Fejezetek
20. fejezet
20. fejezet
Mérges fúriák
Piton és Hermione együtt érkeztek meg a helyszínre, ahol már javában folyt a munka. A hír a betörésről éppen akkor érkezett, amikor Hermione megérkezett Wallba. Piton pedig éppen pont kapóra jött egy hoppanálásra, így nem kellett seprűt használnia. Hermione vegyes érzésekkel közeledett a megrongált kerítéshez, de egyetlen egy sárkány sem volt a közelben, ami mindenkit megnyugtatott.
A rezervátum dolgozói varázslatokat, bűbájokat mormoltak, s közben igyekeztek minél inkább befoltozni a kerítésen tátongó lyukat, amin nem egy, hanem akár három-négy sárkány is meg tudott volna szökni. Mindannyian egységben dolgoztak a javításokon. Hermione megfigyelte a védőbűbájokat, amik meghaladták egy átlagos védendő terület vagy háztartás bűbájait.
A biztonsági varázsló és a körzeti auror gyorsan megtették a tiszteletköröket, aztán ők is vizsgálódásba kezdtek. Morgana folyamatosan az újoncokat figyelte, akik derekasan állták a strapát, és csendes együttműködésben követték a rangidős gondozók utasításait. Amikor már elégedett volt az eredménnyel, rábízta őket Skótra, majd Hermionéhoz fordult. Széles mosollyal üdvözölte a boszorkányt.
– Örülök, hogy újra látom, Hermione!
– Én is – bólogatott kedvesen a boszorkány. – Bár nem gondoltam volna, hogy egy ilyen ügy miatt találkozunk.
– Köszönetet szeretnék mondani önnek – kezdte mosolyogva Morgana.
Hermione szólásra nyitotta a száját. Nem igazán értette, hogy miről van szó. Általában vagyis az esetek nagy százalékában egy aurort nem láttak szívesen, pláne nem mondtak neki köszönetet. A másik boszorkány nagyon is izgatottnak tűnt, mintha be akarna neki valamiről számolni. Vagy legalábbis az aurorszimata ezt súgta.
– Miért is? Nem igazán értem – mondta zavartan.
– A fia miatt Hermione. Segített Crystall befogásában. Hálásak vagyunk érte. – Hermione lába földbegyökerezett. Mégis mi történhetett? Keelan mindig megfontolt gyerek volt, nem keveredett bele semmibe.
– Crystall?
– Az egyik sárkányunk. Megszökött – váltott csevegő hangra Morgana.
Hermione érezte, hogy kissé meginog. Keelan és egy szökött sárkány. Megrázta a fejét, hogy egy kis időt nyerjen.
– Azt hiszem, én még nem hallottam erről a történetről – közölte a boszorkány, aztán felgyorsult a szívverése. Érezte, hogy enyhén megszédül, rossz előérzete volt. – Elmondaná, hogy mégis mi történt?
– Keelan és az egyik gondozóm ma reggel egy szökött bébi sárkányt hoztak vissza a rezervátumba. Az erdőben kóborolt szegény pára – magyarázta Morgana elnézően, mintha egy kóbor kutyáról beszélne. – Túl izgága, de kölyök még, és próbálgatja a szárnyait, viszont veszélyes egy bestia, ahogy minden sárkány az természetesen. Ha a falu határához ért volna, bele sem merek gondolni.
Hermione előtt felrémlett a magyar mennydörgő hideg szürke szeme, méretes, csattogtató fogai, forró lélegzete, a többire meg gondolni sem akart. Veszély – csak ez az egy szó kavargott a fejében.
– Igazán? – mosolyodott el kényszeredetten az auror. – És mit tett az én fiam?
– Befogta, és visszarepült gondozónkkal együtt a táborba a sárkánnyal. Bátor gyerek – veregette meg Hermione vállát, aki rettenetesen meglepett arckifejezést öltött. Szándékosan nem említette Dracót, hiszen Morgana látta maga előtt a jeleket, ami a boszorkány növekvő pánikjára utalt. – Nem sok varázsló van, akinek lett volna ehhez elég bátorsága, pláne nem olyan, aki ennyire fiatal. Ügyes kölyök, ha nyári munkát keresne, akkor szívesen látom itt nálunk.
– Ezt majd még megbeszéljük… Most itt van a rezervátumban a fiam? – kérdezte Hermione.
– Nem, nincsen. Angus Beau, Malfoy tanonca, elvitte magával a városba, amikor értesültünk a kerítés szakadásról. Ilyenkor csak az itt dolgozók maradhatnak a terepen – nyugtatta meg Morgana. Talán jobb is, hogy az ifjú Beau vette a szárnyai alá Keelant, gondolta a boszorkány, noha nem adott senkinek engedélyt a távozásra. Felsóhajtott, néha már nehezen tolerálta az újoncok forrófejűségét. Beau különösen próbára tette. Hermione még mindig sápadtan állt előtte. – Ez az erdő sok veszélyt rejteget, mindenkit biztonságban akarunk tudni.
– Hála Merlinnek! – válaszolt némileg megnyugodva Hermione. – Köszönöm, hogy szemmel tartják a fiamat!
– Szóra sem érdemes – legyintett a nő, majd újra elmosolyodott. – Ha meggondolták az ajánlatom, akkor szóljanak. De most vissza kell mennem! Ahogy látom ideje pár tanoncot visszaterelni a munkához.
– Rendben.
– Később találkozunk.
– Valami baj van, Hermione? – szólalt meg Perselus a boszorkány háta mögött. – Meglehetősen feszültnek látszik.
– Nincs, csak a fiam… Mindegy hangjuk.
– Elmondhatja, ha akarja.
– Találkozott egy sárkánnyal, még szerencse, hogy egy gondozó vele volt – közölte Hermione. – Mindez az én hibám, ha tudtam volna, hogy ilyen veszélyes ez a hely…
– Nyugodjon meg! – igyekezett Piton. – Ügyes a fia és nem is gyerek már. Van egy pont, amikor… kénytelenek vagyunk hagyni őket.
A boszorkány felsóhajtott.
– Gondolja?
– Tudom – válaszolt vontatottan Perselus.
– De ez mégis csak egy sárkány – ellenkezett Hermione, majd az eddigieket sutba dobva idegesen beletúrt a hajába. Ő maga nemrég élt át egy igencsak embertpróbáló sárkánytámadást, amit egész reggel nem győzött kikúrálni, és mire végzett addigra a fia már túl volt egy sárkánymentésen. – Egy vérengző fenevad. XXXX osztályú
– Valóban – bólintott Piton komoran.
Az aurorboszorkány felsóhajtott.
– Folytassuk a munkát.
– Talált valamit?
– Nem sokat, csak néhány apróságot.
– Megnézem egy kicsit odébb is a terepet – válaszolta a boszorkány. – Kell egy perc mire ráhangolódom.
Piton bólintott, majd előreengedte Hermionét, hogy körül tudjon nézni. Aztán ő maga is folytatta. Valami furcsát vett észre a bokrok és a fák között, mágia nyomaira bukkant, amik álcázták a helyet. Összevonta a szemöldökét, aztán elindult ő is.
***
Eközben Wall színes forgatagában Beau elemében érezte magát, annak ellenére, hogy könnyelműen beleegyezett egy rezervátumi körbevezetésbe Dominicnak, akivel az útjuk során többször is összefutottak, és csak így tudta lezárni magukról. Mindezt maga mögött hagyva inkább másfelé irányította az energiáit. A kellemes limonádézgatás után szent kötelességének érezte, hogy körbevezesse Keelant, és ellássa hasznos információkkal. Freya és Abby kissé lemaradva követték őket.
– Szóval szerinted nagy bajt csináltam? – szólalt meg Abby, amivel kizökkentette Freyát az emberek figyeléséből.
– Hmm?
– A varázslattal.
– Oh, szerintem nem kell aggódnod – szólalt meg Freya. – A barátod teljesen épelméjűnek tűnik.
– Tényleg? – szólalt meg epésen Abby. – Iskolaelső hollóhátas. Az ilyenek egyáltalán nem épelméjűek, hanem megszállottak és borzasztóak.
– Ugyan, kérlek! Szerintem eltúlzod vele a dolgot.
– Azért mondod, mert te nem is ismered – puffogott tovább a boszorka.
– Úgy gondolom, hogy bármi is történt vagy nem volt eléggé erős, vagy nem fejeződött be a bűbáj. Ez van. Legközelebb majd jobban átgondolod ezek a varázslatokat. Szerintem a barátod nem áll kötőbűbáj alatt.
– Én ebben nem lennék ennyire biztos – mormolta a lány az orra alatt. – Nem látod, ahogy néha rámnéz?
– Én nem látok semmit sem – biztosította Freya, és ez így is volt. Keelan nem nézett ki furábban, mint bármelyik hasonló korú varázsló. A Piton boszorkány pedig úgy tűnt csak eltúlozza. – Elég lesz az, amit korábban mondtam.
– Nincs valami varázsige, igézet vagy átok? – kérdezte Abby. – Bármit megteszek, csak azt ne kérd tőlem.
– Kérlek, én nem kérek semmit. Az egyszerű megoldás mindig a legjobb. Ennél jobbat nem tudnék neked tanácsolni. Persze még megnézem később azt a varázsigét, de szerintem nem lesz ennél jobb visszafordítás. Minden mással csak bonyodalmakat okoznál. – Freya persze tudott volna bonyodalmakról beszélni, de erre most nem volt szükség. És nem is akarta játszani azt, aki mindent tud. – Nem kell őrültséget csinálnod.
– Én nem akarom megcsókolni – jelentette ki dacosan a mardekáros boszorkány, és olyan fojtott hangon, ahogy tudta. Keelan és Beau közben egy seprűről beszélgettek, ami őt a legkevésbé sem érdekelte, de a két varázslót annyira lekötötte, hogy nem is figyeltek másra. – Nem is tudom elmondani neked mennyire nem akarom.
– Édes Merlin! – sóhajtott fel Freya. – Kérlek, ne bonyolítsd az életed. Egyébként nem látszik rajta, hogy a varázslatod hatása alatt lenne. Hidd el, én felismerném a jeleket.
– Miért nem lehet ez egy szörnyen unalmas nyár? – fújta a feketehajú boszorkány. – Olyan eseménytelen szokott errefelé minden lenni. Még az is hírértékű, ha egy aranyröppenty átrepül Wall felett.
– Én is ezt mondom – veregette meg a vállát az ír boszorka. – Egy eseménytelen itt tartózkodásra számítottam, de még ide sem értem jóformán… Ne aggódj! Majd minden elrendeződik.
– Mikor?
– Sosem érdekelt túlságosan a jóslástan. Nem tudom, Abby. De reménykedjünk a legjobbakban.
– Akkor ez elemi katasztrófa lesz.
A két boszorkány összenevetett, mire Beau és Keelan visszafordultak. Abby és Freya elhallgattak, majd karba tett kezekkel egymás mellett állva figyelték a két varázsló.
– Hölgyeim! Mivel töltsük még el szabad óráim utolsó perceit, mielőtt újra a munka mókuskerekébe kell visszamennem? – kérdezte az ausztrál férfi.
– Ennyire rossz a rezervátumi körút? – jegyezte meg félhangosan Freya.
– Szinte kínzás – válaszolt Beau, majd gyorsan hozzátette: – Gyötrelmesen hálátlan feladat.
– Szép…
– Miért is kell visszamenned? Draco megint trágyát hordat veled? – kérdezte Abby fintorogva. – Nem értettem, hogy mi a fenének kell ennyit foglalkozni ezzel.
– Ne beszéljünk a munkáról – sóhajtott fel Beau hangosan. – De egyébként te is tudod, hogy a sárkánygané igencsak értékes végtermék. Ha tudnád, hogy mennyi gyógynövényt lehet trágyázni vele.
– Fúj – morogta a kis boszorkány.
– Nem fúj – csúfolódott Beau. – Szóval kinek van egy épkézláb ötlete?
– Együnk egy fánkot mielőtt vissza kell menned gályázni – mondta végül Abby.
– Na a kis Piton-lánynak vannak még jó ötleteit – mosolygott rá szélesen Beau, aztán megköszörülte a torkát. – Neked is belefér egy fánk, Keelan barátom?
– Végül is nem sietek haza – válaszolta egy vállrándítással a fiú.
– Hát persze – jegyezte meg epésen Abby.
– Valami gondod van?
– Nincs.
– Akkor menjünk! – intett nekik Beau. – A legfinomabb fánkot kell megtalálnunk. Ez lesz a feladatunk. Órákba telhet.
– Azért még sötétedés előtt meg kellene ejtenünk ezt a rezervátumi kirándulást.
– Halasszuk el, Freya?
– Én inkább hamar túl lennék rajta.
– Na jó, akkor ma csak a hármas top listát állítjuk össze – sóhajtott megengedően az ausztrál varázsló.
***
Eközben az árnyas fák levelei között átsejlett a napfény. A tisztáson egy göndör, barna hajú nő állt, aki nagy szakértelemmel bűbájokat végzett a helyszínen. Vörös, zöld, kék, aranysárga szikrák csaptak ki a pálcájából, ahogy elmélyülten dolgozott. Észre sem vette, hogy valaki nem is olyan messze őt figyeli. Talán azért sem, mert a környező csalitos semmilyen érdekes nyommal nem kecsegtetett, de azt is lehet, hogy egy gondosan kimondott álcázó bűbáj tette a hatását.
Egy pillanatra Hermione az arcát a nap felé fordítva élvezte a kellemes melegséget. Eközben a fák és bokrok sűrűjében Draco vigyázott, hogy senki se lássa meg, senki se hallja meg, és a bűbájok egyike se fedje fel ideiglenes tartózkodási helyét. Hevesen dobogó szívvel figyelte őt, úgy, mintha megint valamiféle istenverte kamaszgyerek lenne. Annyira lekötötte a megfigyelés, hogy nem vette észre a sötét taláros férfit, aki karba tett kézzel állt meg mögötte, majd kimondott egy némítóbűbájt.
– Miért bujkálsz itt? – szólt a dörgedelmes hang. Draco úgy fordult meg, mintha megcsípték volna.
– Perselus? – kiáltott fel önkéntelenül a férfi, egy kicsit mosolyogva, egy kissé halálra rémülve. Keresztapja karba tett kézzel várta a magyarázatot. – Nem láttam, hogy jöttél.
– Nem csodálom – csóválta meg a fejét rosszallóan a keresztapja, aztán enyhén oldalra fordította a fejét. – Egy halom bűbáj, lapulsz a bokrok mögött és Miss Granger után csorgatod a nyálad. Ki mit gondolna?
– Nem is csorgattam a nyálam – morogta Draco, majd az ajkába harapott. – Úgy mondod, mintha egy szatír lennék, aki az áldozatát lesi. Nem erről van szó.
