Fejezetek
16. fejezet
16. fejezet
Tánc
A tejfölszőke hajba belekapott a lenge szél, miközben a magas fűben az erdő felé osont. Tisztes távolságban maradt, és olyan hangtalanul lépkedett, ahogy csak tudott. A lopakodásban már rengeteg tapasztalata volt. Most pedig jól jött ez a képessége. Egy árnyat követett, aki ugyan megpróbált elrejtőzni, de előle nem volt menekvés vagy legalábbis ő ezt hitte magáról.
Draco Malfoy arca elszántságot tükrözött, ahogy átvágott a mezőn, mit sem törődve Beau-val, aki éppen akkor esett át élete talán egyik legmeghatározóbb élményén, sem Freyával, akit el kellett volna kísérnie a táborba. Hazudnia kellett társának, azonban nem érzett megbánást. A szíve hevesen dobogott, amikor meglátta a boszorkányt. Első gondolata sokkal észszerűbbnek tűnt, hogy megelőzi, aztán elévág és egyenesen szemtől szembe találkoznak egymással. De a férfi látta, ahogy a nő különös mintákat vesz a környéken lévő bokrokról, ami alig egy kilométerre esett a Tűzfészektől, a második gondolta már sokkal észszerűtlenebb lehetett. Hermione Granger megijesztése minden más, normális gondolatot kiszorított az elméjéből.
Senki sem léphetett be csak úgy a rezervátum területére, mégis a boszorkánynak valahogy sikerült kijátszani Piton védővarázslatait. Vajon hogyan csinálta? – tűnődött Draco. A gondolatai sebesen cikáztak, aztán egy tervet kovácsolt. A varázsló körül feltámadt a szél, majd megérezte az átalakulást jelző bizsergést. Hamarosan egy magyar mennydörgő kapott szárnyra, s hangtalanul siklott a levegőben.
Különös szél támadt. Az aurorboszorkány háta mögé nézett, de nem látott senkit sem. Valami nem stimmelt. Az ösztönei megsúgták, hogy nincs egyedül. Egy felderítő varázslatot varázsolt, de nem mutatott veszélyt. Beleszimatolt a levegőben, amiben enyhe sárkányszag terjengett egy kis virágillattal, viszont ezt már eddig is érezte az útja során. Egy megkönnyebbült sóhajjal folytatta az útját. Remek időpontot választott, vagy legalább szerinte. Most már egyedül, és hatékonyabban vadászott nyomokra. Nem volt egyszerű mindent felkutatni, sőt most már tudta, hogy nem hiába hívta ide Dominic Sheridant, aki az egyik legjobb volt a Főnix Rendjében, ha rúnákról volt szó, értett az ilyesfajta elemzéséhez, és még sok máshoz is. Nála csak egy valaki volt, aki többet tudott ezekről, Braden, de ő nem válaszolt neki. A két varázsló együtt hatékonyabb lett volna.
Hermione ugyan már évek óta nem volt a Rendnek aktív tagja, viszont most alapos, tiszta és titkos munkát akart végezni, így muszáj volt megbízható embereket keresnie, akik tudták tartani a szájukat. Rúnák a sötét anyagon – bosszankodott, noha jó pár évig tanulta a jelentésüket, használatukat, mégsem állt össze egyetlen darab sem. Egyiknek-másiknak volt értelme, némelyik csak töredék, mintha valaki teljesen értelmetlenül akarta volna összerakni őket, valamilyen célból. Mindent bezacskózott, aztán gondosan a táskájába süllyesztette, és így haladt tovább.
Azonban azt nem vette észre, hogy valami készül körülötte. Egy hatalmas árny jelent meg ekkor fölötte, ami cseppet sem jelentett jót egy sárkányrezervátum kellős közepén. Hermione felnézett, majd meglátta a méretes monstrumot, és nem sok hiányzott, hogy felsikoltson rémületében. A sárkány egyszerre volt gyönyörű és rettentően veszélyes, bár Hermione egyből az utóbbit gondolta először, ónixpikkelyei csillogtak a lemenő nap fényében. Büszke fejét a magasba emelte, aztán mintha kérkedni akarna repülési tudományával pördült egyet és elindult felé. A hatás kedvéért még fújt egy méretes lángot, ami majdnem eltalálta a kiszemelt áldozatot. Draco ismerte a határait, egy kis ijesztésnél többet semmiképpen nem tervezett.
A nő jobbnak látta, ha nagyon gyorsan, azonnali hatállyal felfüggeszti a keresést, és fut az életéért. Fogalma sem volt róla hova menjen, egyáltalán merre lehet egy menedék. Morgana szavai egyből kimentek a fejéből, és csak menekült. Körülötte a lángok felperzselték a talajt. Érezte a növényzet fanyar, égett szagát, nem is beszélve a sárkánytűz hőjétől. A szíve a fülében dobogott. Rohannia kellett az életéért különben biztosan desszert lesz egy sárkány étrendjében. Zihálva fordult be az egyik közeli, szűk ösvényen, amiről azt hitte, hogy mélyen bevezetetett a fák közé. A torkában dobogó szív és a fémes érzés a nyelvén a félelemtől… Hermione tudta, hogy pánikba is eshet, aminél rosszabb nem is történhetne vele. Körülötte fenyegető, sűrű bozótos zárta el a menekülési útvonalakat. Így csak ész nélkül szaladt előre. Vérében az adrenalin és a félelem különös elegye áramlott, ami felerősítette benne az életösztönt. Ezerszer elátkozta magát, amiért ide jött, és hagyta magát becsapni. Felnézve figyelte a magyar mennydörgő alakját. Az éles karmok csattogtak az erdő csendjében.
A remény egyre fogyni kezdett, tudta, hogy nincs esélye a bömbölő sárkány ellen, aki nem adta fel. Igazi vadász volt, nem hátrált meg semmitől és senkitől, erős szárnycsapásaival felkavarta Hermione körül port, leszaggatott pár levelet a bokrokról, fákról. A nő már csak a sziklákat látta, az ösvény eleven csapdába vezetett. Csak felelé lett volna út, mert a köves, sziklás oldal elzárta a másik irányt, de nem volt ideje felmászni. A növényzet ritkulni kezdett, és egy tisztásra érkezett. Nem volt kiút, nem menekülhetett tovább. A tarkóján érezte a hatalmas, pikkelyes monstrum tűzforró leheletét.
Ekkor botlott meg egy kiálló gyökérben. Hermione előre zuhant, és keményen landolt a talajra. Érezte, ahogy a hatalmas sárkány a földön landolt, és karmos lábával elindult felé. Megremegett a föld minden lépésére. Nem törődve a sérüléseivel, Hermione ijedten gördült a hátára. A rettegéstől, valamint a futástól zihálva nézett szembe a szürkeszemű, vérszomjas fenevaddal. Próbált újra felállni, de annyira megbénította a félelem, hogy nem volt erre képes. A sárkány ekkor már megnyerte a csatát. Hatalmasabb volt, mint azt a boszorka valaha is gondolta volna egy ilyen pompás fenevadról. Büszke fejét halálos csapásra készen emelte fel, majd hátborzongató ordítást hallatott. Hermione idegesen próbált a pálcája után matatni, de valahogy nem került a kezébe. Ismerte az esélyeit, és a menekülés valószínűsége cseppet sem volt túl nagy, sőt egyenlő volt a nullával.
Hermione közvetlen közelről érezte a forró sárkányleheletet, hallotta a torkából feltörő morgást. Szükségtelen volt könyörögnie neki, hiszen nem volt az a nyelv, amit mindketten beszéltek volna. Sőt egy éhes vadállattal nem lehet egyezkedni. Más megoldás nem lévén Hermione becsukta a szemét, s azért fohászkodott, hogy az állat egészben nyelje le vagy gyorsan harapja ketté. Szíve szabálytalan ritmusban vert, a pánik megbénította, és egyetlen egy varázslat sem jutott az eszébe. Egész testében remegett. A pikkelyes monstrum fölé hajolt, majd egészen közel szimatolt hozzá, miközben mélyen morgott. A boszorkány összeszorított szemhéjakkal várta a halált. Érezte a forró leheletet, a sárkány összetéveszthetetlen szagát. Aztán valami olyasmi történt, amire egyáltalán nem számított.
Vörös átokfény villant fel a félhomályban. Átsüvített a feje felett. A sárkány elordította magát, Hermione pedig csak ekkor merte kinyitni a szemét. Nem messze egy szikla tetején megpillantotta őt, egy skót kiltet viselő, hullámos, fekete hajú férfi jelent meg a színen. Olyan volt, mintha egy másik idősíkról érkezett volna. Magas volt, mint egy harcos, a szeme dühösen meredt a lényre, aztán megint kilőtt egy átkot. A termete ellenére elegáns pálcakezelése volt, és a tartásában valami tiszteletet követelő.
A sárkány megrázta a fejét, felborzolta a pikkelyeit, elüvöltötte magát, majd újra a levegőbe emelkedett, aztán gyorsan elhúzta a csíkot. Az aurorboszorkány zihálva, a megkönnyebbülés hullámain úszva söpörte le magáról az avart, s gyorsan talpra szökkent, aztán egyből megtalálta a pálcáját is.
– Jól van, hölgyem? – kérdezte erős skót akcentussal a férfi.
Hermione leplezetlenül felnyögött, és hálás tekintettel nézett a varázslóra. A mellkasára tette a kezét, aztán érezte, hogy a szíve még mindig hevesen ver. Nem volt éppenséggel olyan, aki mindentől megijed, de egy ilyen monstrum látványa… kimerítette a rémisztő fogalmát.
– Igen, köszönöm… és azt is, hogy megmentett – szólalt meg Hermione hálásan.
– Ilyenkor nagyon veszélyes ez a környék – jegyezte meg a sárkánygondozó.
– Veszélyesebb, mint gondoltam.
– Minden évben van egy-egy valaki, aki elveszi az ujját – nevetett fel a férfi, de a nő nem tudta eldönteni, hogy csak viccel vagy tényleg igazat mond.
– Milyen megnyugtató – gúnyolódott a boszorkány.
– Granger auror, ha nem tévedek, és Harry Potter hőstársa. A hírneve, hogy úgy mondjam megelőzte.
– Igen, én vagyok – nyújtott kezet Hermione, a varázsló mosolyogva fogadta a kézfogást. – És ön?
– Hayden MacAllister.
– A Skót, ha nem tévedek?
– Hiába, az én hírnevem is megelőzött – vonta meg a vállát derűsen a férfi, és egy sugárzó mosollyal nézett a nőre. Láthatóan eléggé derűs volt. Valószínűleg már megszokta az ilyen incidenseket.
– Charlie Weasley jó ismerősöm. Néha mesél – tette hozzá halkan Hermione. Charlie-ról nem lehetett soha azt mondani, hogy szószátyár lenne. De mindig volt egy-egy remek története, amivel a társaságot szórakoztatta. Bár Hermione nem túl sokszor találkozott vele, talán egyszer kétszer egy-egy Potter családi rendezvényen. Weasley-ket leginkább kerülte.
– Az öreg Charlie mester – csóválta meg a fejét a férfi. – Ne higgyen el neki semmit, amit rólam mondd! Egyébként minden igaz… Hanem árulja már el, miért is járkál itt ilyenkor?
– Azt hiszem… eltévedtem – vallotta be végül az auror, ami igazából egy vaskos hazugság volt, de csak féligmeddig. A barna szemek fürkészve igyekeztek átlátni rajta. – Talán nem kellett volna a leszakított kerítésen keresztül bejönnöm.
– Valóban nem, egyedül pedig egyáltalán nem kellett volna. A vadászó és párzó sárkányok nagyon veszélyesek. Főleg a kanosak a veszélyesek – szólalt meg fennhangon Hayden, majd a fák közé nézett, aztán felsóhajtott, és megint Hermionénak szentelte a figyelmét. – De engedje meg, hogy megmutassam, merre kell mennie. Nem biztonságos errefelé egyedül mászkálnia.
– Nem szükséges – mondta Hermione, majd körbe nézett, és megpillantotta a menekülési útvonalat, ami most már egyenesen kivezette innen. – Látom, ott arrafelé van betonutat. Arrafelé már nem igazán találkozhatok sárkányokkal, nincs igazam?
– Meglepődne, hogy mekkora esély lenne rá – vigyorgott a varázsló, és megköszörülte a torkát. – De menjen csak! Itt vagyok, és kordában tartom a fenevadakat.
– Köszönöm még egyszer! – hálálkodott Hermione.
– Szóra sem érdemes – biccentett röviden Skót.
– Jövök eggyel önnek.
– Akkor hívj csak Skótnak – vigyorgott Hayden. – Errefelé nem adunk a formaságokra, akik meg igen, azzal nem is érdemes barátkozni.
– Rendben, Skót. – Hermione viszonozta a mosolyt, majd elköszöntek egymástól. Hayden még egy ideig figyelte, amíg a nő kecses alakját elnyelte a sötétség, majd türelmesen megvárta, amíg egy másik alak is feltűnt a színen. Izmos karjait összefonva rosszallóan tekintett zilált külsejű társára. Draco arcát csúnya vörös foltok tarkították.
– Te angol kutya! – szólította meg szeretetteljesen a varázsló. – Mióta lett a szokásod a gyámoltalan nők ijesztgetése? Azt hittem, hogy ez már kiment a divatból. Majdnem a lábamat törtem, amikor átrohantam ide.
– Muszáj volt a képembe durrantanod? És milyen átok volt ez? – nyafogta Draco. – Borzasztóan viszket.
– Így éreztem helyénvalónak. Saját fejlesztés, és már egy ideje készülök vele. Persze sárkányoknak szántam, de rajtad kipróbálni majdnem megtiszteltetés – gesztikulált hevesen Hayden. – Mégis mi bajod? Mit ártott neked Granger auror?
– Semmit – morogta a szőke férfi, miközben igyekezett megszabadulni a bűbáj okozta kellemetlenségektől.
– Semmit?
– Ne avatkozz bele, Skót!
– Mondd csak el!
– Nem – sziszegte az egykori mardekáros.
– Tudod, hogy én nem játszom ezeket az idióta játékokat – mormogta a kiltet viselő férfit, aztán kihúzta magát, mintha egyébként nem lett volna elég magas. – Nem szeretem, amikor játszol ezzel az erőddel.
– Régen nem volt gondod vele.
Skót csak megforgatta a szemét, aztán elvigyorodott.
– Amikor Jericho ellen használtad az erődet, akkor az vicces volt.
– Mondogasd még hangosabban, aztán Morgana majd a véremet veszi, ha meghallja – tette karba a kezét Draco, de ez nem tartott sokáig, mert újra a vörös foltjainak kellett szentelnie a figyelmét. – Biztosan nem lesz hálás nekem azokért a tréfákért a kicsi fia ellen.
– Mit akartál Granger aurortól?
– Semmit.
– Akkor minek ijesztettél rá?
– Én… én… hagyj már ezzel!
