23. fejezet
Ember tervez… Merlin mindent összekutyul

Keelan korán kelt ezen a reggelen. Anyja bűnbánatának jegyében, mindent visszakapott, amit eddig elrakott előtte vagy elvarázsolt. Arra ébredt, hogy egy nagy huppanással minden a helyén landolt és a bűbájok sem védték már szeretett könyveit. Egy lépés előre, gondolta a kamaszfiú. Persze nem bírta ki, hogy hozzájuk ne nyúljon. Pár órával később a kondérban már javában főtt a nyálkás, bugyogó főzet, aminek a gőze elárasztotta a szobát, sőt lassan az egész házat. Oltári büdös volt, viszont Keelan nem is lehetett volna elégedettebb vele. Háromszor jobbra, kétszer balra, aztán folyamatos keverés egészen addig, amíg teljesen be nem sűrűsödik, olvasta a vastag bájitalos könyvben. Hamarosan kész lesz – állapította meg elégedetten.

Kopogtattak. A fiatal varázsló az ajtó felé nézett, aztán elkomorult. Most már nem halogathatta tovább a beszélgetésüket.

– Tessék – szólt ki a fiú nyugodt hangon.

– Zavarok? – dugta be a fejét az ajtón Hermione, aztán elborzadva fogta be az orrát. Mintha még meg is szédült volna, de az biztos, hogy az orrfacsaró bűz eléggé mélyen érintette.

– Nem, anyu, dehogy – rázta meg a fejét a szürke szemű máguspalánta. Anyja végre a tudásszomjtól csillogó szemmel látta, és nem dühtől parázsló jeges tekintettel. Megnyugtató. – Lassan befejezem.

– Jól van. Ki tudnál jönni egy kicsit? Bemennék, de ez a ragyaeltüntető főzet istentelenül… szagos – közölte szemét törölgetve Hermione –, az egész ház bűzlik, de itt nálad a legrosszabb. Még a szellőztető bűbájnak is ellenáll.

– Igen, persze, megyek már. – Azzal a fiatal varázsló pálcájával rábökött az üstre, ami magától keverni kezdte a masszát. Kiment a szobából, becsukta az ajtót, aztán nekitámaszkodott az ajtófélfának. Hanyagul a homlokába hullott a szőke haja, még annyira látszott rajta, hogy gyerek, de Hermionét most már állandóan Dracóra emlékeztette Keelan. – Mit szeretnél mondani?

– A tegnapról akarok veled beszélni – mondta fáradtan az anyja. Nem szeretett egyikük sem veszekedni, főleg egymással. Hermione felnézett a fiára, aki már cseppet sem volt egy gyámolításra szoruló kis varázsló.

– Sajnálom – kezdte Keelan megelőzve a boszorkányt. És tényleg így is volt, hiszen nem akart kiabálni, noha a benne forrongó düh pontosan erre sarkallta. Mindig megfontolt, mindig komoly volt, mégis a tegnapi nap más volt, mint a többi. – Nem kellett volna kiakadnom. De…

– Én sajnálom. Nem kellett volna így kiakadnom. Sok mindent át kellett gondolnom – válaszolt Hermione őszintén, majd szeretetteljesen megsimogatta a fia arcát. – Nem hinném, hogy sosem foglak félteni… Viszont tudnod kell, hogy nekem te vagy a legfontosabb, de nem akarlak megfojtani, az ilyesmi távol álljon tőlem.

– Rendben – bólogatott a hollóhátas fiú. – Én csak…

– Ne mondj semmit, mert ez nem a te hibád – állította meg Hermione, majd vett egy mély levegőt. – Szeretném, ha nem indulatból beszélnénk egymással. Hidd el, hogy nem egyszerű felnőttként tekintenem rád, pedig az vagy. De még úgy érzem, hogy szükséged van arra, hogy megvédjelek. Még ha erre nem így úgy van szükséged, ahogy régen.

– Kérlek, anya… nem kell magyarázkodnod.

– Beszéltem Morganával tegnap – folytatta anyja színtelen hangon. – Elmondott mindent a sárkány befogásáról, a programról, a feladatokról. Hogy milyen egy tanoncnak…

– Ugye nem akarsz emiatt megint veszekedni? – kérdezte félve a fiú. – Tényleg nem direkt szaladtam egy sárkány karmaiba.

– Tudom, tudom – bólogatott a boszorkány. – De nem is erre akarok kilyukadni.

– Hanem mire pontosan?

– Morgana ajánlatára. Ha szeretnél nyári munkát, akkor csatlakozhatsz az újoncokhoz, nem állok az utadba – fejezte be Hermione, de még maga sem hitte el, amit mondott. Az is igaz volt, hogy Morgana órákig beszélt fiairól, tanoncairól, mire meggyőzte, hogy egy Keelan korú fiúnak szüksége van a tapasztalatra, kalandra, és jobb, ha idejében leköti a felesleges energiáit. Ehhez pedig mi sem lehet jobb hely, mint egy tucat sárkány között egy rezervátumban. Kellett egy kis hatásszünet mire tudta folytatni a mondanivalóját. – És van benne igazság, hogy nem töltheted itthon az egész nyarat a könyvek, bájitalok, lombikok között, eleget gyakorolhatod ezeket a Roxfortban is jövőre. Azt szeretném, hogy jól érezd magad. És kipróbálhasd magad egy új területen.

– Komolyan mondod? – hüledezett Keelan. Mi ez a pálfordulás? Ha mardekáros lenne, akkor talán gyanakodna…

– Igen, miért ne akarnám? Morgana megnyugtatott és beavatott a feladatköröd részleteibe. Az utóbbitól valóban megnyugodtam. Persze aggódom… de menj és csatlakozz a csapathoz.

– Elengednél? – csillant fel a szeme a fiúnak.

– Te döntöd el. A varázsvilág törvényei szerint felnőttnek számítasz – közölte színtelen hangon Hermione, majd vett egy mély levegőt. – Ha ezt akarod, akkor tedd meg. Én csak… mérlegeltem, és úgy döntöttem támogatlak. Ennyi.

– Ez kissé váratlanul ért. Meg is lepődtem. – Keelan szürke tekintettel egyenesen anyjára nézett.

– Dönts belátásod szerint.

– Én már döntöttem, megyek!

Hermionénak egy pillanatra elállt a lélegzete, kicsit mintha még szédült volna. Maga sem értette mitől, mintha még egy szál, ami összekötötte őket most elpattant.

– Rendben – mondta végül Hermione, miután végre kapott levegőt. – Akkor küldj egy üzenetet Morgánának.

– Jól van. – Keelan sugárzó arccal adott egy puszit anyjának, aztán már rohant is fel az emeletre.

Mikor a fiú már hallótávolságon kívül volt, Hermione fáradtan dőlt neki a falnak. Rémesen érezte magát, de legalább most fel is szabadult. Lassan egy lépést előre, mondta magának. Morgana a szavát adta, hogy vigyáz a fiára, képzett gondozó mellé osztja be, és persze az sem volt utolsó, hogy a Piton gyerekek is rendszeresen látogatták a tábort. Perselust gondos apának vélte, biztosan nem engedte volna a gyereket olyan helyre, ahol bajuk eshet.

Keelannek kellett a kaland, és ha most nem engedi el, akkor…

Jó lett volna valakivel megbeszélni mindezt, de momentán rémesen egyedül volt. Okos, ügyes gyereket nevelt, aki remekül feltalálta magát, hiszen annyi mindenben önálló volt már.

– Nem lesz baja – suttogta félhangosan csak magának a boszorkány.

És akkor eszébe jutott a gondolat, ami eddig ott motoszkált benne. Ami a következő lépés lesz az életükben. Nagyon jól tudta, hogy Draco is a rezervátumnak dolgozik. Elkerülhetetlennek látszik a találkozásuk, majd érezte, hogy gyomra váratlanul összeszorul.

Egyre sürgetőbbé vált a beszélgetésük.


***

A reggeli után Draco úgy döntött ideje meglátogatni Perselust. Komótosan kisétált a rétre, amikor meggyőződött, hogy senki sem látja, átváltozott. A nyugalom hullámokban tört rá, ahogy a szél megcsapta az arcát, ami most már egy magyar mennydörgőé volt. Kitárta a szárnyait, aztán a magasba emelkedett. Mint mindig, most is ellenőrizte a kerítés határokat, elrepült a vízesésnél, ami egy hatalmas tóba zúgott le, ahol most is fúriák, mennydörgők, norvégok csillapították a szomjukat. Úgy tűnt, minden rendben volt.

