22. fejezet
Macskajaj

Először csak távoli zajok ütötték meg a fülét, aztán kezdett lassan magához térni. Túl sok volt a sötét folt a tegnap éjszakából, de Beau hosszú ideje nem szórakozott ennyire jól. Mégis a ma reggeli ébredést kihagyta volna, mert kutyául érezte magát. Nem mozdult meg, hanem magához szorította a párnát, aminek furcsa módon Freya illata volt, elmosolyodott, de aztán mégis megmozdította a vállát. Nem kellett volna. Mélyen és fájdalmasan nyögött fel, amikor megérezte a tompa, lüktető, szúró, égető érzést, ami majdnem szétszakította. Esetlenül kapott a fejéhez. Forgott vele a szoba, az ágy.

– A mágia isteneire! – hörögte mérgesen és hangosan, aztán már éppen visszahanyatlott volna a párnára, amikor észrevette, hogy valaki van a szobájában. A metsző szürke szemek némileg aggódva, némileg kárörvendően tekintettek rá. Ismerte, mégis a frászt hozta rá. – Jézus!

– Nem, nem – rázta meg a fejét Draco, aki elmosolygott, és a világ legnagyobb szemétségére szólva nem volt másnapos, sőt a nagyobb mennyiségű alkohol elfogyasztása után is egyszerűen majd kicsattant. Draco Malfoy sok más egyéb jó tulajdonsága mellett mestere volt a bájitalkészítésnek is, így csak arról kellett gondoskodnia, hogy kartávolságra helyezze az éjjeliszekrényén a kis fiolát. Beaunak ezzel szemben volt ekkora szerencséje.

– Mester! – nyögte fel fájdalmasan, aztán valamiféle vinnyogó hangot hallatott. Beau nem volt a helyzet magaslatán, sőt semminek a magaslatán nem volt. – Szenvedek.

– Kelj fel, Beauty, sok a dolgunk ma! – sóhajtott fel Draco, majd megveregette a fiatal férfi vállát.

– Ne kiabálj, kérlek, mester! – fogta könyörgőre az ausztrál. – Szét megy a fejem. Mintha másodpercenként ezer taslit kapnék vagy egy egész házimanózenekar bulizna a koponyámban.

– Mit mondtam én neked? – kérdezte mestere számon kérően a szőke varázsló. Beau már válaszolt volna, ehelyett inkább fájdalmas arccal, percekig hallgatott, mielőtt újra képes volt megszólalni.

– Annyi mindent szoktál mondani… Ezúttal mit felejtettem el? – kérdezte Beau, majd belefúrta a fejét a párnába, aminek még mindig olyan finom Freya illata volt. Miért volt ilyen illata? A tegnap éjszaka egy része a homályba veszett, valahol a macarena és az erdőben futkosás között. Mit is kereshetett ott? Elméje ordítva válaszolt: Minek teszel fel kérdéseket?

– Azt mondtam neked, Beau-tiful, hogy ne igyál annyit, amikor Skót kínál, mert nagyon meg fogod bánni. – Hát igen, valóban jól jött volna ez a tanács a mestertől… De vagy nem emlékezett rá vagy egyszerűen nem hallotta meg. Ivott már ő életében, csak nem egy évnyi szeszmennyiséget egy éjszaka alatt.

– Felfordul a gyomrom! – Csak ennyit bírt kinyögni, majd kezét fájdalmasan a hasára szorította. Nyafogott valamit, amit Draco egyáltalán nem értett, de leginkább az ölj meghez hasonlított.

– Erről beszélek…

– Mi történt tegnap?

– A skótok nemzeti italával találkoztál az éjjel, barátom. Kelj fel, hoztam neked egy kis bájitalt!

– De itt mi történt?

Draco körbenézett, majd eszébe jutott a nappaliban uralkodó káosz, amit Beau szobájából is remekül lehetett látni. Borzalmas látvány volt. Nem is beszélve az ágyban fekvő, csenevész, ausztrál gyerekről, aki tele volt horzsolásokkal, vágásokkal, levelekkel, gallyakkal. Jó, annyira nem csenevész, de erősödhetett volna még. Hogy mi történt? Nos, arra nemcsak Beau volt kíváncsi. Igazság szerint mesterének halvány fogalma sem volt, hogy Beau mit csinált, miután itt hagyták egyedül. Talán nem kellett volna…

– Nos, mire vagy kíváncsi? Én feltételezett verziómra vagy az igazságra?

– Mindegy. Amilyen rosszul vagyok… bármivel megelégszem.

– Valamiféle rituális tánc lehetett – kezdte Draco nagy komolyan. – El nem tudom képzelni, hogy miért kellett felröptetned a nadrágodat a csillárra, ráadásul nem értem ezt a sok gallyat, meg falevelet az ágyadban. Nem is beszélve a talpadról, a fél erdőt le lehetne kaparni róla. Nem emlékszel valamire?

– Homályosan. Egy árnyat üldöztem az erdőben… aztán… varázsoltam.

– Te hülye idióta! Mi a francot kerestél az erdőben? – csattant fel Draco. – Megőrültél?

– Mondtam, hogy ne kiabálj! Szörnyen hasogat a fejem. Ölj meg inkább! – Az ausztrál hangja szenvedő és színpadias volt egyszerre. Draco komolyan gondolkodott egy kisebb fajta kábításon, de ma még annyira sok dolga volt… Beau segítsége pedig kellett, így nem hagyhatta magára. Különben is olyan sápadtnak, elgyötörtnek látszott.

– Szó sem lehet róla! Nem akarok az Azkabanba kerülni, és rengeteg munkánk van ma. Vegyél erőt magadon, aztán mássz ki az ágyból! – pirított rá ismét Draco, aztán lerángatta róla a takarót.

– Hideg van! – nyafogta tovább a fiatal varázslót, aztán magára húzta a lepedőt. – Miért nem hagysz aludni? Mondd mindenkinek, hogy beteg vagyok.

– Hogyisne! Idd meg a bájitalt, mert különben én magam foglak kiátkozni az ágyból. Skótnak meg egy szót se, mert akkor tíz galleonom bánja.

