Fejezetek

15. fejezet
15. fejezet
Érkezés

Wall legmagasabb pontján, amiről egyenesen az erdőre és a tengerre is el lehetett látni egy hatalmas, impozáns kúria foglalt helyet. A méregdrága ingatlant mágikus helyre építették, ami csak úgy vonzotta a varázslényeket. Az alapok ősiek voltak, de maga az épület a polgármester szorgos kezeinek, vagyis a megbízott építőinek a keze munkáját dicsérték. Rossz nyelvek szerint a Nott-kastély silány, kevésbé fényűző utánzatának minősítették, de a helybeliek közül sem volt olyan motivált, hogy elmenjen Nottinghambe, hogy erről személyesen is meggyőződjön. Ettől eltekintve az épület szilárdan állt, és a mai estén az összes ablakából fény áradt ki, és olyan hatást keltett, mintha minden felett uralkodott volna. A teraszon kellemes zene szólt, miközben az úri elit éppen összejövetelt tartott.

Ed Westwood polgármester felsőbbséges mosollyal figyelte a látványt. Elégedett volt. A manói fáradhatatlanul dolgoztak, és kiszolgálták az illusztris társaságot. Méregdrága pezsgő, méregdrága falatkák… Mindig is élvezte az ilyesmit, és a karrierje csúcsán érezte magát. Kedélyesen elcsevegett mindenkivel, kortyolt a méregdrága mugli pezsgőből, amiről mindenki azt hitte, hogy egy ügyes bájitalmester fáradhatatlan kísérletezéseinek az eredménye, ő pedig nem javította ki ezt az apróságot.

A céljaihoz egyre közelebb került, és a jelenlegi pozíciója még jobban segítette ebben. Olyan úri társaságot akart kialakítani, ami még a Szent Huszonnyolcakat is lesöpri a színről, természetesen, ha nem integrálódnak be. Vagyon, hatalom és varázserő, ez volt az egyik alapköve a tervének. Ehhez a megfelelő emberekre volt szüksége, és megfelelő lépésekre. Amiközben új vízióját dédelgette, egy gyönyörű, mézszőke hajú nő lépdelt felé. Ezüstszínű, csillogó talárja olyan légiesen mozgott körülötte, mintha könnyű pókhálóból szőtték volna.

– Kedvesem – szólította meg a feleségét Ed, majd kinyújtotta felé a kezét, rajongó tekintettel nézett rá. A nő elmosolyodott, aztán elfogadta a kinyújtott kezet, és hagyta, hogy a férfi megcsókolja az arcát. – Kellemes a parti?

– Nagyon – válaszolt a nő szégyellős mosollyal, amitől az arca még bájosabbnak tűnt. Körülbelül tíz évvel volt fiatalabb a varázslónál. Meglehetősen naiv és becsvágyó, mellesleg rémeseb befolyásolható. – De még mindig olyan kevesen vagyunk. – Megigazította a ruháját, amit a legújabb párizsi divat inspirált és amire egy vagyont költöttek, amit minél szélesebb körben meg szertett volna mutatni.

– Ne aggódj, kedvesem, hamarosan sokkal-sokkal többen leszünk – ígérte Ed, miközben egyik ujjával megérintette a nő nyakában lévő gyémántnyakláncot. Nem lehetett eldönteni, hogy a felesége szépsége vagy a gyémántok rideg csillogása miatt fátyolosodott el a szeme.

– Legközelebb pár családot Wallból is meg kell hívnunk – említette meg a nő csengő hangon, majd egy kicsit közelebb húzódott. – Minél több embernek látnia kell ezt a csodát, amit építettél.

A finom hízelgés mindig meglágyította Ed szívét, főleg, ha a feleségéről volt szó.
– Rendben, Demetria. A következő összejövetelünk olyan fényes lesz, és olyan csodás, amiről még a Reggeli Próféta is be fog számolni.

– De csak a Wallpurgis-éj után – figyelmeztette Demetria. – Tudjuk mind a ketten, hogy milyen sok embert vonz ide, mindig nem terelhetjük magunkra a figyelmet, és a legjobb, ha ezt egy rendezvényen tesszük nyilvánosan. Látniuk kell mennyire szereted a polgárokat és mennyire a szívesen viseled a sorsukat.

– Szeretem, hogy mindig ilyen előrelátó vagy – mondta Ed, aztán a finom kezet húsos ujjaival a szájához emelte, és apró csókot nyomott rá. – Nélküled most nem lennék itt.

Demetria felnevetett, aztán egy apró csókot nyomott a férje arcára. Rajongással vegyes elbódultsággal nézett rá. Kettejük beszélgetését egy házimanó szakította félbe, aki mélyen meghajolt a gazdája előtt. Ed érzelemmentes arccal fordult a kis lény felé.

– Mi a gond? – kérdezte egykedvűen a polgármester.

– Bocsánat, uram. Uramat keresik. Bibi az irodába vezette a vendéget. Azt mondja… sürgős. Munka.

Ed szemmel láthatóan vívódott, de csak egy emberről tudott, aki ilyen munkaügyben zavarhatta. Ezt a személyt nem lehetett csak úgy elküldeni

– Értem. Mindjárt megyek.

A manó megint meghajolt és elment. Ed kiitta a pezsgőjét.

– Bocsáss meg kedvesem. Ez fontos… Munka ügy.

– Megint munka? – kérdezte Demetria csalódottan. – Azt beszéltük meg, hogy… ma nem dolgozol. Mindig annyira túlhajtod magad.

– Nem tart sokáig – mondta férfi, aztán megigazította az öltönyét, ami a derékrészen igencsak szoros volt, és kiemelte a hordóhasat. Demetria engedelmesen bólintott, majd Ed elindult a dolgozószoba felé. A kúria zegzugos folyosóin haladva követhetetlen volt merre is mennek. Pontosan így tervezték az épületet, hogy senki se mászkálhasson illetéktelen helyekre.

A férfi egy piperkőc önarckép előtt megállt, aztán elhúzta a kezét előtte. Egy ajtó jelent meg a falon, miután a kép eltűnt. Ed vett egy mély levegőt. Mielőtt belépett volna, egy nemtörődöm mozdulattal elzavarta a gyámoltalan házimanót, aki eddig árnyékként követte. Az irodában sötét volt, és messze a vendégektől a földszinten. Ed éppen pálcát akart gyújtani, amikor megszólalt valaki a helyiség legsötétebb pontjáról.

– Ne! – szólalt meg egy torz hang. Egészen földöntúlinak hangzott. Nem volt egyértelmű, hogy női vagy férfi hangja lehetett. Ed meg sem rezzent. – Maradjon minden a sötétben.

– Mit keresel itt?

– Talán nem nyilvánvaló? – horkantott a sötétből az ismeretlen. – Van elég sok rendezlen ügyünk. Vagy talán nem tudod, hogy van ilyen, Eddie?

– Megmondtam, hogy nem mutatkozhatsz itt – közölte Ed. – Mai este különösen nem alkalmas csevegésekre. Tele van a ház vendégekkel, és bárki megláthat.

– Oh, hogy mennyire sajnálom – jött a gúnyos válasz, majd felnevetett. – Mindig alkalmatlan időben érkezem, pedig nem mindig voltál ennyire ellenséges velem. Emlékszem én sokkal szebb időkre is. De most már persze, amióta a fényűzésben élsz a régi kapcsolatok már terhesek. Vagy talán tévednék?

