is, amit valójában nem akart.

– Ne menj még! – hallotta Abby a saját hangját. Mindkettejüket fűtötte a szenvedély. De a lány még nem volt készen a továbblépésre. A fiú egyre az első alkalmat, olyan nyomást helyezve Abbyre, amire a fiatal boszorkány nem is számított. A negédes szavak mögött megbúvó kényszert nem vette észre. Abby csak meg akart neki felelni, azt akarta, hogy szeressék, de nem volt kész többre.

Aztán egyik este a fiú elcsalta a Szükség Szobájába, és végigvitte azt, amit a lány nem akart. Kérte, hogy hagyja abba. Adam csak azt bizonygatta, hogy jó lesz, de nem volt jó. Emlékezett a szorításra a csuklóján, a durva érintésekre. A fájdalmas, tompa kiáltást senki sem hallotta, a kibuggyanó könnyeket senki sem látta. Adam megfenyegette, hogy ha elmondja bárkinek is, akkor azt nagyon megkeserüli. Abby hallgatott. És ez volt az a pillanat, amikor valami végleg összetört. A megvetés Adam szemében… semmi sem mosta le róla.

Másnap a fiú már nem is közeledett hozzá, hanem kiszemelte Roxit, Abby vörös démoni barátnőjét. Az újdonsült pár úgy járt Roxfortban, mintha övék lenne az egész. Abby pedig napról napra egyre rosszabbul érezte magát, egyre mélyebbre süllyedt a keserűségben. A mérhetetlen düh egészen addig fajult, hogy párbajt kezdeményezett Adammel. Meg akarta bosszulni az összes ellene elkövetett szörnyű tettet, de aztán csak saját magát nyomorította meg. Ezek után úgy érezte, mintha még a lelke is elzsibbadt volna. A bájitaltanterem felrobbantása, McGalagony intője, valahogy minden ködbe veszett. Még mindig nem bírta túltenni magát ezen a rémesen elkeseredettségén, de tennie kellett valamit.

Mikor kiért a tisztásra, mélyen beszívta a nyíló virágok illatát kissé megnyugodott. Elővette a gyűrött pergament a zsebéből. A leírás azt ígérte, hogy elűzi a rossz, sötét gondolatokat, elmulasztja fájdalmat, amit a mellkasában érzett minden reggel, elűzni a múlt szerelmeit és új érzésekkel tölti fel. Mély lélegzetet vett, aztán belekezdett a készülődésbe. Először tüzet gyújtott. A zsebéből elővett fényes tőr, ami megcsillant a lángok fényében.

***

Keelan szeretett az erdőben sétálni. Ki kellett szellőztetnie a fejét, a vacsora és a Piton család látogatása után. Anyját is kifárasztotta a mai este, mert alighogy hazaértek egyből elaludt. A varázsló valahogy bármit csinált nem tudott megnyugodni. Hiába olvasta el a leveleket, amiket a barátaitól kapott. Máskor feldobta volna egy új seprű kipróbálása, egy nyári kviddicsmeccs lehetősége, vagy egy kviddicstábor, ahová őt is meghívták, de túlságosan is borsos ára lett volna és persze semmi értelme nem lett volna… Nyomottság lett úrrá rajta. A barátai szörnyen elfoglaltak voltak nyáron, a hétvégi bulit is alig tudták beszorítani. Kicsit forrongott benne valami, olyasmi, amivel nem tudott mit kezdeni.

Nem így tervezte a mai estét. Leginkább előbb haza akart érni, de ez nem jött össze. A bájitala még ott rotyogott szobájában felállított üstben, amit teljes titokban tartott, legfőképpen az anyja előtt, aki keresztben lenyelte volna, ha tudomást szerzett volna róla. Hála az égnek a nyomozás és a munkája annyira lekötötte, hogy nem maradt ideje foglalkozni az apróságokkal. Egész jól haladt – állapította meg elégedetten. Miután délután sikeresen magára haragította Ellát és Abbyt, a bájital tökéletesítése remek feladatnak ígérkezett, főleg most mivel remek tippeket kapott az este folyamán Perselustól. Aztán valami mégis megzavarta, félretette a hozzávalókat és kinyitotta az ablakot. A szobájába beáramló bűvösen lágy szél hívta a fák közé. Mire észbe kapott már kint is volt.

Nem izgatta magát azon, hogy merre visz az útja, csak haladt előre. Észre sem vette, hogy mennyire átadja magát az érzésnek, csak sodródott. A szentjánosbogarak odasereglettek köré és nem is tűnt olyan sötétnek az erdő. Valahol mélyen lelke izgalomra vágyott. Pálcája ugyan nála volt, de most eszébe sem jutott elővenni. A mágiával teli levegő teljesen magával ragadta. Keelan megtorpant hirtelen. Valahol a józanész és a teljes elbódulás határán lebegett éppen. Égetett szárított zsálya, levendula aroma, cédrus – ismerte fel. Valaki valamilyen szertartásra készült.

A fiú úgy érezte követnie kell a bűvös hívást. Letért az ösvényről, majd félrehajtotta a vadrózsa ágait, s rátalált egy másik csapásra. Tűzropogást hallott nem is olyan messze onnan, ahol éppen volt. A sűrű növényzet alig engedett át némi fényt, de ez nem akadályozta meg Keelant. Lépteit továbbra is aprócska szentjánosbogarak kísérték, mintha ők vezették volna ide. Hangtalanul az egyik vastag törzsű fa mögé bújt, s meggyőződött róla, hogy jól látja a tisztást.

