24. fejezet
Mielőtt lemegy a nap

Szürkület volt, amikor Abigail gyalogosan áthaladt az erdőn, és nézte, ahogy a szentjánosbogarak felvillantják éjszakai fényüket. Kellemes hűs volt ezen az estén, és egy kicsit egyedül akart lenni. Az út közel vitt a sárkányrezervátumhoz, de most esze ágában sem volt odamenni, pedig szívesen beszélt volna Freyával. A karjára nézett, amin még mindig ott éktelenkedtek a vörös foltok, amiket nem is olyan rég szerzett. Még a lemenő nap fénye átsejlett a lombok között, de tudta, hogy hamarosan haza kell mennie. Erős sminkjét már eltűntette, most egy egyszerű kék nyári ruha és egy tornacipő volt rajta.

Megzörrent a bokor, majd hirtelen felkapta a fejét, a fák között imbolygó fényt vett észre, ami egy csepp aggodalommal töltötte el, határozottan pálcafény volt, ami közeledett felé. Kifújta a levegőt; egy varázslóról vagy boszorkányról volt szó. Valószínű Perkinsék közül valaki, de nagyon remélte, hogy nem Ella lesz az. Fénygömböket varázsolt a közeli bokor fölé, amik megvilágították a helyét. A varázsló irányt változtatott és elindult egyenesen felé. Abby nehéz sóhajt hallatott, amikor Keelan szőke üstökét pillantotta meg.

– Te meg mit keresel itt? – Keelan sem igazán örült annak, hogy pont Abigail Pitonnal hozta össze a sors, utoljára akkor voltak egymás társaságában, amikor Beau elvitte őket limonádézni. Nem igazán kereste azóta a kis boszorkát.

– Mást vártál, talán valamiféle gonoszságra készült megint? – kérdezte olyan derűsen Keelan, amilyen derűsen csak tudta, de már most megborzongott. – Mindegy. Bocs, majd megyek egy másik úton hazafelé.

– Arra mész amerre akarsz.

Talán a fáradtság teszi – gondolta magában Abbi, de mégsem akarta elzavarni Keelant. Roxfortban valószínűleg valami elmés replikát vetett volna oda, most azonban nem ott voltak. Ő sem az álarcát viselte, hanem többé kevésbé önmaga volt.

– Senkit sem vártam – vonta meg a vállát Abby, majd kinyújtotta a kezét, hogy egy bátor szentjánosbogár megpihenjen rajta. Tőle nem féltek sohasem, de ezt maga sem értette miért. – Mi bajod van? Eltűnt belőled a hollóhátasok örökös jókedve.

– Mi bajon lenne? Jobban nem is lehetnék – nevetett fel Keelan. – Veled mi van, ma semmilyen boszorkányszerelés nincs? Talán rájöttél, hogy a feketén kívül más szín is létezik a színpalettában?

Így ebben a fényben valahogy egészen másképp tekintett a zöldszemű kis boszorkányra, mint eddig. Tisztább volt a tekintete, most látott benne először olyasmit, ami nem egy gonosz némberre emlékeztette. A zöld szemek smaragdként csillogtak, tele volt őszinteséggel, nem úgy, mint annak a démoni lánynak, aki folyton keresztbe tett neki.

– Mi boszorkányok sem lehetünk egész nap sminkben. Ezt igazán tudhatnád, ha már mindent tudó hollóhátas vagy – válaszolt kényeskedve a lány, majd halványan elmosolyodott. Játszani akart egy kicsit Keelannel, bár maga sem tudta, hogy mit akar ezzel elérni.

– Most már tudom – lépett hozzá egyre közelebb a fiatal varázsló. Abby válaszul csak hátrált egy lépést. Hajába belekapott a szél. – Baj van?

– Nincsen – rázta meg a fejét a boszorkány, aztán megdörzsölte a karját.

– Apád tudja, hogy kint mászkálsz ilyenkor?

– Nem mindegy az neked? Be akarsz árulni? – horkantott fel a lány. – Beárulhatnálak én is az anyukádnak. Biztosan örülni fog neki, hogy a fiacskája kint botorkál a sötétben egyedül, főleg egy kerítésledőlés után. – Az ördögi mosoly nem hervadt le az arcáról, de inkább tűnt most csintalannak, mint velejéig gonosznak. Keelan jobbnak látta nem megbízni benne egy percig sem, szinte érezte a tüzet, amivel megégeti magát, ha nem elég óvatos.

– Az anyám tudja, hogy merre vagyok, és nyakig van a munkában, szóval nincs ideje rám. Szerintem, ha én viszlek haza, apád még ki is tüntetne érte. – A lány arckifejezéséből tudta most nála van a labda. – Eljátszhatnám, hogy kint kóboroltál a sötétben, én pedig begyűjtöttelek. Kinek hinnének?

– Átkozott hollóhátasok! Nektek mindent elhisznek, mert a nagy eszeteket látják csak. Na, jó, nem foglak elárulni – sóhajtott végül a boszorkány. – Nem kell nekem még több probléma. Nem akarok otthon drámát.

– Megértem. Nálunk is megvolt nemrég – válaszolt a fiú. Szívesen megbeszélte volna valakivel, hogy mit érez, de ez pont Miss Piton legyen? Bizsergett a háta tőle. Vonzotta és taszította egyszerre. – De nem ezért jöttem ki duvarmohát keresni.

– Mit műveltél? – kérdezett Abby.

– Miért gondolod, hogy én csináltam valamit? – kérdezte Keelan.

– Megérzés. Vannak olyanok, akiknek benne van az ilyesmi a személyiségükben.

A fiatal varázsló megvakarta az orrnyergét, de nem szólt semmit sem.

– Kezdjem én? Legyen – morogta Abby. – Sokszor azt érzem meg akarnak fojtani, nem értenek meg, és csak akkor vesznek észre, ha nem önmagam vagyok. Senki sem ismer igazán. A családom pedig néha az idegeimre megy…

– Abigail Piton először őszinte valakivel? Miért pont én vagyok az, akinek ezt elmondod? – sóhajtott Keelan nehezen, aztán elmosolyodott. – Nehogy válaszolj! Maradjon ez is egy költői kérdés.

– Ki a szarkasztikus? – ciccentett fel a lány. – Mondd, hogy nem volt igazam, és már itt sem vagyok.

Meg sem akarta várni a választ, hanem egyből eliszkolni, ahogy szokott, amikor kínos helyzetbe kerül. A fiatal varázsló megfogta a karját, aztán maga felé fordította.

