Fejezetek
25. fejezet
25. fejezet
Walpurgis-éj
Április hónap utolsó napjának közepén Hermione egyszer csak azt vette észre, hogy a házukban egyre több a kamasz, vagyis inkább kettővel több a szokásosnál. A hirtelen támadt felfordulás persze nem adott lehetőséget arra, hogy beszéljen a fiával, így várnia kellett. Ráadásul a polgármester megbízása cseppet sem csökkentett a tervein. Alig két órája küldte el a tervezetet, amit még a mai nap be kellett nyújtani, aztán jött is vissza a bagoly néhány újabb utasítással. Így Hermionénak esélye sem volt semmilyen komolyabb beszélgetésre.
Időközben Cameron és Hart, Keelan legjobb barátai megérkeztek, és otthonukat betöltötte a srácok jókedve. A két fiú Wallban szállt meg, mivel másnap már indultak is tovább a kviddicstáborba.
Hermione elindult egy bögre kávéért a konyhába. A fiúk harsány beszélgetése kihallatszott a nappaliból, amin keresztül kellett jutnia, hogy elérje úticélját.
– Ha láttad volna Wesley képét – nevetett Hart Emory, miközben belekortyolt a hideg málnaszörpbe. A fekete hajú, barna szemű varázsló élénken mesélte tovább a történetet. – Soha nem láttam, még ennyire dühösnek.
– Valóban annyi csokibékát még életemben nem láttam elszabadulni. Hermione, ez az almás pite maga a mennyország – dicsérte Cameron Crow a háziasszony főztjét, majd hátrasimította szőkésbarna haját, s kék szemével révedezve nézte Keelan anyját. Még egy kacsintást is mellékelt a megnyerő mosoly mellé. – Anyámnak is megadhatnád a receptet.
– Köszönöm, Cameron, igazán kedves vagy – mosolygott Hermione. – Kér még valaki pitét?
– Komolyan mondom – folytatta a dicsérgetést a fiatal varázsló, miközben két kézzel nyújtotta a tányérját egy újabb szeletért. Keelan és Hart összenéztek és megcsóválták a fejüket, de a barátjuk ezt észre sem vette. – Ilyen finomat még nem ettem. Még Roxfortban sem.
– Elég, Cameron! – forgatta meg a szemét Hart. – Mi lenne, ha elmesélnéd milyen az új seprűd?
– Nagyon állat – válaszolt tömören a fiú. – Ha már itt tartunk, te miért nem jössz a kviddicstáborba?
– Mert felesleges? – nevette el magát Keelan. – Egyébként is most találtam valami jobbat helyette.
– Micsoda lehet jobb a kviddicsnél? – hördült fel Cameron, aki általában semmi másról sem tudott beszélni, csak a seprűkről, amiből volt is jó néhány a birtokában. – Ez szentségtörés, haver.
– Sárkányok.
– Sárkánylovas leszel? – nevetett Cam. – Megnézem, ha ez összejön. Merlinre haza is jövök a táborból.
– Gyakornok leszek a sárkányrezervátumban.
– Ezt meg hogyan intézted el? – kérdezte Hart. – Tavaly jelentkeztem. Apa teljesen kiakadt, aztán persze elutasítottak, mert még akkor nem voltam tizenhét.
– Befogtam egy sárkányt az egyik gondozóval együtt – mesélte Keelan büszkén.
– Hülyéskedsz!
– Halál komolyan mondom.
Hermione mosolyogva figyelte a fiúkat, de jobbnak látta inkább átvonulni a dolgozószobába, miután beszerezte a kávét. Hegyekben állt a papírmunka, amivel haladnia kellett. Gyakorlatilag a polgármester azokat a dolgokat akart megcsináltatni vele, amivel évek óta elmaradásban volt. Jegyzőkönyvek, biztonsági utasítások, rendeztlen bűnügyi akták… Csupa-csupa olyasmi, mi inkább hátráltatta a munkájában, mint segítette volna.
Elővette a pennáját, megpöccintette, majd a penna pergamenre ugrott, aztán nekiállt a jelentéseknek. Egy ideig még hallotta a fiúk élénk nevetésének morajait, majd belemélyedt a munkába, s penna sercegésének a monotonitásába. Csak teltek a percek, aztán az órák. A háta egyre jobban beállt és kezdett túlságosan is fáradt lenni az egészhez. Akkor ocsúdott fel, amikor Keelan bekopogott az ajtón.
– Mi elmentünk – szólalt meg a fiú.
– Jól van. Érezzétek jól magatokat!
– Lehet, csak holnap jövök haza – vigyorgott elégedetten a fiatal varázsló. – Ne várj ébren!
– Rendben van, Keelan. Ti csak használjátok ki az estét.
– Köszönöm. Várjunk csak! Te nem jössz ki a bulira? – kérdezte Keelan hirtelen. – Olyan sokat dolgoztál egész nap. Megérdemelnél egy kis pihenőt.
– Talán…
– Gyere el, anya! – erősködött a fia. – Ilyet Londonban nem látni.
– Meggondolom.
– Megvárunk, ha akarod.
– Anyáddal mennél, amikor itt vannak a barátaid? – nevetett fel Hermione. – Még véletlenül is.
– Nem vagy ciki. A barátaim szerint aranyos vagy.
– Még szerencse – mosolyodott el a boszorkány. – Menjetek csak! Ha el is megyek, akkor csak később.
– Oké. Szia, anya!
– Szia, édesem!
Hermione egyedül maradt. A ház üres volt, a csend szinte tapintható volt. Még egy pillanatra szétnézett az irodában, aztán szinte azonnal döntött. Nem ülhetett itthon, nem is lett volna értelme az egésznek. A papírmunka már szinte teljesen kész volt, nem végzett soha fércmunkát, most sem volt így. Ha ennél is tovább szöszmötölt volna vele, akkor a polgármester biztosan belekötött volna. Szépen dossziékba rendezett mindent, aztán becsukta az ajtót. Gyorsan felment az emeletre átöltözött, végül már csak azt érezte, hogy a szél az arcába csap, s elindult az úton.