– Nem foglak – jelentette ki a keménykötésű férfi, majd várakozva biccentett a fejével. Draco nem volt éppen alacsony varázsló, de Skót jóval fölé magasodott, és talán, ha akarta volna, könnyen leteríthette volna őt, amire tanonc koruk óta talán harmadszor került volna sor. Skót azóta bírt az indulataival, ahogy maga Draco is, aki most megelégedett a borzasztóan viszkető, vörös foltokkal és nem kért egy összetűzésből. – Kezdj el beszélni!
– Ha azt én elmondanám… bonyolult és hosszú. És nem is tudom, hogy akarok-e beszélni róla, mert olyan… bonyolult és hosszú.
– Van bőven időm, Draco – biztosította a varázsló egy mély sóhajjal. – Ez a közelgő este csak a kerítésről és az elmebajodról szól.
– Freya megérkezett – próbálkozott egy témaváltással az egykori mardekáros.
– Freya később is megkaphatja tőlem az ölelést – ellenkezett Hayden. – Szóval? Mi ez a zűr itt körülötted?
– Miért hiszi mindenki azt, hogy egyedül nem vagyok képes megbirkózni a lelki problémáimmal? – tette fel a költői kérdést Draco, amit igazán megbánt, ahogy azt kimondta.
– Aggódunk érted, te sügér. Azt hittük, hogy meg akarsz állapodni. Ház Wallban, gyümölcsös, saját bájitallabor… egy állandó nő – csóválta meg a fejét Skót. – Aztán teljesen megborultál, mióta elhagyott Margot…
– Ennek az egésznek semmi köze hozzá – jegyezte meg fáradtan, és némi éllel a hangjában Draco. – Merlinre, mégis mit gondoltatok milyen viharos románc van köztünk? Nem Margot miatt volt, ami volt. A saját házat magamnak akartam, és a gyümölcsöst is. Nem volt szó megállapodásról.
– Akkor? Az aurorcsaj? Draco, Draco, Draco… barátom. Hiszen még csak pár napja vagy újra itthon, és már felszedted? Ráadásul sárkánymódra udvarolsz neki. Ez nem furcsa egy kicsit?
– Nem magyarázkodom – morogta a férfi. Most cseppet sem volt olyan kedvében, hogy elmondjon mindent. Beaunak a minap éppen egy gyenge pillanatában kellett elkapnia, Skótnak pedig egy igazán őrült pillanatában… Merlinnek remek humora lehet. – Nem ment el az eszem. És nem udvaroltam sárkány módra.
– Nem? Nézd meg a kaparásokat a földön.
– Nem nézem – jegyezte meg duzzogva Draco.
– Igencsak nagyra értékelném, ha elmondanád mi folyik itt. Talán megérteném, hogy miért tetted, amit tettél, vagy tévedek? Mi van Granger aurorral?
– Betört a rezervátum területére, bizonyítékokat tűntetett el. Kell még több indok? – kérdezte Draco. – Bár az is lehet, hogy bizonyítékokat gyűjtött, de ez most nem lényeg. Merlinre…
– Miért nem fogtad el, aztán kisérted ki?
– Mert akkor beszélnem is kellett volna vele – vetette oda félvállról Draco.
– Imádom az ilyen csavaros logikádat.
– Te miért engedted el?
– Miért ne tettem volna? – nevetett fel a skót férfi. – Ő egy auror. A szabályzat szerint oda megy ahova akar, és oda ahol nem eszik meg. Persze kíséret nélkül veszélyes nálunk, de egy hivatalos személyt nem foghatok fülön.
– Nem akarom, hogy még valaki itt szaglásszon.
– Ezt senki se akarja – helyeselt a feketehajú varázsló. – De megint megsérült a kerítés és a védőbűbájok is. Ha lehet hinni Granger aurornak, akkor ő már a szakadt részen jött be. Crystall pedig még mindig nincs meg.
– Bőven van okom, hogy miért voltam Granger auror nyomában.
– De a személyes indokokat nem említetted még – sóhajtott fel Skót. – És szerintem abból sokkal-sokkal több van, mint a mondvacsináltakból. Hermione Granger… Nem igazán emlékszem rá Roxfortból. Inkább csak annyi rémlik, hogy segített Potternek legyőzni Voldemortot. De úgy tudom, hogy csendes életet él, és ő a legszürkébb a legendás trióból. Weasley és Potter még mindig fel-feltűnik itt-ott, de ő valahogy soha sem.
– Érdekes meglátás – szólalt meg Draco, majd elgondolkodott a hallottakon. Nem túl gyakran találkozott a médiában Hermione Granger nevével, talán csak akkor, amikor a Próféta és a többi lap évenként megemlékezett a háborúról. Tizenhét év telt el, tizenhét… Nehéz volt ezt feldolgozni.
– Szóval mi a helyzet ezzel a boszorkánnyal, barátom?
– Régen egy rövid ideig… mi együtt voltunk – vallotta be Draco. Skót nem mondott igazán semmit sem, csak várta a folytatást. – Még iskolás korunkban, amikor egy ideig Írországban tanultunk.
– Ahonnan megszöktél?
– Igen.
– Vele? – kérdezett rá Skót.
– Igen – válaszolt Draco még mindig mogorván.
– És ő elhagyott?
– Nem.
– Megcsalt?
– Nem – húzta fel az orrát a férfi. – Sosem tenne ilyet. Ő… nem olyan, mint mindenki más.
– Akkor miért vagy zabos rá? – kérdezte Skót. – És miért viselkedsz úgy, mint egy kerge sárkány?
– Nem vagyok…
– Akkor meg…
– De…
– Ebből nem lesz értelmes beszélgetés – sóhajtott fel a skót varázsló. – Vagy elmondod, hogy mi van, vagy megint megátkozlak.
– Van egy gyerekünk – mondta ki Draco, majd idegesen hátrasimította a haját, aztán megvakarta a nyakát, ami még mindig tele volt vörös foltokkal.
Skót erre nem számított, de nem volt éppen az a pánikba esős fajta.
– Hmm… értem. Ezt nem hittem volna rólad, soha…
– Mégis micsodát? – tárta szét a karját a tejfölszőke mágus.
– Emlékszel még, amikor Charlie elküldött az első bevetésre Finnt, téged és engem?
– Hogyne emlékeznék. Sötét volt, hideg, ültünk a tűz körül… majdnem megfagytunk, de az az bevetés mindig örök emlék marad.
– Emlékszel, hogy mit meséltem az apámról? – kérdezte Hayden.
– Igen – bólintott Draco.
– Én is emlékszem, hogy te is meséltél a tiédről.
– Mindkettőnké szar alak.
– Pontosan… Megfogadtuk, hogy mi nem leszünk ilyenek soha. Akkor megkérdezem, hogy miért nem említetted a gyerekedet sohasem? Mi mindig mindent tudtunk egymásról. Ettől jó a csapatunk. Együtt lélegzünk, ha kell, egyszerre dobog a szívünk.
– Hayden…
– Szóval?
Draco mélyet sóhajtott, majd miután újra megvakarta a nyakát. Skót meglehetősen komoly indokot várt tőle, amit kezdett egyre megalapozatlanabbnak gondolni, mintha mentesülne az elmúlt évek gyötrelmei alól, holott éppen annyira felelős volt, mint Hermione, sőt talán még nagyobb felelősség nyomta a vállát.
– Nem tudtam róla – válaszolta végül Draco. – Éveken át úgy éltem, hogy nem tudtam róla. Ráadásul közvetett úton jutott el hozzám a hír, és minden más. Piton és Persis…
A varázsló nem tudta elrejteni a zavartságát. Hiába volt felnőtt, hiába élt meg már sok mindent, ez a hír és a felelősség teljesen feje tetejére borította a világát. Idegesen túrt bele a hajába, aztán amikor már Hayden szemébe tudott nézni, akkor szólalt meg újra:
– Őrület, nem? Hiszen, már tizenhét éves, és semmit sem tudok róla… Az anyja meg…
– Szeretted őt? – kérdezte Skót.
– Sose senkit így, mint őt. – Dracót meglepte a saját válasza. Kíméletlenül őszinte volt Skóttal, ahogy azt kellett is. A barátja megszorította a vállát. – Gyűlöltük egymást éveken keresztül, aztán Írországban történt valami. Azt hittem, hogy majd elengedem egyszer. De soha senki nem közelítette meg azt az érzést, amit vele átéltem.
– És sárkány alakban kellett üldöznöd ahelyett, hogy beszélnél vele egyenesen, felnőttek módjára?
– Hülyeség volt.
– Ugye tudod, hogy egy kicseszett nagy kretén vagy? – érdeklődött Hayden.
– De mennyire, hogy tudom – horkantott fel a varázsló. – Most mi a fenét tegyek?
– Mondd el, barátom, az egészet az elejétől, és közben segítesz nekem kerítést ellenőrizni.
– Rendben van – egyezett bele Draco. Egy fárasztó és hosszú estének néztek elébe.
Azzal a két férfi a félhomályba burkolózott, aztán mindkettőjük alakját elnyelte a sötétség.
***
Eközben a táborban Freya morcosan lépett ki a faházból, amit bátyja foglalt le neki, de nem csak őt illette érdem. Morgana mindig figyelmes volt vele, és igen, most is a legjobb kilátást kapta, éppen eléggé messze az újoncoktól, akik csorgatták utána a nyálukat. Kezüket, lábukat törték, hogy a csomagját vigyék, amit Draco már régen odavarázsolt a verandára… De nem emiatt volt igazából zabos. Finn kiselőadása cseppet sem hiányzott neki mára, ami nem szólt másról, mint a szórakozásról, meg arról, hogy legyen egy kicsit a saját korosztályával, mintha bátyja és a barátai öregek lettek volna.
Noha a férfi kénytelen volt sérülése – amivel kapcsolatban mélyen hallgatott – miatt ideiglenesen bottal járni, mégsem követelhette meg, hogy ő, Freya, elmenjen egy teljesen ismeretlen ausztrál fiúval valahova. Sőt ennél agyamentebb dolgot nem hallott. Még azt sem tudta hova akarja vinni. Finn csak annyit mondott: sokan lesznek, lesz zene, táncolhat. Mintha tudta volna hogyan szokott szórakozni… Különben is hallotta, hogy a kis ausztrálnak nem igen fűlik a foga a kettőjük kierőszakolt randijához. Legalább egy dologban megegyezhettek.
És mire elértek ahhoz, hogy Freyának bűntudata legyen, és ehhez Finn-nek nem is kellett mélyre mennie, addigra kénytelen volt beleegyezni a „randiba”.
A lány idegesen lesimította a fekete, műselyemből készült pliszírozott szoknyát, és megigazította fehér rövid ujjút, ami egy kicsit lecsúszott a vállára, végül az elmaradhatatlan rövidszárú Converse egészítette ki az összhatást. Tiszta őrült volt, hogy mégis kiöltözött, de mostanában semmin sem csodálkozott. Semmi kedve nem volt többet vesződni a kinézetével, haját egyszerűen csak kiengedte a fonatból, ami laza hullámokban omlott a vállára, valami kis smink, amitől nem látszottak a sötét karikák a szeme alatt a sok éjszakázástól. A bal kezéről persze nem tudta eltűntetni a tintafoltokat, de most a varázslat sem jutott eszébe. Idegesen rágni kezdte a körmét.
Vágyakozva nézett az erdő felé, ahova rettenetesen szeretett volna bemenni, és ahol választ kapott volna bizonyos kérdésekre, amik az igazi okot szolgáltatták ittlétének. Legszívesebben persze a sebeit nyalogatva ült volt a faházban, de tudta, hogy nincs sok ideje. Be kellett bizonyítani az igazát, ez pedig minden volt, csak nem egyszerű. Finn nem tudta, sőt senki sem tudta, hogy miért jött ide valójában. A bátyja különben is kitekerte volna a nyakát… Nem is beszélve Gavinről és Gaberől. A Donovan-fiúk mindig óvó tekintettel őrizték a kishúgukat.
Mindenesetre most játszania kellett a munkában megfáradt, de vakációzó boszorkányt, ami valljuk be nem esett annyira nehezére, mint az igazság, a bűnbánó, szörnyűséget elkövető, naiv nő szerepe, akit kihasználtak. Az előbbi könnyebben ment, mint az utóbbi. Karba font kezekkel indult el Angus faháza felé, ahonnan éktelen, üvöltő zene és egy vonyító ausztrál hangja hallatszott ki.
– Pff – húzta el a száját a lány, aztán még morcosabb lett. Még neki kell rá várnia, micsoda egy felháborító alak. Kizárt dolog, hogy felmenjen lépcsőn, majd a tornácra, és bekopogjon, majd szépen megvárja itt lent.
– Minden varázsló egy kretén – jegyezte meg félhangosan Freya, majd végignézett Beau vackain, amit a varázsló mindenféle rendszerezés nélkül kint tárolt a faházán kívül.
Kisvártatva kicsapódott az ajtó, végül megjelent a zene ütemére táncolva Beau lépett ki onnan. Még dúdolta is a dalt, bár nem annyira hamisan, és rettenetesen rázta göndör loboncát, ami elképesztően kavargott körülötte, igaz valami bőrszalagot kötött bele, de minek? Nem tudta megzabolázni a tincseket, pontosan olyan volt, mint a gazdája. Láthatóan magán kívül nem figyelt senkire. Megint valami pálmafás rövid ujjú volt rajta, térdig érő kék farmer, kék Converse. Mikor a zene a legutolsó refrénjéhez ért, még inkább rá is kezdte teljes erőből az éneklést is és hozzátett pár léggitár mozdulatot.
– Merlin szentségére! – Freya megcsóválta a fejét, de most már egy apró félmosolyra is futotta tőle. Olyan volt ez a fiú, vagyis a kora alapján férfi, mint egy energia bomba. Soha nem látott még ilyen fesztelen viselkedést egyetlen egy férfitól sem, akit ismert, pedig Merlin a tudója három idősebb fiútestvér mellett megtapasztalt már sok mindent.
Beau még mindig nem vette észre Freyát, hiszen a boszorka direkt tisztes távolságban állva figyelte a jelenetet, így nem zavartatta magát. A varázsló ütemes léptekkel indult el lefelé a lépcsőkön, miközben még mindig énekelt, táncolt, aztán meglátta a lányt a félhomályba burkolózva, és megint csak rátört az a megmagyarázhatatlan, rettentően furcsa érzés, aztán valami újabb megmagyarázhatatlan okból összeakadtak a lábai, végül…
– Sóóóóvárgok utánaaad – dalolta Beau, és a következő pillanatban már csak azt vette észre, hogy elterül a boszorkány lába előtt a fűben. Nagy csend támadt hirtelen, legalábbis Beau részéről, miközben a faházban még mindig ment a zene. Elfojtott egy káromkodást, ami akaratlanul is feltörni készült belőle.