– Igazad van – ejtette ki a szavakat Keelan. – Remek példa erre az is, hogy anyám kiakadt bébisárkány miatt, és megtiltotta, hogy a rezervátumba menjek, mert szerinte veszélyes. Ma reggelre meggondolta magát, bocsánatot kértünk egymástól, aztán most tanonc leszek. Ki érti ezt?

– Még mindig rajta van a horzsolás a kezeden – mondta elmélázva a boszorkány. Azzal a kezét a sérülésre helyezte. A hideg, puha női kéz óvatosan megérintette, amitől Keelan háta bizseregni kezdett. Nem szakadt le az ég, nem nyílt meg alattuk a föld, még akkor sem, ha két ennyire különböző ember került kontaktusba. Nem is értették miért gondolnak ilyesmire.

A lány tenyere felizzott, zöld szemét becsukta és koncentrált. A szürkület csendjében egyedül a szél halk susogása volt hallható, ami belekapott a hosszú fekete hajba. Keelan testét jóleső melegség járta körbe, nem is igazán volt tisztában a körülötte zajló eseményekkel. Mikor Abby kinyitotta a szemét és elengedte a kezét a horzsolásnak nyoma sem volt.

– Ezt meg hogy csináltad? Ráadásul varázsoltál és hozzáteszem pálca nélkül.

– Mágia… – vigyorodott el Abby. – Nincs benne semmi különös.

– Nem kellett volna – mondta halkan Keelan, némi rekedtséggel a hangjában. – Jobban szerettem volna, ha megmarad egy ideig. Emlékeztető.

– Buggyant vagy, ha rendesen meggyógyult volna, akkor sem maradt volna utána heg. Csak a mélyebb sérüléseknek marad nyoma, de ezt te is nagyon jól tudod. Miért akarna valaki sebhelyet?

– Persze – legyintett nevetve a fiú, majd a zsebre tette a kezét. – Köszönöm.

– Ugyan. Ez a legkevesebb, amit tehetek… Sajnálom a pletykát, amit terjesztettem. Tudod, a vérfarkas apádról…

– Azt egyenlítettem ki a bájitaltan laborral – mondta Keelan egy ördögi vigyorral. – Emiatt, talán illene bocsánatot kérnem, legalábbis azt hiszem. Teljesen elvitted a balhét.

– Megkérdezném, hogy nincs-e esetleg mardekáros beütésed. De tudom, hogy van.

– Talán van. – Keelan elkomorult.

– Sajnálom. – Hangja őszinte volt, talán túlságosan is. A hollóhátas fiú még így is egy lépés távolságot tartott tőle. A kis Piton ivadék veszélyes volt még így is.

– Micsodát? Hogy van bennem némi mardekárosság?

– Nem, te buta. Hanem azt… az apádat.

– Komolyan mondod?

– Igen, sajnálom, hogy nem ismerhetted – vallotta be Abby. Nem mert a szemébe nézni, túlságosan is kiadta volna magát, amit nem akart a világért sem. A saját családjára gondolt, neki ott voltak a szülei, így el sem tudta képzelni, hogy milyen lehet Keelannek.

– Nem kell – rázta meg a fejét a varázsló. – Talán egyszer majd megismerem.

– Lehet.

A beszélgetésbe csend állt be, csak a lépteik tompa zaját lehetett hallani. Aztán az egyik keresztútnál Abby megállt egy pillanatra.

– Haza kell mennem most már.

– Elkísérjelek? – kérdezte hirtelen a fiú. A szürke és zöld szempár összekapcsolódott.

– Dehogy – vágta rá a boszorkány. – Még a végén meglátnak veled.

– Ennyi ciki vagyok? – nevetett fel Keelan.

– Halálosan.

– Szép…

– Még én is begyűjtök néhány bájitalhozzávalót – rázta meg a fejét a boszorkány.

– Mit főzöl? – kérdezte a fiú kíváncsian.

– Jó éjt, stréber Granger! – integetett neki a Piton lány.

– Neked is, Abby.

Aztán mindketten az ellenkező irányban folytatták az útjukat.

***

Ahogy a mondás tartja: Soha ne csiklandozz egy alvó sárkányt. De mi van azzal a sárkánnyal, aki ébren van? Nála nincs veszélyesebb ragadozó a környéken. Harmatos volt a fű, amikor Draco keresztül haladt a táboron. Kockás ingét a szokásához híven feltűrte, haja kócos volt, mert egyetlen percet sem akart rá vesztegetni, csuklóján most is ott virított a karkötő, amitől a világért sem vált volna meg, egyszerű koptatott farmerje itt-ott kiszakadt, de ez sem tudta érdekelni, ellenben a sárkánybőr bakancsa jól bírta a strapát.

Morgánához igyekezett, eltökélt volt, rettenetesen magabiztos és nem kételkedett magában egy kicsit sem, el akarta érni a célját. Ütemes léptekkel haladt fel a lépcsőn, de kissé hátrahőkölt, amikor meglátta a nyitott ajtón keresztül a csődületet. Még egy pillanatra meg is állt. A nagy csődület nem volt jellemző ilyenkor itt, sőt a legtöbb naplopó ki sem dugta az orrát a faodújából.

– Mester, mester, foglaltam neked helyet! – szólalt meg Beau, és még integetett neki. Rémesen lelkes volt, ami eléggé gyanús volt. A botcsinálta sárkánygondozó sosem lelkesedett a koránkelésért, Morgana reggeli eligazítását egyenes kerülte. Most mégis a tűzvonalban ült.

– Milyen hosszú lett a nyelved! Helyet foglalni a főnöknek – nevetett fel Skót, aztán vállon lökte a férfit. – De ahogy látom se kávé, se rágcsálnivaló.

– Későn keltem – vonta meg a vállát Beau. Majd megpróbálta visszaadni a kölcsönt, de Skót acélkemény izmait megütni… Hülye ötlet volt. Egy ideig még rázta az öklét.

– Szegénykém – borzolta össze a haját a kollégája –, legközelebb majd korábban kelsz.

– Mi lenne, Draco, ha bejönnél? – kérdezte Morgana a rekedt hangján. A férfi neve hallatán felkapta a fejét, aztán már nem is figyelt az egymást cukkoló két idiótára. Főnöke szúrós szemmel méregette, ami sohasem jelentett jót, neki főleg nem.

– Jaja, tart már az eligazítás – jegyezte meg Finn kissé komor hangon, mintha társa megzavarná a beszélgetést. – Kicsit előbb kezdtünk, és csak rád várunk.

– Ti mi a fenét kerestek itt mind és ilyen korán? – kérdezte Draco, majd végignézett a társaságon. Finn, Skót, Beau és Ted egyenes háttal ültek a székeken. – Persze nem rád értettem, Ted.

– Nincs gond, Draco.

– Valaki válaszolna.