– Ha jobban meggondolom, lehet abban valami, amit mondtál – nézett rá gyanakodva az egykori bájitaltanár.
– Inkább ne gondolj bele – fintorodott el Malfoy. – Érzem a tömény rosszallást a hangodban.
– Beszélj vele! – jött a jó tanács vagy inkább parancs Pitontól, aminek egyáltalán nem akart engedelmeskedni. – Akkor talán túl leszel ezen az ostoba viselkedésen. Minél jobban és tovább halogatod annál rosszabb lesz.
– Ostoba viselkedés? Perselus, megint miért akarsz beleszólni abba, amihez semmi közöd nincsen? – pirított rá a varázsló mérgesen. Piton csak a szemét forgatta, majd mormolt valamit, amit persze egykori tanítványa nem értett. Annyit ki tudott venni, hogy keresztapja bolondnak tartja.
– Több közöm van az egészhez, mint hiszed.
– Nem emlékszem, hogy te is érintett lennél abban, ami Hermione és köztem van. Főleg, ami a fiamat illeti – vigyorgott Draco. – Tévednék?
– Találkoztál vele, igaz?
Malfoy arca valahogy ebben a pillanatban annyira megváltozott, hogy ezzel Perselust is meglepte. Nem igazán tudta megmondani mégis mi az, de azt határozottan állította, ezt a fiúnak köszönhetik.
– Igen, találkoztam a fiammal – közölte végül Draco. Idegesen túrt bele a hajába, aztán tett egy lépést előre és hátra. – Én… én nem tudom mit mondjak.
– Nem mondtam, hogy könnyű.
– Okos, értelmes és kedves. – Draco elhallgatott, mintha egyszerűen nem tudná a többi szavakba önteni. Olyan tekintettel nézett a keresztapjára, ami egyszerre volt ijedt és valami sokkal mélyebb megfoghatatlanabb… Fogalma sem volt mit kellene tennie. – Gyakorlatilag felnőtt. Merlinre.
– Nos, leginkább az anyjára ütött – állapította meg Piton. – Egyébként magam is így vélem. Tehetséges, határozott tervei vannak, és hiányzik belőle az a lázadó éned, amitől olyan forrófejű voltál. Hogyan találkoztatok?
– Ma reggel befogtunk együtt egy sárkányt – közölte Draco diadalmasan. – Sosem voltam még ennyire büszke senkire sem. És ő még csak nem is a tanítványom. Ez nekem túl sok, Perselus. És fogalmam sincs hogyan csináljam ezt.
– Nem hittem volna, hogy ennyire gyorsan megtörténik – mondta keresztapja, majd olyat tett, ami ritkán esett meg vele, rámosolygott keresztfiára, akinek ez a gesztus még a lelkét is megmelengette. – De most…
– Csak még kell egy kis idő. Nem lehet csak úgy rázúdítani valakire ilyesmit,
– Egyelőre haladj az úton, és beszélj végre Grangerrel!
– Majd én eldöntöm, hogy…
– Megint áltatod magad. Már régen itt a pillanat – mondta Piton.
– Dehogy. Ez nem egy tökéletes pillanat.
– Félsz megtenni.
– Félek? Én? Nem erről van szó – rázta meg a fejét Draco. – Csak szeretném ezt a leghidegebb fejjel megtenni. Miért olyan nagy baj ez?
– Szembe kell nézned vele – mutatott Hermione felé Perselus. – Nem kerülgetheted sokáig.
– Tisztában vagyok vele – közölte Draco a kelleténél talán nagyobb éllel. – De nem te döntöd el, hogy mikor fogom ezt megtenni.
– Akkor ne kelljen leégetnem körülötted az összes bokrot, hanem menj oda hozzá.
– Ne legyél ilyen erőszakos!
– Említettem, hogy Potter és Weasley hamarosan itt lesznek. Gondolod, hogy előttük jó lenne megtenned ezt? Nem hiszem.
– Ezt úgy mondod, mintha maga az apokalipszis jönne el – morogta a férfi. – Tudunk viselkedni.
– Csak a párbajt akarom megakadályozni és a kényes kérdéseket – mondta Piton. – Nem lenne jobb, ha tudnál válaszolni arra a kérdésre, hogy Hermione Granger fia miért néz ki úgy, mint te?
– Párbaj? Már elkéstél. Kész a tervem, hogy hogyan fogom Weasley-t eltenni láb alól. Potter pedig majd meglátjuk megússza-e. Remélem, ez kielégítő magyarázat volt.
– Igazán remek, de nem vagyok rá kíváncsi. A gyerekes csatározások már nem túlságosan illenek hozzátok. Mindenképpen higgadtan kell ezt a helyzetet megoldanunk.
– Pedig hallanod kellene, ördögi terveim vannak – jegyezte meg Draco ironikusan. – És menj már ezzel az a higgadtsággal… Mért gondolod, hogy én lennék az, aki mindent elszúr? Inkább, ne válaszolj.
– Pompás.
– Miért ennyire fontos neked, hogy rendezzem a soraimat Grangerrel? – tette fel a fogós kérdést Draco.
– Nem szeretem a drámákat. Mellesleg neked sem tesz jót – jegyezte meg hűvösen Perselus. – Ha hiszed, ha nem, Draco, aggódom érted és a jövődért.
– Oh, tényleg? Ez igazán remek – sóhajtott fel a szőke hajú férfi. – Komolyan mondom úgy érzem, mintha egy kicseszett Trelawney lennél. Itt vészmadárkodsz…
– Ne legyél szemtelen!
– Még mindig haragszom rád – mondta Draco. – A múltkor nagyon elvetetted a sulykot. Majdnem infarktust kaptam.
– Persis vár vacsorára – váltott témát Piton. – Ez most a szokásos családi vacsora. Dráma mentes, és persze a gyerekek nem tudják ezt az egészet, ami még a háttérben zajlik. Szóval, ez most csak vacsora.
– Nagyszerű, de nem tudsz a feleséged főztjével lekenyerezni.
– Békülj ki, Hermionéval!
– Rendben, Cupido Piton!
– Felháborító a szemtelenséged.
– Az újoncom teljesen elront – vonta meg a vállát nemtörődöm módon Draco.
– Angus?
– Ki más, ha nem Beau-tiful?
– Remélem, hogy távol tartod a lányaimtól.
– Nyugodt lehetsz. Ártalmatlan, és már nem is kell aggódni miatta – mosolyodott el Draco. – Freya Donovan miatt majdnem kifolyik a küszöb alatt, annyira oda van érte.
– Földrengés és hóvihar lesz?
– Talán megússzuk… de épphogy.
– Remélem is. Egy Donovan katasztrófa nem hiányzik.
– Viszont úgy érzem beszélnünk kell egyről-másról, ami nem a magánéletemet érinti – váltott témát Draco. – Mi történhetett szerinted itt?
– Hát nem hallgatóztál elég figyelmesen? – csúfolódott keresztapja. – Vagy a bokrok nagyon leárnyékolták a hangot, miközben itt gubbasztottál. Milyen kiképzést kaptál te?
– A gyorstalpaló halálfalós képzésre gondoltál? Meglehetősen régen volt az már – legyintett Draco.
– Mindig elfelejtem, hogy csak te öregszel.
– Ezért, keresztapám, van néhány őszhajszálad, ha jól látom.
– A lányaim és miattad vannak, te Merlin csapása!
– És mi van Rickkel?
– A fiam jó gyerek – mosolyodott el büszkén Piton. – Pontosan olyan, mint én.
Draco szemtelenül felhorkant.
– Szegény ördög!
– Nincs valami dolgod?
– Akad.
– Akkor menj a dolgodra! Előbb beszélek Hermionéval, utána mindent elmondok.
– Rendben – bólintott Draco. – Még rengeteg dolgom van.
– Milyen dolog?
– El kell hoppanálnunk Finn-nel Wallba a gyógyítóhoz – vonta meg a vállát a férfi.
– Történt valami?
– Csak egy apró baleset az egyik sárkánnyal, semmi különleges vagy érdekes – fújt egyet Draco.
Aztán megfordult, és eltűnt a sűrű erdőben.
***
Perselus Piton megközelítette az aurorboszorkányt, aztán finoman megköszörülte a torkát. Hermione megfordult, az arcán nem látszott semmilyen érzelem sem. Egy halvány mosolyra futotta csak, amikor meglátta a varázslót.
– Mire jutott? – kérdezte Perselus.
– Szándékos – válaszolt Hermione. – Minden nyomot eltakarítottak. De valamit ezzel kapcsolatban nem értek.
– És mi lenne az?
– Mégis miért csinálta ezt valaki? – tette fel a fogós kérdést, majd odébb húzódtak, hogy a rezervátumi dolgozók tehessék a dolgukat, és a Tűzfészket eddig őrző aurorok zavartalanul vizsgálódhassanak. – Nem történt szökés, ha hihetünk a dolgozóknak, már pedig hihetünk, akkor innen eléggé messze vannak ilyenkor a sárkányok. Nem vezetnek befelé nyomok, akármennyit is kerestem, amik a kerítésen kívül voltak azokban pedig nincsen semmi különleges.
– Diákcsíny lenne?
– Az is lehet – vonta meg a vállát Hermione. – Vagy valamiféle elterelés. Aki ezt csinálta nagyon jól tudta, hogy mindenki ide fog jönni. Elég súlyos sérülést okozott, ami veszélyes is lehetett volna.
– Nem véletlen, hogy az auroroknál kötött ki – húzta a száját Piton egy félmosolyra. – Nos, egyelőre ki kell találnunk a jelentés szövegét.
– Megvárom, amíg az aurorok végeznek.
– Bölcs döntés.
– Megbeszéltem Smith aurorral, hogy elküldi a jelentést – mondta Hermione. – Nem hinném, hogy balesetnél többet gondolnának bele ebbe az egészbe.
– Magam is így vélem. De azt hiszem, hogy meg kell erősíteni a kerítés biztonsági bűbájait. Beszélnem kell Morganával erről.
– Rendben – bólintott Hermione. – Beszélünk mielőtt bármit is mondanánk a polgármesternek? Nem hiszem, hogy el lesz ettől elragadtatva.
– Ebben biztos lehet. Megvárjunk az aurori jegyzőkönyvet, addig pedig csak a tényeket közöljük.
– Jól van.
– Visszamegy Wallba, Hermione?
– Nem – rázta meg a fejét a boszorkány. – Előbb beszélnem kell a fiammal. Ezt az egész sárkánymentést és Morgana nyári munka ajánlatát meg kell beszélnem vele.
– Megértem – szólalt meg végül Perselus. – Ha ez számít valamit, akkor a gyerekeim gyakori vendégei a rezervátumnak. Nem minden helyszín veszély és halálos.
– És nem hiányoznak végtagjaik vagy ujjaik?
– Természetesen nem. Ne legyen túl szigorú a fiához. És egy dolgot jobb, ha észben tart.
– Micsodát? – kérdezte Hermione.
– Hogy a fia félig griffendéles – jegyezte meg egy sejtelmes mosollyal a varázsló.
– Ugye ezt élvezettel vágja a képembe?
– Való igaz van benne valami édes irónia – válaszolt Piton, és önkéntelenül kihúzta magát. – Nem véletlen ez a sárkánymentés sem. A fia valószínűleg örökölt egy jó adag bátorságot is. Ez a hely pedig tele van kihívásokkal.
– Rá akar beszélni?
– Nem, csak arra kérem, hogy gondolja át az egészet.
– Majd igyekezni fogok – ígérte Hermione.
– Hoppanálás?
– Gyalog mennék inkább. Fel kell dolgoznom azt a sokkot, hogy majdnem megették a fiamat a sárkányok.
– Ez még öntől is erős túlzás.
Mindketten elköszöntek egymástól, aztán Hermione a biztonságos ösvényen sétált haza, de mire az ajtóba ért mindent elfelejtettem, amire Piton felhívta a figyelmét.
***
Keelan ezen a délutánon fülig érő szájjal ment haza. Egyáltalán nem unatkozott, még Abby Piton jelenlétét is könnyedén viselte el, és valahogy mintha már megbékélt volna azzal, ami köztük történt. Most inkább lekötötte a sárkánymentés emléke, ami különös izgalmat hozott. Olyasmit, mint ami anyja történeteiről gondolt. Szörnyen büszke volt magára, amiért Dracóval együtt sikerült befogniuk a sárkányt, és Beau társasága is egészen üdítően hatott rá.
A fiú úgy ment el Perkinsék háza előtt, hogy nem is vette észre Ellát, aki szokásához híven a rózsabokrokkal szöszmötölt. A lány utána szólt valamit, amikor észrevette, hogy Keelan még csak rá se néz, de a fiatal varázsló egyetlen egy köszönés nélkül továbbment. Ella rémesen dühösen esett neki aznap a rózsabokornak. Keelan könnyed léptekkel indult el házuk felé, viszont mielőtt kinyithatta volna az ajtót anyja megelőzte.
Szürke szeme egy pillanatra kitágult, és azonnal rájött, hogy valami baj van.
– Szia, anyu! – köszöntötte kitörő örömmel a varázsló.
Hermione csípőre tette a kezét, s penge vékonyra préselte össze az ajkát.
– Hol voltál? – kérdezte kertelés nélkül. Keelan jókedve, mintha megsemmisült volna egy pillanat alatt. – Halálra aggódtam magam!
– Szóltam, hogy elmegyek futni. Dominic nem mondta meg? – kérdezte összevont szemöldökkel a fiú.
– De igen, viszont nem jöttél haza. Gondolom, nem futottál egész reggeltől mostanáig – közölte kimérten Hermione, és még nem szembesítette fiát a sárkánymentéses kérdéseivel
– Egész nap dolgoztál. Mégis mit csináltam volna itthon? Különben is te magad mondtad, hogy mozduljak ki a négy fal közül. Kimozdultam.
– Ettől még néha hazajöhetek ellenőrizni, hogy minden rendben van-e veled – közölte a mérges anya. – Főleg, amikor riasztanak, hogy sárkányszökésre számíthatunk, természetesen, hogy aggódóm, amikor egyedül vagy itthon, vagy futsz az erdőben.
– Semmi sem történt – vonta meg a vállát Keelan, mintha csak anyja megint felfújná az ügyet.
– Horzsolás van a karodon – folytatta Hermione dühösen, aztán a fia karja után kapott, de a fiatal varázsló tett egy lépést hátrafelé. – Megmagyarázhatnád végre, vagy tovább kell kérdezősködnöm?!