Mikor felnézett először Freya tornacipőjét pillantotta meg, legszívesebben felnyüszített volna, és erre minden oka megvolt. Azt hitte, hogy tudja kezelni a helyzetet, amit a boszorkánnyal való első találkozás jelentett, a másodiknál újra belécsapott a villám… Nem segített, hogy átgondolta a pár órával korábbi esetet. Túl sokáig időzött a földön ahhoz, hogy észrevegye a további halvány tetoválás vonalakat, amik ki tudja merrefelé vezettek. Gyönyörű volt ez a boszorkány, egyszerűen lélegzetelállító. Mérgében, tehetetlenségében és csak úgy belemarkolt a frissen lenyírt fűbe.
– Áú – nyögte félhangosan a férfi, miközben próbálta megállapítani mije fáj.
Meg egyébként is a francba Finnel! – jelentette ki csak saját magának, miközben összeszedte magát. Draco azt mondta, hogy Finn egy nagyon is védelmező bátytípus. Akkor meg minek jött oda hozzá, és tukmálta rá a húgát? Biztos a sárkányharapás megzavarja az elmét is… És az ő elméjét is megzavarhatta ez a fajta méreg – nézett a gyógyulófélben lévő sebhelyre, amit már nem fedett kötés –, amikor elvállalta, hogy a megérdemelt pihenés helyett inkább nyakába veszi Freyával az éjszakát.
– Kicseszett Crystall – mormolta félhangosan, de még mindig a földön fekve.
Freya nem igazán értette mit mond, de jobbnak látta, ha félreteszi az ellenérzéseit.
– Jól vagy? – kérdezte a boszorkány az aggodalom apró szikrájával. Beau meglehetősen sokat töltött a földön, kezdett igencsak kellemetlenből kínosba átcsapni a helyzet.
– Persze. Már másodszor esem el előtted – mondta fejcsóválva a fiatal varázsló, majd gyorsan feltápászkodott és lesöpörte magáról a fűszálakat. – Kezdem megszokni.
– Törölni kellene a mai programot.
– Ugyan… nem estem akkorát.
– Komolyan mondom – szólalt meg újra Freya, miközben egyik kezével a másik karját dörzsölgette, mintha fázna.
– Tudom, mire gondolsz – sóhajtott fel Beau, majd egyik kezével beletúrt a hajába. – De eljöhetnél velem. Talán jó buli lesz.
– Talán – vonta meg a vállát a lány. Újabb feszült csend állt be a két fiatal közé.
– Szóval mehetünk? – tudakolta türelmetlenül az ausztrál, mintha azt mondaná, hogy inkább hagyjuk az egészet vagy essünk túl rajta. Mindenesetre a férfit mindkettő válasz érzékenyen érintette volna.
– Igen.
– Remek. Akkor mutatnád az utat?
– Persze, hogyne. – Beau még soha nem érezte magát ekkora pancsernek. Freya a lehető legnagyobb távolságot tartotta tőle, és még mindig karba font kézzel szótlanul haladt előre. Lázasan tanakodott valamilyen helyzet mentő szövegen, de csak a csend volt az, ami kevésbé tűnt hülyeségnek, mint azok a témák, amiket kitalált.
A boszorkány hálás volt a csendért. Annyi minden kavargott a fejében ma este, amit nem is tudott rendszerezni. Finnek is el kellett mondania személyesen is mindent, ami vele történt. Nem hiányzott neki egy átmulatott este vagy bármi más. Fáradt volt, elcsigázott, legszívesebben ott gubbasztott volna az ágyában. Miért nehezítette meg a testvére mindig a dolgokat?
Ezzel szemben Beau még mindig magát ostorozta szerencsétlensége miatt. Leginkább nem nézett a boszorkára, sőt először fütyörészésbe kezdett, amit Freya rosszalló tekintetét látva gyorsan abbahagyott. A csend ismét kínossá vált köztük, s ezt még tetézte a kabócák bús éneke is. A varázsló egyszerűen nem bírta elviselni a helyzetet. Sohasem kellett egyszer sem, egyetlen nő miatt sem így éreznie magát. Egyszerre volt nyomorult és szerencsétlen, pedig valójában…
– Itt vagyunk – jelentette ki diadalmasan Beau. – Szabad a karod?
– Ha elárulod, hogy hova megyünk, akkor egyedül is tudok hoppanálni.
– Kérlek!
– Rendben. – Mintha csak azt mondta volna, hogy essünk már túl rajta. Beau tudta, hogy ez nem egy randi, hanem igazából biztosan valami Finn-féle baromság, azonban kezdett egyre rosszabbul esnie az egójának Freya viselkedése. Ellenben minden izma megfeszült, amikor a boszorkány kezét a karjára fonta, s megérezte a kellemes parfüm illatot, ami egyszerre volt édes, fűszeres és mámorító. Hogy fogja túl élni ezt az estét? – füstölgött magában a varázsló. Mindig magabiztos volt a hölgyek társaságában, de a sorsnak éppen egy olyat kellett az útjába sodornia, aki inkább őrá volt hatással, és nem fordítva.
– Készen vagy? – kérdezte rekedt hangon Beau.
– Mehetünk, Angus.
– Beau. Hívj, kérlek, Beaunak! – Freya kicsit megütközve nézett fel a varázslóra, akinek most feszesebb nem is lehetett volna az állkapcsa. Talán ideges lehet? Akkor már ketten voltak.
– Sajnálom! Meg sem kérdeztem, hogy szólíthatlak… Beau. – Ha lehet a varázsló most még inkább feszült lett. A saját nevét ír akcentussal hallani a legszebb boszorkánytól, akivel valaha találkozott megért egy újabb villámcsapást és szapora szívverést.
A hoppanálás simán ment, mint mindig, és egy darabban érték el a szórakozóhelyet. Egy szürke, félhomályos sikátorban tűntek fel, ami a hátsó bejárathoz vezetett, így a muglik észre sem vették őket. A zene lüktetett, s egész szép kis tömeg gyűlt össze ezen az estén. Freyát megérintette a hely atmoszférája, más helyzetben élvezte volna, de most túlságosan is fáradt volt, és annyi minden kavargott a fejében.
– Erre megyünk – mutatott a bejárat felé Beau, majd előzékenyen előre engedte a hölgyet, akit először meglepett az udvariasság, de igyekezet nem mutatni. Fél szemmel figyelte a varázslót, aki még mindig kicsit ideges volt. Most először érzett némi részvétet irányában. Finn mindkettőjüket belekényszerítette ebbe a helyzetbe. Persze nemet is mondhattak volna… Úgy utálta a felesleges feszültséget. Nem is beszélve bátyja hisztijéről.
– Szeretnél valamit inni? – zökkentette ki a kérdéssel a férfi.
– Oh, kedves tőled. Egy Earthquake koktélt kérek, köszönöm!
– Rendben.
– Itt leszek oldalt – mutatott a kőfal felé Freya, ami távol esett a tömegtől. Beau bólintott.
– Megtalállak – mondta végül a varázsló, mint egy ígéretet. Egy pillanatig összekapcsolódott a tekintetük. Freya nem is értette miért borzongott meg ettől az egyetlen szótól, de nem elemezgette a helyzetet, és inkább elindult a csendesebb sarok felé.
Hamarosan Beau is megérkezett, majd átnyújtotta a piros és aranysárga italt, amiben a lány legnagyobb örömére egy cseresznyét is talált.
– Köszönöm! – mosolyodott el a boszorkány. Amikor elvette a poharat egy röpke pillanatra összeértek az ujjaik, egymásra néztek, és mindketten megborzongtak. Freya érezte, ahogy a vér az arcába tódul, s hálát adott a félhomálynak, hogy nem látszott a halvány pír az arcán. Minden figyelmét az italának szentelte, felcsippentette a cseresznyeszárat megkeverte vele a koktél, aztán elegánsan leharapta róla az édes gyümölcsöt. Beaut megbabonázta a pillanat, ahogy a cseresznye az ugyancsak cseresznyepiros ajkakhoz ért. Ez az egyszerű mozdulat is annyira elbűvölte, hogy ismét megnémult. Hiába itta meg a saját italát a torka rettenetesen száraz maradt.
Freya és Beau szótlanul álltak egymás mellett a táncparkettől meglehetősen messze a kőfalnak támaszkodva. Kínos volt a csend. A férfi meglehetősen gyakran pillantott a boszorkány felé, aki folyton másfelé nézett, mintha keresne valami szökési útvonalat, amin végre itt hagyhatja. Az ég felé tekintett, és nem értette, hogy mi történik vele. A zene úgy dübörgött, mintha minden egyes taktus megegyezett volna a gyors szívritmusukkal. Merlinre – gondolta Beau –, mennyire izgult, kölyök kora óta nem esett meg vele hasonló. Itt volt mellette az első nő, akit valóban el akart kápráztatni, mégis már az első pillanatban mindent elszúrt, aztán hibát, hibára halmozott. De talán még nincs veszve minden, még talán van remény, csak bátornak kell lennie, ha már a szavak cserben hagyták.
Ellökte magát a kőfaltól, aztán megállt előtte. Bugyutának, esetlennek érezte magát, főleg mert nem tudott semmilyen értelmeset se mondani. Hátulról világították meg a táncparkett fényei, kinyújtotta kezét Freya felé. A boszorkány végre hunyorogva is, de rá figyelt. Beau örült, hogy a lány arcát most nagyon jól látta, viszont az övé a fények miatt árnyékban maradt. Merlinre, de hülye képet vághatott most… Egy pillanatig nem történt semmi, csak a döbbent kék szempárt látta és a szólásra nyíló ajkakat. Kataklizma, földrengés, áradás, robbanás söpört végig a férfi eddig gondosan felépített önbizalmának maradék morzsáin, amit Freyával való találkozás után igyekezett összeszedni, de ha most a boszorka nem táncol vele, akkor egész életére meg fogja nyomorítani.
Végül a karba font kezek engedtek, aztán elfogadta a felkínált kezet. Amikor ujjaik először, igazán egymáshoz értek Freyán bizsergés haladt végig, az érdes, meleg tenyér gyengéd érintése teljesen kizökkentette a saját önsajnálatából. Merlinre, az ő saját keze mennyivel hidegebb volt most, s valóban ideges volt, de most már valami egészen más miatt. Mintha először vett volna levegőt, miután felúszott a tó felszínére. Fázni kezdett, s jóleső borzongás futott végig a hátán. Csak a varázslóra és a zenére figyelt. Mintha Beau tényleg azon igyekezett volna, hogy kellemesé varázsolja ezt a kínos estét, amit Finn a nyakukba varrt. Hagyta magát vezetni, sosem szokta, viszont valami azt súgta engedje el magát. Felcsendült a következő dal, ami egyszerre volt andalító és gyors.
Beau gyengéden ölelte át a derekát. Freya érezte, ahogy a férfi ujjai súrolják a szoknya övrészénél a bőrét. Nem volt illetlen az érintés, hanem csak egy egyszerű véletlen, amitől újra megborzongott. Aztán már nem volt ideje tovább gondolkodni, mert a zene ütemére mindketten mozogni kezdtek. A boszorkának nem volt más teendője, mint követni a lépéseket. S egyszer, egy váratlan pillanatban, Beau megpörgette, aztán még egyszer. A szoknya finom anyaga csak úgy szállt a levegőben, mintha valóban erre teremtették volna, és Freya már csak azt vette észre, hogy mosolyog, nem csak fél mosoly volt, hanem egy igazi, valósággal nevetett. Felengedett és felszabadultan sóhajtott fel. A varázsló most már leplezetlenül bámulta őt a villódzó fényekben. Teljesen megbabonázta Freya egész lénye, még az ellentmondások is, nem is beszélve arról, hogy az önuralom mögött volt valami olyasmi, amit fel akart fedezni.
Egészen a táncparkett közepére vezette. A következő lépésnél már egymáshoz simulva ringatóztak, lassan, egyszerre, mintha mindig is táncoltak volna. Az ütem megint gyorsra váltott ismét, de ők így maradtak. A boszorkány nem nézett Beau szemébe, nem bírta volna látni. Túl sebesen, túl intenzíven jött az érzés, amitől elsőre meg is ijedt. Olyan gyorsan megváltozott róla a véleménye, hogy ez saját magát is meglepte. Veszélyes volt, túlságosan is… A hebrencs ausztrál több volt egy vicces fiúnál… Sürgősen el kell távolodnia tőle, mert így is majdnem teljesen belesétált a bűvkörébe. Csak egy tánc volt – győzködte magát.
Miután vége lett a számnak rámosolygott Beaura. Egy igazi boldog mosollyal, ami megmelengette a varázsló szívét. Hiába váltak szét és hagyták el a táncparkettet, végre közelebb érezte magához, végre látta a másik arcát is. Igaz, kezdte már belátni, hogy vajon miért is van ilyen hatással rá ez a nő, amikor is megjelent egy hátrafésült, fekete hajú, hajszálcsíkos mellényt és hozzá illő nadrágot viselő férfi a színen. Varázsló volt, legalábbis a sárkánybőrből készült cipője erre engedett következtetni.
– Freya! – köszöntötte kitörő örömmel a férfi, Beau ízlésének talán túlságosan is lelkesen ölelte magához a lányt. Egyáltalán nem illett ide. A fekete hajú, mosolygós, finom vonású varázsló tényleg őszinte örömmel üdvözölte a boszorkányt, aki hasonló lelkesedéssel viszonozta azt, bár azt Beau nem látta, hogy Freya szorítása cseppet sem volt baráti.
– Dominic? Te meg mit keresel itt? – Freya túlságosan is sugárzott Dominic felé, de mindez inkább harag volt, mint kedvesség.
Micsoda ripacskodó fráter! – morogta magában Beau. Egyből feltámadt benne valami ismeretlen érzés, amit nem tudott hova tenni.
– Benéztem, azt mondják jó a hely. Pár napig a környéken dolgozom, aztán néha lazítani is kell. Nem mutatsz be a barátodnak? – A mosolya negédes volt és tenyérbe mászó.
– Bocsáss meg! Beau, ő itt Dominic Sheridan együtt dolgoztunk rúna- és jelképelemzésen, mellesleg a sárkányvér hasznos tulajdonságait kutatja, és Dumbledore-t akarja túlszárnyalni. Dominic, ő itt Angus Beau, a bátyám munkatársa. – Beau először érezte gyérnek a bemutatását, noha soha sem érdekelték a külsőségek. De most arról a férfiról volt szó, aki Freya derekát szorosan átölelve kedélyesen csevegett.
– Sárkánygondozó? – csillant fel Dominic szeme. – Milyen eredeti foglalkozás. Biztosan megfontolt és elkötelezett lehetsz, ha ezt a hivatást választottad.
Beau-ban fellángolt a harag. Nem volt a férfi szavaiban semmilyen gúnyosság, de ő mégis ezt érzete, miközben Dominic átkarolta Freyát.
– Még csak tanonc – vonta meg a vállát az ausztrál.
– Itt tanonckodni a legjobb dolog lehet a világon. Hamarosan megnézem a rezervátumot, már nagyon szeretném látni, hogy milyen fajokat láthatunk itt és a még ki nem kelt sárkányporontyokra is kíváncsi vagyok – mosolyodott el a feketehajú férfi. – Foglalkozol a keltetésükkel is, Angus?