– Mit akarsz?

– Mit akarok? Érdekes, hogy ezt pontosan te kérdezed – folytatta tovább a gúnyolódást az ismeretlen. – A megbízatás…

– Nincs időm játszadozni – sziszegte Ed. – Mondd, amit akarsz, aztán tűnj el innen. Nem kell ez a gúnyos beszélgetés.

– Amikor csak egyszerű kis senki voltál annyira kérted, hogy segítsek – folytatta az árny. – De most nem azért vagyok itt, hogy nosztalgiázzunk.

– Javaslom, hogy térj a lényegre!

– Az írországi tervünket meghiúsították. Mindent eltűntettek. Nem sikerült megszereznem az összes rúnát, amire szükségünk van. Ez várható volt azután a hatalmas ramazuri után. Viszont majdnem biztos, hogy működik az elméletünk. Dominic és Braden nagyon óvatosak voltak a kutatásaikkal, de azért nem eléggé.

– Francba, ez cseppet sem jó hír – csattant fel a férfi, aztán idegesen tördelni kezdte a kezét. Kellettek azok a rúnák, nagyon kellettek, hogy a tervét meg tudja valósítani. – Mi a csodálatos hippogriffet csináljak azzal, hogy az elméletünk helyes? Nekem a rúnák kellenek, nem pedig elméletek. És mi a helyzet a lánnyal?

– Ide tart – mondta a fekete árny. – Dominic elintézte, hogy a Minisztérium vizsgálat alá vonja a Titoktartási Alaptörvény megszegése miatt. Az az idióta megrepesztette az egész épületet, és mindent a lányra kent. Idióta. Mégis hittek neki. Viszont elérte, hogy a lány szabadlábon védekezhessen.

– Mit tudhat? Elképzelhető, hogy nála lesz, amit keresünk? Vagy a lánynál?

– Honnan tudhatnám? – jött a horkantás, aztán a sötétség mintha megmozdult volna a sarokban, de nem öltött tiszta formát, csak kavargó füstszerű maradt. – De ha találgatnom kellene, akkor éppen eleget tudnak, mint a ketten, ami nekünk még hasznos is lehet.

– Minél előbb pontot kell tennünk ennek az ügynek a végére – sziszegte Ed idegesen. – Próbáld meg a lányt előbb becserkészni.

– Kockázatos. El kell érnünk, hogy leültessék, aztán az Azkabanban szépen…

– Túl késő. Hónapokig elhúzódik egy ilyen tárgyalás. És ha mégis felmentik, akkor végképp elvesztünk mindent.

– Mit akarsz? Raboljam el?

– Nem érdekel! Csinálsz, amit akarsz, csak szerezd meg a rúnákat, amik kellenek – emelte fel a hangját Ed. – Meg kell akadályoznunk, hogy ellenünk fordítson bármit is.

– Freya Donovan nem éppen a legveszélyesebb boszorkány, aki a terveink útjába kerülhet. És vannak más lehetőségeink is.

– Megint be akarsz törni a rezervátumba?

– Egyszerűbb, mint más fejéből kilopni azt, amire szükségünk van. Látod, hogy mi történt azzal a szegény-szegény Bradennel is – sajnálkozott az árny gúnyos nevetéssel.

– Baleset lehetett.

– Tartogasd a hülyeségeidet az auroroknak, Eddie. Te basztad el az egészet. Nem kellett volna meghalnia.

– Nem én öltem meg.

Az árny felhorkant.
– Dominic meg fogja bosszulni.

– Azért csak tedd, amit kell. A Donovan-lány sem avatkozhat bele az ügyünkbe, Egy Donovan sosem veszélytelen. Így is éppen elég, ha egy a sárkányrevervátumban van. És nem tudjuk, hogy a lánynak milyen ereje van valójában.

– Rámbízod? – kérdezte az árnyék. – Kell az ereje bármi is az. Persze, még korai, de megoldható.

– Nincs más választásom. De ne kelljen takarítani utánad megint – sziszegte Ed. – Nem kell több auror.

– Te pedig húzd meg magad. És cseréld le a mellényedet, borzalmas rajta az az olajfolt.

A polgármester csak horkantott egyet. Az ismeretlen hoppanált és eltűnt.



***

Keelan futott, nem tud tudta merre, de egyszerűen nem bírt megállni. A szíve a fülében dobogott, az adrenalin száguldott az ereiben. Minden izma megfeszült, mintha egészen a végkimerültségig hajszolta volna magát. Izzadságcseppek ültek ki a homlokára, elnyújtott minden egyes léptet. Nem akart rá gondolni, sem az ajkára, sem annak édes érintésére, sem az ízére, ami még most is teljesen elbódította. Abby Piton zöld szeme még mindig ott lebegett előtte, mintha egy csábító álomkép lenne. Aztán eszébe jutottak a lány szavai és a könnyes arca, és akkor már dühből futott. El akarta felejteni, ki akarta űzni a fejéből ezt, nem is beszélve a haragról. Nem ment. Ezért is döntött úgy, hogy minden egyes idegszálával a futásra koncentrál. Zihált, az oldala elkezdett fájni, és tudta nem bírja sokáig. Időközben tejfölszőke haja a homlokára tapadt.

Még korán reggel volt, alig múlt el fél hat, amikor Keelan a város felé vette az irányt. Egy-két ember lézengett az utcán, viszont arra nem számított, hogy a következő kanyarban szó szerint belerohant valakibe, csak a rikítózöld pólót látta maga előtt. Az ütközés meglehetősen fájdalmasra sikeredett, majd a fiatal fiú hátra tántorodott. Beau meglepetten emelte a magasba a reggeli marhahúsos szendvics adagját.

– Basszus, Dra… – folytatta volna Keelan, de rögtön látta, hogy nem mestere rohant belé. Rettenetesen hasonlítottak egymásra, és neki nem kellett sokat gondolkodni mire rájött, hogy ki áll előtte. Most a saját szemével győződhetett meg róla, hogy igaz a hír. – Jól vagy?

– Persze. Ne haragudj! – nyögte Keelan, majd fájósan megdörzsölte a vállát. Még mindig zihált. – Nem akartam beléd rohanni.

– Nem történt semmi, haver. – Furcsa volt számára egy kicsit a hasonló hanghordozás. Persze Draco Malfoy soha nem ütött meg vele ilyen udvarias szintet. Beau kitörő örömmel nyújtotta a kezét Keelannek. – Angus Beau, de csak Beaunak hív mindenki.

– Keelan Granger, nagyon örülök! – fogadta el a kézfogást az ifjú Granger, majd halványan ő is elmosolyodott, aztán idegesen zsebre tette a kezét.

– Nem láttalak még errefelé.

– Most költöztem ide.

– Legközelebb csak simán fussunk össze. Jó fejnek tűnsz, dumálhatnánk.

– Nem figyeltem, legközelebb óvatosabb leszek. Bocs még egyszer. – A varázsló nem tudta mire vélni ezt a nagy udvariasságot. Dracótól biztosan egy nagy taslit kapott volna, aztán a mester ráripakodott volna, hogy nézzen már az orra elé. Ja, és tűrje be az ingét. Keelan viszont még mindig a magyarázkodással Keelan: – Pocsék ez a reggel.

– Nő van a dologban mi? – kérdezett rá egyből. Beau sohasem volt szívbajos, akkor sem, ha másokról volt szó.