– Igen, ez egy horzsolás, anyu, még nem volt időm eltűntetni – szólalt meg nyugodtan Keelan, majd idegesen hátrasimította a haját. Még a hangjából is csepegett az indulatos Malfoyokra jellemző megvető hanghordozás, noha ő, Keelan, senkit sem akart megbántani, főleg az anyját nem. – Csak egy apró baleset volt semmi több. Semmiség.
– Igazán? Elmondhatnád, hogy Madam Morgana miért köszönte meg nekem, hogy mennyit segítettél neki? Elmondta mennyire bátor fiam van, és vár téged a gyakornoki programban. Lemaradtam valamiről? Milyen sárkányt hajkurásztál te az erdőben?
– Véletlenül kerültem oda – vonta meg a vállát ismét Keelan, mintha semmiség lenne. – Nem nagy ügy. Éppen belefutottam szó szerint abba a sárkányba. Egy gondozó üldözte a bestiát, aztán segítettem befogni, majd visszavittük a rezervátumba. Az égvilágon nem történt semmi.
– Nem mehetsz oda többet! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Hermione. Ő maga sem értette, hogy miért robban ez ki belőle.
– Miért nem? Te mondtad, hogy mozduljak ki. Tessék kimozdultam, aztán találtam egy helyet, ahol jól érzem magam, sőt már két barátot is szereztem. Szívesen látnak a sárkányok körül, és ki tudja még meg is tetszhet a munka…
– Na, azt már nem! – csattant fel a mérges anya. – Volt egy tervünk…
– Ami ezerszer megváltozott már. Anyu, ne fújd fel az egészet! – Mintha semmiség lenne… Hermione hirtelen elsápadt a méregtől, és a felismeréstől, hogy Keelannek is van egy lázadó kamasz énje, aki jobban hasonlít Dracóra, mint azt remélni merte volna legmerészebb álmaiban.
– Mi az, hogy ne fújjam fel? – emelte fel a hangját Hermione. – Hogy mersz ilyen lekezelően beszélni velem?
– Sajnálom – mondta bűnbánóan Keelan. Aztán visszavedlett a kiegyensúlyozott hollóhátas énjére. – Fele annyira sem voltam veszélyben, mint amilyennek hangzik. Egy tapasztalt gondozó volt, akinek segítettem.
– Akkor is veszélyes hely a rezervátum.
– És? Nem történt semmi.
– Nem erről van szó, hanem arról, hogy egyedül nem mész a közelébe sem – jelentette ki ki szilárd elhatározással Hermione.
– Micsoda? – hördült fel Keelan.
– Jól hallottad.
– De…
– Nem nyitok erről vitát. Amíg nem lesz biztonságos, nem akarlak ott látni. Ma is egy nagy kerítésrész ledőlt, és baj is lehetett volna. Beláthatatlan következményei lehetnek egy ilyen balesetnek – magyarázta aggódva az auror. – Ugye megérted?
– Már elmúltam tizenhét, nincs rajtam a nyomjel és felnőtt varázslónak számítok. Semmit sem tilthatsz meg nekem – világított rá határozottan Keelan, aztán kihúzta magát. A gőgös Malfoyság ordított róla. – És igen is el akarok gondolkodni ezen az ajánlaton. Kezdeni akarok valamit magammal ezen a nyáron.
– Mi van veled, kisfiam? – tette fel a kérdést Hermione. Hol a fenében volt az a kis varázsló, akit a széltől is óvott. Úgy nézett rá azzal a metsző, szürke tekintetével, mintha fel akarná nyársalni. Nem túl sokszor fordult elő, hogy Keelan ennyire dühösen nézett rá.
– Az, hogy nem vagyok már kisgyerek – sziszegte végül a fiatal varázsló. – Felmegyek a szobámba.
Mielőtt Hermione még mondhatott volna bármit is, Keelan hosszú léptekkel indult el az emelet felé. A boszorkány csak nézett utána, és nem tudta mitévő legyen. A könyvmoly Keelant megértette, de lázadó Malfoyt egyáltalán nem. Meg kellett tudnia, hogy ki volt az, kivel a fia együtt terelgetett sárkányt ma délelőtt. Mit sem törődve a tompa sajgással a lábaiban felkapta a táskáját, aztán elindult vissza a rezervátumba.
***
Hermione rémesen dühös volt, amikor keresztülvágott a réten. De mire belépett a rezervátum területére rájött, hogy mennyire nevetségesen viselkedik. Megállt és fújt egyet. Mégis mit mondjon? Miért jött vissza? Most jobb lett volna, ha kitalálja milyen jelentést ír majd a polgármesternek. Helyette összeveszett a fiával és felhúzta magát. Úgy érezte magát, mint aki vizet prédikál. Gyerekkorában ezerszer veszélyesebb kalandokba is belekeveredett már.
Miért is akadt ki? Keelan ép és egészséges, a horzsolás is csak egy apróság… Túlságosan hülyének érezte magát. Hirtelen túl nagy lett a felelősség, túl nehéz a súly, és úgy gondolta nem tud ezzel egyedül megbirkózni. Lélegezz! – szuggerálta, amikor váratlanul elakadt a lélegzete, gyomra görcsbe rándult, talán még meg is szédült vagy a föld mozdult meg. Ott állt tőle meglehetősen távol, azonnal felismerte a férfit. A szíve hevesen dobogásba kezdett, és úgy érezte menten elájul. Draco Malfoyt pillantotta meg, teljes valójában, ereje teljében, és tizenhét évvel idősebben. Érezte, hogy lábaiból kifut az erő, térde megbicsaklott. Soha nem érzett még ilyesmit.
Draco úgy állt ott, mintha valamilyen harcos lenne, s kitűnt a társai közül. A bőre enyhén napbarnítottan, egészségesen fénylett, tejfölszőke haja, ami mindig is a védjegye volt, most felborzolva keretezte az arcát. A sárkány pikkelyek még mindig elütöttek a bőrétől, de most mintha onixként látszottak volna a napsütésben. Ilyen messziről is látta azt a kaján vigyort, biztos megint valami csibészségen töri a fejét. Aztán egy pillanatra egymás szemébe néztek, mielőtt Draco és Finn hoppanáltak volna. A szürke szemek… akár a vihar az óceánon, pontosan olyan volt, mint amikor utoljára látta. Az emlék kíméletlensége megbénította, s észre sem vette a felé közeledő sárkánygondozó tanoncot, aki őt látva vidáman vágott keresztül a réten.
Draco eltűnt.
Hermione keze ökölbe szorult. Miért van hatással rá Draco még mindig? Nem múlt el, mintha még a remény élne benne.
– Csak nem megint a főnököt keresi, Hermione? – szólalt meg mögötte egy igencsak kellemes ausztrál hang. – Már elment a gyógyítóhoz szerencsére.
– Szerencsére?
– Igen, mert mi viszont összefutottunk – vigyorgott Beau elégedetten.
– Beteg talán? – kérdezte a boszorkány.
– Draco mester?
– Ki más?
– Persze, persze, nagyon beteg. – Bólogatott nagy komolyan, és Beau szívére tette a kezét.
– Nagyon beteg?
– Hát nem kellene elmondanom – hajolt közelebb bizalmasan Beau. – Inkontinenciával vagy impotenciával küzd. Annyira nehezek ezek a szavak, nem tudom őket megjegyezni.
Hermione szája megremegett, aztán kitört belőle a nevetés. Még hogy Draco beteg lenne, pár perce határozottan egészségesnek tűnt. És a másik pletyka miszerint impotenciával küzd… koholmány, erre határozottan fel tudott mondani egy tizenhét éves bizonyítékot, aki rettenetesen hasonlított Dracóra. Persze az elmúlt tizenhét évben sok mindent történhetett.
– Értem már – igyekezett egy apró mosoly mögé rejteni a feltörni készülő nevetését Hermione. –Jobbulást kívánok neki!
– Köszönjük, át fogom adni neki! – tette a szívére Beau a kezét, aztán búsan Hermionéra nézett. – Minden együttérzésre szüksége lesz.
– Biztosan. Madam Morgana nincs itt véletlenül? – váltott témát az auror.
– Pedig úgy reménykedtem, hogy engem akar meglátogatni. Nem akarja megnézni a rezervátumot? Szívesen elkalauzolnám. Most éppen elkél a támogatás. – Freya és Dominic páros felé biccentett. – Nem vagyok éppen a magántúravezetős kedvemben,
– Sajnos most nem fér bele az időmbe.
– Játszik a szívemmel, Hermione, és összetöri. Az utolsó mentsváram.
– Ugyan, dehogy…
– Angus! – zavarta meg őket Morgana. Beau fájdalmas fintort vágott. – Nyomás!
– Már itt sem vagyok.
– Merlincsapása ez a gyerek – csóválta meg a fejét a boszorkány. – Hermione, elfelejtett valamit vagy itt felejtett valamit?
– Kérdéseim vannak. A fiamról akarok beszélni önnel.
– Nem biztos, hogy én lennék a legjobb.
– Van gyereke?
– Kettő is, fiúk. Jericho az idősebb még az első házasságomból, és Michael a másodikból, akivel nemrég találkozott. Az idősebb sárkánygondozó, a fiatalabb léhűtő.
– Akkor az ég küldte, hogy segítsen nekem.
– Merlinre, jöjjön, igyunk egy teát az irodámban. És tegeződjünk végre.
– Köszönöm! – szólalt meg Hermione hálásan. – És megbeszéljük mit is jelent pontosan gondozó tanoncnak lenni?
– Mindent elmondok – ígérte Morgana.
***
Balzsamos szél fújt, ami különös parfüm illatot hozott magával. Beau mélyen magába szívta a kellemes illatot, a csontjaiban is érezte, tudta, hogy kihez tartozik. Valószínűleg képzelgésnek gondolta, az érzékei játékának, mégsem tudott szabadulni a gondolattól. Messze volt még ugyan, de így is látta a boszorkányt, meglehetősen jól. A napfényben állt, a vállát már megkapta a nap, amitől a selymes bőre, kissé aranybarnára pirult, hosszú, göndör, fekete, enyhén kócos haját most kibontva az egyik vállára fésülve hordta, miközben a szellő játszott egy-egy tincsével, egy lenge, zöld ingszerűség volt rajta, amit a derekánál kötött össze. Beau kiszáradt szájjal nézte, ahogy a tetoválások kacskaringói felbukkannak a ruha redői között, aztán eltűnnek a farmernadrág derékrészénél. Kiszáradt a szája, meg sem kellett szólalni ahhoz, hogy tudja, teljesen berekedt.
Freya nevetett, hátravetette a fejét, háta kecsesen ívelt, egyik lábát behajlította, miközben hosszú nyakláncával játszott, amin egy levél alakú medál függött. Nem volt rajta a szandálja. Beau szíve fájdalmasan megdobbant. Az agyát mintha hibernálták volna, mintha valami erősebb hatalom vette volna át felette a hatalmat. Gyönyörű volt, és annyira vágyott rá, hogy megérintse… Magára kellett szólnia, hogy ne bámulja ennyire, hiszen ettől még inkább gyökérnek érezte magát.
A boszorkány oldalra döntötte a fejét, és akkor látta meg Beaut. A tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott. Kiesett a levél medál a kezéből, aztán a mellkasának ütődött. Távolról még érzékelte, ahogy Dominic valamit mond neki, de őt már régen lekötötték a ragyogó zöldeskék szemek. Olyan ábrándos volt a tekintete, mintha valamiféle természeti csodát bámult volna. Beau halványan elmosolyodott, s megjelentek a huncut gödröcskéi az arcán. Hosszú léptekkel közeledett felé. Freya akkor ocsúdott fel, amikor megérezte Dominic érintését a csípőjén. Ösztönösen rá akart vágni a kezére, de aztán csak kérdőn nézett rá.
Beau úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Az előbb még azt nézte, ahogy Freya egy halvány mosollyal, zavartan a füle mögé tűr egy tincset, aztán most megjelent a képben ez a pióca, aki eddig is ott volt, de ő módszeresen kizárta abból a képből, amiben a gyönyörű Donovan boszorkány volt a főszereplő. A gátlástalan pondró, lassan simította végig a fedetlen csípő vonalát, mintha csak a kacskaringós tetoválásokat akarta volna követni, s enyhén hozzáért a nadrág derékrészéhez. Freya újra ránézett, de valahogy most teljesen más volt a tekintete.
A boszorkány meghökkent. Mi változott meg? Beau eddig teljesen derűsnek tűnt, most viszont olyan volt, mintha villámokat szórt volna a szemével. Kihúzta magát, az összes izma megfeszült, és eltűntek a gödröcskék az arcáról. Zavartan figyelte, ahogy jelentőségteljesen megáll közte és Dominic között, aki így kénytelen volt levennie a kezét a boszorkányról, aztán a két férfi kezet fogott. Dominic enyhén fájdalmas arckifejezéssel fogadta a kemény kézfogást. Beau valójában szívesen eltörte volna a férfi mocskos mancsát.
– Gyertek utánam! – mondta kimérten, aztán meg se várta, hogy Freya felvegye a szandálját, már elindult az erdő felé. Beau már messze járt a hosszú lépteivel, a lány pedig még mindig bajlódott a szandálja csatjával, bár ez utóbbival más volt a célja.
– Ma rossz napja van – állapította meg Dominic.
– Na, igen, téged látni nem túl nagy élmény – tette a kezét karba a boszorkány.
– Freya, kérlek! Ne kezdjük ezt.
– Nem én akartam, hogy így legyen. Ha még egyszer így nyúlsz hozzám, esküszöm nem lesz több ujjad! – közölte fojtott hangon. – Azt hiszed, nem veszem észre, hogy provokálsz másokat?
– De most segítened kell. Ha nem terelem rád a figyelmét, akkor nem tudom végezni a munkám, hát nem érted? – sóhajtott fel a varázsló. – Az a srác ott elől milliószor okosabb, mint amilyennek mutatja magát. Viszont van gyenge pontja, amivel elterelhetem a figyelmét.
Nem szeretném, ha kitudódna, miért vagyok itt. Angusnak ehhez semmi köze, maradjon is így. Pár nap és elmegyek.
– Aztán megszabadulok tőled végleg? – sziszegte a boszorkány.
– Attól függ, hogy mit találok – vonta meg a vállát a varázsló. – Menjünk!
– Rendben. Beaut pedig hagyd végre békén!
– Majdnem eltörte a kezem. Nem láttad?
– Bár törte volna…
– Imádom, amikor ennyire a szíveden viseled a sorsom – vigyorodott el Dominic.
– Nem érdekel a sorsod – fintorodott el Freya, aztán amikor elment mellette a vállával jól beleütközött a férfiéba. Pár kanyar után utolérte a varázslót, aki már egy hatalmas táblánál állt. Ketten voltak, Dominic jócskán lemaradt.
