Fejezetek
17. fejezet
17. fejezet
Sárkánymentés
– Szentséges Merlin! – szitkozódott Hermione, miközben megpróbált felkelni az ágyból, aztán egy hosszú, fájdalmakkal teli út után lebotorkált a lépcsőn. – Túl sok a lépcső ebben a házban.
Meglehetősen korán volt még, de igyekezett mindent előkészíteni, azonban a tegnap esti erőltetett futás és esés nem igazán tett jót, sőt meglehetősen nagy fájdalmai voltak. Főleg a derekával voltak gondok, illetve a térdével, amit most jótékonyan eltakart egy hosszú nadrággal, amíg a lila foltok el nem múlnak vagy nem találja meg erre a megfelelő varázsigét, illetve bájitalt. Valamelyiknek a kettő közül meg kellett lennie, mert munkába kellett ma mennie. De egyelőre még egy apró séta is kihívásnak ígérkezett.
– Jól vagy, anya? – kérdezte Keelan, aki éppen akkor jött le a lépcsőn, s megkerülte az anyját. A boszorkány elnyomott egy szitkot.
– Persze – morogta mérgesen Hermione, majd nagy nehezen bebotorkált a konyhába, leült az egyik székre, megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán intett a pálcájával. Az asztal megterítette magát, majd jó pár csuklómozdulattal később már készült is a reggeli. – Minden a legnagyobb rendben.
– Szóval nincs semmi baj? – nézett rá felvont szemöldökkel a fia karba tett kézzel. Hermione megforgatta a szemét. Hogyan a fenébe tud ennyire vádlón nézni? Napról napra egyre jobban, egyre markánsabban kiütközött rajta… Draco, jutott eszébe hirtelen és a torka összeszorult, hamarosan elkerülhetetlen lesz a találkozásuk. – Anya? Kérdeztem valamit.
– Hogy mondtad? – Hermione még mindig a Malfoy-gének okozta sokkban, és Dracóval közelgő elkerülhetetlennek tűnő találkozásukon merengett, és mintha csak egy üvegfal mögül hallotta volna Keelant.
– Azt mondtam, hogy beállok egy rock bandába, és az lesz a nagy attrakciónk, hogy muglikat fogunk elbűvölni, aztán kiraboljuk az összeset.
– Remek lesz, kicsim.
– Nem is figyelsz rám, igaz? – Keelan hangjában bőven volt sértődöttség, ami végre kijózanította az anyját.
– De, de, igen, csak… Sajnálom, beállt a hátam – magyarázta Hermione, miközben elindultak a konyha felé. – Tegnap megpróbáltam bemelegíteni a ma reggeli futásunkhoz, de nem sült el jól.
Keelan felsóhajtott, aztán megforgatta a szemét. Anyjának megvoltak a saját rigolyái, és a könyveket, már megint nem volt képes leemelni a polcról. Biztos megbűvölte őket megint… Nem értette az újonnan támadt egészségtudatos mániáját. Persze a varázslatot ismételten nem tudta megtörni, de még nem adta fel a próbálkozást, noha most anyja állapota jobban zavarta.
– Anyu…
– Mi az? – kérdezte vádlón Hermione. – Már nem is hozhatom magam formába?
– Nyújtani kellett volna előtte. – A boszorka elfintorodott, valóban azt kellett volna, de egy dühös sárkány kinézte vacsorának, nehéz volt felkészülni rá. Viszont ezt nem akarta Keelannek elmondani.
– Valóban? – kérdezett vissza Hermione kényszeredetten. – Elmész nélkülem?
– Van más választásom? Minden könyvemet elvarázsoltad, nem is beszélve… mindegy – morogta Keelan. – Nem is értem miért tetted ezt.
– Mióta Pitonéknál voltunk furcsán viselkedsz. Tegnap egész nap nem láttalak, pedig többször is itthon voltam. Mivel beszélték tele a fejed? – A fiatal varázsló nem szólt semmit csak a rántottájába temetkezett, s igyekezett a halvány pírtól égő arcával nem az anyjára nézni. – A jó öreg Perselus egyet, s mást…
– Mr. Pitonnak semmi köze ehhez – rázta meg a fejét a fiú dacosan. – És nincs baj, nem kell aggódnod.
– Akkor? – kérdezett vissza Hermione. Keelan csak megrázta a fejét, mintha csak azt mondaná nem érdekes. A világért sem vallotta be a mogorvaságnak valódi okát. Legszívesebben a könyvei közé temetkezett volna, de anyja megvétózta ezt a lehetőséget. Miért lett olyan nagy baj hirtelen a könyvmolysággal? Legszívesebben a bájitalával foglalkozott volna, nem pedig Abby Pitonnal, akit még mindig nem tudott kiverni a fejéből. – Áhh, nem akarom ezt csinálni. Jó, feloldom a bűbájt. Csak kérlek, beszélgess velem!
– Jó – vonta meg a vállát a fiú. Hosszú szünet következett.
– Nem is érdekel? – vonta össze a szemöldökét Hermione. – Valami baj van. Tudom, hogy valami baj van.
– Semmi baj nincs. Tényleg. Kicsit unatkozom, és nincsenek itt a barátaim – mondta Keelan, aki bőven gyakorlott volt már a féligazságokban, mint a saját anyja. – Köszönöm, hogy leveszed a bűbájt.
– Csak ne ülj egész nap a könyvek fölött, kérlek! Olyan szép ez a hely.
Hermione szeretett volna tovább faggatózni, de megzavarták. Kopogtattak az ajtón, Keelan mérgesen kapta fel a fejét.
– Ki lehet az? – kérdezte a kelleténél indulatosabban a fiatal varázsló. – Megint valaki ismerős a múltból?
– Nem várunk vendégeket. Kinyitnád az ajtót, légy szíves? – kérte Hermione kedvesen, de a „valaki ismerős a múltból” kifejezéstől megdobbant a szíve.
– Persze, anyu – mondta a fiú, majd elindult a bejárati ajtó felé. Mikor kinyitotta egy magas, fekete hajú, hajszálcsíkos öltönybe öltözött férfi állt kint, aki éppen az arany zsebóráját nézte, majd kitörő örömmel köszöntötte a Granger fiút.
– Keelan! – nyújtotta kezét a férfi, aztán megölelte őt. Keelan nem igazán örült ennek a gesztusnak, de legalább ismerte a varázslót. – Milyen nagyot nőttél! Új frizura? Jól áll. Más a színe, nem?
– Hello, Dominic! – köszöntötte a fiú, majd elhúzódott, és karba tette a kezét. Jobban nem is sugallhatta volna, hogy mennyire nem szerette a túlságosan bizalmaskodó köszöntést.
– Korán reggel ennyire mogorva vagy? Történt valami? – Dominic kutató tekintettel igyekezett megfejteni az előtte álló kamasz fiút, de aztán maga is rájött, hogy Keelan nem tekinti annyira jó barátnak, hogy válaszoljon is neki.
– Semmi – válaszolt Keelen. – Gyere be! Anya a konyhában van. Elmentem futni, szólnál neki, kérlek?
– Persze, menj csak! – engedte útjára a varázsló azzal zsebre tette a kezét, és elindult befelé. Körbenézett a takaros házban, és megállapította, hogy Hermionénak valahogy az évek során igazán kifinomult lett az ízlése. Miután áthaladt a nappalin egyből megtalálta az utat a konyhába.
– Jó reggelt, Hermione! Hogy vagy, drágám? – köszönt mézesmázosan a varázsló. – Jól nézel ki!
– Dominic! Te is jól nézel ki, de mikor nem? Új cipő? Nagyon extravagáns. De nem is vártalak ilyen hamar.
– Hívtál és én jöttem – tárta szét a karját a férfi, aztán egy apró puszit nyomott a boszorka arcára. Persze eszében sem volt elmondani, hogy ő már napok óta a környéken volt.
– Milyen meglepő – nevetett fel Hermione. – Heteket szoktál késni.
– Szarkazmus! Mondtam, hogy szokj le róla! Nem tesz jót a sok homlokráncolás. Egyébként mi baja van a fiadnak? – kérdezett rá hirtelen Dominic. – Régebben örült, amikor meglátott. Bár akkor még kisfiú volt. Emlékszem, amikor a rúnaköveimmel játszott. Mellesleg azt üzeni, hogy elment futni.
– Kamasz gondok – sóhajtott fel az aggódó anya, aki még mindig nem tudta pontosan mi is zajlik Keelan elméjében. – Legalábbis remélem, hogy nem valami súlyos. Nem akarja megbeszélni, nem akar róla beszélni…
– Veled, drágám, veled nem akar róla beszélni.
– Ez igazán megnyugtató – húzta el a száját a boszorkány.
– Ha nagy baj lenne elmondaná – biztosította Dominic. – Én sem beszéltem volna meg mindent anyámmal. Főleg a szívügyeimet. Ez teljesen természetes, hogy vannak titkai, amiről nem akarja, hogy tudj.
– Gondolod?
– A saját tapasztalataimból kiindulva, igen. Biztos lehetsz benne, hogy semmi törvénybe ütközőt nem követett el. Keelan jó gyerek.
– Igen… igen…
– Nem igazán vagy fitt, ahogy látom – jegyezte meg a férfi, majd kihúzott egy széket és leült szemben a boszorkánnyal. – Azt mondták, egész rendesen felépültél az átokból. Mondd el, mi az igazság?
– Meghúzódott a hátam, de ennek semmi köze az átokhoz, amit kaptam – közölte kimérten az aurorboszorkány, majd megpróbált megmozdulni, viszont ez még egyáltalán nem ment. – Tegnap megkergetett egy sárkány.
Dominic jóízűen felnevetett, aztán hátrasimította fekete hajtincseit. Valamiért rettenetesen humorosnak találta az egészet. Hosszú percekig nem bírt megszólalni. Úgy nevetett, mintha hosszú idő óta nem engedte volna el magát ennyire. A sétapálcájára támaszkodva törölgette a monogramos zsebkendővel a szemeit.
– Marha vicces volt. Szerintem is.
– Sajnálom, Hermione, de ez a legjobb poén, amit mostanában hallottam – mondta a férfi még mindig mosolyogva. – Édes Merlin! Annyira nyomoztál, hogy rajtad ütött egy sárkány?
– Úgy valahogy.
– Legalább valami nagy?
– Egy magyar mennydörgő.
– Az kemény – nevetett fel Domonic újra. – És pont a legnagyobb példány. Tudtad, hogy itt a rezervátumban él az egyik rekorder hím? Belzebubnak hívják, és olyan vad, hogy még az itteni gondozók se tudják befogni.
– Örülök, hogy jól szórakozol.
– Legalább nem mondhatod, hogy unalmas itt az életed. – A varázsló igencsak vidám lett Hermione helyzetét, miközben kényelmesen hátradőlt a székben. – De térjünk a tárgyra, hol is van az a minta, amit meg kell vizsgálnom? Nagyon fontos lehet, ha nem merted elküldeni bagollyal.
– Semmit sem mernék elküldeni innen bagollyal, ami fontos – jelentette ki a boszorkány, aztán felszisszent, amikor megmozdult. – A polgármester folyamatosan figyeli minden lépésemet. Levédtem a házat, hogy ide ne tudjon beférkőzni, de nem tudom meddig fog ez tartanai, és mikor fog valaki próbálkozni. Tegnap rettenetesen nagy kockázatot vállaltam. Itt van egyébként a minta. Sajnos többet nem tudtam szerezni.
A varázsló átvette az átlátszó tasakban lévő ruhafoszlányokat, amiken jól látható rúna jelek sorakoztak. Összeráncolta a tekintetét, aztán a fény felé fordította. Sajnos nagyon gyorsan be kellett látnia, hogy ehhez ő igencsak kevés. Időt kellett nyernie.
– Tegnap megpróbáltam még párat begyűjteni, de nem voltam túlságosan sikeres – folytatta Hermione a magyarázkodást. – Annyira nem értek a rúnákhoz, viszont ez valóban valamiféle nyom lehet. Nagyon kényes az anyag, annyira könnyen foszlik.
– Freya Donovan – szólalt meg Dominic.
– Parancsolsz? Talán ő lenne az elkövető? – ráncolta össze a szemöldökét Hermione.
– Nem, nem. Remek rúnaszakértő, és történetesen együtt dolgozunk, dolgoztunk. Attól függ melyik munkahelyem szemszögéből nézzük a helyzetet. Ügyes boszorka, noha kicsit csípős a nyelve. Rendtag, nagyon fiatal, de remek érzéke van ezekhez. Valószínűleg amúgy is meglátogatna téged.
– Tehát üljek és várjak rá?
– Pontosan. Különben is azt mondják, a hátnak jót tesz a pihenés.
– Csodálatos – morogta Hermione.
– Szarkazmus, már megint! Nem tanulsz semmit, te lány. Egyébiránt, mivel nagylelkű kedvemben vagyok, magam fogok szólni neki. De most már mennem kell, van néhány halaszthatatlan ügyem.
– El tudom képzelni.
– Viszlát, Hermione!
– Viszlát, Dominic! Remélem, hogy egyedül is kitalálsz.
– Megoldom, ne aggódj!
Hermione akkor sóhajtott fel, amikor hallotta az ajtócsapódást.
– Mekkora egy futóféreg – csóválta meg a fejét, aztán elkáromkodta magát, amikor megpróbált felállni, de nem sikerült. Keresnie kellett erre egy bűbájt vagy valamit, bármit.
***
A reggeli nap ibolyaszínűre festette az égalját. Keelan meglehetősen frusztrált volt, mióta megcsókolta Abby Pitont, és úgy döntött ideje folytatni a sportolás hagyományát, amit már Roxfortban is megtett. Viszont pontosan megismétlődött az, ami tegnap reggel is… Megszaporázta a lépteit, mikor eszébe jutott milyen szenvedéllyel csókolta meg a kis mardekáros boszorkány, emlékezett milyen íze volt az ajkaknak, mennyire selymes volt a haja, milyen sima volt a bőre, és most ő mekkora barom, hogy róla ábrándozik. Ki kellett tisztítani a fejét, és még gyorsabb haladásra ösztökélte magát. Észre sem vette, hogy egyre messzebbre távolodik a házuktól és egyre közelebb került a sárkány rezervátumhoz. Aztán eszébe jutott Abby vallomása, és még inkább feltámadt benne a harag. Egyetlen egy percre sem volt képes kiverni a fejéből… Remélte, hogy nem találkozik a boszorkával.