Abigail – ismerte fel a fehér pólóban, rövidnadrágban, a tisztáson álló, kecses női alakot. A lány egy késsel a kezében állt a tűz mellett és halk hangon kántálni kezdett. A tőrt végighúzta a kezén; alabástrom fehér bőre egyből engedett az éles pengének és azonnal kiserkent a vére, a cseppeket a lány a tűz felé tartotta. Minden egyes cseppre egy-egy lángcsóva csapott ki a tűzből megbabonázva a leselkedőt. A kántálása egyre tisztább lett, dallamos és bódító. Egyszerre értette és nem értette.

A fiatal varázsló még inkább elbódult a látványtól, mintha egy angyalt látott volna. Abigailt teljes valójában látta, a szarkasztikus boszorkányálarc nélkül. Haja a derekát verdeste, ahogy hátrahajtotta fejét és úgy repkedett a szélben, mintha semmi súlya nem lenne. Keelan sóvárogva felnyögött, amikor megláttam, ahogyan a tűz lángnyelveinek fénye bebarangolja a boszorkány alakját. Ártatlan, sebezhető és törékeny – egyszeriben a varázsló csak ezt látta, sehol sem voltak most a gyűlöletes érzések. Indák nőttek ki a földből, kacskaringózva indultak el a földön, majd lassan körbefonták Abby törékeny alakját, amitől még szebbnek tűnt.

Keelan torka teljesen kiszáradt, és olyan érzések öntötték el, amit egy ellenség iránt nem lett volna szabad éreznie. Nem bírt magának parancsolni, és a láthatatlan erő sem segített visszatartani őt, inkább csak űzte tovább a tűz felé. Kilépett a fák árnyékából, és elindult a lány felé. Abby még mindig nem hagyta abba a kántálást. Észre sem vette, hogy Keelan a közelében van, és minden egyes lépésre egyre közelebb lesz hozzá. Az fiatal férfi szíve hevesen dobogott, amikor kilépett a tisztásra. Maga sem tudta megmondani, hogy teljesen éber volt ekkor vagy igazából csak álmodott, azt sem, hogy az az erő húzta-e a lányhoz vagy ő maga a szabad akaratából indult volna felé.

A lányt az érintés váratlanul érte, de olyan ismerősnek és megnyugtatónak találta. A fiú egyik keze Abby derekára vándorolt, a másikkal végigsimította az arcát. Mintha mindkettőjük lelke egyszeriben megnyugodott volna, pontosan erre nyugalomra vágytak mindketten. Valami történt, valami megmagyarázhatatlan és bűvös.

Abby ajkai maguktól cselekedtek, Keelan ajkait csókolták, de olyan hévvel, amitől alig bírta magát tartani. A kábulatból az zökkentette ki, hogy az egyik inda ravaszul a nyakára csavarodott. A lány egyből visszakerült a valóságba, túlságosan is kíméletlenül. Abby ijedten ellökte magától Keelant, majd a tőrrel vagdosni kezdte az indákat. A fiú elterült a fűben, látta, hogy Abby rekordgyorsasággal vette fel a zöld köpenyt és a tornacipőt. El akart futni vajon?

– A fenébe, elszúrtam – morgolódott mérgesen Abby. Ekkor vette észre a fövenyen bódultan heverésző Keelant bamba vigyorral a képén. – Te meg mi a francot keresel itt?

– Oh, a francba! – dörzsölgette meg a szemét a fiú, mintha csak most tért volna észre. – Fogalmam sincsen, egyszer csak ide keveredtem. Én nem tudom… Mit csináltál?

– Leskelődsz utánam?

– Nem túl nehéz – jegyezte meg vigyorogva, még mindig kábultan a varázslattól és csóktól.

– Feltörted a védőbűbájaimat? – ripakodott rá a lány, és idegesen összehúzta magát.

– Nem volt itt semmilyen védőbűbáj – rázta meg a fejét Keelan.

– De, amivel… Óh, francba, elfelejtettem – nevetett fel idegesen a fiatal boszorkány, aztán dobolni kezdett a lábával.

– Nagyon csinos és csábító vagy a tűz fényében – mondta Keelan bárgyú mosollyal, aztán megrázta a fejét. – Ezt most valóban kimondtam?

– Te alattomos gazember! – húzódott hátrébb Abby, és még szorosabban összefonta maga körül a kezét. – Mégis mit képzelsz magadról?

– Ne legyél dühös! Fogalmam sincs mi történt – masszírozta a halántékát a varázsló. – Ki kellett jönnöm a házból ma éjjel. Ez az átkozott rituálé, amit csináltál idehozott engem. Mégis mit képzeltél? Ezek ősi varázslatok, nem véletlen vannak a zárolt részlegben elzárva. Mi lett volna, ha megfojtanak az indák?

– Miért kell neked mindig mindent jobban tudnod? Elegem van belőled is, Granger! – morogta mérgesen Abby, majd felkapta, aztán összehúzta magán a köpenyt, és még jó pár lépés távolságban ült le a fűre. Keelan még egy ideig feküdt a földön, majd feltornázta magát ülő helyzetbe. Abby nem messze összekucorodva ült a fiúval szemben. Annyira sebezhetőnek nézett ki, annyira törékenynek, közel sem volt az a harcias mardekáros, mint általában.

A szürke szempár minden egyes gesztusát figyelte. Abby gyűlölte ezt a helyzetet. Miért kellett itt lennie? Pont neki. Legszívesebben sírva fakadt volna, s elrohant volna. De előbb még meg kellett nyugodnia.

– Mi a baj? Miért vagy itt az éjnek évadján? Ráadásul egy kelta rituálé kellős közepén – kérdezte kedvesen Keelan.

– Nem vagyunk barátok – szólalt meg Abby, és villámló tekintettel nézett varázslóra. – Én nem vagyok olyan, amilyen te.