– Igen – válaszolt szűkszavúan Beau. A levegő egyszeriben fagyos lett.
– Csodálatos.
– Eljöhetnél holnap, Dom.
– Meglátjuk, szépségem. Még annyi mindent nem láttam errefelé – csevegett a varázsló. – Nem bánod, Angus, ha elrabolom egy kicsit Freyát?
– Nem – csóválta meg a fejét reményvesztetten fiatal varázsló, aki minél előbb el akart tűnni onnan. – Addig iszom még egyet.
– Később megkereslek – ígérte Freya.
– Oké – válaszolt megsemmisülten Beau.
Mikor már hallótávolságon kívül értek Freya szembe fordult Dominic-kal. Folyamatosan az volt az érzése, hogy a zöldeskék szempár lyukat éget a hátába, de igyekezett nem foglalkozni vele. Most nem Beau volt a fontos. Egy Disaudiót vetett mindkettejükre.
– Most komolyan, mit keresel itt? – A férfi nem válaszolt azonnal, hanem a táncparkettre vezette, majd szorosan magához húzta a boszorkányt. – És mi ez a színjáték, hogy ennyire jóban vagyunk egymással? Ölelkezés?
– A Rend miatt vagyok itt… de ne kérdezz többet, mert meghallhatnak minket – mosolygott a varázsló. – Inkább játszd el, hogy mennyire boldog vagy a közelemben.
– Legszívesebben megfojtanálak vagy még rosszabb – vigyorgott Freya, de ez cseppet sem volt az az őszintefajta, messziről talán annak tűnhetett. – És ez a legőszintébb, amit mondhatok neked, te álszent szemétláda.
– Ezzel így van a kedves ausztrál cukipofa is. Sajnos, te tetszel neki, így semmi esélyem nincsen – sóhajtott fel a férfi teátrálisan. Nem mintha érdekelte volna bármilyen romantikus kapcsolat, de neki is játszania kellett a szerepét.
– Beaut hagyd ki ebből! – figyelmeztette a boszorkány. – Ne okozz neki semmilyen kellemetlenséget!
– Nocsak, megzavartam valamit?
– Igen… vagyis nem – sietett a válasszal a lány. – Ha jobban meggondolom, igen, megzavartál. És ha lehet, akkor tűnj el minél hamarabb.
– Döntsd el, kislány, hogy mit szeretnél, mert egy ilyen pasi nem marad sokáig szabad – nevetett fel fesztelenül Dominic. – Láttam milyen szemeket meresztettél rá. Ha ez a fiú tudná…
– Elég! Nem tartozik rád a magánéletem. Azok után, amiket velem tettél… és amit Braden…
– Amíg együtt kell dolgoznunk ezen az ügyön, addig jobb lenne, ha nem titkolnál el semmit sem előlem – figyelmeztette Dominic. – Nem akarok se meglepetéseket, se drámát. Ezt most komolyan mondtam, Freya.
– Együtt dolgozni? Ez megint micsoda? Felfogtad egyáltalán, hogy derékba törted a karrierem, és még én dolgozzak együtt veled? Ennél nagyobb álszentséget el sem tudok képzelni. Tudod, hogy mi lesz, ha el fognak ítélni?
– Nem fognak.
– Persze, mert most mellettem állsz? Nem hinném. A te hibád az egész, csak még nem tudom bebizonyítani, de Merlinre esküszöm, hogy megtalálom itt.
– Ezt rendtagként kérem – mondta a férfi komolyan, majd közelebb hajolt hozzá. – Nem bízom másban.
– Álszent féreg vagy.
– Ilyennek is kell lennie valakinek – sóhajtott fel nevetve Dominic. – Számíthatok a segítségedre?
– Jó, de ez nem változtat azon, hogy gyűlöllek. És remélem, hogy a tárgyalásomon elmondod az igazat.
– Tudom, és rendben van. Idő kell most nekem. Hamarosan megkereslek.
– Visszamegyek, ha nem bánod. További jó szórakozást!
– Rendben. Majd később még találkozunk. Potterék csókoltatnak, pár hét múlva ők is jönnek ide – tette hozzá még a varázsló, mielőtt Freya köszönés nélkül eltűnt volna a tömegben.
A boszorkány megemelte egy kicsit a szoknyáját, és elindult kifelé, ahol Beau-t sejtette, de nem találta a kőfalnál. Az ajkába harapott. Mégis hol lehet? Aztán megpillantotta az ösvényt, ami a parkba vezetett. Igazából maga sem tudta, hogy miért pont arra keresse a varázslót, de mégis úgy döntött arra megy. Az út kanyarodott és hamarosan egy kis tó partján találta magát, ahol padok sorakoztak. Beau az egyik padon ült kinyújtott lábakkal, hátrahajtott fejjel, miközben az egyik kezében egy kólásüveget egyensúlyozott. Csukva volt szeme, de láthatóan nem aludt, inkább látványosan emésztette magát valamin.
Freya egy pillanatig figyelte a férfit, de aztán rájött, hogy jelen pillanatban pontosan úgy érzi magát, mint a varázsló. Puha léptekkel indult el felé, majd megállt mielőtt még helyet foglalt volna a varázsló mellett.
– Leülhetek? – kérdezte a lány, mire Beau felemelte a fejét, és kinyitotta a szemét.
– Visszajöttél?
– Mondtam, hogy visszajövök – válaszolt Freya, majd fázósan simogatta meg a karjait.
– Később megkereslek.
– Hogyan? – kérdezett vissza a boszorkány összevont szemöldökkel.
– Azt mondtad az előbb, hogy később megkereslek – emlékeztette Beau.
– Igen, valóban ezt mondtam – bólintott Freya felsóhajtva.
– Ülj le csak nyugodtan!
– Köszönöm!
– Elment a barátod?
– Barát? Érdekes megfogalmazás Dominicra – válaszolta Freya, majd lesimította a szoknyáját és leült. – Igazság szerint nem éppen a barátom. Túl bonyolult, és ő túl arrogáns ahhoz, hogy igaz barátnak nevezhessem…
– Érdekes – mondta Beau szűkszavúan, miközben elnyomott egy szitkot. Mély levegőt vett, aztán lassan kifújta.
– Mi lenne, ha visszamennénk a táborba?
– Jó ötlet – bólogatott a varázsló, de nem mozdult. – Holnap hosszú nap lesz.
– Mit csináltok? – kérdezte a boszorkány.
– Terepen leszünk egész nap – válaszolt a varázsló. – Az egyik sárkánynak van valami pikkely problémája, amiről semmit sem tudunk, és muszáj megnézni. Én fogom elkábítani. Ez lesz a havi vizsga mutatványom. Aztán persze szokás szerint őrületbe fogom kergetni Malfoy mestert.
– Ez valamilyen rituálé?
– Mondhatjuk.
– Lehet én is veletek tartok – mondta Freya. – Szeretek sárkányokat rajzolni.
– Ezt nem is tudtam.
– Nem nagy dolog…
– Mondja az, aki tud rajzolni – vonta meg a vállát Beau. – Pocsékul rajzolok. Pálcika emberig jutottam maximum.
Freya ezen elmosolyodott, mintha most végre oldódott volna köztük a feszültség, ami egész eddig megakadályozta a normális társalgást. Még mindig érezte a veszélyt, amit a férfi közelsége és kisugárzása jelentett, de túlságosan is elfáradt ahhoz, hogy ezeken a kérdéseken rágódjon.
– Lassan induljunk! – Beau hangjára Freya csak egy bólintással reagált, aztán újra megfogta a férfi karját és dehoppanáltak.
***
Az erdő nyugodt volt, csupán a szokásos neszek törték meg. Enyhe szél zizegett a fák között. Csak a gyenge Lumos fénye világított a vékony ösvényen, ami sejtelmes árnyékokat vett a földre, melyek groteszk formákká olvadtak össze. A két férfi mozgó alakja jelent meg, mindkettejük kezében pálca, minden lépésükkel egyre mélyebbre hatoltak a titokzatos rengetegbe, ahol a fák szorosan egymásba kapaszkodnak, mint egy ősi szertartás résztvevői. Ahogy egyre beljebb haladtak, egyre hidegebbé és kísértetiesebbé vált minden, de őket ez egyáltalán nem zavarta. A levegő nehéz és nyirkos volt, mintha maga a föld lélegezne. Távolból lehetett hallani a tompa morgásokat.
Egyszer csak az egyik férfi megtorpan, és óvatosan megérintett valamit a földön. Egy nagy, fényesen csillogó pikkelyt vett fel a fűszálak közül.
– Erre ment – szólalt meg Skót. – Ez biztosan Crystall-é.
– A fajta és a szín stimmelt.
Draco elkapta pikkelyt, amit a társa átdobott neki, hideg volt és sima tapintású. A Lumos fényében zöldes színben játszott.
– Határozottan első vedlés – állapította meg végül. – Teljesen ép, és egészséges.
– Valóban frissnek tűnik – bólogatott Hayden. – Pár órája bújhatott ki a régi bőréből.
Malfoy mester intett egyet a pálcájával, és homályos, de látható fényt varázsolt a fejük fölé, nem túl erőset, nehogy felhívja magukra a figyelmet, ők ellenben jól láttak mindent. Mindenfelé zöld pikkelyek és levedlett bőr nyomait látták. Draco felsóhajtott.
– Úgy nézem levakarta magáról.
– A kis ribanc.
– Túl van a fogváltáson is és a vedlésen is – mondta a szőke varázsló.
– Mi meg az első agybajon is.
– El kell kapnunk mielőtt bármilyen nagy baromságot csinál – jelentette ki Draco, aztán eltette a pálcáját. – Nagyon úgy tűnik, hogy irányt váltott, aztán távolodik a Tűzfészektől.
Skót lehajolt és a karmos lábnyomokat tanulmányozta.
– Két órányi előnye van – állapította meg. – Északfelé ment.
– Nyomkövető bűbájt teszek az összes dögre – sziszegte Draco.
– Tudod, hogy ezek mindig gyorsan lekopnak.
– Tudom… de valahogy megoldom.
– Azt sem értem hogyan szökött ki – tárta szét a karját Skót. – Mindennap kétszer ellenőrizzük a karámokat. És még nem tud ez a dög repülni, bárha tudna, akkor azt már észrevettük volna.
– Nem érdekli a többi sárkány, mert itt irányt váltott – csóválta meg a fejét Draco, majd megvakarta az állát.
– Még jó – horkantott fel Skót. – A kis dögöt egy pillanat alatt kinyírnák. Nincs még felkészítve, hogy elhagyja a karámot.
– Ezt most magyarázd meg Crystallnak – fogtatta a szemét a varázsló. – Újoncokkal kell egész nap őriztetni, ha ennek vége.
– Ha megtalálod.
– Francba – mondta Draco, aztán megdörzsölte az orrnyergét. – A nyomok a szakadás felé vezetnek. Nagyszerű.
– Összeszedjem a pikkelyeket? – kérdezte a társa. – Látok pár ép darabot, de nem túl sokat.
– Megpróbálhatod, de szerintem ez már bukta.
– Szerintem a nagyját meg tudom menteni – mondta Skót. – Lehet, hogy nem lesz tökéletes, de még el tudjuk adni egy részét. Majd talán a második vedlése jobb lesz.
– Csak annyit szedj össze amennyit sikerül. Késő van, és az egész nem ér annyit. Jövő hónapban több vedlésünk is lesz, szóval ez igazából nem oszt, nem szoroz. Ezek a pikkelyek pedig jók lesznek a bájitalokhoz.
– Morgana nem fog örülni.
– Annak se, hogy hagytuk meglógni a sárkányát – sóhajtott fel Draco.
– Ki mondja el neki?
– Barátom, ez rád magad – vigyorgott a tejfölszőke varázsló.
– Miért én? De most komolyan – méltatlankodott Skót.
– Mert nekem be kell fognom ezt a dögöt.
– Cseréljünk. Szedegesd te a pikkelyeket, én meg majd megoldom a befogást – ajánlotta fel Skót.
– Nem.
Hayden egy vállrándítással fogadta a választ, már rettenetesen fáradt volt ahhoz, hogy vitatkozzon.
– Te tudod. Egyébként Morgana miért ilyen zabos, ha erről a kis wales-i zöldről van szó? Nincs benne semmi rendkívüli, kivéve azt, hogy Finn-t megkóstolta – röhögte el magát Skót.
– Az utolsó keltetése – válaszolt Draco a szemét forgatva. – Mielőtt nyugdíjba megy, még egyet ki akart keltetni.
– Milyen cuki… Ugye tudod, hogy ez nem az utolsó?
– Tudom, felesleges is mondanod… Már tizenkét utolsó volt Crystall előtt…
– Hatnál lemaradtam – sóhajtott Skót. – Ha nem boldogulsz a sárkánnyal, akkor szólj. A táborban leszek.
– Rendben! De Finn-nek ne szólj.
– Nem akarok jégcsapokat a seggemre köszönöm – vigyorgott a varázsló, aztán mindketten eltűntek az éjszaka sötétjében.
Tánc
A tejfölszőke hajba belekapott a lenge szél, miközben a magas fűben az erdő felé osont. Tisztes távolságban maradt, és olyan hangtalanul lépkedett, ahogy csak tudott. A lopakodásban már rengeteg tapasztalata volt. Most pedig jól jött ez a képessége. Egy árnyat követett, aki ugyan megpróbált elrejtőzni, de előle nem volt menekvés vagy legalábbis ő ezt hitte magáról.
Draco Malfoy arca elszántságot tükrözött, ahogy átvágott a mezőn, mit sem törődve Beau-val, aki éppen akkor esett át élete talán egyik legmeghatározóbb élményén, sem Freyával, akit el kellett volna kísérnie a táborba. Hazudnia kellett társának, azonban nem érzett megbánást. A szíve hevesen dobogott, amikor meglátta a boszorkányt. Első gondolata sokkal észszerűbbnek tűnt, hogy megelőzi, aztán elévág és egyenesen szemtől szembe találkoznak egymással. De a férfi látta, ahogy a nő különös mintákat vesz a környéken lévő bokrokról, ami alig egy kilométerre esett a Tűzfészektől, a második gondolta már sokkal észszerűtlenebb lehetett. Hermione Granger megijesztése minden más, normális gondolatot kiszorított az elméjéből.
Senki sem léphetett be csak úgy a rezervátum területére, mégis a boszorkánynak valahogy sikerült kijátszani Piton védővarázslatait. Vajon hogyan csinálta? – tűnődött Draco. A gondolatai sebesen cikáztak, aztán egy tervet kovácsolt. A varázsló körül feltámadt a szél, majd megérezte az átalakulást jelző bizsergést. Hamarosan egy magyar mennydörgő kapott szárnyra, s hangtalanul siklott a levegőben.