Nem kellett sokáig kutyagolnia mire elérte a fesztivált. Az időjárás kegyes volt, így kellemes hőmérsékletben, és esőtől mentesen tarthatták meg a rendezvényt. Muglimentes, szabad környezetben mindenki elengedhette magát, bátran varázsolhattak, és sokan meg is tették. A gyerekek vidáman játszottak, a felnőttek élénk beszélgetésbe bonyolódhattak, vagy csak nézelődtek. Piacszerűen a standokon érdekesebbnél érdekesebb dolgokat kínáltak a látogatóknak. A félhomály remek alkalmat kínált a tűzgyújtásra. Legalább három hatalmas máglya égett, melyek körül fehér lepelbe öltözött asszonyok jártak rituális táncot és ősi énekeket énekelték.
Hermione ráérősen sétált lefelé a domboldalon, tavasz volt, de a nappali szokatlan hőség ellenére még csípős volt az esti szél, s áldotta az eszét, amiért magára terítette a laza kötésű zöld stólát, ami remekül illet a hosszú, fehér, virágos ruhához, amit ma este viselt. Egyedül volt, de nem bánta. Így jobban meg tudta figyelni az embereket. A gondtalanságuk megfogta őt, és egyszerre magával is ragadta. A nevetés, boldogság. Mikor is volt egy ilyen rendezvényen utoljára? Maga sem tudta igazán.
A lemenő nap félhomályában fehér sátrakat figyelhetett meg. Sokan aludtak ma éjjel a szabad alatt. És biztos volt benne, hogy innen csodálatos lesz a csillagok fénye. Egy apró szélroham süvített végig a tájon édes illatokat hozva magával. A boszorkány akarva, akaratlan is bekapcsolódott az ünneplő tömegbe. Vidáman nézte, ahogy a gyerekek csillagszórókkal játszanak, s nevetve suhannak el mellette. Még sokakat nem ismert ugyan, de jó néhányan mosolyogva köszöntek neki, és ő is visszaköszönt. Nem érezte tehernek vagy megpróbáltatásnak, hiszen egyszer csak azt vette észre, hogy ő maga is visszamosolyog. Mitől? Maga sem értette, mintha egyszeriben minden egy kicsit a helyére került volna.
A kis tisztáson a kirakodó vásár forgataga teljesen magával ragadta, kicsit odébb tradicionális angol konyha remekműveit kínálták. Hermione elhaladt mellettük, mert valami egészen más kötötte le a tekintetét. A zene lüktetése, az ének dallama, a dobok ütemes dobbanása felpezsdítette, kíváncsivá tette, mint ahogy sokan másokat is. A fehérbe öltözött női alakok sziluettjei a tűz körül ősinek, misztikusnak és csodálatosnak tűnt. Légies, éteri mozgásuk olyasmire hasonlított, amit nem kellett magyarázni, sem megérteni. Egyszerre volt idegen és ismerős, mintha a régi mágiák erős, markáns érintését érezte volna. Még talán a föld is beleremegett az alakok lendületes táncába. Szíve hevesen dobogott a kezdeti feszültsége darabjaira hullott szét, aztán a lábai már maguktól tették meg az utolsó lépéseket.
Arra eszmélt, hogy egy világító, mágikus tüzes lámpást nyomnak a kezébe, s egyszer csak azt vette észre, hogy mezítláb már forgott is körbe és körbe, követte a lépéseket, felvette a ritmust. Mennyire könnyű volt beleolvadni ebbe a forgatagba, s mosolyogva körbe-körbe forogni, ahogy kislánykorában tette. Hogy is felejthette el, milyen jó érzés volt ez? Talán akkoriban is volt benne ilyen tudatosság? Persze, hogy nem, mosolyodott el. A világ egyszeriben egy gyorsan forgó, csodálatos, de félelmes masszává olvadt, amit a zene és a dallam tökéletessé varázsolt. Pillanatok alatt megtalálta a saját ritmusát, átjárta a mágia és az ősi misztikus erő. Eközben nem is sejtette, hogy nem csak őt ragadta el ez a tavaszköszöntő tánc. Ajkaival bűvös a bűvös énekeket ismételte a többi boszorkánnyal együtt.
¬¬¬***
Keelan egyedül állt a mező szélén. Tejfölszőke haja összeborzolva, hanyag eleganciával hullott a homlokába, láthatóan feszült volt. Minden remekül ment, jól érezte magát, már majdnem átadta magát a tavaszkösztő kellemes hangulatának, amikor az egész egyetlen egy pillanat alatt omlott össze. A fiatal varázsló karba tett kézzel, ajkát összeszorítva pásztázta a tömeget. Barátai már rég belemerültek a játékos forgatagba, és most valami játékkal szórakoztak. Ő pedig kimentette magát, hogy valami limonádét hozzá. Hazudott.
Kiszúrta ezer közül is Adam Merwynt, így most meglehetősen magasra hágott adrenalin szinttel figyelte őt a domboldalról. Abby volt barátjának megjelenése váratlan volt. Maga sem értette, hogy honnan eredt ez a fajta harag, de egyszerűen nem tudott másra koncentrálni. A korábbi jókedvének hamar búcsút mondhatott.
– Csak nem vársz valakire? – kérdezte egy hang mögötte. Abigail Piton mindig tudta, hogy mikor kell megérkeznie, és összezavarnia mindent, főleg a nyugalommal volt baja, és ha azt tapasztalta, hogy valahol véletlen nyugalom volt, akkor tett ellene valamit. Hosszú haját ma halszálka fonással fonta be, és egy pánt nélküli hosszú fekete ruhában volt, amiben csinos is lehetett volna, ha a mellkasára nem bűvöl egy hatalmas kelta fonatot, így inkább hozta az ördögi boszorkányformát, noha most a sminkje inkább visszafogott volt. A hosszú, gyűrött szoknyarész alól tornacipője kandikált ki, amit Keelan rögtön kiszúrt. – Minden rendben?
– Minden rendben – válaszolt a kelleténél dühösebben a fiú. Pont neki nem akarta megmondani, hogy mi a baj. Az indulatait persze nem neki szánta, mégis valahogy a lány rosszkor volt rossz időben. Keelan hűvössége látszólag nem lepte meg a boszorkányt, emiatt sötét árny szaladt át az arcán.
– Oh, szóval a kis barátnődre vársz? – vigyorgott elégedetten Abby. Nagyon jól tudta, hogy Keelant nem igazán érdekli egy üresfejű Ella, csak kellett egy kis idő mire erre rájön.
– Hála neked, már nem várok rá – vetette oda vádlón Keelan, pedig nem is nagyon érdekelte a dolog. Ella úgy nézett rá, mint egy gonosztevőre, és ehhez nem volt hozzászokva. Abigail pedig… legszívesebben megrázta volna a boszorkányt… aztán? Még mindig össze volt zavarodva a kusza érzései miatt. De nem állhatta meg csípős megjegyzés nélkül az esetet: – Köszönöm a közreműködést, végre visszaterelted az életemet a rendes kerékvágásba.
