18. fejezet
Sárkányrezervátum

Az ösvény kacskaringói egészen az erdő mélyére vezettek. A fák lombjai összeértek, és alig engedtek át fényt, este ez hátborzongatóan kísérteties lett volna, de nappal inkább baljóslatúnak tűnt az egész. A fiatal fiúnak olyan érzése volt, mintha nem kellett volna itt lennie, de ezt hamar legyőzte a kíváncsiság.

Draco határozott léptekkel rótta az ösvényt, egyértelműnek tűnt, hogy ő mennyire magabiztosan tudja merre kell mennie. Nyomában Keelannel, aki figyelmesen hallgatta minden szavát, a mostani rutin sokkal érdekesebbnek tűnt. A lombsátoron átszűrődő nap fénye megvilágította mindkettőjük tejfölszőke üstökét, Dracóét még mindig nagyrészt a hamu színezte piszkosfehérré.

– Merre megyünk tovább? – kérdezte Keelan, mikor elértek egy keresztúthoz.

– Jobbra megyünk – válaszolt Draco. – Viszont innentől kezdve ne térj le az ösvényről! Meglehetősen veszélyes. Ugyan a sárkányok éjszaka a legaktívabbak, de nappal sem veszélytelenek, remek a szaglásuk, a hallásuk, némelyikük szeret csapatban vadászni… Millió és egy dolgot el tudnék mondani, hogy miért kell óvatosnak lennünk. Általában ilyenkor javítjuk a kerítéseket is. Most azonban más miatt megyünk.

– Elmondod, hogy mi lesz az, ami miatt oda megyünk? – Rettentően kíváncsi volt. Végül is nem mindennap látott ilyen teremtményeket. Imádta a legendáslények gondozását, viszont a sárkányok egy egészen más kategóriát képviseltek, noha Hagrid szívesen megmutatta volna őket. Állítólag néhány éve tartott egy sárkánybemutató, de akkor Keelan egy kviddicsbalesetből lábadozott éppen.

– Van két sárkányunk, akiken valamilyen pikkelyfertőzést észlelt az egyik ügyeletes csoport, be kellett fognunk őket, aztán meg kell vizsgálnunk, hogy mi is okozza az elváltozást. Valószínűleg semmi komoly, de mivel relatíve kis helyen vannak sokan, így a többiek is elkaphatják. Ez beláthatatlan következménnyel járhat. Sajnos nehezen tudunk nagyobb területet elkeríteni úgy, hogy az a mugliknak ne szúrjon szemet.

– Sosem láttam még ilyesmit. – Draco örömmel töltötte el a fiú csillogó szeme, ami valódi érdeklődésről tett tanúbizonyságot. – Gyakoriak ezek a fertőzések?

– Nem túlságosan – rázta meg a fejét Draco. – A sárkányok mágikus lényeg, minden testrészük az. Általában immunisak a fertőzésekre, de akadnak olyan esetek, mint mondjuk egy terület harc során keletkezett sérülés, amikor a mágikus védelmük meggyengül. Valószínűleg itt is ilyesmiről van szó, és nem valamiféle mágikus fertőzésről, amit nehezebb megfékezni. Mindig óvatosak vagyunk.

– Értem – bólogatott Keelan. – Nagyon sokrétű ez a munka.

– Néha túlságosan is az – jegyezte meg Draco, aztán megvizsgált egy csapást, ami keresztezte az útjukat. Különösnek tűnt, de most nem volt ideje sem követni, sem tovább vizsgálgatni. – Nem megyünk túlságosan veszélyes helyre, viszont mondanom kell valamit.

– Igen?

– Tudom, hogy nem vagy már gyerek, de a szüleidnek tudnia kellene, hogy hol vagy – mondta a férfi a lehető legnyugodtabb módon, amilyenre csak képes volt. Keelan felkapta a fejét, és belenézett Draco szürke szemébe, aki igyekezett nyugodt maradni. – Néha elkap a hév, ha sárkányokról van szó, és mondhatni elrángattalak magammal ide.

Keelan elmosolyodott.

– Nem gond, a törvényes kereteken belül bármit csinálhatok, elmúltam tizenhét. Anya úgyis egész nap dolgozik, és mi csak ketten vagyunk. Legjobb esetben is halálra unnám magam otthon – magyarázta Keelan, egy pillanatra elkomorult, aztán gyorsan folytatta tovább. – Ez a legjobb dolog, hogy eljöttem ide. Bájitalt főztem volna otthon, de anya…

– Mi történt? – A fiatal hollóhátas annyira nehezen sóhajtott fel, hogy akár a világ összes problémája nyomhatta volna a vállát.

– Hülyeség az egész. Mostanában valamiért a szabad levegő lett a mániája – vonta meg a vállát a fiú. – Nem túl régóta vagyunk itt, de már most állandóan csinál valamit, amivel kiűzhet a szabadba.

– Igen?

– Mióta itt vagyunk, és amióta megátkozták kicsit rögeszmés lett – mondta Keelan. Maga sem értette miért mondja el ezt egy majdnem teljesen idegen férfinak, viszont végre jól esett beszélni, még akkor is, ha a problémái nem az eget verték. Ráadásul Abby Pitonra sem kellett gondolnia…

– Mit csinált? – kérdezte Draco. Beindultak a védelmező ösztönei. Nem tudta elképzelni, hogy Granger bántaná vagy megnyomorítaná közös gyereküket, mégis, ha volt valami, akár csak egy hajszálnyi probléma is, akkor közbelépett volna. Nem csak az apai jogai miatt, hanem mert így látta volna jónak.