Különös szél támadt. Az aurorboszorkány háta mögé nézett, de nem látott senkit sem. Valami nem stimmelt. Az ösztönei megsúgták, hogy nincs egyedül. Egy felderítő varázslatot varázsolt, de nem mutatott veszélyt. Beleszimatolt a levegőben, amiben enyhe sárkányszag terjengett egy kis virágillattal, viszont ezt már eddig is érezte az útja során. Egy megkönnyebbült sóhajjal folytatta az útját. Remek időpontot választott, vagy legalább szerinte. Most már egyedül, és hatékonyabban vadászott nyomokra. Nem volt egyszerű mindent felkutatni, sőt most már tudta, hogy nem hiába hívta ide Dominic Sheridant, aki az egyik legjobb volt a Főnix Rendjében, ha rúnákról volt szó, értett az ilyesfajta elemzéséhez, és még sok máshoz is. Nála csak egy valaki volt, aki többet tudott ezekről, Braden, de ő nem válaszolt neki. A két varázsló együtt hatékonyabb lett volna.
Hermione ugyan már évek óta nem volt a Rendnek aktív tagja, viszont most alapos, tiszta és titkos munkát akart végezni, így muszáj volt megbízható embereket keresnie, akik tudták tartani a szájukat. Rúnák a sötét anyagon – bosszankodott, noha jó pár évig tanulta a jelentésüket, használatukat, mégsem állt össze egyetlen darab sem. Egyiknek-másiknak volt értelme, némelyik csak töredék, mintha valaki teljesen értelmetlenül akarta volna összerakni őket, valamilyen célból. Mindent bezacskózott, aztán gondosan a táskájába süllyesztette, és így haladt tovább.
Azonban azt nem vette észre, hogy valami készül körülötte. Egy hatalmas árny jelent meg ekkor fölötte, ami cseppet sem jelentett jót egy sárkányrezervátum kellős közepén. Hermione felnézett, majd meglátta a méretes monstrumot, és nem sok hiányzott, hogy felsikoltson rémületében. A sárkány egyszerre volt gyönyörű és rettentően veszélyes, bár Hermione egyből az utóbbit gondolta először, ónixpikkelyei csillogtak a lemenő nap fényében. Büszke fejét a magasba emelte, aztán mintha kérkedni akarna repülési tudományával pördült egyet és elindult felé. A hatás kedvéért még fújt egy méretes lángot, ami majdnem eltalálta a kiszemelt áldozatot. Draco ismerte a határait, egy kis ijesztésnél többet semmiképpen nem tervezett.
A nő jobbnak látta, ha nagyon gyorsan, azonnali hatállyal felfüggeszti a keresést, és fut az életéért. Fogalma sem volt róla hova menjen, egyáltalán merre lehet egy menedék. Morgana szavai egyből kimentek a fejéből, és csak menekült. Körülötte a lángok felperzselték a talajt. Érezte a növényzet fanyar, égett szagát, nem is beszélve a sárkánytűz hőjétől. A szíve a fülében dobogott. Rohannia kellett az életéért különben biztosan desszert lesz egy sárkány étrendjében. Zihálva fordult be az egyik közeli, szűk ösvényen, amiről azt hitte, hogy mélyen bevezetetett a fák közé. A torkában dobogó szív és a fémes érzés a nyelvén a félelemtől… Hermione tudta, hogy pánikba is eshet, aminél rosszabb nem is történhetne vele. Körülötte fenyegető, sűrű bozótos zárta el a menekülési útvonalakat. Így csak ész nélkül szaladt előre. Vérében az adrenalin és a félelem különös elegye áramlott, ami felerősítette benne az életösztönt. Ezerszer elátkozta magát, amiért ide jött, és hagyta magát becsapni. Felnézve figyelte a magyar mennydörgő alakját. Az éles karmok csattogtak az erdő csendjében.
A remény egyre fogyni kezdett, tudta, hogy nincs esélye a bömbölő sárkány ellen, aki nem adta fel. Igazi vadász volt, nem hátrált meg semmitől és senkitől, erős szárnycsapásaival felkavarta Hermione körül port, leszaggatott pár levelet a bokrokról, fákról. A nő már csak a sziklákat látta, az ösvény eleven csapdába vezetett. Csak felelé lett volna út, mert a köves, sziklás oldal elzárta a másik irányt, de nem volt ideje felmászni. A növényzet ritkulni kezdett, és egy tisztásra érkezett. Nem volt kiút, nem menekülhetett tovább. A tarkóján érezte a hatalmas, pikkelyes monstrum tűzforró leheletét.
Ekkor botlott meg egy kiálló gyökérben. Hermione előre zuhant, és keményen landolt a talajra. Érezte, ahogy a hatalmas sárkány a földön landolt, és karmos lábával elindult felé. Megremegett a föld minden lépésére. Nem törődve a sérüléseivel, Hermione ijedten gördült a hátára. A rettegéstől, valamint a futástól zihálva nézett szembe a szürkeszemű, vérszomjas fenevaddal. Próbált újra felállni, de annyira megbénította a félelem, hogy nem volt erre képes. A sárkány ekkor már megnyerte a csatát. Hatalmasabb volt, mint azt a boszorka valaha is gondolta volna egy ilyen pompás fenevadról. Büszke fejét halálos csapásra készen emelte fel, majd hátborzongató ordítást hallatott. Hermione idegesen próbált a pálcája után matatni, de valahogy nem került a kezébe. Ismerte az esélyeit, és a menekülés valószínűsége cseppet sem volt túl nagy, sőt egyenlő volt a nullával.
Hermione közvetlen közelről érezte a forró sárkányleheletet, hallotta a torkából feltörő morgást. Szükségtelen volt könyörögnie neki, hiszen nem volt az a nyelv, amit mindketten beszéltek volna. Sőt egy éhes vadállattal nem lehet egyezkedni. Más megoldás nem lévén Hermione becsukta a szemét, s azért fohászkodott, hogy az állat egészben nyelje le vagy gyorsan harapja ketté. Szíve szabálytalan ritmusban vert, a pánik megbénította, és egyetlen egy varázslat sem jutott az eszébe. Egész testében remegett. A pikkelyes monstrum fölé hajolt, majd egészen közel szimatolt hozzá, miközben mélyen morgott. A boszorkány összeszorított szemhéjakkal várta a halált. Érezte a forró leheletet, a sárkány összetéveszthetetlen szagát. Aztán valami olyasmi történt, amire egyáltalán nem számított.
Vörös átokfény villant fel a félhomályban. Átsüvített a feje felett. A sárkány elordította magát, Hermione pedig csak ekkor merte kinyitni a szemét. Nem messze egy szikla tetején megpillantotta őt, egy skót kiltet viselő, hullámos, fekete hajú férfi jelent meg a színen. Olyan volt, mintha egy másik idősíkról érkezett volna. Magas volt, mint egy harcos, a szeme dühösen meredt a lényre, aztán megint kilőtt egy átkot. A termete ellenére elegáns pálcakezelése volt, és a tartásában valami tiszteletet követelő.
A sárkány megrázta a fejét, felborzolta a pikkelyeit, elüvöltötte magát, majd újra a levegőbe emelkedett, aztán gyorsan elhúzta a csíkot. Az aurorboszorkány zihálva, a megkönnyebbülés hullámain úszva söpörte le magáról az avart, s gyorsan talpra szökkent, aztán egyből megtalálta a pálcáját is.
– Jól van, hölgyem? – kérdezte erős skót akcentussal a férfi.
Hermione leplezetlenül felnyögött, és hálás tekintettel nézett a varázslóra. A mellkasára tette a kezét, aztán érezte, hogy a szíve még mindig hevesen ver. Nem volt éppenséggel olyan, aki mindentől megijed, de egy ilyen monstrum látványa… kimerítette a rémisztő fogalmát.
– Igen, köszönöm… és azt is, hogy megmentett – szólalt meg Hermione hálásan.
– Ilyenkor nagyon veszélyes ez a környék – jegyezte meg a sárkánygondozó.
– Veszélyesebb, mint gondoltam.
– Minden évben van egy-egy valaki, aki elveszi az ujját – nevetett fel a férfi, de a nő nem tudta eldönteni, hogy csak viccel vagy tényleg igazat mond.
– Milyen megnyugtató – gúnyolódott a boszorkány.
– Granger auror, ha nem tévedek, és Harry Potter hőstársa. A hírneve, hogy úgy mondjam megelőzte.
– Igen, én vagyok – nyújtott kezet Hermione, a varázsló mosolyogva fogadta a kézfogást. – És ön?
– Hayden MacAllister.
– A Skót, ha nem tévedek?
– Hiába, az én hírnevem is megelőzött – vonta meg a vállát derűsen a férfi, és egy sugárzó mosollyal nézett a nőre. Láthatóan eléggé derűs volt. Valószínűleg már megszokta az ilyen incidenseket.
– Charlie Weasley jó ismerősöm. Néha mesél – tette hozzá halkan Hermione. Charlie-ról nem lehetett soha azt mondani, hogy szószátyár lenne. De mindig volt egy-egy remek története, amivel a társaságot szórakoztatta. Bár Hermione nem túl sokszor találkozott vele, talán egyszer kétszer egy-egy Potter családi rendezvényen. Weasley-ket leginkább kerülte.
– Az öreg Charlie mester – csóválta meg a fejét a férfi. – Ne higgyen el neki semmit, amit rólam mondd! Egyébként minden igaz… Hanem árulja már el, miért is járkál itt ilyenkor?
– Azt hiszem… eltévedtem – vallotta be végül az auror, ami igazából egy vaskos hazugság volt, de csak féligmeddig. A barna szemek fürkészve igyekeztek átlátni rajta. – Talán nem kellett volna a leszakított kerítésen keresztül bejönnöm.
– Valóban nem, egyedül pedig egyáltalán nem kellett volna. A vadászó és párzó sárkányok nagyon veszélyesek. Főleg a kanosak a veszélyesek – szólalt meg fennhangon Hayden, majd a fák közé nézett, aztán felsóhajtott, és megint Hermionénak szentelte a figyelmét. – De engedje meg, hogy megmutassam, merre kell mennie. Nem biztonságos errefelé egyedül mászkálnia.
– Nem szükséges – mondta Hermione, majd körbe nézett, és megpillantotta a menekülési útvonalat, ami most már egyenesen kivezette innen. – Látom, ott arrafelé van betonutat. Arrafelé már nem igazán találkozhatok sárkányokkal, nincs igazam?
– Meglepődne, hogy mekkora esély lenne rá – vigyorgott a varázsló, és megköszörülte a torkát. – De menjen csak! Itt vagyok, és kordában tartom a fenevadakat.
– Köszönöm még egyszer! – hálálkodott Hermione.
– Szóra sem érdemes – biccentett röviden Skót.
– Jövök eggyel önnek.
– Akkor hívj csak Skótnak – vigyorgott Hayden. – Errefelé nem adunk a formaságokra, akik meg igen, azzal nem is érdemes barátkozni.
– Rendben, Skót. – Hermione viszonozta a mosolyt, majd elköszöntek egymástól. Hayden még egy ideig figyelte, amíg a nő kecses alakját elnyelte a sötétség, majd türelmesen megvárta, amíg egy másik alak is feltűnt a színen. Izmos karjait összefonva rosszallóan tekintett zilált külsejű társára. Draco arcát csúnya vörös foltok tarkították.
– Te angol kutya! – szólította meg szeretetteljesen a varázsló. – Mióta lett a szokásod a gyámoltalan nők ijesztgetése? Azt hittem, hogy ez már kiment a divatból. Majdnem a lábamat törtem, amikor átrohantam ide.
– Muszáj volt a képembe durrantanod? És milyen átok volt ez? – nyafogta Draco. – Borzasztóan viszket.
– Így éreztem helyénvalónak. Saját fejlesztés, és már egy ideje készülök vele. Persze sárkányoknak szántam, de rajtad kipróbálni majdnem megtiszteltetés – gesztikulált hevesen Hayden. – Mégis mi bajod? Mit ártott neked Granger auror?
– Semmit – morogta a szőke férfi, miközben igyekezett megszabadulni a bűbáj okozta kellemetlenségektől.
– Semmit?
– Ne avatkozz bele, Skót!
– Mondd csak el!
– Nem – sziszegte az egykori mardekáros.
– Tudod, hogy én nem játszom ezeket az idióta játékokat – mormogta a kiltet viselő férfit, aztán kihúzta magát, mintha egyébként nem lett volna elég magas. – Nem szeretem, amikor játszol ezzel az erőddel.
– Régen nem volt gondod vele.
Skót csak megforgatta a szemét, aztán elvigyorodott.
– Amikor Jericho ellen használtad az erődet, akkor az vicces volt.
– Mondogasd még hangosabban, aztán Morgana majd a véremet veszi, ha meghallja – tette karba a kezét Draco, de ez nem tartott sokáig, mert újra a vörös foltjainak kellett szentelnie a figyelmét. – Biztosan nem lesz hálás nekem azokért a tréfákért a kicsi fia ellen.
– Mit akartál Granger aurortól?
– Semmit.
– Akkor minek ijesztettél rá?
– Én… én… hagyj már ezzel!
– Nem foglak – jelentette ki a keménykötésű férfi, majd várakozva biccentett a fejével. Draco nem volt éppen alacsony varázsló, de Skót jóval fölé magasodott, és talán, ha akarta volna, könnyen leteríthette volna őt, amire tanonc koruk óta talán harmadszor került volna sor. Skót azóta bírt az indulataival, ahogy maga Draco is, aki most megelégedett a borzasztóan viszkető, vörös foltokkal és nem kért egy összetűzésből. – Kezdj el beszélni!
– Ha azt én elmondanám… bonyolult és hosszú. És nem is tudom, hogy akarok-e beszélni róla, mert olyan… bonyolult és hosszú.
– Van bőven időm, Draco – biztosította a varázsló egy mély sóhajjal. – Ez a közelgő este csak a kerítésről és az elmebajodról szól.
– Freya megérkezett – próbálkozott egy témaváltással az egykori mardekáros.
– Freya később is megkaphatja tőlem az ölelést – ellenkezett Hayden. – Szóval? Mi ez a zűr itt körülötted?
– Miért hiszi mindenki azt, hogy egyedül nem vagyok képes megbirkózni a lelki problémáimmal? – tette fel a költői kérdést Draco, amit igazán megbánt, ahogy azt kimondta.
– Aggódunk érted, te sügér. Azt hittük, hogy meg akarsz állapodni. Ház Wallban, gyümölcsös, saját bájitallabor… egy állandó nő – csóválta meg a fejét Skót. – Aztán teljesen megborultál, mióta elhagyott Margot…
– Ennek az egésznek semmi köze hozzá – jegyezte meg fáradtan, és némi éllel a hangjában Draco. – Merlinre, mégis mit gondoltatok milyen viharos románc van köztünk? Nem Margot miatt volt, ami volt. A saját házat magamnak akartam, és a gyümölcsöst is. Nem volt szó megállapodásról.