Még hajnalban írt pár levelet. Reggelre persze meg is kapta a válaszokat. A barátai, Jamie és Declan annyira elfoglaltak voltak az új barátnőik miatt, hogy nem akartak eljönni. Így csak Hart és Cameron egyezett bele, hogy a Walpurgis-éji fesztiválra eljönnek, de aztán mennek tovább a kviddicstáborba, szóval a nyár hátralevő részét egyedül kell majd töltenie, hacsak valami csoda folytán nem szerez valami nyárimunkát, és el nem foglalja saját magát, ha már anyja bájitalkészítéssel kapcsolatos terveit meghiúsította. Könyörögjön neki? Nem… Kviddicstábor? Ő is mehetett volna. Magában nevetnie kellett, hiszen tartalékos terelő volt; többet mondania sem kellett. Mi sem lehetett így jobb megoldás, mint futni.
Ilyenkor ki tudta kapcsolni gondolatait, nem jutottak eszébe megoldásra váró feladatok és varázslatok sokasága. Érezte, ahogy izmai megfeszülnek, ahogy végigfutott az ösvényen. Élvezte, amikor a menetszél az arcába csapott és felborzolta a haját. Hiányzott már a megterhelés, a sebesség és a kviddics, az utóbbiban annyira nem jeleskedett, inkább a versenyzés és a repülés öröméért csinálta, bár inkább csak az edzéseken, talán egyszer sem játszott meccset és mindenki bénának tartotta.
A repülés azonban egészen más dolog volt, azt rettenetesen imádta. Mozgolódást hallott az egyik bokorból nem is olyan messze tőle. Léptek dübörgő hullámát érezte és biztos volt benne, hogy nem jó helyre tévedt. Mi a franc lehet ez? Megállt és közelebb akart menni a sűrű növényzettel befuttatott fák közé.
– Mozgás, kölyök, ha nem akarsz megégni! – szólalt meg egy hang közvetlenül mögötte, aztán a sűrű lombok közül egy fiatal sárkány fióka ugrott ki és mérgesen elindult felé. Zöld volt és majdnem teljesen beleolvadt a környezetébe. Közönséges, de iszonyatosan dühös walesi zöld sárkány – állapította meg kikerekedett szemmel a fiú. Nem volt még kifejlett, de a fogak és a panaszos kiáltása egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő. A sárkányok eredendően agresszívek voltak, erős vadászösztönnel. Nem is beszélve a terebélyes szárnyáról és füstölgő orráról. Vérben forgó, éhes tekintete meggyőző volt.
Pár hónapos lehetett, de már most olyan volt, mint egy őrült gyilkoló gép, és legalább másfél méter magas. Keelannek nem kellett bemutatni a sárkányokat, hiszen elég kimerítő magyarázatot hallhatott Hagridtól. Ugyan eddig csak könyvben látta őket, de rögtön felismerte. Valóban meg kellett fogadnia az idegen tanácsát, és rohannia kellett.
– Menj be oda a szikla mögé! – utasította a férfi, aki szintén követte a példáját. Zihálva dőltek neki mind a ketten a kőnek, az apróság pedig továbbra is döngő léptekkel közeledett feléjük. Aztán az ismeretlen férfi elkáromkodta magát, amikor meglátta a kedvenc, kékkockás ingét, ahogy cafatokban lóg le róla. A kis bestia ezt még biztosan megkeserüli. Már két ing és egy nadrág bánta a találkozásaikat, illetve szegény Finn tompora. A sárkánygondozó kinézett a szikla mögül, de majdnem leégett a haja, amikor a kis apróság tüzet lehelt. – Meg kell fognunk, mielőtt még bemenne a faluba. Oké?
– Ezt meg hogy érti? – nézett rá a fiú rémülten. Nos, a sárkány tényleg megtette a hatását, semmi másra nem tudott gondolni, mint a fejvesztett menekülésre. – Előbb meggyilkol minket, és utána megy tovább?
– Varázsló vagy, vagy nem, kölyök? – kérdezte a szőke hajú mágus mérgesen, persze nem Keelan volt az, akire dühös volt. Sárkánytémában nem tűrhette az esztelenséget. A fiúnak két választása volt: segít vagy elmenekül.
– Az… az vagyok.
A férfi éjfél óta üldözte a kis rohadékot, de ez a sárkány baromi rafinált volt, viszont többször is összefutottak, ez utóbbit példázta a szakadt ing, a kissé megpörkölődött frizura és koromfoltos arc. – Nyugodj meg! Gyorsan elmondom, mit teszünk.
– Jó… jól van – bólogatott a fiatal varázsló. A sárkánygondozó elmosolyodott. – Mondja, hogy mit csináljak.
– Be fogjuk keríteni, aztán én ártalmatlanná teszem. Neked annyi a dolgod, hogy vigyázz a bőrödre, és varázsolj rá valamilyen hálót, bármilyen jó, csak állítsa meg. Menni fog?
– Igen – mondta Keelan, majd összerezzent, amikor egy újabb lángnyelvet látott a szikla fölött.
– Jó, helyes. Én elcsalom arra, te pedig a háta mögé lopózol. Szeret játszani, szóval ez nem okoz gondot, de ne menj túl közel, mert marha nagyot tud csapni a szárnyaival és a farkával. Te csak várj, és csak az utolsó pillanatban lépj! Megértetted?
– Persze. – Az ismeretlen biztatóan hátba veregette, rámosolygott, aztán kiment a szikla mögül, Keelan követte a példáját. Hamarosan panaszos sárkánybébi üvöltés hangzott fel, követelőzően és iszonyatosan dühösen. Hátborzongató volt. A bébi nem éppen a legjobb szó, amivel egy sárkányt jellemezni lehetett. Az idegen egyből cselekedett elkábította egy olyan sorozat kábító átokkal, amitől egy normális varázsló már kifeküdt volna, majd Keelan gyorsan hálót varázsolt rá.
A sárkánybébi először éktelen hangon üvölteni kezdett, és dobálta magát, de a rögtönzött háló rátekeredett, s nem tudott sehova sem menni. Megpróbálta a karmaival és a fogaival lerágni magáról a hálót. Morgott még egyet-kettőt, aztán lassan elterült a földön, füstöt fújva kábult el. Mindketten zihálva figyelték a monstrumot, amint édesdeden aludt az oldalára borulva.
– Merlinre, ez nagyon meleg helyzet volt – szólalt meg ismét a férfi, és megtörölte a homlokát, aztán hátrasimította piszkos szőke haját. – Nem esett bajod?
– Nem semmi, azon kívül, hogy halálra rémültem – hörögte Keelan, majd megpróbált újra normálisan lélegezni. – Mi a franc volt ez?
– Sárkányszökés. Valaki elfelejtette rendesen bezárni, és kiszökött a kicsike, bár ez már nem először fordul elő – mondta Draco mérgesen. – Az sem kizárt, hogy megtanulta kinyitni a ketrecajtót. Már tegnap este óta keresem, persze még nem okozna akkora pusztítást, mint az anyja, de így is eléggé nagy ribilliót tud csapni. Ráadásul most jönnek a fogai és ilyenkor zabosak.
– Na, igen. Meddig marad eszméletlen? – kérdezte a fiú aggódva.
– Úgy egy óráig, de nem számoltam az átkokat. Addig visszaviszem a rezervátumba, észre sem fogja venni, és megint otthon ébred majd. Köszönöm a segítséget! – nyújtotta kezét a férfi, amin apró sárkány pikkelyek húzódtak egészen a nyakáig. Kérges tenyere volt, mint aki már nagyon sokat megélt volna, és nem vetette meg a kétkezi munkát, és erős, határozott szorítása. Szürke tekintete átható volt.
– Nincs mit – mosolygott zavartan az ifjú varázsló, és elfogadta a kézfogást. – Gondolom, más is ugyanezt tette volna.
– Más már rég dehoppanált volna. Eddig te voltál az egyetlen, aki megpróbált segíteni – nevetett jóízűen a férfi. – Draco Malfoy vagyok.
– Keelan Granger – mutatkozott be a fiú, Draco nem kis meglepetésére.
Egy pillanatig csak figyelte őt. A szíve hevesen dobbant meg. Valóban Merlin útjai kifürkészhetetlenek voltak, sőt kacifántosak voltak. Ő lenne az? Képtelen lett volna megmagyarázni, hogy mit érzett most. Észrevette a hasonlóságokat, a különbségeket, látta benne a Hermione és a saját vonásainak keverékét, Merlinre még Luciust is. A szíve továbbra is hevesen vert, a gondolatai kavarogtak és élete talán egyik legfontosabb találkozását élte meg. Nem merte tovább húzni a csendet, amit egy köhögéssel tört meg.
– Hermione Granger fia vagy? – tudakolta kíváncsian Draco, pedig tudta a választ.
– Igen, uram – bólogatott Keelan. – Talán ismeri az anyámat?
– Igen, még Roxfortból, csak én mardekáros voltam, ő meg griffendéles. – Kíváncsian fürkészte a fiút, akit eddig csak a Persis által közvetített emlékképekben látott, viszont akkor nem volt még ennyi idős. Egyértelműen Malfoy sarj volt, ordított róla, aki rettenetesen hasonlított rá, de még inkább Lucius Malfoyra fiatal korában, csak ennek a fiúnak több élet volt a szemébe, és pontosan ugyanaz a tűz, ami benne is.
– Majd megemlítem neki, hogy találkoztunk.
– Inkább jobb, ha nem említesz meg neki – mondta ravasz mosollyal Draco, és halkan felnevetett. Megvakarta a szemöldökét. – Nem igazán voltunk jóban akkoriban. Nem biztos, hogy a legjobb ötlet, ha megemlítesz engem.
– Oh, értem, Griffendél és Mardekár ellentét. Én hollóhátas vagyok egyébként – jegyezte meg a fiú csak úgy mellékesen, s önkéntelenül kihúzta magát. Draco ez a gesztus Hermionéra emlékeztette, a boszorka mindig is büszke volt az eszére.
– Jó reflexeid vannak – dicsérte meg a férfi. Nem üres hízelgésnek szánta, hanem az igazságnak. – A hollóhátasok általában nem túl jók az ilyesmiben. Kviddicsezel?
– Igen. Terelő vagyok, de nem játszom túl jól, csak tartalékos vagyok. Inkább az eszemet szeretem használni, azzal többre megyek. – Draco elmosolyodott, és magában igazat adott a fiúnak. Olyan más volt, mint a családtagjai, benne volt Hermione ártatlansága, ereje és jósága.
A férfi ösztönösen valamiféle köteléket érzett saját maga és Keelan között. Szerette volna jobban megismerni és megtudni, hogy valóban lehetséges-e az, amit csak sejtett. Persis tettét most már egyértelműen jónak minősítette, noha durván beleavatkozott a magánéletébe, mégis az emlékek valamennyire felkészítették a találkozásra, ami felkavarta ugyan, de volt ereje palástolni.
– Én is kviddicseztem régen, fogó voltam, de az már régen volt. Inkább a sárkányokat választottam. – Erre a becsomagolt sárkány megmozdult a hálóban. Keelan egy lépést hátrább lépett. – Ne aggódj nem fog támadni! Csak mocorog, elérte a mély álom fázist, de jobb, ha sietek és visszaviszem.
– Hoppanálni fog vele?
– Nem. Varázslényekkel nagyon kockázatos, ekkora sárkánnyal meg se próbáld. Valahol itt van a seprűm, azzal szeretném megoldani, ha sikerül – mondta Draco, és körbenézett. – Rettentően gyorsan tud haladni egy sárkány, ha belemerül, és ilyenkor jó szolgálatot tesz a seprű.
– Ha egyedül viszi, akkor biztos nem lesz könnyű. Ki kell egyenlíteni a súlyt, egy kisebb egy-két hónapos sárkánynál ez nem lenne gond, de ő sokkal nagyobb. Nem elég egy ember és egy súlykönnyítő bűbáj. Ez a példány túl nagy.
– Nagyon jó, máris többet tudsz, mint a legtöbb újonc a csapatomban – dicsérte meg Draco, és egy úttal fel is sóhajtott. Bár Beau is hasonló komolysággal tanulna… Viszont most annyira jó érzés volt büszkének lenni egy teljesen ismeretlen fiúra, aki valójában a fia volt. Csoda, hogy nem bolondult bele ebbe a pár napba. – Ha viszont segítesz, akkor sikerülni fog. Van seprűd?
– Igen, de elég messze lakunk innen.
– Akkor mindjárt megnézem nincs-e nálam a tartalék. – Azzal kinyitotta a táskáját, és kotorászni kezdett benne, egészen mélyre kellett nyúlnia, hogy megtalálja a régi Tűzvillámot, amit még iskolás korában kapott, és nem volt szíve felgyújtani, amikor végleg elment otthonról.
– Egy Tűzvillám! – ámuldozott Keelan, majd a kezébe vette a csodálatosan megmunkált seprűt. – Még soha nem láttam ilyet. Persze hasonlót már igen, de ez egyedi tervezés.
– Úgy ahogy mondod – bólogatott a férfi. Nem akart többet arra az életére gondolni, amiben akkoriban élt. Ugyan még mindig tartotta a kapcsolatot szüleivel, de szobájának felégetésével egyértelművé tette, hogy többet nem fog visszaköltözni a Malfoy-kúriába és nem fog arisztokrataként élni.
– Biztos, hogy felülhetek rá? – kérdezte csillogó szemmel a fiatal varázsló. Draco előkotorta az Üstökös névre hallgató robosztus seprűjét, ami sokkal alkalmasabb volt szállítási feladatra, mint egy istenverte Tűzvillám.
– Persze, akár össze is törheted. Régi vacak ez már, nem is tudom, hogy van-e még varázslat benne. – Keelan megigézett a bámulatos, felséges, repülésre termett eszközön. Letette a földre, majd kinyújtotta a kezét, a seprű kényelmes magasságba emelkedett, és várakozóan rezegett, mintha alig várta volna a repülést. A fiú felült rá, majd felszállt egészen a fák fölé, és csinált egy-két nyakatekert mutatványt, végül ismét leszállt a földre. Draco megállapította, hogy a fia remekül repült, vigye el a fene a kviddicset.
– Szerintem semmi baja nincsen – vonta meg a vállát Keelan, és végigsimította a csodálatos nyelet. Draco egy fél mosolyt villantott, első pillantásra kedvelte a kölyköt. – Akkor hogyan szeretné elvinni a kispajtást?
– Igazából egy hisztis lányról van szó. Crystall a neve, és ő egy walesi zöld – mondta Draco, majd megpaskolta a sárkány fejét. – Van egy sárkányhámom valahol, azt kell ráadnunk.
– Ráadunk? Uram, ezt nem gondolta komolyan, ugye?