– Ne haragudj, nem tudtam a szandálomat rendesen bekapcsolni – mosolygott rá a lány.
– Semmi gond – válaszolt Beau, de még mindig ideges volt. Freya közelebb lépett, aztán megállt a férfi mellett. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megfogta a férfi alkarját, mintha meg akarná nyugtatni, de ezzel csak azt érte el, hogy az inak, izmok megfeszültek.
– Rendben vagy? – kérdezte halkan a boszorka.
– Persze – felelte a férfi, aztán rámosolygott. Vett egy mély levegőt, lassan kifújta, a görcsösség felengedett. Mikor Dominic megjelent a színen, Freya elengedte Beaut.
– Huh, bocsi, rossz helyen fordultam be – vigyorgott negédesen a férfi. – Miről maradtam le?
– Semmiről – válaszolta a boszorkány.
– Vágjunk bele! – jelentette ki Beau, aztán belekezdett a rezervátum történetébe.
***
Eközben Wall gyógyítói rendelőjének a várójában Draco kissé elgondolkodva, Finn idegesen várakozott. Az ír varázsló dobolt az asztalon, végiglapozta az összes Reggeli Prófétát, aztán fel-alá sétálgatni kezdett a folyosón.
– Minden rendben? – kérdezte Draco, miközben letette a saját újságját az asztalra. – Mintha feszült lennél.
– Nem vagyok feszült – válaszolt gyorsan Finn. – Csak utálom a gyógyítói rendelőket.
– Szerintem nem ez a baj. – A beteg úgy nézett barátjára, mintha valamiféle égbekiáltó marhaságot mondott volna. És Draco megértette, hogy igazából mi a baj.
– Hanem? – csípőre tett kézzel a Donovan-klán oszlopos tagja várta Malfoy kimerítő magyarázatát.
– Mindjárt be fog szólítani – vigyorgott Draco, aztán elégedetten nézte, ahogy Finn elsápad.
– Legközelebb Beau fog velem jönni – morogta a férfi egy kicsit ideges hangon, aztán leült az egyik székre, gyorsan fel is pattant, mert elhamarkodta a leülést.
– Miért? Én már nem is vagyok jó? – méltatlankodott a tejfölszőke mágus. – Tudok én is legalább olyan lenni, mint Beau. Sőt.
– Na, ne röhögtess, soha nem leszel olyan, mint Beau. Sokkal viccesebb nálad és mindig hoz kaját – mondta Finn, mintha egy megmásíthatatlan tény lenne. Draco először csak egy nagy sóhajjal és egy szemforgatással válaszolt. – Legközelebb a legjobb, ha egyedül jövök ide. Igen, ez lesz a legjobb.
– Értem.
– Áh, Finn, Draco! – szólalt meg Emma, amikor kilépett az ajtón. Az ír varázsló egyből elmosolyodott a boszorkányra, persze ezt a barátja rögtön kiszúrta. Nem mintha a korábbi szerelmi vallomás nem lett volna elég bizonyíték arra, hogy Finn-nek valóban tetszik a hölgyemény. – Fáradjatok beljebb!
– Azonnal – bólogatott Malfoy, majd felállt a székről, már ment volna be, amikor megállították.
– Maradj kint! – szólt rá Finn fojtott hangon.
– Minek? – sóhajtott fel Draco.
– Mert nem mutogatom a seggemet neked.
Hirtelen nem tudta, hogy nevessen vagy szörnyülködjön Finn kijelentésén, ezért csak bólintott egyet.
– Merlinre, mintha kíváncsi lennék rá – nevetett fel Malfoy.
– Maradj kint! – ismételte meg határozottan a Donovan-varázsló.
– Nyugodtan bejöhetsz, Draco! A paraván mögött leülhetsz – mosolygott a gyógyítónő. Malfoy mester széttárta a kezét, aztán mindketten bementek a helyiségbe, elfoglalták a helyüket.
– Rendben.
– Nos, Finn, hogy vagyunk? – érdeklődött Emma, miután kinyitotta az aktáját, nem mintha nem ismerte volna jól a magas, fekete hajú férfi esetét, viszont muszáj volt valamivel elfoglalnia magát, hogy ne kelljen a fürkésző kék tekintetbe bámulnia. Csak egy pillanat kellett. – Milyen a fájdalom mértéke? Tapasztaltál-e valami rendellenest?
– Jól vagyok.
– Kicsit zsémbes – mondta Draco segítőkészen a paraván mögül. – Sokat nyafog, és majdnem megevett egy újoncot. És még nincs vége a napnak.
Finn csak megcsóválta a fejét, hogy ez nem igaz, majd jelezte Dracónak a szörnyű jövőjét. Emma csak halkan felnevetett.
– És a mozgás? – folytatta a kérdezősködést a gyógyítóboszorkány. – Merevség?
– Haladok – válaszolta Finn. – Már egészen könnyen megy.
– Ha le kell ülnie mindig morog – egészítette ki megint csak a választ Draco. Valami az súgta, hogy feleslegesen beszél.
– Nincs itt valahol százfűlé-főzet? Úgy hallom, Draco, te sokkal jobban tisztában vagy az állapotommal, mint én magam. Meg is tapasztalhatnád – vicsorgott Finn.
– Uraim! –szólt rájuk Emma. – Erre semmi szükség. Finn, mutasd meg a sebedet, kérlek!
Finn nem szólt semmit, majd kifejezéstelen arccal letolta a nadrágját. Egy hosszú percig kifejezéstelen tekintettel a gyógyítóra nézett, aki intett neki, hogy forduljon meg. Mélyet sóhajtott, aztán megfordult és ráfeküdt a vizsgáló asztalra. Emma gyorsan leszedte a kötést, aztán óvatosan megvizsgálta a sebet.
– Nagyon csendben vagy, Finn. Minden rendben? – szólalt meg Draco.
– Mire számítottál? Üvöltésre? – sziszegte a férfi. – Mintha soha nem haraptak volna meg ezelőtt.
– A fenekemen még soha. Kiemelt fontosságú terület.
– Na, most már dugulj el, Malfoy!
– Szépen gyógyul a seb – jelentette ki Emma, majd megérintette a megkínozott bőrfelületet, amin nagy valószínűséggel örökre megmaradnak a szabályos foglenyomatok. Gyorsan bekente a hegesítő kenőccsel, némi fertőtlenítővel. – De még azért a pihenés nem ártana.
– Mindig izgága volt – szólalt meg Draco a paraván mögül. – Hiába mondjuk neki, hogy ne ugráljon, maradjon a fenekén… Bocs a hülye poénért, Finn.
– Hagyd már abba! Nem vagy vicces.
– Ráteszem az új kötést, aztán két nap múlva találkozunk.
– Nem lehetne hamarabb? – nyafogta Finn.
– Igen, amilyen zsémbes, biztos nem ártana.
– Malfoy! Rosszabb vagy mint Beau.
– Most mi van? Te mondtad, hogy nem vagyok elég érdekes.
– Sok pihenés, nyugalom és az isten szerelmére, próbáljatok kijönni egymással – tanácsolta Emma. – Egy hét múlva találkozunk. Addig sűrűn cserélni kell a kötést. Ha baj van, akkor küldjetek baglyot.
– Megértettem – morogta Finn, aztán Dracóval együtt elhagyták a rendelőt. – Idegesítő vagy.
A délutáni napfény mindkettejükre rásütött.
– Dehogy is! – kérte ki magának a férfi. – Még hogy idegesítő…
– Többet nem jössz el velem.
– Sebaj… Gyere, menjünk haza, cimbora! Pihentessük a hátsófeledet.
– Mit szólnál, ha lazítanánk egyet? – szólt Finn elgondolkodva. – Olyan régen voltunk már a parton együtt.
– Nem rossz ötlet.
– Keressük meg a kerge ausztrál haverodat és Skótot. Minél többen vagyunk a nyomorunkhoz annál jobb.
– Rendben – egyezett bele Draco. – Kijár a pihenés.
– Nő ügy?
– Most ezt ne feszegessük, de elmondom. Itt nem alkalmas. És mi a helyzet a doki nénivel?
– Elhívtam volna randira, ha nem jártattad volna a szád – morogta Finn.
– Bocs.
– Majd máskor. Letolt gatyával nem kérek randit senkitől.
Dracó jóízűen felnevetett, aztán hazahoppanáltak.
***
Nem sokkal később Draco, miután végzett a papírmunkával, hosszú léptekkel indult el Beauért, aki már majdnem két órája visszaért a rezervátum bemutatásából, de azóta nem dugta ki az orrát a faházából. Túl csendes volt a környék, nem üvöltött semmilyen zene, csak bentről hallatszott néhány tompa puffanás, némi csörömpölés és néhány furcsa káromkodás, amit Draco nem igazán értett. A varázsló bekopogott az ajtón, de nem kapott választ vagy Beau megint valamilyen mérges ausztrál akcentussal beszélt. Végül úgy döntött inkább bemegy. A legelképesztőbb dolgot találta, amit lehetett.
– Te meg mi a jó istent csinálsz? Lebontod belülről az egész faházat? – kérdezte rosszallóan.
– Takarítok – válaszolta egyszerűen Beau. Felállt a padlóról, amire mindent leszórt. Haját összekötötte valamiféle, Draco számára nevetséges kusza madárfészekbe, valamilyen szakadt póló volt rajta és alsógatya. – Itt minden rossz helyen van.
– Tudtad, hogy varázslattal egyszerűbb?
– Miért kell mindig a legkönnyebb végét megfogni a dolgoknak? – csattant fel a varázsló. – Nem veszem elő a pálcámat, és hadonászok vele, mert neked úgy tetszik. Kihívást akarok.
– Látom azt csináltál magadnak – mondta a férfi, aztán átlépte a rengeteg ruhát, amit a hebrencs ausztrál mérgében kirángatott a szekrényből. – Mi a baj, Beau? Rosszul ment az idegenvezetés?
– Rosszul? Neeeeeem. Katasztrófa volt – közölte nemes egyszerűséggel az ausztrál. – Ez a Dominic ez egy… egy…
– Micsoda?
– Gyökér – fejezte be a mondatot a csalódott újonc, aztán sorban beledobálta az összepárosított zoknikat az egyik kosárba. – Ha tudnád…
– Ki is fejted ezt bővebben? – Most már kíváncsi volt az egész történetre.
– Állandóan Freya derekát fogdosta. Hallott már szerinted a jómodorról? Szerintem egyáltalán nem. Meg állandóan odahajolt hozzá. Most komolyan. Ha ezt Finn meglátta volna, akkor biztosan elszabadult volna a jégvihar.
– Ez miért gyökérség? Ha ilyen köztük a viszony.
– Mert az! Ne szakíts félbe, mert elfelejtem, amit mondani akartam.
– Bocsánat.
– Annyi marhaságot kérdezett, hogy teljesen felhúzott vele – folytatta Beau. – Hogy lehet olyanokat kérdezni, hogy a mérges fúriának a tüskéiben van-e a méreg vagy a fogában? Vagy, hogy hány csontja van egy sárkánynak. Miért érdekli ez? Mintha vizsgáztatott volna. Hát mióta vagyok én sárkányhatározó?
– És nem tudtál rá válaszolni?
– Persze, hogy tudtam, Merlin szerelmére. Elemi dolog volt mindkét kérdés. Nem ez volt a baj – morgolódott tovább Beau. – Hanem, hogy… ahhh, mindegy.
Draco persze nem akarta abbahagyni a kérdezősködést, hiszen még sosem látta ennyire feldúltnak. Beau idegesen vakargatta a feje búbját.
– Akkor Freya?
– Nem… vagyis igen, persze az is zavart, ahogy vele viselkedett, de nem ez a legnagyobb bajom vele – vallotta be Beau. – Gyűlölöm!
– Mondjuk inkább, hogy nem kedveled. A gyűlölettel érdemes óvatosan bánni – figyelmeztette Draco.
– Nem hiszem, hogy ez a fickó egyáltalán az életében látott vagy vizsgált volna sárkányt. Állítólag a sárkányok vérét elemezgeti, de annyi baromságot kérdezett… Valami nincs rendben vele. Szólnunk kell a körzeti aurornak.
– Nem veted el a sulykot?
– Nem hiszem. De direkt rossz helyre vezettem, hogy ne lásson a rezervátumból mindent.
– Remélem, hogy nem kéri vissza a pénzt Morgánától az idegenvezetésért – jegyezte meg Draco egy félmosollyal.
– Talán nem. Viszont visszajöhet. Inkább kifizetem én azt a rohadt VIP idegenvezetés díját.
– Jó, ha megjelenik, akkor átveszem a vezetést – mondta a tejfölszőke mágus. – Csak, hogy megnyugodj végre.
– Rendben.
– De nem fecsegni jöttem – mondta Draco.
– Különben sem érek rá – sóhajtott fel Beau.
– Akkor az se érdekel, hogy bulit tartunk a stégen?
– Bulit? – csillant fel a szeme a férfinek. – Oh, mi a fene? Malfoy mester, te mindig meg tudsz engem lepni.
– Aha. De, ha ennyire lefoglal a takarítás.
Beau elővette a pálcáját, aztán elmondott jó néhány varázsigét. Nem telt bele néhány perc és a faház még soha nem nézett ki ennyire rendezettnek, tisztának. A varázsló elégedetten állt a nappali közepén.
– Mégis hiszel a varázslásban?
– A lazításban hiszek – vigyorgott elégedetten Beau. – Mit állunk még itt? Rengeteg dolgunk van.
Mérges fúriák
Piton és Hermione együtt érkeztek meg a helyszínre, ahol már javában folyt a munka. A hír a betörésről éppen akkor érkezett, amikor Hermione megérkezett Wallba. Piton pedig éppen pont kapóra jött egy hoppanálásra, így nem kellett seprűt használnia. Hermione vegyes érzésekkel közeledett a megrongált kerítéshez, de egyetlen egy sárkány sem volt a közelben, ami mindenkit megnyugtatott.
A rezervátum dolgozói varázslatokat, bűbájokat mormoltak, s közben igyekeztek minél inkább befoltozni a kerítésen tátongó lyukat, amin nem egy, hanem akár három-négy sárkány is meg tudott volna szökni. Mindannyian egységben dolgoztak a javításokon. Hermione megfigyelte a védőbűbájokat, amik meghaladták egy átlagos védendő terület vagy háztartás bűbájait.
A biztonsági varázsló és a körzeti auror gyorsan megtették a tiszteletköröket, aztán ők is vizsgálódásba kezdtek. Morgana folyamatosan az újoncokat figyelte, akik derekasan állták a strapát, és csendes együttműködésben követték a rangidős gondozók utasításait. Amikor már elégedett volt az eredménnyel, rábízta őket Skótra, majd Hermionéhoz fordult. Széles mosollyal üdvözölte a boszorkányt.