– Akkor? Az aurorcsaj? Draco, Draco, Draco… barátom. Hiszen még csak pár napja vagy újra itthon, és már felszedted? Ráadásul sárkánymódra udvarolsz neki. Ez nem furcsa egy kicsit?
– Nem magyarázkodom – morogta a férfi. Most cseppet sem volt olyan kedvében, hogy elmondjon mindent. Beaunak a minap éppen egy gyenge pillanatában kellett elkapnia, Skótnak pedig egy igazán őrült pillanatában… Merlinnek remek humora lehet. – Nem ment el az eszem. És nem udvaroltam sárkány módra.
– Nem? Nézd meg a kaparásokat a földön.
– Nem nézem – jegyezte meg duzzogva Draco.
– Igencsak nagyra értékelném, ha elmondanád mi folyik itt. Talán megérteném, hogy miért tetted, amit tettél, vagy tévedek? Mi van Granger aurorral?
– Betört a rezervátum területére, bizonyítékokat tűntetett el. Kell még több indok? – kérdezte Draco. – Bár az is lehet, hogy bizonyítékokat gyűjtött, de ez most nem lényeg. Merlinre…
– Miért nem fogtad el, aztán kisérted ki?
– Mert akkor beszélnem is kellett volna vele – vetette oda félvállról Draco.
– Imádom az ilyen csavaros logikádat.
– Te miért engedted el?
– Miért ne tettem volna? – nevetett fel a skót férfi. – Ő egy auror. A szabályzat szerint oda megy ahova akar, és oda ahol nem eszik meg. Persze kíséret nélkül veszélyes nálunk, de egy hivatalos személyt nem foghatok fülön.
– Nem akarom, hogy még valaki itt szaglásszon.
– Ezt senki se akarja – helyeselt a feketehajú varázsló. – De megint megsérült a kerítés és a védőbűbájok is. Ha lehet hinni Granger aurornak, akkor ő már a szakadt részen jött be. Crystall pedig még mindig nincs meg.
– Bőven van okom, hogy miért voltam Granger auror nyomában.
– De a személyes indokokat nem említetted még – sóhajtott fel Skót. – És szerintem abból sokkal-sokkal több van, mint a mondvacsináltakból. Hermione Granger… Nem igazán emlékszem rá Roxfortból. Inkább csak annyi rémlik, hogy segített Potternek legyőzni Voldemortot. De úgy tudom, hogy csendes életet él, és ő a legszürkébb a legendás trióból. Weasley és Potter még mindig fel-feltűnik itt-ott, de ő valahogy soha sem.
– Érdekes meglátás – szólalt meg Draco, majd elgondolkodott a hallottakon. Nem túl gyakran találkozott a médiában Hermione Granger nevével, talán csak akkor, amikor a Próféta és a többi lap évenként megemlékezett a háborúról. Tizenhét év telt el, tizenhét… Nehéz volt ezt feldolgozni.
– Szóval mi a helyzet ezzel a boszorkánnyal, barátom?
– Régen egy rövid ideig… mi együtt voltunk – vallotta be Draco. Skót nem mondott igazán semmit sem, csak várta a folytatást. – Még iskolás korunkban, amikor egy ideig Írországban tanultunk.
– Ahonnan megszöktél?
– Igen.
– Vele? – kérdezett rá Skót.
– Igen – válaszolt Draco még mindig mogorván.
– És ő elhagyott?
– Nem.
– Megcsalt?
– Nem – húzta fel az orrát a férfi. – Sosem tenne ilyet. Ő… nem olyan, mint mindenki más.
– Akkor miért vagy zabos rá? – kérdezte Skót. – És miért viselkedsz úgy, mint egy kerge sárkány?
– Nem vagyok…
– Akkor meg…
– De…
– Ebből nem lesz értelmes beszélgetés – sóhajtott fel a skót varázsló. – Vagy elmondod, hogy mi van, vagy megint megátkozlak.
– Van egy gyerekünk – mondta ki Draco, majd idegesen hátrasimította a haját, aztán megvakarta a nyakát, ami még mindig tele volt vörös foltokkal.
Skót erre nem számított, de nem volt éppen az a pánikba esős fajta.
– Hmm… értem. Ezt nem hittem volna rólad, soha…
– Mégis micsodát? – tárta szét a karját a tejfölszőke mágus.
– Emlékszel még, amikor Charlie elküldött az első bevetésre Finnt, téged és engem?
– Hogyne emlékeznék. Sötét volt, hideg, ültünk a tűz körül… majdnem megfagytunk, de az az bevetés mindig örök emlék marad.
– Emlékszel, hogy mit meséltem az apámról? – kérdezte Hayden.
– Igen – bólintott Draco.
– Én is emlékszem, hogy te is meséltél a tiédről.
– Mindkettőnké szar alak.
– Pontosan… Megfogadtuk, hogy mi nem leszünk ilyenek soha. Akkor megkérdezem, hogy miért nem említetted a gyerekedet sohasem? Mi mindig mindent tudtunk egymásról. Ettől jó a csapatunk. Együtt lélegzünk, ha kell, egyszerre dobog a szívünk.
– Hayden…
– Szóval?
Draco mélyet sóhajtott, majd miután újra megvakarta a nyakát. Skót meglehetősen komoly indokot várt tőle, amit kezdett egyre megalapozatlanabbnak gondolni, mintha mentesülne az elmúlt évek gyötrelmei alól, holott éppen annyira felelős volt, mint Hermione, sőt talán még nagyobb felelősség nyomta a vállát.
– Nem tudtam róla – válaszolta végül Draco. – Éveken át úgy éltem, hogy nem tudtam róla. Ráadásul közvetett úton jutott el hozzám a hír, és minden más. Piton és Persis…
A varázsló nem tudta elrejteni a zavartságát. Hiába volt felnőtt, hiába élt meg már sok mindent, ez a hír és a felelősség teljesen feje tetejére borította a világát. Idegesen túrt bele a hajába, aztán amikor már Hayden szemébe tudott nézni, akkor szólalt meg újra:
– Őrület, nem? Hiszen, már tizenhét éves, és semmit sem tudok róla… Az anyja meg…
– Szeretted őt? – kérdezte Skót.
– Sose senkit így, mint őt. – Dracót meglepte a saját válasza. Kíméletlenül őszinte volt Skóttal, ahogy azt kellett is. A barátja megszorította a vállát. – Gyűlöltük egymást éveken keresztül, aztán Írországban történt valami. Azt hittem, hogy majd elengedem egyszer. De soha senki nem közelítette meg azt az érzést, amit vele átéltem.
– És sárkány alakban kellett üldöznöd ahelyett, hogy beszélnél vele egyenesen, felnőttek módjára?
– Hülyeség volt.
– Ugye tudod, hogy egy kicseszett nagy kretén vagy? – érdeklődött Hayden.
– De mennyire, hogy tudom – horkantott fel a varázsló. – Most mi a fenét tegyek?
– Mondd el, barátom, az egészet az elejétől, és közben segítesz nekem kerítést ellenőrizni.
– Rendben van – egyezett bele Draco. Egy fárasztó és hosszú estének néztek elébe.
Azzal a két férfi a félhomályba burkolózott, aztán mindkettőjük alakját elnyelte a sötétség.
***
Eközben a táborban Freya morcosan lépett ki a faházból, amit bátyja foglalt le neki, de nem csak őt illette érdem. Morgana mindig figyelmes volt vele, és igen, most is a legjobb kilátást kapta, éppen eléggé messze az újoncoktól, akik csorgatták utána a nyálukat. Kezüket, lábukat törték, hogy a csomagját vigyék, amit Draco már régen odavarázsolt a verandára… De nem emiatt volt igazából zabos. Finn kiselőadása cseppet sem hiányzott neki mára, ami nem szólt másról, mint a szórakozásról, meg arról, hogy legyen egy kicsit a saját korosztályával, mintha bátyja és a barátai öregek lettek volna.
Noha a férfi kénytelen volt sérülése – amivel kapcsolatban mélyen hallgatott – miatt ideiglenesen bottal járni, mégsem követelhette meg, hogy ő, Freya, elmenjen egy teljesen ismeretlen ausztrál fiúval valahova. Sőt ennél agyamentebb dolgot nem hallott. Még azt sem tudta hova akarja vinni. Finn csak annyit mondott: sokan lesznek, lesz zene, táncolhat. Mintha tudta volna hogyan szokott szórakozni… Különben is hallotta, hogy a kis ausztrálnak nem igen fűlik a foga a kettőjük kierőszakolt randijához. Legalább egy dologban megegyezhettek.
És mire elértek ahhoz, hogy Freyának bűntudata legyen, és ehhez Finn-nek nem is kellett mélyre mennie, addigra kénytelen volt beleegyezni a „randiba”.
A lány idegesen lesimította a fekete, műselyemből készült pliszírozott szoknyát, és megigazította fehér rövid ujjút, ami egy kicsit lecsúszott a vállára, végül az elmaradhatatlan rövidszárú Converse egészítette ki az összhatást. Tiszta őrült volt, hogy mégis kiöltözött, de mostanában semmin sem csodálkozott. Semmi kedve nem volt többet vesződni a kinézetével, haját egyszerűen csak kiengedte a fonatból, ami laza hullámokban omlott a vállára, valami kis smink, amitől nem látszottak a sötét karikák a szeme alatt a sok éjszakázástól. A bal kezéről persze nem tudta eltűntetni a tintafoltokat, de most a varázslat sem jutott eszébe. Idegesen rágni kezdte a körmét.
Vágyakozva nézett az erdő felé, ahova rettenetesen szeretett volna bemenni, és ahol választ kapott volna bizonyos kérdésekre, amik az igazi okot szolgáltatták ittlétének. Legszívesebben persze a sebeit nyalogatva ült volt a faházban, de tudta, hogy nincs sok ideje. Be kellett bizonyítani az igazát, ez pedig minden volt, csak nem egyszerű. Finn nem tudta, sőt senki sem tudta, hogy miért jött ide valójában. A bátyja különben is kitekerte volna a nyakát… Nem is beszélve Gavinről és Gaberől. A Donovan-fiúk mindig óvó tekintettel őrizték a kishúgukat.
Mindenesetre most játszania kellett a munkában megfáradt, de vakációzó boszorkányt, ami valljuk be nem esett annyira nehezére, mint az igazság, a bűnbánó, szörnyűséget elkövető, naiv nő szerepe, akit kihasználtak. Az előbbi könnyebben ment, mint az utóbbi. Karba font kezekkel indult el Angus faháza felé, ahonnan éktelen, üvöltő zene és egy vonyító ausztrál hangja hallatszott ki.
– Pff – húzta el a száját a lány, aztán még morcosabb lett. Még neki kell rá várnia, micsoda egy felháborító alak. Kizárt dolog, hogy felmenjen lépcsőn, majd a tornácra, és bekopogjon, majd szépen megvárja itt lent.
– Minden varázsló egy kretén – jegyezte meg félhangosan Freya, majd végignézett Beau vackain, amit a varázsló mindenféle rendszerezés nélkül kint tárolt a faházán kívül.
Kisvártatva kicsapódott az ajtó, végül megjelent a zene ütemére táncolva Beau lépett ki onnan. Még dúdolta is a dalt, bár nem annyira hamisan, és rettenetesen rázta göndör loboncát, ami elképesztően kavargott körülötte, igaz valami bőrszalagot kötött bele, de minek? Nem tudta megzabolázni a tincseket, pontosan olyan volt, mint a gazdája. Láthatóan magán kívül nem figyelt senkire. Megint valami pálmafás rövid ujjú volt rajta, térdig érő kék farmer, kék Converse. Mikor a zene a legutolsó refrénjéhez ért, még inkább rá is kezdte teljes erőből az éneklést is és hozzátett pár léggitár mozdulatot.
– Merlin szentségére! – Freya megcsóválta a fejét, de most már egy apró félmosolyra is futotta tőle. Olyan volt ez a fiú, vagyis a kora alapján férfi, mint egy energia bomba. Soha nem látott még ilyen fesztelen viselkedést egyetlen egy férfitól sem, akit ismert, pedig Merlin a tudója három idősebb fiútestvér mellett megtapasztalt már sok mindent.
Beau még mindig nem vette észre Freyát, hiszen a boszorka direkt tisztes távolságban állva figyelte a jelenetet, így nem zavartatta magát. A varázsló ütemes léptekkel indult el lefelé a lépcsőkön, miközben még mindig énekelt, táncolt, aztán meglátta a lányt a félhomályba burkolózva, és megint csak rátört az a megmagyarázhatatlan, rettentően furcsa érzés, aztán valami újabb megmagyarázhatatlan okból összeakadtak a lábai, végül…
– Sóóóóvárgok utánaaad – dalolta Beau, és a következő pillanatban már csak azt vette észre, hogy elterül a boszorkány lába előtt a fűben. Nagy csend támadt hirtelen, legalábbis Beau részéről, miközben a faházban még mindig ment a zene. Elfojtott egy káromkodást, ami akaratlanul is feltörni készült belőle.
Mikor felnézett először Freya tornacipőjét pillantotta meg, legszívesebben felnyüszített volna, és erre minden oka megvolt. Azt hitte, hogy tudja kezelni a helyzetet, amit a boszorkánnyal való első találkozás jelentett, a másodiknál újra belécsapott a villám… Nem segített, hogy átgondolta a pár órával korábbi esetet. Túl sokáig időzött a földön ahhoz, hogy észrevegye a további halvány tetoválás vonalakat, amik ki tudja merrefelé vezettek. Gyönyörű volt ez a boszorkány, egyszerűen lélegzetelállító. Mérgében, tehetetlenségében és csak úgy belemarkolt a frissen lenyírt fűbe.
– Áú – nyögte félhangosan a férfi, miközben próbálta megállapítani mije fáj.
Meg egyébként is a francba Finnel! – jelentette ki csak saját magának, miközben összeszedte magát. Draco azt mondta, hogy Finn egy nagyon is védelmező bátytípus. Akkor meg minek jött oda hozzá, és tukmálta rá a húgát? Biztos a sárkányharapás megzavarja az elmét is… És az ő elméjét is megzavarhatta ez a fajta méreg – nézett a gyógyulófélben lévő sebhelyre, amit már nem fedett kötés –, amikor elvállalta, hogy a megérdemelt pihenés helyett inkább nyakába veszi Freyával az éjszakát.
– Kicseszett Crystall – mormolta félhangosan, de még mindig a földön fekve.
Freya nem igazán értette mit mond, de jobbnak látta, ha félreteszi az ellenérzéseit.
– Jól vagy? – kérdezte a boszorkány az aggodalom apró szikrájával. Beau meglehetősen sokat töltött a földön, kezdett igencsak kellemetlenből kínosba átcsapni a helyzet.
– Persze. Már másodszor esem el előtted – mondta fejcsóválva a fiatal varázsló, majd gyorsan feltápászkodott és lesöpörte magáról a fűszálakat. – Kezdem megszokni.
– Törölni kellene a mai programot.
– Ugyan… nem estem akkorát.