– Casting van – szólalt meg Beau, mintha mindenki az ő verziójára várt volna. Utálta a kínos csendet, most pedig pontosan ez volt. Folytatnia kellett a gondolatmenetet: – Egy új valóságshow készül, a címe: Így neveld az újoncod! Már készülnek a pólók a tábor emblémájával.

– Mi van? Beauty, mostanság egyre kevésbé értem, hogy miről beszélsz.

Beau már nyitotta volna a száját. De Morgana feltartott mutatóujjával jelezte, hogy maradjon csendben és figyeljen. Így inkább becsukta a száját, majd megint hátradőlt a székben.

– Ülj le, Draco! Téged is érint a dolog. – Morgana többször is ránézett, mire Draco volt szíves átverekedni magát kollégáin, széktologatás hallatszott, aztán némi közjátékot követően elfoglalta a helyét. Hátrasimította a haját, mindig ezt csinálta, amikor ideges volt.

– Milyen szerencse, hogy érint a dolog – morogta mérgesen Draco. – Ha nem jöttem volna ide, akkor is megtudtam volna.

– Természetesen.

– Csodálatos.

– Folytathatjuk? – kérdezte Morgana színtelen hangon.

– Igen.

– Nagyszerű. Tehát Keelan Granger mentor kérdése miatt hívtalak ide titeket. Tudom, hogy mit mondtam, de most teszünk egy kivételt. Kevesen vagyunk, és kell a segítség. Hivatalosan a következő hétfőtől állna munkába, és…

– Feleslegesen hívtál ennyi embert ide – vágott a dolgok közepébe Draco mérhetetlen önhittséggel, s úgy jelentette ki a következőt, mintha meg nem másítható tény lenne: – Én leszek a mentora.

– Egy hatalmas kupac sárkánytrágyát, Draco! Nem te leszel a mentora. – jegyezte meg a boszorkány, aztán szúrós szemmel nézett a férfira, aki elképedve tekintett rá. Draco lopva körbenézett, de a többiek mintha nem lettek volna annyira meglepve. – Mást jelölök ki a feladatra.

Draco pukkadozott a méregtől, de nem bírt megszólalni.

– Én leszek, én leszek – jelentkezett Beau. – Keelan jó haverom, megértjük egymást. Jó mentor leszek becsszó.

– Te inkább maradj csendben, bogaram! – fedte meg Morgana kedvesen, mintha egy neveletlen kutyakölyök lenne. Közben Finn és Skót majd’ megszakadtak a nevetéstől, mindketten Beau önelégült képét figyelték, Skót kísérletet tett, hogy megsimogatta az ausztrál kusza hajkoronáját, aki erre lerázta a kezét magáról. – Majd, ha nagy leszel, akkor lehet tanoncod.

– Mikor lesz az? – mondta Beau, majd letette a kezét. Draco egyetlen egy pillantással elhallgattatta. Felsóhajtott, aztán karba tett kézzel dőlt hátra a székén.

– Miért? – kérdezte az egykori mardekáros, miután képes volt újra megszólalni. – Szerinted, Morgana, nem vagyok alkalmas a feladatra?

– Nem ez a gondom – kezdte Morgana élesen. – Te vagy az egyik legjobb oktató és gondozó. Sőt mindannyiótok nagyon is alkalmas a feladatra.

– Hanem? Mégis mi a baj akkor? – Draco várakozóan karba tette a kezét, fenyegető pillantásokat küldött a boszorkány felé, aki úgy érezte rettenetesen sokat vállalt, mint vezető, és néha, mint például most, úgy érezte túlnőtt rajta a feladat.

– Te is rájössz, ha gondolkodsz egy kicsit. – Persze a mérges Malfoy cseppet sem akart belátással lenni a helyzet kényességére, sőt… egyáltalán nem gondolkodott.

– Én tudom – szólalt fel Beau. – Draco, megmondtad már Keelannek, hogy „én vagyok az apád?”

Remekül utánozta a Vader nagyurat, noha senki sem emlékezett némi ausztrál akcentusra. Draco a „megfojtalak, ha nem maradsz csendben” nézéssel valóban elhallgattatta Beau-t. A többiek csak nevettek rajta.

– Ez egy apróság – jegyezte meg Malfoy mester. – E nélkül is taníthatom.

– Nem fogod. Tedre bízom a feladatot!

– Ezt nem teheted! – csattant fel erőteljesen Draco, hangja orkánként söpört át a teremben, mint egy nagy erejű szélvihar. – Bízom Tedben, de ezt a feladatot én akarom!

– Át ne merj változni, mert akkor kapsz a fejedre! – figyelmeztette Morgana. – Nálam senki sem hisztizik kétszer.

– Ne tereld a szót!

– Megmondtam.

– És ha Ted nem vállalja? – jutott eszébe hirtelen. A varázsló fáradtan nemet intett Dracónak, hogy ne számítson rá ebben a kérdésben.

– Skót és én vállaljuk a fiút – jelentkezett Finn.

– De jó, hogy a nevemben is beszélsz, cimbora.

– Miért nem érsz rá, Skót barátom?

– Az elvek, kedves barátom – mondta Hayden. – Beszéljük meg előbb.

– Mit kell ezen beszélni? Ketten jobbak vagyunk, mint Draco egyedül – magyarázta Finn.

– Engem megint kihagytatok! – szólt bele Beau a beszélgetésbe. – Én a mesterrel vagyok.

– Pontosítok – köszörülte meg a torkát az ír varázsló. – Skót és én jobbak vagyunk, mint Draco és a kerge ausztrál.

– Hát így se az igazi – rázta a fejét az említett Beau –, de legalább megemlítettetek.

– Ráadásul sokat dolgozunk együtt – folytatta tovább okfejtését Finn, ügyet sem vetve a mindig méltatlankodó Beaura –, így Sárkánypikkely is figyelemmel kísérhet minket.

– Mondtam, hogy ne hívj így! – sziszegte dühösen Draco.

– Ezen akadsz fent, Draco? – csattant fel Finn, majd lassan szállingózni kezdett a hó a faházban. Morgana szólt volna, de még mindig jobb volt így, mint az átváltozott Draco Malfoy pusztítása sárkányként, így inkább hallgatott, s hagyta, hogy a varázsló kiossza a temperamentumos szőkét. – Éppen azon vagyok, hogy egy jó megoldást találjak ki a fiadnak és neked. Gondolom, hamarosan megosztod vele az igazságot. Igazam van?

– Igen – préselte ki magából a választ Malfoy.

– Ted le van terhelve, rengeteg a munka – szólt közbe Skót. – Nem kellene még egy zöldfülűt rásóznunk.