– Ez biztosan így van. Nem vagyok én sem lelki segély szolgálat, de mindjárt el fogod sírni magad, és ez rettentő kínos lenne. – Ez valóban így volt. De most valamiért Keelan mégis meg akarta őt vigasztalni. Azt a mardekárost, aki trágyagránátot dobott abba a bájitalba, amin már egy hete dolgozott, aki elgáncsolta elsőben és miatta hason csúszva ért be a Nagyterembe, aki megégette másodikban a szemöldökét, aki annyi sok borsot tört az orra alá, mint senki. A lány megszámlálhatatlanul sok csínytevést eszelt ki ellene. Viszont most hajlandó volt minden ellenérzését félretenni.

– Sohasem sírok – válaszolt dacosan Abby, ami igaz is volt, mostanában azonban annyi érzelmet fojtott el, hogy valahogy ki kellett adnia. A szeme megtelt könnyel, aztán lassan lecsorogtak az arcán. – Francba… Különben sem érdekel téged az én problémám.

– Mi lenne, ha úgy tennék, mintha érdekelne? – mondta gyengéden Keelan, és közelebb húzódott hozzá. A haja még mindig kócos volt és néhány fűszál is keveredett bele. Őszinte volt, ebben Abby sem kételkedett, de nem bírt a szemébe nézni. Érezte, ahogy a könnyek egyre csak gyűlnek a szemében.

– Nem értem, hogy mi folyik körülöttem – kezdte sírós hangon a lány, a torka összeszorult és tudta, ha egyszer beszélni fog, akkor egyáltalán nem tudja megállítani semmi sem. – Nem tudok beszélni róla.

– De igen. Ugye Merwynről van szó? – tapintott a lényegre Keelan. – Párbajoztatok egymással, nem lehetett egy semmiség miatt. A harmadik emeleten majdnem egy óráig takarították a romokat és az átoknyomokat a kis barátaid, amíg Frics megérkezett, nehogy baj legyen.

– Te mindenről tudsz?

– Láttam egy nagyon csúnya bűbájt – vonta meg a vállát a varázsló. – Figyelj…

– Miért kell neked mindig játszani az okos, bölcs hollóhátast? Beszéljünk egyenesen, Granger!

– Nem tehetek róla, de ha nem akarom, akkor is látom, ami körülöttem történik – közölte végül a fiú némi éllel a hangjában. – Szakított veled, ha jól tudom, igaz?

– Rosszabbat tett – szólalt meg némi gondolkodás után Abby. – Megcsalt Roxival… Nem mintha ennél rosszabbat nem tett volna.

– Sajnálom.

– Szerettem őt. Tudod? Biztos csak egy hülye kislánynak tartasz, de tényleg odavoltam érte. Évekig észre sem vett, aztán tavaly megváltozott minden – vallotta be végül Abby, és már semmi sem akadályozta meg abban, hogy könnyei kibuggyanjanak, és végig ne folyjanak az arcán. Keelan csak hallgatott. – Ennyire nyálasnak el tudsz képzelni? Nem is értem mi volt velem. Még az apámnak is bemutattam, akiről persze egyből lesírt, hogy utálja, de én persze nem hallgattam az ösztöneimre. Játszottam az idióta kamaszlányt… A hatodik évünk elejétől fogva jártunk, és Adam rengeteget célozgatott… tudod mire. És én… Nem voltam kész arra. Aztán a Szükség Szobájában…

– Mit akart tőled? – kérdezte Keelan a kelleténél talán egy kicsit erélyesebben. Annak ellenére, hogy nem voltak a legjobban egymással, mégis csak egy védtelen lányról volt szó.

– Mit akarhatott volna? Szerinted mit? – jegyezte meg gúnyosan Abby, de aztán újra előtört a sebezhető énje. – És… és én… nem tudtam megállítani. Minden az én hibám. Idióta voltam…

Arcát a kezébe temette, s keservesen sírni kezdett. Soha senkinek nem akarta elmondani, mégis most megtette. Az érzések olyan fájdalommal szakadtak fel, mintha most újra élte volna azt a borzalmat, aminek az emlékei napokon keresztül kísértették. Keelan keze ökölbe szorult és megfeszült az állkapcsa. Abby nem nézett rá, szégyellte magát és végtelenül kiszolgáltatottnak érezte magát.

– Az a szemét mocsok! – sziszegte mérgesen a varázsló, majd felpattant a helyéről, és sosem látott dühvel, elszántsággal folytatta. – Meg fogom keresni, és addig átkozom, amíg még mozog. Azonnal mondd meg…

– Ne tedd, Keelan! – szólalt meg reményvesztetten Abby és könnyes szemét a fiúra emelte. – Nem kell semmit sem tenned…

– Mindig is egy barom volt, idióta és… Ha veled megtette, akkor mással is megteszi, és senki sem állíthatja meg az állatot, ha futni hagyjuk. – Tettre kész volt, és iszonyatosan haragos, a szürke szemek most sokkal viharosabbak voltak, mint bármikor is, alakja a tűz fényében Abigail fölé magasodott. Megijesztette a belőle áramló erő, elszántság és indulat.

– Nem mehetsz csak úgy el innen – folytatta a boszorkány csendesen.

– Én nem vagyok büntetésben. Azt teszek, amit akarok – jelentette ki Keelan. – Elegem van belőle, hogy megússza bármit is csinál. Ezt pedig nem fogja.

– Mégis mihez kezdenél vele? – csitította Abby. – Azt sem tudod, hogy hol keresd. Ráadásul nem ér annyit.

– Elhitette veled, hogy te vagy a hibás ezért. Nem értem, miért akarsz visszatartani?

– Te ne tedd meg ezt értem – csattant fel a lány. – Nem akarom, hogy te bármit is tegyél.

– Miért?