– Komolyan mondom – szólalt meg újra Freya, miközben egyik kezével a másik karját dörzsölgette, mintha fázna.
– Tudom, mire gondolsz – sóhajtott fel Beau, majd egyik kezével beletúrt a hajába. – De eljöhetnél velem. Talán jó buli lesz.
– Talán – vonta meg a vállát a lány. Újabb feszült csend állt be a két fiatal közé.
– Szóval mehetünk? – tudakolta türelmetlenül az ausztrál, mintha azt mondaná, hogy inkább hagyjuk az egészet vagy essünk túl rajta. Mindenesetre a férfit mindkettő válasz érzékenyen érintette volna.
– Igen.
– Remek. Akkor mutatnád az utat?
– Persze, hogyne. – Beau még soha nem érezte magát ekkora pancsernek. Freya a lehető legnagyobb távolságot tartotta tőle, és még mindig karba font kézzel szótlanul haladt előre. Lázasan tanakodott valamilyen helyzet mentő szövegen, de csak a csend volt az, ami kevésbé tűnt hülyeségnek, mint azok a témák, amiket kitalált.
A boszorkány hálás volt a csendért. Annyi minden kavargott a fejében ma este, amit nem is tudott rendszerezni. Finnek is el kellett mondania személyesen is mindent, ami vele történt. Nem hiányzott neki egy átmulatott este vagy bármi más. Fáradt volt, elcsigázott, legszívesebben ott gubbasztott volna az ágyában. Miért nehezítette meg a testvére mindig a dolgokat?
Ezzel szemben Beau még mindig magát ostorozta szerencsétlensége miatt. Leginkább nem nézett a boszorkára, sőt először fütyörészésbe kezdett, amit Freya rosszalló tekintetét látva gyorsan abbahagyott. A csend ismét kínossá vált köztük, s ezt még tetézte a kabócák bús éneke is. A varázsló egyszerűen nem bírta elviselni a helyzetet. Sohasem kellett egyszer sem, egyetlen nő miatt sem így éreznie magát. Egyszerre volt nyomorult és szerencsétlen, pedig valójában…
– Itt vagyunk – jelentette ki diadalmasan Beau. – Szabad a karod?
– Ha elárulod, hogy hova megyünk, akkor egyedül is tudok hoppanálni.
– Kérlek!
– Rendben. – Mintha csak azt mondta volna, hogy essünk már túl rajta. Beau tudta, hogy ez nem egy randi, hanem igazából biztosan valami Finn-féle baromság, azonban kezdett egyre rosszabbul esnie az egójának Freya viselkedése. Ellenben minden izma megfeszült, amikor a boszorkány kezét a karjára fonta, s megérezte a kellemes parfüm illatot, ami egyszerre volt édes, fűszeres és mámorító. Hogy fogja túl élni ezt az estét? – füstölgött magában a varázsló. Mindig magabiztos volt a hölgyek társaságában, de a sorsnak éppen egy olyat kellett az útjába sodornia, aki inkább őrá volt hatással, és nem fordítva.
– Készen vagy? – kérdezte rekedt hangon Beau.
– Mehetünk, Angus.
– Beau. Hívj, kérlek, Beaunak! – Freya kicsit megütközve nézett fel a varázslóra, akinek most feszesebb nem is lehetett volna az állkapcsa. Talán ideges lehet? Akkor már ketten voltak.
– Sajnálom! Meg sem kérdeztem, hogy szólíthatlak… Beau. – Ha lehet a varázsló most még inkább feszült lett. A saját nevét ír akcentussal hallani a legszebb boszorkánytól, akivel valaha találkozott megért egy újabb villámcsapást és szapora szívverést.
A hoppanálás simán ment, mint mindig, és egy darabban érték el a szórakozóhelyet. Egy szürke, félhomályos sikátorban tűntek fel, ami a hátsó bejárathoz vezetett, így a muglik észre sem vették őket. A zene lüktetett, s egész szép kis tömeg gyűlt össze ezen az estén. Freyát megérintette a hely atmoszférája, más helyzetben élvezte volna, de most túlságosan is fáradt volt, és annyi minden kavargott a fejében.
– Erre megyünk – mutatott a bejárat felé Beau, majd előzékenyen előre engedte a hölgyet, akit először meglepett az udvariasság, de igyekezet nem mutatni. Fél szemmel figyelte a varázslót, aki még mindig kicsit ideges volt. Most először érzett némi részvétet irányában. Finn mindkettőjüket belekényszerítette ebbe a helyzetbe. Persze nemet is mondhattak volna… Úgy utálta a felesleges feszültséget. Nem is beszélve bátyja hisztijéről.
– Szeretnél valamit inni? – zökkentette ki a kérdéssel a férfi.
– Oh, kedves tőled. Egy Earthquake koktélt kérek, köszönöm!
– Rendben.
– Itt leszek oldalt – mutatott a kőfal felé Freya, ami távol esett a tömegtől. Beau bólintott.
– Megtalállak – mondta végül a varázsló, mint egy ígéretet. Egy pillanatig összekapcsolódott a tekintetük. Freya nem is értette miért borzongott meg ettől az egyetlen szótól, de nem elemezgette a helyzetet, és inkább elindult a csendesebb sarok felé.
Hamarosan Beau is megérkezett, majd átnyújtotta a piros és aranysárga italt, amiben a lány legnagyobb örömére egy cseresznyét is talált.
– Köszönöm! – mosolyodott el a boszorkány. Amikor elvette a poharat egy röpke pillanatra összeértek az ujjaik, egymásra néztek, és mindketten megborzongtak. Freya érezte, ahogy a vér az arcába tódul, s hálát adott a félhomálynak, hogy nem látszott a halvány pír az arcán. Minden figyelmét az italának szentelte, felcsippentette a cseresznyeszárat megkeverte vele a koktél, aztán elegánsan leharapta róla az édes gyümölcsöt. Beaut megbabonázta a pillanat, ahogy a cseresznye az ugyancsak cseresznyepiros ajkakhoz ért. Ez az egyszerű mozdulat is annyira elbűvölte, hogy ismét megnémult. Hiába itta meg a saját italát a torka rettenetesen száraz maradt.
Freya és Beau szótlanul álltak egymás mellett a táncparkettől meglehetősen messze a kőfalnak támaszkodva. Kínos volt a csend. A férfi meglehetősen gyakran pillantott a boszorkány felé, aki folyton másfelé nézett, mintha keresne valami szökési útvonalat, amin végre itt hagyhatja. Az ég felé tekintett, és nem értette, hogy mi történik vele. A zene úgy dübörgött, mintha minden egyes taktus megegyezett volna a gyors szívritmusukkal. Merlinre – gondolta Beau –, mennyire izgult, kölyök kora óta nem esett meg vele hasonló. Itt volt mellette az első nő, akit valóban el akart kápráztatni, mégis már az első pillanatban mindent elszúrt, aztán hibát, hibára halmozott. De talán még nincs veszve minden, még talán van remény, csak bátornak kell lennie, ha már a szavak cserben hagyták.
Ellökte magát a kőfaltól, aztán megállt előtte. Bugyutának, esetlennek érezte magát, főleg mert nem tudott semmilyen értelmeset se mondani. Hátulról világították meg a táncparkett fényei, kinyújtotta kezét Freya felé. A boszorkány végre hunyorogva is, de rá figyelt. Beau örült, hogy a lány arcát most nagyon jól látta, viszont az övé a fények miatt árnyékban maradt. Merlinre, de hülye képet vághatott most… Egy pillanatig nem történt semmi, csak a döbbent kék szempárt látta és a szólásra nyíló ajkakat. Kataklizma, földrengés, áradás, robbanás söpört végig a férfi eddig gondosan felépített önbizalmának maradék morzsáin, amit Freyával való találkozás után igyekezett összeszedni, de ha most a boszorka nem táncol vele, akkor egész életére meg fogja nyomorítani.
Végül a karba font kezek engedtek, aztán elfogadta a felkínált kezet. Amikor ujjaik először, igazán egymáshoz értek Freyán bizsergés haladt végig, az érdes, meleg tenyér gyengéd érintése teljesen kizökkentette a saját önsajnálatából. Merlinre, az ő saját keze mennyivel hidegebb volt most, s valóban ideges volt, de most már valami egészen más miatt. Mintha először vett volna levegőt, miután felúszott a tó felszínére. Fázni kezdett, s jóleső borzongás futott végig a hátán. Csak a varázslóra és a zenére figyelt. Mintha Beau tényleg azon igyekezett volna, hogy kellemesé varázsolja ezt a kínos estét, amit Finn a nyakukba varrt. Hagyta magát vezetni, sosem szokta, viszont valami azt súgta engedje el magát. Felcsendült a következő dal, ami egyszerre volt andalító és gyors.
Beau gyengéden ölelte át a derekát. Freya érezte, ahogy a férfi ujjai súrolják a szoknya övrészénél a bőrét. Nem volt illetlen az érintés, hanem csak egy egyszerű véletlen, amitől újra megborzongott. Aztán már nem volt ideje tovább gondolkodni, mert a zene ütemére mindketten mozogni kezdtek. A boszorkának nem volt más teendője, mint követni a lépéseket. S egyszer, egy váratlan pillanatban, Beau megpörgette, aztán még egyszer. A szoknya finom anyaga csak úgy szállt a levegőben, mintha valóban erre teremtették volna, és Freya már csak azt vette észre, hogy mosolyog, nem csak fél mosoly volt, hanem egy igazi, valósággal nevetett. Felengedett és felszabadultan sóhajtott fel. A varázsló most már leplezetlenül bámulta őt a villódzó fényekben. Teljesen megbabonázta Freya egész lénye, még az ellentmondások is, nem is beszélve arról, hogy az önuralom mögött volt valami olyasmi, amit fel akart fedezni.
Egészen a táncparkett közepére vezette. A következő lépésnél már egymáshoz simulva ringatóztak, lassan, egyszerre, mintha mindig is táncoltak volna. Az ütem megint gyorsra váltott ismét, de ők így maradtak. A boszorkány nem nézett Beau szemébe, nem bírta volna látni. Túl sebesen, túl intenzíven jött az érzés, amitől elsőre meg is ijedt. Olyan gyorsan megváltozott róla a véleménye, hogy ez saját magát is meglepte. Veszélyes volt, túlságosan is… A hebrencs ausztrál több volt egy vicces fiúnál… Sürgősen el kell távolodnia tőle, mert így is majdnem teljesen belesétált a bűvkörébe. Csak egy tánc volt – győzködte magát.
Miután vége lett a számnak rámosolygott Beaura. Egy igazi boldog mosollyal, ami megmelengette a varázsló szívét. Hiába váltak szét és hagyták el a táncparkettet, végre közelebb érezte magához, végre látta a másik arcát is. Igaz, kezdte már belátni, hogy vajon miért is van ilyen hatással rá ez a nő, amikor is megjelent egy hátrafésült, fekete hajú, hajszálcsíkos mellényt és hozzá illő nadrágot viselő férfi a színen. Varázsló volt, legalábbis a sárkánybőrből készült cipője erre engedett következtetni.
– Freya! – köszöntötte kitörő örömmel a férfi, Beau ízlésének talán túlságosan is lelkesen ölelte magához a lányt. Egyáltalán nem illett ide. A fekete hajú, mosolygós, finom vonású varázsló tényleg őszinte örömmel üdvözölte a boszorkányt, aki hasonló lelkesedéssel viszonozta azt, bár azt Beau nem látta, hogy Freya szorítása cseppet sem volt baráti.
– Dominic? Te meg mit keresel itt? – Freya túlságosan is sugárzott Dominic felé, de mindez inkább harag volt, mint kedvesség.
Micsoda ripacskodó fráter! – morogta magában Beau. Egyből feltámadt benne valami ismeretlen érzés, amit nem tudott hova tenni.
– Benéztem, azt mondják jó a hely. Pár napig a környéken dolgozom, aztán néha lazítani is kell. Nem mutatsz be a barátodnak? – A mosolya negédes volt és tenyérbe mászó.
– Bocsáss meg! Beau, ő itt Dominic Sheridan együtt dolgoztunk rúna- és jelképelemzésen, mellesleg a sárkányvér hasznos tulajdonságait kutatja, és Dumbledore-t akarja túlszárnyalni. Dominic, ő itt Angus Beau, a bátyám munkatársa. – Beau először érezte gyérnek a bemutatását, noha soha sem érdekelték a külsőségek. De most arról a férfiról volt szó, aki Freya derekát szorosan átölelve kedélyesen csevegett.
– Sárkánygondozó? – csillant fel Dominic szeme. – Milyen eredeti foglalkozás. Biztosan megfontolt és elkötelezett lehetsz, ha ezt a hivatást választottad.
Beau-ban fellángolt a harag. Nem volt a férfi szavaiban semmilyen gúnyosság, de ő mégis ezt érzete, miközben Dominic átkarolta Freyát.
– Még csak tanonc – vonta meg a vállát az ausztrál.
– Itt tanonckodni a legjobb dolog lehet a világon. Hamarosan megnézem a rezervátumot, már nagyon szeretném látni, hogy milyen fajokat láthatunk itt és a még ki nem kelt sárkányporontyokra is kíváncsi vagyok – mosolyodott el a feketehajú férfi. – Foglalkozol a keltetésükkel is, Angus?
– Igen – válaszolt szűkszavúan Beau. A levegő egyszeriben fagyos lett.
– Csodálatos.
– Eljöhetnél holnap, Dom.
– Meglátjuk, szépségem. Még annyi mindent nem láttam errefelé – csevegett a varázsló. – Nem bánod, Angus, ha elrabolom egy kicsit Freyát?
– Nem – csóválta meg a fejét reményvesztetten fiatal varázsló, aki minél előbb el akart tűnni onnan. – Addig iszom még egyet.
– Később megkereslek – ígérte Freya.
– Oké – válaszolt megsemmisülten Beau.
Mikor már hallótávolságon kívül értek Freya szembe fordult Dominic-kal. Folyamatosan az volt az érzése, hogy a zöldeskék szempár lyukat éget a hátába, de igyekezett nem foglalkozni vele. Most nem Beau volt a fontos. Egy Disaudiót vetett mindkettejükre.
– Most komolyan, mit keresel itt? – A férfi nem válaszolt azonnal, hanem a táncparkettre vezette, majd szorosan magához húzta a boszorkányt. – És mi ez a színjáték, hogy ennyire jóban vagyunk egymással? Ölelkezés?
– A Rend miatt vagyok itt… de ne kérdezz többet, mert meghallhatnak minket – mosolygott a varázsló. – Inkább játszd el, hogy mennyire boldog vagy a közelemben.
– Legszívesebben megfojtanálak vagy még rosszabb – vigyorgott Freya, de ez cseppet sem volt az az őszintefajta, messziről talán annak tűnhetett. – És ez a legőszintébb, amit mondhatok neked, te álszent szemétláda.