– Elvarázsolta a könyveimet, és elvette az üstömet a hozzávalókkal együtt. – Keelan a szentségtöréssel azonosította anyja viselkedését. – Aztán meggondolta magát. Álladóan beszélni akar, mintha valami bajom lenne. Csak most… minden olyan bonyolult lett azzal, hogy őt áthelyezték ide. Egyébként jó fej, csak néha…

Draco nem bírta megállni, hátravetett fejjel felnevetett. Megpróbálta elképzelni Hermionét, ahogy kioktatja a fiát arról, hogy mennyire rossz könyvmolynak lenni, végül azzal ad nyomatékot a szavainak, hogy mindent elvarázsol. Mióta lett ilyen képmutató? Ő még emlékezett arra a lányra, aki mindenhova könyvet cipelt, és gyönyörű göndör hajával játszott a szél. Volt idő, amikor utálta? Nos, remekül tudott magának hazudni… Meg kellett ráznia a fejét, aztán újra visszatért a valóságba.

– Bocsánat, de annyira… Ez nem igazán vall arra, az eminens griffendélesre, akit ismertem – közölte végül, majd megtörölte a szemét. – Anyádat tíz esetben tizenegyszer könyvekkel megpakolva láttam Roxfortban. Persze nem emiatt emlékszem rá a leginkább.

– Igen, inkább a varázsvilág megmentése – mondta Keelan némi éllel, mintha nem is figyelne igazán a férfi szavaira. Talán jobb is volt így, mivel az idősebb Malfoynak rengeteg mondanivalója akadt volna, amivel elárulta volna magát. – Néha nehezen hiszem el, hogy megtette Harryvel és Ronnal együtt. Pedig nagyon jó auror.

– Pedig így volt – komorult el Draco. – Hermione Granger ott volt a tűzvonalban, és szinte gyerekként szállt szembe a halálfalókkal. Csak hajlamos ezt elfelejteni…

– Te is ott voltál? – tette fel a fogós kérdést a csillogó szemű hollóhátas.

A mágus egy pillanatig vívódott a válasszal. Hogy mondhatná el? Pont most, pont itt? És még csak az elején jártak a beszélgetésnek. Miért került ez ilyen hamar szóba? A régi hegek még mindig sajogtak néha, ha rossz volt az idő, és ez pont ilyen volt.

– Ott voltam, igen – bólintott Draco, és egy pillanatra lesütötte a szemét. Miért is tagadná? Hiszen megtörtént. A neve feketén-fehéren ott volt a halálfalók listáján, persze a megtért utána, de akkor is ott volt. – Csak rossz oldalt választottam.

– Halálfaló voltál? – Újabb kemény kérdés. A szívébe talált.

– Mindig ennyire rátapintasz a lényegre? – mosolyodott el keserűen a varázsló.

– Ne haragudj! Nem is ismerjük egymást annyira, hogy ezt megkérdezzem. Természetesen nem kell válaszolnod rá – mondta Keelan.

– Nincs semmi gond.

– Sosem beszéltem olyannal, aki a másik oldalon harcolt. Ennyi az egész. De persze ez nem tanulmányozás, hanem csak szimpla érdeklődés – magyarázta a fiatal fiú. – Nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni. Néha talán túlságosan is kíváncsi vagyok, anya néha is lehord emiatt…

– Ez a múltam, kölyök, amivel leszámoltam akkor, amikor vége lett a háborúnak – szólalt meg a férfi. Nem szokott erről beszélni, de ez egy különleges eset volt. – Tizenhét sem voltam, amikor megkaptam a Jegyet. Büszke voltam, elszánt és öntelt. A családom szolgálta Voldemortot és a vérségi eszméi egybecsengtek azzal, amit hallani akartak. A hatalommánia elhomályosít bizonyos dolgokat, és majdnem elkövettem egy olyan hibát, amit életem végéig bánnék, ha megtettem volna.

– Már emlékszem! Egész eddig azon gondolkodtam, hogy honnan ismerős a neved.

– Fogadok, hogy nem a Trófeateremben láttad…

– Sötét Nagyúr tündöklése és bukása című könyvben olvastam – vallotta be az eminens diák színtelen hangon. – Albus Dumbledore elleni merénylet. Draco Lucius Malfoy.

– Oh, hát könyvet is írtak, amiben megemlítenek? Nagyszerű! Mintha nem lett volna kusza így is az életem – nevetett fel Draco, de nem nézett a fiúra. Most először úgy gondolta, hogy jobb meg sem szólalni. Mi értelme lett volna? Évek óta nem gondolta ennyire fajsúlyosnak a múlt eseményeit, most elöntötte a szégyen. Magyarázkodjon? Sosem volt a stílusa. Mentségeket keressen magának? Sosem tette. De mégis a fia lépkedett mellette, s a tiszteletére vágyott. – Fogalmuk sincs milyen is volt…

– Sajnálom, ha megbántottalak – szólalt meg Keelan. – Nem akartam ilyen kényes témát szóbahozni.

Szerette volna elmondani, hogy pontosan mit olvasott a könyvben, de inkább nem tartotta a legjobb ötletnek a téma tovább boncolgatását. Tisztában volt vele, hogy Draco Malfoy a körülmények áldozata volt akkor, botorság lett volna hibáztatni érte.

– A múltam része ez, ahogy említettem, nem a jelené és nem a jövőé – mondta Draco és önkéntelenül kihúzta magát. – Ha veszélyesnek gondolsz, így, hogy ezeket tudod rólam, akár el is mehetsz, nem kényszerítelek semmire sem.

– Maradok – jelentette ki a fiú ellentmondást nem tűrő hangon.

– Rossz ember is lehetnék.

– Akkor miért mentettél meg egy sárkánytól? – világított rá Keelan. – Aki gonosz, annak mindegy mi történik a többi emberrel. Nem tesz nemes dolgokat.