– Mert én így akarom. El akarom felejteni az egészet. És ez nem a te dolgod, nem a te harcod. Ne csinálj úgy, mintha bármit is számítanék neked. Mert nem. Mi még barátok sem vagyunk, ellenségeknek is pocsékok.

– De… Nem kell mindennek úgy lennie, ahogy korábban volt. Miért ne bízhatnál bennem?

– Csak a varázslat buta hatása beszél belőled, Granger. Nem érzel semmit sem.

– Ne mondd meg nekem, hogy mikor legyek dühös és mikor nem – sziszegte Keelan.

– Ülj le!

– Nem…

– Ülj már le, te idióta!

Keelan újra visszaült Abbyvel szemben, és gyengéden megérintette a lány kezét. A boszorkány keze hideg volt, mint a jég és törékenyebb, mint gondolta. Az ifjú varázsló érintéséből melegség sugárzott, ami jó hatással volt rá. A tekintetében nem volt megvetés, csak együttérzés. Érezte a belőle áradó elfojtott düh erejét, ami megrémítette.

– A nyugodt hollóhátas… Értem én, hogy nagy benned az igazságérzet, de ez a düh… Mi van veled, Granger?

– Nem tudok úgy tenni, mintha ezt nem mondtad volna el nekem – szólalt meg végül rekedtes hangon Keelan. – Nem teszek úgy, mintha ez nem érdekelne.

– Miért?

– Mert ezt senki sem érdemli – válaszolt a fiatal fiú. – Annak a patkánynak meg kell bűnhődnie.

– Attól még, hogy megcsókoltál nem leszünk sem barátok, sem mások egymásnak. Nem akarom…

– Mindenáron meg akarsz bántani, Abby?

– Mégis mit szeretnél, mit tegyek veled? – nevetett fel keserűen a lány, és kitépte a kezét Keelan gyengéd szorításából. – Ki nem állhatom a könyvmolyokat. Sem azt, ha gyámkodni kezdenek felettem.

– Ezért utálsz igazából? Mert könyvek között töltöm az időmet, nyerek a versenyeken és szerinted játszom a jó fiút?

– Igen… igen – ismételte meg erélyesebben a lány. – Mert te mindazt megtestesíted, amit tőlem várnának a szüleim, de a Mardekár házban nem tehetem meg, hogy olyan legyek, mint egy eminens. Nem lehetek stréber és nem mutathatom a többieknek, hogy nyilvánosan tanulok. Minden évben előre tanulok, éjszakákon keresztül titokban ismétlen újra az anyagot. Közben azon görcsölök meg tudom-e írni a házi dolgozatokat előre, és hogy a többiek nem veszik észre, hogy kicserélem a nyúlfarknyi pergamenre vésett szamárságokat az igazi beadandóval.

– Te nem vagy normális – csóválta meg a fejét Keelan, és idegesen beletúrt a hajába. – Egy kicseszett idióta vagy.

– Ez igazán kedves tőled – morogta Abby, de valahogy már neki is nevetségesnek tűnt az egész.

– Miért nem vállalod önmagad? Miért olyan nagydolog, hogy van benned szorgalom és tudásszomj? Attól nem leszel kevésbé mardekáros. Nincs nálad pontosabb célzó, aki olyan remekül dob egy üstbe egy trágyagránátot…

– Mert nálunk ezért kiközösítenek, és elvesztem a barátaimat. Te ezt nem érted…

– Barátok? Komolyan? Áruld el milyen barátok azok, akik ezt teszik veled? A kis exed egy erőszakos barom, neki köszönhetem az első agyrázkódásomat és koponyalapi törésemet.

– Mert béna vagy a kviddicsben – jegyezte meg halkan a lány, de Keelan ezzel nem törődött.

– Lenéznek mindenkit, és ezt mindenki tudja. De nézzük csak, ott van Roxi, az úgy nevezett barátnőd, aki az első alkalommal elmegy az exbarátoddal vagy fél Roxforttal. Blay, aki majdnem megcsonkította az egyik hugrabugos fiút „véletlenül”. Wrath, akitől mindenki fél, mert ha begorombul szétver mindent maga körül. Bree, aki irigységből hajhullást csinált az egyik mardekáros lánynak, akinek aztán szörnyű kelések lettek a fején. A többiekről nem is beszélve. Hogyan akarhatsz egy ilyen társaságba tartozni?

– Én…

– Minek kell még történnie? – kérdezte Keelan, amit Abby már hónapok óta tudott, de magának sem akarta bevallani. – Itt az ideje, hogy barátkozz másokkal. Egyébként sem hiszem, hogy csak ezek vannak a háttérben.

– Majd észben tartom – vonta meg a vállát a lány, és kihúzta a kezét Keelanéből.

A hosszú csend állt be kettejük közé.

– Tőlem nem kell félned – mondta a varázsló.

– Soha nem is féltem.

– Akkor miért nem fogadod el a segítségemet? – Abby most nézett először a szürke szempárba, amibe belelógott a tejfölszőke haj.

Abby egy pillanatra szólásra nyitotta a száját, aztán összeállt a kép. Hogyhogy nem jött rá eddig? Egyedül keresztapját ismerte, akinek pontosan ilyen színű volt a szeme és a haja, senki sem hasonlított rá ennyire. Ismerte ezt a dühöt, ami most Keelan szemeiben tombolt, ott volt Dracóéban is. Ugyanez a tűz, ami megmozgatna mindent, ha elszabadul. Megrázta a fejét, aztán úgy döntött inkább hallgat erről. De meg kell erről bizonyodosnia, muszáj, mert nem lehet Keelan Draco rokona. Az maga lenne a katasztrófa, de miért is?

– Mégis miben akarsz segíteni? – kérdezte a lány, hogy elterelje a gondolatait.