– Sótlan kis díszmadár – zárta meg a fejét Abby. – Nem vesztettél vele sokat. De tényleg sajnálom, hogy nem jött össze, viszont ez a tényeken egyáltalán nem változtat.
– Azt hiszed, hogy te érdekesebb vagy, mint Ella?
– Nem tudom – rázta meg a fejét a lány szomorkásan. – Annyira különbözünk egymástól, mint az ég és a föld. Nem lennék olyan, aki összehasonlítana minket.
– Igen…
– Mi bajod van? Már bocsánatot kértem.
Keelan pontosan ezt a pillanatot választotta, hogy szembe nézzen a zöld szempárral, ami most is ki volt húzva, persze cseppet sem boszorkányosan, ahogy az utóbbi időben a mardekárosnál megszokott volt. Igéző volt. Egy pillanatra elfelejtett levegőt venni. Izzott a lány szempárja, neki pedig pillangók kergetőztek a gyomrában. Észrevette, ahogy az apró indák amelyeket a szertartáson rátekeredtek Abbyre, most halvány festékkel kiemelte a bőrén. A fiú szíve fájdalmasan megdobbant, de továbbra is tartotta magát.
– Hát elárulok neked egy titkot: egyáltalán nem vagy érdekes. Sőt egy lelki problémákkal küzdő kiscsaj vagy. Sajnálom, de én ezt látom.
A fiú nem értette, hogy miért akarta szánt szándékkal bántani a lányt. De ez a valami forrongott benne, s kitörni készült. Egyetlen egy dolog kellett, s már tudta, hogy egy hajszálon múlik az egész. Évek során is benne volt ez az érzés, viszont mostanság nem forrongott így, ekkora tűzzel.
– Nem az volt a kérdés jobb vagyok-e – nevetett fel boszorkányosan Abby, aztán csak úgy mellesleg közelebb ment Keelanhez, és végigsimította a fiatal varázsló arcát, aki megérintette a boszorkány kezét, a benne tomboló haraggal ellentétben, érintése gyengéd volt. Abby nevetségesnek érezte magát, de nem esett ki a szerepéből. – Halálra untad volna magad vele, és ez nem érte volna meg a fáradtságot. Egyébként meg ne elemezd a lelki állapotomat! Egy kicsit sem ismersz, és nem is fogsz!
Abby nem mutatta, de Keelan igencsak rá tapintott a lényegre. Miért hitte, hogy ő más, mint a többiek? Játszotta előtte a sötét boszorkát, de valójában… A lányos fantáziái mindig megcsalták. Mit remélt azzal, hogy idejött Grangerhez? A varázsló csak félretolta a kezét, mintha undorodna az érintésétől.
– Szóval unatkozol, igazam van? – kérdezte színtelen hangon Keelan. – Ennyit még senki nem foglalkozott az én szerelmi ügyeimmel. Apuci figyeli minden egyes lépésedet, és máshogy nem tudod magad kitombolni? Lehet McGalagonnyal nem kellett volna újat húzni.
– Felvetted a kesztyűt, Granger? – vigyorgott negédesen a fiatal boszorka. – Háborút akarsz velem?
– Csak helyre akartalak tenni, Piton, hogy aztán legyen egy nyugodt nyaram. Nem akarok drámát, se varázslatokat, se párbajt… Egyetlen egy nyugodt nyárra vágyom, amikor végre mindenki békén hagy.
– Érthető, hogy dühös vagy a csók miatt…
– Nem vagyok dühös – rázta meg a fejét Keelan, majd a karkötős kezével hátrasimította a haját. – Nem vagyok egyáltalán dühös. Egy apró puszi miatt? Ne nevettess!
– Valóban? Akkor miért viselkedsz úgy, mint egy seggfej? – tette csípőre a kezét a boszorkány. Kicsit kipirult a márványszínű smink alatt. Keelan nem tudott nem rá nézni, ahogy a harag pírja elborította a boszorkány arcát. Legszívesebben letörölte volna róla azt a nevetséges sminket.
– Mert ehhez van kedvem – morogta durcásan a fiú. Miért volt minden vágya magához ölelni pont ezt a boszorkát? Mikor múlik már el ez a varázslat? Mély levegőt vett és tovább figyelte a Merwyn fiút, aki éppen két lányt próbált felszedni egyszerre. Ökölbe szorult keze, amikor Abby szenvedésére gondolt.
– Jobb, ha legközelebb figyelsz, mielőtt még valami olyasmi történik veled, amit nem akarsz.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Az égvilágon semmit.
– Lépj túl a traumákon, és akkor mindenkinek jó lesz! – tanácsolta a fiú, majd a hajába túrt.
– Menj a fenébe, Granger! – javasolta jó szívvel a lány, majd hátradobta a hajfonatát.
– Éppen azon vagyok. Na, szia! Sok sikert a problémamegoldáshoz.
– Szemét vagy!
– Én vagyok a jófiú hollóhátas. Velem mindig barátságosak az emberek – vigyorodott el Keelan diadalmasan.
– Tökéletes alibi – morogta a lány, majd inkább odébb állt. Mikor egy kicsit távolabb ért, meg kellett állnia egy pillanatra. A mellkasára tette a kezét, és mélyet kellett sóhajtania, hogy a könnyek ki ne buggyanjanak a szeméből. Nem tehette még ennél is jobban nevetségessé magát. A terve szinte azonnal hamuvá égett. Nem fog soha megszabadulni ettől az érzéstől, ami most már fájt, szorította a mellkasát.
– Hogy vagy szépségem? – szólalt meg mögötte egy jól ismert hang. Ijedten fordult meg, s akkor meglátta őt.
– Adam? – kérdezte Abby, miközben a szíve kihagyott egy ütemet. A fekete hajú fiú, sötét szemében most semmi kedvesség, gyengédség nem volt. Csak a mérhetetlen feketeség, amivel Abby ebben a sebezhető pillanatában nem tudott mit kezdeni. – Te meg mit keresel itt?
– Eljöttem… hozzád – mondta Merwyn némi mosollyal, de valószínűleg már régen felöntött a garatra. – Vagy talán nem örülsz nekem? Volt idő, amikor ez nem így volt.