– Nem igazán, vagyis… áhh – rázta meg a fejét Keelan, viszont enyhén elpirult. Nem szokott hozzá, hogy korán reggel egy idegen faggassa, ráadásul úgy, mintha a fejébe látna. – Csak kijöttem futni.

– Komolyan? Ilyen korán iskolaszünetben? – sóhajtott az ausztrál, majd jóízűen beleharapott a szendvicsbe, aztán elmosolyodott. – Életem legjobb alvásai voltak azok, most már csak… szép emlék.

– Ne haragudj, hogy megkérdezem, akkor te miért mászkálsz itt ilyen korán?

Beaut ilyen kérdésekkel nem lehetett megfogni.
– A szendvicses miatt – vonta meg a vállát egyszerűen, miközben eltűntetett még egy falatot. A Granger fiú még soha nem látott senki olyat, aki ennyire átszellemülten vonzódott volna egy ételhez, még Ron bácsit sem, pedig köztudottan ő kettesével tűntette el a csirkecombokat, és ha jól meggondoljuk bármit, amit elé raktak. – Baromira finom ez a marhahúsos. Kérsz?

– Inkább nem, köszönöm. – Keelan egy kissé váratlanul érte, hogy valaki szendviccsel kínálja, miután összeütközött vele. Beau közvetlensége kimondottan zavarta, az egyébként zárkózott, magának való hollóhátast.

– Hát jó, de nem tudod, mit hagysz ki – mormolta a tanonc, de inkább a szendvicsnek, majd ismét egy jó darabot eltűntetett belőle.

– Majd talán legközelebb – sóhajtott fel a fiú. Egyetlen egy falat sem ment volna le a torkán, egyedül az otthon elkészített pirítóst ette meg, amire málnadzsemet kent. Soványka reggeli volt, de így is alig tudta megenni. Állandóan a csókra gondolt és Abby Pitonra, amit egyelőre nem volt képes megemészteni. Nem értette, miért borult ki azon, amit a boszorkány bizalmasan megosztott vele, soha nem volt az a hőstípus. Annyi mindent érzett, hogy egyszerűen nem volt képes ezt mind megmagyarázni saját magának.

– Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de jót tenne neked egy kávé és egy kis beszélgetés. Mesélhetnél arról a lányról. – Keelan felkapta a fejét, aztán egy pillanatra elpirult. Beau elégedetten tette karba a kezét, megint beletrafált a közepébe. Ez a gyerek, hogy mennyire hasonlít az apjára, és még csak nem is tudják egymásról. Soha nem akart még ennyire beleavatkozni más életébe, de most vissza kellett fognia magát.

– Nagyon kedves vagy, de nem is tudom, vagyis… mindegy, nem számít. Túlságosan is bonyolult ezt elmondani. És gáz a helyzet.

– Oké, rendben. Kezdjünk más témát – vonta meg a vállát Beau. – Tudod, ez egy kis település, és majdnem mindenki ismer mindenkit. Szóval ne akadj ki. Anyukáddal már találkoztam, nagyon kedves nő. Kint laktok az új házban a rózsakerttel, ugye?

– Aha… anya auror, és idevezényelték – mondta érdektelenül Keelan., de valami egészen más szöget ütött a fejében.

– Szóval beletrafáltam – nevetett fel a varázsló.

– Gondolom, hogy nem volt valami nehéz… Nem túl sűrűn vannak errefelé ismeretlenek. Ausztráliából jöttél?

– Honnan jöttél rá? – vonta össze a szemöldökét vidáman Beau, miközben a legausztrálabb akcentusával válaszolt, amit elő tudott adni.

– Ráhibáztam. A nagyszüleim ott laknak, konkrétan Darwinban.

– Hát ez egyszerűen nagyszerű. Voltam párszor arrafelé szörfözni, viszont baromi sok a krokodil arrafelé. Merlinre, de hiányzik, mármint a szörfözés, a krokodilok kevésbé, bár errefelé inkább békék vannak, hát nem érdekes? – kezdett bele a szokásos szájmenésébe Beau. A fiú pedig csak hallgatott. – Mesélj a nagyszüleidről! Én pedig megmutatom a várost közben. Rendben?

– Jól van – most már Keelan is felderült, aztán két perccel később már úgy beszéltek egymással, mintha ezer éve ismernék a másikat.


***

Miért volt ennyire gyötrelmes a felkelés? Tanakodott Finn, miközben igyekezett ülő helyzetben tornázni magát a gyengélkedőn. Nem a rezervátumban volt, ezt meg tudta állapítani, túlságosan is tiszta volt minden, fehér és fertőtlenítő szagú. A hasogató fejfájáson kívül, minden egyes izmát érezte, ami cseppet sem jelentett jót ránézve. Megmozdult, de ekkor tudatosult benne, hogy nem kellett volna ennyire óvatlannak lennie. Nemes egyszerűséggel elkáromkodta magát, és persze egyből eszébe jutott, hogy mi történt.

– Felébredt, Mr. Donovan? – kérdezte egy derűs női hang. Finn felkapta a fejét, és meglátta az aranybarna hajú gyógyítót, aki most egy fehér köpenyt viselt a tegnapi kisestélyi helyett, de ez nem vont el semmit sem a szépségéből. Az aranybarna hajzuhatagot most egy szoros kontyba tűzte fel, de legalább mosolygott, ami lágyított a szigorú külsején.

– Igen – válaszolt kiszáradt szájjal, rettenetesen rekedten a férfi. Emma töltött neki egy pohár vizet aztán felé nyújtotta a poharat. Az ujjaik egy pillanatra egymáshoz értek. Finn rekord gyorsasággal felhajtotta a vizet.

– Lassan! – szólt rá lágyan, majd újratöltötte a poharat. – Ne siessen ennyire!

– Majd igyekszem megfogadni a tanácsát – mosolyodott el Finn, majd kisimította fekete hajtincseit az arcából.

– Hogy érzi magát?

– Ahhoz képest, hogy fenéken harapott egy sárkány, egészen jól. Az önbecsülésemen nagyobb csorba esett. Ez hiányzott ebből a negyedévemből – vágott egy fintort a sárkánygondozó. – Köszönöm, hogy megmentette az életemet.

– Igazán semmiség. Ez a munkám. – Emma eközben elvégzett pár vizsgálatot. Igyekezett nem a kék szemekbe nézni, amik olyan fürkészőn figyelték, mintha ki akarták volna lesni valamelyik titkát, holott a férfi csupán a szépségét csodálta. – Egyébként a kérdésére válaszolva, sajnálom, de nemet kell mondanom. Nem megyek magához, Mr. Donovan.

– Nagy kár… De azért mondja el hányszor kértem meg?

– Legalább négyszer-ötször.

– Sejtettem. Ne haragudjon!

– Nem tesz semmit, Mr. Donovan.

– De hívj inkább Finnek! Nem szeretem, a formaságokat. Általában nem szoktam ennyire túlzásokba esni.

– Csak, ha felöntesz a garatra, cimbora – sétált be vigyorogva Beau, Draco kíséretében, aki éppen előtte érkezett az ispotály bejáratához, de nem eléggé időben ahhoz, hogy Keelannel is találkozzon. Emma csak nevetett, amikor Finn egy párnát hajított társa felé, aki egyszerűen csak kitért előle. – Hogy van a tomporod? Nagyon fáj?

– Sokkal jobban vagyok.

– Mikor vihetjük el? – kérdezte Draco Emmát. – Nem szeret sokáig bezárva lenni. Kibírhatatlan lesz.