– Akármiben. Laposra verni azt a mocskot, vagy befejezni a rituálét, vagy csak hazamenni innen. Mindegy, mert akkor sem hagylak itt egyedül. És ezt mindenféle belemagyarázás nélkül mondom. Lehet, hogy nem vagyunk barátok, de nem vagyok egy rohadék. Rendben?

– Nem kell verekedned senkivel, és nem akarlak meztelenül látni, tudod, ez lenne a következő lépés a rituáléban… De hazamehetünk. – Keelan talpra ugrott, majd segített Abbynek is felállni. Megint egymáshoz iszonyatosan közel álltak, a boszorkány érezte, hogy egy kicsit megszédült.

– Jól van, támaszkodj rám és segítek – mondta a fiú biztatóan. Abby görcsösen támaszkodott rá, s hagyta, hogy Keelan átkarolja és eloltsa a tüzet. – Egyébként minek akartál szerelmi rituálét végrehajtani?

– Hogy micsodát? – kérdezte megrökönyödve a boszorka.

– Kelta eredetű szerelemhozó, vagyis inkább szenvedélyt hozó rituálé. Kérted a négy elemet, hogy segítsen elhozni a legközelebb lévő férfit, akivel… Lehet, nem a legjobbkor mondom?

– Neee…

– Ugyan már…

– Merlin ereje!

– Mindenkivel előfordul, hogy összekeveri a rúnákat – vonta meg a vállát Keelan, de érezte, hogy rettenetesen ég a füle.

– Olyan ostobának érzem magam – nyögött fel a lány esetlenül. – Biztos félrefordítottam valamit. Merlinre, ezt nem hiszem el. És mi majdnem…

– Mi egyáltalán nem – jelentette ki Keelan. – Nem, nem.

– Örülök, hogy sötét van.

– Ezt miért mondod? – kérdezte kíváncsian a varázsló.

– Mert beverném a képed, amiért vigyorogsz ezen. El fogok süllyedni szégyenemben.

– Tudod, szerencsére van néhány jó tulajdonságom, amik most segíthetnek.

– Mik lennének ezek?

– Úriember vagyok, és tudok titkot tartani, ráadásul nem foglak szekálni – vigyorgott a sötétben Keelan. – Legalábbis nem azonnal.

– Úriember? Nos, láttalak egyszer keleti toronyban Nancy Bakerrel csókolózni, és amit aztán csináltál vele… A kis emines hollóhátas nem olyan makulátlan, mint amilyennek látszik.

– Kémkedtél utánam? – vonta össze a szemöldökét Keelan.

– Egyáltalán nem. Oda mentem fel, mert ott senki sem látta, ha tanulok. Gondolom azért mentetek ti is oda.

– Szóval benne van a kezed abban, amiért Nancy szakított velem? – kérdezte végül.

– Nem – válaszolt egyből a lány. – Kényelmetlen volt ott kuporogni és hallani annak a libának a sóhajtozásait. Észre sem vettétek, amikor leléptem. Nem vagyok mindig olyan ördögi, mint amilyennek gondolsz. Bár jobb, ha Ella Perkins közelébe nem mész egy ideig.

– Neki mit mondtál?

– Csak az igazat a legutóbbi kalandunkról – mondta Abby. – Szánt szándékkal dobtál meg sárral, de hagytam, hogy azt higgye az ő esése sem volt véletlen.

– Miért utálsz ennyire? – nyögött fel Keelan. – De most komolyan.

– Egyenlítettem a számlát – szólalt meg halkan, aztán az ajkába harapott. Nem bírt Keelan szemébe nézni, de kényszerítette magát, hogy megtegye. – Egyébként, ha viszel neki egy csokor rózsát, biztosan ki fogod engesztelni, vagy színmintákat a jövendő közös otthonotokhoz. Már ha vonzódsz a bugyuta nőkhöz, és imádod a lakberendezési tanácsait.

– Kedves lány. Nem tudom miért utálod ennyire – jegyezte meg a varázsló, viszont most már annyira nem érdekelte Ella, mint korábban.

– Majd rájössz, hogy belül teljesen üres, mint azok a vázák, amikbe megpróbál virágokat dugdosni.

– Dehogy üres – nevetett halkan Keelan. – Vagy talán féltékeny vagy rá?

– Nem szeretem a hugrabugosokat – vonta meg a vállát végül a lány. – Vagyis ezt a „jaj ez milyen jól néz ki”, „itt ez a színmintát”, „szerinted a sárga megy a halvány libafos zöldhöz?” és még sorolhatnám. Hányok az ilyesmitől.

– Nehéz neked megfelelni.

– Inkább az a kérdés neked miért tetszik, Granger?

– Mert ő még sosem próbált az életemre törni – válaszolt szórakozottan Keelan, de sokkal jobban lekötötte a csók emléke, minthogy Ellával foglalkozzon.

– Oh, hogy te milyen átkozottul unalmas vagy.

– Unalmas?

– Aha – jegyezte meg Abby. – Unalmas. Hidd el túl unalmas lenne Ellával járni.

– Ez úgyse tudjuk meg, mert minden esélyemet elszúrtad.

– Mondom: virág és színminták.

– Mit gondolsz? A mandragóra jó lesz virágnak?

– Reménytelen vagy, Keelan…

Halkan felnevettek, aztán egészen Pitonék házig csendben folytatták az útjukat. Abbynek minden tagja fájt már, de végsőkig kitartott, tudta, hogy csak az ablakon keresztül juthat vissza a házba, és reggelre el kell tüntetnie a növényi indák szorítását is. Bár azt nem tudta hogyan fogja eltüntetni azokat a kusza érzéseket, amiket Keelan iránt érzett.