– Nem számít – rázta meg a fejét Ted. – Eggyel több vagy kevesebb… Ugyanakkor Finn-nek igaza van. Alkalmazhatnátok az új kiképzési módszert is. Persze erről egyeztessünk.

– Nem fogjuk versenyeztetni a fiamat! – jegyezte meg Draco.

– Szó sem volt ilyesmiről – emelte fel védekezően Ted a kezét. – Nem akarok beleszólni abba, ami közted és Jericho között folyik.

– Különben is. Beau szépen halad – veregette meg a vállát Skót. – Olyan ügyesen mászik, mint egy kismajom.

– Jaj, még a végén elpirulok. Bár, ha még egyszer banánokat varázsolsz a sziklákra, akkor még meggondolom, hogy kapsz-e karácsonyra tőlem valamit.

– Az a gyalázatos teszt eredménnyel Beau még foglalkoznod kellene – csóválta meg a fejét Finn. – Tanulnod is kellene néha, cimbora.

– Meglesz – bólogatott serényen, és kihúzta magát.

– Tehát eldöntöttük – szólalt meg Morgana. – Finn lesz Keelan mestere.

– Én Skótra és magamra gondoltam – pontosított az ír varázsló.

– Nincs vita! Ne kelljen elővennem a vitarendező beszédemet.

– Rendben – bólintottak a férfiak. Mindannyian tudták, hogy Morgana vitarendező beszéde nem más, mint egy terelőütő, amit egyikük sem akart megtapasztalni.

Miután végül a csapat megegyezett Keelan ügyében, elindultak reggelizni. A hebrencs ausztrál haladt előre, mindenki mást megelőzve. Finn és Skót csak megcsóválták a fejüket, majd élénk beszélgetésbe kezdtek az új tanoncukról, viszont Draco most ügyet sem vetett saját tanítványára. Beau már éppen belépett volna, amikor Freyát pillantotta meg, aki éppen akkor lépett ki a faházából, integetett neki, de a boszorkány csak felszegte a fejét, aztán el is fordította. A varázsló arcáról leolvadt egyszeriben a mosoly, s meg is állt egy percre.

– Miért álltál meg? – dörmögte Skót mögötte. – Majdnem beléd ütköztem.

– Bocs – mondta Beau –, csak valami volt a cipőmön.

– Jaj, figyelj már a lábad elé! – korholta végül a férfi, aztán megveregette a vállát. – Láttam mi történt.

Az ausztrál szeme szikrákat szórt, amitől Skót még inkább vigyorgott. Finn szerencsére fel sem fogta, hogy milyen közjáték folyik a két társa között, különben is belemélyedt egy halom papírba, amit Morgánától kapott.

– Igen? De jó neked, hogy ennyire jó a látásod – jegyezte meg epésen Beau. – Másfelé is nézhetnél, mondjuk oda, ahol a dolgod van.

– Mondtam, hogy megégeted magad. Olyan vörös leszel, mint azok a főtt languszták, amiket Edna nagynéném szokott csinálni.

– Ugyan már – legyintett egyet Beau. – Nagyon meg fogsz lepődni.

– Skót, hagyd már! – szólalt meg Finn. – Mindennap nem muszáj cikizned Beau-t a kétbalkezessége miatt.

– Nem is… Mindegy hagyjuk ezt – mondta egykedvűen, aztán Dracóhoz fordult. – Mára mi a terv?

– Reggeli, kerítés ellenőrzés, a keltetőt is meg kell nézni, végül Beauty boy sziklát mászik, mert aztán kényszerrandija lesz Freyával. – Draco meglehetősen gyorsan és röviden vázolta az eseményeket.

– Mi a fene? – röhögött fel Skót. – Milyen kényszerrandiról beszéltek?

– Finnt kérdezd – sóhajtott fel Beau. – Ő indította be a Beau Escort Szolgálatot.

– A mit?

– Tudod, amikor csinos nők kísérgetnek nagyon gazdag pasasokat pénzért – magyarázta vigyorogva a tanonc. – Csak most cuki ausztrál kísérget csodás hölgyeket. Vagyis hölgyet. Egyelőre még nem tudom mennyire lesz sikeres az üzleti modellem.

– Finn fizet neked?

– Nem, dehogy. Ez a… tanulópénz.

– Mekkora egy marha vagy, Beau. Ha nem mondtam volna, akkor ezt bizalmas információnak szántam – jegyezte meg mérgesen Finn. – Azért kértelek, hogy Freya ne érezze magát itt olyan egyedül és bezárva. Főleg azután… Szóval megkértelek, hogy menj vele. Nem randi, nem escort szolgálat, hanem csak, mint egy jóbarát.

– Megint milyen baromsághoz keresel embereket? – tette csípőjére a kezét Skót. – Nem megmondtam, hogy verd ki a fejedből ezt a hülyeséget?

– Miről beszélsz? Tudom, hogy mit csinálok, ne aggódj! – válaszolt Finn. – Beau-val már mindent megbeszéltünk.

– Menjünk együtt a Walpurgis-éji bulira, és Freya jöjjön velünk! Így nem kell senkit se kellemetlen helyzetbe hozni – vonta meg a vállát Hayden egyszerűen. Beau meglepetten és egy kicsit sápadtan nézett rá. – Akkor talán elmúlna az agybajod is.

– Igaza van, Finn – veregette meg a vállát Draco. A csapat egy pillanatra megállt az étkezde előtt a napsütésben. – Levennénk egy nehéz terhet Beau-tiful válláról.

Finn az állát vakargatva lehajtotta a fejét. Draco és Skót karba tett kézzel összevigyorogtak, Beau pedig tátogva elmondta mindkettőnek, hogy hova mehetnek, de igyekezett moderálni magát, mivel Finn hamarosan mit sem sejtve végignézett a többieken.

– Szóval terhet raktam a válladra, Beau?

– De nekem nem gond – legyintett a varázsló.

– Igazatok van fiúk – szólalt meg Finn némi gondolkozás után. – Túlságosan is elvetettem a sulykot, de tudjátok mennyire… Megbeszélem Freyával, hogy menjünk el együtt. Már jobban vagyok kibírok egy kicsit több gyaloglást is.

– Elviheted Rosmaryt – mondta Skót. – Nagyon kellemes popókímélő bűbáj van rajta.

– Azt a seprűt még így is lefutom.

– Ha nem, nem.

– Nem kell csináltok semmit, Finn – vágott közbe Beau. – Szívesen elmegyek vele. Semmi baj nincsen ebből.

– Bolond voltam, hogy ilyesmit kértem tőled – rázta a fejét az ír férfi, miközben Draco és Skót pukkadoztak a nevetéstől, a hebrencs ausztrál meg Finn számára észrevétlenül közölte velük, hogy mindkettőjüket meg fogja fojtani. – Sajnálom, haver, bele sem gondoltam.