– Örülök, hogy újra látom, Hermione!
– Én is – bólogatott kedvesen a boszorkány. – Bár nem gondoltam volna, hogy egy ilyen ügy miatt találkozunk.
– Köszönetet szeretnék mondani önnek – kezdte mosolyogva Morgana.
Hermione szólásra nyitotta a száját. Nem igazán értette, hogy miről van szó. Általában vagyis az esetek nagy százalékában egy aurort nem láttak szívesen, pláne nem mondtak neki köszönetet. A másik boszorkány nagyon is izgatottnak tűnt, mintha be akarna neki valamiről számolni. Vagy legalábbis az aurorszimata ezt súgta.
– Miért is? Nem igazán értem – mondta zavartan.
– A fia miatt Hermione. Segített Crystall befogásában. Hálásak vagyunk érte. – Hermione lába földbegyökerezett. Mégis mi történhetett? Keelan mindig megfontolt gyerek volt, nem keveredett bele semmibe.
– Crystall?
– Az egyik sárkányunk. Megszökött – váltott csevegő hangra Morgana.
Hermione érezte, hogy kissé meginog. Keelan és egy szökött sárkány. Megrázta a fejét, hogy egy kis időt nyerjen.
– Azt hiszem, én még nem hallottam erről a történetről – közölte a boszorkány, aztán felgyorsult a szívverése. Érezte, hogy enyhén megszédül, rossz előérzete volt. – Elmondaná, hogy mégis mi történt?
– Keelan és az egyik gondozóm ma reggel egy szökött bébi sárkányt hoztak vissza a rezervátumba. Az erdőben kóborolt szegény pára – magyarázta Morgana elnézően, mintha egy kóbor kutyáról beszélne. – Túl izgága, de kölyök még, és próbálgatja a szárnyait, viszont veszélyes egy bestia, ahogy minden sárkány az természetesen. Ha a falu határához ért volna, bele sem merek gondolni.
Hermione előtt felrémlett a magyar mennydörgő hideg szürke szeme, méretes, csattogtató fogai, forró lélegzete, a többire meg gondolni sem akart. Veszély – csak ez az egy szó kavargott a fejében.
– Igazán? – mosolyodott el kényszeredetten az auror. – És mit tett az én fiam?
– Befogta, és visszarepült gondozónkkal együtt a táborba a sárkánnyal. Bátor gyerek – veregette meg Hermione vállát, aki rettenetesen meglepett arckifejezést öltött. Szándékosan nem említette Dracót, hiszen Morgana látta maga előtt a jeleket, ami a boszorkány növekvő pánikjára utalt. – Nem sok varázsló van, akinek lett volna ehhez elég bátorsága, pláne nem olyan, aki ennyire fiatal. Ügyes kölyök, ha nyári munkát keresne, akkor szívesen látom itt nálunk.
– Ezt majd még megbeszéljük… Most itt van a rezervátumban a fiam? – kérdezte Hermione.
– Nem, nincsen. Angus Beau, Malfoy tanonca, elvitte magával a városba, amikor értesültünk a kerítés szakadásról. Ilyenkor csak az itt dolgozók maradhatnak a terepen – nyugtatta meg Morgana. Talán jobb is, hogy az ifjú Beau vette a szárnyai alá Keelant, gondolta a boszorkány, noha nem adott senkinek engedélyt a távozásra. Felsóhajtott, néha már nehezen tolerálta az újoncok forrófejűségét. Beau különösen próbára tette. Hermione még mindig sápadtan állt előtte. – Ez az erdő sok veszélyt rejteget, mindenkit biztonságban akarunk tudni.
– Hála Merlinnek! – válaszolt némileg megnyugodva Hermione. – Köszönöm, hogy szemmel tartják a fiamat!
– Szóra sem érdemes – legyintett a nő, majd újra elmosolyodott. – Ha meggondolták az ajánlatom, akkor szóljanak. De most vissza kell mennem! Ahogy látom ideje pár tanoncot visszaterelni a munkához.
– Rendben.
– Később találkozunk.
– Valami baj van, Hermione? – szólalt meg Perselus a boszorkány háta mögött. – Meglehetősen feszültnek látszik.
– Nincs, csak a fiam… Mindegy hangjuk.
– Elmondhatja, ha akarja.
– Találkozott egy sárkánnyal, még szerencse, hogy egy gondozó vele volt – közölte Hermione. – Mindez az én hibám, ha tudtam volna, hogy ilyen veszélyes ez a hely…
– Nyugodjon meg! – igyekezett Piton. – Ügyes a fia és nem is gyerek már. Van egy pont, amikor… kénytelenek vagyunk hagyni őket.
A boszorkány felsóhajtott.
– Gondolja?
– Tudom – válaszolt vontatottan Perselus.
– De ez mégis csak egy sárkány – ellenkezett Hermione, majd az eddigieket sutba dobva idegesen beletúrt a hajába. Ő maga nemrég élt át egy igencsak embertpróbáló sárkánytámadást, amit egész reggel nem győzött kikúrálni, és mire végzett addigra a fia már túl volt egy sárkánymentésen. – Egy vérengző fenevad. XXXX osztályú
– Valóban – bólintott Piton komoran.
Az aurorboszorkány felsóhajtott.
– Folytassuk a munkát.
– Talált valamit?
– Nem sokat, csak néhány apróságot.
– Megnézem egy kicsit odébb is a terepet – válaszolta a boszorkány. – Kell egy perc mire ráhangolódom.
Piton bólintott, majd előreengedte Hermionét, hogy körül tudjon nézni. Aztán ő maga is folytatta. Valami furcsát vett észre a bokrok és a fák között, mágia nyomaira bukkant, amik álcázták a helyet. Összevonta a szemöldökét, aztán elindult ő is.
***
Eközben Wall színes forgatagában Beau elemében érezte magát, annak ellenére, hogy könnyelműen beleegyezett egy rezervátumi körbevezetésbe Dominicnak, akivel az útjuk során többször is összefutottak, és csak így tudta lezárni magukról. Mindezt maga mögött hagyva inkább másfelé irányította az energiáit. A kellemes limonádézgatás után szent kötelességének érezte, hogy körbevezesse Keelant, és ellássa hasznos információkkal. Freya és Abby kissé lemaradva követték őket.
– Szóval szerinted nagy bajt csináltam? – szólalt meg Abby, amivel kizökkentette Freyát az emberek figyeléséből.
– Hmm?
– A varázslattal.
– Oh, szerintem nem kell aggódnod – szólalt meg Freya. – A barátod teljesen épelméjűnek tűnik.
– Tényleg? – szólalt meg epésen Abby. – Iskolaelső hollóhátas. Az ilyenek egyáltalán nem épelméjűek, hanem megszállottak és borzasztóak.
– Ugyan, kérlek! Szerintem eltúlzod vele a dolgot.
– Azért mondod, mert te nem is ismered – puffogott tovább a boszorka.
– Úgy gondolom, hogy bármi is történt vagy nem volt eléggé erős, vagy nem fejeződött be a bűbáj. Ez van. Legközelebb majd jobban átgondolod ezek a varázslatokat. Szerintem a barátod nem áll kötőbűbáj alatt.
– Én ebben nem lennék ennyire biztos – mormolta a lány az orra alatt. – Nem látod, ahogy néha rámnéz?
– Én nem látok semmit sem – biztosította Freya, és ez így is volt. Keelan nem nézett ki furábban, mint bármelyik hasonló korú varázsló. A Piton boszorkány pedig úgy tűnt csak eltúlozza. – Elég lesz az, amit korábban mondtam.
– Nincs valami varázsige, igézet vagy átok? – kérdezte Abby. – Bármit megteszek, csak azt ne kérd tőlem.
– Kérlek, én nem kérek semmit. Az egyszerű megoldás mindig a legjobb. Ennél jobbat nem tudnék neked tanácsolni. Persze még megnézem később azt a varázsigét, de szerintem nem lesz ennél jobb visszafordítás. Minden mással csak bonyodalmakat okoznál. – Freya persze tudott volna bonyodalmakról beszélni, de erre most nem volt szükség. És nem is akarta játszani azt, aki mindent tud. – Nem kell őrültséget csinálnod.
– Én nem akarom megcsókolni – jelentette ki dacosan a mardekáros boszorkány, és olyan fojtott hangon, ahogy tudta. Keelan és Beau közben egy seprűről beszélgettek, ami őt a legkevésbé sem érdekelte, de a két varázslót annyira lekötötte, hogy nem is figyeltek másra. – Nem is tudom elmondani neked mennyire nem akarom.
– Édes Merlin! – sóhajtott fel Freya. – Kérlek, ne bonyolítsd az életed. Egyébként nem látszik rajta, hogy a varázslatod hatása alatt lenne. Hidd el, én felismerném a jeleket.
– Miért nem lehet ez egy szörnyen unalmas nyár? – fújta a feketehajú boszorkány. – Olyan eseménytelen szokott errefelé minden lenni. Még az is hírértékű, ha egy aranyröppenty átrepül Wall felett.
– Én is ezt mondom – veregette meg a vállát az ír boszorka. – Egy eseménytelen itt tartózkodásra számítottam, de még ide sem értem jóformán… Ne aggódj! Majd minden elrendeződik.
– Mikor?
– Sosem érdekelt túlságosan a jóslástan. Nem tudom, Abby. De reménykedjünk a legjobbakban.
– Akkor ez elemi katasztrófa lesz.
A két boszorkány összenevetett, mire Beau és Keelan visszafordultak. Abby és Freya elhallgattak, majd karba tett kezekkel egymás mellett állva figyelték a két varázsló.
– Hölgyeim! Mivel töltsük még el szabad óráim utolsó perceit, mielőtt újra a munka mókuskerekébe kell visszamennem? – kérdezte az ausztrál férfi.
– Ennyire rossz a rezervátumi körút? – jegyezte meg félhangosan Freya.
– Szinte kínzás – válaszolt Beau, majd gyorsan hozzátette: – Gyötrelmesen hálátlan feladat.
– Szép…
– Miért is kell visszamenned? Draco megint trágyát hordat veled? – kérdezte Abby fintorogva. – Nem értettem, hogy mi a fenének kell ennyit foglalkozni ezzel.
– Ne beszéljünk a munkáról – sóhajtott fel Beau hangosan. – De egyébként te is tudod, hogy a sárkánygané igencsak értékes végtermék. Ha tudnád, hogy mennyi gyógynövényt lehet trágyázni vele.
– Fúj – morogta a kis boszorkány.
– Nem fúj – csúfolódott Beau. – Szóval kinek van egy épkézláb ötlete?
– Együnk egy fánkot mielőtt vissza kell menned gályázni – mondta végül Abby.
– Na a kis Piton-lánynak vannak még jó ötleteit – mosolygott rá szélesen Beau, aztán megköszörülte a torkát. – Neked is belefér egy fánk, Keelan barátom?
– Végül is nem sietek haza – válaszolta egy vállrándítással a fiú.
– Hát persze – jegyezte meg epésen Abby.
– Valami gondod van?
– Nincs.
– Akkor menjünk! – intett nekik Beau. – A legfinomabb fánkot kell megtalálnunk. Ez lesz a feladatunk. Órákba telhet.
– Azért még sötétedés előtt meg kellene ejtenünk ezt a rezervátumi kirándulást.
– Halasszuk el, Freya?
– Én inkább hamar túl lennék rajta.
– Na jó, akkor ma csak a hármas top listát állítjuk össze – sóhajtott megengedően az ausztrál varázsló.
***
Eközben az árnyas fák levelei között átsejlett a napfény. A tisztáson egy göndör, barna hajú nő állt, aki nagy szakértelemmel bűbájokat végzett a helyszínen. Vörös, zöld, kék, aranysárga szikrák csaptak ki a pálcájából, ahogy elmélyülten dolgozott. Észre sem vette, hogy valaki nem is olyan messze őt figyeli. Talán azért sem, mert a környező csalitos semmilyen érdekes nyommal nem kecsegtetett, de azt is lehet, hogy egy gondosan kimondott álcázó bűbáj tette a hatását.
Egy pillanatra Hermione az arcát a nap felé fordítva élvezte a kellemes melegséget. Eközben a fák és bokrok sűrűjében Draco vigyázott, hogy senki se lássa meg, senki se hallja meg, és a bűbájok egyike se fedje fel ideiglenes tartózkodási helyét. Hevesen dobogó szívvel figyelte őt, úgy, mintha megint valamiféle istenverte kamaszgyerek lenne. Annyira lekötötte a megfigyelés, hogy nem vette észre a sötét taláros férfit, aki karba tett kézzel állt meg mögötte, majd kimondott egy némítóbűbájt.
– Miért bujkálsz itt? – szólt a dörgedelmes hang. Draco úgy fordult meg, mintha megcsípték volna.
– Perselus? – kiáltott fel önkéntelenül a férfi, egy kicsit mosolyogva, egy kissé halálra rémülve. Keresztapja karba tett kézzel várta a magyarázatot. – Nem láttam, hogy jöttél.
– Nem csodálom – csóválta meg a fejét rosszallóan a keresztapja, aztán enyhén oldalra fordította a fejét. – Egy halom bűbáj, lapulsz a bokrok mögött és Miss Granger után csorgatod a nyálad. Ki mit gondolna?
– Nem is csorgattam a nyálam – morogta Draco, majd az ajkába harapott. – Úgy mondod, mintha egy szatír lennék, aki az áldozatát lesi. Nem erről van szó.
– Ha jobban meggondolom, lehet abban valami, amit mondtál – nézett rá gyanakodva az egykori bájitaltanár.
– Inkább ne gondolj bele – fintorodott el Malfoy. – Érzem a tömény rosszallást a hangodban.
– Beszélj vele! – jött a jó tanács vagy inkább parancs Pitontól, aminek egyáltalán nem akart engedelmeskedni. – Akkor talán túl leszel ezen az ostoba viselkedésen. Minél jobban és tovább halogatod annál rosszabb lesz.
– Ostoba viselkedés? Perselus, megint miért akarsz beleszólni abba, amihez semmi közöd nincsen? – pirított rá a varázsló mérgesen. Piton csak a szemét forgatta, majd mormolt valamit, amit persze egykori tanítványa nem értett. Annyit ki tudott venni, hogy keresztapja bolondnak tartja.
– Több közöm van az egészhez, mint hiszed.
– Nem emlékszem, hogy te is érintett lennél abban, ami Hermione és köztem van. Főleg, ami a fiamat illeti – vigyorgott Draco. – Tévednék?
– Találkoztál vele, igaz?
Malfoy arca valahogy ebben a pillanatban annyira megváltozott, hogy ezzel Perselust is meglepte. Nem igazán tudta megmondani mégis mi az, de azt határozottan állította, ezt a fiúnak köszönhetik.