– Talán – nevetett fel végül Draco. – De semmi sem tisztán fehér és semmi sem tisztán fekete. A döntés mindig a miénk.

– Draco, még valami.

– Igen?

– Nem érdekel, hogy halálfaló voltál – jelentette ki Keelan. A hangja kíméletlenül őszintének hangzott. Draco egy pillanatra elgondolkodott ezen, de nem akart sok időt szentelni annak az örömnek, ami most minden mást elnyomott. Higgadtnak kell maradnia.

– Ez igazán megnyugtató, kölyök. De anyádnak ne említsd ezt, ő cseppet sem megbocsátó típus. Erre menjünk tovább! – mondta a férfi, aztán megmutatta a következő ösvényt, ami elhaladt egy vízesés mellett. – Ha szerencsénk van, akkor láthatunk néhány fürdőző sárkányt is.

– Azta! – ámuldozott Keelan, aztán megszaporázta a lépteit, és további kérdésekkel bombázta Dracót.

– Igazán fejedelmi látvány.

– Elhiszem.

***

Freya egyedül volt az ebédlőben, mire felébredt, addigra a gondozók és a munkások már mind megreggeliztek, így kivételesen nem kellett senkivel sem beszélnie. Érdekes. Itt annyira megnyugtató volt minden, hogy nem esett nehezére elaludni, és még bájital sem kellett hozzá. Hetek óta most pihente ki magát először rendesen. És majdnem jónak is minősítette volna a kedvét a sok aggodalom és agyalás mellett, amit még mindig képtelen volt elhallgattatni.

Miközben a zabkásáját kanalazta átfutotta a vázlatfüzetét. Időtlen idők óta nem vette elő, néhány oldalra nem is emlékezett. Mennyire szeretett rajzolni, olykor órákon át ült és csak húzta a vonalakat, árnyékolt, satírozott, bűbájokkal kísérletezett. Hobbi volt, de most talán egy menekülő út lehetett a sok-sok gond elől. Évek munkája bújt meg a mágikus lapok között. Régi önmagát zavarta volna a tudat, hogy a vázlatfüzet tele van skiccekkel Dracóról, de a mostani önmaga csak nevetett rajta. Pálcájával eltűntetett néhány rosszul sikerült művet, a jobbakat pedig rendszerezte. Elégedett volt, egészen addig, amíg testvére meg nem jelent a helyszínen.

– Hát itt vagy – szólalt meg Finn. Mióta megérkezett bátyját bottal és tomporfájdalomtól meg-meggörnyedve látta. Persze nem csodálkozott, amiért nem mesélte el a pontos baleset részletei. – Jártam a házadban, de nem voltál ott.

– Reggelizni jöttem – felelte nemes egyszerűséggel a húga. Szúrós szemmel nézte a bátyját.

– Csatlakozom hozzád, persze csak, ha nem zavarok.

– Gyere csak! – mondta a boszorkány, aztán becsukta vázlatfüzetet. Finn felszisszenve foglalt helyet mellette. – Jól vagy?

– Persze, ez semmiség – legyintett fájdalmas mosollyal a varázsló, aztán párnázó bűbájt bocsátott a székre. – Pár nap aztán meggyógyul. Ez egy kis szünet most.

– Oké, ha te mondod. – Finn a testvérei közül Freyával értették meg egymást a legjobban, bár a Donovan testvérek közötti féltő szeretet legendás volt. A varázsló felsóhajtott. A húga legalább nem faggatta rögtön az állapotáról, noha mindig is kíváncsi természet volt, de annyira látszott mennyire meggyötörték az elmúlt hónap eseményei, hogy Finn a szokásosnál is jobban aggódott érte. A boszorka éppen a szájához emelte a zabkását, amikor Finn-nek eszébe jutott egy kérdés.

– Hogy érezted magad tegnap? – A kanál fájdalmas csörgéssel landolt az öblös kerámiaedényben. Freya hátradőlt és mérgesen nézett rá. Finn-nek volt egy olyan halvány sejtése, hogy bajban van.

– Helyben vagyunk – tolta félre a zabkásás tálat Freya jelentőségteljesen. – Mégis miért hoztad azt a szegény srácot ilyen kellemetlen helyzetbe?

– Beau-t? Srácot? Ne viccelj, idősebb, mint te! – méltatlankodott Finn, majd elvett egy szendvicset a tálcáról, aztán beleharapott. – Óvodásnak néz ki, de attól még így van…

– Nem ez a lényeg, hanem az, hogy a nyakába vartál egy idegennek – riposztozott a lány feldúltan. – Mégis miért csináltad, áruld el!? Valami különleges kezelést kapsz, amitől az agyad kezd feloldódni az agyvizedben?

– Azt hittem, örülni fogsz…

– Hogy lehet ilyesminek nem örülni? – forgatta meg a szemét Freya. Finn azonban úgy tett, mintha nem is látta volna ezt a gesztust. – Nem azért jöttem ide, hogy majd táncikálni menjek idegenekkel. Gondolhatod milyen boldog vagyok ettől.

– Akkor mi a baj? – tárta szét a karját értetlenül a bátyja.

– Nem hallod a szarkazmust a hangomban, bátyus? – kérdezte a fekete hajú boszorkány cseppet még mindig feldúltan. – Ne kell mindig azt tenned, ami először az eszedbe jut.

– Rajtad, sem egyszerűbb kiigazodni, mint más nőkön – legyintett Finn. Freya legszívesebben behúzott volna neki egyet. Persze nem volt meg a testi ereje hozzá, sőt a testvére ebből sem tanulna… kis túlzással egy hónapig azon gondolkodna miért is kapta a pofont.