– Igen, nyáladzik és morog. Szörnyű látvány – fintorodott el Beau. – És ha tényleg nincs rendben, akkor olyan időjárásváltozást csinál…

– Beau-tiful, mi lenne, ha hagynál minket beszélgetni a hölggyel, és inkább csendben maradnál? – javasolta Finn, majd megmozdult. Hát nem kellett volna. Nem először harapták meg, de messze ez volt a legrosszabb.

– Oké, Finn mester – vonta meg a vállát Beau, aztán leült Finn ágyának szélére, és kibontott neki egy szendvicset. – Tessék, haver, ezt neked hoztam. A kedvenced.

– Ugye nincs ebbe uborka?

– Egy darab sem. Külön kértem, hogy még csak eszükbe se jusson bele tenni akár egy pirinyó darabkát sem beletenni.

– Igaz barát vagy.

– Jajj, még elpirulok.

– Két marha – csóválta meg a fejét Draco, aki eddig csak unottan figyelte a jelentet, fáradt volt. Emma csak nevetett.

– Fél órán belül elmehettek. Még meg kell néznem a sebét, aztán kontroll két nap múlva, de rendben lesz. Addig semmi megerőltetés. Nincs sárkányharc, csak pihenés. Lehetőleg egyedül ne hoppanáljon a beteg.

– Sárkányharc? – kérdezett vissza Finn fintorogva.

– Hallod, öreg! – veregette meg a vállát Beau. – Szabin leszel.

– Jaj, muszáj ezt? Ma jön a húgom… Nem pihenhetek. Tegnap csak félig tudtam előkészíteni a szállását, mielőtt az a dög rámtámadt volna a semmiből. Megvan már hogyan szökött ki?

– Még nincs – rázta meg a fejét Draco.

– De bezártátok.

– Hogyne, haver – biztosította a tejfölszőke mágus.

Beau közelebb hajolt Dracóhoz.
– Megtaláltátok már? – kérdezte fojtott hangon.

– Nem.

– Francba.

– Mi a fenét sutymorogtok ti ketten? – pirított rájuk Finn mérgesen. – Mindegy. Nem pihenhetek, és…

– De igen – szólalt meg emelt hangon Emma. – A sárkányméregnek ki kell ürülnie, ha ez nem történik meg az súlyos egészségkárosodáshoz vezethet. Nagyon komolyhoz, teszem hozzá. Ez nemcsak egy jó tanács volt, hanem gyógyítói utasítás. Viszont, ha megbocsátatok, uraim, újabb betegem érkezett.

– Maradj a fenekeden, tesó! – röhögte el magát Beau. – Jobb, ha egyelőre hanyagolod a fenékriszálást a táncparketten. Mi majd mindent elintézünk.

– Menj a fenébe! – mormolta nevetve Finn, ami inkább kényszeredettnek hangzott, miközben a hebrencs ausztrál egy-egy táncmozdulattal kápráztatta el őket. Malfoy mester a szokásos hideg angolsággal, karba tett kézzel figyelte a jelenetet. Esze ágában sem volt megállítani Beaut, remélte, hogy a fiatal varázsló egyszer maga is kifárad vagy összeakadnak a lábai, mindegyik megoldás remekül hangzott. De Finn tudta, hogy kettőjük közül melyik a józanabb. – Draco, akkor neked kell előkészítened a faházat, és kimenni Freya elé.

– Rendben, nem gond – vonta meg a vállát Draco. – Ha vállalod az újoncok munkavédelmi alapoktatását, akkor természetesen menni fog. Morgana engem kért meg, de szerintem megelégszik a sebesült kedvencével is. Csak a szokásos, és beszélni kell csak.

– Nem vagyok a kedvence, ha lenne olyanja, akkor is te volnál, ezt mindenki tudja. Visszatérve reméltem, hogy te nem gúnyolódsz az állapotomon… Vidd magaddal ezt az istencsapását is!

– Rám gondolsz? – mutatott magára Beau, miközben még egy utolsó pörgött valami olyan ütemre, amit csak ő ismert.

– Ki másra? – tárta szét a karját az ír varázsló. – Skótra a táborban van szükség, hogy megfékezze a kis segédeket, nehogy valami eltörjön egyet is az új tojásokból.

– És ha nem akarok? – kérdezte durcásan az ausztrál, majd összevonta a szemöldökét. – Vannak befejezetlen ügyeim.

– Van jobb dolgod?

– Nincs, de…

– Akkor segítesz nekem azzal is, hogy jó képet vágsz hozzá, és úgy viselkedsz, mint egy úriember – figyelmeztette Finn.

– Ezt meg hogy érted? – horkant fel Beau tetetett sértődöttséggel. – Én mindig minden nővel udvarias vagyok.

– Ha megbántod a húgomat, akkor esküszöm…

– Miért bántanám meg? Nem is ismerem. Még. Különben is mindenkinek a kedvence vagyok. Hagyjuk! Unalmasak vagytok. Inkább megvárlak titeket odakint. Úgyse akarom látni, hogy a doki néni megnézi a popódat.

– Miért is vigyem pont a legnagyobb nőcsábászt magammal? – kérdezte Draco, miután Beau eltűnt a színről.

– Hogyhogy miért? Mittudomén.

– Nemcsak az ausztrálok lököttek – sóhajtott fel az egykori mardekáros fájdalmasan. – De semmi késői fagy!

– Megegyeztünk. Kösz! És meg ne mondd Freyának, hogy mi történt velem! Az ikrek halálra szívatnának. A hátam közepére sem kell, hogy Gavin és Gabe megint rajtam röhögjenek egész nyáron, Freyát beleértve.

– Rendben – mosolyodott el Draco. – Egyik testvérednek sem mondok semmit.

– Komolyan mondtam.

– Nem szólok egy szót sem.

– Hiszek neked.

***

Késő délután, miután Draco sikeresen túl volt az aznapi feladatokon, és szegény Finn támogatásán, aki házsártosabbnak tűnt, mint először gondolták, fáradtan indult el Beau faházához. A szokásos módon most is üvöltött a zene, a varázslónak le kellett halkítania, hogy egyrészt a kornyikálásban megzavarhassa társát, másrészt neki is beszélnivalója volt vele.

– Hééé, ezt miért csináltad? – méltatlankodott a férfi.

– Meddig kell még rád várnom, öcsi? – kérdezte Draco, a korlátra támaszkodva. – Egyedül el tudok menni a domboldalra.

– Nem értesz az öltözködéshez, Malfoy mester. Nem fogok úgy megjelenni veled sehol sem, ahol te vagy a jólöltözöttebb. – A férfi végignézett magán. Sárkánybőrből készült bakancs, kék farmer, a szokásos fehér póló és a feltűrt kockás ing. Ez jelenti a jólöltözöttséget? Akkor ő valóban tudott valamit…

Beau kisvártatva kilépett a szabadba. Roppant elégedett volt magával, teljesen el volt telve kinézetével. Úgy állt ott csípőre tett kézzel, mintha valóban pózolna. Draco megforgatta a szemét, aztán végignézett rajta. Valami furcsa festékkel összekent csuka volt a lábán, háromnegyedes farmer, pálmafás fehér póló és a göndör haja szerteszét állt.

– Hogy a francba nézel ki már megint? Csinálj valamit a hajaddal! – mondta el vagy századszorra Draco, de már igazából belefáradt, hogy valaha is hallgatni fog rá. – Mintha valamilyen boglyas valami lenne a fejed tetején.