Egyedül a balesetnek nyilvánított helyszínt nem láthatta. Bűbájokkal zárták le a környéket. Az aurorok váltásban, szakadatlanul őrizték és nem engedtek belátást. Nos, igen, gondolta magában vigyorogva, a minap emberként sokkal könnyebb dolga volt beosonni, a két idióta észre sem vette. Persze ő sem talált semmit sem. A levegőben azonban nem próbálkozott tovább, hanem észrevétlenül elhagyta a rezervátum területét, ami nem volt kis feladat, méretét és sárkány mivoltát tekintve, s a Piton rezidencia felé vette az irányt. Persze nem állhatta meg, hogy Hermione és Keelan otthona felett is elrepüljön. Hevesen dobogó szívvel figyelt, de egyiküket sem látta. Talán majd máskor, gondolta Draco, majd gyorsított a repülésen. Végül elegánsan landolt.

– Jó reggelt, Draco! – köszöntötte Persephone, aki éppen akkor indult munkába. Szemrehányóan nézett rá és csípőre tette a kezét. – Rég láttalak. Mostanában kerülsz minket.

– Jó reggelt, Persis! – viszonozta Draco a köszöntést. Bűnbánó arckifejezése ugyan némileg meglágyította a boszorka szívét, most szívesen megnézte volna, hogy mi zajlik a férfi fejében, és kíváncsi volt az érzéseire is. – Ne haragudj! Kereshetnék kifogásokat…

– Merlin őrizz, hogy ilyesmire kelljen vetemedned – csóválta meg a fejét Persis, aztán megölelte Dracót. – Sikerült már valamennyire megemésztened a történteket?

– Szeretem, ha ilyen megértő vagy. Mindig. Még… emésztem.

– Hogy vagy, Draco?

– Megvagyok. Csak ne nézz rám így, mert a végén még kiöntöm teljesen a lelkemet, és az rémesen kínos lesz mindkettőnknek.

Persephone megfogta a férfi kezét és megpaskolta.
– Aggódom érted, Draco. Úgy sajnálom, hogy ennyi mindent rádzúdítottam, de…

– Semmi bajom – biztosította Draco, majd kihúzta magát. – Tényleg semmi.

– Tudod, hogy mire értem.

– Tudom, és ne félj, megoldom!

– Rendben van, nekem ennyi elég – bólintott Persis. – Más téma. A Walpurgis-éji fesztiválra remélem, eljössz, ha hozzánk nem is, de remélem, hogy megnézed a felvonulást. Idén fergeteges műsorra lehet számítani, és sokat dolgoztunk rajta. Neked is kijár egy kis szórakozás.

– Meglátjuk. De előbb a kötelesség. Merre van a kedves férjed? Beszélnem kell vele.

– Itt vagyok – szólalt meg Perselus az ajtóból. Úgy állt ott, mintha valamiféle őre lett volna házuknak, vagy legalább egy nagyhatalmú varázsló, aki bárkinek képes az útját állnia. Draco gyorsan elbúcsúzott Persistől, aztán hosszú léptekkel indult el Piton felé. Kezet fogtak.

– Jó reggelt, keresztapám! – köszöntötte illendően. – Úgy állsz itt, mint Gandalf.

– Ő meg kicsoda?

– Egy mágus a Középfölde-univerzumból – magyarázta Draco nagy átéléssel, mintha ezt mindenkinek tudnia kellene. – Bár még nem vagy elég ősz hozzá, szakállat meg lehet oldani. Ha jobban meggondolom, akkor inkább Notthingham bírája.

– Édes Merlin… Megint miről maradtam le?

– Miről? Művelődöm. Voltunk nem olyan régen moziban Beau tanoncommal. Mindenféle előadásra elcitál. Nem lehet neki nemet mondani. Eljöhetnél velünk olykor-olykor.

Piton megvetően felhorkantott. Még élénken emlékezett arra, amikor a csapat elrángatta arra a borzalomra. Gyerekkorában sem volt nagy moziba járó, ellenben ezek után sem óhajtott gyakrabban menni. Jó volt neki a hagyományos könyvek, nem vágyott semmiféle fantáziavilágra.

– Még egyszer nem veszel rá, hogy elmenjek veletek– sóhajtott fel a varázsló, de még mindig hűvös volt a viselkedése.

– Az Avatar egy nagyon elgondolkodtató film volt – forgatta meg a szemét Draco. – Nem értem miért nem tudtad értékelni.

– Vajon miért nem? – csóválta meg kimérten a fejét Perselus. – Űrutazás, másik bolygó… kék emberek. Neveséges, mintha a való világ nem hozna nagyobb izgalmat. Sárkányokkal dolgozol, Draco. Az nem elég izgalmas neked?

– Dehogynem. Viszont nem vetek meg egy kis ártatlan szórakozást sem.

– Persze – horkantott fel a keresztapja.

– Egyébként nem ezért vagyok itt, hogy csevegjünk – váltott témát a férfi. – Ahogy megbeszéltük, eljöttem hozzád.

– Tegnap kellett volna jönnöd – jegyezte meg szemráhányóan a mágus.

– Sajnos, közbejött valami.

– Micsoda? Tivornya a tóparton? – Perselus mindig is értett a szemrehányáshoz, és most is a szemtelen, bárdolatlan fiatalságot szidta, persze csak halkan, amit Draco rezzenéstelen arccal tűrt.

– Te mindenről tudsz, ami a rezervátumban történik? – kérdezte összevont szemöldökkel. – Ez egyszerűen lenyűgöző. Tartottunk egy kis lazulást.

– A lányom kimeríthetetlen forrás, ha a rezervátumról van szó – válaszolt Perselus kimérten, aztán összefonta a karját. – Be nem áll a szája sokszor… Úgy látom, nem igazán érdekel az, ami tegnap a kerítéseknél történt.

– Hogyne érdekelne. Szerinted nem érdekel? Mindenki ezen az ügyön dolgozik – szólalt meg Draco. – De a csapatomnak szüksége volt egy kis lazításra. Hamarosan kikelnek a tojások, aztán már mindenünk lesz, csak szabadidőnk nem.

– Más is dolgozik…

– Emberek, Perselus, nem vérszívó denevérek, akinek csőlátása van.

– Ha ezzel rám céloztál…

– Soha nem vetemednék ilyen fokú tiszteletlenségre – sóhajtott fel a varázsló, de közben széles vigyort villantott keresztapja felé. Bár adhatott volna neki egy taslit, gondolta Piton, bár most is olyan fegyelmezett volt, mint régen.

– Ellent mondanék.

– Ne tedd inkább, kérlek! – hangzott a teátrális óhaj, amit Malfoy még egy ravasz vigyorral megtoldott. Piton úgy érezte, mintha egy csapat óvodással lenne összezárva vagy legalább visszatért volna a Roxfortba engedetlen kölyköket tanítani.

– Fáradj beljebb a dolgozószobába! Itt a falnak is füle van.

– Ha rám céloztál, apa – szólalt meg Abby, aki éppen akkor jött le az emeltről ma különösen boszorkányos szerelésben –, akkor nem kell aggódnod. Nem érdekel a ledőlt kerítés. És már itt sem vagyok. Szervusz, Draco!

– Szia, hercegnő! – köszöntötte a férfi kedvenc keresztlányai egyikét. Abby mosolyogva ölelte át, aztán puszit nyomott az arcára. – Vigyázz magadra!

– Úgy lesz!

– Na, állj csak meg, kisasszony! – szólalt meg Perselus, akit mélyen bántott, hogy őt ennyire mellőzi kamaszlánya. Abby szem forgatva fordult vissza.

– Igen, apa?

– Hová mész?

– Anya után a boltba. Azt kivételesen szabad csinálnom – válaszolt Abby.

– Miért kell hozzá varangydudva? – A boszorkány szája egy csodálkozó pillanatig szétnyílt, de aztán gyorsan felülkerekedett a zavarán.

– Csak ki akarok próbálni valamit – vonta meg a vállát a lány, mintha semmire se készülne. –Egy kis kitérő, hamar megjárom.

– Komolyan?

– Semmi extra, ígérem!

– Jól van. Vigyázz magadra! – jött az atyai tanács Perselustól.

– Mi bajom lehet? – sóhajtott fel nehezen Abigail, aztán még fel is nevetett.