– Ezt igazán elrontottad. Miért van az, hogy mindig azt érzem, valamit titkolsz előlem? – nézett rá Freya gyanakodva. A férfi csak megvonta a vállát, mintha nem is tudná a húga miért is van ennyire kiakadva. – Készülsz valamire?

– Talán csak elhallgatok, de nem titkolózom. Az Gabe feladata – tette hozzá duzzogva. – Beszéltem nemrég anyával…

– Helyben vagyunk megint… Mit mondott? Várj, kitalálom! A húgod elrontja az életét, a karrierjét, úgy viselkedik, mint egy őrült, igazam van? – Egyre inkább felmérgesítette magát, ahogy egyre jobban belelovalta magát az örökös családi vitákba.

– Aggódik. És semmit nem mondott a karrieredről.

– Ez nem újdonság. Nekem is mondta, hogy beszéljek a fejeddel. Szóval anyánk üzeni, hogy rendezd az életed – adta át az üzenetet egy gúnyos mosoly kíséretében Freya. Finn éppen jóízűen bele akart harapni egy zsemlébe, de aztán meggondolta magát.

– Remek. Neked meg azt üzeni, hogy a vakációd végén várnak vissza. Annak ellenére is visszavárnak, hogy kettérepesztetted az Minisztérium épületet. És nem kell bújkálnod.

– Elmondta? – hüledezett Freya, majd a kelleténél haragosabban vágta bele a kanalat a maradék zabkásába. Finn gúnyosan mosolygott, mintha egyenlített volna és karba tett kézzel hátradőlt volna, ha nem fájt volna annyira a tompora. – Ezt nem hiszem el. Ráadásul a tárgyalás se volt meg…

– Gyorsan terjednek a hírek húgocskám.

– Ez igazán nagyszerű mondhatom. Persze Gabe-re, Gavinre és rád nem dühös, amiért vihart csináltok Magyarországon. Áprilisban hóvihar? Ti nem vagytok eszeteknél!

– Ne már, hiszen hamar elolvadt – rázta meg a fejét Finn, miközben gyanúsan másfelé nézett.

– Mondd ezt azoknak, akik három napra ott rekedtek valahol – forgatta meg a szemét a boszorkány. – Felelőtlenek voltatok.

– Igen? És a földrengés Dublinban?

– Csak egy kicsi volt. – Persze ennek pontos körülményeiről Freya mélyen hallgatott. Még a szüleinek sem merte elmondani a teljes igazságot. Mindenki azt hitte, hogy a tárgyalása sétagalopp lesz, és megússza egy megrovással.

– Majdnem leleplezted a varázsvilágot.

– Bagoly mondja…

– Mi történt?

– Semmi az égvilágom – tárta szét a karját Freya. Tudta, hogy ez hazugság volt, de volt, amiről egyáltalán nem akart beszélni Finn-nek.

– Nekem elmondhatod.

– Neked sem akarom elmondani. Hagyj békén ezzel! Anyát meg bízd rám.

– Rendben – tette fel a kezét védelmezőn Finn.

– Kérnél tőled valamit.

– Mit?

– Többet ne csináld ezt – kérte Freya.

– Micsodát? – kérdezett vissza Finn értetlenül, bár voltak sejtései.

– Mi lenne, ha nem szabadítanád rám megint a barátodat? Semmi szükségem arra, hogy bárki kísérgessen, szórakoztasson. Ezt senkire se erőltesd rá. Iszonyat gáz.

– Beau megsértett?

– Miért tett volna ilyet? Mi bajod van neked? De most komolyan… Tesztelni akarsz? Nem fog bejönni, mert… Hagyjuk nincs kedvem a hülyeségeidhez.

– Freya…

– Hagyj békén, Finn! – mondta dühösen a lány. – Nem kell a kioktatás, nem kell a gyámkodás, csak hagyj békén!

– Ne már…

Freya felnyalábolta a vázlatfüzetét, aztán kiviharzott az ajtón. Nem is figyelte merre megy, csak elindult a fák felé. Olyan gyorsan elhagyta a tábort amilyen gyorsan csak lehetett. Nem is figyelte merre megy. Ismerte a környéket, hiszen már nem először járt itt. A lábai maguktól vitték a biztonságos úton. Az ébredő erdő csendjét csörtető léptek zavarták meg, és ismerős férfihang.

Freya idegesen hajtotta félre a cserjéket, s néha megtépázta a bokrokat is. Tudta, hogy nincs értelme dühösnek lennie, hiszen Finn… mindig is ki tudta hozni a sodrából, ha őszinte akart lenni, akkor a testvérei közül ő volt az egyetlen, aki állandóan képes volt kiborítani. Miért kellett felhoznia Beau-t is? Mintha kötelessége lenne mindenkinek őt szórakoztatni. Köszönte szépen egyedül is képes volt erre.

Miközben magában füstölgött egyenesen belefutott a hang tulajdonosába.

– Freya! – szólalt meg mögötte Draco. A boszorkány egy pillanatra kizökkent az állapotából és megfordult.

– Draco, de jó, hogy jössz… – kezdte mosolyogva a lány, de az arcára fagyott a mosoly, amikor meglátta a férfit és egy kamasz fiút, aki lehetett volna egy káprázat is, mert pontosan egyformák voltak. Gyorsan leküzdötte a zavarát. – Oh, helló! Mi még nem ismerjük egymást.

– Keelan Granger, nagyon örülök – mutatkozott be a jóvágású Malfoy-klón. Freya még mindig természetellenes mosollyal nézett rá.

– Én is örülök. Freya vagyok.

– A sárkányokhoz mész? – zökkentette ki Draco. – Ha minden igaz mostanra Skótéknak be kellett fogniuk a pikkelyfertőzött sárkányokat.