– Oké – legint Beau ellenkezés nélkül, aztán összekötötte a loboncot, majd egy baseball sapkát nyomott a fejébe, amit természetesen megfordított, hogy menőbb legyen. – Így jobb?

– Igen, legalább most nem olyan, mintha cirkuszban vinnélek szárnyas elefántokat nézni – csóválta meg a fejét a varázsló. – De mi ez, amit lábbelinek nevezel?

– Converse tornacipő – közölte nemes egyszerűséggel és feljebb emelte a lábát, hogy Draco jól lássa, bár a varázslónak nem volt baj a látásával. – Nagy különbség.

– Érdekes – préselte ki magából az egykori mardekáros. Már jobban érdekelték a mugli dolgok, de annyira nem, hogy mindent értsen, amivel a tanonca bombázta.

– Nagyon szép – mosolyodott el Beau elégedetten, aztán bemutatott pár tánclépést is, amivel a cipő kiválóságát igyekezett Dracónak megmutatni. – Valami mugli boltban vettem még tavaly, ahol a tangapapucsomat is.

– Már akinek tetszik az ilyesmi, biztosan szép – vágott egy fintort Draco.

– Megpróbálod? – kérdezte lelkesen Beau.

– Nekem nincs akkora lábam, mint egy kengurunak. – A zsörtölődés kihallatszott a szavak közül. – Különben is az életben nem volt rajta még csak hasonló sem, soha. Persze fiatalkorában sok mindennel, főleg az öltözködéssel bosszantotta az apját, de egyébként… Az egyszerűség híve volt.

– Menjünk már, mert megváratjuk Finn kelta hercegnő húgát! Ahogy előadta azt a hülye szöveget ma reggel… – fújt egyet sértődötten Angus. – Nem tudom valóban, hogy miért kellünk ketten ehhez a feladathoz.

– Mindig sok cuccal utazik – vonta meg egyszerűen Draco a vállát. – Mi van abban, ha megismersz egy új embert? Aztán segítesz neki beköltözni a faházba.

– Nők… Rengeteg biztosan a ruhája.

– Inkább a kelta rúna szótárakkal utazik, többek között…

– Könyvmoly – nyafogta színpadiasan Beau, aztán megforgatta a szemét. – Nincs is szebb, mint amikor egy nőnek pergamen illata van.

A gúnyolódása cseppet betalált Malfoy mesternél. Olyan csúnyán nézett a tanítványára, ahogy az még soha nem fordult elő. Persze a fiatal ausztrál nem tudta, hogy miért is villogtak rá ilyen viharosan az acélszürke szemek.

– Ne kezd ezt, kenguru, mert komolyan itt hagylak! – morogta Draco.

– Hagyjál itt, könyörgök! Nem akarok cipekedni. Fáj a hátam, semmi kedvem varázsolgatni, mintha valami barom lennék. Nincs pálcája ennek a boszorkánynak, hogy egyedül belebegtesse a cuccait a táborba?

– Vendégszeretet? Hallottál már erről? – Beau felnyögött, aztán a két férfi elindult a zsupszkulcs érkezési ponthoz, ami elég messze volt ahhoz, hogy az ausztrál végigpofázza az utat.

– Persze. Majd megölelem, ahogy felénk szokás az embereket – mondta Beau, mintha ez amolyan egyszerű semmitmondó gesztus lenne.

– Másrészt a bátyja megsérült. Mutathatnál valami együttérzést is – tett néhány javaslatot Draco.

– Hogyne, majd megmondom neki, hogy hiába harapták fenéken a bátyját, képes lesz még a normális életre. Nyugodjon meg, holnapra már jobban lesz. Bár a sárkányt sokáig kell még kezelnünk ír veszettség ellen, mégis talán ő is túl fogja élni a traumát.

– Az ausztrál humor is szar – jegyezte meg Draco. – Mi lenne, ha egyszerűen nem mondanál semmit sem? Próbáljuk ki a változatosság kedvéért.

– Mi abban a jó? – húzta össze az orrát a fiatal férfi. – Egyáltalán nem szándékozom csendben maradni, amíg ti valami dög unalmas dologról beszéltek. Én vagyok ennek a társaságnak a lelke.

– Egy kicsit megsütött a nap vagy megártott valami az ebédnél?

– Miről beszélsz? Én csak a tényeket közlöm.

– Persze, Kenguru, ezt senki sem vitatja. Te vagy a legnagyobb balfék nálunk – bólogatott a varázsló, majd bíztatóan hátba veregette Angust, aki egy ökölcsapással akart meghálálni a gondoskodást, azonban Draco gyorsabb volt nála. A férfinak fogalma sem volt hogyan csinálja, de a Malfoy reflexekkel szemben semmi esélye sem volt. – Megígértem Finnek, hogy nem mondom el hol sérült meg. Szóval, ha lehet, akkor tartsd a szád.

– Én semmit sem ígértem neki.

– Ne dühítsd fel! Tudod mi lesz, hogy ha…

– Tudod, hogy én, ha nem mondhatok el valamit, akkor biztosan elkezdek viszketni tőle, egy ideig minden rendben, aztán egy alkalmatlan pillanatban…

– Én nem könyögök neked. A következmények pedig téged terhelnek, Beau-tiful. Én a helyedben Finnt nem bosszantanám fel, de szíved joga.

– Szerinti a humoromat, nem lesz itt baj.

– Ezen nem fog nevetni – fújt egyet Draco.

– Jól van, jól van. Nem szólok semmit. De az poén lesz, ha kicsit flörtölök a tesójával. Mit gondolsz?

– Finnt láttad már, amikor közeledik egy pasi a húgocskájához? – kérdezte egy ravasz mosollyal Draco.

– Nagyon ki szokott akadni?

– Ha mondd neked valamit a jégeső augusztusban? Nagyon tombolt, amikor tavaly az egyik újonc rámozdult a csajra. Pedig csak el akart kérni tőle egy könyvet.

– Merlinre, micsoda unalmas sztori – fintorgott Beau. – Az egész család valami rémes lehet. Elképzelem, hogy milyen lehet Finn nőben. Azzal az orral, nem lehet túl szép az a lány.

– Nem tudsz te semmit, kerge kenguru – nevette el magát a szőke varázsló. – De örülnék neki, ha nem lennél modortalan, mint akit barlangban neveltek.

– Tulajdonképpen barlangban nevelkedtem.

– Miért nem vagyok meglepve?

– Komolyan. Coober Pedy-ben nőttem fel. Ott a föld alatt laknak az emberek – közölte csevegő hangon a varázsló. – Nem tudtad? Baromi jó volt.

– Érdekfeszítő.

– Az is. Majd egyszer elmesélem az életem, ha nem leszel ennyire szarkasztikus és nem szólod le a cipőmet – jelentette ki Beau felhúzott orral.

– Nem is szóltam le a cipődet.

– Amikor valaki azt mondja valamire, hogy érdekes – próbálta Draco angol akcentusát utánozni az ausztrál –, akkor cseppet sem akar kedvesen bókolni. Arról a gúnyos felhangról pedig ideje lenne leszoknod.

– Bókolni? Én? Neked? Te meg vagy húzatva! – nevetett fel a varázsló. – Majd, ha sikerül mindegyik tojást kikeltened, akkor majd megveregetem a válladat, hogy szép munka volt. Na, az bók lesz.