– Az a ledőlt egy kerítés, ami téged annyira hidegen hagy, közel volt a határhoz. Még dolgoznak a helyreállításán – emlékeztette az apja. – A Vörös-tavat hanyagold. Menj máshova hínárt, vizicsarabot és holdvesszőt gyűjteni. Rendben?

– Izgi – fintorodott el Abby, mintha csak apja az időjárásról beszélne. – Van nálam sárkányriasztó.

– Menj inkább seprűvel!

– Nem is gyalogolnék, messze van az a másik tó.

– Jól van. Menj csak!

– Felnőttek… – mormolta úgy a lány, hogy apja és Draco meghallják, de lehetőleg még le tudja tagadni.

– Milyen gyorsan felnőnek! – szólalt meg Draco, Perselus először csak ránézett, aztán felsóhajtott.

– Mintha te tudnád.

Draco csak megforgatta a szemét. Bementek az irodába, és menetközben becsukták az ajtót.

– Mit tudsz te egyébként a gyerekekről? – morogta a férfi, majd mindketten elindultak a dolgozószobába. Piton a kelleténél nagyobb figyelmet fordított az ajtó és a helyiség leszigetelésének, így nem hallotta őket senki sem.

– Sokat. Itt vannak a te gyerekeid. Ott van nekem Beau. Merlinre mondom, az a kölyök próbára teszi a türelmemet, ha nem éltem volna veletek, akkor nem igazán tudnék mit kezdeni vele.

– És Keelan?

– Kerítés téma? – vágott vissza Draco.

– Mindkettő fontos téma.

– A magánéletem nem képezi a beszélgetésünk tárgyát, nem tudnék semmi új fejleményről beszámolni neked – jelentette ki kimérten a férfi, aztán helyet foglalt a fotelben.

– Találkoztatok – említette meg Piton.

– A kerítésről beszéljünk inkább.

– Potterék hamarosan itt lesznek – váltott témát egyből a varázsló. – És nem…

– Elég ebből! – emelte fel a hangját Malfoy. – Mondd meg, mikor jönnek már? Folyton emlegeted őket… Mintha azt mondanád, hogy közeleg a tél, aztán cirka hat éve erre várok…. mégsem jön.

– Nem olyan egyszerű ez. Meg kell tervezni, meg kell szervezni. Nem akarjuk, hogy a Rend tevékenysége újra nyilvánosság elé kerüljön. Nem akarja senki – magyarázta Perselus. – De hidd el, mások is dolgoznak az ügyön!

– Persze… hadd hűljenek ki a nyomok – vonta meg a vállát idegesen Draco. – Lehet már régen nem találnak itt semmit, de ez legyen Potter és Weasley problémája. Akkor legalább nem lesz rájuk szükség.

– Nem a te dolgod! Körülbelül egy-két hét múlva jöhetnek. Egyébiránt valaki más már ellenőrizte a nyomokat – válaszolta Piton. – Nem talált túl sok mindent, ahogy az aurorok sem.

– És ki az az illető?

– Miért kérded?

– Mert senki sem juthat be a rezervátumba csak úgy – folytatta Draco. – Valakinek tudnia kellett róla. És szaglászni csak úgy mehetett be, hogyha valamelyikünk odavitte.

– Nem kell tudnod – szólalt meg Perselus. – Mi csak annyira ártjuk bele magunkat amennyire kell.

– Annyira szeretnék hinni neked, keresztapám.

– Bízz bennem.

– És ha már itt tartunk van szeme is ennek a titokzatos idegennek, aki ott bent szaglászik a rezervátumban? Mert ezt nem nevezném semminek – mondta a varázsló, majd farzsebéből két átlátszó zacskót vett elő, majd a kelleténél kicsit erősebben lecsapta az asztalra.

– Hol szerezted ezeket?

– Ezt – mutatott az egyik tasakra Draco –, a gyilkosság helyszínén, a másikat a kerítésnél. Volt még bőven. Szóval nem értem.

– Ez már nyom.

– Talán valamiféle ruhaanyag, de azt nem tudom, mi lehet ez egyáltalán. Megérinteni nem lehet, mert egyből szétfoszlik. Próbáltam ezt azt csinálni vele, viszont semmi sem segített. Rúnák vannak mindegyik részen, töredékek, de… Nem tudom.

– Nos, kölyök, ezzel nem vagy egyedül – mondta a varázsló, aztán megvizsgálta az apró foszlányokat. – Ilyesmit még sohasem láttam.

– Az anyag ismerős valahonnan, de a rúnák… ha hozzáérnek a foszlányokhoz, azonnal porladni kezdenek, mintha nem akarná a készítője, hogy el lehessen olvasni. Képtelenség mindet összegyűjteni. Akár egy fáradt láthatatlannátévő köpönyeg.

– Látott valaki, hogy ezeket összeszedted?

– Nem, inkább én láttam valakit. Hermione is tud ezekről. Láttam a rezervátumban szaglászni, kissé megijesztettem. De ennyi az egész.

– Ennyit arról, hogy csak rajtatok keresztül lehet bejutni a rezervátumba – jegyezte meg Piton kimérten, majd elfintorodott.

– Néha vannak ügyeskedők – vonta meg a vállát Draco. – Mégis csak egy aurorról beszélünk. Granger pedig nem hülye. Viszont piszkosul jól tudja hogyan kell a védelmimágiát úgy semlegesíteni, hogy ne vegye észre senki. Rajtam kívül.

– Ha nem vagyok indiszkrét, és félve kérdezem meg, mégis hogyan ijesztettél rá? – kérdezte a feketehajú varázsló.

– Sárkánnyá változtam.

Perselus megköszörülte a torkát, vett egy mély levegőt, aztán felöltötte a „levonok a házadtól néhány pontot és egy hónapnyi bűntető munkára ítéllek” arckifejezést, majd közölte a véleményét:

– Te agyalágyult, szerencsétlen, hülye! – kezdte Draco méltatásával, majd olyat tett, amit nem túl gyakran, felemelte a hangját. – Tőlem ne várj együttérzést, ha Miss Granger megtudja, hogy te voltál az az idióta, aki halálra rémítette. Mégis, hogy képzeled ezt? Üldözni valakit? Mint egy területféltő, felbőszült sárkány? Az isten szerelmére, vizsgáltasd meg magad elmeorvossal!

– Sajnálom.

– Nekem ne mondd! Úgy viselkedni, mint egy… idióta kamaszfiú. Arról papolok neked egy ideje, hogy hozd rendbe a kapcsolatodat vele. És így kezded? Helyből nem kellene átkoznom téged, te szerencsétlen.

– Hű, így még soha nem beszéltél velem – fészkelődött a férfi kissé bűntudatosan.

– Már korábban meg kellett volna tennem – morogta a varázsló. – Neveletlen kölyök voltál mindig, de… hagyjuk.

– Jó…

– Azt hittem, hogy sikerült némi fényt gyújtanom az elmédben, de néha megcáfolod ezt. Malazár vérére, Draco!

– Perselus…

– Nem, nem, ennek semmi értelme – rázta meg a fejét Piton. – Felnőhetnél már végre! Rendezd az életed.

– Azon vagyok.

– Igyekezz! Mert a végén még valaki más teszi meg helyetted, aztán mindent tönkretesz neked.

Egy hosszú percig csend állt a beszélgetésbe. Draco ellenállt a kísértésnek, hogy ne feszegesse tovább a témát. Perselus még tudott valamit, amit ő nem, és… úgy akarta hinni, hogy keresztapját csupán a merő jószándék vezérli ebben az egész helyzetben. Jószándék, és némi stratégia. Persze ettől még ugyanúgy tisztelte és szerette, ahogy eddig.

– Mi legyen ezekkel? – mutatott Draco a zacskókra.

– Leadom a Rendnek – mondta Piton komor hangon. – Jobb, ha ezek nincsenek nálunk. Nem kell, hogy még valaki itt szaglásszon körülöttünk.

– Igen, ez igaz. És Granger?

– Ő nem mondd semmit, a polgármester nagyon megköti a kezét mindenben. És nem hinném, hogy szaglászáson kívül bármit is tenni akarna. Nyilvánvaló az, hogy idegen kéz okozta a kerítés ledőlést, és szabotázs volt, de ezeket Hermione nem írta bele a jelentésébe, amit a polgármesternek ad majd le – közölte Piton.

– Miért nem?