– És éppen most gyúlt fel az elmédben a fény? – tette karba a kezét Beau. Skót-Draco páros meglehetősen jól szórakozott a jeleneten. – Milyen érdekes.

– Haragszol cimbora?

– Persze, hogy haragszom. Most menjek egyedül egy társasági eseményre? – jegyezte meg teátrálisan Beau. – Hazavágtad az estémet. A hírnevemről ne is beszéljünk.

– Ezt hogy érted?

– Már elterveztem, hogy Freyával megyek – magyarázta Beau, majd a hatás kedvéért fel is sóhajtott. – Végre lenne nyugodt estém, amikor senki sem zavar.

– Ki szokott zavarni téged? – kérdezte Skót.

– A rengeteg csaj, tudod milyenek – nézett rá Finnre Beau. – Rátapadnak az emberre, és nem lehet őket levakarni. Viszont, ha az ember eleve egy jó baráttal megy, nem a haverokkal természetesen – itt jelentőségteljesen Skótra és Dracóra nézett, akik feltűnően vidámak voltak –, akkor sokkal toleránsabbak a nők, ha érted mire akarok kilyukadni?

– Igen vagyis nem. Sosem említetted, hogy ennyire szenvedsz a sok nőtől.

– Borzalmasan szenvedek. Szívességet tennél nekem, ha nem változtatnál az esti programon. Rém fárasztó lenne állandóan elhajtani a csajokat – közölte egy ravasz mosollyal az ausztrál.

– Rendben. Mit bánom én, akkor menjetek együtt – sóhajtott fel Finn, mintha megterhelné ez a beszélgetés, és talán így is volt. – Most megyek Freyához, később beszélünk.

Beau alig várta, hogy Finn hallótávolságon kívül legyen, amikor ez megtörtént a két nevető társára nézett.

– Kinyírlak benneteket!

– Csak szórakoztunk egy kicsit – vonta meg a vállát Skót.

– Sajnálod tőlünk a szórakozást? – nevetett Draco.

– Menjetek ám a…

– Ne beszélj csúnyán! – fedte meg Malfoy mester.

– Igyekszem – morogta Beau, aztán bevágtatott az étkezdébe. – De ne tegyétek tönkre az estémet még egyszer, mert azt meg fogom torolni!

– Csak lassan!

– Olyan édes, amikor ilyen mérges – mosolygott rá Skót. – Akkor még a fürtjei is, mintha göndörebbek lennének, akár egy kis angyal.

– Igazi kis Lucifer – nevette el magát Draco felszabadultan.

– Soha nem vesztek komolyan – sopánkodott az ausztrál.

– Nem olyan egyszerű, már ne is haragudj – veregette meg a hátát Skót. – Azok a huncut is gödröcskéid a csinos pofikádon…

– Hagyj békén! – húzódott el durcásan Beau. – És ne nyúlj az arcomhoz! Utálom, amikor megcsipkednek. Nem vagy a nagymamám.

– Még szerencse. Nem tudok kötni – horkantott fel Skót.

– Hagyjátok abba! Kezdtek egyre messzebbre menni.

– Nem én kezdtem – tette fel a kezét Beau. – Skót volt olyan gyökér, és tönkretette majdnem a randimat.

– Kényszerrandi nyuszifül – pontosított Hayden elégedetten vigyorogva. – Freya nem egészen önszántából megy veled, hanem mert a surmó bátyja miatt. Bár nem tudom miért. Én leütném.

– Talán, mert Freya nem olyan, mint te – sóhajtott Malfoy mester. – Nem kell mindig az öklödet használni.

– Hogy is volt egyszer régen, amikor Weasley meglátogatott? – emlékeztette a varázsló, és rém elégedett volt az általa gerjesztett feszült helyzettel. – Megölelgettétek egymást, kezet ráztatok…

– Pont így történt.

– Én nem így emlékszem.

– Charlie Weasley-t verted össze? – kérdezte Beau meglepetten. – Hűha, mester.

– Nem őt, hanem az öccsét. A Weasley klán legidiótább tagját. Ront – magyarázta Draco, bár nem szívesen emlegette fel ezeket az emlékeket. Borzalmas verekedés volt, talán a legrosszabb, ami eddig megesett vele. Mintha meg akarták volna ölni egymást. Éveknek kellett eltelnie, hogy rájöjjön mégis mi volt a fő ok, amiért ennyire csúnyán helyben hagyták egymást. Gondolataiból Hayden zökkentette ki.

– Lehet, hogy téged ütöttelek meg akkor, és nem Weasley-t, aztán rosszul emlékszel.

Draco nagyon mérgesen nézett Skótra.

– Túlpihented magad, haver – csóválta meg a fejét Beau. – Vagy ma mindenkit magadra akarsz haragítani.

– Mi abban a pláne? – nevette el magát Skót. – Titeket sokkal izgalmasabb szekálni.

– Menjünk reggelizni – javasolta Draco. – Talán akkor mindketten lefoglaljátok magatokat egy kicsit.

– Mester.

– Igen?

– Miért hívott Finn Sárkánypikkelynek?

– Fogd be, Beau-tiful, és nézz előre!

– Áú.

– Igen, tudom mennyire kemény az ajtó – vigyorgott Draco.

***

Miközben a három varázsló egymás vérét szívta Finn megérkezett a húgához, aki nem volt túl lelkes, sőt meglehetősen mogorván köszöntötte. A varázsló nagyon is tudta, hogy ez egyáltalán nem az ő napja lesz.

– Vártam, hogy mikor tolod ide a képedet – tette csípőre a kezét. Finn-nek lassan leesett, hogy hozott néhány rossz döntést.

– Freya…

– Hülye vagy, Finn és még finoman fogalmaztam – jegyezte meg a boszorka. – Mindent hallottam, amit Beaunak mondtál. Komolyan is gondoltad?

– Freya…

– Csak a nevemet tudod ismételgetni? Szép, mondhatom…

– Csak annyit akarok…

– Hogy megőrüljek a viselkedésedtől? – vágott megint a szavába a boszorkány. – Akkor nagyon jó úton haladsz. Még Gavin és Gabe se ilyen degenerált, pedig Merlin a tanúm, hogy próbálkoznak. Nem tudom, minden bátyámnak elment az esze?

– Nézd…

– Nem, nem, bátyuskám, most szépen meghallgatsz! – Finn felsóhajtott, majd kelletlenül bólintott egyet. Freya szeme még mindig szikrákat hányt, és félő volt, hogy Finn meggyullad mielőtt még megnyílik alatt a föld.