– Igen, találkoztam a fiammal – közölte végül Draco. Idegesen túrt bele a hajába, aztán tett egy lépést előre és hátra. – Én… én nem tudom mit mondjak.
– Nem mondtam, hogy könnyű.
– Okos, értelmes és kedves. – Draco elhallgatott, mintha egyszerűen nem tudná a többi szavakba önteni. Olyan tekintettel nézett a keresztapjára, ami egyszerre volt ijedt és valami sokkal mélyebb megfoghatatlanabb… Fogalma sem volt mit kellene tennie. – Gyakorlatilag felnőtt. Merlinre.
– Nos, leginkább az anyjára ütött – állapította meg Piton. – Egyébként magam is így vélem. Tehetséges, határozott tervei vannak, és hiányzik belőle az a lázadó éned, amitől olyan forrófejű voltál. Hogyan találkoztatok?
– Ma reggel befogtunk együtt egy sárkányt – közölte Draco diadalmasan. – Sosem voltam még ennyire büszke senkire sem. És ő még csak nem is a tanítványom. Ez nekem túl sok, Perselus. És fogalmam sincs hogyan csináljam ezt.
– Nem hittem volna, hogy ennyire gyorsan megtörténik – mondta keresztapja, majd olyat tett, ami ritkán esett meg vele, rámosolygott keresztfiára, akinek ez a gesztus még a lelkét is megmelengette. – De most…
– Csak még kell egy kis idő. Nem lehet csak úgy rázúdítani valakire ilyesmit,
– Egyelőre haladj az úton, és beszélj végre Grangerrel!
– Majd én eldöntöm, hogy…
– Megint áltatod magad. Már régen itt a pillanat – mondta Piton.
– Dehogy. Ez nem egy tökéletes pillanat.
– Félsz megtenni.
– Félek? Én? Nem erről van szó – rázta meg a fejét Draco. – Csak szeretném ezt a leghidegebb fejjel megtenni. Miért olyan nagy baj ez?
– Szembe kell nézned vele – mutatott Hermione felé Perselus. – Nem kerülgetheted sokáig.
– Tisztában vagyok vele – közölte Draco a kelleténél talán nagyobb éllel. – De nem te döntöd el, hogy mikor fogom ezt megtenni.
– Akkor ne kelljen leégetnem körülötted az összes bokrot, hanem menj oda hozzá.
– Ne legyél ilyen erőszakos!
– Említettem, hogy Potter és Weasley hamarosan itt lesznek. Gondolod, hogy előttük jó lenne megtenned ezt? Nem hiszem.
– Ezt úgy mondod, mintha maga az apokalipszis jönne el – morogta a férfi. – Tudunk viselkedni.
– Csak a párbajt akarom megakadályozni és a kényes kérdéseket – mondta Piton. – Nem lenne jobb, ha tudnál válaszolni arra a kérdésre, hogy Hermione Granger fia miért néz ki úgy, mint te?
– Párbaj? Már elkéstél. Kész a tervem, hogy hogyan fogom Weasley-t eltenni láb alól. Potter pedig majd meglátjuk megússza-e. Remélem, ez kielégítő magyarázat volt.
– Igazán remek, de nem vagyok rá kíváncsi. A gyerekes csatározások már nem túlságosan illenek hozzátok. Mindenképpen higgadtan kell ezt a helyzetet megoldanunk.
– Pedig hallanod kellene, ördögi terveim vannak – jegyezte meg Draco ironikusan. – És menj már ezzel az a higgadtsággal… Mért gondolod, hogy én lennék az, aki mindent elszúr? Inkább, ne válaszolj.
– Pompás.
– Miért ennyire fontos neked, hogy rendezzem a soraimat Grangerrel? – tette fel a fogós kérdést Draco.
– Nem szeretem a drámákat. Mellesleg neked sem tesz jót – jegyezte meg hűvösen Perselus. – Ha hiszed, ha nem, Draco, aggódom érted és a jövődért.
– Oh, tényleg? Ez igazán remek – sóhajtott fel a szőke hajú férfi. – Komolyan mondom úgy érzem, mintha egy kicseszett Trelawney lennél. Itt vészmadárkodsz…
– Ne legyél szemtelen!
– Még mindig haragszom rád – mondta Draco. – A múltkor nagyon elvetetted a sulykot. Majdnem infarktust kaptam.
– Persis vár vacsorára – váltott témát Piton. – Ez most a szokásos családi vacsora. Dráma mentes, és persze a gyerekek nem tudják ezt az egészet, ami még a háttérben zajlik. Szóval, ez most csak vacsora.
– Nagyszerű, de nem tudsz a feleséged főztjével lekenyerezni.
– Békülj ki, Hermionéval!
– Rendben, Cupido Piton!
– Felháborító a szemtelenséged.
– Az újoncom teljesen elront – vonta meg a vállát nemtörődöm módon Draco.
– Angus?
– Ki más, ha nem Beau-tiful?
– Remélem, hogy távol tartod a lányaimtól.
– Nyugodt lehetsz. Ártalmatlan, és már nem is kell aggódni miatta – mosolyodott el Draco. – Freya Donovan miatt majdnem kifolyik a küszöb alatt, annyira oda van érte.
– Földrengés és hóvihar lesz?
– Talán megússzuk… de épphogy.
– Remélem is. Egy Donovan katasztrófa nem hiányzik.
– Viszont úgy érzem beszélnünk kell egyről-másról, ami nem a magánéletemet érinti – váltott témát Draco. – Mi történhetett szerinted itt?
– Hát nem hallgatóztál elég figyelmesen? – csúfolódott keresztapja. – Vagy a bokrok nagyon leárnyékolták a hangot, miközben itt gubbasztottál. Milyen kiképzést kaptál te?
– A gyorstalpaló halálfalós képzésre gondoltál? Meglehetősen régen volt az már – legyintett Draco.
– Mindig elfelejtem, hogy csak te öregszel.
– Ezért, keresztapám, van néhány őszhajszálad, ha jól látom.
– A lányaim és miattad vannak, te Merlin csapása!
– És mi van Rickkel?
– A fiam jó gyerek – mosolyodott el büszkén Piton. – Pontosan olyan, mint én.
Draco szemtelenül felhorkant.
– Szegény ördög!
– Nincs valami dolgod?
– Akad.
– Akkor menj a dolgodra! Előbb beszélek Hermionéval, utána mindent elmondok.
– Rendben – bólintott Draco. – Még rengeteg dolgom van.
– Milyen dolog?
– El kell hoppanálnunk Finn-nel Wallba a gyógyítóhoz – vonta meg a vállát a férfi.
– Történt valami?
– Csak egy apró baleset az egyik sárkánnyal, semmi különleges vagy érdekes – fújt egyet Draco.
Aztán megfordult, és eltűnt a sűrű erdőben.
***
Perselus Piton megközelítette az aurorboszorkányt, aztán finoman megköszörülte a torkát. Hermione megfordult, az arcán nem látszott semmilyen érzelem sem. Egy halvány mosolyra futotta csak, amikor meglátta a varázslót.
– Mire jutott? – kérdezte Perselus.
– Szándékos – válaszolt Hermione. – Minden nyomot eltakarítottak. De valamit ezzel kapcsolatban nem értek.
– És mi lenne az?
– Mégis miért csinálta ezt valaki? – tette fel a fogós kérdést, majd odébb húzódtak, hogy a rezervátumi dolgozók tehessék a dolgukat, és a Tűzfészket eddig őrző aurorok zavartalanul vizsgálódhassanak. – Nem történt szökés, ha hihetünk a dolgozóknak, már pedig hihetünk, akkor innen eléggé messze vannak ilyenkor a sárkányok. Nem vezetnek befelé nyomok, akármennyit is kerestem, amik a kerítésen kívül voltak azokban pedig nincsen semmi különleges.
– Diákcsíny lenne?
– Az is lehet – vonta meg a vállát Hermione. – Vagy valamiféle elterelés. Aki ezt csinálta nagyon jól tudta, hogy mindenki ide fog jönni. Elég súlyos sérülést okozott, ami veszélyes is lehetett volna.
– Nem véletlen, hogy az auroroknál kötött ki – húzta a száját Piton egy félmosolyra. – Nos, egyelőre ki kell találnunk a jelentés szövegét.
– Megvárom, amíg az aurorok végeznek.
– Bölcs döntés.
– Megbeszéltem Smith aurorral, hogy elküldi a jelentést – mondta Hermione. – Nem hinném, hogy balesetnél többet gondolnának bele ebbe az egészbe.
– Magam is így vélem. De azt hiszem, hogy meg kell erősíteni a kerítés biztonsági bűbájait. Beszélnem kell Morganával erről.
– Rendben – bólintott Hermione. – Beszélünk mielőtt bármit is mondanánk a polgármesternek? Nem hiszem, hogy el lesz ettől elragadtatva.
– Ebben biztos lehet. Megvárjunk az aurori jegyzőkönyvet, addig pedig csak a tényeket közöljük.
– Jól van.
– Visszamegy Wallba, Hermione?
– Nem – rázta meg a fejét a boszorkány. – Előbb beszélnem kell a fiammal. Ezt az egész sárkánymentést és Morgana nyári munka ajánlatát meg kell beszélnem vele.
– Megértem – szólalt meg végül Perselus. – Ha ez számít valamit, akkor a gyerekeim gyakori vendégei a rezervátumnak. Nem minden helyszín veszély és halálos.
– És nem hiányoznak végtagjaik vagy ujjaik?
– Természetesen nem. Ne legyen túl szigorú a fiához. És egy dolgot jobb, ha észben tart.
– Micsodát? – kérdezte Hermione.
– Hogy a fia félig griffendéles – jegyezte meg egy sejtelmes mosollyal a varázsló.
– Ugye ezt élvezettel vágja a képembe?
– Való igaz van benne valami édes irónia – válaszolt Piton, és önkéntelenül kihúzta magát. – Nem véletlen ez a sárkánymentés sem. A fia valószínűleg örökölt egy jó adag bátorságot is. Ez a hely pedig tele van kihívásokkal.
– Rá akar beszélni?
– Nem, csak arra kérem, hogy gondolja át az egészet.
– Majd igyekezni fogok – ígérte Hermione.
– Hoppanálás?
– Gyalog mennék inkább. Fel kell dolgoznom azt a sokkot, hogy majdnem megették a fiamat a sárkányok.
– Ez még öntől is erős túlzás.
Mindketten elköszöntek egymástól, aztán Hermione a biztonságos ösvényen sétált haza, de mire az ajtóba ért mindent elfelejtettem, amire Piton felhívta a figyelmét.
***
Keelan ezen a délutánon fülig érő szájjal ment haza. Egyáltalán nem unatkozott, még Abby Piton jelenlétét is könnyedén viselte el, és valahogy mintha már megbékélt volna azzal, ami köztük történt. Most inkább lekötötte a sárkánymentés emléke, ami különös izgalmat hozott. Olyasmit, mint ami anyja történeteiről gondolt. Szörnyen büszke volt magára, amiért Dracóval együtt sikerült befogniuk a sárkányt, és Beau társasága is egészen üdítően hatott rá.
A fiú úgy ment el Perkinsék háza előtt, hogy nem is vette észre Ellát, aki szokásához híven a rózsabokrokkal szöszmötölt. A lány utána szólt valamit, amikor észrevette, hogy Keelan még csak rá se néz, de a fiatal varázsló egyetlen egy köszönés nélkül továbbment. Ella rémesen dühösen esett neki aznap a rózsabokornak. Keelan könnyed léptekkel indult el házuk felé, viszont mielőtt kinyithatta volna az ajtót anyja megelőzte.
Szürke szeme egy pillanatra kitágult, és azonnal rájött, hogy valami baj van.
– Szia, anyu! – köszöntötte kitörő örömmel a varázsló.
Hermione csípőre tette a kezét, s penge vékonyra préselte össze az ajkát.
– Hol voltál? – kérdezte kertelés nélkül. Keelan jókedve, mintha megsemmisült volna egy pillanat alatt. – Halálra aggódtam magam!
– Szóltam, hogy elmegyek futni. Dominic nem mondta meg? – kérdezte összevont szemöldökkel a fiú.
– De igen, viszont nem jöttél haza. Gondolom, nem futottál egész reggeltől mostanáig – közölte kimérten Hermione, és még nem szembesítette fiát a sárkánymentéses kérdéseivel
– Egész nap dolgoztál. Mégis mit csináltam volna itthon? Különben is te magad mondtad, hogy mozduljak ki a négy fal közül. Kimozdultam.
– Ettől még néha hazajöhetek ellenőrizni, hogy minden rendben van-e veled – közölte a mérges anya. – Főleg, amikor riasztanak, hogy sárkányszökésre számíthatunk, természetesen, hogy aggódóm, amikor egyedül vagy itthon, vagy futsz az erdőben.
– Semmi sem történt – vonta meg a vállát Keelan, mintha csak anyja megint felfújná az ügyet.
– Horzsolás van a karodon – folytatta Hermione dühösen, aztán a fia karja után kapott, de a fiatal varázsló tett egy lépést hátrafelé. – Megmagyarázhatnád végre, vagy tovább kell kérdezősködnöm?!
– Igen, ez egy horzsolás, anyu, még nem volt időm eltűntetni – szólalt meg nyugodtan Keelan, majd idegesen hátrasimította a haját. Még a hangjából is csepegett az indulatos Malfoyokra jellemző megvető hanghordozás, noha ő, Keelan, senkit sem akart megbántani, főleg az anyját nem. – Csak egy apró baleset volt semmi több. Semmiség.
– Igazán? Elmondhatnád, hogy Madam Morgana miért köszönte meg nekem, hogy mennyit segítettél neki? Elmondta mennyire bátor fiam van, és vár téged a gyakornoki programban. Lemaradtam valamiről? Milyen sárkányt hajkurásztál te az erdőben?
– Véletlenül kerültem oda – vonta meg a vállát ismét Keelan, mintha semmiség lenne. – Nem nagy ügy. Éppen belefutottam szó szerint abba a sárkányba. Egy gondozó üldözte a bestiát, aztán segítettem befogni, majd visszavittük a rezervátumba. Az égvilágon nem történt semmi.
– Nem mehetsz oda többet! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Hermione. Ő maga sem értette, hogy miért robban ez ki belőle.
– Miért nem? Te mondtad, hogy mozduljak ki. Tessék kimozdultam, aztán találtam egy helyet, ahol jól érzem magam, sőt már két barátot is szereztem. Szívesen látnak a sárkányok körül, és ki tudja még meg is tetszhet a munka…
– Na, azt már nem! – csattant fel a mérges anya. – Volt egy tervünk…
– Ami ezerszer megváltozott már. Anyu, ne fújd fel az egészet! – Mintha semmiség lenne… Hermione hirtelen elsápadt a méregtől, és a felismeréstől, hogy Keelannek is van egy lázadó kamasz énje, aki jobban hasonlít Dracóra, mint azt remélni merte volna legmerészebb álmaiban.