– Békülj ki vele, aztán kérdezd meg! Nem tudhatom mindenre a választ. Nekem nem a bizalmasom, és belátható időn belül nem hiszem, hogy nagyon szoros baráti kapcsolatot köthetnék vele. Egyszer megbízott bennem, de semmi garancia nincs arra, hogy megint megfog.

– Áh, szóval ezért akarod, hogy környékezzem meg Grangert. Információért. Miből gondolod, hogy engem annyira a keblére fog ölelni, ha meglát?

– Azért akarom, te szamár, mert a fiadnak szüksége van rád. Tizenhét évet töltött nélküled, így megérdemli, hogy legalább a hátralévő életében megismerhessen. Neked sem ártana, ha felelősséget vállalnál valakiért, és te is megismerhesd a saját fiadat. Évek óta nézem, ahogy pusztítod magad. És attól tartok ennek a gyökere Hermionétól ered.

– Elmehetek mielőtt még valami komolyabb kárt nem teszel bennem? – kérdezte Draco.

– Menj! – intett neki Perselus.

– Köszönöm, keresztapám! Mindig jó voltál hozzám, ellenben többet nem kérek érzelmi, lelki fröccsöt. Még a végén megnyomorítanál.

– Rendben.

Draco felállt a fotelből, aztán az ajtó felé sétált, de mielőtt kiment volna még visszafordult.

– És mi addig mit csináljunk, míg Potterék ide nem érnek?

– Semmit. Várunk. Minden kockázatos most. Védjük magunkat, ahogy lehet. Amíg nem találunk valami olyasmit, amin el tudnánk indulni, addig feleslegesen hívjuk fel magunkra a figyelmet.

– Nekem mindegy – tette fel a kezét Draco. – Nem dühít ez fel?

– Micsoda?

– Hogy nem dolgozhatsz a saját szakálladra, hanem egy pápaszemes, ugribugri, sebhelyes, taknyos kölyök mondja meg, hogy mit tegyél?

– Engem nem utasít senki – felelte Piton. – Régen leszámoltam a Renddel.

– Akkor miért segítesz nekik?

– Hogy nyugtom legyen végre! Viszlát, Draco, békülj ki Hermionéval!

– Hogy nem bír leakadni a témáról – morogta a varázsló, aztán egy kurta köszönés keretében elhagyta a dolgozószobát.

– Ezt hallottam. Legjobb lenne, ha elmennél hozzá, és odaállnál elé. És nem játszanátok ezt a kerülgetjük egymást, mint a hippogriffek párzás idején.

– Most azonnal nincs időm erre – morogta Draco. – Granger sem örülne, ha napközben csak úgy letámadnám ezzel a témával. És egész nap sziklamászás lesz.

– Kifogások.

– Nem túl kellemes ám ez a helyzet – sziszegte az egykori mardekáros.

– Akkor mit állsz még itt? – forgatta meg a szemét Perselus. – Menj végre a dolgodra!

– Jól van, jól van. – Azzal Draco kisétált, mint egy leszidott mardekáros kisdiák a napfénybe.

***

A haragoszöld tintával írt levelet a kandallóban felcsapó zöld tűz lökte ki. A pergamen pár másodpercig csak feküdt a padlón, aztán lerázta magáról a hamut és eloltotta a tüzet, ami megpörkölte a sarkait, majd sárkány alakot hajtogatott magából, és szárnyra kelt. Felvitorlázva az emeletre egyenesen Keelan ágyán landolt. Heves zizegéssel és morgással újra levél alakot vett fel. Keelan éppen kilépett a fürdőszobából, aztán egyből felvette és kibontotta a sárkánypecsétes borítékot. Elmosolyodott. Gyorsan átöltözött, és elindult a földszintre.

– Hova mész? – kérdezte anyja az irodából.

– A rezervátumba. Madam Morgánától kaptam levelet, hogy szeretettel vár egy elbeszélgetésre. – Keelan vigyora nem is lehetett volna szélesebb.

– Ilyen gyorsan?

– Nem vesztegetik az időt – vonta meg a vállát Keelan. – De mindegy is. Nincs semmi dolgom. És eltűntettem a bájitalt, mielőtt kérdeznéd.

– Jól van. Elkísérlek.

– Nem kell, egyedül is megtalálom – sietett a válasszal gyorsan a fiatal varázsló.

– Nem, nem megyek be veled rezervátumba – emelte fel a kezét Hermione védekezően. – Nem akarlak leégetni, Merlin mentsen.

Keelan csak megforgatta a szemét.

– Be kell mennem a hivatalba, és arrafelé vezet az út. Ez minden – magyarázta anyja egykedvűen. – Végeztem a jelentéssel, amit be kell vinnem, aztán vannak még más feladataim is. Szóval egyébként nem mennék vissza a rezervátumba. – Ráadásul feltűnést keltett volna vele, ha a tegnapi nap után újra megjelenne ott, még akkor is, ha nem aurori minőségében jelent volna meg.

– Rendben van – bólintott a fiú. – Akkor én kísérlek el téged.

Hermione elmosolyodott, aztán becsukta az aktát, beletette a válltáskájába. Néhány varázslatot mondott a fiókjaira.

– Akkor mehetünk.

Csendben indultak el. Gyönyörű idő volt. Az évszakhoz képes kimondottan meleg. Az ég kékje olyan tiszta volt, hogy szinte végtelennek tűnt, néhány puha, fehér felhő jelent csak meg a smaragdzöld lakás domboldal felett. A kék nefelejcs és az élénksárga kankalin, amik a nap meleg fényében fürödtek, bontották szirmaikat az útszélen. A szél gyengéden fújt, épp csak meglebbentve a zöldellő fákat és a hosszú, fűszálakat. A környező házikók csendesen meghúzódnak a dombok és a fák között. Megint csak kettesben voltak.

Keelant némileg feszélyezte a köztük lévő csend, legszívesebben mondott volna valamit, viszont nem is tudta hol kezdje. Még mindig érződött a köztük lévő feszültség, amit ugyan már megbeszéltek, de nem tűnt el nyomtalanul. Hermione mélyen beszítva a friss levegőt, és igyekezett magát meggyőzni arról, hogy minden rendben lesz és nem kell aggódnia.

– Tegnap este Harryvel beszéltél? – kérdezte Keelan. – Nem hallgatóztam, csak felismertem a hangját.

– Igen – válaszolt Hermione. – Beszélgettünk egy kicsit. Üdvözöl, és ő is támogatja a munkádat a rezervátumban.

A fia szélesen elvigyorodott. Pontosan olyan volt, mint Draco. Egyre jobban látta benne, és egyre nagyobb bűntudata volt.

– Ez az önelégült vigyor… Merlinre – nevetett fel a boszorkány.

– Tényleg nem kell aggódnod – szólalt meg a fiatal varázsló, és a lelkesedést nem is tudta a hangjából eltűntetni. – Képzett varázslók között fogok dolgozni. Elképesztő a rezervátum, soha nem voltam még ilyenben. Neked is meg kellene nézned.

– Eleget láttam belőle. Legalábbis egyelőre.

– Anya…

– Még keresem az indokot, amitől lelkesebb lehetnék – sóhajtott fel Hermione.

– Elképesztő volt, ahogy befogtuk Dracóval azt a sárkányt. Nem gondoltam volna, hogy ekkorák. Mármint tudtam, csak élőben látni egyet teljesen más, mint olvasni róla – folytatta tovább a lelkes beszámolót a fia. – És annál a sárkánynál vannak sokkal, de sokkal nagyobbak is.

– Azt mondtad Draco? – kérdezett vissza Hermione, és a szíve fájdalmasan megdobbant. Hirtelen egy enyhe szédülést érzett, vagy csak a föld mozdult volna meg a lába alatt? Igyekezett nyugodt maradni.

– Igen – bólintott Keelan, de nem vette észre anyja kissé meglepett tekintetét. – Nagyon jó fej volt, mindent elmagyarázott, és megmutatott, és… azt is mondta, hogy ne említsem a nevét neked, mert nem fogsz neki örülni. Egy évfolyamba jártatok, igaz?

– Igen, így volt – helyeselt a boszorkány.

– Ő az a Draco Malfoy, akit Piton professzor is említett? – folytatta a kérdezősködést a fia.

– Pontosan ő.

– És a mardekáros görény, akire Ron mindig említ, amikor a suliról mesél?

– Igen – bólintott a boszorkány. – Draco Malfoy a mardekáros évfolyamtársam volt.