– Mi van?

– Fogadtunk, hogy a kis gyenge ausztrál fejed nem bírja a piát. Rád fogadtam, te szerencsétlen, de úgy is tudtam, hogy nem bírod.

– Akkor mi a fenéért fogadtál rám? Legalább szólhattál volna, akkor nem iszom ennyit vagy nem tudom, tettetem, de kiönteni nem mertem volna, mert Skót kinyírna, és meghalnának a halak a tóban vagy kiégne a fű. Cefetül vagyok…

– Azért fogadtam rád, mert mardekáros vagyok és ravasz. Skót nem tudja, de nekem van a legerősebb bájitalom másnaposságra, tökélyre fejlesztettem. Még téged is kikúrál, bár ahogy elnézlek hozhattam volna valamiféle erősítő főzetet is. Na, ne kelljen tovább könyörögnöm!

– Mit számít neked tíz galleon? – horkant fel Beau megvetően. – Elit, arisztokrata, pénzes, seggfej vagy…

– Elfelejtetted hozzátenni a kitagadottat.

– Hagyj békén! Szenvedek. Majd később megadom neked a tíz galleont. Húszat is adok, ha most betakarsz.

– Honnan tudnád, hogy mi a szenvedés! – morogta Draco, aztán megvetően felszisszent. – Amikor megkaptam a Sötét…

– Jajj, el ne meséld még egyszer, nem vagyok kíváncsi rá!

– Na, jó, nem hagysz nekem más választást. – Beau erre válaszul inkább felnyögött, aztán csak Draco távolodó lépteit hallotta. Szeretett volna visszaaludni, de ekkor mestere visszatért a szobába, ami gőzölgő löttyel. Meg sem tudott mozdulni, amikor Draco lefogta, és ránehezedett.

– Mi a francra készülsz? – kérdezte rémülten, mintha mestere ki akarná zsigerelni.

– Nyisd ki a szádat! – követelte határozottan. Tanítványa mindenáron meg akarta tagadni az együttműködést.

– Nem, nem, nem nem. Mi ez a büdös lötty? Vidd el innen! Vidd el! – ellenkezett Beau hevesen.

– Gyógyszer.

– Inkább hagyj szenvedni! Nem kell.

– Egy fenét.

– Nem iszom meg! – jelentette ki határozottan Beau.

– Ez nem kívánság műsor a Mágikus Dallamok rádióadásban – mondta Draco, aztán némi dulakodás után befogta Beau orrát, aki kinyitotta a száját. Szerencsétlen ifjú még mindig kapálózott, aztán erre a mester beleöntötte a gőzölgő bájitalt tátott szájába. Az ausztrál férfi továbbra is vinnyogott, köhögött, hörgött, öklendezett, fickándozott Draco erős szorításában, de végül lenyelte a bájital nagy részét, aztán zihálva ült fel az ágyban.

– Te állat! – közölte mérgesen hörögve, köhögve a varázsló.

– Hidd el, ettől jobban leszel! – ígérte Draco. Beau először csak prüszkölt, krákogott és még mindig zihált. Mesterétől tanult gyilkos tekintettel nézett a varázslóra.

– Még szarabbul vagyok, mint eddig, úgyhogy köszi! – szólat meg rekedten és mérgesen az ausztrál.

– Menj és fürödj meg! – javasolta Malfoy, mintha meg sem hallotta volna hálátlan újonca sirámai.

– Magamtól menjek vagy oda is betuszkolsz!

– Mit képzelsz? Én nem foglak levetkőztetni.

– Most annyira nem szeretlek, mint korábban – morogta mérgesen Beau, aztán elindult a fürdőszobába, kissé bizonytalanul, de bebotorkált a helyiségbe.

Forgott vele az egész világ, mintha valamilyen örvénybe került volna, vagy az egész faház egy istenverte tengeren vagy óceánon hánykolódott volna. A tagjai még mindig ólomsúlyúak voltak, a gyomra sem volt rendben, és még élénken élt az emlékezetében Draco akciója. Mély levegőt kellett vennie, hogy végre lecsendesüljön a zümmögő elméje. Legszívesebben vinnyogva lefeküdt volna padlóra, de tudta, hogy Malfoy mester biztosan nem hagyta volna. Nem is törődött azzal, hogy még az alsógatyája is rajta van, csak beállt a zuhany alá, és megnyitotta a csapot.

A fejét a csempének támasztotta, aztán hagyta, hogy a forró víz végig folyjon a testén. Freya illatán kívül ez volt a legkellemesebb dolog, amit ma reggel érzett. Freya… Freya… A szemei lecsukódtak, és elmerült a meleg víz csobogásában, feltörő emlékeiben. Először lassan kezdett derengeni a tegnap éjszaka, a varázslatának erős visszfénye, a boszorkány gyönyörű kék szeme, a közelsége és az a sok baromság, amit összehordott neki. Felszisszent, amikor ráeszmélt, hogy a hátán lévő horzsolásokat mossa a meleg víz, már nem tűnt semmi annyira kellemesnek.

Tessék-lássék módon megpróbálta megmosni a haját, tusfürdővel bekenni magát, aztán mindezt lemosni. A feje kezdett egyre tisztább lenni, lassan elmúlt a kellemetlen zúgás, a lüktetés is alábbhagyott. A borzalmas bájital úgy tűnt kezdett hatni. Muszáj volt hidegebbre állítani a csapot, de a feltörő emlék folyamot nem tudta ilyen egyszerűen szabályozni. Öklét tompán a csempének ütötte. Nagyobb marhát nem is csinálhatott volna magából… Gyakorlatilag egyértelművé tette a vonzódását Freya iránt, nem is beszélve, hogy megint hülyét csinált magából. Ennyit arról, hogy majd megkedvelteti magát. Erre mit csinált?

– Jól vagy, Beau-tiful? – hallotta Draco aggódó hangját.

– Persze, csak belefojtom magam a zuhanyzó vízébe. Mit gondolsz, hogy csináljam? Nyissam ki a szám és engedjem belefolyni a vizet, vagy feküdjek a zuhanytálcába?