– Mi az, hogy ne fújjam fel? – emelte fel a hangját Hermione. – Hogy mersz ilyen lekezelően beszélni velem?
– Sajnálom – mondta bűnbánóan Keelan. Aztán visszavedlett a kiegyensúlyozott hollóhátas énjére. – Fele annyira sem voltam veszélyben, mint amilyennek hangzik. Egy tapasztalt gondozó volt, akinek segítettem.
– Akkor is veszélyes hely a rezervátum.
– És? Nem történt semmi.
– Nem erről van szó, hanem arról, hogy egyedül nem mész a közelébe sem – jelentette ki ki szilárd elhatározással Hermione.
– Micsoda? – hördült fel Keelan.
– Jól hallottad.
– De…
– Nem nyitok erről vitát. Amíg nem lesz biztonságos, nem akarlak ott látni. Ma is egy nagy kerítésrész ledőlt, és baj is lehetett volna. Beláthatatlan következményei lehetnek egy ilyen balesetnek – magyarázta aggódva az auror. – Ugye megérted?
– Már elmúltam tizenhét, nincs rajtam a nyomjel és felnőtt varázslónak számítok. Semmit sem tilthatsz meg nekem – világított rá határozottan Keelan, aztán kihúzta magát. A gőgös Malfoyság ordított róla. – És igen is el akarok gondolkodni ezen az ajánlaton. Kezdeni akarok valamit magammal ezen a nyáron.
– Mi van veled, kisfiam? – tette fel a kérdést Hermione. Hol a fenében volt az a kis varázsló, akit a széltől is óvott. Úgy nézett rá azzal a metsző, szürke tekintetével, mintha fel akarná nyársalni. Nem túl sokszor fordult elő, hogy Keelan ennyire dühösen nézett rá.
– Az, hogy nem vagyok már kisgyerek – sziszegte végül a fiatal varázsló. – Felmegyek a szobámba.
Mielőtt Hermione még mondhatott volna bármit is, Keelan hosszú léptekkel indult el az emelet felé. A boszorkány csak nézett utána, és nem tudta mitévő legyen. A könyvmoly Keelant megértette, de lázadó Malfoyt egyáltalán nem. Meg kellett tudnia, hogy ki volt az, kivel a fia együtt terelgetett sárkányt ma délelőtt. Mit sem törődve a tompa sajgással a lábaiban felkapta a táskáját, aztán elindult vissza a rezervátumba.
***
Hermione rémesen dühös volt, amikor keresztülvágott a réten. De mire belépett a rezervátum területére rájött, hogy mennyire nevetségesen viselkedik. Megállt és fújt egyet. Mégis mit mondjon? Miért jött vissza? Most jobb lett volna, ha kitalálja milyen jelentést ír majd a polgármesternek. Helyette összeveszett a fiával és felhúzta magát. Úgy érezte magát, mint aki vizet prédikál. Gyerekkorában ezerszer veszélyesebb kalandokba is belekeveredett már.
Miért is akadt ki? Keelan ép és egészséges, a horzsolás is csak egy apróság… Túlságosan hülyének érezte magát. Hirtelen túl nagy lett a felelősség, túl nehéz a súly, és úgy gondolta nem tud ezzel egyedül megbirkózni. Lélegezz! – szuggerálta, amikor váratlanul elakadt a lélegzete, gyomra görcsbe rándult, talán még meg is szédült vagy a föld mozdult meg. Ott állt tőle meglehetősen távol, azonnal felismerte a férfit. A szíve hevesen dobogásba kezdett, és úgy érezte menten elájul. Draco Malfoyt pillantotta meg, teljes valójában, ereje teljében, és tizenhét évvel idősebben. Érezte, hogy lábaiból kifut az erő, térde megbicsaklott. Soha nem érzett még ilyesmit.
Draco úgy állt ott, mintha valamilyen harcos lenne, s kitűnt a társai közül. A bőre enyhén napbarnítottan, egészségesen fénylett, tejfölszőke haja, ami mindig is a védjegye volt, most felborzolva keretezte az arcát. A sárkány pikkelyek még mindig elütöttek a bőrétől, de most mintha onixként látszottak volna a napsütésben. Ilyen messziről is látta azt a kaján vigyort, biztos megint valami csibészségen töri a fejét. Aztán egy pillanatra egymás szemébe néztek, mielőtt Draco és Finn hoppanáltak volna. A szürke szemek… akár a vihar az óceánon, pontosan olyan volt, mint amikor utoljára látta. Az emlék kíméletlensége megbénította, s észre sem vette a felé közeledő sárkánygondozó tanoncot, aki őt látva vidáman vágott keresztül a réten.
Draco eltűnt.
Hermione keze ökölbe szorult. Miért van hatással rá Draco még mindig? Nem múlt el, mintha még a remény élne benne.
– Csak nem megint a főnököt keresi, Hermione? – szólalt meg mögötte egy igencsak kellemes ausztrál hang. – Már elment a gyógyítóhoz szerencsére.
– Szerencsére?
– Igen, mert mi viszont összefutottunk – vigyorgott Beau elégedetten.
– Beteg talán? – kérdezte a boszorkány.
– Draco mester?
– Ki más?
– Persze, persze, nagyon beteg. – Bólogatott nagy komolyan, és Beau szívére tette a kezét.
– Nagyon beteg?
– Hát nem kellene elmondanom – hajolt közelebb bizalmasan Beau. – Inkontinenciával vagy impotenciával küzd. Annyira nehezek ezek a szavak, nem tudom őket megjegyezni.
Hermione szája megremegett, aztán kitört belőle a nevetés. Még hogy Draco beteg lenne, pár perce határozottan egészségesnek tűnt. És a másik pletyka miszerint impotenciával küzd… koholmány, erre határozottan fel tudott mondani egy tizenhét éves bizonyítékot, aki rettenetesen hasonlított Dracóra. Persze az elmúlt tizenhét évben sok mindent történhetett.
– Értem már – igyekezett egy apró mosoly mögé rejteni a feltörni készülő nevetését Hermione. –Jobbulást kívánok neki!
– Köszönjük, át fogom adni neki! – tette a szívére Beau a kezét, aztán búsan Hermionéra nézett. – Minden együttérzésre szüksége lesz.
– Biztosan. Madam Morgana nincs itt véletlenül? – váltott témát az auror.
– Pedig úgy reménykedtem, hogy engem akar meglátogatni. Nem akarja megnézni a rezervátumot? Szívesen elkalauzolnám. Most éppen elkél a támogatás. – Freya és Dominic páros felé biccentett. – Nem vagyok éppen a magántúravezetős kedvemben,
– Sajnos most nem fér bele az időmbe.
– Játszik a szívemmel, Hermione, és összetöri. Az utolsó mentsváram.
– Ugyan, dehogy…
– Angus! – zavarta meg őket Morgana. Beau fájdalmas fintort vágott. – Nyomás!
– Már itt sem vagyok.
– Merlincsapása ez a gyerek – csóválta meg a fejét a boszorkány. – Hermione, elfelejtett valamit vagy itt felejtett valamit?
– Kérdéseim vannak. A fiamról akarok beszélni önnel.
– Nem biztos, hogy én lennék a legjobb.
– Van gyereke?
– Kettő is, fiúk. Jericho az idősebb még az első házasságomból, és Michael a másodikból, akivel nemrég találkozott. Az idősebb sárkánygondozó, a fiatalabb léhűtő.
– Akkor az ég küldte, hogy segítsen nekem.
– Merlinre, jöjjön, igyunk egy teát az irodámban. És tegeződjünk végre.
– Köszönöm! – szólalt meg Hermione hálásan. – És megbeszéljük mit is jelent pontosan gondozó tanoncnak lenni?
– Mindent elmondok – ígérte Morgana.
***
Balzsamos szél fújt, ami különös parfüm illatot hozott magával. Beau mélyen magába szívta a kellemes illatot, a csontjaiban is érezte, tudta, hogy kihez tartozik. Valószínűleg képzelgésnek gondolta, az érzékei játékának, mégsem tudott szabadulni a gondolattól. Messze volt még ugyan, de így is látta a boszorkányt, meglehetősen jól. A napfényben állt, a vállát már megkapta a nap, amitől a selymes bőre, kissé aranybarnára pirult, hosszú, göndör, fekete, enyhén kócos haját most kibontva az egyik vállára fésülve hordta, miközben a szellő játszott egy-egy tincsével, egy lenge, zöld ingszerűség volt rajta, amit a derekánál kötött össze. Beau kiszáradt szájjal nézte, ahogy a tetoválások kacskaringói felbukkannak a ruha redői között, aztán eltűnnek a farmernadrág derékrészénél. Kiszáradt a szája, meg sem kellett szólalni ahhoz, hogy tudja, teljesen berekedt.
Freya nevetett, hátravetette a fejét, háta kecsesen ívelt, egyik lábát behajlította, miközben hosszú nyakláncával játszott, amin egy levél alakú medál függött. Nem volt rajta a szandálja. Beau szíve fájdalmasan megdobbant. Az agyát mintha hibernálták volna, mintha valami erősebb hatalom vette volna át felette a hatalmat. Gyönyörű volt, és annyira vágyott rá, hogy megérintse… Magára kellett szólnia, hogy ne bámulja ennyire, hiszen ettől még inkább gyökérnek érezte magát.
A boszorkány oldalra döntötte a fejét, és akkor látta meg Beaut. A tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott. Kiesett a levél medál a kezéből, aztán a mellkasának ütődött. Távolról még érzékelte, ahogy Dominic valamit mond neki, de őt már régen lekötötték a ragyogó zöldeskék szemek. Olyan ábrándos volt a tekintete, mintha valamiféle természeti csodát bámult volna. Beau halványan elmosolyodott, s megjelentek a huncut gödröcskéi az arcán. Hosszú léptekkel közeledett felé. Freya akkor ocsúdott fel, amikor megérezte Dominic érintését a csípőjén. Ösztönösen rá akart vágni a kezére, de aztán csak kérdőn nézett rá.
Beau úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Az előbb még azt nézte, ahogy Freya egy halvány mosollyal, zavartan a füle mögé tűr egy tincset, aztán most megjelent a képben ez a pióca, aki eddig is ott volt, de ő módszeresen kizárta abból a képből, amiben a gyönyörű Donovan boszorkány volt a főszereplő. A gátlástalan pondró, lassan simította végig a fedetlen csípő vonalát, mintha csak a kacskaringós tetoválásokat akarta volna követni, s enyhén hozzáért a nadrág derékrészéhez. Freya újra ránézett, de valahogy most teljesen más volt a tekintete.
A boszorkány meghökkent. Mi változott meg? Beau eddig teljesen derűsnek tűnt, most viszont olyan volt, mintha villámokat szórt volna a szemével. Kihúzta magát, az összes izma megfeszült, és eltűntek a gödröcskék az arcáról. Zavartan figyelte, ahogy jelentőségteljesen megáll közte és Dominic között, aki így kénytelen volt levennie a kezét a boszorkányról, aztán a két férfi kezet fogott. Dominic enyhén fájdalmas arckifejezéssel fogadta a kemény kézfogást. Beau valójában szívesen eltörte volna a férfi mocskos mancsát.
– Gyertek utánam! – mondta kimérten, aztán meg se várta, hogy Freya felvegye a szandálját, már elindult az erdő felé. Beau már messze járt a hosszú lépteivel, a lány pedig még mindig bajlódott a szandálja csatjával, bár ez utóbbival más volt a célja.
– Ma rossz napja van – állapította meg Dominic.
– Na, igen, téged látni nem túl nagy élmény – tette a kezét karba a boszorkány.
– Freya, kérlek! Ne kezdjük ezt.
– Nem én akartam, hogy így legyen. Ha még egyszer így nyúlsz hozzám, esküszöm nem lesz több ujjad! – közölte fojtott hangon. – Azt hiszed, nem veszem észre, hogy provokálsz másokat?
– De most segítened kell. Ha nem terelem rád a figyelmét, akkor nem tudom végezni a munkám, hát nem érted? – sóhajtott fel a varázsló. – Az a srác ott elől milliószor okosabb, mint amilyennek mutatja magát. Viszont van gyenge pontja, amivel elterelhetem a figyelmét.
Nem szeretném, ha kitudódna, miért vagyok itt. Angusnak ehhez semmi köze, maradjon is így. Pár nap és elmegyek.
– Aztán megszabadulok tőled végleg? – sziszegte a boszorkány.
– Attól függ, hogy mit találok – vonta meg a vállát a varázsló. – Menjünk!
– Rendben. Beaut pedig hagyd végre békén!
– Majdnem eltörte a kezem. Nem láttad?
– Bár törte volna…
– Imádom, amikor ennyire a szíveden viseled a sorsom – vigyorodott el Dominic.
– Nem érdekel a sorsod – fintorodott el Freya, aztán amikor elment mellette a vállával jól beleütközött a férfiéba. Pár kanyar után utolérte a varázslót, aki már egy hatalmas táblánál állt. Ketten voltak, Dominic jócskán lemaradt.
– Ne haragudj, nem tudtam a szandálomat rendesen bekapcsolni – mosolygott rá a lány.
– Semmi gond – válaszolt Beau, de még mindig ideges volt. Freya közelebb lépett, aztán megállt a férfi mellett. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megfogta a férfi alkarját, mintha meg akarná nyugtatni, de ezzel csak azt érte el, hogy az inak, izmok megfeszültek.
– Rendben vagy? – kérdezte halkan a boszorka.
– Persze – felelte a férfi, aztán rámosolygott. Vett egy mély levegőt, lassan kifújta, a görcsösség felengedett. Mikor Dominic megjelent a színen, Freya elengedte Beaut.
– Huh, bocsi, rossz helyen fordultam be – vigyorgott negédesen a férfi. – Miről maradtam le?
– Semmiről – válaszolta a boszorkány.
– Vágjunk bele! – jelentette ki Beau, aztán belekezdett a rezervátum történetébe.
***
Eközben Wall gyógyítói rendelőjének a várójában Draco kissé elgondolkodva, Finn idegesen várakozott. Az ír varázsló dobolt az asztalon, végiglapozta az összes Reggeli Prófétát, aztán fel-alá sétálgatni kezdett a folyosón.
– Minden rendben? – kérdezte Draco, miközben letette a saját újságját az asztalra. – Mintha feszült lennél.
– Nem vagyok feszült – válaszolt gyorsan Finn. – Csak utálom a gyógyítói rendelőket.