Röviden elköszöntek egymástól, aztán mindketten hazamentek. Abby visszamászott a szobájába, Keelan ezzel ellentétben az ajtón ment be, de sokáig forgolódott mire sikerült elaludnia.


***

Erősen fújt a szél, s belekapott a kockás ingbe. Draco szótlanul haladt a domboldalon, miközben a Beautól kapott szendvicsét eszegette. A fiatal férfi addig erősködött, amíg egyszerűen a kezébe nyomta az ételt, aztán ezzel elintézettnek látta a tervet, és nem könyörögött tovább főnökének. Draco gépiesen rágott, azonban tagadhatatlan volt, hogy mennyi erőt adott neki az a pár falat, mintha valamilyen mennyei manna lenne vagy erősítő főzetbe áztatott zsemle. Az idegességtől görcsös gyomra hálásan fogadta az ételt. Hálás volt a botcsinálta tanítványának, hogy még ennyire szétzuhant állapotában is támogatta.

Beau eközben folyamatosan beszélt szokásához híven, de ez most egyáltalán nem zavarta, sőt jól esett neki. A sokk, amivel Persis megajándékozta még mindig ott kavargott az elméjében, most jól jött a zaj, amit ugyan nem értett, ellenben megnyugtatta a tudat, hogy valaki hozzá beszél. Bár arra nem gondolt mennyire pöccentheti be a kölyköt, ha nem figyel.

– Draco, kérdeztem valamit – zökkentette ki vádlón Beau, miközben tovább lóbálta a nejlonzacskót. Malfoy mester mintha álomból ébredt volna, amit tanítványa egy lemondó sóhajjal és fejcsóválással nyugtázott.

– Mit kérdeztél? – emelete fel a fejét a férfi. – Bocs, lekötött a szendvics.

– Hogy ízlik-e, amit hoztam? – Beau-nak némileg vádló volt a hangja, de inkább csak incselkedett mesterével.

– Finom – válaszolt egyszerűen Draco.

– Csak ennyi? – Társa most már leplezetlenül vádlón szólt vissza, sőt még rá is játszott. – A világ legjobb ételét hozom neked, aztán csupán ennyit tudsz mondani?

– Mit áradozzak egy szendvicsről? – tárta szét a karját Draco, majd megcsóválta a fejét. – Finom. Jó ízlésed van. Ennyi, nem tudok mást mondani róla.

– Én legalább egy órát tudnék beszélni róla – mondta álmodozva az ausztrál, és elvigyorodott, majd tovább kortyolgatta a kóláját, s hátrasimította a hullámos hajzuhatagát.

– Miért nem vagyok ezen meglepődve? – sóhajtott fel a varázsló, de elmosolyodott ő is.

– Olyan, mintha anyám csinálta volna. Elsírom magam, ha csak rágondolok.

– Inkább ne gondolj rá! – javasolta a férfi ijedten. – Egyél még egyet.

– Kösz, nem. Vigyáznom kell az alakomra.

– Hogyne. Hogy erre nem is gondoltam – csóválta meg Draco a fejét.

Idilli beszélgetésüket ordítással egybe kötött sárkányüvöltés zavarta meg. Mindketten a hang irányába fordították a fejüket. A karámok felől jött, ahol a sérült és még a szabadba ki nem engedhető sárkányokat tartották. Ilyen közelről ez egyáltalán nem jelentett jót, sőt…

– Megint mi történt? – sóhajtott fel Beau.

Draco nem szólt hozzá, hanem egy lendülettel visszadobta a feladónak félig megrágott szendvicset, amit Beau elkapott és reflexből elcsomagolt, addigra mestere már futott is. A varázsló elfintorodott, majd ausztrál akcentusán nyafogva szólalt meg:

– Már megint futni kell…

Nem kellett soha ennyit futnia, mint az elmúlt fél évben. Nagyon igyekeznie kellett, hogy felzárkózzon Dracóhoz. Mikor ő már teljesen kimelegedett, mestere még csak meg sem izzadt. Ilyenkor valóban elhitte, hogy Malfoy mester sziklafalakon ereszkedik le és tojásokat hoz fel onnan. Szívesen elment volna vele ilyen utakra, de még tartott a kiképzése.

– Gyerünk, Beau-tiful, ne maradj le azokkal a nagy kenguru lábaiddal! – kiáltott neki hátra. – Ha ez az, amire gondolok, akkor nagy szarban vagyunk.

– Itt vagyok melletted – lihegte Beau, miközben az oldalára tette a kezét.

– Maradj nyugton! – mondta Draco ellentmondást nem tűrő hangon. – Lumos!

– Lumos maxima!

– Ne égesd ki a szemem, te idióta! – rivallt rá mérgesen a varázsló. – Vegyél vissza a pálcád fényéből!

– Csak követtem a példádat.

– Ésszel, haver, ésszel! Nem szabad csak úgy pálcát gyújtani. Oltsd már el, kérlek! Még így is túl sok a fény. Lassan megyünk! – Beau nem tehetett mást, csak engedelmeskedett a parancsnak, egyébként is kicsit őt is elvakította a fény. Vett egy mély levegőt, aztán felmérte a helyzet súlyosságát. Egy sárkány támadást komolyan kellett venni, lépett egyet, aztán amikor lenézett meglátta a foltokat. Sötét folyadékcseppek pettyezték a földet.

– Várj, mester! – szólalt meg a varázsló. – Azt hiszem, hogy látok valamit. Ide világítanál?

– Ez vér – állapította meg Draco, miközben lehajolt és gyorsan elemezte a mintát.

– Basszus! – jegyezte meg undorodva Beau.

– Emberi, szóval igyekezzünk! – Folytatta tovább a nyomok felkutatását, nem is sejtette, hogy mennyire nagyon közel vannak.