– Hagyj békén! Részeg vagy, menj a közelemből! – Adamet mintha maga a félelem éltette volna, néhány gyors lépéssel már ott is termett előtte. Abbyt megbénították az érzései, különben már régen elővette volna a pálcáját.
– Na, Abs, gyere ide, és adj egy csókot! – Azzal megragadta karját, amitől Abby teljesen pánikba esett. Azonban nem tudta, hogy Keelan egész eddig Adamet figyelte, és mindent látott, csak alig fél percbe került, amíg rohamléptekben odaér hozzájuk.
– Engedd el! – szólalt meg a mély bariton a lány háta mögött, mintha Keelan legalább kétszer akkora lenne, mint amilyen valójában. Merwyn egy igencsak megtermett őrző volt, Keelan pedig inkább magasnak mondható, mint az a kimondottan keménykötésű fiatal férfi. – Ne szóljak még egyszer!
– Granger! – nevetett fel Adam. – Micsoda meglepetés. Nem is gondoltam volna, hogy a könyvtáron kívül más is érdekel.
– Az még nagyobb meglepetés lesz, ha beverem a képed – közölte vészjóslóan a fiú. Kezei ökölbe szorultak. Nem szándékozott elővenni a pálcáját, noha azzal Abby szerint több esélye lett volna. – Azt ajánlom, engedd el Abbyt vagy szétrúgom a seggedet!
– Azt szeretném én látni. Húzz a csajomtól! – Lépett hozzá egészen közel Adam. Keelan nem hátrált meg. A mardekáros végül elengedte a boszorkányt. – Semmi közöd sincs hozzá.
– Csajod? – nevetett fel a hollóhátas. – Nekem ezt nem így mesélték. Azt ajánlom, hogy hord el magam mielőtt még nagyon-nagyon nagy bajban leszel.
– Mi van, Granger, csak nem tetszik neked a csajom? – horkantott fel a részeg mardekáros. – Úgy csinálsz, mintha… féltékeny lennél. Húzz el inkább te, aztán hagyj minket kettesben, ha érted mire gondolok.
– Jó, vagy elmész, vagy Merlinre mondom…
– Keelan, ne csináld! – kérte Abby esdeklően. – Te meg tűnj el, mert én átkozlak meg.
De egyik varázsló sem hallgatta meg a boszorkányt. Egymásnak feszültek, mint két ádáz ellenség, vicsorogva és készen arra, hogy a másik torkának ugorjanak.
– Tudom, hogy mit tettél, Merwyn, és ezt nem fogod megúszni – szólalt meg Keelan. – És tudod mit? Most ezt meg is kapod.
– Mit meséltél neki te kis ribanc? – sziszegte Adam mérgesen, miközben a rémülettel viaskodó Abbyre nézett. – Te is akartad… Csak eljátszottad. Tudom, hogy milyenek azok a csajok, akik olyanok, mint te…
– Gyűlölöm a meddő vitákat! – szólt közbe a hollóhátas. A következő pillanatban Abby már csak azt látta, hogy Keelan kettőjük közé ugrik, aztán gyomorszájon vágja exbarátját. Olyan erővel, mintha már jó ideje erre az ütésre készült volna. Adam keservesen felnyögött fájdalmában. A tejfölszőke varázsló haja a homlokába hullott, zihált a dühtől, majd a lány felé fordult: – Menj innen, Abby! Merwynnek és nekem van egy kis elintézni valónk.
– De…
A boszorkány zihálva figyelte a görnyedt Adamet, és az izzó szürke szemű Keelant. A látvány maga teljesen megrémítette, mintha meglátta volna az ádáz szörnyet, a jófiú álarc mögött. A kegyetlen szörnyeteget, ami mindig is ott bújt meg benne, ami most kitörést fontolgatta. A Granger fiúban több agresszió volt, mint az először látszott, most pedig pusztítani akart, kíméletlenül elsöpörni mindent miatta. Abby a fiatal férfi mennydörgő hangjára józanodott csak ki.
– Menj már innen! – adta ki a parancsot Keelan. – Mire vársz?
Mire Abby összeszedte a bátorságát, Keelant éppen akkor döntött le a lábáról az új erőre kapott ellenfele. Tompa ütések hangja hallatszott a dulakodókról, fojtott kiáltások, összekoccanó fogak, reccsenések, hangos kiáltások.
Abby tudta, hogy nem hagyhatja őket csak így ott.
Segítséget kellett szereznie. De kicsodát?
Ekkor jutott eszébe Beau.
És futni kezdett.
***
Dracót ma különösen vonzotta a tömeg, noha először cseppet sem akart eljönni. Nem volt oda a tábortüzekért, sem a táncért, sem az itt felszolgált ennivalóért, na jó, azért talán mégis. Legszívesebben befejezte volna a munkáját, ha Morgana nem parancsolja ki a rezervátumból, de ahogy kiért és szárnyra kapott, már nem érdekelték a sárkányok, hanem csak a vitorlázás a balzsamos esti szélben. Alig pár perce ért földet a domboldalon, amikor is meghallotta a dallamot, ismerős, fülbemászó, ütemes ritmust. Feltűrte az ingét, s láthatóvá vált a forradásokkal tarkított pikkelyes bőre. Közelebb kellett mennie… nem tehetett mást. Egy láthatatlan erő űzte a tisztásra, belekapott a hajába a szél, ki kellett simítania a tejfölszőke hajszálakat a szeméből. Nem akart ellenállni. Talán először érezte azt, hogy ez nagyon-nagy hiba lenne. Mélyen magába szívta a tavasz és a tűz illatát.
S akkor látta meg őt. A lámpás fényénél, táncolt, úgy ahogy még soha nem látta, mintha minden egyes lépte egy koreográfiát követett volna az asszonyokkal. A borostyánsárga fény alig világította meg a finommetszésű arcot, de rögtön felismerte. Hiszen alig változott, mégis most más volt; nővé érett. Gyönyörű, gondolta bárgyú képpel. Nem volt kérdés, hogy Hermione valóban újra megjelent előtte, csak maga sem hitte, hogy ennyire fájóan dobban meg majd a szíve.