– Hívj csak Dracónak! – szólalt meg egyből a férfi. – Semmi szükség az udvariaskodásra, sem a formalitásokra. Egyébként miért is ne tehetnénk rá hámot? Alszik, nem bánt senkit, csak arra figyelj, hogy ne tedd a kezedet az orra elé. Néhány horkolni szokott, és akkor egy-két lángnyelv is kicsaphat az orrából. – Jelentőségteljesen felmutatta az egyik kezét, amin egy helyen égésnyom éktelenkedett.
– Merlinre! Ez egyáltalán hogyan történt?
– Romániában voltam kutatáson, ott találkoztam ennek a kis aranyosnak a nagymamájával. Először nem igazán kedveltük egymást, talán mert tojás korában én vittem az ottani rezervátumba, volt egy kis összetűzésünk, nekem meg nem volt égési sérülés elleni főzetem. Szóval azt használtam, amim volt, és megmaradt a helye. Ez a másik meg az Andokból való, nem is olyan régről, egy perui vöröshátú szipirtyó műve. – Draco annyira könnyedén beszélt erről, mintha csak egy hétköznapi eset lenne. Lefejtette a sárkányról a hálót, majd elkezdte feladni a bestiára a hámot. – Gyere közelebb és fordítsuk át! De előbb vegyél fel kesztyűt, neked még kelleni fog. Ott van egy a táskám külső zsebében. A pikkelyei élesek, bár nem annyira, mint a felnőtteké.
– Rendben. – Keelan azt tette, amit Draco mondott, amikor készen lett, óvatosan közelebb ment a monstrumhoz, majd követte a további utasításokat. A férfi végig magyarázta, hogy mit miért tesznek, egészen addig, amíg a kicsi készen nem állt az utazásra. Draco a biztonság kedvéért szájkosarat is tett rá, sok éves tapasztalata megtanította rá, hogy jobb, ha mindenre felkészül egy sárkány esetében. Főleg, ha egy civil is volt vele.
– Készen állunk, akkor a következőt kell tennünk. Körülbelül egyforma távolságból fogunk indulni. Először te fogsz felemelkedni, de ne túl magasra! Aztán én, hogy egyenesbe hozzuk. Mivel eszméletlen nem fog ellenkezni, viszont, ha már levegőben lesz, akkor előfordulhat, hogy mégis felébred. A szárnyait nem kötöttem össze, elméletileg nem tud még repülni, így csak reflexeire lesz hagyatkozna, de ha tud, akkor bajban leszünk, és el kell engednünk.
– Akkor mit fogunk csinálni? – Keelan rémült arccal nézett rá, Draco csak mosolygott rajta. Imádta a tanoncait ijesztgetni, és ez alól senki sem lehetett kivétel, de így legalább megtanultak óvatosnak lenni. Nem mindenkiből lesz sárkánygondozó, neki pedig az volt a feladata, hogy kiszűrje ezeket az embereket. Akár a fia volt ez a gyerek, aki itt állt előtte, akár nem, akkor is biztonságban kell lennie mindkettőjüknek.
– Nos, akkor azonnal a rezervátumba kell mennünk, és segítséget kell hívnunk. Egy sárkányszökést nagyon komolyan kell venni, különösen akkor, ha már a levegőbe emelkedett. Főleg most, hogy valaki szabadon engedett egy sárkányt állítólag, és az megölt négy embert. De ez persze nem itt történt. Wall többnyire csendes hely. Bár amíg az Andokban voltam, addig itt is zajlott az élet. Egy pasast változtattak át sárkánnyá és… Szörnyű történet.
– Tudom. Anyám auror. – Draco tisztában volt vele, hogy hamarosan találkoznia kell azzal az aurorral, vagyis Hermionéval. Nagyon jól tudta, hogy vannak bizonyítékok, amiket eltitkoltak előtte és vannak titkok, amiket Hermione nem fedett fel ő előtte. Ígéretes találkozásnak tűnik…
– Jobb lenne, ha indulnánk, mert egyre kevesebb az időnk. – A varázsló ezek után egyértelmű instrukciókkal látta el Keelant, aki hollóhátas terelő lévén meg is oldotta azt. Már a levegőbe emelkedés is megtörtént, amikor is a pici mozgolódni kezdett. – Ne engedd el a szíjat! Nagyon könnyűnek tűnik a bűbájok miatt, de könnyen kibillen az egyensúlyból.
– Nem kellene kiábrándító bűbájjal elrejteni magunkat? – kérdezte aggódva a fiú. Szép verőfényes napsütésben repültek, igaz, hogy még csak reggel volt.
– Nem kell ide semmi. A legközelebbi mugli település mérföldekre van, különben is védővarázslattal kezelték az erdőt, szóval nem nagyon jutnak el errefelé a kíváncsiskodók. Ha meg mégis látnak valamit, azt a Minisztérium emberei elintézik.
– Mi lesz, ha megbüntetnek?
– Eddig soha nem bűntettek meg egyetlen varázslót vagy boszorkányt, mert segített elkapni egy sárkányt – nevetett fel fölényesen Draco. – Vészhelyzet van mindig, ha sárkányról van szó, így egy kicsit elnézőbbek velünk szemben.
– Kérdezhetek még valamit?
– Igen, persze.
– Miért vannak sárkánypikkelyek a kezeden és a nyakadon? – Draco nem szokott hozzá az ennyire egyenes kérdésekhez. Általában mindenkinek mondott valami vicceset a pikkelyekről, aztán hagyta őket merengeni. Beau máig azt hitte róla, hogy ezeket rábűvölte a bőrére, közel egy hónapig könyörgött a varázslatért, persze egy idő után feladta, vagy csak valaki elmondta neki az igazat. Keelannek nem akart hazudni.
– Animágus vagyok, és az első átváltozásom nem igazán sikerült, de azóta már számtalanszor átváltoztam, mégsem tűnik el. Sárkánnyá tudok változni, pontosabban magyar mennydörgővé. Egy ideig zavartak a pikkelyek, most meg már nem érdekel. A nők imádják – kacsintott rá sokatmondóan Draco. Keelan felnevetett, olyan felszabadultan, mint ahogy Draco apja szokott nagyritkán. A férfi megborzongott ettől a felfedezéstől. A mágus már biztos volt benne, hogy hamarosan lesz egy kis beszélgetnivalója Hermionéval…
– Az ott a rezervátum? – kérdezte Keelan, és a sűrűn benőtt növényzetre mutatott. Draco bólintott, nem sokan szúrták ki egyszerre a helyet, mivel csak egy aprócska árnyalatnyi különbség volt az őshonos és a betelepített növények között. A levegőből nem látszott a teljes rezervátum, mivel a többi része a hegynek álcázott területen volt, meredek oldalakkal, veszélyre figyelmeztető jelzésekkel. Annyi hely volt, hogy a sárkányok háborítatlanul élhettek anélkül, hogy ketrecbe kelljen őket zárni, sőt az egész a levegőből nem is látszott. Még repülhettek is, persze csak a védőkorlátokon belül. Szerencsére még korán volt a repkedéshez.
– Most pedig lassan ereszkedjünk lefelé. Nem szabad túl gyorsan, úgy látom, mintha ébredezne. Nem mindig lehet megjósolni, hogy kábító átok mennyisége elég lenne. Légy óvatos!
– Értettem. – Keelan összpontosított, és ereszkedni kezdett. Draco elégedetten nézte a fiút, aki pontosan követte az utasításait. Nem kellett sok idő mind a hárman szerencsésen földet értek.
– Szép munka volt! – veregette meg Draco a fiú vállát. – Elsőre egész derekasan teljesítettél.
– Köszönöm! – mosolyodott el Keelan, két napja először érezte, hogy igazán boldog és elégedett. Legalább már nem fogják puhánynak tartani, gondolta dagadó mellkassal.
– Draco! Végre megtaláltad Crystallt – futott felé Morgana, meglehetősen idegesen. – Már azt hittem, hogy riasztani kell az egész tábort. Mi a fenéért volt egy másik sárkány… Mindegy, lényeg, hogy megvan.
– Megfogtam, ne aggódj, már ezerszer csináltam.
– Aha – csóválta meg a fejét a nő. – Felvágós… Oh, kit tisztelhetünk a kis vendégünkben?
– Ő, Keelan Granger. Keelan, bemutatom Morganát, az egyik kollégámat és a legjobb főnököt a világon.
– Nagyon örvendek – köszöntötte Keelan.
– Érdekes – mondta a boszorkány. – Mintha…
Draco intett a fejével, hogy Morgana hagyja a témát.
– Biztosan kifáradt – váltott témát a boszorkányt, majd megsimogatta Crystallt, aki álmában felmordult. – Kezd Crystall egyre nagyobb lenni.
– Lesprintelt egy fél maratont – fintorodott el Draco.
– A sárkányoknak érzékeny lelkük van. Kemények, agresszívek, de belül csupa varázslat – mosolygott rá teljes odaadással Morgana, még meg is simogatta a kótyagos sárkány fejét. Keelannak derengett már, hogy miért vannak az asszony arcán csúnya forradások. – Michael! Gyere ide, és segíts visszazárni a szökevényedet!
– Megyek már, rikácsoló boszorkány! – kelt fel a reggeli szunyókálásból Michael nevű férfi. Olyan húszas évei elején járhatott, de már most úgy nézett ki, mint egy hegyomlás. – Mindig parancsolgatsz nekem, anya.
– Amíg tőlem kapod a fizetésedet, addig azt csinálod, amit én mondok neked, fiam! Kimaradtál az iskolából, hát meg kell dolgoznod azért, hogy enni kapj.
– Miért nem dolgoztatod mondjuk Dracót? Ő legalább szereti a sárkányokat – nevetett kurtán a férfi, majd visszafeküdt. Anyja azonban nem hagyta annyiban, néhány jól irányzott bűbájjal rendre utasította fiát, majd hívtak még egy segítőt. Draco megcsóválta a fejét.
– Gyere utánam, bemutatlak a profiknak! Mielőtt még elmenne a kedved a sárkánygondozástól.
– Rendben – egyezett bele azonnal Keelan.
– Morgana régebben kiváló szaktekintély és sárkánygondozó volt, de már benne van a korban, ezt el ne mondd neki, így inkább csak kisebb munkákat vállal. Az újoncok egy részét ő képezi ki.
– És te munkád?
– Én a sárkánybefogó és kiképző csapat vezetője, és végzek némi kutatómunkát is. – Draco felszabadultnak érezte magát, mindig szeretett saját erejéből elért munkájáról beszélni, és a fiatal generáció csillogó szemeivel kísérve előadást tartani. – De ezen kívül segítek a gyógyításukban és a gondozásukban is.
– Mennyi időbe telt, mire elvégezted a képzést?
– Körülbelül három-négy év képzés, és ugyanennyi gyakorlati oktatás. Már vagy tizenhét éve ezt csinálom, és még mindig élvezem.
– Jól hangzik – mosolyodott el Keelan.
– De azért nem veszélytelen foglalkozás – mondta gyorsan Draco.
– Persze – bólogatott a fiú.
– Gyere utánam, tetszeni fog, amit most mutatok neked!
Keelan csillogó szemmel követte az erdő sűrűjébe. És még csak eszébe sem jutott, hogy anyja mit gondolna erről.
***
Abby elgondolva ült az íróasztalánál, és az előtte lévő könyvet bámulta. Kezdett egyre kétségbeesettebb lenni. Már vagy két órája fordította a rúnákat, újra és újra, de valahogy nem találta a hibát. Hol csúszhatott el az a rohadt varázslat? – a kérdés ott motoszkált az elméjében, és nem tudta elhallgattatni. Tegnap is ezzel foglalkozott, mai napot is ezzel kellett kezdenie.
Ami vele és Keelannel történt… és azóta egyáltalán nem bírta kiverni a fejéből. Ha nem a fordítással foglalkozott állandóan a hollóhátas fiú és a puha ajkai jártak a fejében. Nem, ezt egyáltalán nem akarta. Minél távolabb akart kerülni Stréber Grangertől, aki most úgy vonzotta magához, mintha egy kapocs lenne kettejük között. De nem, nem volt. Soha nem volt… Nem is tetszett neki. Ő annyira… jó fiú volt… A mosolya, a kedvessége… idegesítő jó fiú viselkedése… Miért is tetszene neki? De az a csók. Abby megborzongott.
Idegesen vésett egy újabb rúnát a pergamenre, ami majdnem átszakította a lapot. Viszont a megoldást nem volt meg. A gondolataiban megint felrémlett a varázsló. Mégis mit csináljon most? Meg kellett törnie ezt az egészet. Keelan nem lehetett még csak a közelében sem. Neki azzal az unalmas Ellával kellett lennie, és borzalmas színmintákatat kellett volna keresni a jövendőbeli házukba. Míg neki csak a saját karrierjére kellett gondolnia a varázsvilágban, mint bájitalmester.
– Átkozott rituálé – motyogta magában a lány. Biztosan csak emiatt érezte magát így. Nem foghatta el a borzongás Keelan Granger miatt. Nem vágyhatott a közelségére. Hiszen utálta. Rettenetesen utaltál. De mégis miért? Hiába próbálkozott felidézni, ez egyáltalán nem tűnt erős érvnek a fiú ellen.
– Merlin nyila csapna bele az egészbe – morogta Abby, majd egy üres pergament húzott elő a másikat pedig a többi közé dobta.
A szobája egészen maga volt a megtestesült káosz, minden tele pergamennel, rúnaszótárakkal és rúnákkal, félig összegyűrt változatokkal, összetépett pergamenekkel, és még csak késztetést sem érzett, hogy összeszedje őket. Legszívesebben mindent felgyújtott volna, viszont az szemet szúrt volna a többieknek, és nem akart megint egy hiábavaló veszekedésbe belemenni a gyújtogatástól.
– Azt tervezed, hogy belefulladsz a pergamekbe? – kérdezte Beth, miközben az ajtóból figyelte a nővérét.
– Úgy valahogy – sóhajtott Abby. – De még messze vagyok attól a fulladástól.
– Komolyan veszed ezt a szobafogságot – jegyezte meg a boszorkány, aztán ellökte magát az ajtókerettől, és lábujjhegyen próbált a pergamenek között áthaladni egészen az ágyig, amire törökülésben ült le.
– Komolyan venném?
– Aha, még anyával sem mentél el a boltba – világított rá a testvére. – Láttam, hogy megint úgy nézd rád mintha…
– Nem fog rajtunk legilimenciát végezni – sóhajtott fel a fekete hajú lány, majd a hosszú hajfonatát átdobta a vállán. – Tudod, hogy rajtunk nem tud.