– Rendben – mondta végül a férfi.

– Ne avatkozz bele a magánéletembe! – kezdte a boszorkány még mindig dühösen. – Ha még egyszer meghallom ezt a marhaságot tőled, amiben utalsz arra, hogy a fesztiválok csak a promiszkuitásra valók, komolyan mondom, hogy nem állok meg azon a ponton, hogy megnyitom alattad a földet. Mégis hogyan a Merlin szerelmébe utalhattál Beau-nak arra, hogy a húgod egy nimfomán spiné, akit pórázzal kell megzabolázni?

– Ilyet sohasem mondtam – rázta meg a fejét Finn. – Csupán érzékeltettem mennyi veszély leselkedhet egy fiatal nőre egy ilyen fesztiválon.

– Egyszer kaptál rajta egy fesztiválon, amikor csókolóztam egy itteni sráccal. Aztán szépen tönkretettél mindent. Szóval nem értem, hogy ebből hogyan lett ilyesmi.

– Tizenöt éves voltál, Freya, az a fiú pedig huszonöt, ki akart használni. És nem először történt olyan, hogy egy rosszabb időszakban teljesen kiakadtál. Nem akarom, hogy olyasmit csinálj, ami valójában nem te vagy.

– Értem, de már nem vagyok tizenöt, és nem vagyok gyerek sem. Ez itt pedig nem egy kelta pogány horda. Manapság már meztelenül táncolni sem szokás máglyák körül. És pont én leszek az, aki vigasz szexet keres ilyen rendezvényeken? Megnyugodhatsz, a felelőtlen szex a legutolsó, amire most gondolok.

– Jó.

– Merlinre, néha nem tudom ki vagy… Egyik pillanatban még jól kijövünk, a másikban megbolondulsz. Ne szólj bele az életembe, Finn. Én sem szólok bele a tiédbe.

– A biztonságod jobban érdekel. Ne mondd, hogy nincs miért aggódnom, mert igenis van. Tudom, hogy miért vagy itt igazából, és mivel vádolnak. Paracelsus vérére, Freya! Én is igazán dühös lehetnék rád.

– A biztonságom érdekel? Komolyan? Mintha csak dísznek hordanám a pálcám, s várnám, hogy valaki megmentsem, megvédjen, kísérgessen, mert egyedül nem vagyok rá képes. Most már kinőttem abból a korból, amikor csak úgy megmondhattad nekem, hogy mit tegyek.

– Skótnak igaza volt – sóhajtott fel Finn. – Nem kellett volna belerángatnom Beau-t.

– Na, őt végképp nem kellett volna belerángatnod. Mégis mit gondolsz, mit hihet rólam? Elmebetegnek néz, akinek a bátyja még nagyobb elmebeteg. Belegondoltál ebbe? A kollégád az isten szerelmére… Merlin, ha két varázsló együtt akarja egyengetni egy boszorkány sorsát, a katasztrófa előbb történik, mint más – emelte az égre a tekintetét Freya.

– Akkor gyere el Skóttal, Dracóval és velem. Aztán meg van oldva az egész.

– Még mit nem! Megvesztél! Nem tudnék most veled beszélni, úgy ahogy máskor. Haragszom rád. Inkább megyek Beau-val, mint veled.

– De enni azért eljössz?

– Igen – enyhült meg egy kicsit a boszorkány, de koránt sem végzett, még útközben is folytatta a mondandóját. – De megírom anyának, hogy szereztél nekem kísérőt, akit kényszerítettél, hogy eljöjjön velem.

– Nem kellett annyira kényszeríteni. Elvégre nem vagy tele ragyával és kelésekkel – morogta Finn. – Beau rendes kölyök.

– Olyan, mint ti mindannyian – morogta Freya, miközben átvágtak a füves részen. – Egy… tudod mit? Hagyjuk az egészet!

Elég nagy lendülettel lökte be az ajtót, de rögtön megtorpant. Az étkezdében rettenetesen sokan voltak. Freya összehúzta a szemöldökét, majd a többieket figyelte, aztán elindult Draco felé. Finn szokás szerint lemaradt, de ez most cseppet sem érdekelte, aztán elindult Draco felé.

– Mi ez a csődület? – kérdezte Freya az étkezdénél állókra mutatva, aztán nekidőlt az asztal szélének. Fekete haját jobb oldalra rendezte, most egyenes volt és rettenetesen hosszú.

– Beaut istenítik – forgatta meg a szemét Draco, aki éppen a rántottáját próbálta megenni. – Csak egy átlagos reggel.

– Micsoda? Miért tennének ilyet? – horkant fel a boszorkány. – Itt mindenkinek elment az esze?

Beau fülét megütötték a szavak, de most lefoglalta, hogy minél harsányabban válaszoljon az újoncoknak, akik még közel sem jártak azon a szinten, mint ő maga.

– Mert megmászta a Sziklát – morogta a varázsló, aztán igyekezett a reggelijére koncentrálni. Nem értette miért kell hencegni, de Beau amúgy is furcsa szerzet volt… Freya pedig, fel sem tudta fogni, hogy miért érdekli ennyire a hebrencs ausztrál. – Hihetetlen, nem? Egyébként már tegnap óta ünnepelteti magát.

– Azt a Sziklát, melyiket meg is kerülhetett volna a sziklafal melletti ösvényen? – kérdezte félig nevetve, félig epésen a lány, de annyira hangosan, hogy mindenki hallja. Beau nagyon jól hallotta a megjegyzését, de nem nézett rá, hanem inkább élvezte a figyelmet.

– Igen, azt – mondta Draco, de már igencsak türelmetlen volt. Miért nem hagyják enni? Elég volt neki a veszekedés Keelan miatt. Nem akarta még a reggelit is elrontani.

– Nagyon nagy teljesítmény – nevette el magát harsányan a boszorkány. Most már az ausztrál varázsló is rá figyelt, vagyis már nem tett úgy, mintha nem is figyelt volna rá. Nem bírta tovább, muszáj volt reagálnia. – Ellenben teljesen felesleges.

– Miért, kedves hölgy? – szólalt meg Beau, aztán közelebb ment hozzá és karba tett kézzel nekidőlt az asztalnak. Nagyon közel volt Freyához, keze súrolta a boszorkányét. Nem néztek egymás szemébe. – Téged nem nyűgöz le ez a teljesítmény?

– Egyáltalán nem – nevetett fel halkan Freya. – Mert ki akarja kitörni a nyakát akkor, amikor meg is kerülheti a sziklát? Teljesen abszurd megmászni. Vagy talán csak tévedek?