– Nem értem, hogy miért nem kedveltétek egymást. Persze értem, hogy mardekáros. Velem nagyon kedves volt – mondta Keelan élénken.

– Csak… nem kedveltük egymást, de… – sóhajtott fel a boszorkány.

Keelan nem figyelt arra, hogy mit mond az anyja, csak ontotta magából az információkat.
– Szerintem nagyon jó szakember, szívesen tanulnék tőle. Mindenki kap egy mentort, ezt Morgana már elmondta. Draco pedig nagyon jó. Megmutatott egy csomó mindent, láttam hatalmas, kifejlett sárkányokat is elkábítva. A többiek is nagyon jó fejek egyébként, ha nem történt volna meg az a kerítésleomlás, akkor maradhattam volna még.

Keelan lelkesedése teljesen elhomályosított minden mást. Egész úton folyamatosan beszélt. Tényeket, adatokat és minden sárkányokkal kapcsolatos információt elmondott, ami eszébe jutott, miközben Hermionénak volt ideje megnyugodni, és nem azért pánikolni, hogy Draco már találkozott a fiúkkal.

Szóval már tudta. Furcsa megkönnyebbüléssel vegyes idegességgel töltötte el ez a tudat. Éveken át elképzelte ezt, ezernyi forgatókönyvet lefuttatva. Emlékezett a tekintetére, amikor arra az egy rövid pillanatra találkoztak, mielőtt a férfi dehoppanált. Ha Malfoyt nem ejtették a fejetetejére vagy nem szenvedett maradandó károsodást a sárkánygondozói karrierje során, akkor most már biztosan észrevehette az árulkodó jegyeket…

Hermione fújt egyet, aztán hallgatta tovább Keelan beszámolóját. Szerette, amikor ennyire lelkesnek látta.

– Úgy várom, hogy lássak egy sárkányt kikelni – fejezte be a gondolatmenetét Keelan.

– Remélem, hogy a nyár végére minden ujjad meglesz – nevette el magát az anyja, aztán a könyökével meglökte a fiát.

– Anya!

– Ugye vigyázol?

– Persze – bólogatott Keelan. – Tudod, hogy nem szoktam hülyeségeket csinálni.

– Tudom.

– Te pedig ugye nem fogsz Draco miatt kellemetlen helyzetbe hozni?

Hermione hirtelen felkapta a fejét, nem tudta mit mondjon, csak vett egy mély levegőt, de mielőtt megszólalhatott volna a fia átvette a szót.

– Ez még nem biztos, de lehet, hogy ő lesz a mesterem, és nem akarom, hogy köztetek legyen valamilyen feszültség – fejtette ki Keelan. – Talán egyszer még meghívom magunkhoz vacsorára, persze, hogyha nem gond. Vagy mi megyünk el valamilyen rendezvényre a táborba. Beau azt mondta, hogy szoktak tartani kisebb bulikat, összejöveteleket. És hamarosan itt lesz a Walpurgis-éj is. Jönnek a barátaim is. És ha összefutunk…

– Nem fogok vele veszekedni, ha erre gondolsz – mondta Hermione, bár még ő maga sem tudta, hogy ezt mennyire tudja majd betartani. Mindenesetre minél előbb beszélnie kellett Dracóval. – A múltunk nem jelenti azt, hogy nem tudok a közelében normálisan viselkedni. Felnőttek vagyunk.

– Oh, persze, bocsánat – szabadkozott Keelan, majd egy grimasszal hozzászólt: – Azért remélem, hogy nem lesz olyan feszült a légkör, mint…

Hermione kissé dühös tekintetet villantott a fiára, aki becsuka a száját.

– Elég volt! Kezdesz egyre pimaszabb lenni.

– Nem akartalak megbántani – szólalt meg a fiú.

– Még szép. Rólad, rólam és Draco Malfoyról legyen elég ennyi – jelentette ki az aurori hangján, amiről Keelan mindig tudta, hogy nem jobb feszegetni tovább a témát. Hermione megdörzsölte az orrnyergét. – Különben is beszélnünk kell. Komolyan. Komoly dolgokról.

– Miről?

– Sok-sok mindenről, amire most nem lenne időnk és a hely sem alkalmas – szólalt meg a boszorkány komor hangon. – Szeretném, ha erre sort kerítenénk. Komoly, mindkettőnket értintő dolgokról akarok beszélni veled.

– Persze, anya. Amikor csak akarod.

Éppen a keresztúthoz értek, aminek egyik útja Wallba, a másik pedig a rezervátumba vezetett.

– Vigyázz magadra! Később találkozunk.

– Úgy lesz – szólalt meg vidáman, aztán Keelan elindult a saját választott útján.

Hermione egy pillanatig még figyelte, ahogy eltűnik a kanyarban. Aztán ő is elindult. Úgy érezte, hogy valami nehéz meglazult a vállán.

Várta a pillanatot, amikor végre felszabadulhat ez alól.


***


Meleg volt, szakadt róla a verejték, az ujjai kezdtek kisebesedni, minden tagja fájt. Üvölteni tudott volna a megerőltetéstől. A sziklamászás alapvető követelmény volt a szakmájában, így meg kellett tanulnia az alapokat, noha korábban megmászott már egy-két hegyet, épületet és ki tudja mit, de ez koránt sem volt ehhez hasonlítható. Biztosítókötél nélkül, csak önmagában lógott a magasban. Félelmetes és borzongató volt egyszerre. Nem először érzett így, de most tiszta volt a feje, nem gyötörték dühös gondolatok. Néha megcsúszott, néha csak egy hajszálon múlt a leesés, mégis megoldotta. Beau-t hajtotta az, hogy megcsinálja. Senki sem volt mellette, hanem önmagával versenyzett. Egy kiálló sziklába kapaszkodva egy kézzel tartotta magát.

– Keress újabb kapaszkodó pontokat, túl nagy a súly, így nem tudod magad megtartani – Draco lentről figyelte, árgus szemekkel pálcával a kezében. Beau hálás volt érte.

Az ausztrál varázsló védőkesztyűje a tenyerét védte csupán, ujjaira szüksége volt a kapaszkodáshoz, a sárkánybőr csizma iszonyatosan merev volt, a hátára erősített súlyt, ami a sárkánytojást helyettesítette már meglehetősen gyűlölte. Következő pillanatban megtalálta a megfelelő kapaszkodó pontokat.

– Jó, most pedig felfelé – hangzott a parancs lentről.

Beau remegett néha a megerőltetéstől, minden létező izmát érezte, sajgott, húzódott, égett, tompán fájt. De Beau egyszer sem panaszkodott, kivéve akkor, amikor mestere tanácsa ellenére megszabadult a pólójától. Minden órával egyre magasabbra mászott, érezte, ahogy a szél sokkal inkább belekap a felkötött hajába, s a szemébe fújja a törmeléket, homokot, és ki tudja mit. Fel kellett jutnia.

Draco nem kímélte, már három órája gyakoroltak és nem tartottak szünetet. Az utóbbit ő kérte, bolond volt… A mestere pedig nem volt éppen jó passzban, még a szokásosnál is mogorvábban jött vissza Pitonéktól.

– Ez az utolsó gyakorlat – emlékeztette Draco.

– Egész nap tudnám csinálni – nevetett fel Beau vidáman.

– Egy nagy unikornis faszt.

– Én még bírom. Nem jössz fel? Innen minden olyan szép.

– Más dolgom is van ám – jegyezte meg a mester mogorván.

A nap égette Beau fedetlen bőrét, a háta, ami minden egyes mozdulatra megfeszült, már kezdett sajogni, karját kinyújtva kereste a következő kapaszkodási pontot. Stabilan állt, most sikerülni fog, sulykolta magába és nem adta fel. Olyan volt ez számára, mint egy olyan kihívás, aminek minél gyorsabban meg akart felelni. Ez a munka több volt, mint puszta erőpróba, hanem valami sokkal több.

Varázslattal mászott, ami cseppet sem volt veszélytelenebb, mint anélkül, ahol nem volt kapaszkodó, oda varázsolnia kellett egyet, ahol nem tudta megvetnie a lábát, azt szintén meg kellett oldania. Koncentrált, tervezett, varázsolt, mászott. Egészen addig hajtotta, amíg fel nem ért a szikla peremére, aztán amikor végre két kézzel megkapaszkodott a sziklaperemben, az maga volt a mámor. Felhúzta magát, megvetette a lábát. Beau kifulladva, sajgó izmokkal, állt ott fent. Körbenézett, innen mindent lehetett látni, még mintha néhány sárkányt látott volna délfelé, ahogy felemelkednek a magasba. Gyorsan megszabadult a terhétől, majd mélyet lélegzett. Még zihált, amikor kibontotta a haját, hátravetette a fejét, magasba emelte izmos karjait, és teli torokból éljenzett, mintha legalább a világ tetején érezné magát.