– Amennyire rejtélyes vagy mostanság, azt hiszem, hogy anya kezd kétségbeesni. Aggódik érte, de nem ő az egyetlen.
– Jól vagyok – válaszolt Abby, de ez a mondat minden volt, csak nem meggyőző. – Csak most úgy minden olyan… káoszos körülöttem.
– Ez a második nap, hogy csak idebent csücsülsz. Csak azért mondom el ezt neked, mert könnyen négy és hat nap lehet belőle. Pontosan úgy viselkedsz, mint amikor megtaláltad a Lockhart összest.
– Honnan kellett volna tudnom, hogy azok a történetek mind lopottak? – sóhajtott fel a lány, aztán megdörzsölte az arcát. – Mint regények értékelhetőek voltak. De… Minek is magyarázkodok neked? Nincs semmi bajom. Tényleg.
– Apa és anya azt hiszik, hogy tényleg megbántad, ami Roxfortban történt – mondta Beth. – Szóval mi az igazság?
– Ennek ahhoz semmi köze nincs. Nem is értem, hogy miért furcsa az, hogy itthon vagyok és nem megyek el sehova – sóhajtott fel Abby megtörten.
– Elmondod vagy találgassak? – tért a lényegre húga. – Nem fogok itt köröket futni körülötted. Legjobb tippen is Keelan.
– Micsoda? Nem.
– Azóta vagy így begubózva, hogy Grangerék itt voltak nálunk. – Beth kíváncsian felhúzta a szemöldökét, de csak egy ideges fújás volt először a reakció. – Láttam hogyan néztél rá.
– Mi? Mégis hogyan néztem volna? Utálom a kis görcsöt.
– Na persze… Láttam, amikor a lépcsőn gubbasztva hallgattad, ahogy apával beszél. Lehet, hogy te mindenkit megtévesztesz ezzel a lázadással és a hülye maskarákkal, de engem nem. Sőt még azzal a nagy ellenszenvvel se. Neked tetszik Keelan.
– Micsoda? Ezt meg honnan veszed?
– Jobb választás lenne, mint amilyen Adam volt.
– Adamet ne hozd fel légy szíves! Granger pedig… nem… nem… nekem nem kell Granger. Egyetlen percig sem kell.
– Akkor nem azért temeted el magad a szobádban, mert folyton rá gondolsz és nem akarsz vele összefutni.
– Merlin szentségére, dehogy is! Csak próbálok rájönni valamire, amit nagyon, de nagyon elrontottam – válaszolta a lány, aztán az ajkába harapva, eltolta a legutóbbi fordítási munkáját magától, majd megfordult a székkel, hogy jól láthassa a húgát. – De egyelőre nem tartok sehol sem. Grangernek pedig ehhez a világon semmi köze. Egy kicsit sem. Egy jottányit sem. És nem érdekel, hogy itt van Wallban.
– Áhh, persze, hogy nem…
– Idegesít, és ha ezek a családi vacsorák rendszeresek lesznek, akkor kénytelen leszek felkötni magam – sziszegte a boszorkány. – Nem értem, hogy anya minek szervez ilyeneket.
– Hát jó. És mi ez a feladat?
– Trükkös rúnafordítás.
– Sajnos nekem mindig is nehéz volt a számmisztika és a rúnaismeret – sóhajtott fel Beth, majd fintorogva megnézett egy-egy rúna rajzot. – Egy hét után le is adtam azt a két kurzust.
– Nem hiszem, hogy a jóslástannal jobban jártál.
– Nem kell gúnyolódásod, nővérkém – húzta el a száját a lány. – Tudom, hogy mikor hallgatsz el valamit. De kezdjük is az elején, mert hónapok óta csak kerülgetjük a témákat. Régen mindent elmondtál, most meg mindenkitől távolságot tartasz. Segíteni szeretnék neked. Ennyire megviselt, amikor Adam…
– Ne, meg se említsd! Szakítottunk. Jól vagyok. Még mindig dühös vagyok rá, igen, de többet nem akarok róla beszélni.
Beth egy pillanatig csak hallgatott. Érezte a nagy harag rezdüléseit, ami egyenesen a nővéréből áradt. Nem tudta, hogy mi történt. A megcsaláson kívül másnak is kellett lennie, de Abby nem akart beszélni, és persze a kelleténél még jobban bezárkózott. Szeretett volna segíteni neki. Megvigasztalni őt. Viszont ez nem ment Abby távolságtartása miatt, így kénytelen a tettek mezejére lépni.
– Elmondhatnád mi volt az oka annak, hogy…
– Beth, kérlek, nem akarok erről beszélni – nyögött fel Abby. – Most az lenne a legfontosabb, hogy ezt az egészet megtudjam hol rontottam el. Egyszerűen nem fér a fejembe hogyan is ronthattam el.
– Tudod, hogy velem mindent megbeszélhetsz – szólalt meg a húga komoran. – Mesélték, hogy nagyon durva párbajt csináltatok a harmadik emeleten, és majdnem hívni kellett az egyik professzort, hogy szétszedjen titeket. Adamet soha nem bírtam, tudod. Mindig olyan tenyérbemászó volt. És ahogy Ricket is kiosztotta…
– Mikor beszélt vele Rick?
– Miután szakítottatok – fújt egyet Beth. – Együtt beszéltünk vele. Rick persze meg akarta ütni, de én megállítottam.
Abby leplezetlenül nyögött fel.
– Nem kellett volna beleavatkoznotok. Egyáltalán nem kellett volna.
– Valóban nem? – lépett be a szobába Rick, majd csatlakozott Beth mellé az ágyon. – Olyan átkokat használtatok, amivel meg is ölhettétek volna egymást. Szerintem pedig annak a kis pöcsnek tudnia kellett, hogy ki fogja levágni a golyóit, ha még egyszer a közeledbe jönne.
A két lány egyszerre sóhajtott fel, amikor meghallották a gonoszan vigyorgó testvérük nem titkolt fenyegetését. Amikor nem kapta meg a kellő visszajelzést, amire számított Rick csak csóválta a fejét.
– Most komolyan megfenyegetted? – nyögött fel Abby. – És nem átkozott meg? Elismerem, hogy én vak voltam, de hogy te is.
– Alig tudtam visszatartani, hogy ne üsse meg – vágott közbe Beth. – Látnod kellett volna. Igazi fúria tört elő belőle.
– Kis békák – morogta a fiatal varázsló, majd mindkét lány felé vágott egy fintort. – Meg tudnám úgy átkozni, hogy többet ne legyen neki egyetlen jó napja se. Ezt mind a ketten tudjátok.
– Te vagy hármunk közül a leghiggadtabb. Ne veszítsd el ezt a státuszt.
– Biztosan meg tudtad volna átkozni – hagyta rá Beth. – Alarick Piton a nagy varázsló.
– Elmész a francba!
– Egy párbajszakkörös ellen akarsz harcolni, aki auror kommandóban akar majd dolgozni? – fújt egyet Beth. – Ráadásul olyan sötét aurája van, hogy egy döntés választja el attól, hogy valami maffia tag legyen a Zsebpiszok közben.
– Ez túlzás – jegyezte meg Abby félhangosan.
– De akkor is a nővéremet és a húgomat senki sem fogja hülyére venni és megbántani – jelentette ki Rick fennhangon. – Nem vagyok pisis varázsló, aki azt se tudja hol van a pálcája eleje és a vége, ha meg kell átkoznom azt a szemétládát, akkor tőlem megkaphatja, amit érdekel.
Abby már éppen kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, ami megközelíti az őt ért igazságtalanság és erőszak igazságát, de inkább csak elterelte a beszélgetést más irányba. Nem kellett elmondani a testvérinek, hogy mi történt. Nem is akart senkinek. Éppen elég volt az, hogy Keelan tudomást szerzett róla.
– Ezzel a hozzáállással inkább a Griffendélbe kellett volna menned – szurkálódott Abby.
– Mindhárman tudjuk nővérkém, hogy neked sem a Mardekárban lenne a helyed – sóhajtott fel Rick. – Nem én választottam helyetted, és nem én akartam apát boldoggá tenni ezzel.
A legidősebb Piton lány összevonta a szemöldökét. Ez a testvérek között hétpecsétes titoknak számított. Abby könyörgött a Süvegnek, hogy ne abba házába ossza be, ahova eredetileg szánta. Annyi oka volt erre… Mindenesetre erről nagyon ritkán beszéltek. Szüleiknek pedig egyáltalán nem.
– Nem olyan rossz hely az a Mardekár ház – nevetett fel Beth, akit a Teszlek Süveg szinte fél percnyi gondolkodás után küldött a mardekárosok közé. – Még ha tele van olyan suttyókkal is, mint Adam. Ha van valaki, akit mindenki utál a suliban, na akkor az ő.
– Azért azt elmondhatnád min vesztetek össze – jegyezte meg Rick, miközben megigazította az egyik pergament a padlón. – Tudunk arról, hogy megcsalt. De ezen kívül lennie kell másnak is.
– De nem akarom elmondani – jelentette ki Abby határozottan. – Most pedig tűnés, mert meg kell fejtenem ezt a szöveget.
– Én tudom ki segíthetne – jelentkezett az öccse. – Én is természetesen segítenék, ha akarnék, de nem akarok. Viszont van, aki jobban ért ehhez.
– Kicsoda?
– Tíz galleonért megmondom – vigyorgott a fiú.
– Ahh, kérlek! Magam adnék tíz galleont azért, hogy hagyj békén és húzz el innen – intette le Abby. – Majd megtudom máshonnan.
– Én ingyen is megmondom – vigyorgott Beth.
Rick csak a fejét csóválta, és valamit motyogott az orra alatt, amit a lányok persze elengedtek a fülük mellett.
– Hallgatlak, hugi.
– Freya megérkezett a rezervátumba – szólalt meg a fiatalabb Piton lány. – Ha ő nem tudja mi a helyezt a rúnáiddal, akkor senki mást se.
Abbynek ez volt az elmúlt napokban a legjobb híre. Szinte rögön felderült, és már rohant volna, hogy találkozhasson vele. Mindig is felnézett a boszorkányra, mióta csak ismerte. Mindig nagyon jól szórakoztak, és Freya minden évben eljött a rezervátumba, olyankor pedig rendszeresen találkoztak.
– Meglátogatom.
– Mi is megyünk – jelentette ki Rick.
– Mi nem megyünk – mondta Beth. – Nekünk van itthon némi dolgunk. Mielőtt elmegyünk a táborba össze kell válogatnunk a cuccainkat.
– De az még csak nem is holnap lesz.
– Nem, de nagyon ismerem a te szokásaidat. Ezer évbe telik mire mindent elrendezel. A szőrszálhasogatás mestere vagy.
– Ugye tudjátok, hogy hiányozni fogtok? – kérdezte Abby, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve az ágyra ült kettejük közé, és megölelte a testvéreit.
– De én biztosan jobban – mondta Rick.
– Én még jobban – jelentette ki Beth.
– Mind a ketten kis törpegolymókok – zárta le a vitát a nővérük. Egy ideig ölelkezve maradtak így, amikor Rick megnézte az egyik pergament.
– Mi a fenének kell neked szerelmet hozó varázsige? Ezt csináltad az erdőben? – kérdezte öccse kíváncsian, akinek kedvenc tárgya volt a rúnaismeret.
– Szerelmet hozó? – kapott rá egyből Beth is a témára.
– Hagyjatok már.
– Ezt el kell mesélned.
– Ez egy házifeladat.
– Ühöm, persze. Házifeladat.
– Talán mégsem fogtok annyira hiányozni – fújt egyet Abby mérgesen. Aztán még veszekedtek egy sort, de a két testvére nem kapott választ a miértekre.
Sárkánymentés
– Szentséges Merlin! – szitkozódott Hermione, miközben megpróbált felkelni az ágyból, aztán egy hosszú, fájdalmakkal teli út után lebotorkált a lépcsőn. – Túl sok a lépcső ebben a házban.
Meglehetősen korán volt még, de igyekezett mindent előkészíteni, azonban a tegnap esti erőltetett futás és esés nem igazán tett jót, sőt meglehetősen nagy fájdalmai voltak. Főleg a derekával voltak gondok, illetve a térdével, amit most jótékonyan eltakart egy hosszú nadrággal, amíg a lila foltok el nem múlnak vagy nem találja meg erre a megfelelő varázsigét, illetve bájitalt. Valamelyiknek a kettő közül meg kellett lennie, mert munkába kellett ma mennie. De egyelőre még egy apró séta is kihívásnak ígérkezett.
– Jól vagy, anya? – kérdezte Keelan, aki éppen akkor jött le a lépcsőn, s megkerülte az anyját. A boszorkány elnyomott egy szitkot.
– Persze – morogta mérgesen Hermione, majd nagy nehezen bebotorkált a konyhába, leült az egyik székre, megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán intett a pálcájával. Az asztal megterítette magát, majd jó pár csuklómozdulattal később már készült is a reggeli. – Minden a legnagyobb rendben.
– Szóval nincs semmi baj? – nézett rá felvont szemöldökkel a fia karba tett kézzel. Hermione megforgatta a szemét. Hogyan a fenébe tud ennyire vádlón nézni? Napról napra egyre jobban, egyre markánsabban kiütközött rajta… Draco, jutott eszébe hirtelen és a torka összeszorult, hamarosan elkerülhetetlen lesz a találkozásuk. – Anya? Kérdeztem valamit.
– Hogy mondtad? – Hermione még mindig a Malfoy-gének okozta sokkban, és Dracóval közelgő elkerülhetetlennek tűnő találkozásukon merengett, és mintha csak egy üvegfal mögül hallotta volna Keelant.
– Azt mondtam, hogy beállok egy rock bandába, és az lesz a nagy attrakciónk, hogy muglikat fogunk elbűvölni, aztán kiraboljuk az összeset.
– Remek lesz, kicsim.
– Nem is figyelsz rám, igaz? – Keelan hangjában bőven volt sértődöttség, ami végre kijózanította az anyját.
– De, de, igen, csak… Sajnálom, beállt a hátam – magyarázta Hermione, miközben elindultak a konyha felé. – Tegnap megpróbáltam bemelegíteni a ma reggeli futásunkhoz, de nem sült el jól.
Keelan felsóhajtott, aztán megforgatta a szemét. Anyjának megvoltak a saját rigolyái, és a könyveket, már megint nem volt képes leemelni a polcról. Biztos megbűvölte őket megint… Nem értette az újonnan támadt egészségtudatos mániáját. Persze a varázslatot ismételten nem tudta megtörni, de még nem adta fel a próbálkozást, noha most anyja állapota jobban zavarta.