– Ezzel így van a kedves ausztrál cukipofa is. Sajnos, te tetszel neki, így semmi esélyem nincsen – sóhajtott fel a férfi teátrálisan. Nem mintha érdekelte volna bármilyen romantikus kapcsolat, de neki is játszania kellett a szerepét.
– Beaut hagyd ki ebből! – figyelmeztette a boszorkány. – Ne okozz neki semmilyen kellemetlenséget!
– Nocsak, megzavartam valamit?
– Igen… vagyis nem – sietett a válasszal a lány. – Ha jobban meggondolom, igen, megzavartál. És ha lehet, akkor tűnj el minél hamarabb.
– Döntsd el, kislány, hogy mit szeretnél, mert egy ilyen pasi nem marad sokáig szabad – nevetett fel fesztelenül Dominic. – Láttam milyen szemeket meresztettél rá. Ha ez a fiú tudná…
– Elég! Nem tartozik rád a magánéletem. Azok után, amiket velem tettél… és amit Braden…
– Amíg együtt kell dolgoznunk ezen az ügyön, addig jobb lenne, ha nem titkolnál el semmit sem előlem – figyelmeztette Dominic. – Nem akarok se meglepetéseket, se drámát. Ezt most komolyan mondtam, Freya.
– Együtt dolgozni? Ez megint micsoda? Felfogtad egyáltalán, hogy derékba törted a karrierem, és még én dolgozzak együtt veled? Ennél nagyobb álszentséget el sem tudok képzelni. Tudod, hogy mi lesz, ha el fognak ítélni?
– Nem fognak.
– Persze, mert most mellettem állsz? Nem hinném. A te hibád az egész, csak még nem tudom bebizonyítani, de Merlinre esküszöm, hogy megtalálom itt.
– Ezt rendtagként kérem – mondta a férfi komolyan, majd közelebb hajolt hozzá. – Nem bízom másban.
– Álszent féreg vagy.
– Ilyennek is kell lennie valakinek – sóhajtott fel nevetve Dominic. – Számíthatok a segítségedre?
– Jó, de ez nem változtat azon, hogy gyűlöllek. És remélem, hogy a tárgyalásomon elmondod az igazat.
– Tudom, és rendben van. Idő kell most nekem. Hamarosan megkereslek.
– Visszamegyek, ha nem bánod. További jó szórakozást!
– Rendben. Majd később még találkozunk. Potterék csókoltatnak, pár hét múlva ők is jönnek ide – tette hozzá még a varázsló, mielőtt Freya köszönés nélkül eltűnt volna a tömegben.
A boszorkány megemelte egy kicsit a szoknyáját, és elindult kifelé, ahol Beau-t sejtette, de nem találta a kőfalnál. Az ajkába harapott. Mégis hol lehet? Aztán megpillantotta az ösvényt, ami a parkba vezetett. Igazából maga sem tudta, hogy miért pont arra keresse a varázslót, de mégis úgy döntött arra megy. Az út kanyarodott és hamarosan egy kis tó partján találta magát, ahol padok sorakoztak. Beau az egyik padon ült kinyújtott lábakkal, hátrahajtott fejjel, miközben az egyik kezében egy kólásüveget egyensúlyozott. Csukva volt szeme, de láthatóan nem aludt, inkább látványosan emésztette magát valamin.
Freya egy pillanatig figyelte a férfit, de aztán rájött, hogy jelen pillanatban pontosan úgy érzi magát, mint a varázsló. Puha léptekkel indult el felé, majd megállt mielőtt még helyet foglalt volna a varázsló mellett.
– Leülhetek? – kérdezte a lány, mire Beau felemelte a fejét, és kinyitotta a szemét.
– Visszajöttél?
– Mondtam, hogy visszajövök – válaszolt Freya, majd fázósan simogatta meg a karjait.
– Később megkereslek.
– Hogyan? – kérdezett vissza a boszorkány összevont szemöldökkel.
– Azt mondtad az előbb, hogy később megkereslek – emlékeztette Beau.
– Igen, valóban ezt mondtam – bólintott Freya felsóhajtva.
– Ülj le csak nyugodtan!
– Köszönöm!
– Elment a barátod?
– Barát? Érdekes megfogalmazás Dominicra – válaszolta Freya, majd lesimította a szoknyáját és leült. – Igazság szerint nem éppen a barátom. Túl bonyolult, és ő túl arrogáns ahhoz, hogy igaz barátnak nevezhessem…
– Érdekes – mondta Beau szűkszavúan, miközben elnyomott egy szitkot. Mély levegőt vett, aztán lassan kifújta.
– Mi lenne, ha visszamennénk a táborba?
– Jó ötlet – bólogatott a varázsló, de nem mozdult. – Holnap hosszú nap lesz.
– Mit csináltok? – kérdezte a boszorkány.
– Terepen leszünk egész nap – válaszolt a varázsló. – Az egyik sárkánynak van valami pikkely problémája, amiről semmit sem tudunk, és muszáj megnézni. Én fogom elkábítani. Ez lesz a havi vizsga mutatványom. Aztán persze szokás szerint őrületbe fogom kergetni Malfoy mestert.
– Ez valamilyen rituálé?
– Mondhatjuk.
– Lehet én is veletek tartok – mondta Freya. – Szeretek sárkányokat rajzolni.
– Ezt nem is tudtam.
– Nem nagy dolog…
– Mondja az, aki tud rajzolni – vonta meg a vállát Beau. – Pocsékul rajzolok. Pálcika emberig jutottam maximum.
Freya ezen elmosolyodott, mintha most végre oldódott volna köztük a feszültség, ami egész eddig megakadályozta a normális társalgást. Még mindig érezte a veszélyt, amit a férfi közelsége és kisugárzása jelentett, de túlságosan is elfáradt ahhoz, hogy ezeken a kérdéseken rágódjon.
– Lassan induljunk! – Beau hangjára Freya csak egy bólintással reagált, aztán újra megfogta a férfi karját és dehoppanáltak.
***
Az erdő nyugodt volt, csupán a szokásos neszek törték meg. Enyhe szél zizegett a fák között. Csak a gyenge Lumos fénye világított a vékony ösvényen, ami sejtelmes árnyékokat vett a földre, melyek groteszk formákká olvadtak össze. A két férfi mozgó alakja jelent meg, mindkettejük kezében pálca, minden lépésükkel egyre mélyebbre hatoltak a titokzatos rengetegbe, ahol a fák szorosan egymásba kapaszkodnak, mint egy ősi szertartás résztvevői. Ahogy egyre beljebb haladtak, egyre hidegebbé és kísértetiesebbé vált minden, de őket ez egyáltalán nem zavarta. A levegő nehéz és nyirkos volt, mintha maga a föld lélegezne. Távolból lehetett hallani a tompa morgásokat.
Egyszer csak az egyik férfi megtorpan, és óvatosan megérintett valamit a földön. Egy nagy, fényesen csillogó pikkelyt vett fel a fűszálak közül.
– Erre ment – szólalt meg Skót. – Ez biztosan Crystall-é.
– A fajta és a szín stimmelt.
Draco elkapta pikkelyt, amit a társa átdobott neki, hideg volt és sima tapintású. A Lumos fényében zöldes színben játszott.
– Határozottan első vedlés – állapította meg végül. – Teljesen ép, és egészséges.
– Valóban frissnek tűnik – bólogatott Hayden. – Pár órája bújhatott ki a régi bőréből.
Malfoy mester intett egyet a pálcájával, és homályos, de látható fényt varázsolt a fejük fölé, nem túl erőset, nehogy felhívja magukra a figyelmet, ők ellenben jól láttak mindent. Mindenfelé zöld pikkelyek és levedlett bőr nyomait látták. Draco felsóhajtott.
– Úgy nézem levakarta magáról.
– A kis ribanc.
– Túl van a fogváltáson is és a vedlésen is – mondta a szőke varázsló.
– Mi meg az első agybajon is.
– El kell kapnunk mielőtt bármilyen nagy baromságot csinál – jelentette ki Draco, aztán eltette a pálcáját. – Nagyon úgy tűnik, hogy irányt váltott, aztán távolodik a Tűzfészektől.
Skót lehajolt és a karmos lábnyomokat tanulmányozta.
– Két órányi előnye van – állapította meg. – Északfelé ment.
– Nyomkövető bűbájt teszek az összes dögre – sziszegte Draco.
– Tudod, hogy ezek mindig gyorsan lekopnak.
– Tudom… de valahogy megoldom.
– Azt sem értem hogyan szökött ki – tárta szét a karját Skót. – Mindennap kétszer ellenőrizzük a karámokat. És még nem tud ez a dög repülni, bárha tudna, akkor azt már észrevettük volna.
– Nem érdekli a többi sárkány, mert itt irányt váltott – csóválta meg a fejét Draco, majd megvakarta az állát.
– Még jó – horkantott fel Skót. – A kis dögöt egy pillanat alatt kinyírnák. Nincs még felkészítve, hogy elhagyja a karámot.
– Ezt most magyarázd meg Crystallnak – fogtatta a szemét a varázsló. – Újoncokkal kell egész nap őriztetni, ha ennek vége.
– Ha megtalálod.
– Francba – mondta Draco, aztán megdörzsölte az orrnyergét. – A nyomok a szakadás felé vezetnek. Nagyszerű.
– Összeszedjem a pikkelyeket? – kérdezte a társa. – Látok pár ép darabot, de nem túl sokat.
– Megpróbálhatod, de szerintem ez már bukta.
– Szerintem a nagyját meg tudom menteni – mondta Skót. – Lehet, hogy nem lesz tökéletes, de még el tudjuk adni egy részét. Majd talán a második vedlése jobb lesz.
– Csak annyit szedj össze amennyit sikerül. Késő van, és az egész nem ér annyit. Jövő hónapban több vedlésünk is lesz, szóval ez igazából nem oszt, nem szoroz. Ezek a pikkelyek pedig jók lesznek a bájitalokhoz.
– Morgana nem fog örülni.
– Annak se, hogy hagytuk meglógni a sárkányát – sóhajtott fel Draco.
– Ki mondja el neki?
– Barátom, ez rád magad – vigyorgott a tejfölszőke varázsló.
– Miért én? De most komolyan – méltatlankodott Skót.
– Mert nekem be kell fognom ezt a dögöt.
– Cseréljünk. Szedegesd te a pikkelyeket, én meg majd megoldom a befogást – ajánlotta fel Skót.
– Nem.
Hayden egy vállrándítással fogadta a választ, már rettenetesen fáradt volt ahhoz, hogy vitatkozzon.
– Te tudod. Egyébként Morgana miért ilyen zabos, ha erről a kis wales-i zöldről van szó? Nincs benne semmi rendkívüli, kivéve azt, hogy Finn-t megkóstolta – röhögte el magát Skót.
– Az utolsó keltetése – válaszolt Draco a szemét forgatva. – Mielőtt nyugdíjba megy, még egyet ki akart keltetni.
– Milyen cuki… Ugye tudod, hogy ez nem az utolsó?
– Tudom, felesleges is mondanod… Már tizenkét utolsó volt Crystall előtt…
– Hatnál lemaradtam – sóhajtott Skót. – Ha nem boldogulsz a sárkánnyal, akkor szólj. A táborban leszek.
– Rendben! De Finn-nek ne szólj.
– Nem akarok jégcsapokat a seggemre köszönöm – vigyorgott a varázsló, aztán mindketten eltűntek az éjszaka sötétjében.
hozzászólások: 2
feltöltötte: Nyx | 2024. Jul. 20.
by Neola @ 2024 Jul 23
És ilyenkor tudatosul bennem, hogy miért hívták Draco-t egy görénynek a többiek. 
azt hittem egyből kiderül a turpisság. 
de így sokkal jobb volt. És örülök, hogy Draco érzései még mindig ilyen őszinték Hermione iránt. Bár remélem Hermione nagyon megveri ököllel, amikor rá jön, hogy szivatta.
Nagyon kíváncsi vagyok mi fog kisülni ebből a Freyás, runás, halálfalós, sárkányos történetből.
Crystal maga az ördög a sárkány kölykök között. kíváncsi vagyok milyen meg galibát fog még okozni. Nagyon érdekesek ezek a kis sárkánygondozos beszélgetések. Annyira érdekesen hangzanak. Nem csak elsiklasz a mellett hogy gondozok, hanem tudományos részt is viszel bele! Nagyon jó! Még érdekesebbé és élvezhetőbbé teszi a sztorit! Ezer köszönet!
Szép napokat!
Üdv:Neola
azt hittem egyből kiderül a turpisság. de így sokkal jobb volt. És örülök, hogy Draco érzései még mindig ilyen őszinték Hermione iránt. Bár remélem Hermione nagyon megveri ököllel, amikor rá jön, hogy szivatta. Nagyon kíváncsi vagyok mi fog kisülni ebből a Freyás, runás, halálfalós, sárkányos történetből.
Crystal maga az ördög a sárkány kölykök között.
kíváncsi vagyok milyen meg galibát fog még okozni. Nagyon érdekesek ezek a kis sárkánygondozos beszélgetések. Annyira érdekesen hangzanak. Nem csak elsiklasz a mellett hogy gondozok, hanem tudományos részt is viszel bele! Nagyon jó! Még érdekesebbé és élvezhetőbbé teszi a sztorit! Ezer köszönet!Szép napokat!
Üdv:Neola
by Nyx @ 2024 Jul 25
Na igen Draco most tanúbizonyságot adott erről rendesen, hogy mekkora görény. Jaja, Hermionénak tényleg nem ártana megütnie Dracót többek közt ezért Áhhh, de majd meglátjuk hogyan fogják kezelni a helyzetet.
Fúúú még én se tudom mi fog kijönni ebből a Freya, rúnák és sárkányok történetből Na jó, azért bonyolítani fogom a dolgokat rendesen
Uhhh Crystallra jobbat nem is mondhattál volna Még lesz szerepe a kis nyavalyásnak.
Jajj ennek igazán örülök, hogy tetszenek a sárkánygondozós beszélgetések. Ebből még lesz több is, hiszen van egy tanonc, akinek ki kell tanulni a szakmát És lesz még pár. Jajj nagyon-nagyon köszönöm! Szép napokat neked is! 
Draco most tanúbizonyságot adott erről rendesen, hogy mekkora görény. Jaja, Hermionénak tényleg nem ártana megütnie Dracót többek közt ezért Áhhh, de majd meglátjuk hogyan fogják kezelni a helyzetet.Fúúú még én se tudom mi fog kijönni ebből a Freya, rúnák és sárkányok történetből
Na jó, azért bonyolítani fogom a dolgokat rendesen Uhhh Crystallra jobbat nem is mondhattál volna
Még lesz szerepe a kis nyavalyásnak. Jajj ennek igazán örülök, hogy tetszenek a sárkánygondozós beszélgetések. Ebből még lesz több is, hiszen van egy tanonc, akinek ki kell tanulni a szakmát
És lesz még pár. Jajj nagyon-nagyon köszönöm! Szép napokat neked is! | név: | Remember me |
| e-mail: | (optional) |
| smile: |      |
| Captcha | |
Powered by CuteNews