– Mind a nyolcat?

– Hát nem annyit hoztunk az Andokból?

– Megjegyeztem.

– Eszedbe se jusson most visszafordulni, Beau!

– Pedig azt hittem…

– Nem, nem… Előbb az egyik, aztán a másik kötelesség! – pirított rá Draco. – Nem vagyok az apád, hogy megneveljelek!

– Nevelgesd csak a saját fiad! – csúszott ki a száján meggondolatlanul a férfi. – Bár rendes kölyök, szóval nem lesz túl sok gondod vele. Hiába el kell rontanom.

– Honnan ismered? – tette fel komolyan a kérdést Draco. Megálltak egy pillanatra. Beau vett egy mély levegőt. Ennyit a titoktartásról és a beszélgetés megfelelő időzítéséről. Mindenfélét összehadovált csak azért, hogy ne kelljen beszélnie erről.

– Találkoztam vele ma reggel és beszélgettünk – mondta az ausztrál, és ő is visszavett a korábbi hebrencs viselkedéséből. – Gyakorlatilag véletlenül összefutottunk, nem én kerestem meg. Eszemben sem volt ilyesmi, de tényleg. Hasonlít rád, szóval könnyen felismertem.

– Értem.

– Egy az egyben a te rusnya orrodat örökölte az a szegény gyerek – próbálkozott egy poénnal Beau, de Draco arcán látta, hogy még nem jött el a poénok ideje, de bíztatóan megveregette mestere vállát. – Sajnálom. Nem akartam ennyire tapintatlan lenni. Keelan rendes srác, az a jó fiú forma. Örülhet, hogy ilyen apja van, mint te, aki csak egy kicsit seggfej.

– Kösz – szólt a férfi, majd furcsán elhallgatott.

– Nem akartam. Bocs! Nem akartalak felzaklatni a témával.

– Nem zaklattál fel.

– Figyelj, ha akarsz róla beszélni…

– Hagyjuk inkább a témát! – hárított feszülten Draco. Nem akarta itt és most megvitatni az életének azt a részét, amit még ő maga sem tette helyre. Így sem tudta még hányadán áll ezzel.

– De nem – ellenkezett az ausztrál varázsló. – Ez nem így megy, ha kiöntöd Angusnak a szíved, akkor Beau is meghallgat.

– Mi ez a baromság megint? – ráncolta össze a szemöldökét, Beau nem nézett Draco szemébe, csak a messzi távolba.

– Semmi, a mostohanővérem szokta ezt mondani – vonta meg a vállát a fiatal férfi, aztán visszatűrte a sapka alá a hajfürtjeit. – Hiányzik! Az egész család.

– Menj vissza hozzájuk! – javasolta Draco. – Hidd el, megleszünk mi nélküled!

– Akkor meg ti hiányoznátok, meg a sárkányok. És te.

– Mennyire bonyolult vagy te.

– Tudom – nevetett fel a fiatal varázsló. – De biztos vagyok benne, hogy hiányoznék neked, ha nem lennék itt.

– Az ki van zárva. Végre akkor hallanám a tücsköket a mezőn, és nem kellene a folyamatosan a hasba akasztó dumádat hallgatnom.

– Ugyan már – legyintett egyet Beau. – Ennyire nem vagyok gáz. De ha akarsz valaha beszélni, akkor itt vagyok, haver. Tudom, hogy nem tudok tanácsot adni, viszont szívesen meghallgatlak. Különben is én korban közelebb állok a fiadhoz, mint te. Jobban megértem a generációs különbségeket.

– Nem kell azért még eltemetni – morogta Draco.

– Tudom, ereje teljében lévő tenyészsárkány vagy még.

– Micsoda szofisztikált megfogalmazás… De köszönöm, hogy felajánlottad a segítségedet.

– Gyere, öreg, öleljük meg egymást! Jobb lesz a lelkednek. – Draco megütközve nézett a tárt karokkal mellette álló fiatal varázslóra. Soha semmilyen körülmények között nem volt hajlandó ölelkezni Beauval.

– Kösz, nem!

– Angol hűvösség – csóválta meg a fejét az ausztrál. – Mondd, kinek a remek ötlete volt, hogy a fél vidéket végig kelljen szántanunk, hogy elmenjünk Donovan kisasszonyért? Fűfoltos lesz teljesen a Conversem.

– Édes Merlin! – sopánkodott Draco. – Anyádat biztosan megőrjítetted ezzel a sok beszéddel.

– Mindenkit a családból – vigyorgott Beau elégedetten. – Ezért is jöttem el otthonról. Vagyis nem éppen ezért, de… mindegy.

– Gondolom örömtáncot jártak a barlangban.

– Addigra már régen kiköltöztünk onnan. Tudod nem olyan veszélytelen egy ilyen barlangban lakni. Sok volt a por…

– Kímélj már egy kicsit! – nyögte Draco. – Nehéz napom volt.

– Nekem is.

– Nem csináltál semmit – világított rá a szőke férfi. – A fél tábor zengett attól a zenétől, amit hallgattál.

– Elszakadt a kedvenc karkötőm – mondta az ausztrál férfi. – Ez nem éppen nagy trauma?

– Vegyél másikat.

– Srí Lankán vettem. Oda nem mehetek csak úgy vissza.

– És? – fakadt ki Draco. – Vegyél itt egy másikat. Nem hinném, hogy ez olyan nagy gondot jelent.

– Az nem ugyan az. – Durcásan megrázta a fejét, és színpadiasan felsóhajtott.

– Reparo?

– Nem segített. Ez pótolhatatlan.

– Vegyél egy másikat – ismételte meg javaslatát a férfi.

– Te hol vetted a tiédet? – mutatott Dracóéra. A varázsló most még zordabb lett, mint eddig.

– Mit tudom én. Nem emlékszem. Régen volt. Ne macerálj már, Beau! – Draco egy röpke pillanatra ránézett a csuklójára. Még Hermionétól kapta, hogy eltűntethesse a béklyó nyomát, amit apja varázsolt rá, hogy kordában tartsa. Időtlen idő óta nem vette le, és most már szentimentálisan ragaszkodott hozzá.

– Mióta van meg? – kérdezte a férfi.

– Egy ideje.

– Nekem adod? – próbálkozott Beau mestere kiborításával.

– Nem… Ehh, tudom már Piton miért utálta az összes Roxfortos diákot…

– Roxfort? Idén is mész legendás lények gondozására? – tudakolta kíváncsian, és kékeszöld szemével egyenesen mesterét figyelte. Dracót már megőrjítette, és legszívesebben ráharapott volna a nyelvére, amiért felhozta ezt.

– Ha hívnak – válaszolt szűkszavúan, s megvonta a vállát az öregdiák.

– Utazhatok a hátadon? Mint az első sárkánylovas – húzta ki magát elégedetten Beau. – Nagyon király lenne.

– Ki van zárva – ellenkezett felhorkanva Draco.

– Finn utazhatott.

– Finn hazudott.

– Nem hiszem.

– Kenguru, fejezd már be! – kérte türelmét vesztve a tejfölszőke varázsló. – Legyen benned némi jó érzés, és ne menj az agyamra!

– Ne haragudj, leesett a vércukrom, ilyenkor muszáj beszélnem!

– Mások ájulni szoktak.

– Én különleges vagyok.