– Anyu…
– Mi az? – kérdezte vádlón Hermione. – Már nem is hozhatom magam formába?
– Nyújtani kellett volna előtte. – A boszorka elfintorodott, valóban azt kellett volna, de egy dühös sárkány kinézte vacsorának, nehéz volt felkészülni rá. Viszont ezt nem akarta Keelannek elmondani.
– Valóban? – kérdezett vissza Hermione kényszeredetten. – Elmész nélkülem?
– Van más választásom? Minden könyvemet elvarázsoltad, nem is beszélve… mindegy – morogta Keelan. – Nem is értem miért tetted ezt.
– Mióta Pitonéknál voltunk furcsán viselkedsz. Tegnap egész nap nem láttalak, pedig többször is itthon voltam. Mivel beszélték tele a fejed? – A fiatal varázsló nem szólt semmit csak a rántottájába temetkezett, s igyekezett a halvány pírtól égő arcával nem az anyjára nézni. – A jó öreg Perselus egyet, s mást…
– Mr. Pitonnak semmi köze ehhez – rázta meg a fejét a fiú dacosan. – És nincs baj, nem kell aggódnod.
– Akkor? – kérdezett vissza Hermione. Keelan csak megrázta a fejét, mintha csak azt mondaná nem érdekes. A világért sem vallotta be a mogorvaságnak valódi okát. Legszívesebben a könyvei közé temetkezett volna, de anyja megvétózta ezt a lehetőséget. Miért lett olyan nagy baj hirtelen a könyvmolysággal? Legszívesebben a bájitalával foglalkozott volna, nem pedig Abby Pitonnal, akit még mindig nem tudott kiverni a fejéből. – Áhh, nem akarom ezt csinálni. Jó, feloldom a bűbájt. Csak kérlek, beszélgess velem!
– Jó – vonta meg a vállát a fiú. Hosszú szünet következett.
– Nem is érdekel? – vonta össze a szemöldökét Hermione. – Valami baj van. Tudom, hogy valami baj van.
– Semmi baj nincs. Tényleg. Kicsit unatkozom, és nincsenek itt a barátaim – mondta Keelan, aki bőven gyakorlott volt már a féligazságokban, mint a saját anyja. – Köszönöm, hogy leveszed a bűbájt.
– Csak ne ülj egész nap a könyvek fölött, kérlek! Olyan szép ez a hely.
Hermione szeretett volna tovább faggatózni, de megzavarták. Kopogtattak az ajtón, Keelan mérgesen kapta fel a fejét.
– Ki lehet az? – kérdezte a kelleténél indulatosabban a fiatal varázsló. – Megint valaki ismerős a múltból?
– Nem várunk vendégeket. Kinyitnád az ajtót, légy szíves? – kérte Hermione kedvesen, de a „valaki ismerős a múltból” kifejezéstől megdobbant a szíve.
– Persze, anyu – mondta a fiú, majd elindult a bejárati ajtó felé. Mikor kinyitotta egy magas, fekete hajú, hajszálcsíkos öltönybe öltözött férfi állt kint, aki éppen az arany zsebóráját nézte, majd kitörő örömmel köszöntötte a Granger fiút.
– Keelan! – nyújtotta kezét a férfi, aztán megölelte őt. Keelan nem igazán örült ennek a gesztusnak, de legalább ismerte a varázslót. – Milyen nagyot nőttél! Új frizura? Jól áll. Más a színe, nem?
– Hello, Dominic! – köszöntötte a fiú, majd elhúzódott, és karba tette a kezét. Jobban nem is sugallhatta volna, hogy mennyire nem szerette a túlságosan bizalmaskodó köszöntést.
– Korán reggel ennyire mogorva vagy? Történt valami? – Dominic kutató tekintettel igyekezett megfejteni az előtte álló kamasz fiút, de aztán maga is rájött, hogy Keelan nem tekinti annyira jó barátnak, hogy válaszoljon is neki.
– Semmi – válaszolt Keelen. – Gyere be! Anya a konyhában van. Elmentem futni, szólnál neki, kérlek?
– Persze, menj csak! – engedte útjára a varázsló azzal zsebre tette a kezét, és elindult befelé. Körbenézett a takaros házban, és megállapította, hogy Hermionénak valahogy az évek során igazán kifinomult lett az ízlése. Miután áthaladt a nappalin egyből megtalálta az utat a konyhába.
– Jó reggelt, Hermione! Hogy vagy, drágám? – köszönt mézesmázosan a varázsló. – Jól nézel ki!
– Dominic! Te is jól nézel ki, de mikor nem? Új cipő? Nagyon extravagáns. De nem is vártalak ilyen hamar.
– Hívtál és én jöttem – tárta szét a karját a férfi, aztán egy apró puszit nyomott a boszorka arcára. Persze eszében sem volt elmondani, hogy ő már napok óta a környéken volt.
– Milyen meglepő – nevetett fel Hermione. – Heteket szoktál késni.
– Szarkazmus! Mondtam, hogy szokj le róla! Nem tesz jót a sok homlokráncolás. Egyébként mi baja van a fiadnak? – kérdezett rá hirtelen Dominic. – Régebben örült, amikor meglátott. Bár akkor még kisfiú volt. Emlékszem, amikor a rúnaköveimmel játszott. Mellesleg azt üzeni, hogy elment futni.
– Kamasz gondok – sóhajtott fel az aggódó anya, aki még mindig nem tudta pontosan mi is zajlik Keelan elméjében. – Legalábbis remélem, hogy nem valami súlyos. Nem akarja megbeszélni, nem akar róla beszélni…
– Veled, drágám, veled nem akar róla beszélni.
– Ez igazán megnyugtató – húzta el a száját a boszorkány.
– Ha nagy baj lenne elmondaná – biztosította Dominic. – Én sem beszéltem volna meg mindent anyámmal. Főleg a szívügyeimet. Ez teljesen természetes, hogy vannak titkai, amiről nem akarja, hogy tudj.
– Gondolod?
– A saját tapasztalataimból kiindulva, igen. Biztos lehetsz benne, hogy semmi törvénybe ütközőt nem követett el. Keelan jó gyerek.
– Igen… igen…
– Nem igazán vagy fitt, ahogy látom – jegyezte meg a férfi, majd kihúzott egy széket és leült szemben a boszorkánnyal. – Azt mondták, egész rendesen felépültél az átokból. Mondd el, mi az igazság?
– Meghúzódott a hátam, de ennek semmi köze az átokhoz, amit kaptam – közölte kimérten az aurorboszorkány, majd megpróbált megmozdulni, viszont ez még egyáltalán nem ment. – Tegnap megkergetett egy sárkány.
Dominic jóízűen felnevetett, aztán hátrasimította fekete hajtincseit. Valamiért rettenetesen humorosnak találta az egészet. Hosszú percekig nem bírt megszólalni. Úgy nevetett, mintha hosszú idő óta nem engedte volna el magát ennyire. A sétapálcájára támaszkodva törölgette a monogramos zsebkendővel a szemeit.
– Marha vicces volt. Szerintem is.
– Sajnálom, Hermione, de ez a legjobb poén, amit mostanában hallottam – mondta a férfi még mindig mosolyogva. – Édes Merlin! Annyira nyomoztál, hogy rajtad ütött egy sárkány?
– Úgy valahogy.
– Legalább valami nagy?
– Egy magyar mennydörgő.
– Az kemény – nevetett fel Domonic újra. – És pont a legnagyobb példány. Tudtad, hogy itt a rezervátumban él az egyik rekorder hím? Belzebubnak hívják, és olyan vad, hogy még az itteni gondozók se tudják befogni.
– Örülök, hogy jól szórakozol.
– Legalább nem mondhatod, hogy unalmas itt az életed. – A varázsló igencsak vidám lett Hermione helyzetét, miközben kényelmesen hátradőlt a székben. – De térjünk a tárgyra, hol is van az a minta, amit meg kell vizsgálnom? Nagyon fontos lehet, ha nem merted elküldeni bagollyal.
– Semmit sem mernék elküldeni innen bagollyal, ami fontos – jelentette ki a boszorkány, aztán felszisszent, amikor megmozdult. – A polgármester folyamatosan figyeli minden lépésemet. Levédtem a házat, hogy ide ne tudjon beférkőzni, de nem tudom meddig fog ez tartanai, és mikor fog valaki próbálkozni. Tegnap rettenetesen nagy kockázatot vállaltam. Itt van egyébként a minta. Sajnos többet nem tudtam szerezni.
A varázsló átvette az átlátszó tasakban lévő ruhafoszlányokat, amiken jól látható rúna jelek sorakoztak. Összeráncolta a tekintetét, aztán a fény felé fordította. Sajnos nagyon gyorsan be kellett látnia, hogy ehhez ő igencsak kevés. Időt kellett nyernie.
– Tegnap megpróbáltam még párat begyűjteni, de nem voltam túlságosan sikeres – folytatta Hermione a magyarázkodást. – Annyira nem értek a rúnákhoz, viszont ez valóban valamiféle nyom lehet. Nagyon kényes az anyag, annyira könnyen foszlik.
– Freya Donovan – szólalt meg Dominic.
– Parancsolsz? Talán ő lenne az elkövető? – ráncolta össze a szemöldökét Hermione.
– Nem, nem. Remek rúnaszakértő, és történetesen együtt dolgozunk, dolgoztunk. Attól függ melyik munkahelyem szemszögéből nézzük a helyzetet. Ügyes boszorka, noha kicsit csípős a nyelve. Rendtag, nagyon fiatal, de remek érzéke van ezekhez. Valószínűleg amúgy is meglátogatna téged.
– Tehát üljek és várjak rá?
– Pontosan. Különben is azt mondják, a hátnak jót tesz a pihenés.
– Csodálatos – morogta Hermione.
– Szarkazmus, már megint! Nem tanulsz semmit, te lány. Egyébiránt, mivel nagylelkű kedvemben vagyok, magam fogok szólni neki. De most már mennem kell, van néhány halaszthatatlan ügyem.
– El tudom képzelni.
– Viszlát, Hermione!
– Viszlát, Dominic! Remélem, hogy egyedül is kitalálsz.
– Megoldom, ne aggódj!
Hermione akkor sóhajtott fel, amikor hallotta az ajtócsapódást.
– Mekkora egy futóféreg – csóválta meg a fejét, aztán elkáromkodta magát, amikor megpróbált felállni, de nem sikerült. Keresnie kellett erre egy bűbájt vagy valamit, bármit.
***
A reggeli nap ibolyaszínűre festette az égalját. Keelan meglehetősen frusztrált volt, mióta megcsókolta Abby Pitont, és úgy döntött ideje folytatni a sportolás hagyományát, amit már Roxfortban is megtett. Viszont pontosan megismétlődött az, ami tegnap reggel is… Megszaporázta a lépteit, mikor eszébe jutott milyen szenvedéllyel csókolta meg a kis mardekáros boszorkány, emlékezett milyen íze volt az ajkaknak, mennyire selymes volt a haja, milyen sima volt a bőre, és most ő mekkora barom, hogy róla ábrándozik. Ki kellett tisztítani a fejét, és még gyorsabb haladásra ösztökélte magát. Észre sem vette, hogy egyre messzebbre távolodik a házuktól és egyre közelebb került a sárkány rezervátumhoz. Aztán eszébe jutott Abby vallomása, és még inkább feltámadt benne a harag. Egyetlen egy percre sem volt képes kiverni a fejéből… Remélte, hogy nem találkozik a boszorkával.
Még hajnalban írt pár levelet. Reggelre persze meg is kapta a válaszokat. A barátai, Jamie és Declan annyira elfoglaltak voltak az új barátnőik miatt, hogy nem akartak eljönni. Így csak Hart és Cameron egyezett bele, hogy a Walpurgis-éji fesztiválra eljönnek, de aztán mennek tovább a kviddicstáborba, szóval a nyár hátralevő részét egyedül kell majd töltenie, hacsak valami csoda folytán nem szerez valami nyárimunkát, és el nem foglalja saját magát, ha már anyja bájitalkészítéssel kapcsolatos terveit meghiúsította. Könyörögjön neki? Nem… Kviddicstábor? Ő is mehetett volna. Magában nevetnie kellett, hiszen tartalékos terelő volt; többet mondania sem kellett. Mi sem lehetett így jobb megoldás, mint futni.
Ilyenkor ki tudta kapcsolni gondolatait, nem jutottak eszébe megoldásra váró feladatok és varázslatok sokasága. Érezte, ahogy izmai megfeszülnek, ahogy végigfutott az ösvényen. Élvezte, amikor a menetszél az arcába csapott és felborzolta a haját. Hiányzott már a megterhelés, a sebesség és a kviddics, az utóbbiban annyira nem jeleskedett, inkább a versenyzés és a repülés öröméért csinálta, bár inkább csak az edzéseken, talán egyszer sem játszott meccset és mindenki bénának tartotta.
A repülés azonban egészen más dolog volt, azt rettenetesen imádta. Mozgolódást hallott az egyik bokorból nem is olyan messze tőle. Léptek dübörgő hullámát érezte és biztos volt benne, hogy nem jó helyre tévedt. Mi a franc lehet ez? Megállt és közelebb akart menni a sűrű növényzettel befuttatott fák közé.
– Mozgás, kölyök, ha nem akarsz megégni! – szólalt meg egy hang közvetlenül mögötte, aztán a sűrű lombok közül egy fiatal sárkány fióka ugrott ki és mérgesen elindult felé. Zöld volt és majdnem teljesen beleolvadt a környezetébe. Közönséges, de iszonyatosan dühös walesi zöld sárkány – állapította meg kikerekedett szemmel a fiú. Nem volt még kifejlett, de a fogak és a panaszos kiáltása egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő. A sárkányok eredendően agresszívek voltak, erős vadászösztönnel. Nem is beszélve a terebélyes szárnyáról és füstölgő orráról. Vérben forgó, éhes tekintete meggyőző volt.
Pár hónapos lehetett, de már most olyan volt, mint egy őrült gyilkoló gép, és legalább másfél méter magas. Keelannek nem kellett bemutatni a sárkányokat, hiszen elég kimerítő magyarázatot hallhatott Hagridtól. Ugyan eddig csak könyvben látta őket, de rögtön felismerte. Valóban meg kellett fogadnia az idegen tanácsát, és rohannia kellett.