A hiányának fekete űrként, meglehetősen sajgott a mellkasában, de ez most másképpen érződött. Feszült várakozással kellett szembenéznie, ami arra késztette, hogy közelebb menjen. Száműzte ezt az érzést, egészen addig, amíg egy röpke pillanatra el nem kapta a csillogó barna szemek tüzes pillantását. Ez a felismerés arculcsapásként érte, még a térde is beleremegett, noha ilyesmi még suhanc korában sem történt meg vele. Ajka szétnyílt, s kutató tekintete folyamatosan, minden egyes forgás, pörgés után őt kereste. Félt, hogy ha becsukja a szemét, megtörik a varázslat, és eltűnik előle. A ringó csípő, kitárt hófehér kar, az égre nevető arc, a csillogó szem, a mozgás dinamikájával hullámzó hosszú haj. Minden, amit valaha szeretett benne. Oda kellett mennie, de földbe gyökerezett a lába, és nem tudott mozdulni.
Még soha nem látta ennyire felszabadultnak, sem ennyit mosolyogni. Akkoriban is szép volt, szűziesen ártatlan fiatal lányként, viszont most már felnőtt nőként tekintett rá, csodálta a természetességét, ahogy mezítláb önfeledten táncolt. Tökéletes összhang, szilárdság, erő és mágia. Nem volt egy gyámolításra szoruló, félénk virágszál többé, hanem inkább egy csábító nimfa, aki egy pillanat alatt a bűvkörébe vonta. Nem kellett találgatnia, hogy mit érez iránta, hiszen egyetlen perc alatt tisztán és élesen minden világossá vált. A kezdeti döbbenetet felváltotta valami egészen más.
A lába most engedni látszott, s elindult a táncolók felé. Éppen ekkor a többi férfi is bekapcsolódott. Draco nem ismerte a lépéseket, nem is érdekelték igazán. Úgy haladt előre, hogy közben nem törte meg a tavasztánc folytonosságát, mégis minden egyes lépéssel közelebb került hozzá. Hevesen dobogó szívvel adta tovább a lámpásokat, amit a kezébe adtak. Megpörgette a boszorkát, aki sorra került, de egy pillantást sem váltott vele, hiszen csak őt látta, Hermione létezett egyedül. Már csak egy apró lépés. Végül megtörtént. Kezük egymáshoz ért. Ujjaik egymásba fonódtak a tűz pislákoló fényénél. A szívük a zene és a dobok ritmusára vert, hevesen a mellkasukban. Jóleső borzongás futott végig a gerincük mentén.
Hazatértek.
Hermione felnézett, s meglátta a férfit. Azonnal felismerte, hogy ne ismerte volna? Hiszen ő maga volt a megtestesült kísértés számára, egy álom, egy régi szerelem. A remény, a veszteség, a keserűség, a boldogság, a viszonzatlan szerelem, a sötét kárhozat és még annyi minden más. Pár perce még a viharszürke szempár folyamatosan őt nézte a tömegben. Átható volt, de melegséggel teli. Egy pillanatig reménykedett benne, hogy nem őt látja, aztán abban, hogy nem téved, amikor itt állt előtte és még mindig a kezét érintette. Érezte a férfi bőrkeményedéseit a tenyerét, a meleg érintését. Szíve heves dobogása nem hazudott neki. Draco Malfoy állt előtte a maga hús és vér valójában, akivel néhány perce még nem tudta hogyan és mikor fog találkozni. A markáns arcéle még erőteljesebbé vált az évek során, elvesztette a kisfiús báját, s férfiasabb lett, még tekintélyt parancsolóbb, őrjítően csábító. A varázsló gyengéden ért hozzá a kezéhez, s már ez az apró érintés is hatással volt rá. Érezte a sárkánypikkelyeket, ahogy végighúzta az ujjait a férfi a csuklóján. Most a villódzó borostyánsárga fényben sóbálványátokkal sújtva, körülölelte őket mágia, valami egészen más, elemi érzés.
Nem szólt egyikük sem, csak mintha méregetnék egymást. Draco halványan elmosolyodott, s elfújta a lángot, füst szállt fel lámpás papírszerű redői közül, a fanyar illat mindkettejüket körbevette. Egy pillanatra vaksötét telepedett mindkettőjükre. A férfi habozás nélkül nyúlt a boszorkány álla alá, évek óta várva erre a pillanatra; megcsókolta őt. Nem sietett, ráérősen ízlelte meg az ajkakat, viszont az érzései magával ragadták. Ha csak édes lett volna ez az ártatlan csók, még megbocsátotta volna magának a merészségét, de sokkal több volt ennél; sötét vágyat, elsöprő szenvedélyt ébresztett, ami parázsként izzani kezdett a koraalkonyban, aztán kíméletlenül lángra kapott, akár a máglya a közelükben.
A boszorkány felemelte a kezét, s a férfi arcára tette, pontosan oda, ahol a sárkánypikkelyek pettyezték a nyakának ívét. Feltámadt a szél, s mindketten megborzongtak. Elmélyítették a csókot. Nyelvük éhesen érintette meg egymást. A zene, a dobok, mintha nem is hallatszottak volna már, mintha minden kívül rekedt volna a kettejük világán. Egymáshoz simultak, s nem törődtek vele, hogy a papírból készült lámpás összenyomódik. Draco beletúrt a gesztenyebarna hajzuhatagba, ami selymesebb volt, mint ahogy emlékezetében élt. Minden egyes érintésük, olyan volt akár maga a lüktető vibrálás, ami egyszerre volt jó és sötét.
Hermione elveszett ebben a forgatagban, amit Draco szabadított mindkettőjükre. A férfi vállába kellett kapaszkodnia, félve attól, hogy a remegő lába összecsuklik, ha a varázsló többé nem karolja át a derekát. Lelke mélyén mindig is várt rá, vágyott a csókjára, a nyelvük vad táncára, s arra, hogy mit váltana ki ez belőle, de a buta képzelgés, fel sem ért Draco Malfoy által nyújtott puszta valósággal. Nyers volt és heves, piszkosul arcátlan. Nem volt hűvös, nem volt fegyelmezett. Őrjítően féktelen. Sok év után a két egymástól eltávolodott kósza lélek egymásra talált.
Kifulladva egymást ölelve érintették össze az arcukat, de nem néztek egymás szemébe sem. Draco megfogta a boszorkány kezét majd az ajkához emelte, s egészen közel hajolt a nő füléhez.
– Úgy hiányoztál – suttogta vágytól rekedt hangon. Azzal még egyszer belenézett a barna szempárba, majd mindenfajta erőlködés nélkül helyre állította az összenyomódott lámpát, és meggyújtotta a mágustüzet.
Hermionét egy pillanatra elvakította a tűz fénye, de mire a szeme hozzászokott a világossághoz Draco már sehol sem volt.