– Igen – bólogatott zavartan a lány, bár semmi ilyen terve nem volt, majd elengedte Keelan kezét. – Akkor ezek szerint ti is oda készültök.

– Igen. Megmutatom Keelannek a magyar mennydörgőket. Kivételes példányokról van szó – mondta Draco nem kisebb büszkeséggel, mint amivel a fiát kalauzolta a rezervátumban.

– Ez nagyszerű, akkor menjünk együtt. – Még soha nem érezte magát ennyire zavarban, még a vázlatfüzetet is majdnem elejtette. – Keelan, te is gondozó tanonc vagy?

– Áh, nem – jegyezte meg a fiú egy apró szégyellős mosollyal. – Igazából ma reggelig semmi közöm nem volt a sárkányokhoz.

– Keelan segített nekem elfogni egy elkóborolt sárkányt – magyarázta Draco.

– Komolyan? – kérdezett vissza hüledezve Freya. Már átélt néhány sárkánybefogást, sárkányszökést, de azt általában nem ketten szokták csinálni.

– Csak egy pár hónapos sárkánybébi volt – mondta Keelan.

– Minden sárkány veszélyes – jegyezte meg a boszorka. – Egyszer láttam egy bébit, ami alig két hónaposan öt méteres lángot fújt. Szegény bátyámat megpörkölte.

– Finnt? – szólalt meg Draco. – Erre nem is emlékszem.

– Gavint. Azóta rövid a haja. Persze vicces volt, de akkor is. Csodálatos állatok. Főleg a pikkelyeik.

– Lerajzolod őket? – kérdezte a Granger fiú kíváncsian. A boszorkány végre egy kicsit felengedve ránézett a füzetére, aztán válaszolt.

– Igen, ez a hobbim, de nem csak őket rajzolom, hanem bármit, ami megihlet. Viszont ma kedvem támadt egy-két képet készíteni.

– Majd elkérhetem őket? – jelentkezett Draco. – A többieknek biztosan nem jut eszükbe lerajzolni a pikkelyfertőzést. Jobb később felkészülni ezekre az esetekre.

– Persze nem gond. – Mielőtt folytatták volna a beszélgetést meg is érkeztek a tisztásra. Freya szólalt meg először: – Paracelsus vérére!

Két sárkány feküdt édesdeden egymás mellett a fűben. Hatalmasak voltak, gyönyörűek és pompásak. A boszorkány kicsit odébb húzódott, aztán néhány bokor takarásából figyelte őket. Mintha tavaly nem lettek volna ekkorák. Sosem tudott betelni a látvány brutális szépségével.

Keelan tágra nyílt szemekkel, szinte megbabonázva figyelte a hatalmas mágikus lényeket, ahogy nyugodtan pihentek, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Halk torokhangú morgás tört fel belőlük, hiszem még álmukban sem veszthették el a természetes vadságukat.

– Íme Zeph és Runa – mutatott Draco a hatalmas monstrumokra, körülbelül olyan büszkeséggel, mintha gyermekei lennének. – Most kicsit alszanak, de… Beau-tiful, te meg mi a fészkes futkárvakondot csinálsz?

– Mester, jó reggelt! Mi az ábra, Keelan! Pont egy rekordkísérletet csinálok – vigyorgott rájuk a varázsló, miközben a csapattagok tőreivel zsonglőrködött. Pólójától már régen megszabadult a nagy melegben.

Skót, aki eddig nevetve figyelte, igyekezett nem Draco szemébe nézni, aki karba tett kézzel figyelte a jelenetet. A hebrencs ausztrál nevetve csacsogott tovább, de amikor meglátta Freyát kiesett a ritmusból. Egy pillanatra egymás szemébe néztek. A boszorkány egyetlen egy átokkal megállította a levegőben Beau felé száguldó tőröket, amik aztán irányt változtattak, s mélyen befúródtak a földbe.

– Jó reggelt, Freya!

– Jó reggelt! – mondta egykedvűen a boszorka, aztán leült az egyik kőre, és kinyitotta a jegyzetfüzetét. Nem nézett rá többet, s azt sem látta, hogy a férfi milyen tekintettel figyeli őt. Beau a látványtól mámorosan állt a tűző napon, s akkor józanodott ki, amikor mestere tovább kívánta korholni viselkedése miatt.

– Mégis mi a jó sárkánykarom ütött beléd? – kezdte az őrjöngést Draco. Kénytelen volt ráfigyelni, de a szürke szemek nem ígértek neki semmi jót.

– Csak…

– Azt hiszed, hogy ez cirkusz?

– Hát mutatsz némi hasonlóságot egy oroszlánszelídítőhöz, Draco mester.

A többiek persze erre a kijelentésre megpróbálták elfojtani a nevetésüket. Skót sejtette, hogy ezt még megkeserüli. A másik hat tanonc, akik általában Morgana keze alatt élvezték az oktatás szépségeit, még nem voltak tisztában Malfoy mester haragjával, és azzal sem, hogy a következő egy hétben serényen pakolhatták a zsákokba a sárkánytrágyát és végezhettek mindenféle kulimunkát, amit csak lehetett. Persze Dracót most Beau megrendszabályozása kötötte le elősorban.

– Csak meg akartál sebesülni? Ezek a tőrök éppenséggel nem arra falók, hogy a mellkasodba álljanak. Mi lenne velünk, ha szíven szúrnád magad. Na, nyomás dolgozni! – adta ki az utasítást a haragos mester. Miért is kellett Beaunak pofákat vágni hozzá? Legszívesebben gyorsan megfojtotta volna a vigyorgó ausztrált.