– Hogy a fenébe tudod ezt megállapítani? Alig volt pár csepp.

– Más a színe, sűrűsége, és még ezer apró különbség van. De majd elmagyaráznom, ha nem szorít minket ennyire az idő. Keressük tovább az áldozatot!

A tábor felé vezettek a nyomok, majd hirtelen a semmiből Finn bukkant elő ordítva, akit éppen Skót akart bekeríteni.

– Állj már meg! – ordította neki Skót, de persze mintha a falnak beszélt volna. Ízes kelta káromkodás hagyta el a száját, amit természetesen barátja megértett, azonban az illendőség azt követelte, hogy ne válaszoljon.

– Áááááh, ez megharapott! – ugrált körbe-körbe Finn, miközben tomporát markolászta, amiből dőlt a vér. Groteszk látvány volt, ahogy a vállig érő fekete haja lobogott a szélben, s ő saját magának próbálta elállítani a vérzést, ennél már csak az volt a rosszabb, hogy Skót halálra váltan pálcával a kezében próbálta lecsillapítani.

– Várj, megmentem az életedet! – mondta Beau ártatlanul, majd előhúzott egy mugli ragtapaszt a zsebéből, aztán elkezdte kergetni a sebesültet, azonban a helyzet sokkal komolyabb volt, mint azt egy ragtapasz megoldotta volna. Viszont Beau megtorpant, amikor a tábor közvilágításának fényében megpillantotta a marcangolt sebet. – Uh, ez nem lesz elég…

– Ostoba! – morogta Draco, de Beau nem tudta eldönteni, hogy Finnek vagy neki szólt a felkiáltás.

– Öreg, állj már meg! – üvöltött Skót, miközben hajkurásznia kellett a társát, majd rárivallt Beaura, aki enyhén összerezzent. – Te meg ne állj már úgy ott, mint a megszáradt botsáska, hanem segíts!

– Stupor! – kiáltotta Draco. Ismerte Finn tűréshatárait, így tisztában volt vele, hogy a varázsló ettől nem lesz kába, azonban jócskán lelassul annyira, hogy segíthessenek rajta. Gyorsabbnál is gyorsabban kellett mozdulniuk. – Fogjátok meg!

A másik két férfi csak bólintott, majd elindult a beteg felé, aki időközben térdre esett és kifejezéstelenül motyogott, tikkelt a szeme, de észre sem vette, hogy körbevették.

– Mindjárt elhányom magam! – nyafogta Beau. – Még soha…

– Ne szólj egy szót sem! Hányni meg ne merj! – sziszegte a Skót. – Csak tegyünk rá valamit a sebre, aztán vigyük gyógyítóhoz. Nem szabad, hogy még több méreg jusson a szervezetébe.

– Beau-tiful, valamit tegyél a sebre! – adta ki az utasítást Draco. – Nálad mindig van valami.

– Miért mindig én? – viszolygott az ausztrál, de gyorsan levette a pólóját, aztán rászorította a sebre. Morgott még valamit, ámbár a szokásos akcentusát sosem értették, főleg akkor nem, amikor valami miatt nyafogott.

– Ez neked nyomókötés? – ripakodott rá Skót. – Azt hittem, a múltkor már elég részletesen megbeszéltük.

– Izgulok, oké? Még soha nem nyomtam rá semmit sem vérző ülepre, természetes, hogy elsőre nem sikerül olyan szépre – méltatlankodott fennhangon Beau. – Ha te jobban tudod, akkor átadom a terepet!

– Jó lesz – mondta Draco. – Még…

– Merlinre, nyomd már rá erősebben! – sziszegte Skót. – Nem szabad, hogy…

– Tudom, hogy mit csinálok! – emelte fel a hangját Beau. A másik két társa egy pillanatra elhallgatott, majd folytatták a vitatkozást.

A szervezetlen káoszban a négy férfi, angol, skót, ausztrál és bágyadt ír akcentussal igyekezett megtalálni a közös hangot, de rettenetesen nehéz volt, ugyanis helyenként nem értették egymás szavát sem a hangzavartban. Mintha egy multikulturális örvénybe keveredtek volna, amiben egyedül a káromkodások voltak teljesen világosak. Draco szegény Finn karjait fogta, Skót a lábait, Beau pedig igyekezett nem odanézni az átvérzett anyagdarabra, amit egykor pólónak nevezett. A másik varázsló egymást túllicitálva veszekedtek, hogyan mentsék meg Finn életét, aki eközben érthetetlen kelta nyelven káromkodott, legalábbis mintha úgy hangzott volna…

Mindenáron hoppanálni akartak a gyógyítóhoz, aki kint lakott Wall határában. A négy férfi igyekezett összehangolni a mozgásukat több-kevesebb sikerrel. Noha Finn-nek nem izgő-mozgó szerepet kellett volna eljátszani, akkor Beau-nak könnyebb dolga lett volna.

– Készen vagytok? – kérdezte Skót.

– Igen. – Egyszerre válaszoltak, bár Finn inkább valamiféle csapdába esett állat üvöltéséhez hasonló hangnemben jelezte, hogy ő is ott van, és valószínűleg már teljesen kikészült.

– Akkor menjünk!

A hoppanálás meglehetősen rázós volt, nem is beszélve az ajtóig vezető útról, de a kis csapat kezdett szervezetten mozogni. Hiába a közös cél nagyon gyorsan összekovácsolta a társaságot.

– Engedj már el! – morogta Finn, majd mocorogni kezdett. – Saját lábamon is be tudok menni a dokihoz.

– Na persze – mondta Skót. – Ha Beau nem fogná a seggedet, akkor már régen szétestél volna.