Olyan gyorsan eltűnt, mintha egy látomás lett volna.
***
A tücskök vidáman ciripeltek a szürkületben. Beau már egy fél órája várt Freya ajtaja előtt, meglehetősen izgult, mint egy kamasz fiú az első randi előtt. Nem zavarta, hogy várnia kell, sőt számított rá. Kétszer öltözött át, nem mintha nagy választéka lenne a ruhákból, csak nem akart megint hülyét csinálni magából. Hanyagul a korlátnak támaszkodott, aztán hátrasimította a göndör haját, amit persze így sem tudott megzabolázni, sőt csak még jobban szerteszét állt. Most nem táncolt, ahogy a múltkor, a lépcsőn is figyelt, míg ideért, talán el sem fog esni. Más csak nem történhet. Vagy mégis? Merlin tudja még mibe fog keveredni.
Valójában nem is igazán értette, hogy miért ideges. Soha nem volt gondja a randizással, igaz az a sok hasra esés, Dominic felbukkanása nem igazán tettek jót az egójának, nem is beszélve a tegnap esti ajtócsapkodásról, ami még mindig érzékenyen érintette. Legszívesebben virágot is hozott volna, de túlságosan is elvetette volna a sulykot. Freya biztosan még meg is átkozná amilyen tüskés vele – gondolta szomorúan.
Nyílt az ajtó, s kilépett rajta a boszorkány, aki megdobogtatta a szívét. Mondott volna valamit, de a nyelve mintha egy hatalmas csomóvá gubancolódott össze. Csodálatos volt.
– Mégis itt vagy? – kérdezte csípőre tett kézzel Freya. Hosszú hajfonatát jobb oldalra dobta, fekete rövidnadrágban és egy méregzöld, egyszerű pólóban öltözött, mintha nem is érdekelné, hogy jelenik meg egy fesztiválon.
Nem is lehetett volna szebb Beau szemében. A boszorkány pontosan olyan tornacipőt hordott, mint Beau, de ezt egyikük sem vette észre, inkább egymást figyelték. Freya iszonyatos feszültséget érzett, ahogy a varázsló zöldeskék szemébe nézett. Beau pedig, nem törődött mással csak a hevesen dobogó szívével és a gyönyörű boszorka minden egyes mozdulatával. Merlinre, de jól jött volna most egy pohár víz. Egy örökkévalóság telt el, mire képes volt megszólalni.
– Igen, itt vagyok. Meglep? – kérdezett vissza Beau, miközben kissé zavarta csípőre tette a kezét. Noha lazának akart tűnni, szinte ordított róla, hogy távol áll ettől.
– Erre, mit mondjak? Azok után, amit a bátyám terjeszt rólam, nem csodálnám, ha azt gondolnád, amit… – csóválta meg a fejét a boszorkány.
– Felét se jegyzem meg, arról, amit mondott. Finn sokat beszél, néha iszonyatosan nagy baromságokat mond – jegyezte meg Beau, majd karba tette a kezét. – Szelektálok.
– Igen, valóban sokat beszél időnként. – Freyában egyre jobban felment a pumpa. Mérgesen indult el a domb felé, ami most szörnyen távolinak tűnt.
– Csinos vagy – mondta ki kicsit zavartan az ártatlan bókot a varázsló.
– Te is – válaszolt kurtán Freya, de persze nem bókolni akart, csak figyelmen kívül hagyni a varázsló kedveskedését.
– Indulhatunk?
– Igen – bólogatott a boszorkány. S elindultak a domb felé. Egy ideig szótlanul haladtak egymás mellett, de Beau nem bírta sokáig.
– Szép esténk van. Különösen meleg van – igyekezett megfelelő témát találni.
– Biztos – vonta meg a vállát és megszaporázta a lépteit.
– Bonyolult egy ilyen fonatot megcsinálni? – érdeklődött Beau. Freya úgy nézett rá, mintha legalább a Holdról érkezett volna.
– Meg akarod tanulni?
– Ki tudja, jól jöhet. Mit gondolsz nekem is jól állna?
– Eszement idióta – morogta a boszorkány.
– Ezt rám mondtad?
– Nem – rázta meg a fejét a lány. – Csak… mindegy hagyjuk.
– Jól érzem a hanghordozásodból, hogy valami baj van? – kérdezte kíváncsian Beau.
– Igen, baj az van.
– Elmondod?
– Nem.
– Így nem tudok segíteni.
– Miért kérnélek meg, hogy segíts? – nevetett fel a boszorka, mintha valami őrült baromságot hallott volna. – Köszönöm, de egyedül is képes vagyok megoldani ezt.
– Nem szeretem, ha valaki dühös – válaszolt egyszerűen Beau. Freya mondani akart valamit, de inkább megrázta a fejét és semmit sem mondott. Azonban a minden lében kanál ausztrál nem akarta annyiban hagyni a dolgokat. – Vagyis ez már több, mint düh, ha nem tévedek.
– Feszíteni a húrt, látom, azt tudod – morogta a boszorkány. – Nem csodálnám, ha mindenki agyára mész a viselkedéseddel.
– Mindenkinek értenie kell valamihez. Én ahhoz értek, hogy mindenkinek az agyára megyek. És ezt profi módom teszem.
– Merlinnek se lehetne ennél jobb humora. És mostanában rettenetesen sokat túlórázik errefelé – szólalt meg a boszorka szarkasztikusan.
– Máshoz is értek, sokoldalú fickó vagyok – mosolyodott el a varázsló elégedetten.
– Mondj egy példát – kérte a lány.
– Remekül táncolok.
– Hallgatni nem tudsz véletlenül? – kérdezett vissza Freya némileg kínlódva.
– Nehezen – vallotta be Beau némi gondolkodás után, mintha szükség lett volna megfontolás ahhoz, hogy képes legyen választ adni erre a komoly kérdésre. – Van hibám is, de az nem sok.
– Akkor megpróbálnád?
– Persze.
– Jó.
Aztán egészen a dombtetőig nem szóltak egymáshoz. Rémesen rossz út volt, de Beau-nak ez még nem szegte a kedvét. A boszorka várakozóan állt meg előtte, a varázsló tett egy lépést közelebb, csak pár centi távolság volt köztük. Freya szíve hevesen dobbant meg, majd a férfi mellé lépett, hogy ne kelljen a szemébe néznie.