– Igen, mester! – kiáltott Beau, és gyorsan vigyáz állásba vágta magát, aztán rezzenéstelen arccal hallgatta a mentorát. – Már megyek is, mester.

– Később még beszélünk erről! – morogta fojtott hangon Draco, majd igyekezett leküzdeni a vágyát, hogy taslit adjon a hebrencs ausztrálnak.

– Rendben, mester! – válaszolt hasonló hangerővel a tanonc.

– Add vissza, mindenkinek a tőrét! – utasította a férfi.

– Ahogy akarod, mester! – Beau meghunyászkodott ugyan, de fél szemmel még Freyát figyelte, s egy apró fél mosollyal rákacsintott. A boszorkány nem viszonozta a gesztust, inkább másfelé emelte a tekintetét.

– Vedd fel az inged! – szólalt meg a varázsló, de nem tette szóvá a kis közjátékot, aminek tanúja volt, hanem legyintett egyet, aztán bemutatta Keelant a többieknek. Az újoncokat nem igazán érdekelte a nagy hasonlóság Draco és Keelan között, de Skótot, Beaut és Freyát annál inkább.

Freya a vázlatfüzete mögül figyelte, ahogy Beau és Keelan úgy üdvözli egymást, mintha már régi barátok lennének, aztán az ausztrál hanyagul átkarolta a fiú vállát, és már el is kezdte sárkánytanra okítani. Heves mozdulatokkal magyarázta, hogy mennyire irgalmatlanul büdös mindegyik példány, és ha ezen a vonalon maradunk, akkor a magyar mennydörgő a legrosszabb. Freya tovább nézte őket. Valahogy Beau most természetesebbnek tűnt, mint tegnap este, amikor táncolni vitte. Aztán Draco csatlakozott kettőshöz, és ő folytatta tovább az előadást a sárkányokról.

A boszorkány vett egy mély levegőt, majd meghúzta az első vonalat, aztán hamarosan kizárta a külvilágot. Sokáig ült törökülésben a kő tetején, s megmaradt ebben a dermedt pózban, csak a keze mozgott, és egyáltalán nem érdekelte, hogy a szén feketére festette az ujjait. Vonalak, satírozás, árnyékok, mindent a legaprólékosabban ki akart dolgozni, csak úgy siklott a papíron, mintha nem is tudná pontosan mit alkot, amíg meg nem látja az összképet. Egészen addig nem vette észre Dracót, amíg a varázsló árnyékot nem vetett a papírra.

– Egészen megkapó kép rólunk – szólalt meg kellemes bariton hangon. Freya mérgesen nézett fel és tekintetük találkozott. Jelentőségteljesen tette le a széndarabot, aztán megmozgatta görcsös kezét. – Bár szerintem túlságosan nagy az orrom. Keelant jól elkaptad. Viszont Beau-t… borzalmas feje lett szegénynek.

Freya akaratlanul is megnézte a képet. A három férfi tökéletes pillanatképe köszönt vissza a sárkányok mellett. Semmi elnagyoltság. Megborzongott, amikor Beau-ra nézett, túlságosan is eleven volt a rajz, noha a valóságot nem közelítette meg. Mindig ekkora elánnal vetette bele magát, amikor alkotnia kellett valamit, de ez valahogy más volt. Sajnálta, hogy nem színes a kép, bár Beau zöldeskék szemét nehéz lett volna megörökíteni… Ahh, gyorsan elhessegette magától ezt a gondolatot.

– Amihez nem értesz, Draco Malfoy, abba ne szólj bele! – szólt rá a csúfolódó varázslóra a boszorkány. – Az orrod meg… örülj, hogy nem rajzolom még nagyobbra, amilyen a valóságban is lesz, ha találkozik az öklömmel!

– Nem tett jót, hogy ennyi férfi között nőttél fel.

– Képmutató vagy!

A varázsló mélyet sóhajtott, majd nekitámaszkodott a sziklának. Freya megigazította a vázlatfüzetet, aztán megmozgatta a bal kezét, ami még mindig kicsit elgémberedett volt.

– Valamit ezek szerint el akarsz nekem mondani – szólalt meg Draco egy kis hatásszünet után. – Ki vele!

– Majd, ha mondasz te nekem valamit – mondta a boszorkány, aztán fejével alig láthatóan Keelan felé biccentett, aki éppen Beau-val együtt valamiféle furcsa szerszámot vizsgálgattak. Szerencsére mindketten hallótávolságon kívül voltak. – Keelan a rokonod?

Draco csak hallgatott. Freya tekintete pedig az idősebb és a fiatalabb varázsló között cikázott a tekintete.

– A fiad, igazam van? Hogy is van ez?

– Igen, ő a fiam – bólintott Draco, majd karba tette a kezét. – Nem tudja még. Én is csak nem régóta tudom. Véletlenül futottunk össze ma reggel.

– Hogy mi van? – kérdezett rá Freya. – Azt hittem, hogy valamilyen rokonod. Nem gondoltam, hogy egyből beletrafálok. Merlinre, Draco…

– Megtennéd, hogy halkabb leszel? Szeretném a megfelelő pillanatban elmondani neki. Beszélnem kell az anyjával is előbb.

– Figyelni fogok… Csak nem értem. Nagyon nem értem. Mégis, hogy a fenébe? Vagyis nem a hogyan érdekel, hanem az…

– Később elmagyarázom – segített a férfi. – Ez egy meglehetősen hosszú történet.

– Remélem is. Tizenvalahány év sok idő.

– Ahogy mondod. Még nem túl… – Draco elhallgatott.

– Persze, megértem.

– Később beszélünk – mondta végül a varázsló.