– Van, amikor erre nincs lehetőség – mondta sejtelmesen Beau, majd ránézett Freyára, aki persze még mindig nem nézett vissza rá. – Néha nem a könnyű utat kell választani.

– Biztosan.

– Epret? – Ez volt az első pillanat, amikor találkozott a tekintetük.

– Köszönöm nem – húzta fel az orrát Freya. – Uraim, további jó szórakozást!

– Áll még a ma este? – kérdezte Beau. Freya megfordult, és olyan jeges tekintettel nézett rá, hogy a varázsló hóvihart sejtett. Meg kellett ráznia a fejét, aztán rájött, hogy Finn felelős a hidegfrontért, nem pedig a húga.

– Csak akkor, ha nem késel el – közölte hidegen. Aztán ringó csípővel kisétált.

– Azt hiszem, haragszik rád – mondta Draco két falat rántotta között.

– Azt hiszem, hogy belezúgtam – mormolta Beau maga elé, aztán mély levegőt vett.

– Hogy mondod?

– Siess a reggelivel, aztán menjünk!

– Jól van már! – méltatlankodott Draco. – Nekem ez csak az első adag rántottám.

– Ahh, mester!

– Hagyj enni! Addig menj játszani a többiekhez! – morogta Beau-nak Draco.

– Mindegyik dedós – fintorgott az ausztrál férfi felhúzott orral.

– Nagy problémák lesznek itt.

– Ugyan már…

– Akkor menj ki! – forgatta meg a szemét Draco. – Mindjárt megyek én is.

Beau felsóhajtott, aztán elindult kifelé az ajtón. Körbenézett, de nem látta Freyát, kicsit szomorú volt, mert szívesen folytatta volna a beszélgetésüket, és annyira messze volt még a délután. Ütemes léptekkel elindult a faházak felé, viszont arra nem számított, hogy ismerősök közeledtek felé. A varázsló elmosolyodott, amikor megpillantotta a virágos szandálban felé tipegő szőke kislányt, aki félúton elengedte az anyja kezét, aztán rohanni kezdett.

– Boo! – kiabált a kicsi széles mosollyal, ide-oda libbenő copfokkal haladt felé. A férfi leguggolt, majd hagyta, hogy Cat Perkins belevesse magát a karjaiba.

– Cathy cica, de régen látogattál meg! Már azt hittem elfelejtettél – mondta kedvesen a varázsló.

– A mamával sok dolgunk volt – sóhajtott nagy komolyan a kislány. Aztán a kezén számolgatva ujjaival mutatta meg mennyire is volt sok az a dolog. – De nem felejtettelek el. Kaptam tőled pattogós cukrot.

– Áh, tényleg – emlékezett az esetre, amikor Finn konyhájából kicsempészte az édességet. –Anyának nem mondtad el, ugye?

– Nem – rázta meg a fejét Cat, aztán ravaszul elmosolyodott. – Titok.

– Úgy bizony – nevetett a férfi.

– De jó, hogy itt vagy, Beau! – örvendezett Eva lelkesen. Kicsit ziláltnak tűnt, és némileg kétségbeesettnek. – Van egy perced?

– Végre valaki örül is nekem ma. Mit tehetek értetek, hölgyeim? – kérdezte a varázsló önelégült mosollyal, aztán megcsiklandozta a kislány, és a nyakába ültette.

– Ted elfoglalt ma reggel – sóhajtott fel a boszorkány. – Lenne egy sürgős dolgom, a Walpurgis-éji fesztivál utolsó simításait végezzük. Ella is segít, és rengeteg a munka. Nem vihetem magammal ezt a kis ördögfiókát. Nem tudnál vigyázni rá egy pár órát?

– Beszélek a mesterrel, de szerintem nem gond. Elleszünk mi ketten, sőt remekül fogunk szórakozni. Megmásszuk a nagy Sziklát…

– Jó – lelkendezett Cat.

– Maradjatok a föld közelében, ha lehet. Nem lesz baj? – kérdezte aggódva a boszorkány.

– Dehogy – legyintett Beau. – Vigyáztam már gyerekre.

– Jól van. Köszönöm! Szia, kicsim, hamarosan jövök!

– Szia, mami!

– Mit csináljunk? – kérdezte a férfi.

– Nem tudom.

– Mit szólnál egy reggelihez?

– Ettem palacsintát.

– Valami finom innivalót?

– Teát ittam.

– Akkor megkeressük Draco bácsit! – szólalt meg végül Beau, aztán hosszú léptekkel elindult visszafelé.

– Szeretem Sárkányt – közölte a kis boszorka lelkesen.

– És engem?

– Téged is – kacagott tovább Cat. – Menjünk gyorsabban, kérlek! Sárkány!

Cat kitörő örömmel kiáltott fel, amikor meglátta Dracót. A varázsló „neve” hallatán felkapta a fejét, aztán egyből irányt váltott.

– Hercegnő! Mi járatban itt?

– Látogatóba jöttem.

– Hozzám – jegyezte meg Beau. – Szóval elmehetsz, Sárkány.

– Nem csak – mosolyodott el a kicsi. – Téged is látni akartalak, Sárkány.

– De engem jobban, igaz?

– Ne zavard össze! – intette le Draco vigyorogva. – Miben settenkedtek amúgy?

– Semmiben. Eva rám bízta Catet, amíg vissza nem jön. Szervezi az esti bulit – közölte tömören Beau. – Szóval mester mi lenne, ha elhalasztanánk a mai sziklamászós programot? Duplán pótolnám. De, mint látod, ennek a tündérnek szüksége van rám.

– Megint lógni akarsz? – tette csípőre a kezét főnöke.

– Merlin ments, mester! Tudod, hogy én vagyok a hónap dolgozója cím várományosa – húzta ki magát elégedetten az ausztrál.

– Hogyne. Mi lenne, ha én vigyáznék Catre? Te meg elmennél a keltetőbe.

– Ez most az én feladatom – jelentette ki Beau. – Elmegyünk a rétre, aztán virágot fogunk szedni.

– Júj, de jó – lelkendezett a kislány. – Csinálunk koszorút is?

– Amit csak akarsz, hercegnő!

– Sárkány, te is gyere! Teszünk virágot a hajadba.

Draco csak vigyorogva megcsóválta a fejét.

– Majd Beau bácsinak teszel a hajába virágokat. Nagyon jól állna neki.

– Igen – mosolygott Cat, és elkezdett a göndör fürtökkel játszani. – Csinálok copfokat, és teszünk bele virágokat.

– Helyes, helyes – bólogatott Draco. – Legalább végre fel lesz kötve az a lobonc.

– Attól csak még gyönyörűbb leszek – mosolygott vissza az ausztrál. – Irigykedsz?