– Ennyire sok marhaságot nem csinálhattál az éjjel, vagy mégis?

– Erre ne vegyél mérget. – Elzárta a csapot, aztán megtörölközött, fogat mosott, aztán kilépett a fürdőből.

– Nem akarok beleszólni – kezdte Draco.

– Mindenbe beleszólsz…

– De nem kellene vizes és habfürdős alsónadrágban jönnöd dolgozni.

– Mekkora egy gyökér vagyok.

– Kint megvárlak. – Ám az elgyötört újonc képe valahogy meglágyította a szívét. – Egye fene csinálok neked egy kávét.

– Draco?

– Mi az?

– Köszönöm, és jövök eggyel.

– Nincs mit.

– És Draco?

– Tessék.

– Amit mondtam az előbb nem gondoltam komolyan. Még mindig szeretlek, haver.

– Öltözz fel, Beau-tiful! – csóválta meg a fejét nevetve Draco, majd elvonult kátvét főzni.

***

Whiltshire-ben a Malfoy-kúriában, ami Anglia legszebb részén feküdt. Narcissa Malfoy idegesen ült a férje dolgozószobájában és a férje székében. Várta, hogy Lucius végezzen a reggelijével, aztán belekezdjen a birtok ügyeibe, pénzügyekbe vagy az ármánykodásba. Narcissa Malfoyt az utóbbi aggasztotta, főleg, mert miután Draco elment Lucius a szokottnál egy mogorvább lett, és fogalma sem volt miért ordítozott Draco egyik régi iskolatársával. Aztán persze némi kutakodás után sok-sok mindent előkerült, amik most tökéltesen párhuzamosan egymás mellé helyezve hevertek az asztalon.

Narcissa odaadó felesége volt Luciusnak, nem emelte fel a szavát, mindenben támogatta, még akkor is, amikor a családjait tanait követve Lucius beengedte az otthonukba a Sötét Nagyurat. Természetesen némi kényszer hatására. Aztán a nagy bukás után, éveken át tartó átoktörés és fekete mágia semlegesítés után sikerült csak a kúriát mentesíteni a rövid ideig tartó, de annál meghatározóbb vendég és sleppje által hagyott maradványoktól. Mire az otthonukat megtisztította rájött, hogy ez nem fogja Dracót közelebb hozni hozzájuk.

Először megértette, hogy a fiának változásra van szüksége, megszabadulni a család okozta nyomásról, nem is beszélve a nemzedékeken átívelő szokások rabságától, ami olykor-olykor őt magát is fojtogatta. Elhitte Luciusnak, hogy Írország jót tesz Dracónak, de miután a fiúk megszökött onnan, és évekig nem jelentkezett… Rájött mennyire rosszul ítélte meg Draco lázadását, mennyire későn döbbent erre rá. Aztán amikor végre kapcsolatba léptek, éveken át próbálkozott, és igyekezett elsimítani Lucius és a fia között feszült kapcsolatot, de nem járt sikerrel.Igyekezett beérni azzal, amit kapott, de Lucius legutóbbi viselkedése felkeltette a gyanúját. Most pedig több heti lázas kutakodás, magyarázatok keresése és minden más után. Felkészülten várt a férjére.

Kinyílt az ajtó.

– Narcissa drágám. Mit csinálsz itt? Úgy tudtam, hogy nőegyleti gyűlésre mész ma – szólalt meg Lucius meglepetten.

– Mindent tudok – jelentette ki Narcissa, majd kihúzta magát. Úgy ült ott a sötétkék talárjában, mint egy igazi nemes asszonyt, és a kék szemei csak úgy szikráztak a dühtől, amit természetesen arisztokratikus hűvösséggel tálat.

– Mi mindent, drágám? – kérdezett vissza a férfi, aztán leült az asztallal szemközti székbe. Ha zavarta is a helyzet nem mutatta.

– Mostanában észrevettem, hogy sokkal idegesebb vagy. És nem értettem az okát. Gondolkodtam. És arra jutottam, hogy a kezembe kell vennem a dolgokat. Rég meg kellett volna tennem.

– Megkérdezhetted volna, kedvesem – szólalt meg nyájasan Lucius, mintha csak valami kevésbé súlyos dolgot sejtett volna a háttérben. – Elmondtam volna, hogy nincs szükség az aggodalmadra. Minden családi ügyet kézben tartok.

– Megint csak leráztad volna magadról a válaszadás felelősségét azért, hogy egy semmitmondó tereléssel valami más felé irányítod a figyelmemet.

– Narcissa.

– Átnéztem pár iratot, a főkönyveket, más egyéb okiratokat – mutatott Narcissa az asztalon lévő iratokra. – Sok érdekes dolgot találtam. Olyasmiket, amikről nem beszéltél velem korábban.

Luciusnak nem kellett egyetlen egy pillantást sem vetnie rájuk, hogy tudja miről van szó. Narcissa most sarokba szorította.

– Aggódsz a családunk jóléte miatt?

– Aggódom, hogy van-e családunk, akinek a jóléte miatt aggódnom kelljen – mondta a boszorkány.

– Narcissa…

– Magánnyomozó, mugli kórházi számlák, utazási költségek Ausztráliába…

– Ezt meg tudom…

– Elárulod nekem, hogy ki az a Keelan Adam Granger? Tudom, hogy mi az a DNS teszt. Elmentem a Minisztériumba, és kértem egy mugliszakértőt, aki ezt készségesen elmagyarázta. Elárulod, hogy miért vannak példányaid a Roxforti Szemléből? Miért figyeltetted Hermione Grangert? És közel tizenhét éve. Egy aurort, Lucius, egy átkozott aurort.

Lucius mély levegőt vett, de nem szólalt meg azonnal.

– Honnan is kezdjük ezt a beszélgetést? – tette fel a kérdést Narcissa. – Mondjuk onnan, hogy elküldted a fiunkat Írországba. Az is körülbelül tizenhét éve volt.