Freya még egy ideig aggódva figyelte Draco távolodó lépteit, aztán újra belemerült a kép rajzolásba. Észre sem vette, hogy valaki szemtelenül mögé lopakodik, majd egyszer csak arra eszmélt, hogy elképesztően finom, férfias illat csapja meg az orrát, aztán egy hosszú lobonc súrolja a vállát.

– Így nézek ki? – hallotta a kellemes ausztrál akcentust. – Jobb, mint amit a tükörben látok. Hadd nézzem!

Azzal arcátlanul átnyúlt a boszorkány válla fölött, majd kikapta a vázlatfüzetét az öléből.

– Hééé, még nem vagyok kész! – riposztozott Freya. – Különben sem engedtem meg, hogy belenézz.

– Minden érdekel, amit csinálsz. Különösen, ha én vagyok a téma.

– Ez nem csak rólad szól – magyarázta a boszorkány, de persze Beau már szerelmes volt a képbe, és nem akarta elereszteni.

– De én vagyok ezen a képen a legszebb és a legszexibb, a többiek meg… hozzám képest semmik. Tehetséges vagy.

– Miről beszélsz? Add vissza! – morogta Freya mérgesen.

– Megtartom inkább! – vigyorgott tovább Beau, aztán belelapozott a vázlatfüzetbe.

– Add vissza! Nem fogom még egyszer mondani – fenyegetőzött a lány.

– Varázsszó? – A varázsló ártatlanul nézett rá, miközben a szemébe nézett, és az összes rajzát a mellkasához szorította.

– Menj a francba! – felelte egyszerűen Freya, majd lemászott a szikla tetejéről. Kis híján elesett, mivel rettenetesen elzsibbadt a lába.

– Neeem valami sokkal szebbre gondoltam – vigyorgott a szemtelen varázsló.

– Tudod, rengeteg bűbájt tudok, amivel elvehetem tőled a rajzokat – mondta Freya felhúzott orral, amire Beau csak egy mosollyal felelt. – Nem ajánlom, hogy felbosszants.

– Tessék, próbáld ki valamelyiket! Olyan rég volt már, amikor megátkozott valaki – jegyezte meg az ausztrál varázsló azon a jellegzetes ausztrál baritonján, amitől a boszorka megborzongott, és széttárta a karjait.

– Te most játszadozni akarsz? – lépett hozzá egy lépéssel közelebb a lány. Beau is közelebb lépett.

– Nem – közölte még mindig jókedvűen a férfi. – Csak arra akartam utalni, hogy egyetlen egy átokkal, bűbájjal, varázsigével nem ártanál nekem.

– Erre nem vennék mérget – sziszegte Freya, és már készítette a pálcáját.

– Jól szórakozol, barátom? – jelent meg a színen Skót, s ezzel egy időben jelentőségteljesen hátba vágta Beaut, aki a meglepetéstől majdnem orra bukott és kis híján kiejtette a kezéből az értékes rajzokat.

– Skót, te itt vagy? – hörögte a fiatal férfi mérgesen, mivel alig kapott levegőt.

– Baj van a látásoddal? – kérdezte karba tett kézzel a varázsló.

– Nincs, nincs – köhögte a hebrencs férfi, aztán igyekezet mély levegőt venni. Ellenőrizte, hogy nem repedt-e meg valamelyik csigolyája. Szerencsére más nem maradt az erős ütés után csak egy piros tenyérnyom. – Talán kicsit, de ááúú.

– Akkor jó – vigyorodott el Hayden, aztán megszorította a szökevény újonc vállát. – Mi lenne, ha lassan elindulnál a dolgodra? Aztán Freya egyedül rajzolhatna tovább.

– Talán jobb lett volna egy átok – mormolta Beau, miközben eltorzult az arca. – Lehet róla szó, hogy nem töröd el a vállam? Marha lassan gyógyul be, ha mugli módszerrel próbálod.

– Hayden, kérlek, ne bántsd! Olyan szerencsétlen és gyenge szegény – mosolyodott el Freya, majd egyetlen gyors mozdulattal kirántotta Beau kezéből a füzetét. Miközben magához ölelte az értékes gyűjteményt, mélyen belenézett a varázsló szemébe. Düh szikrákat látott benne, amik fel-felvillantak, aztán már újra mosolygott. Nem tudta, hogy Angus Beau gyűlölte, ha gyengének nevezték.

– Kicsit odébb szorítsd meg a vállam, Skót barátom – kérte végül Beau, aztán szabad kezével megmutatta a fájó pontot. – Már hetek óta beállt és… Merlinre!

– Így már jobb? – váltott fogás Hayden. Hátborzongató reccsenés volt a válasz. A varázsló megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Sokkal! Kösz, haver, jövök eggyel – paskolta meg a kollégája vállát, aztán fütyörészve gyorsan végzett néhány karkörzést.

– Akkor szedd a lábad, mert mindjárt indulunk! – adta ki a parancsot Skót. – Már nem tart sokáig a kábító átok hatása.

– Visszamegyek a táborba – jelentette ki a boszorkány, miközben megállapította, hogy Angus Beau nem százas. – Jó munkát, fiúk! Később találkozunk.

Beau intett utána, majd, amikor Freya hallótávolságon kívül került Skót újra megszólalt:

– Vigyázz ezzel a csajjal, Beau!

– Miért?

– Megégetheted magad, de nagyon csúnyán. Aztán vinnyoghatsz utána egész életedben – jósolta meg a hebrencs ausztrál jövőjét Hayden.

– Lehet, hogy pont ezt akarom – vonta meg a vállát a varázsló, aztán ábrándosan a lány után nézett, aki már régen eltűnt a látószögéből. – Megégetni magam… nagyon. Nem láttad milyen gyönyörű? A legszebb nő a világon.