– Egy nagy mennydörgő faszát…

Draco megpróbált türelmes lenni, de Beau mintha egyre többet és többet beszélt volna. Lassan már mindketten futottak, hogy minél előbb felérjenek a dombtetőre.

– Azt nem mondtad, hogy versenyzünk is – lihegte a fiatal férfi, nem tudott egyszerre beszélni és futni, vagy legalábbis ez nem volt könnyű.

– Elég legyen már, Beau!

– Milyen édes, még soha nem hívtál ennyiszer a vezetéknevemen, vagyis de, bár most ezt tekintem első igazinak – nevetett, s hátravetette a fejét. Aztán hirtelen elnémult.

Beau a lemenő nap fényében látta meg őt először, és szíve kihagyott egy ütemet. Majdnem elcsúszott egy fűcsomón, s kis híján térdre esett. Torkára forrtak a szavak, amelyek közül egyik sem volt fontos vagy életbevágó. Lenge szél támadt, ami úgy játszott a boszorkány hollófekete haj tincseivel, mintha minden egyes szál külön életet élne. A fiatal nő háttal állt neki, s ahogy elfordult picit látszott a profilja is. Finom vonásokat némi gondterheltség árnyalta, de Beau-t először nem a részletek kötötték le, hanem abban a félig görnyedt helyzetben megcsodálhatta a halvány barnára pirult végtelen hosszú lábakat. A lány tornacipőjét rúnák sokasága borította, amit valószínűleg ő maga rajzolt rá. Rövid farmernadrágot és nyomott mintás, egyszerű fekete pólót viselt. Amikor felemelte a karját, hogy nyújtózzon, a finom bőrön egy hosszanti csíkban rúnaidézetek alkotta tetoválás húzódott, ami eltűnt a póló ujja alatt. Aztán teljesen megfordult. Beau ajka résnyire kinyílt, de igazság szerint annyira kiszáradt szája, hogy meg is némult.

Draco egy pillanatig csendben figyelte a jelenetet, majd elmosolyodott. Nem volt benne semmi gúny, hanem inkább derű. Végre valaki lakatot tett ennek a szószátyár, botcsinálta, tanoncnak a szájára. Hallotta a madarak énekét, élvezhette az alkony szelének susogását, miközben magában kuncogott, de nem állhatta meg, hogy tovább ne gondolja a látottakat. Talán egy kis románc nem árthat tanítványának, noha ismerte Finnt és a túlzott szeretetét, nem is beszélve Freya másik két bátyjáról. A varázsló nem is látott náluk összetartóbb családot.

Visszatértve a tanoncára, Beau idegességében levette a sapkáját, azonban észre se vette haja már nem volt összekötve, és most leginkább egy madárijesztőhöz hasonlított, mint olyasvalakihez, aki meg akar hódítani egy nőt. Bár jelen pillanatban az ausztrálnak fogalma sem volt mit kellene tennie. Ez pedig nem esett meg vele soha eddig életében. Cserbenhagyta mindene.

Draco időközben megkerülte újoncát, aztán egyenesen a dombtetőre kaptatott fel.

– Freya! – szólította meg a boszorkányt Draco. Neve hallatán Freya feléfordult, és egy sugárzó mosolyt villantott a férfira, aztán elindult az irányába. Ruganyos léptei légiesek voltak. Beau pedig most már tényleg a tűréshatárait feszegette. Az angyali arc egyszerűen elvarázsolta, mintha egy spirituális jelenéssel találkozott volna. Soha nem hitt az ilyesmiben, soha még csak gondolni sem mert rá, hogy valaki ekkora hatással lesz rá. Meg sem kellett szólalnia, hogy elvarázsolja.

– Draco! De jó, hogy látlak! – mondta boldogan a boszorkány, majd megölelte a férfit és puszit nyomott az arcára. – Semmit sem változtál. Ugyan olyan jóképű vagy, mint mindig.

A varázsló csak nevetett. Kislánykora óta ismerte Freyát, aki ez idő alatt rengeteget változott.
– Én is örülök neked. Nagyon szép a Conversed.

– Köszönöm. Honnan tudtad?

– Valami mugli dolog – vonta meg a vállát a szőke férfi.

– Mindegy is – nevetett boldogan Freya. – Én rajzoltam rá a rúnákat. Tetszik?

– Nagyon jól sikerült – bazsalygott tovább a varázsló, mintha értett volna hozzá, de a mugli márkákhoz és a rúnákhoz. Azonban a társa még mindig nem tért magához.

– Köszönöm! Hogy vagy? Mindent el kell mesélned! Finn írta, hogy nemrég Peruban voltál. Olyan csodálatos hely. – Ám ekkor megakadt a szeme Beau-n, majd egy lépést hátrafelé tett meg. – Oh, bemutatsz?

– Bocsánat, máris. Beau!

– Megyek – szólalt meg először az említett, bár rettentően száraz volt a torka, de a következő lépésnél most már valóban megcsúszott és elesett.

Megszégyenülten csúszott le a domboldalon. Mindene szörnyen zöld lett, mire megállt. Egy pillanatig ott feküdt fűben a bárányfelhőket nézve a régen volt önbizalma romjain, aztán először a fölé hajoló lány tekintetét látta meg. Nem is tudta mi fáj jobban a gyönyörű kék szemek vagy az a lesajnáló pillantás.

– Jól vagy? – kérdezte a boszorka. – Nem sérültél meg?

– Soha jobban – válaszolt rekedten a tanonc. Tétován megmasszírozta a szíve tájékát, ami még mindig meglehetősen szaporán vert.

– Segítek felállni. – Beau megsemmisülten fogadta el a boszorkány ajánlatát, és hagyta, hogy talpra állítsák. Miközben legalább kétszer dobbant meg úgy a szíve, mintha belé csapott volna a villám, és azt mindannyiszor túlélte volna.

– Megmaradsz, kölyök? – szólt le a dombtetőről Draco.

– Persze.

– Kísérd el a táborba Freyát, légy szíves! Nekem van még itt egy kis dolgom.

– Rendben, Malfoy mester.

– Nem jössz velünk? – kérdezte szomorúan a lány. – Pedig annyi mindent szerettem volna neked mesélni.

– Később. Ellenőriznem kell valamit a karámoknál. Ez pedig nem várhat. – A férfi hangja komolyan csengett. Beau visszafordult, s most már tudta, hogy Draco nem viccel és nem azért akar ott maradni, hogy jól kiröhögje a lecsúszását. Egy pillanatra találkozott a tekintetük.

– Crystall – mondta végül a varázsló. Beau csak bólintott egyet. – Menjetek, majd én elintézem!

– Rendben.

– Valami baj van? – kérdezte Freya.

– Ahogy vesszük. Bocsánat, még nem mutatkoztam be. Angus Beau, de mindenki csak Beaunak hív – hangja komoly volt és rekedt. Még saját magát is meglepte a hűvössége. Kezet nyújtott a boszorkánynak.

– Freya Donovan – fogadta a kézfogást a lány. – Örülök, Angus.

– Hmm, legalább nem Skippy…

– Hogy mondod? – vonta össze a szemöldökét Freya. Még így is gyönyörű volt.

– Semmi. Menjünk, a bátyád már nagyon hiányol! – közölte Beau a szokásos hebrencs viselkedésétől eltérően komoran.

– Akkor miért nem ő jött elém? – kérdezte a lány. – Talán mégsem hiányol annyira?

– Dolga volt, de majd ő elmeséli – vigyorodott el a fiatal férfi.