– Karolj belém és indulunk! – Mikor megérintette a férfi karját, a feszültség egyre csak fokozódott benne. Beau és Finn kikészítették. A bátyja egy kretén volt, de Beau… vele konkrétan nem tudta, hogy pontosan mi is a baj, viszont egyszerűen úgy érezte, hogy elragadja egyfajta forgószél, ami egyelőre csak forog körülötte, arra várva mikor húzhatja ki a lába alól a talajt. Veszély, veszély, veszély – harsogta az elméje.
A hoppanálástól még zúgott a füle, nem is beszélve a még mindig hevesen verő szívéről. Kellett egy perc, mire magához tért. Freya elengedte Beau karját, amikor megérkeztek a tó túlpartjára. A lemenő nap egy apró, rózsaszínes csíkot húzott az égre, mielőtt még lebukott volna a látóhatár alá. A férfi szótlanul indult el a máglyák felé.
– Nem jössz? – kérdezte a varázsló, majd a kezét nyújtotta. Freya egy fintort vágott, de elindult felé.
– Nem kellett volna elhoznod. Egyedül is boldogulok – szólalt meg a lány kertelés nélkül, ki kellett mondania, ami bántotta. – Nem kell gyámkodnod felettem.
– Valami baj van? – kérdezte Beau.
– Nem akartál jönni – szegezte neki Freya a nyilvánvaló tényt, vagyis ami szerinte nyilvánvaló volt. A varázsló kíváncsian figyelte őt. – Nem akarom rádkényszeríteni a társaságom.
– Baromi nagy kényszerítőerő vagy… Ugyan már! Jó a kaja, jó a társaság, néha még táncolni is szoktam, ha jó a zene. Még, ha egyszer-egyszer meg is csúszom a papucsban, most azonban tornacipőben jöttem. És akkor mi van?
– A bátyám kért meg. Hallottam mindent, a sok nevetséges esettanulmányával együtt… – mondta Freya majd sértődötten fonta össze a karjait. Mély levegőt vett aztán folytatta: – Finn szerint összefekszem az első férfival, aki az utamba kerül…
– És én vagyok az első? – pimaszkodott Beau, aki igazán nem gondolta, hogy ki is mondja, ami megfogalmazódott benne. Rögtön tudta, hogy hibát követ el.
Freya először csak hápogni tudott a dühtől. Legszívesebben megütötte volna a vigyorgó ausztrált, de valószínűbb, hogy a férfi elkapta volna a kezét, aztán… Túlságosan is élénk volt a fantáziája ma este.
– Nem fejeztem be a mondatomat! – rivallt rá dühösen a boszorka. – Miért kell a szavamba vágni? Most már nem mosom le magamról ezt.
– Én nem gondolok rólad ilyesmit. Bocsáss meg, ne haragudj! – kérte bűnbánóan a férfi.
– De haragszom!
– Kérlek…
– Nem szoktam az első pasival ágyba bújni, akit meglátok – mondta még egyszer a lány. Beau legszívesebben megérintette volna az arcát és csókot lehet volna az ajkára, hogy letörölje azt a szomorúságot, dühöt, haragot, ami ott tombolt Freyába. Ehelyett mit tett? Azt, amit általában szokott…
– Lehetek a második is.
– Ne viccelj ezzel! – csattant fel Freya. Érezte, hogy a torka összeszorul és a fojtogató gombóc egyre nagyobbra nő. – Csak tisztázni akartam, amit a bátyám mondott rólam. Nem akarom, hogy olyan nőnek tarts, aki…
– Ki ne mondd! – figyelmeztette Beau dörgedelmes hangon.
– Egy szajha…
– Csak ki mondta… Nem egészen az van, amire te gondolsz – kezdett bele a magyarázkodásba Beau, de tudta, hogy ezt nem jól indította. – Én csak…
– Nem kell a rossz duma! – A boszorkány idegesen tűrte a füle mögé a haját, s ekkora láthatóvá vált az ezüst indákból szőtt fülbevalója. – Tudom, hogy téged cseppet sem érdekel a hely kultúrája, szépsége. Ezt meg is értem. De minek vállaltad el a kísérgetésemet? Egyszerűen nem bírom felfogni. Tehát feloldozlak a társaságom alól, és menj, amerre szeretnél.
– Megígértem Finn-nek…
– Törhetetlen esküvel? – kérdezte még mindig dühösen a boszorka.
– Nem, de…
– Akkor én most megyek.
– Kérlek, ne! Veled megyek.
– A kelta romokhoz is?
– Este?
– Mi van abban? A tudomány éjszaka is tudomány – vonta meg a vállát a lány. – Egyáltalán nem kötelező semmiben sem követned a bátyám parancsait.
– Persze, aztán ha történik valami? Nem akarom Walest hóviharba burkolni, ha a bátyád rajtam akarja elverni a port.
– Oh, milyen remek! Szóval hallottál néhány anekdotát? Milyen csodás egy ilyen kis településen lakni – jegyezte meg epésen Freya.
– Dehogy is, csak megnéztem a Jégvarázst – legyintett Beau. – Finn tiszta Elsa, nem gondolod? Kiborul, aztán minden jég és hó lesz.
– Hülye vagy. Mondták már? – kérdezte Freya, de még csak el sem mosolyodott, pedig legszívesebben megtette volna.
– Nem volt nő, aki ennyire semmibe vette a vicceimet. Tényleg szar a humorom – sóhajtott fel megtörten a férfi. – Mi lenne, ha megnéznénk a máglyánál táncoló asszonyokat?
– Úgy érted a tavaszköszöntő rituálét – javította ki a boszorkány. Nem feltétlen Beau iránt irányult a rosszkedve, hanem ez sokkal mélyebben gyökerezett annál.
– Pontosan így értem – helyeselt a férfi. – Mit gondolsz?
– Nos, rendben van. De még mindig áll az ajánlatom.
– Nem szoktam ennyire könnyen lekopni. Csak úgy nem megyek el.
Csendben haladt egymás mellett a két Converses fiatal, s egyetlen egy szót sem szóltak egymáshoz. Beau-t már kezdte irritálni a szótlanság, ezért a fejében mindenféle beszédtémákon gondolkodott, de csak egyetlen egy jutott az eszébe.
– Szép esténk van.
– Valóban – válaszolta Freya, miközben elővette a jegyzettömbjét, és elkezdett vázlatokat készíteni a táncolókról.
– Balkezes vagy?
– Igen – hangzott a kurta felelet a lánytól. – Talán baj?