– Megcsináltam – üvöltötte felszabadultan Beau. Tovább is üvöltött volna, ha nem fújta volna a szél a haját a szájába. Mérgelődve köpködte a loboncát.

Mestere csak megcsóválta a fejét, de elmosolyodott ő is. Büszke volt a tanítványára, aki maga sem tudta, hogy mekkora nagy eredményt ért el.

– Jól van, de ne ugrálj a peremen!

– Gyere fel! Olyan szép innen minden.

– Dehogy megyek fel! Gyere le, mindjárt vacsora! Egy ösvény vezet lefelé, azon menj le, nehogy kitörd nekem a nyakadat.

– Mi? Ösvény? És nekem fel kellett másznom ide, tudod?

– Most kezdesz el nyafogni? Szerinted minden sárkányfészekhez vezet majd egy ösvény.

– Látnád milyenek az ujjaim – sóhajtott fel a varázsló, majd felszisszent, amikor levette a kesztyűt a kezéről. – Minden rohadt fészekhez tennék minimum egy liftet.

– Liftet, mi? – méltatlankodott Draco. – Na, gyere le! Van rá kenőcsőm. Nyugi, olyan lesz, mintha semmi sem történt volna vele.

– Megyek! Csak előbb belevésem a nevemet az egyik sziklába – mondta Beau még mindig fülig érő vigyorral.

– Mi a jó Merlinnek? – kérdezte Draco összevont szemöldökkel.

– Mert nincs nálam zászló.

– Beau-tiful most sem értelek jobban…

– A hódítók mindig hagytak valami jelet, amikor egy ismeretlen földrészre tévedtek – magyarázta Beau vagyis inkább ordította. – Tudod ez olyan, mint a sárkányoknál a területmegjelölés.

– A körbe hugyozod a fenti sziklákat, akkor esküszöm kinyírlak – jegyezte meg Draco baljóslatúan.

– Nincs időd még egy újoncot kiképezni, aki ilyen ügyes, tehetséges, szép és cuki, mint én.

– Gyere már le!

– Jól van, jól van!

Beau gyorsan pár varázslattal belevéste a nevét, irdatlan nagy betűkkel az egyik nagyobb sziklába, aztán elégedetten megszemlélte a művét. Még egyszer felsóhajtott, megnézte a környéket, majd az ösvényen elindult lefelé. Gyalázatosan gyorsan leért Dracóhoz.

– Minden oké, Beau-ty?

– Hogyne lenne, én vagyok a világ királya – mosolyodott el elégedetten a varázsló. – Mi bajom lehetne?

– Jaj, te bolond – csóválta meg a fejét Draco, aztán felborzolta a hebrencs ausztrál haját. – Nem fáj a hátad? Csúnyán leégtél.

– Arra nincs kenőcsöd? – érdeklődött tágra nyílt szemekkel a varázsló, és esdeklőn mesterére nézett.

– Patikáriusnak nézek ki vagy vajákos boszorkánynak?

– Nem, csak mindig mondod…

– Van, van, de menjünk, mert még sok dolgom van.

– Oh, nekem is.

– Micsoda?

– Mindenkinek elmesélni, hogy megmásztam a Sziklát. Egymagam, és egy nap alatt – húzta ki magát Beau, és hatás kedvéért megütögette a mellkasát is. – Az összes újonc sárgulni fog az irigységtől.

– Képzelem – nevetett fel Draco.

– Holnap mit csinálunk?

– Ugyanezt.

– Jaj, nem lesz az unalmas?

– Dehogy is – mosolyodott el ravaszul Draco, aztán hátrasimította a szemébe lógó tejfölszőke fürtjeit –, mert forró tojást fogsz vinni a hátadon és időre mászol.

– El kellett volna olvasnom a munkaköri leírásomat, mielőtt aláírtam.

– Hogy mondod?

– De izgi lesz – dörzsölte össze a tenyerét Beau, aztán elfintorodott. – Sok kell abból a kenőcsből. Bár ne hajts túl, mert holnap este randim lesz.

– Randid?

– Freyával.

– Freyával? Finn tudja?

– Persze ő kényszerít rá.

– Kényszerít téged, hogy vigyél el egy nőt, jobban mondva a saját húgát randizni a Walpurgis-éji bulira?

– Igen. Vagyis én olyan társaságpótló leszek.

– Itt mindenkinek elment az esze? – csóválta meg a fejét Draco tanácstalanul.

– Itt? Mindenkinek – nyugtatta meg a tanonca. – Figyelj neked és Skótnak ugye nincsenek lánytesóitok?

– Nincsen. Miért?

– Semmi, csak ha túl jól menne ez a randis dolog, akkor talán meghirdethetném magam, mint escort szolgálat.

– Idióta! Azt hiszed, hogy ha lenne húgom, akkor a közelébe engedlek? – kérdezte Draco egyet horkantva.

– Donovanéknek jó vagyok, de Malfoyéknak nem? Ezzel megbántottál – jelentette ki Beau.

– Még jó, hogy nincs húgom, hogy ez kiderüljön. Menjünk enni.


***

Hermione időközben még mindig polgármester irodájában ült, aki darabokra szedte a jelentését, amit a kerítés leomlásról írt. Fél órán keresztül, és legalább tizenegyszer olvasott el minden sort, számtalanszor kérdezett vissza. Westwood valamiért kötekedni akart, vagy csak a hozzáértését tesztelni, ez nem volt teljesen világos. Egy-egy idióta kérdéstől eltekintve, a legtöbb kérdése valóban szakmai volt. A boszorka sejtette, hogy így lesz, úgyhogy a leghidegebb és érzelemmentesebb arcát vágta ehhez, félelmetesen nyugodtan adta meg a választ az összes kérdésre.

– Nos, rendben – szólalt meg Ed, majd becsukta a dossziét. Hátradőlt a székében, és összeérintette az ujjait. – Egészen részeletes jelentés. Mondhatnám tökéletes. Néhány apróságtól eltekintve.

– Alapos akartam lenni – válaszolt Hermione egykedvűen.

A polgármester csak bólogatott, aztán összeszorította a száját, végül kifújta a levegőt. Újra előre dőlt a székben, majd a kezeit az asztalra tette.
– Szóval egy szimpla vandalizmus? – kérdezett rá végül. – Diákcsíny? Végül is idén korábban ért véget a szokásosnál a tanítás.

– Lehetséges – bólogatott a boszorka, de még mindig a nem mutatott semmilyen érzelmet sem. – Akár mindkettő. Semmi kapcsolat nincs a korábbi betöréssel.

– Ezt örömmel hallom. Megnyugtató.

– És ahogy írtam, nincsenek sem sérültek, nem volt sárkányszökés.

– Akkor ezt az ügyet lezárhatjuk – tette félre az aktát Ed. – Kérem, hogy küldje el a parancsnokságra a jelentést.

– Rendben, elintézem.

– Az első akadályt sikeresen teljesítette – jegyezte meg a férfi. – De azonban vannak itt még önre váró feladatok. A minisztérium mindenféle statisztikát, régi ügyiratot kér tőlük. Mindenek köze van ehhez a korábbi… balesethez, és Wall állandó védelmének a megszervezéséhez.

Hermione arca rezzenéstelen maradt, miközben Ed elé tolta a vaskos papírkupacot. Ő azonban tudta, hogy a polgármester pontosan ezzel a taktikával akarja lekötni az idejét, nehogy nagyobb belátást kapjon a város ügyeire. Egyszerű, de hatásos módszer – ám erre is fel volt készülve rá.

– Úgy gondolja, hogy ezek mind szükségesek ehhez? – kérdezte a boszorka, a lehető legközömbösebb hangon.

– Természetesen, nem. Merő felesleges munkának tartom – válaszolt Ed, miközben egy ravasz mosoly villant át az arcán. – A minisztériumot meg kell nyugtatni, hogy minden rendben van Wallban. És amit ők kérnek, azt megadjuk. Ez egyszerű, és tiszta sor.

– Értem – mondta Hermione, és egy apró mosoly jelent meg a szája sarkában. – Természetesen nekem is az a célom, hogy minden rendben legyen.