– Alábecsültem Draco lázadását – szólalt meg Lucius csikorgó fogakkal. – Azt akartam neki, amit mindig is. Amit mindketten akartunk neki, kedvesem. Egy tisztességes állást, tisztességes lehetőségeket…

– Igazán? Elvettél tőlem éveket a fiammal. Mindez a gőgös hataloméhséged miatt volt. Jó feleségként viselkedni, a családjaink útmutatásait követni, nem szóltam, de most már nem maradok csendben. Ajánlom, hogy a többit magyarázd meg. Miért kellett béklyót tenned rá? Ki tesz ilyet a saját fiával?

– Gondolod, hogy le tudtam volna beszélni ész érvekkel erről a badarságról, hogy sárkánygondozó lesz? – A varázsló lemondóan sóhajtott. – Jót akartam. Addig ott tartani, amíg észhez nem tér. Ezt már akkor elmondtam neked. És te megbocsátottad. Egy Malfoy nem végezhet ilyen alantas munkát. Erre csak még rosszabb lett a helyzet.

– Ha hagytad volna, hogy kitombolja magát, akkor biztosan másképpen alakult volna minden. Kértelek. Emlékezz csak vissza. Erre te mit tettél? Elhitetted, hogy önként ment Írországba – vágta hozzá Narcissa. – Aztán megszökött. Méghozzá zajos módon, ahogy utólag ez is kiderült.

– Sajnálom, kedvesem.

– De ezt a dolgot, nem értem. Áruld el nekem mi közünk van Hermione Grangerhez és a fiához? – kérdezte Narcissa. – A külön kiadásokban találtam néhány tételt, hogy te figyeltetted. Miért is? Az istenekre, Lucius, ő egy auror, Harry Potter barátja, gyakorlatilag az Azkabant kockáztattad ezzel. Aztán megfigyeltem ezt a képet, amit a gyerekről közöltek a Roxforti Szemlében, aki kissé hasonlít a mi fiunkhoz, amit pedig ez a DNS teszt állít az az, hogy Draco ennek a fiúnak az apja.

– Tekinthetjük ezt a fiunk lázadásának következő elemének.

– Igazán? Nem igazán hinném, hogy erről van szó. Lázadásból Draco nem ejtene teherbe egyetlen nőt sem. Ha így lenne, akkor már legalább egy tucat utód lenne itt.

– Miután Draco megszökött Írországból. Hermione Granger eljött hozzánk. Várandós volt, és Dracót kereste. Miért jött volna el idáig, abban az állapotban? Mondott valamit a némi csillagporról, de nem tudtam mire vélni… Annyira zavaros volt az egész.

– Őt találta el a házimanónk egy átokkal, nem igaz? És te mélyen hallgattál mindenféle részletről.

– Igen. Még időben elvittem a Szent Mungóba, ahol megszületett a gyereke.

– És te lefizetted, hogy hallgasson – sziszegte Narcissa.

– Nem pontosan így történt. Kikérdeztem, és amikor az állította, hogy Draco nem a gyerek apja, annyiban hagytam a dolgot. Pénzt kapott tőlem, hogy a házimanóról hallgasson. Az Azkabanba kerültünk volna miatta. Idióta Bellatrix. A kedves nővérednek köszönthetően bolondult meg az a manó, aki aztán öngyilkos lett mire hazaértem a Szent Mungóból.

– Ez olyan hiányos nekem. Ne hagyd ki a részleteket. Mindent tudni akarok, Lucius – követelte a felesége.

– Felajánlottam Grangernek, hogy ha Dracóé a gyerek, akkor mi átvállaljuk a gyerek nevelését. A családunk nem engedheti meg magának az ilyesmit. Mi mást tehettem volna?

– És ha nem adja át a nevelés jogait, akkor erővel eleszed tőle a gyereket – adta hozzá a történethez a saját gondolatait Narcissa. – Az a lány képes volt harcolni a Sötét Nagyúr ellen. Gondoltad, hogy majd be fogja vallani azt, hogy Draco a gyermekének az apja, amikor megfenyegetted? Ez egyszerűen… Nem találom a szavakat.

– Ezért figyeltettem. Aztán évekig semmi jele nem volt annak, hogy a gyerek Malfoy lenne. Nem is nagyon hasonlított rá kimondottan.

Narcissa elegánsan odatolta a képet Lucius elé. Nos, ezen a képen Keelan nagyon is hasonlított a Malfoy család egy tagjához. Persze a kép feketefehér volt, és a bűbáj hatása nem érvényesült annyira, mint személyesen.

– Gondolod? Ezen a képen nem igazán tűnik olyannak, aki nem illik bele a Malfoy családba. Apró kis eltérések vannak, de azért vannak szembetűnő hasonlóságok.

– A korábbi képeken nem így volt. Amikor megláttam ezt, ezért kezdtem újra a nyomozást. Tizenhét éves múlt a gyerek – mondta Lucius. – És ha Dracót nem érdekli a Malfoy vagyon, és az ezzel járó kötelezettség…

– Nem fogod ezt a gyereket megvesztegetni olyan dologgal, mint a Malfoy vagyon – közölte Narcissa, olyan határozott és biztos volt ebben, mint semmi másban. – Nézz csak rá. Nincs meg benne sem a Malfoyok, sem a Blackek gőgje, a pénz és hataloméhség. Soha nem fog a terved sikerülni. Így nem.

– Kedvesem…

– Évekig csak a háttérből néztem azt, amit csináltok Dracóval – állt fel a székből Narcissa egyenes háttal, és hullámzó mágiával, ami kitöréssel fenyegetett. – Nem hagyom ezt az egész hátralévő életünket, amit az unokánkkal és a fiunkkal tölthetnénk azt elrontsd olyasmivel, amivel úgysem tudod megtartani őket.

– Narcissa…

– Nem hagyom, Lucius, hogy ebbe beleszólj, belekeverd a családi vagyont, és az örökösödési kérdést – folytatta a felesége éles hangon. – Értetted, Lucius? Ezt nem teheted sem Dracóval, sem Keelannel. Elég volt ebből a sok ármánykodásból. Borasztóan haragszom rád. És ez enyhe kifejezés arra, amit érzek.

– Gondolod, hogy ezt nem akartam helyrehozni? – kérdezte Lucius kissé magából kikelve. – Évekig próbálkoztam.