– Megérdemelnél tőlem is egy taslit – csóválta meg a fejét Skót. – Azt hiszem, akkor kijózanodnál.

– Nana! Draco mester megmondta, hogy csak ő foglalkozhat a nevelésemmel, egyébként ő mindig kisebbeket üt, mint te. Sajnálom előre is a tanoncodat.

Skót öblösen felnevetett.

– Na, menjünk! Nem akarok ebéd lenni.

A két varázsló vidáman indult el a többiek után. Beau igyekezett felzárkózni, majd Keelan és Draco mögé került, akik elmélyülten beszélgettek a sárkányok betegségeiről és a gyógyításról. Valamiért erős kísértést érzett, hogy félbeszakítsa a számára unalmas társalgást, ami elsősorban azért volt unalmas, mert őt kihagyták belőle.

– A fajok diverzitása mennyire teszi nehézzé a megfelelő élettér kialakítását? – kérdezte Keelan.

Draco már éppen nyitotta volna a száját, amikor Beau megelőzte.

– Vigyázz! Ne kérdezz ilyesmiket tőle, mert a végén még megkapod a választ is, az meg iszonyatosan unalmas lesz – vigyorgott a varázsló. – Dög meleg van, Malfoy mester, nem megyünk valami hűvösebb helyre?

– Komolyan azt szeretnéd Beau-tiful, hogy beverjem, azt a beautiful képedet? – morogta Draco. – Mi bajod van neked?

– Szomjas vagyok – vágta rá a nyűgös varázsló, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga –, ha jobban meggondolom, kissé éhes is.

A mester fáradtan felsóhajtott, aztán megcsóválta a fejét. Mégis miért verte meg a sors egy ennyire idegesítő tanonccal? Örült volna inkább annak, hogy ma nem kellett a gyakorlati vizsgáját elvégeznie, nem inkább őt kergette az őrületbe. A varázsló kiskutya szemekkel nézett rá. Hát persze, hogy kajáért akart elmenni, aztán két óráig biztos nem látják viszont. Mindig ezt csinálta… Két óra nyugalom, így fordított szemszögből nézve egészen másképp hangzott. Mielőtt válaszolhatott volna Beau újra megszólalt.

– Megmutatnám Keelannek a rezervátumot, de nem ezt, hanem az érdekesebb részét visszafelé. Látom, hogy már ő is éhes.

– Kösz, rendben vagyok így – ellenkezett a fiú, akinek esze ágában sem volt elmenni innen. – Még szívesen maradnék, ha lehet.

– Maradhatsz ameddig akarsz – mosolyodott el Draco, s boldogabb nem is lehetett volna. Viszont a hebrencs ausztrál nem hagyta abba a siránkozást.

– Mindenki sajnálja tőlem a limonádét? – fintorgott durcásan Beau, mintha legalább fele annyi idős lenne, mint amennyi egyébként volt.

– Jól van, menj vissza a táborba! – válaszolt neki a mester. – De ne feledkezz meg a…

Viszont megint csak félbeszakították. Michael, Morgana lusta fia, magát meghazudtoló sebességgel, üvöltve rohant velük szemben. A fiatal varázslót ilyen eszeveszett tempóban futni soha nem látták, miközben átugrotta a bokrokat.

– Ennek meg mi baja? – kérdezte fennhangon Skót. – Morgana megint megátkozta?

– Nincsenek füst és korom nyomok – nézte Beau, aztán nyújtogatni kezdte a nyakát, hogy jobban lásson. – Lehet, hogy megsütötte a nap?

– Draco! – hangzott a segélykiáltás az ösvény felől.

– Mester, téged keres – sóhajtott fel az ausztrál varázsló. – Ez most a te gondod.

– Még meghallom a saját nevem.

– Elnézést a tiszteletlenségért, mester.

Mielőtt Draco reagálhatott volna Michael megérkezett.

– Ledőlt… a kerítés az északnyugati határon! Meg sérültek… a védőbűbájok – kiabálta a fiatal fiú, mikor odaért hozzájuk, aztán hörögve az oldalát masszírozva megállt. Skót odahajított neki egy üveg vizet, amit hálásan fogadott, majd gyorsan elhadarta a részleteket. A helyzet több volt, mint súlyos. Draco olyan cifrát káromkodott, hogy még Beau is felkapta a fejét.

– Hú, Draco mester, ezt majd elmondod még egyszer? Én is szívesen megtanulnám. – A tejfölszőke férfi egyetlen gyilkos pillantása elég volt, hogy Beau befogja a száját, aztán felfogta a helyzet komolyságát.

– Menjetek vissza a táborba Keelannel! – adta ki az utasítást Draco. – Nincs kerülőút.

– Rendben – bólintott a férfi, aztán a kicsit ijedt hollóhátasra nézett. – Gyere, cimbora! Kivezetlek a tűzvonalból.

– Később még találkozunk – ígérte Draco. – Keelan, gyere, amikor ráérsz!

– Köszönöm!

Az idősebb Malfoy csak elmosolyodott, aztán Skóttal és Michaellel együtt hamarosan eltűntek a sűrűben.

– Megvan a délutáni program – sóhajtott fel Beau. – Megint kerítést fogunk építeni. Na, tűnjünk el innen!

– Gyakran van ilyen?

– Időnként – vonta meg a vállát Beau. – De ez most nagyobb gáz.

– Miért? – kérdezte Keelan elkerekedett szemmel.

– Arrafelé van a legtöbb sárkány, de ne aggódj csak a csapat felét szokták ilyenkor megenni, főleg az újoncokat – jött a válasz széles vigyorral.

– Nem igazán hiszem el.

– Pedig így van – nevetett Beau.

hozzászólások: 0