Ed szemöldöke egy pillanatra megemelkedett, mintha meglepődött volna a reakción, de gyorsan visszanyerte a nyugalmát. Nagyon ellenállásra számított, több akadékoskodásra. Nem bízott ebben a nőben. Nem bízhatott senkiben sem. Viszont le akarta foglalni annyira, hogy minél elfoglaltabb legyen.

– Remek! Akkor itt van ez az ötven oldalas statisztika, amit frissíteni kell a múlt évi bűnügyi adataival. Sajnos ezt öt évre visszamenőleg meg kell csinálnia. És ez… – Ed további iratokat tolt Hermione elé – …az engedélykérelmek másolatai, amit szintén át kell néznie. Az irattárba elintéztem a külön bejárását. Doris előkészített már majdnem mindent, így csak ki kell kérnie őket.

– Rendben van.

– Természetesen ez most a legfontosabb feladata. Minden más maradjon háttérben.

Hermione pillantása egy pillanatra az irathalomra vándorolt, majd visszatért a polgármesterre. Nagyon szívesen megátkozta volna a férfit, de ezt természetesen nem tehette meg.

– Értettem – felelte szinte túl udvariasan, majd elmosolyodott. – Köszönöm, hogy ilyen gondosan előkészítette a feladataimat.

Ed egy pillanatra elbizonytalanodott, mintha nem számított volna ilyen gyors beleegyezésre.

– Örülök, hogy ilyen együttműködő, Miss Granger – jegyezte meg Ed kissé gyanakodva. – Biztos vagyok benne, hogy így minden gördülékenyen megy majd.

Hermione bólintott, és magában eldöntötte, hogy minden létező módon gyorsan és alaposan elvégzi a munkát – még ha éjszakákba is kerül. És nagyon is úgy tűnt, hogy abba kerül, mert irdatlan sok iratról volt szó, nem is beszélve arról a halomról, amit eddig nem látott. Ez egy elterelés volt, hogy ne tudja végezni a munkáját.

Gyorsnak és alaposnak kellett lennie. Így Ed nem mondhatja majd, hogy nem tett eleget az utasításoknak, és közben nyugodtan vizsgálódhat az ügy valódi szálai után, melyeket a polgármester oly szorgosan próbált elkendőzni. Persze nem gondolta, hogy bármit talált volna ezekben az ügyiratokban. Ez az egész nem volt más, mint egy kiszúrás vele szemben.

– Holnapra kaphatok egy kivonatot a fontosabb ügyekből? Tudom, hogy a Walpurgis-éji fesztivál lesz, de csak egy vázlat is elég lenne. Természetesen a jelenlétére is számítunk.

– Hogyne. Van még valami?

– Nincs, Miss Granger, elmehet.

Elköszöntek egymástól, aztán a boszorkány már el is indult kifelé. Feszült volt, de igyekezett ezeket az érzéseket palástolni. Elhaladt Piton irodája előtt, ám amikor benézett a helyiségbe, nem találta ott. Talán jobb is így, mert akkor biztosan kiadná magából ezt. Neki kellett állnia az új feladatnak. Felpaprikázva ment haza.

***

Miután Beau jóslatához híven sok-sok irigy újoncot fordított maga ellen, már nem maradt más hátra, minthogy visszamenjen a faházába, aztán letusoljon, végül öntudatlanul kidőljön az ágyán. Már csak vánszorgott, minden tagja sajgott, nem is beszélve az ujjairól. Ekkor jutott eszébe, hogy még a mestert is meg kell látogatnia némi gyógykenőcsért. Tulajdonképpen bájitalban kellett volna fürdenie, ugyanis biztos volt benne, hogy ez a fajta megerőltetés nem múlik el holnapra nyom, és kellemetlen következmények nélkül. Viszont mielőtt megtehette volna, fény gyúlt Freya faházánál. A boszorka éppen akkor lépett ki a verandára. Beau azonnal irányt váltott, és elindult felé. Hevesen dobogó szíve, és önérzete nem engedte, hogy gyengének mutatkozzon előtte, így újra kihúzta magát, majd hosszú léptekkel indult el felé.

– Szia! Hogy telik az estéd? – szólította meg Freyát, aki lassan megfordult, és kimérten nézett rá.

– Telik – válaszolt röviden a boszorkány.

– Örülök.

Egy hosszabb szünet állt be a beszélgetésben. Beau hiába próbálta kitalálni mi lehet a baj, sem ötlete, sem ereje nem volt hozzá. Lehet, hogy a szokásos szájmenése is cserbenhagyta? Igen, valami ilyesmi lehetett a baj.

– Készültél valahova? – kérdezte a varázsló.

– Mi lenne, ha most nem beszélnénk? – vetette fel a boszorkány. – Értem, hogy jóban akarunk lenni, de nem hiszem, hogy…

– Katasztrófa lenne, ha nem tudnánk beszélgetni – sóhajtott fel Beau teátrálisan. – Sajnálnám.

– Jó, akkor essünk túl rajta – intett neki Freya, majd felhúzott orral, karba tett kézzel várta a férfi magyarázkodását vagy nevezzük bárminek is. – Szóval miről is akarsz beszélni?

– Akartam kérdezni tőled valamit.

– Tényleg? De érdekes. – A lány hangja tele volt tömény szarkazmussal.

– Talán valami rosszat mondtam?

– Dehogy… hogy mondhatnál rosszat? – mondta Freya, majd fáradtan megmasszírozta az orrnyergét. – Tettek, szavak… egyre megy.

– Harapós vagy ma este – közölte Beau, már éppen meg akarta vakarni a feje búbját, amikor váratlan felszisszent. Elfeledkezett a sérüléseiről, amik persze azonnal eszébe jutottak a mozdulat során.

Freya legszívesebben megkérdezte volna, hogy mégis mi történt vele. De a büszkesége azt diktálta, hogy ne tegyen semmit sem. Szó nélkül kerülte Beau tekintetét. Nem akarta bonyolítani az életét még jobban, mint ahogy eddig álltak a dolgok.

– Mondasz is valamit még? Mert ha nem akkor, visszamennék a faházamba.

– Jeges fuvallat…

– Hogy mondtad? – kérdezte élesen Freya.

– Semmi csak egy kifejezés – vonta meg a vállát Beau.

– Elmondod, hogy miért jöttél ide?

– Meg akartalak kérni, hogy legyél a kísérőm holnap a bálra.

– Jó – mondta a boszorkány, aztán elindult befelé. Beau pedig követte. – Mit csinálsz?

– Csak ennyit mondasz?

– Mire számítottál? – Freya kinyitotta az ajtót, aztán belépett rajta.

– Kevesebb méregre.

– Sajnos most ez van.

– De… – Mielőtt Beau szólhatott volna, már csapódott is a kemény ajtó. A férfi a fejét vakargatva igyekezett megfejteni azt, hogy mi történt. Maga sem tudta mennyi idő telt el, de a lámpa is kialudt a verandán. Fájdalmasa felnyögött. Idő kellett, amíg felfogta, hogy bizony becsapták előtte az ajtót. A csattanás még sokáig visszhangzott a fülében. Fáradtan döntötte a fejét a keményfának, és remélte, Freya nem hallja a tompa puffanást. Megint felnyögött, de most mintha rosszabb lett volna a fájdalom. Végül még mindig szenvedve elindult lefelé a lépcsőn, most sem volt egyszerűbb.

Viszont azt nem vette észre, hogy Freya a függöny mögül figyelte, ahogy a szegény ausztrál hátát masszírozva, fojtottan káromkodva, kacsázott végig a füvön Draco faháza felé. A nagy igyekezetben Beau-nak meg kellett állnia Morgana irodájának ablaka alatt. Hátát nekivetette a kellemes hűs falnak, aztán mélyen felsóhajtott. Talán mégsem kellett volna póló nélkül, kitennie magát a napsütésnek. Pihenés közben hangokat hallott bentről. Nem akart hallgatózni, de mégis megütötte a fülét.

– Jól van, Ted, akkor beszéljünk az új fiúról – kezdte Morgana. – Ma volt nálam egy interjún, és úgy tűnik teljesen megfelel. Remek tanonc lesz belőle.

– Új fiú? Már elkezdődött a gyakornoki program, ilyenkor már nem szoktunk felvenni senkit sem. Egy hónapos lemaradásban lenne. Biztos vagy benne, hogy jó ötlet? Kétszer annyit kellene teljesítenie, hogy bent maradjon.