– Azzal, hogy gúnyolódva veszekedtek Dracóval, mint két elkényeztetett gyerek? – Narcissa becsukta a szemét, és mélyen felsóhajtott. Amikor újra kinyitotta egyenesen Lucius szürke szemeibe nézett. – Nem, Lucius. Mind a ketten kudarcot vallottunk. Így, hogy üzletként kezelnéd ezt a helyzetet, nem fog soha működni.

Lucius mély levegőt vett, aztán hátrasimította a haját.
– Mégis hogyan…

– Hátrébb állunk. És hagyjuk, hogy a dolgok maguktól a helyükre kerüljenek.

– Ezt, hogy érted?

– Te nem tudod, hol van Keelan Granger, de nekem sikerült kiderítenem – szólalt meg Nacissa.

– Hol van?

– Wallban. Az anyjával, aki körzeti aurorként dolgozok ott. És hamarosan, remélem, hogy Dracóval. Úgyhogy félre állsz. Egyetlen egy rossz szót sem fogsz erről szólni Dracónak, ha ezt bejelenti és végre hajandó nyitni felénk. Úgy fogod Keelant üdvözölni a családban, ahogy egy unokát kell. És ha manipulálni akarod, akkor esküszöm olyasmit teszek, amit meg fogsz bánni.

– De kedvesem…

– Össze kell raknunk a családunk darabkáit ameddig még tudjuk. Így is túl késő. Tizenhét évet elpazaroltunk, nem akarom a hátralévő időnket azzal tölteni, hogy tovább visszük a haragunkat, amiért a fiunk nem az általunk kijelölt úton haladt tovább.

– Igazad van…

– És a vendégszobában alszol – jelentette ki Narcissa. Lucius megrökönyödve nézett rá. – Amíg azt nem mondom, hogy visszajöhetsz.

– Erre semmi szükség – dörzsölte meg az arcát Lucius.

– Ezt majd eldöntöm én, hogy mire van szükség.

– Cissy…

– Inkább gondolkodj azon, hogyan fogod ezt helyrehozni.

A boszorkány felállt, aztán kisétált az irodából. Lucius felnyögött, és megidézett magának egy pohár italt. Túl korán volt még ehhez.

***

Két pohár kávé után Dracónak sikerült Beau-t normálállapotba hoznia. Mondhatni elégedett volt az eredménnyel, így már emberek közé engedhette. Beau rendesen felöltözött, felvette a kedvenc, de mestere által megvetett tornacipőjét, viszont a béke kedvéért ezt az apróságot ellensúlyozta azzal, hogy összekötötte a haját. Még mindig somolygott, amikor megkapta a várva várt dicsérő szavakat. Egyedül egy kis borosta maradt az arcán, noha Draco legszívesebben visszazavarta volna miatta a fürdőbe, de megkönyörült rajta. Úgy tűnt a kis ausztrál pontosan olyan, mint tegnap, noha Draco nem tudta, hogy milyen kis kalandja volt az éjjel. Még korán volt egyből a munkába indulni, így mindketten az étkezdébe igyekeztek, ahol a többiek már repesve várták őket, főleg azért, mert Skót mindenkinek eldicsekedett azzal, hogy leitatta Beau-t.

– Legjobb lesz, ha természetesen viselkedsz – okította Draco. – Vagyis legyél olyan, amilyen szoktál lenni.

– Oltári laza leszek – jelentette ki Beau, aztán elővette a kedvenc akvamarin kék lencsés, fekete keretes napszemüvegét a zsebéből és felvette. Csípőre tette a kezét, lehúzta az orra hegyére a szemüveget. – Na, hogy festek?

Draco elfintorodott, majd egy lépést hátrált tőle, karba fonta a kezét és felhúzott szemöldökkel végigmérte a társát.

– Mint egy nagy és furcsa bogár – jegyezte meg hosszas tanakodás után.

– Nem értesz a divathoz – közölte lesajnálóan Beau.

– Nem állítottam sose ilyesmit – mondta Draco. Igazság szerint rettentően hidegen hagyta az öltözködés, egyedül a kabátja hiányzott, amit sajnálatos módon cafatokban kellett hazahoznia az Andokból.

– Ha értenél, akkor tudnád, hogy ez a lumberszexuális öltözék már régen kiment a divatból.

– Miről beszélsz? – Ha Beau eddig nem látta Dracót furcsán nézni, akkor most élőben megtapasztalhatta. – Milyen szexuális?

– Favágó stílus.

– Már megbocsáss, de muglinak nézel? – hördült fel mérgesen. – Varangyos béka legyek, ha egyszer is varázslat nélkül vágtam fát.

– Dehogy, mester! Sosem mondanék ilyet a legnagyobb mágusra széles-e vidéken. Csak amondó vagyok, hogy ezzel a pórias megjelenéssel tompítod a renoméd. Egyébként erről a kopott, kockás ingről beszélek.

– Múltkor még azt mondtad, hogy divatos – csóválta meg a fejét Draco.

– Látod, ennyit változik a divat ennyi idő alatt.

– Két vagy három napja volt.

– Rémes ez a gyorsaság – közölte teátrálisan a tanonc. – És még a szakállnövesztésről is lemaradtál.

– Nekem mindegy – vonta meg a vállát Draco. – Együnk, aztán vár a munka.

– Igen, mester.

– Meg ne lássam ezt a borzalmas szemüveget rajtad a munkában! – figyelmeztette a szokásos hangnemmel Malfoy mester. Persze a fiatal varázsló nem igazán ijedt meg ettől.

– Nem fogod, mester.

– Ahova megyünk használnod, kell a szemedet.

– Jaj, úgy imádom, amikor ilyen titokzatos vagy. – Paskolta meg a vállát Beau.

– Életre szóló élmény lesz – csikorgatta a fogait Draco, majd megcsóválta a fejét.

Egyszerre léptek be az ajtón, s minden szem rájuk szegeződött. Beau előre lépett, aztán elkiáltotta magát.

– Remélem, maradt még abból a pancsolt whiskydből, Skót, mert este megint bulizunk.