– Menj be oda a szikla mögé! – utasította a férfi, aki szintén követte a példáját. Zihálva dőltek neki mind a ketten a kőnek, az apróság pedig továbbra is döngő léptekkel közeledett feléjük. Aztán az ismeretlen férfi elkáromkodta magát, amikor meglátta a kedvenc, kékkockás ingét, ahogy cafatokban lóg le róla. A kis bestia ezt még biztosan megkeserüli. Már két ing és egy nadrág bánta a találkozásaikat, illetve szegény Finn tompora. A sárkánygondozó kinézett a szikla mögül, de majdnem leégett a haja, amikor a kis apróság tüzet lehelt. – Meg kell fognunk, mielőtt még bemenne a faluba. Oké?
– Ezt meg hogy érti? – nézett rá a fiú rémülten. Nos, a sárkány tényleg megtette a hatását, semmi másra nem tudott gondolni, mint a fejvesztett menekülésre. – Előbb meggyilkol minket, és utána megy tovább?
– Varázsló vagy, vagy nem, kölyök? – kérdezte a szőke hajú mágus mérgesen, persze nem Keelan volt az, akire dühös volt. Sárkánytémában nem tűrhette az esztelenséget. A fiúnak két választása volt: segít vagy elmenekül.
– Az… az vagyok.
A férfi éjfél óta üldözte a kis rohadékot, de ez a sárkány baromi rafinált volt, viszont többször is összefutottak, ez utóbbit példázta a szakadt ing, a kissé megpörkölődött frizura és koromfoltos arc. – Nyugodj meg! Gyorsan elmondom, mit teszünk.
– Jó… jól van – bólogatott a fiatal varázsló. A sárkánygondozó elmosolyodott. – Mondja, hogy mit csináljak.
– Be fogjuk keríteni, aztán én ártalmatlanná teszem. Neked annyi a dolgod, hogy vigyázz a bőrödre, és varázsolj rá valamilyen hálót, bármilyen jó, csak állítsa meg. Menni fog?
– Igen – mondta Keelan, majd összerezzent, amikor egy újabb lángnyelvet látott a szikla fölött.
– Jó, helyes. Én elcsalom arra, te pedig a háta mögé lopózol. Szeret játszani, szóval ez nem okoz gondot, de ne menj túl közel, mert marha nagyot tud csapni a szárnyaival és a farkával. Te csak várj, és csak az utolsó pillanatban lépj! Megértetted?
– Persze. – Az ismeretlen biztatóan hátba veregette, rámosolygott, aztán kiment a szikla mögül, Keelan követte a példáját. Hamarosan panaszos sárkánybébi üvöltés hangzott fel, követelőzően és iszonyatosan dühösen. Hátborzongató volt. A bébi nem éppen a legjobb szó, amivel egy sárkányt jellemezni lehetett. Az idegen egyből cselekedett elkábította egy olyan sorozat kábító átokkal, amitől egy normális varázsló már kifeküdt volna, majd Keelan gyorsan hálót varázsolt rá.
A sárkánybébi először éktelen hangon üvölteni kezdett, és dobálta magát, de a rögtönzött háló rátekeredett, s nem tudott sehova sem menni. Megpróbálta a karmaival és a fogaival lerágni magáról a hálót. Morgott még egyet-kettőt, aztán lassan elterült a földön, füstöt fújva kábult el. Mindketten zihálva figyelték a monstrumot, amint édesdeden aludt az oldalára borulva.
– Merlinre, ez nagyon meleg helyzet volt – szólalt meg ismét a férfi, és megtörölte a homlokát, aztán hátrasimította piszkos szőke haját. – Nem esett bajod?
– Nem semmi, azon kívül, hogy halálra rémültem – hörögte Keelan, majd megpróbált újra normálisan lélegezni. – Mi a franc volt ez?
– Sárkányszökés. Valaki elfelejtette rendesen bezárni, és kiszökött a kicsike, bár ez már nem először fordul elő – mondta Draco mérgesen. – Az sem kizárt, hogy megtanulta kinyitni a ketrecajtót. Már tegnap este óta keresem, persze még nem okozna akkora pusztítást, mint az anyja, de így is eléggé nagy ribilliót tud csapni. Ráadásul most jönnek a fogai és ilyenkor zabosak.
– Na, igen. Meddig marad eszméletlen? – kérdezte a fiú aggódva.
– Úgy egy óráig, de nem számoltam az átkokat. Addig visszaviszem a rezervátumba, észre sem fogja venni, és megint otthon ébred majd. Köszönöm a segítséget! – nyújtotta kezét a férfi, amin apró sárkány pikkelyek húzódtak egészen a nyakáig. Kérges tenyere volt, mint aki már nagyon sokat megélt volna, és nem vetette meg a kétkezi munkát, és erős, határozott szorítása. Szürke tekintete átható volt.
– Nincs mit – mosolygott zavartan az ifjú varázsló, és elfogadta a kézfogást. – Gondolom, más is ugyanezt tette volna.
– Más már rég dehoppanált volna. Eddig te voltál az egyetlen, aki megpróbált segíteni – nevetett jóízűen a férfi. – Draco Malfoy vagyok.
– Keelan Granger – mutatkozott be a fiú, Draco nem kis meglepetésére.
Egy pillanatig csak figyelte őt. A szíve hevesen dobbant meg. Valóban Merlin útjai kifürkészhetetlenek voltak, sőt kacifántosak voltak. Ő lenne az? Képtelen lett volna megmagyarázni, hogy mit érzett most. Észrevette a hasonlóságokat, a különbségeket, látta benne a Hermione és a saját vonásainak keverékét, Merlinre még Luciust is. A szíve továbbra is hevesen vert, a gondolatai kavarogtak és élete talán egyik legfontosabb találkozását élte meg. Nem merte tovább húzni a csendet, amit egy köhögéssel tört meg.
– Hermione Granger fia vagy? – tudakolta kíváncsian Draco, pedig tudta a választ.
– Igen, uram – bólogatott Keelan. – Talán ismeri az anyámat?
– Igen, még Roxfortból, csak én mardekáros voltam, ő meg griffendéles. – Kíváncsian fürkészte a fiút, akit eddig csak a Persis által közvetített emlékképekben látott, viszont akkor nem volt még ennyi idős. Egyértelműen Malfoy sarj volt, ordított róla, aki rettenetesen hasonlított rá, de még inkább Lucius Malfoyra fiatal korában, csak ennek a fiúnak több élet volt a szemébe, és pontosan ugyanaz a tűz, ami benne is.
– Majd megemlítem neki, hogy találkoztunk.
– Inkább jobb, ha nem említesz meg neki – mondta ravasz mosollyal Draco, és halkan felnevetett. Megvakarta a szemöldökét. – Nem igazán voltunk jóban akkoriban. Nem biztos, hogy a legjobb ötlet, ha megemlítesz engem.
– Oh, értem, Griffendél és Mardekár ellentét. Én hollóhátas vagyok egyébként – jegyezte meg a fiú csak úgy mellékesen, s önkéntelenül kihúzta magát. Draco ez a gesztus Hermionéra emlékeztette, a boszorka mindig is büszke volt az eszére.
– Jó reflexeid vannak – dicsérte meg a férfi. Nem üres hízelgésnek szánta, hanem az igazságnak. – A hollóhátasok általában nem túl jók az ilyesmiben. Kviddicsezel?
– Igen. Terelő vagyok, de nem játszom túl jól, csak tartalékos vagyok. Inkább az eszemet szeretem használni, azzal többre megyek. – Draco elmosolyodott, és magában igazat adott a fiúnak. Olyan más volt, mint a családtagjai, benne volt Hermione ártatlansága, ereje és jósága.
A férfi ösztönösen valamiféle köteléket érzett saját maga és Keelan között. Szerette volna jobban megismerni és megtudni, hogy valóban lehetséges-e az, amit csak sejtett. Persis tettét most már egyértelműen jónak minősítette, noha durván beleavatkozott a magánéletébe, mégis az emlékek valamennyire felkészítették a találkozásra, ami felkavarta ugyan, de volt ereje palástolni.
– Én is kviddicseztem régen, fogó voltam, de az már régen volt. Inkább a sárkányokat választottam. – Erre a becsomagolt sárkány megmozdult a hálóban. Keelan egy lépést hátrább lépett. – Ne aggódj nem fog támadni! Csak mocorog, elérte a mély álom fázist, de jobb, ha sietek és visszaviszem.
– Hoppanálni fog vele?
– Nem. Varázslényekkel nagyon kockázatos, ekkora sárkánnyal meg se próbáld. Valahol itt van a seprűm, azzal szeretném megoldani, ha sikerül – mondta Draco, és körbenézett. – Rettentően gyorsan tud haladni egy sárkány, ha belemerül, és ilyenkor jó szolgálatot tesz a seprű.
– Ha egyedül viszi, akkor biztos nem lesz könnyű. Ki kell egyenlíteni a súlyt, egy kisebb egy-két hónapos sárkánynál ez nem lenne gond, de ő sokkal nagyobb. Nem elég egy ember és egy súlykönnyítő bűbáj. Ez a példány túl nagy.
– Nagyon jó, máris többet tudsz, mint a legtöbb újonc a csapatomban – dicsérte meg Draco, és egy úttal fel is sóhajtott. Bár Beau is hasonló komolysággal tanulna… Viszont most annyira jó érzés volt büszkének lenni egy teljesen ismeretlen fiúra, aki valójában a fia volt. Csoda, hogy nem bolondult bele ebbe a pár napba. – Ha viszont segítesz, akkor sikerülni fog. Van seprűd?
– Igen, de elég messze lakunk innen.
– Akkor mindjárt megnézem nincs-e nálam a tartalék. – Azzal kinyitotta a táskáját, és kotorászni kezdett benne, egészen mélyre kellett nyúlnia, hogy megtalálja a régi Tűzvillámot, amit még iskolás korában kapott, és nem volt szíve felgyújtani, amikor végleg elment otthonról.
– Egy Tűzvillám! – ámuldozott Keelan, majd a kezébe vette a csodálatosan megmunkált seprűt. – Még soha nem láttam ilyet. Persze hasonlót már igen, de ez egyedi tervezés.
– Úgy ahogy mondod – bólogatott a férfi. Nem akart többet arra az életére gondolni, amiben akkoriban élt. Ugyan még mindig tartotta a kapcsolatot szüleivel, de szobájának felégetésével egyértelművé tette, hogy többet nem fog visszaköltözni a Malfoy-kúriába és nem fog arisztokrataként élni.
– Biztos, hogy felülhetek rá? – kérdezte csillogó szemmel a fiatal varázsló. Draco előkotorta az Üstökös névre hallgató robosztus seprűjét, ami sokkal alkalmasabb volt szállítási feladatra, mint egy istenverte Tűzvillám.
– Persze, akár össze is törheted. Régi vacak ez már, nem is tudom, hogy van-e még varázslat benne. – Keelan megigézett a bámulatos, felséges, repülésre termett eszközön. Letette a földre, majd kinyújtotta a kezét, a seprű kényelmes magasságba emelkedett, és várakozóan rezegett, mintha alig várta volna a repülést. A fiú felült rá, majd felszállt egészen a fák fölé, és csinált egy-két nyakatekert mutatványt, végül ismét leszállt a földre. Draco megállapította, hogy a fia remekül repült, vigye el a fene a kviddicset.
– Szerintem semmi baja nincsen – vonta meg a vállát Keelan, és végigsimította a csodálatos nyelet. Draco egy fél mosolyt villantott, első pillantásra kedvelte a kölyköt. – Akkor hogyan szeretné elvinni a kispajtást?
– Igazából egy hisztis lányról van szó. Crystall a neve, és ő egy walesi zöld – mondta Draco, majd megpaskolta a sárkány fejét. – Van egy sárkányhámom valahol, azt kell ráadnunk.
– Ráadunk? Uram, ezt nem gondolta komolyan, ugye?
– Hívj csak Dracónak! – szólalt meg egyből a férfi. – Semmi szükség az udvariaskodásra, sem a formalitásokra. Egyébként miért is ne tehetnénk rá hámot? Alszik, nem bánt senkit, csak arra figyelj, hogy ne tedd a kezedet az orra elé. Néhány horkolni szokott, és akkor egy-két lángnyelv is kicsaphat az orrából. – Jelentőségteljesen felmutatta az egyik kezét, amin egy helyen égésnyom éktelenkedett.
– Merlinre! Ez egyáltalán hogyan történt?
– Romániában voltam kutatáson, ott találkoztam ennek a kis aranyosnak a nagymamájával. Először nem igazán kedveltük egymást, talán mert tojás korában én vittem az ottani rezervátumba, volt egy kis összetűzésünk, nekem meg nem volt égési sérülés elleni főzetem. Szóval azt használtam, amim volt, és megmaradt a helye. Ez a másik meg az Andokból való, nem is olyan régről, egy perui vöröshátú szipirtyó műve. – Draco annyira könnyedén beszélt erről, mintha csak egy hétköznapi eset lenne. Lefejtette a sárkányról a hálót, majd elkezdte feladni a bestiára a hámot. – Gyere közelebb és fordítsuk át! De előbb vegyél fel kesztyűt, neked még kelleni fog. Ott van egy a táskám külső zsebében. A pikkelyei élesek, bár nem annyira, mint a felnőtteké.
– Rendben. – Keelan azt tette, amit Draco mondott, amikor készen lett, óvatosan közelebb ment a monstrumhoz, majd követte a további utasításokat. A férfi végig magyarázta, hogy mit miért tesznek, egészen addig, amíg a kicsi készen nem állt az utazásra. Draco a biztonság kedvéért szájkosarat is tett rá, sok éves tapasztalata megtanította rá, hogy jobb, ha mindenre felkészül egy sárkány esetében. Főleg, ha egy civil is volt vele.
– Készen állunk, akkor a következőt kell tennünk. Körülbelül egyforma távolságból fogunk indulni. Először te fogsz felemelkedni, de ne túl magasra! Aztán én, hogy egyenesbe hozzuk. Mivel eszméletlen nem fog ellenkezni, viszont, ha már levegőben lesz, akkor előfordulhat, hogy mégis felébred. A szárnyait nem kötöttem össze, elméletileg nem tud még repülni, így csak reflexeire lesz hagyatkozna, de ha tud, akkor bajban leszünk, és el kell engednünk.
– Akkor mit fogunk csinálni? – Keelan rémült arccal nézett rá, Draco csak mosolygott rajta. Imádta a tanoncait ijesztgetni, és ez alól senki sem lehetett kivétel, de így legalább megtanultak óvatosnak lenni. Nem mindenkiből lesz sárkánygondozó, neki pedig az volt a feladata, hogy kiszűrje ezeket az embereket. Akár a fia volt ez a gyerek, aki itt állt előtte, akár nem, akkor is biztonságban kell lennie mindkettőjüknek.