– Már felvettem. Skót, Finn és Draco programja, ha tényleg beválik, akkor hamar fel fog zárkózni. A helyedben nem aggódnék emiatt.

– Komolyan mondod? – szólalt meg összehúzott tekintettel Ted. – Ez elég meredek.

– A leghatározottabban. Most kivételt teszünk.

– Sosem szoktál, Morgana.

– Mondjuk úgy, hogy remek megérzéseim vannak a képességeit tekintve. És fiatal még, formálható. Remek tanonc alapanyag.

– Mi olyan különleges benne? – kérdezte Ted.

– Azon kívül, hogy Draco fia? – kérdezett vissza Morgana. – Keelan Grangernek hívják, a körzeti auror az anyja.

– Merlinre… Dracónak van egy fia?

– Úgy tűnik, hogy igen – bólogatott a nő. – Nem tudok részleteket, de a fiú ügyes, határozottan megvan benne az, ami az apjában is. Dracóval együtt befogtak egy sárkányt a minap. Ezt még az friss újoncok sem merik megcsinálni.

– Bátor. Ezzel semmi baj nincs, de a többi? Állóképesség mondjuk?

– Ezt még meglátjuk.

– Azért akarod felvenni a fiút, mert Draco fia? Ez ugye nem valami olyasmi, amit később meg fogunk bánni? Mert tudod, hogy miért vannak a szigorú szabályok. Nem véletlenül kezdtük így a programot, ahogy.

– Úgy tűnik, mostanában zajlanak az események – válaszolt a boszorkány, aztán megkocogtatta a körmeivel az asztalt. – Dracónak pedig szüksége van némi időre a fiával. Elvégre egészen mostanáig nem is tudott róla.

– Szóval ez mind Draco miatt van.

– Tartozom neki – szólalt meg Morgana. – És úgy nem akarok elmenni a rezervátumból, hogy ne törlesszek neki is, ha ez módomban áll. A fiú pedig mint mondtam, remek gyerek, kedvelem. Bár a jelenlegi felhozatalból is kit tudnék választani még négyet. Akkor tényleg úgy hagymám itt a tábort, ahogy szeretném.

– Mégis, ki lesz a mentora? Az általános gondozókhoz már nem férnek el többen – mondta Ted. – Szóval te magad semmiképpen nem lehetsz. Finn és Skót lenne a megfelelő választás, de ha akarod, akkor én is vállalnám. Legalább akkor nem aggódnék miatta.

– Még nem tudom, Ted, de holnap kitaláljuk. Késő van, Eva meg fog ölni, ha nem mész időben haza.

– Még egy túlórát nem viselne jól – mondta Ted. – Jó éjt!

– Neked is!

Beau felkapta a fejét, aztán gyorsan eliszkolt. Furcsa volt a járása, égett a talpa, fájt a vádlija, és nem győzött nyögni, cseppet megint megerőltette magát, és kis híján berontott Draco faházába. Meglehetősen zihált és zilált volt, amikor kopogott, aztán kinyitotta az ajtót.

– Beau-tiful, valami baj van? – kérdezte mestere.

A varázsló nemet intett a fejével, aztán megpróbált normálisan lélegezni. Elfogadta a vizet, amit Draco nyújtott neki, egy hajtásra kiitta a hűs folyadékot.

– Köszönöm. Mi volt benne?

– Erősítő főzet – vonta meg a vállát Malfoy mester. – Merlin a tudója mennyire szükséged van rá. Úgy futottál, mint egy sánta zombi, vagy úgy mintha valaki fenéken talált volna egy gumilábrontással.

– Leselkedtél?

– Dehogy! Csak észreveszem, ha valami történik. Tudod, én mindig figyelem ám a környezetemet.

– Én viszont hallgatóztam – jelentette ki büszkén Beau. – És biztosan hálás leszel nekem ezért.

– Csúnya szokás. Mit hallottál?

Beau csak felnevetett, de aztán nyafogva masszírozta az oldalát.

– Találd ki, hogy ki lesz az új üdvöskénk?

– Miről beszélsz? Üdvöske? – kérdezte felhúzott orral Draco. – Morgana tervez valamit?

– Újoncot kapunk. De nem olyan általános újoncot, akiket ide, meg oda lehet küldeni, hanem egy igazi tanoncot, mint én.

– Mármint mi?

– Aham, Morgana mondta. Mondd csak, adsz abból a chipsből? – kérdezte varázsló, majd a nyakát nyújtogatta a konyhapult felé.

– Megeheted, de előre szólok, hogy az potpourri – vigyorgott Draco. – Szóval mit mondott Morgana?

– Evési kényszerem van, mester, addig nem tudom elmondani, amíg nem ettem valamit – szörnyülködött Beau.

– Nem vacsoráztál? – kérdezte összevont szemöldökkel a mestere, aztán elővett valamit a konyhaszekrényből, és oda adta az éhezőnek, aki úgy tépte le a csomagolást robbantó csokis pralinéról, mintha az élete múlna rajta. – Nem enni mentünk?

– A többieknek meséltem, hogy megmásztam a Sziklát. Mire végeztem addigra mindent megettek.

– Értem. Szóval játszottad az idiótát. De mit mondott Morgana?

– Később el kell mennem szendvicsért – tanakodott magában Beau, miközben a csokit majszolta. – Mit kérdeztél?

– Az idegeimen táncolsz, igazam van? – tette csípőre a kezét Draco.

– Szóval felveszünk egy újoncot – kezdte Beau.

– Ezt már mondtad.

– De nem találtad ki, hogy ki az.

– Merlin átkozott szerelmére, mondd már meg, mert ha nem, holnap két égő, nem forró, hanem égető sárkánytojást fogsz a hátadon cipelni, aztán volt Walpurgis-éj, nincs Walpurgis-éj. Frey meg maradhat itthon Finn-nel kettesben vagy elmegy egyedül, de akkor nagy hóvihar lesz… Megint Jericho mesterkedik valamiben? Mondd meg! Tehát ki az újonc?

– A fiad.

Dracónak sürgősen meg kellett támaszkodnia az aszaltban, hogy ne robbanjon fel, vagy ne ájuljon el, bár életében csak egyszer fordult ez elő. Beau nem tudta eldönteni melyik történne meg hamarabb.

– Jól vagy?

– Igen.

– Biztos?

– Persze, hogy biztos – válaszolt a kelleténél kissé ingerültebben Draco. – Jól hallottad?

– Morgana azt mondta, hogy a fiad, és Hermione Granger az anyja. Hacsak nem ejtettél teherbe más Hermione Granger nevű nőt, akkor biztosan jól hallottam. Morgana és Tedd gondban vannak, mert ugye egy hónapja elkezdődött a tanfolyam. Nem tudták eldönteni ki legyen Keelan mentora.

– Pedig egyértelmű, hogy ki lesz a mentor.

– Hogyne, hát én.

– Bolond vagy, Beau-tiful, nem mentor.

– Fáj minden tagom, mester, segíts rajtam! – nyafogta szívszorítóan az ausztrál. – Holnap nem tudok majd táncolni.

Draco átadta a zöld masszát, amit egy hatalmas befőttesüvegben tárolt. Beau ránézett, aztán a mesterére.

– Ez micsoda?

– Csodaszer.

– Ez a trutyi? – nézett rá Beau felhúzott orral, mintha legalább trolltakony lenne vagy valami rosszabb.

– Kend be magad, aztán meglátod – zárta le Draco, bár leginkább a fiáról akart hallani.

– Ugye ettől nem lesz bajom.

– Rajtad nincs mit elrontani, Beauty. Na, nyomás, mert pihenni szeretnék én is! – mondta Draco, aztán elkezdte kifelé tuszkolni az ausztrált.

– Szeretlek, Malfoy mester! – kezdte a búcsúzkodást a kis izgága, miközben a hóna alá csapta a befőttesüveget.

– Menj! – javasolta neki a varázsló. – Pihenj!

– Fogadj örökbe, jó fiad leszek! – kiabálta Beau, miközben kipenderítették a verandára.

– Kellenél az ördögnek. Menj aludni!

– Jól van, jól van! Aú!

– Mi van? – rivallt rá Draco.

– Jól vagyok, csak iszonyatosan rossz lépcsőzni lefelé – nyögdécselt a varázsló.

– Holnapra kutya bajod se lesz.

– Úgy legyen. Jó éjt, szép álmokat!

– Neked is!

hozzászólások: 0