Hayden úgy állt fel a székről, hogy az még másfél métert csúszott a padlón. Most nagyobbnak és dühösebbnek látszott, mint bármikor. A feszültséget vágni lehetett a teremben. Beau nagyot nyelt, most kissé elvetette a sulykot.

– Üssed! – hallatszott valami idióta bekiabálása, harsány nevetés hallatszott az étkezdében. Skót egyetlen pillantásával elhallgatta a tömeget. Tekintélyparancsolásban verhetetlen volt, és nem volt olyan, aki ilyenkor a közelébe mert volna menni. Gonosz pletykák szerint Hayden egyszer kidobott valakit puszta kézzel az étkezdéből. Beau nyilvánvalóan ilyen pletykát nem hallott.

– Ezt nem kellett volna, te gyökér – szisszent fel Draco, majd hátrasimította a haját. Az ausztrál varázsló arcáról leolvashatatlan volt, hogy mit gondol. – Gyorsan mondj valamit, mert meg fog ölni ezért!

– De mit mondjak? – kérdezte fojtott hangon Beau. – Szét fogja morzsolni a csontomat.

– Vagy fuss el! – javasolta a mester, aztán megvonta a vállát.

– A remek ötleteid…

– Még egy fél asztalnyi előnyöd van.

– Mit mondtál, Beauty boy? – állt meg előtte Skót. Beau nem volt éppen alacsony varázsló, körülbelül egyforma magas volt Dracóval, de Hayden mindkettőjüknél magasabb volt, izmosságban pedig meglehetősen túlszárnyalta a másik kettőt. A tanítvány és a mester felnézett a skót harcosra, aki valószínűleg mindkettőjük fejét veszi.

Beau felsóhajtott jelentőségteljesen levette és eltette a szemüvegét, aztán bűnbánóan Dracóra, majd Skótra nézett zöldeskék szemével.

– Borzalmas éjszakám volt, úgy felöntöttem a garatra, mint még soha – kezdte az ausztrál varázsló. – Az erdőben bolyongtam mezítláb, alsógatyában az éjjel, aztán tönkretettem a fél nappalimat vagy az előtte volt, nem tudom. Ha a mester nem jön értem ma reggel, akkor most biztosan nem kelek fel. Nem tudom mivel turbóztad fel azt az italt, de rendesen kiütöttél vele.

– Értem – mondta Skót és végre vett egy mély levegőt. – Menj, egyél valamit, cimbora!

– Köszönöm.

– Fizess, Malfoy! – vigyorgott Hayden elégedetten. Draco fejcsóválva odaadta neki a tíz galleont, aztán leült a tanítványa mellé.

– Egy varázspálca ára – morogta mérgesen a szőke mágus, aztán szedett némi rántottát a tányérjára.

– Miért, unod a mostanit? – incselkedett Beau.

– Biztos szükségem lesz egy újra, ha eltöröm a fejeden – közölte hidegen Draco.

Gyorsan kikerültek a figyelem középpontjából, aztán minden visszatért a rendes kerékvágásba, kivéve Finn számára, aki még mindig magában röhögött. Beau megeresztett egy apró mosolyt, ami azonban valahol a szájtátás és a bamba vigyor között állt meg. Azt sem vette észre, hogy a mellette ülő Draco megforgatja a szemét, aztán varázspálcájával az álla alá nyúlt, majd finoman becsukta a fiatal tanonc száját.

Irdatlan parfümfelhő csapta meg Beau orrát, túl ismerős, túl sok, túl édes és megborzongott, elbódult. Mintha józanságból újra a részegségbe került volna, természetesen kellemetlen mellékhatások nélkül. Freya jelent meg kék nyári ruhában egy vázlatfüzettel a kezében, majd egyenesen felé sétált. Tintafekete haját lófarokba kötötte, ami minden egyes lépésére jobb-balra himbálózott. Beau-nak hirtelen kifutott a vér az arcából, aztán visszatódult, a szíve pedig kihagyott egy ütemet. Túl szép volt, túl csodálatos, ő meg egy hatalmas marha, amiért tegnap olyasmiket mondott, amiket nem kellett volna.

– Jó reggelt, uraim! – köszönt vidáman Freya, aztán leült Beauval szemközti székre. A többiek csak biccentettek felé, majd mindenki a reggelijébe temetkezett. Kivéve persze a zavartan feszengő ausztrált, aki már csak piszkálgatta a rántottáját, ami valahogy már nem is ízlett annyira. Tekintetük többször is találkozott Freyával, és ez sem segített az állapotán. – Mi történt Finn-nel?

– Skót humor – jegyezte meg Draco mérgesen.

– Hayden majdnem letépte Beau fejét, aztán megszabadította Dracót egy kis aprótól – magyarázta Ted, aki éppen akkor hozta a friss pirítósokat a konyhából. – Jó reggelt, Freya!

– Ted, végre téged is látni lehet! – mosolygott kedvesen. – Hogy vannak a gyerekek és Eva?

– Mindenki nagyon jól van, köszönöm. Feltétlenül látogass meg minket. Cat már nagyon várja, hogy megint találkozzatok.

– Rendben. Amint lehet, meglátogatlak titeket.

– Szavadon foglak – nevetett a varázsló. – Beau?

– Igen, Ted?

– A keltetőknél találkozunk fél óra múlva. El kell rendezni a fészkeket.

– Csak, ha mester rábólint – emelte fel a kezét a fiatal varázsló. – Nem mehetek sehova, ha ő nem bólint rá.

– Ez volt a terv – mondta Draco, majd bólintott. – Délután folytatjuk a tanulást.

– Tanulást? – kérdezte Freya.

– Igen – válaszolt Draco. – Hamarosan vizsgázni fog.

– Nem korai ez egy kicsit? – ráncolta össze a szemöldökét a boszorkány. – Mármint te jobban tudod, de egy ilyen tanfolyam nem tovább szokott tartani?

– Héé, azért nem kell így kibeszélni – méltatlankodott Beau. – Tudod, Freya, én csodagyerek vagyok, érzékem van ehhez a munkához.

– Aha – bólogatott a lány. – Biztos így van.