Freya tekintete egyenesen Beaura vetült, mintha ki akarná fürkészni a varázsló gondolatati, de túl fáradt volt, hogy valóban megtegye.
– Oké.

Sokáig csendben haladtak egymástól tisztes távolságban. A boszorkány idegesen megdörzsölte a karját, mindig is feszélyezte a csend, noha sosem volt szószátyár, amikor új emberekkel találkozott igyekezett oldani a köztük lévő kezdeti feszültséget. Ezt a feszültséget pedig tényleg jobb lett volna oldani. Nem igazán tudta hova tenni a varázslót, aki itt lépdelt mellette.

– Ausztrál vagy? – tette fel a kérdést.

– Igen – mondta Beau. Máskor ehhez még vagy huszonhárom mondatot hozzátett volna, de most inkább kihúzta magát, és hallgatásba burkolózott.

– Régóta dolgozol itt? – tette fel a kérdést kíváncsian Freya. – Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna korábban.

– Nem. Fél éve csak. És biztos lehetsz benne, hogy nem találkoztunk.

– Mi vett rá, hogy sárkánygondozó legyél?

– Nem is tudom. Idekeveredtem, találkoztam Dracóval, aztán minden jött magától. Kellett valami munka, végül itt ragadtam. Nem túl érdekes sztori. – Nem túl érdekes? Beau már most érezte, hogy elkezdte elásni magát, képletesen már térdig állt a földben. Mindenkinek olyan kitörő lelkesedéssel mesélt erről a fél évről, és most… Nem túl érdekes? Legszívesebben eltűnt volna.

– Értem – mondta végül Freya, aki ezzel a mondattal feladta, hogy bármiről is tovább faggassa a férfit. Idegesen megvakarta a karját, és megpróbálta elűzni a fáradtságot és azt a rátörő érzést, amit a nyomasztó gondolatai, gondjai súlya mért rá.

Csend állt be a beszélgetésbe. Beau állandóan a tájat figyelte, és a zizegő, magas fűben sárkány jelenlét után kutatott. De Freya ebből csak annyit érzékelt, hogy a férfi nem akar beszélgetni vele, így inkább nem erőltette a beszélgetést. Gyötrelmes negyedórányi sétán voltak túl, amikor beértek a táborba.

A varázsló megkönnyebbülten vett egy mély levegőt. Szerencsére épségben eljutottak az étkezőig, ahol már egy kisebb fajta tömeg várta Freyát, aki hirtelen rettenetesen népszerű lett. A Piton gyerekek körülrajongták, Morgana úgy ölelte meg, mintha a lánya lett volna, még Morgana zsémbes fia is mosolygott, amikor megjelent a színen, Finn pedig kitörő örömmel bicegett felé. A fiatal boszorka mindenkit levett a lábáról, ami lássuk be nem is csoda. Egyedül ő, Beau, maradt hátra a hevesen dobogó szívével és a hirtelen rátörő érzelmekkel. Gyávának érezte magát, de nem tett egy lépést sem befelé. Ellenben Finn pont felé tartott, ami cseppet sem jelentett jót.

– Hozz magadnak egy tányért, Beau, aztán ünnepelj velünk!

– Kösz most nem – rázta meg a fejét a varázsló.

– Kaja van bent. Tudod? – próbálta meggyőzni Finn az ausztrál varázslót.

– Nem vagyok éhes. Draco… még kint van. Crystallt látta a domboldalon.

– Crystall a helyén van – mondta varázsló összeráncolt tekintettel. – Két perce jöttem el a karámoktól.

Beau mélyen hallgatott a Crystallra hasonlító hasonmás sárkányról, amit Dracóval együtt bűvöltek meg még tegnap este vagy hajnalban, vagy ki tudja mikor. Nem kellett a pánik.

– Aham, értem, biztosan elnézte. Akkor visszamegyek a faházba – válaszolt Beau. – Kicsit elfáradtam.

– Biztos?

– Tökéletesen biztos.

– Jól vagy? – kérdezte Finn aggódva.

– Miért ne lennék jól? – nevetett fel Beau, majd a tarkóját masszírozta. – Te jól vagy-e, öreg? Nagyon szép ez a husáng, amit botnak használsz.

– Áh, vigye el a rőtsipkás… Remélem, hogy nem kell sokáig ezzel mászkálnom – sóhajtott fel kicsit Finn. – Kérnék tőled valamit, cimbora.

– Micsodát?

– A húgomról van szó.

– Igen?

– Igen. Szóval jó lenne, ha csinálnátok valami programot – mondta Finn. – Nehéz… szóval nehéz hetek vannak mögötte, és jót tenne neki egy kis kikapcsolódás.

– Randizzak vele? – kérdezte megütközve a varázsló.

– Dehogy – sóhajtott fel az ír. – Csak most jót tenne neki, ha kimozdulna.

– Aha. És hova vigyem?

– Vidd el ma este mondjuk táncolni Freyát!

– Haha – nevetett fel Beau. – Ez ugye nem is randi szagú, sőt…

– Ez az egyetlen épkézláb program errefelé. Te pedig értesz ahhoz, hogy felvidítsd az embereket.

– Téged meg milyen sárkány harapott fenéken? Most őszintén – kérdezte Beau szemöldökét összeráncolva. – Nagyon durván összezavarta a fejedet a sok méreg.

– Ha lehet, hangosabban mondd ki – korholta az ír varázslót. – Nem kell, hogy mindenki tudjon róla.

– Nem akarom elvinni sehova a húgodat – jelentette ki az ausztrál férfi. Komoly volt, talán soha nem volt ennyire komoly. Finn azonban el volt foglalva a saját bajával, és még csak észre sem vette. – Nem is értem, hogy jutott ez eszedbe. Mert úgy igazán cseppet sem kellemetlen ám az ilyesmi.

– Unatkozni fog itt, és én nem tudom elvinni sehova – sóhajtott fel Finn. – Nincs itt senki, akivel lóghatna. Nem akarom, hogy teljesen begubózzon. Most ez egyáltalán nem használna neki.

– Majd feltalálja magát. Holnap reggel tolhatunk együtt sárkánytrágyát. Nincs semmi, ami jobban összekovácsolja az embereket.

– Jössz nekem eggyel.

– Te jössz nekem eggyel. Tegnap a fenekedet fogtam, hogy ne vérezz el – nevetett fel Beau. – Letudtam az összes adósságomat.

– Akkor én leszek az adósod – forgatta meg a szemét Finn. – Komolyan mondom pontosan rólad nem gondoltam, hogy ennyire nehezen lehet ilyesmire rávenni. Minden hétvégén más lányokkal mászkálsz össze-vissza. És egy kis tánc nem fér bele a barátod húgával?

– Jól van, legyen. De nem repesek érte – tette hozzá az ausztrál figyelmeztetően. – Ő sem fog érte lelkesedni már most, előre megmondom neked.

– A húgom egy bűbáj.

– Te meg egy seggfej – morogta Beau, aztán megveregette Finn vállát. – Most pedig, ha megbocsátasz vár a faházam.

A férfi rekordgyorsasággal haladt végig a táboron. Meg sem állt egész addig, amíg le nem vetette magát az ágyra. Hosszú órákig bámulta a plafont, magához ölelve egy párnát, de még így is nagyon sokára tudta magát rávenni, hogy elkezdjen készülődni.

hozzászólások: 0
feltöltötte: Nyx | 2024. Jul. 08.

Powered by CuteNews