– Hát persze – bólogatott Malfoy mester komolyan. – Imádom, amikor a hajam tele van virágokkal.

– Még mindig velünk jöhetsz?

– Akkor ki fogja megcsinálni azt, amit neked kell?

– Egy dologra rájöttem az itt töltött cirka hat hónap alatt.

– Mire?

– Hogy az átkozott sárkánytrágya akkor is ott lesz, ha nem lapátolod el – fejtette ki a bölcseleteit Beau.

– Merlinre, micsoda mélyenszántó gondolatok – jegyezte meg epésen Draco.

– Ahogy mindig.

– Menjünk! – nyafogta a kislány.

– Már rohanunk is, szépségem.

– Ha már egész nap lazsálni fogsz, akkor tanulj elméletet – mondta Draco, majd előhúzott egy vaskos könyvet a táskájából.

– Travel size nincs? – nyögte Beau. Mestere csak felsóhajtott, majd összezsugorította a vaskos olvasmányt, aztán belecsúsztatta a hebrencs ausztrál mellényzsebébe.

– Jó mulatást! – integetett nekik Draco.

– Köszi, meglesz! – nevetett fel a férfi. – Kapaszkodj, Cat, indulunk!

– Ez az! – lelkendezett a kislány. – Gyorsabban, gyorsabban!

– Még bemegyünk némi finomságért az étkezdébe, aztán megyünk is!

– De jó.

Beau fütyörészve indult el az étkezde felé, és nem is sejtette, hogy mi vár rá. Miután összeszedett mindent és odaadta a napszemüvegét a kislánynak, folytatták az útjukat a rét felé. Hétágra sütött a nap, tengernyi virág nyílt a smaragdzöld fűben. Letette Catet, aztán megvakarta az állát, és elgondolkodva vette elő a varázspálcáját.

– Abrakadabra – mondta vigyorogva, mintha valamiféle mesebeli varázsló lenne, nagy pálcamozdulattal bűvölni kezdett. Takarók és párnák jelentek meg, és valamiféle nyitott sátor, ami árnyékot adott nekik a nagy melegben. A kis boszorkány csak nevetett rajta, amikor Beau meghajolt előtte, végül ő is megszemlélte a művet: – Nem is rossz.

– Szedek virágokat.

– Rendben, hercegnő, de ne menj messzire! – figyelmeztette Beau, aztán lehuppant a párnák közé. Elővette a könyvet, varázslattal visszaalakította a régi méretére, hatalmasat felsóhajtott, és olvasni kezdte. Fél szemmel mindig a kislányt figyelte, aki láthatóan jól elvolt. Cat eközben virágokat szedett, koszorút font, aztán Beau fejére tette, majd teletűzdelte apró százszorszépekkel. A varázsló cserébe megmutatta hogyan varázsol szendvicseket, megröptette az almaleves üveget, zsonglőrködött az almákkal.

– Mesét olvasol? – kérdezte a kislány, miközben Beau készítette szendvicset rágcsálta. Kíváncsian nézett bele a könyvbe, amibe egyetlen egy kép sem volt.

– Bár úgy lenne – sóhajtott fel Beau fáradtan. – Ebben nem történik semmi izgalmas.

– Tudsz meséket? – csillant fel a szeme Catnek.

– Csak meséket tudok – vigyorgott a varázsló.

– Mesélnél nekem?

– Miért nem mesélsz te nekem? – találta ki Beau. – Mondjuk, a kedvencedet szívesen meghallgatnám.

Cat befészkelte magát Beau mellé, aztán mesélni kezdett. Valahol félúton a kellemes meleg szellőtől mindketten álomba merültek. Eközben az erdő felől Freya indult a táborba visszafelé, amikor meglátta a sátrat. A szeme elé emelte a kezét, aztán végül a kíváncsiság erősebb volt és irányt váltott. Elmosolyodott, amikor meglátta őket. Cathy olyan volt, mint egy kis angyalka, Beau pedig virágokkal és az ellágyult arckifejezésével most sokkal ártatlanabbnak tűnt, mint máskor. Egyetlen pillantás elég volt, hogy megenyhüljön a varázsló irányába.

Freya törökülésben ült le az egyik párnára, aztán kinyitotta a vázlatfüzetét. Tudta, hogy nem kellene, mégis emlékezni akart erre a pillanatra. A legcsendesebben húzta ki a ceruzát a spirálból. Egy gyors vázlatot csinált róluk, majd elkezdte kidolgozni a részleteket. Hosszú ideig csak a ceruza sercegését és a meleg déli szelet hallotta, amint a fűszálak között játszott. A mai nap először volt igazán nyugodt, észre sem vette az idő múlását. Dél felé járt az idő, mire végzett. Még akkor is édesdeden aludtak, amikor becsukta a füzetét és elindult a faháza felé.

– Szia, Abby! – köszönt a feketébe öltözött boszorkánynak.

– Szia! – integetett lelkesen a lány, majd el rugaszkodott a korláttól, és elindult Freya felé.

– Bajban vagy? – kérdezte. Abby nehéz sóhajjal válaszolt.

– Csak egy kicsit – fintorodott el. – Segítenél?

– Miben?

– Valahogy ki kellene néznem a fesztiválon – nézett végig magán a Piton lány. – Nem boldogulok, sajnos.

– És szerinted nekem jobb ízlésem van?

– Remélem.

– Készülsz valamire?

– Igen – morogta Abby, aztán az ajkába harapott. – Meg fogom csókolni Keelan Grangert. Még nem tudom hogyan, de a részleteket később is kitalálhatom. Meg kell törnöm az átkot.

– Merlinre, és én hogyan tudok neked segíteni?

– Frizura, smink, ruha, rúnák…

– Még jó, hogy a többit megoldod – nevette el magát a boszorkány. – Gyere, ebédeljünk, aztán meglátom, mit tehetek.

– Beaut rajzoltad? – kérdezte Abby a vázlatfüzetre mutatva, aztán hunyorogva megnézte az alakot. – Azok ott virágok?

– Igen – mondta Freya, megrázta a fejét, de gyorsan becsukta a füzetet. Kissé elpirult, és egy pillanatig nagyon érdekes dolgot látott a faház tetején. Nem akart a kis mardekáros szemébe nézni.

– Lemaradtam valamiről?

– Nem, semmiről.

– Nem túl férfias ábrázolás egyébként.

– Segítsek vagy ne? – tette csípőre a kezét Freya.

– Igen, kérlek – esedezett a fiatal boszorka.

– Akkor jobban tennéd, ha nem firtatnád ezt a dolgot.

– Rendben. De akkor is virágok…

– Befejezted?

– Persze, persze, jól van.

– Menjünk!

hozzászólások: 0