– Új program, amit én találtam ki – magyarázta Malfoy mester, mintha nem is figyelne Beau méltatlankodására. Freyát azonban nagyon is érdekelte a téma. – Intenzív képzés, de egyelőre többet nem mondhatok. Jericho fogja vizsgáztatni.

– Jericho hazajön Japánból? – jegyezte meg meglepetten a lány. – Azt hittem, hogy azok után, ami Romániában történt, nem fog idejönni.

– Haza fog jönni, igen – válaszolt Draco, aztán a villájára szúrt egy darab rántottát. – Ő is hoz egy saját tanoncot.

– Mintha valami pokémonok lennék mi tanoncok – morogta Beau. – Harcolnunk is kell egymás ellen?

– Ne legyél nevetséges!

– Nem is tudod mi az a pokémon – horkantott fel nevetve az ausztrál.

– Nem érdekel.

– Eszméletlen jó varázslatokat tudok – vigyorgott elégedetten Beau.

– Ez sem érdekel – zárta le a vitát Draco.

Freya ekkor odafordult felé, aztán a lehető legmeglepőbb dolgot tette, amire az ausztrál varázsló számíthatott. Áthajolt az asztal felett, aztán kinyújtotta a kezét, enyhén súrolta a férfi arcát, majd a hajához ért.

– Csak egy ág darab volt.

– Köszönöm – mondta a férfi hevesen dobogó szívvel.

– Kissé nyúzottnak tűnsz – jegyezte meg a boszorkány.

– Túlélem – válaszolt a varázsló kissé komoran.

– Tündérmanók?

– Kiűztem őket – mosolyodott el Beau. Draco csak megforgatta a szemét, aztán szó nélkül felállt az asztaltól. Elképzelte, ahogy a kis ausztrál egész éjjel az általa képzelt tündérmanókat üldözi részegen az erdőben, egy szál alsógatyában. Jobbnak látta elmenni. Gyorsan elköszönt, aztán ott sem volt. Most már csak Freya és Beau, édes kettesben ültek az asztal végében.

– Jól vagy? – kérdezte Freya aggódva.

– Igen – bólintott a varázsló. – Hála Dracónak. Sajnálom, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak.

– Ugyan… úgyis mindig hasra esel előttem.

– Miattad esem hasra – vigyorodott el cinkosan a férfi. – Elég nagy különbség.

– Árnyalatnyit.

– Milyen terveid vannak ma?

– Lustálkodni fogok a napon, és rajzolni – közölte Freya. És persze ki kellett találnia hogyan léphet le észrevétlenül.

– Jó terv.

– És te?

– Vakulásig pakolom a sárkánytojásokat, aztán tanulok, de utána valószínű a verandán fogok ülni, és azon gondolkodom elmenjek-e a holnapi Walpurgis-éji bulira.

– Remek program.

Itt volt a tökéletes alkalom, a szíve hevesen vert, csak nézte a kék szemeket, csak egy kérdés volt, amit csupán fel kellett tennie. Már éppen megtette volna, amikor egy árny tűnt fel mögötte.

– Beau – szólította meg Finn. A nevének hallatára a fiatal férfi összerezzent, mintha valami tiltott dolgot csinált volna. – Ráérsz egy percre?

– Nem látod, hogy éppen beszélgetünk? – kérdezte Freya. Zsigereiben érezte, hogy még mindig bicegő testvére valamit forgat a fejében.

– Túléled, azt hiszem, ha munka ügyben konzultálok a kollégámmal – jegyezte meg tömény éllel Finn. Szörnyen zsémbes volt annak ellenére, hogy pár perce még majdnem megszakadt a nevetéstől.

– Persze, hogyne. Akarod, hogy elmenjek? – tette fel a kérdés hasonló kimértséggel a boszorka. – Mert szívesen megteszem…

– Nem kell, mi megyünk ki – jelentette ki a varázsló felszegett fejjel.

– Ahogy akarod…

– Később még összefutunk – ígérte Beau.

– Igen, biztosan – bólintott Freya, aztán halványan elmosolyodott.

Beau még egyszer rá pillantott a boszorkányra, mielőtt követte volna Finnt, Freya még mindig mosolygott rá. A két sárkánygondozó együtt hagyta el az ebédlőt, aztán kint Finn félrehívta barátját. Túl komolynak tűnt, legalábbis Beaunak egyből feltűnt Donovan varázsló hangulatváltozása. Viszont azt egyikük sem vette észre, hogy Freya követte őket, aztán hallótávolságon belül, de észrevétlenül hallgatózni kezdett.

– Miért hívtál ki? – kicsit ingerültebb volt a hangja a szokottnál. – Tudtommal Ted mellé vagyok ma beosztva.

– Beszélnem kellene veled! – közölte Finn, mintha valamiféle államtitkot osztana meg cimborájával.

– Jól van. Itt vagyok.

– Kísérd el Freyát a Walpurgis-éji bulira! – nem igazán kertelt, csak kimondta. Beaunak mély levegőt kellett vennie, mielőtt válaszolt volna.

– Finn, kérlek, muszáj ezt? Megint? – fáradtan sóhajtott fel. – Nem tudsz valami újat kitalálni?

– Tartozol nekem – jelentette ki határozottan Finn.

– Megint? Ezúttal miért?

– Nem mondom el Skótnak, hogy te cserélted ki április elsején a whiskyjét ecetre és szappanos vízre.

– És még én vagyok gyerekes. Jót röhögtél rajta vagy nem? Mert, ha igen, akkor te tartozol nekem a remek poénért. Ne zsarolj meg, mert azt hiszem, az oreo kekszeid megint balesetet szenvednek!

– Beszéljünk komolyan. De ha még egyszer fogkrémet teszel az oreómba, akkor ki foglak nyírni. Világos?

– Mint a nap.

– De most nem ezért akartam veled beszélni – sóhajtott fel Finn.

– Rendben van, hallgatlak, ahogy eddig is. Térj a lényegre, mert érdekfeszítő programom lesz ma. Nem akarok lemaradni a tojáspakolásról.