– Engem ne keverj bele ebbe! – méltatlankodott a férfi, de persze még mindig igyekezett nem elengedni. – Így is elég…

– Gyalog akarok tovább menni! – követelte a sebesült. – Mit nem lehet ezen megérteni?

– Én megértem, haver! – szólalt meg Beau.

– Gyere, cimbora, támaszkodj rám! – ajánlotta fel Draco. – Csak lassan menjünk, mert elég csúnyán megsérültél.

– Rühes sárkányok – morogta magának az ír varázsló. – Inkább tanultam volna valami veszélytelenebb szakmát.

– Futóféreg tenyésztés nem túl izgalmas – vonta meg a vállát Skót. – Add a karod, majd segítek!

– Nekem meg marad Finn feneke…

– Ne röhögtess, mert kaphatsz te is egy sebhelyet! – ígérte a fekete hajú ír férfi. Mindene lüktetett a fájdalomtól, de volt benne annyi lélekjelenlét, hogy rátámaszkodjon barátaira és saját lábán tegye meg az utat Theo Harding doki rendelőjébe, az öreg biztosan kiröhögi majd így is, de vállalta a kockázatot. A sárkányharapás nem volt éppen veszélytelen, a méreg gyorsan terjedt Finn szervezetében.

Már éppen elérték a kertkaput, amikor egy ismeretlen hölgy lépett ki a házból. Finn éppen akkor pillantott fel fájdalomtól csillogó szemmel, amikor a dús, aranybarna hajzuhatagot megvilágította a lámpafény, a nő karcsú alakját kiemelő fekete ruha, ami pontosan illett rá, mintha ráöntötték volna. Lélegzetelállítóan nézett ki, mintha készült volna valahová, talán randira? Nem ismerte, de legszívesebben… A fájdalom átvette az uralmat, és már alig tudta magát tartani. Érzései összemosódtak. Már csak arra emlékezett, hogy a zöldes szempár a szemébe nézet, a boszorkány keze megérinti az arcát, valaki erősen rárivallt, aztán a selymes tenyér érintése eltűnt. Valahonnan távolról még hallotta az angyali hangot, amivel egybevegyült barátainak dühös veszekedése.

– Hogy érti, hogy Harding doki nincs itt? – tajtékzott Skót.

– Úgy, hogy nincs itt, és három hónapig nem is lesz itt – folytatta a hölgy nyugodtan. – Én…

– Merlinre, akkor vihetjük a Mungóba – morogta Draco.

– Nyugalom, uraim! – csitította őket a nő. – Én helyettesítem a dokit. Emma Harding vagyok.

– Nincs idő a bemutatkozásra.

– Ha megengedik, akkor megnézném a betegünket! Hozzák be!

Finn az egészből azt érezte, hogy bevonszolják valahova, aztán mire újra feleszmélt, ismét megpillanthatta a halványzöld szempárt, amely majdnem szürkébe hajlott.

– Tá tú ag breathnú go hálainn – hangzott gael nyelven az áhítat. A nő csak elmosolyodott.

– Mit mondott? – lökte oldalba Skótot Beau, miközben ők hárman a falhoz simulva várták, hogy mi történik.

– Csajozik – csóválta meg a fejét Skót. – Megint.

– Áh… Ezt a mondatot nem tanulom meg…

– Csend legyen! – morogta Draco, majd lekevert egy taslit Beaunak.

Az ausztrál varázsló már éppen visszavágott volna, amikor valaki megdobta egy neonzöld pólóval, s ezzel félbeszakította mondandóját.

– Uraim, kifáradnának a váróba?

– Természetesen – mondta a Skót, mielőtt Draco valami csípőssel vágott volna vissza és erőnek erejével bent maradt volna a vizsgálaton.

– Ígérem, hogy kíméletes leszek – folytatta a gyógyítónő kedvesen. – Ettől egy kicsit el fog álmosodni.

Finn-t nem érdekelte, hogy mit adnak be neki, csak túl akart lenni a fájdalmon és újra megpillantani a csillogó szempárt. Mosolyogva fordította a felé a fejét.

– An bpósfaidh tú mé? – kérdezte bágyadtan.

– Bár tudnám, hogy mit jelent ez – sóhajtott Emma nehezen, majd folytatta a munkát.

A varázslót a következő pillanatban elérte a megnyugtató álom.

hozzászólások: 2

by Neola @ 2024 Jun 23

Szegény Abby! Az a rohadt szemét láda Adam! Vártam, hogy mikor csendesedik el a vihar a két fiatal között.
Keelan le se tagadhatatja Hermione vérét.
Szegény Finn.
Hát igen! Valaki elfeljtett a kis csajjal (sárkánnyal) foglalkozni. Pedig Morgana megmondta, hogy Draco vigyázzon a kis hölgyre.
Jó igaz voltak most nagyobb bajai is.
Köszi szépen a frissítéseket. Rögtön ezzel kezdtem. :D
Üdv. :Neola

by Nyx @ 2024 Jun 24

Igen, azért ez az egész nem lesz egyszerű neki, de talán a beismerés és az, hogy elmondta Keelannek az kicsit segít. Ha másban nem is, akkor legalább abban, hogy végre ne legyen olyan iszonyatosan nagy ellentét kettejük között. Keelan ne le sem tagadhatná, hogy Hermione fia. De azért majd Draco vére is ki fog ütközni

Szegény Finn! És teljesen igazad van, megvan a bűnöse a balesetnek Ugye-ugye, aki nem foglalkozik azzal a sárkánylánnyal, akit kiutaltak neki. Crystall még sok bajt fog okozni, ha nem figyelnek rá De valóban Dracónak most tényleg sok-sok baja volt.
Nagyon szívesen a frissítéseket Nemsokára jövök a következő fejezettel.