– Szerintem nem ez a baj. – A beteg úgy nézett barátjára, mintha valamiféle égbekiáltó marhaságot mondott volna. És Draco megértette, hogy igazából mi a baj.
– Hanem? – csípőre tett kézzel a Donovan-klán oszlopos tagja várta Malfoy kimerítő magyarázatát.
– Mindjárt be fog szólítani – vigyorgott Draco, aztán elégedetten nézte, ahogy Finn elsápad.
– Legközelebb Beau fog velem jönni – morogta a férfi egy kicsit ideges hangon, aztán leült az egyik székre, gyorsan fel is pattant, mert elhamarkodta a leülést.
– Miért? Én már nem is vagyok jó? – méltatlankodott a tejfölszőke mágus. – Tudok én is legalább olyan lenni, mint Beau. Sőt.
– Na, ne röhögtess, soha nem leszel olyan, mint Beau. Sokkal viccesebb nálad és mindig hoz kaját – mondta Finn, mintha egy megmásíthatatlan tény lenne. Draco először csak egy nagy sóhajjal és egy szemforgatással válaszolt. – Legközelebb a legjobb, ha egyedül jövök ide. Igen, ez lesz a legjobb.
– Értem.
– Áh, Finn, Draco! – szólalt meg Emma, amikor kilépett az ajtón. Az ír varázsló egyből elmosolyodott a boszorkányra, persze ezt a barátja rögtön kiszúrta. Nem mintha a korábbi szerelmi vallomás nem lett volna elég bizonyíték arra, hogy Finn-nek valóban tetszik a hölgyemény. – Fáradjatok beljebb!
– Azonnal – bólogatott Malfoy, majd felállt a székről, már ment volna be, amikor megállították.
– Maradj kint! – szólt rá Finn fojtott hangon.
– Minek? – sóhajtott fel Draco.
– Mert nem mutogatom a seggemet neked.
Hirtelen nem tudta, hogy nevessen vagy szörnyülködjön Finn kijelentésén, ezért csak bólintott egyet.
– Merlinre, mintha kíváncsi lennék rá – nevetett fel Malfoy.
– Maradj kint! – ismételte meg határozottan a Donovan-varázsló.
– Nyugodtan bejöhetsz, Draco! A paraván mögött leülhetsz – mosolygott a gyógyítónő. Malfoy mester széttárta a kezét, aztán mindketten bementek a helyiségbe, elfoglalták a helyüket.
– Rendben.
– Nos, Finn, hogy vagyunk? – érdeklődött Emma, miután kinyitotta az aktáját, nem mintha nem ismerte volna jól a magas, fekete hajú férfi esetét, viszont muszáj volt valamivel elfoglalnia magát, hogy ne kelljen a fürkésző kék tekintetbe bámulnia. Csak egy pillanat kellett. – Milyen a fájdalom mértéke? Tapasztaltál-e valami rendellenest?
– Jól vagyok.
– Kicsit zsémbes – mondta Draco segítőkészen a paraván mögül. – Sokat nyafog, és majdnem megevett egy újoncot. És még nincs vége a napnak.
Finn csak megcsóválta a fejét, hogy ez nem igaz, majd jelezte Dracónak a szörnyű jövőjét. Emma csak halkan felnevetett.
– És a mozgás? – folytatta a kérdezősködést a gyógyítóboszorkány. – Merevség?
– Haladok – válaszolta Finn. – Már egészen könnyen megy.
– Ha le kell ülnie mindig morog – egészítette ki megint csak a választ Draco. Valami az súgta, hogy feleslegesen beszél.
– Nincs itt valahol százfűlé-főzet? Úgy hallom, Draco, te sokkal jobban tisztában vagy az állapotommal, mint én magam. Meg is tapasztalhatnád – vicsorgott Finn.
– Uraim! –szólt rájuk Emma. – Erre semmi szükség. Finn, mutasd meg a sebedet, kérlek!
Finn nem szólt semmit, majd kifejezéstelen arccal letolta a nadrágját. Egy hosszú percig kifejezéstelen tekintettel a gyógyítóra nézett, aki intett neki, hogy forduljon meg. Mélyet sóhajtott, aztán megfordult és ráfeküdt a vizsgáló asztalra. Emma gyorsan leszedte a kötést, aztán óvatosan megvizsgálta a sebet.
– Nagyon csendben vagy, Finn. Minden rendben? – szólalt meg Draco.
– Mire számítottál? Üvöltésre? – sziszegte a férfi. – Mintha soha nem haraptak volna meg ezelőtt.
– A fenekemen még soha. Kiemelt fontosságú terület.
– Na, most már dugulj el, Malfoy!
– Szépen gyógyul a seb – jelentette ki Emma, majd megérintette a megkínozott bőrfelületet, amin nagy valószínűséggel örökre megmaradnak a szabályos foglenyomatok. Gyorsan bekente a hegesítő kenőccsel, némi fertőtlenítővel. – De még azért a pihenés nem ártana.
– Mindig izgága volt – szólalt meg Draco a paraván mögül. – Hiába mondjuk neki, hogy ne ugráljon, maradjon a fenekén… Bocs a hülye poénért, Finn.
– Hagyd már abba! Nem vagy vicces.
– Ráteszem az új kötést, aztán két nap múlva találkozunk.
– Nem lehetne hamarabb? – nyafogta Finn.
– Igen, amilyen zsémbes, biztos nem ártana.
– Malfoy! Rosszabb vagy mint Beau.
– Most mi van? Te mondtad, hogy nem vagyok elég érdekes.
– Sok pihenés, nyugalom és az isten szerelmére, próbáljatok kijönni egymással – tanácsolta Emma. – Egy hét múlva találkozunk. Addig sűrűn cserélni kell a kötést. Ha baj van, akkor küldjetek baglyot.
– Megértettem – morogta Finn, aztán Dracóval együtt elhagyták a rendelőt. – Idegesítő vagy.
A délutáni napfény mindkettejükre rásütött.
– Dehogy is! – kérte ki magának a férfi. – Még hogy idegesítő…
– Többet nem jössz el velem.
– Sebaj… Gyere, menjünk haza, cimbora! Pihentessük a hátsófeledet.
– Mit szólnál, ha lazítanánk egyet? – szólt Finn elgondolkodva. – Olyan régen voltunk már a parton együtt.
– Nem rossz ötlet.
– Keressük meg a kerge ausztrál haverodat és Skótot. Minél többen vagyunk a nyomorunkhoz annál jobb.
– Rendben – egyezett bele Draco. – Kijár a pihenés.
– Nő ügy?
– Most ezt ne feszegessük, de elmondom. Itt nem alkalmas. És mi a helyzet a doki nénivel?
– Elhívtam volna randira, ha nem jártattad volna a szád – morogta Finn.
– Bocs.
– Majd máskor. Letolt gatyával nem kérek randit senkitől.
Dracó jóízűen felnevetett, aztán hazahoppanáltak.
***
Nem sokkal később Draco, miután végzett a papírmunkával, hosszú léptekkel indult el Beauért, aki már majdnem két órája visszaért a rezervátum bemutatásából, de azóta nem dugta ki az orrát a faházából. Túl csendes volt a környék, nem üvöltött semmilyen zene, csak bentről hallatszott néhány tompa puffanás, némi csörömpölés és néhány furcsa káromkodás, amit Draco nem igazán értett. A varázsló bekopogott az ajtón, de nem kapott választ vagy Beau megint valamilyen mérges ausztrál akcentussal beszélt. Végül úgy döntött inkább bemegy. A legelképesztőbb dolgot találta, amit lehetett.
– Te meg mi a jó istent csinálsz? Lebontod belülről az egész faházat? – kérdezte rosszallóan.
– Takarítok – válaszolta egyszerűen Beau. Felállt a padlóról, amire mindent leszórt. Haját összekötötte valamiféle, Draco számára nevetséges kusza madárfészekbe, valamilyen szakadt póló volt rajta és alsógatya. – Itt minden rossz helyen van.
– Tudtad, hogy varázslattal egyszerűbb?
– Miért kell mindig a legkönnyebb végét megfogni a dolgoknak? – csattant fel a varázsló. – Nem veszem elő a pálcámat, és hadonászok vele, mert neked úgy tetszik. Kihívást akarok.
– Látom azt csináltál magadnak – mondta a férfi, aztán átlépte a rengeteg ruhát, amit a hebrencs ausztrál mérgében kirángatott a szekrényből. – Mi a baj, Beau? Rosszul ment az idegenvezetés?
– Rosszul? Neeeeeem. Katasztrófa volt – közölte nemes egyszerűséggel az ausztrál. – Ez a Dominic ez egy… egy…
– Micsoda?
– Gyökér – fejezte be a mondatot a csalódott újonc, aztán sorban beledobálta az összepárosított zoknikat az egyik kosárba. – Ha tudnád…
– Ki is fejted ezt bővebben? – Most már kíváncsi volt az egész történetre.
– Állandóan Freya derekát fogdosta. Hallott már szerinted a jómodorról? Szerintem egyáltalán nem. Meg állandóan odahajolt hozzá. Most komolyan. Ha ezt Finn meglátta volna, akkor biztosan elszabadult volna a jégvihar.
– Ez miért gyökérség? Ha ilyen köztük a viszony.
– Mert az! Ne szakíts félbe, mert elfelejtem, amit mondani akartam.
– Bocsánat.
– Annyi marhaságot kérdezett, hogy teljesen felhúzott vele – folytatta Beau. – Hogy lehet olyanokat kérdezni, hogy a mérges fúriának a tüskéiben van-e a méreg vagy a fogában? Vagy, hogy hány csontja van egy sárkánynak. Miért érdekli ez? Mintha vizsgáztatott volna. Hát mióta vagyok én sárkányhatározó?
– És nem tudtál rá válaszolni?
– Persze, hogy tudtam, Merlin szerelmére. Elemi dolog volt mindkét kérdés. Nem ez volt a baj – morgolódott tovább Beau. – Hanem, hogy… ahhh, mindegy.
Draco persze nem akarta abbahagyni a kérdezősködést, hiszen még sosem látta ennyire feldúltnak. Beau idegesen vakargatta a feje búbját.
– Akkor Freya?
– Nem… vagyis igen, persze az is zavart, ahogy vele viselkedett, de nem ez a legnagyobb bajom vele – vallotta be Beau. – Gyűlölöm!
– Mondjuk inkább, hogy nem kedveled. A gyűlölettel érdemes óvatosan bánni – figyelmeztette Draco.
– Nem hiszem, hogy ez a fickó egyáltalán az életében látott vagy vizsgált volna sárkányt. Állítólag a sárkányok vérét elemezgeti, de annyi baromságot kérdezett… Valami nincs rendben vele. Szólnunk kell a körzeti aurornak.
– Nem veted el a sulykot?
– Nem hiszem. De direkt rossz helyre vezettem, hogy ne lásson a rezervátumból mindent.
– Remélem, hogy nem kéri vissza a pénzt Morgánától az idegenvezetésért – jegyezte meg Draco egy félmosollyal.
– Talán nem. Viszont visszajöhet. Inkább kifizetem én azt a rohadt VIP idegenvezetés díját.
– Jó, ha megjelenik, akkor átveszem a vezetést – mondta a tejfölszőke mágus. – Csak, hogy megnyugodj végre.
– Rendben.
– De nem fecsegni jöttem – mondta Draco.
– Különben sem érek rá – sóhajtott fel Beau.
– Akkor az se érdekel, hogy bulit tartunk a stégen?
– Bulit? – csillant fel a szeme a férfinek. – Oh, mi a fene? Malfoy mester, te mindig meg tudsz engem lepni.
– Aha. De, ha ennyire lefoglal a takarítás.
Beau elővette a pálcáját, aztán elmondott jó néhány varázsigét. Nem telt bele néhány perc és a faház még soha nem nézett ki ennyire rendezettnek, tisztának. A varázsló elégedetten állt a nappali közepén.
– Mégis hiszel a varázslásban?
– A lazításban hiszek – vigyorgott elégedetten Beau. – Mit állunk még itt? Rengeteg dolgunk van.
hozzászólások: 2
feltöltötte: Nyx | 2024. Sep. 14.
by Neola @ 2024 Sep 25
Uuuu te játszol az idegeimmel! 
olyan, de olyan közel voltak már egymáshoz! Látták egymást. Istenem de várom a pillanatot! 
Hermione abszolút hisztérikusan viselkedett. Túl lőtt a dolgon Keelan-nel. Igaz megértem azt is, hogy 17 évig résen kellett lennie. Sajnálom, hogy nem tud őszintén beszélni a fiával az aggodalomairól. Abszolút nem lenne nézeteltérés, ha elmondaná a félelmeit... Vagy azt hogy még nem szokta meg, hogy felnőtt.
Imádom őket!
Ezer köszönet!
Szép napokat!
Üdv:Neola
olyan, de olyan közel voltak már egymáshoz! Látták egymást. Istenem de várom a pillanatot! Hermione abszolút hisztérikusan viselkedett. Túl lőtt a dolgon Keelan-nel. Igaz megértem azt is, hogy 17 évig résen kellett lennie. Sajnálom, hogy nem tud őszintén beszélni a fiával az aggodalomairól. Abszolút nem lenne nézeteltérés, ha elmondaná a félelmeit... Vagy azt hogy még nem szokta meg, hogy felnőtt.
Imádom őket!
Ezer köszönet!
Szép napokat!
Üdv:Neola
by Nyx @ 2024 Sep 28
Még egy picit fogok, de remélem meg fogja érni a várakozást 
Igen, ez igaz. Hermione kissé túlgondolta ezt az egész helyzetet. De majd ő is lehiggad egy kicsit, aztán átgondolja a dolgokat. Sokáig amúgy sem halogathatja tovább a beszélgetést Keelannel, hiszen csak apró lépésekre vagyunk attól, hogy minden kiderüljön. Igen, Hermione még nem szokta meg, hogy Keelan felnőtt, de muszáj lesz, ha nem akar beleőrülni ebbe. Jajj én köszönöm! Hamarosan jövök a következő résszel.
Igen, ez igaz. Hermione kissé túlgondolta ezt az egész helyzetet. De majd ő is lehiggad egy kicsit, aztán átgondolja a dolgokat. Sokáig amúgy sem halogathatja tovább a beszélgetést Keelannel, hiszen csak apró lépésekre vagyunk attól, hogy minden kiderüljön. Igen, Hermione még nem szokta meg, hogy Keelan felnőtt, de muszáj lesz, ha nem akar beleőrülni ebbe. Jajj én köszönöm! Hamarosan jövök a következő résszel.
| név: | Remember me |
| e-mail: | (optional) |
| smile: |      |
| Captcha | |
Powered by CuteNews