– Nos, akkor azonnal a rezervátumba kell mennünk, és segítséget kell hívnunk. Egy sárkányszökést nagyon komolyan kell venni, különösen akkor, ha már a levegőbe emelkedett. Főleg most, hogy valaki szabadon engedett egy sárkányt állítólag, és az megölt négy embert. De ez persze nem itt történt. Wall többnyire csendes hely. Bár amíg az Andokban voltam, addig itt is zajlott az élet. Egy pasast változtattak át sárkánnyá és… Szörnyű történet.
– Tudom. Anyám auror. – Draco tisztában volt vele, hogy hamarosan találkoznia kell azzal az aurorral, vagyis Hermionéval. Nagyon jól tudta, hogy vannak bizonyítékok, amiket eltitkoltak előtte és vannak titkok, amiket Hermione nem fedett fel ő előtte. Ígéretes találkozásnak tűnik…
– Jobb lenne, ha indulnánk, mert egyre kevesebb az időnk. – A varázsló ezek után egyértelmű instrukciókkal látta el Keelant, aki hollóhátas terelő lévén meg is oldotta azt. Már a levegőbe emelkedés is megtörtént, amikor is a pici mozgolódni kezdett. – Ne engedd el a szíjat! Nagyon könnyűnek tűnik a bűbájok miatt, de könnyen kibillen az egyensúlyból.
– Nem kellene kiábrándító bűbájjal elrejteni magunkat? – kérdezte aggódva a fiú. Szép verőfényes napsütésben repültek, igaz, hogy még csak reggel volt.
– Nem kell ide semmi. A legközelebbi mugli település mérföldekre van, különben is védővarázslattal kezelték az erdőt, szóval nem nagyon jutnak el errefelé a kíváncsiskodók. Ha meg mégis látnak valamit, azt a Minisztérium emberei elintézik.
– Mi lesz, ha megbüntetnek?
– Eddig soha nem bűntettek meg egyetlen varázslót vagy boszorkányt, mert segített elkapni egy sárkányt – nevetett fel fölényesen Draco. – Vészhelyzet van mindig, ha sárkányról van szó, így egy kicsit elnézőbbek velünk szemben.
– Kérdezhetek még valamit?
– Igen, persze.
– Miért vannak sárkánypikkelyek a kezeden és a nyakadon? – Draco nem szokott hozzá az ennyire egyenes kérdésekhez. Általában mindenkinek mondott valami vicceset a pikkelyekről, aztán hagyta őket merengeni. Beau máig azt hitte róla, hogy ezeket rábűvölte a bőrére, közel egy hónapig könyörgött a varázslatért, persze egy idő után feladta, vagy csak valaki elmondta neki az igazat. Keelannek nem akart hazudni.
– Animágus vagyok, és az első átváltozásom nem igazán sikerült, de azóta már számtalanszor átváltoztam, mégsem tűnik el. Sárkánnyá tudok változni, pontosabban magyar mennydörgővé. Egy ideig zavartak a pikkelyek, most meg már nem érdekel. A nők imádják – kacsintott rá sokatmondóan Draco. Keelan felnevetett, olyan felszabadultan, mint ahogy Draco apja szokott nagyritkán. A férfi megborzongott ettől a felfedezéstől. A mágus már biztos volt benne, hogy hamarosan lesz egy kis beszélgetnivalója Hermionéval…
– Az ott a rezervátum? – kérdezte Keelan, és a sűrűn benőtt növényzetre mutatott. Draco bólintott, nem sokan szúrták ki egyszerre a helyet, mivel csak egy aprócska árnyalatnyi különbség volt az őshonos és a betelepített növények között. A levegőből nem látszott a teljes rezervátum, mivel a többi része a hegynek álcázott területen volt, meredek oldalakkal, veszélyre figyelmeztető jelzésekkel. Annyi hely volt, hogy a sárkányok háborítatlanul élhettek anélkül, hogy ketrecbe kelljen őket zárni, sőt az egész a levegőből nem is látszott. Még repülhettek is, persze csak a védőkorlátokon belül. Szerencsére még korán volt a repkedéshez.
– Most pedig lassan ereszkedjünk lefelé. Nem szabad túl gyorsan, úgy látom, mintha ébredezne. Nem mindig lehet megjósolni, hogy kábító átok mennyisége elég lenne. Légy óvatos!
– Értettem. – Keelan összpontosított, és ereszkedni kezdett. Draco elégedetten nézte a fiút, aki pontosan követte az utasításait. Nem kellett sok idő mind a hárman szerencsésen földet értek.
– Szép munka volt! – veregette meg Draco a fiú vállát. – Elsőre egész derekasan teljesítettél.
– Köszönöm! – mosolyodott el Keelan, két napja először érezte, hogy igazán boldog és elégedett. Legalább már nem fogják puhánynak tartani, gondolta dagadó mellkassal.
– Draco! Végre megtaláltad Crystallt – futott felé Morgana, meglehetősen idegesen. – Már azt hittem, hogy riasztani kell az egész tábort. Mi a fenéért volt egy másik sárkány… Mindegy, lényeg, hogy megvan.
– Megfogtam, ne aggódj, már ezerszer csináltam.
– Aha – csóválta meg a fejét a nő. – Felvágós… Oh, kit tisztelhetünk a kis vendégünkben?
– Ő, Keelan Granger. Keelan, bemutatom Morganát, az egyik kollégámat és a legjobb főnököt a világon.
– Nagyon örvendek – köszöntötte Keelan.
– Érdekes – mondta a boszorkány. – Mintha…
Draco intett a fejével, hogy Morgana hagyja a témát.
– Biztosan kifáradt – váltott témát a boszorkányt, majd megsimogatta Crystallt, aki álmában felmordult. – Kezd Crystall egyre nagyobb lenni.
– Lesprintelt egy fél maratont – fintorodott el Draco.
– A sárkányoknak érzékeny lelkük van. Kemények, agresszívek, de belül csupa varázslat – mosolygott rá teljes odaadással Morgana, még meg is simogatta a kótyagos sárkány fejét. Keelannak derengett már, hogy miért vannak az asszony arcán csúnya forradások. – Michael! Gyere ide, és segíts visszazárni a szökevényedet!
– Megyek már, rikácsoló boszorkány! – kelt fel a reggeli szunyókálásból Michael nevű férfi. Olyan húszas évei elején járhatott, de már most úgy nézett ki, mint egy hegyomlás. – Mindig parancsolgatsz nekem, anya.
– Amíg tőlem kapod a fizetésedet, addig azt csinálod, amit én mondok neked, fiam! Kimaradtál az iskolából, hát meg kell dolgoznod azért, hogy enni kapj.
– Miért nem dolgoztatod mondjuk Dracót? Ő legalább szereti a sárkányokat – nevetett kurtán a férfi, majd visszafeküdt. Anyja azonban nem hagyta annyiban, néhány jól irányzott bűbájjal rendre utasította fiát, majd hívtak még egy segítőt. Draco megcsóválta a fejét.
– Gyere utánam, bemutatlak a profiknak! Mielőtt még elmenne a kedved a sárkánygondozástól.
– Rendben – egyezett bele azonnal Keelan.
– Morgana régebben kiváló szaktekintély és sárkánygondozó volt, de már benne van a korban, ezt el ne mondd neki, így inkább csak kisebb munkákat vállal. Az újoncok egy részét ő képezi ki.
– És te munkád?
– Én a sárkánybefogó és kiképző csapat vezetője, és végzek némi kutatómunkát is. – Draco felszabadultnak érezte magát, mindig szeretett saját erejéből elért munkájáról beszélni, és a fiatal generáció csillogó szemeivel kísérve előadást tartani. – De ezen kívül segítek a gyógyításukban és a gondozásukban is.
– Mennyi időbe telt, mire elvégezted a képzést?
– Körülbelül három-négy év képzés, és ugyanennyi gyakorlati oktatás. Már vagy tizenhét éve ezt csinálom, és még mindig élvezem.
– Jól hangzik – mosolyodott el Keelan.
– De azért nem veszélytelen foglalkozás – mondta gyorsan Draco.
– Persze – bólogatott a fiú.
– Gyere utánam, tetszeni fog, amit most mutatok neked!
Keelan csillogó szemmel követte az erdő sűrűjébe. És még csak eszébe sem jutott, hogy anyja mit gondolna erről.
***
Abby elgondolva ült az íróasztalánál, és az előtte lévő könyvet bámulta. Kezdett egyre kétségbeesettebb lenni. Már vagy két órája fordította a rúnákat, újra és újra, de valahogy nem találta a hibát. Hol csúszhatott el az a rohadt varázslat? – a kérdés ott motoszkált az elméjében, és nem tudta elhallgattatni. Tegnap is ezzel foglalkozott, mai napot is ezzel kellett kezdenie.
Ami vele és Keelannel történt… és azóta egyáltalán nem bírta kiverni a fejéből. Ha nem a fordítással foglalkozott állandóan a hollóhátas fiú és a puha ajkai jártak a fejében. Nem, ezt egyáltalán nem akarta. Minél távolabb akart kerülni Stréber Grangertől, aki most úgy vonzotta magához, mintha egy kapocs lenne kettejük között. De nem, nem volt. Soha nem volt… Nem is tetszett neki. Ő annyira… jó fiú volt… A mosolya, a kedvessége… idegesítő jó fiú viselkedése… Miért is tetszene neki? De az a csók. Abby megborzongott.
Idegesen vésett egy újabb rúnát a pergamenre, ami majdnem átszakította a lapot. Viszont a megoldást nem volt meg. A gondolataiban megint felrémlett a varázsló. Mégis mit csináljon most? Meg kellett törnie ezt az egészet. Keelan nem lehetett még csak a közelében sem. Neki azzal az unalmas Ellával kellett lennie, és borzalmas színmintákatat kellett volna keresni a jövendőbeli házukba. Míg neki csak a saját karrierjére kellett gondolnia a varázsvilágban, mint bájitalmester.
– Átkozott rituálé – motyogta magában a lány. Biztosan csak emiatt érezte magát így. Nem foghatta el a borzongás Keelan Granger miatt. Nem vágyhatott a közelségére. Hiszen utálta. Rettenetesen utaltál. De mégis miért? Hiába próbálkozott felidézni, ez egyáltalán nem tűnt erős érvnek a fiú ellen.
– Merlin nyila csapna bele az egészbe – morogta Abby, majd egy üres pergament húzott elő a másikat pedig a többi közé dobta.
A szobája egészen maga volt a megtestesült káosz, minden tele pergamennel, rúnaszótárakkal és rúnákkal, félig összegyűrt változatokkal, összetépett pergamenekkel, és még csak késztetést sem érzett, hogy összeszedje őket. Legszívesebben mindent felgyújtott volna, viszont az szemet szúrt volna a többieknek, és nem akart megint egy hiábavaló veszekedésbe belemenni a gyújtogatástól.
– Azt tervezed, hogy belefulladsz a pergamekbe? – kérdezte Beth, miközben az ajtóból figyelte a nővérét.
– Úgy valahogy – sóhajtott Abby. – De még messze vagyok attól a fulladástól.
– Komolyan veszed ezt a szobafogságot – jegyezte meg a boszorkány, aztán ellökte magát az ajtókerettől, és lábujjhegyen próbált a pergamenek között áthaladni egészen az ágyig, amire törökülésben ült le.
– Komolyan venném?
– Aha, még anyával sem mentél el a boltba – világított rá a testvére. – Láttam, hogy megint úgy nézd rád mintha…
– Nem fog rajtunk legilimenciát végezni – sóhajtott fel a fekete hajú lány, majd a hosszú hajfonatát átdobta a vállán. – Tudod, hogy rajtunk nem tud.
– Amennyire rejtélyes vagy mostanság, azt hiszem, hogy anya kezd kétségbeesni. Aggódik érte, de nem ő az egyetlen.
– Jól vagyok – válaszolt Abby, de ez a mondat minden volt, csak nem meggyőző. – Csak most úgy minden olyan… káoszos körülöttem.
– Ez a második nap, hogy csak idebent csücsülsz. Csak azért mondom el ezt neked, mert könnyen négy és hat nap lehet belőle. Pontosan úgy viselkedsz, mint amikor megtaláltad a Lockhart összest.
– Honnan kellett volna tudnom, hogy azok a történetek mind lopottak? – sóhajtott fel a lány, aztán megdörzsölte az arcát. – Mint regények értékelhetőek voltak. De… Minek is magyarázkodok neked? Nincs semmi bajom. Tényleg.
– Apa és anya azt hiszik, hogy tényleg megbántad, ami Roxfortban történt – mondta Beth. – Szóval mi az igazság?
– Ennek ahhoz semmi köze nincs. Nem is értem, hogy miért furcsa az, hogy itthon vagyok és nem megyek el sehova – sóhajtott fel Abby megtörten.
– Elmondod vagy találgassak? – tért a lényegre húga. – Nem fogok itt köröket futni körülötted. Legjobb tippen is Keelan.
– Micsoda? Nem.
– Azóta vagy így begubózva, hogy Grangerék itt voltak nálunk. – Beth kíváncsian felhúzta a szemöldökét, de csak egy ideges fújás volt először a reakció. – Láttam hogyan néztél rá.
– Mi? Mégis hogyan néztem volna? Utálom a kis görcsöt.
– Na persze… Láttam, amikor a lépcsőn gubbasztva hallgattad, ahogy apával beszél. Lehet, hogy te mindenkit megtévesztesz ezzel a lázadással és a hülye maskarákkal, de engem nem. Sőt még azzal a nagy ellenszenvvel se. Neked tetszik Keelan.
– Micsoda? Ezt meg honnan veszed?
– Jobb választás lenne, mint amilyen Adam volt.
– Adamet ne hozd fel légy szíves! Granger pedig… nem… nem… nekem nem kell Granger. Egyetlen percig sem kell.
– Akkor nem azért temeted el magad a szobádban, mert folyton rá gondolsz és nem akarsz vele összefutni.
– Merlin szentségére, dehogy is! Csak próbálok rájönni valamire, amit nagyon, de nagyon elrontottam – válaszolta a lány, aztán az ajkába harapva, eltolta a legutóbbi fordítási munkáját magától, majd megfordult a székkel, hogy jól láthassa a húgát. – De egyelőre nem tartok sehol sem. Grangernek pedig ehhez a világon semmi köze. Egy kicsit sem. Egy jottányit sem. És nem érdekel, hogy itt van Wallban.
– Áhh, persze, hogy nem…
– Idegesít, és ha ezek a családi vacsorák rendszeresek lesznek, akkor kénytelen leszek felkötni magam – sziszegte a boszorkány. – Nem értem, hogy anya minek szervez ilyeneket.