– Kell, hogy valaki, aki figyel húgomra, amíg nem leszek jobban. Nyilván nem kérnélek erre, ha most nem lenne fontos. Más esetben… vagyis… mindegy hagyjuk. De szeretném, ha biztonságban lenne.

– Játsszam el, hogy a fogadott bátyja vagyok a húgodnak? – kérdezte pukkadozó nevetéssel Beau. Sok mindenki szeretett volna lenni Freyának, de báty, öcs, rokon, nem, nem, kizárt dolog.

– Ha megtennéd.

– Miért nem Dracót kéred meg? – kérdezte fájdalmas képpel az ausztrál.

– Mert elküldött a francba, azért.

– Remek, és pont én jutottam az eszedbe? – horkant fel Beau, mintha ő maga sem hinné el Finn mondatait. – Miből gondolod, hogy nem hívtam el senkit?

– Mert azt már világgá kürtölted volna. Csak azért, hogy irigykedjünk a hódításodra – közölte egykedvűen Finn. – Jobban örülnék, ha a húgom kimaradna egy orgiákból.

– Hallod magad, amikor ilyeneket beszélsz? – kérdezte az ausztrál. – A húgod nem gyengeelméjű.

– Én is tudom. Nem is erről van szó. Csak most egy nagyon rossz időszakon megy keresztül.

– Akkor miért mondod, hogy úgy viselkedne, mint egy ribi?

– Én ilyet nem mondtam.

– És az orgia?

– Messzemenő túlzás volt – forgatta meg a szemét Finn, mintha bocsánatos bűn lenne az idióta kijelentése. – Szent Iván éj a legrosszabb…

– Ökör vagy… Miért nem Skótot kéred meg? Ő elég nagy és erős ahhoz, hogy távolt tartson minden felajzott, kanos varázslót Freyától.

– Skótnak randija van, és leitatná.

– Oh, hát persze, hogy erre nem gondoltam – csóválta meg a fejét Beau. – Nem félsz attól, hogy én is leitatom?

– Téged könnyebben elintézlek – vonta meg a vállát Finn.

– Megnyugtató… jégkockát vagy jégszobrot akarsz belőlem csinálni?

– Hóember megfelel? Vidd el húgomat, ne kelljen könyörögnöm!

– Pedig jobb lenne, ha könyörögnél. Még sose vittem egy nőt kétszer, kényszer randira – jegyezte meg Beau. – Kissé viszolygok ettől.

– Milyen randiról beszélsz? – hördült fel Finn. – Csak vidd el, vigyázz rá, és hozd vissza épségben.

– Akkor legyek babysitter? – morfondírozott a varázsló. – Pórázt ne tegyek rá, mint egy neveletlen labrador kölyökre?

– Milyen elmés vagy – morogta a férfi. – Miért ilyen nehéz a felfogásod?

– Mert nekem is van húgom, meg egy nővérem, de nem fojtom meg őket az aggódásommal. Ja és nem feltételezem azt, hogy ha elmennek egy buliba, akkor egyből hanyatt vágják magukat egy varázslónak.

– Persze, mert két évente látod őket… Egyébként is, nem akarom, hogy Freya bajba kerüljön, legyen ennyi elég – vallotta be végül Finn.

– Történt valami? Kezdek igazán arra gyanakodni, hogy valami sokkal triviálisabb ok van a háttérben, amit nem akarsz elmondani nekem. Összehordasz mindenféle marhaságot, holott egyszerűbb lenne, ha elmondanád. Tehát igazam van?

– Igen.

– Mi lenne az?

– Nem akarok róla beszélni, ez családi ügy. Legalábbis egyik része biztosan.

– Áh, értem…

– Segítesz vagy nem?

– Persze.

– Köszönöm.

– Van mit! Nagyon sokkal tartozol nekem. Utálom megjátszani magam. Még jobban utálom, hogy hazudnom kell egy lánynak. Jesszusom, az életben ilyet nem csináltam… Tudom, hogy a szokás hatalma.

– Akkor ne játszd meg.

– Elmondjam, akkor Freyának, hogy a kedves bátyja megfigyelteti, de ne aggódjon, mert jelentést nem kell írnom róla?

– Nem ennyire nevetséges, amit kérek.

– De, Finn, pontosan ilyen nevetséges. Kedvelem a húgodat, félre ne értsd, viszont… tudod mit, persze, hogy elmegyek vele. Remélem így megfelel?

– Valahogy így gondoltam.

Beau idegesen hátrasimította a haját. Finn valóban nem volt normális, vagy ki tudja.

– Mégis hogy akarod megmondani neki?

– Azzal ne törődj!

– Persze engem fog megátkozni, nem téged.

– Nem az a fajta.

– Oh, persze, hogy nem… The cold never bothered me anyway! – Énekelte csúfolódva Finn-nek.

– Hülye gyerek – csóválta meg a fejét Finn.

– Nincs tasli – emelte fel a kezét Beau. – Később találkozunk.

hozzászólások: 2

by Neola @ 2024 Nov 04

Az egész részt imádtam Beau-val, de Narcissa jelenete mindent vitt. Sok sztoriban olvastam és kedvelem őt, de szerintem ez az első olyan ahol nálam mindent vitt. Végre oda pirított a férfinak akit szeret, de aki tönkre tette a családi békét. Ez ez nagyon jó volt. Pfuuuuuu. Így kellett lennie végre megmondta a frankót plusz Lucius a "kanapén" alszik. Imádom!
Ezer köszönet! Így volt szép rendbe szedni Luciust!
Üdv:Neola
Ui: imádom a "favágó" Draco-t.

by Nyx @ 2024 Nov 05

De örülök! Igen, Narcissának végre a sarkára kellett állni. Nem nézhette ezt tovább el Luciusnak. Soha nem volt szava korábban, és a férje miatt széthullott a család. Szóval betelt a pohár és mehet Lucius a “kanapéra” és örüljön neki, hogy csak ennyit kapott.

Jujj én is! Amikor elkezdtem írni akkor baromira oda voltam a kék kockás ingekért, és Dracónak nagyon jól áll ez a stílus

Én köszönöm!!!!!❤️❤️❤️