– Hát jó. És mi ez a feladat?
– Trükkös rúnafordítás.
– Sajnos nekem mindig is nehéz volt a számmisztika és a rúnaismeret – sóhajtott fel Beth, majd fintorogva megnézett egy-egy rúna rajzot. – Egy hét után le is adtam azt a két kurzust.
– Nem hiszem, hogy a jóslástannal jobban jártál.
– Nem kell gúnyolódásod, nővérkém – húzta el a száját a lány. – Tudom, hogy mikor hallgatsz el valamit. De kezdjük is az elején, mert hónapok óta csak kerülgetjük a témákat. Régen mindent elmondtál, most meg mindenkitől távolságot tartasz. Segíteni szeretnék neked. Ennyire megviselt, amikor Adam…
– Ne, meg se említsd! Szakítottunk. Jól vagyok. Még mindig dühös vagyok rá, igen, de többet nem akarok róla beszélni.
Beth egy pillanatig csak hallgatott. Érezte a nagy harag rezdüléseit, ami egyenesen a nővéréből áradt. Nem tudta, hogy mi történt. A megcsaláson kívül másnak is kellett lennie, de Abby nem akart beszélni, és persze a kelleténél még jobban bezárkózott. Szeretett volna segíteni neki. Megvigasztalni őt. Viszont ez nem ment Abby távolságtartása miatt, így kénytelen a tettek mezejére lépni.
– Elmondhatnád mi volt az oka annak, hogy…
– Beth, kérlek, nem akarok erről beszélni – nyögött fel Abby. – Most az lenne a legfontosabb, hogy ezt az egészet megtudjam hol rontottam el. Egyszerűen nem fér a fejembe hogyan is ronthattam el.
– Tudod, hogy velem mindent megbeszélhetsz – szólalt meg a húga komoran. – Mesélték, hogy nagyon durva párbajt csináltatok a harmadik emeleten, és majdnem hívni kellett az egyik professzort, hogy szétszedjen titeket. Adamet soha nem bírtam, tudod. Mindig olyan tenyérbemászó volt. És ahogy Ricket is kiosztotta…
– Mikor beszélt vele Rick?
– Miután szakítottatok – fújt egyet Beth. – Együtt beszéltünk vele. Rick persze meg akarta ütni, de én megállítottam.
Abby leplezetlenül nyögött fel.
– Nem kellett volna beleavatkoznotok. Egyáltalán nem kellett volna.
– Valóban nem? – lépett be a szobába Rick, majd csatlakozott Beth mellé az ágyon. – Olyan átkokat használtatok, amivel meg is ölhettétek volna egymást. Szerintem pedig annak a kis pöcsnek tudnia kellett, hogy ki fogja levágni a golyóit, ha még egyszer a közeledbe jönne.
A két lány egyszerre sóhajtott fel, amikor meghallották a gonoszan vigyorgó testvérük nem titkolt fenyegetését. Amikor nem kapta meg a kellő visszajelzést, amire számított Rick csak csóválta a fejét.
– Most komolyan megfenyegetted? – nyögött fel Abby. – És nem átkozott meg? Elismerem, hogy én vak voltam, de hogy te is.
– Alig tudtam visszatartani, hogy ne üsse meg – vágott közbe Beth. – Látnod kellett volna. Igazi fúria tört elő belőle.
– Kis békák – morogta a fiatal varázsló, majd mindkét lány felé vágott egy fintort. – Meg tudnám úgy átkozni, hogy többet ne legyen neki egyetlen jó napja se. Ezt mind a ketten tudjátok.
– Te vagy hármunk közül a leghiggadtabb. Ne veszítsd el ezt a státuszt.
– Biztosan meg tudtad volna átkozni – hagyta rá Beth. – Alarick Piton a nagy varázsló.
– Elmész a francba!
– Egy párbajszakkörös ellen akarsz harcolni, aki auror kommandóban akar majd dolgozni? – fújt egyet Beth. – Ráadásul olyan sötét aurája van, hogy egy döntés választja el attól, hogy valami maffia tag legyen a Zsebpiszok közben.
– Ez túlzás – jegyezte meg Abby félhangosan.
– De akkor is a nővéremet és a húgomat senki sem fogja hülyére venni és megbántani – jelentette ki Rick fennhangon. – Nem vagyok pisis varázsló, aki azt se tudja hol van a pálcája eleje és a vége, ha meg kell átkoznom azt a szemétládát, akkor tőlem megkaphatja, amit érdekel.
Abby már éppen kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, ami megközelíti az őt ért igazságtalanság és erőszak igazságát, de inkább csak elterelte a beszélgetést más irányba. Nem kellett elmondani a testvérinek, hogy mi történt. Nem is akart senkinek. Éppen elég volt az, hogy Keelan tudomást szerzett róla.
– Ezzel a hozzáállással inkább a Griffendélbe kellett volna menned – szurkálódott Abby.
– Mindhárman tudjuk nővérkém, hogy neked sem a Mardekárban lenne a helyed – sóhajtott fel Rick. – Nem én választottam helyetted, és nem én akartam apát boldoggá tenni ezzel.
A legidősebb Piton lány összevonta a szemöldökét. Ez a testvérek között hétpecsétes titoknak számított. Abby könyörgött a Süvegnek, hogy ne abba házába ossza be, ahova eredetileg szánta. Annyi oka volt erre… Mindenesetre erről nagyon ritkán beszéltek. Szüleiknek pedig egyáltalán nem.
– Nem olyan rossz hely az a Mardekár ház – nevetett fel Beth, akit a Teszlek Süveg szinte fél percnyi gondolkodás után küldött a mardekárosok közé. – Még ha tele van olyan suttyókkal is, mint Adam. Ha van valaki, akit mindenki utál a suliban, na akkor az ő.
– Azért azt elmondhatnád min vesztetek össze – jegyezte meg Rick, miközben megigazította az egyik pergament a padlón. – Tudunk arról, hogy megcsalt. De ezen kívül lennie kell másnak is.
– De nem akarom elmondani – jelentette ki Abby határozottan. – Most pedig tűnés, mert meg kell fejtenem ezt a szöveget.
– Én tudom ki segíthetne – jelentkezett az öccse. – Én is természetesen segítenék, ha akarnék, de nem akarok. Viszont van, aki jobban ért ehhez.
– Kicsoda?
– Tíz galleonért megmondom – vigyorgott a fiú.
– Ahh, kérlek! Magam adnék tíz galleont azért, hogy hagyj békén és húzz el innen – intette le Abby. – Majd megtudom máshonnan.
– Én ingyen is megmondom – vigyorgott Beth.
Rick csak a fejét csóválta, és valamit motyogott az orra alatt, amit a lányok persze elengedtek a fülük mellett.
– Hallgatlak, hugi.
– Freya megérkezett a rezervátumba – szólalt meg a fiatalabb Piton lány. – Ha ő nem tudja mi a helyezt a rúnáiddal, akkor senki mást se.
Abbynek ez volt az elmúlt napokban a legjobb híre. Szinte rögön felderült, és már rohant volna, hogy találkozhasson vele. Mindig is felnézett a boszorkányra, mióta csak ismerte. Mindig nagyon jól szórakoztak, és Freya minden évben eljött a rezervátumba, olyankor pedig rendszeresen találkoztak.
– Meglátogatom.
– Mi is megyünk – jelentette ki Rick.
– Mi nem megyünk – mondta Beth. – Nekünk van itthon némi dolgunk. Mielőtt elmegyünk a táborba össze kell válogatnunk a cuccainkat.
– De az még csak nem is holnap lesz.
– Nem, de nagyon ismerem a te szokásaidat. Ezer évbe telik mire mindent elrendezel. A szőrszálhasogatás mestere vagy.
– Ugye tudjátok, hogy hiányozni fogtok? – kérdezte Abby, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve az ágyra ült kettejük közé, és megölelte a testvéreit.
– De én biztosan jobban – mondta Rick.
– Én még jobban – jelentette ki Beth.
– Mind a ketten kis törpegolymókok – zárta le a vitát a nővérük. Egy ideig ölelkezve maradtak így, amikor Rick megnézte az egyik pergament.
– Mi a fenének kell neked szerelmet hozó varázsige? Ezt csináltad az erdőben? – kérdezte öccse kíváncsian, akinek kedvenc tárgya volt a rúnaismeret.
– Szerelmet hozó? – kapott rá egyből Beth is a témára.
– Hagyjatok már.
– Ezt el kell mesélned.
– Ez egy házifeladat.
– Ühöm, persze. Házifeladat.
– Talán mégsem fogtok annyira hiányozni – fújt egyet Abby mérgesen. Aztán még veszekedtek egy sort, de a két testvére nem kapott választ a miértekre.
hozzászólások: 3
feltöltötte: Nyx | 2024. Aug. 04.
by Neola @ 2024 Aug 04
Tökéletes találkozás apa és fiu közt. Draco nagyon beleélte magát. Látom magam előtt a két szőkét ahogy beszélgetnek. És végre Crystal is meglett.
Az tényleg hátborzongató lehet hogy Lucius vonásai is tükröződnek Keelan-nen. Hát még a Malfoy ősök, hogy megfognak illetődni, amikor kiderül hogy lett egy unoka.
Azért nagyon kíváncsi vagyok Keelan, hogy fogja viselni az igazságot. És még mindig nagyon izgat a Hermione-Draco csevej.
Arról nem is beszélve, hogyan fognak újra egymásra találni.
Pitonék még mindig a legjobbak.
Hermione se tudom régi milyenek kisebb törékeny. Basszus, ha Draco tudná a kis hecce mit csinált.
Nagyon jó rész volt! Imádtam!
Ezer köszi!
Üdv. : Neola
Az tényleg hátborzongató lehet hogy Lucius vonásai is tükröződnek Keelan-nen. Hát még a Malfoy ősök, hogy megfognak illetődni, amikor kiderül hogy lett egy unoka.
Azért nagyon kíváncsi vagyok Keelan, hogy fogja viselni az igazságot. És még mindig nagyon izgat a Hermione-Draco csevej.
Arról nem is beszélve, hogyan fognak újra egymásra találni.
Pitonék még mindig a legjobbak.
Hermione se tudom régi milyenek kisebb törékeny. Basszus, ha Draco tudná a kis hecce mit csinált.
Nagyon jó rész volt! Imádtam!
Ezer köszi!
Üdv. : Neola
by Neola @ 2024 Aug 04
Még egy apró gondolat vagy akár kérés.
Szívesen megnéznék egy Draco Keelan fotót az ai által,ha még nem kísérleteztél ilyennel.
Üdv:Neola
Szívesen megnéznék egy Draco Keelan fotót az ai által,ha még nem kísérleteztél ilyennel.
Üdv:Neola
by Nyx @ 2024 Aug 05
Köszönöm Sokat gondolkodtam rajta hogyan is történjen ez meg, de a véletlen tűnt a legjobbnak. Főleg az, hogy többször is voltak egymás közelében mégis elkerülték valahogy egymást. Mondhatni Crystall hozta őket össze
Egyébként igen, tényleg félelmetes. Adott egy ilyen őszinte, élénk gyerek, akit nem kötöttek a Malfoy család elvei, és Draco egy az egyben Luciust látja benne, legalábbis külsőleg. Fúú erre nem igazán gondoltam bele, hogy mekkora sokk lehetett, amikor ezt megírtam. Jújj igen, a Malfoy ősöknek lesz egy kis meglepi, ha ugye minden kiderül.
Keelan, hát nem is tudom hogyan fogja viselni, majd ez igazából kiderül. Lesz olyasmi, amit nehezebben fog megemészteni, mint azt, hogy Draco az apja, viszont erről majd később. Draco és Hermione csevelyre még várni kell egy kicsit, de már nem olyan sokat.
Pitonékat imádom én is Majd lesz még velük jelenet. Bár majd az ikrek hamarosan elmennek táborba, de majd vissza fognak jönni.
Úhhh igen, igen! Draco meglepődne mennyire leamortizálta szegény Hermionét így reggelre, de majd helyre jön szegény, mert a következő fejezetben szükség lesz rá az aurori minőségében. Köszönöm szépen! Úúúgy örülök!
Fúú tényleg az AI-jal meg kellene Dracót és Keelant rajzolni. Hmm ez egy nagyon jó ötlet. Igaz a sárkánypokkelyeit Dracóra nem tudta rárajzolni, de annyi baj legyen. De nagyon jó ötlet. Megpróbálom mindenképpen. Gondoltam rá, hogy a szereplőket is meg kellene rajzoltatnom vele. Egyik másikhoz van egyébként képem egyébként, hogy hogyan néznek ki
Sokat gondolkodtam rajta hogyan is történjen ez meg, de a véletlen tűnt a legjobbnak. Főleg az, hogy többször is voltak egymás közelében mégis elkerülték valahogy egymást. Mondhatni Crystall hozta őket össze Egyébként igen, tényleg félelmetes. Adott egy ilyen őszinte, élénk gyerek, akit nem kötöttek a Malfoy család elvei, és Draco egy az egyben Luciust látja benne, legalábbis külsőleg. Fúú erre nem igazán gondoltam bele, hogy mekkora sokk lehetett, amikor ezt megírtam. Jújj igen, a Malfoy ősöknek lesz egy kis meglepi, ha ugye minden kiderül.
Keelan, hát nem is tudom hogyan fogja viselni, majd ez igazából kiderül. Lesz olyasmi, amit nehezebben fog megemészteni, mint azt, hogy Draco az apja, viszont erről majd később. Draco és Hermione csevelyre még várni kell egy kicsit, de már nem olyan sokat.
Pitonékat imádom én is
Majd lesz még velük jelenet. Bár majd az ikrek hamarosan elmennek táborba, de majd vissza fognak jönni.Úhhh igen, igen! Draco meglepődne mennyire leamortizálta szegény Hermionét így reggelre, de majd helyre jön szegény, mert a következő fejezetben szükség lesz rá az aurori minőségében. Köszönöm szépen! Úúúgy örülök!
Fúú tényleg az AI-jal meg kellene Dracót és Keelant rajzolni. Hmm ez egy nagyon jó ötlet. Igaz a sárkánypokkelyeit Dracóra nem tudta rárajzolni, de annyi baj legyen. De nagyon jó ötlet. Megpróbálom mindenképpen. Gondoltam rá, hogy a szereplőket is meg kellene rajzoltatnom vele. Egyik másikhoz van egyébként képem egyébként, hogy hogyan néznek ki
| név: | Remember me |
| e-mail: | (optional) |
| smile: |     |
| Captcha | |
Powered by CuteNews