– Nem. A varázsképességűek között sok balkezes van. Különlegesek.
– Baromság.
– A tény az tény.
Beau felsóhajtott, majd idegesen az ajkát kezdte harapdálni, s előre hátra hintázni a tornacipőjében. Katasztrófát akart? Tessék itt is volt élő, egyenes adásban. Menthetetlenül bénának érezte magát, egy címeres ökörnek. Ennél már csak nem lehetett rosszabb… Végre elérte, hogy egy nő még azelőtt bolondnak lássa, hogy egyáltalán valami elkezdődött volna köztük.
Freya fél szemmel figyelte a férfi kínlódását, de nem szólt semmit sem. Büntetni akarta az ostobaság miatt, amit a bátyja tervelt ki. Próbált azonban másra gondolni. Jegyzetfüzetet vett elő, aztán gyorsan felírt pár dolgot. Ennyire pontos mását még soha sem látta a tavaszköszöntő rituálénak. Kirázta a hideg attól, hogy figyelik rajzolás közben.
– Mi a hippogriff? – kezdte Beau, amikor felpillantott, és egy sötét alakot látott meg közeledni. Abby Piton futott felé lélekszakadva. – Abby?
– Beau, Beau, mindenhol kerestelek már vagy valakit – zihálta a lány, majd köhögött egyet. – Segítened kell!
– Mi történt? – vonta össze a szemöldökét a varázsló, majd megnézte a lány karját, ahol csúnya véraláfutások éktelenkedtek, és a bőrén lévő mágikus indák megsérültek. Haragos tekintettel figyelte Abbyt. – Ki tette ezt veled?
– Nem fontos. Szétverik egymást. Kérlek, segíts!
– Jól van, jól van! – Két kézzel fogta meg a boszorka karjait, aztán mélyen a szemébe nézett. – Nézz rám, Abby! Lélegezz mélyeket! Jól van, ez az, kislány! Most pedig mondd el, kikről van szó?
– Keelan Granger és Adam Merwyn. Gyere, kérlek, mert attól félek, megölik egymást! – mondta Abby elcsukló hangon, miközben könnycseppek gördültek le az arcán. – Soha többet nem kérek tőled semmilyen szívességet, ha most segítesz. Kérlek!
– Rendben – bólintott Beau gondolkodás nélkül. – Mutasd az utat, kérlek! Velünk jössz?
– Gyerünk! – mondta Freya, majd becsapta a jegyzet füzetét és eltűntette a ruhája zsebében, aztán elindultak mindhárman a tett helyszínére.
Átverekedték magukat a tömegen, kikerültek jó néhány bódét, de egyszer sem álltak meg. Beau pattanásig feszülő idegekkel haladt Abby mögött. Mikor megérkeztek, egy másik ismerős is pontosan akkor jelent meg a színen, amikor ők. A helyzet meglehetősen durva volt, a két ellenfél már jócskán helybenhagyta egymást, és láthatóan még nem végeztek egymással.
– Hagyjátok abba! – üvöltött Draco a verekedő fiúkra, de tudta, hogy mindez hasztalan volt, ezen a ponton már nem hatottak rájuk a puszta szavak. Persze el tudta volna mindkettejüket kábítani, de az akár feltűnést is kelthetett volna, ezt pedig semmiképpen nem akarta megkockáztatni. Beau és mestere összenéztek, Malfoy szólalt meg először: – Válasszuk szét őket, most!
Beau nem szólt semmit, csak cselekedett, amikor leszedte a Merwyn fiút Keelanről, megint megcsúszott az átkozott tornacipőben, s bekapott egy hatalmas ökölcsapást, amit ugyan nem neki szántak, viszont óvatlansága tompa fájdalommal járt, de nem üvöltött fel, noha rémes volt az érzés. A kis pondró hevesen ellenkezett, ezért minden erejét be kellett vetnie, hamar észhez tért az ütés után, és macska ügyességgel nyomta bele a fűbe a harcolni vágyó Adamet, aki még akkor is kapálózott. Végül nemes egyszerűséggel az egész testsúlyával ránehezedett, szorosan tartotta ellenfele karjait. Sokkal erősebb volt, mint a kis nyikhaj mardekáros, noha ez elsőre egyáltalán nem látszott. És Beau nem először csinált ilyet.
– Befejezted, kölyök? – Adam csak tovább káromkodott, és üvöltött. Beau pedig még szorosabban fogta.
Abby nem bírta nézni a jelenetet. Freya megpróbálta átölelni, de a boszorkány lerázta magáról, aztán az arcát a kezébe temetve utat engedett a könnyeinek. Tehetetlennek érezték magukat, ahogy tanúkként álltak a harcoló felek közvetlen közelében. Miatta harcolnak. Az ő becsületéért, amit ő sosem akart, hogy más tegyen meg helyette. Annyira remegett, hogy még egy átkot sem tudott volna kimondani. Tudta, most minden kiderül. Ennyire még soha nem szégyellte magát. Pedig nem kellett volna.
Közben Freya és Beau tekintete egy pillanatra találkozott. A férfi olyan más volt, akár egy harcosé; dühös, komor, céltudatos. A boszorka figyelte, ahogy az izmos karjával erősen fogta a felbőszült kamaszt, aki mozdulni sem bírt. Bár ne nézett volna oda, bár ne érezte volna ezt. Ebben a pillanatban Freya dühe teljesen átalakult valami egészen mássá. Beau halványan elmosolyodott, mintha azt jelezné, hogy semmi baja nincs. Freya csak biccentett felé, miközben kezét a szívére tette.
Eközben Draco Keelant fogta le. Hátracsavarta a fia kezét, és megpróbálta megfékezni, nem volt egyszerű feladat, mert állandóan ki akart szabadulni, nem is beszélve a testi erőről, amit fiatal ereje teljében lévő férfiként képviselt. A két férfi egyforma magas volt, ugyanolyan testalkatú, bár Draco izmosabb és edzettebb. Most látszott csak igazán mennyire hasonlítanak egymásra. Félelmetes és rendkívüli volt egyszerre.
– Elég lesz – mondta neki nyugodtan Draco. Keelan még mindig feszült volt, zihált, noha jól helyben hagyták. Felszakadt a szája, a szemöldöke, de ez még mindig nem tett le arról, hogy ne verje szét ellenfelét.
– Megerőszakolta – szűrte a fogai között a fiatal varázsló, úgy, hogy csak Draco hallja.
– Hogy mondtad, fiam? – kérdezett vissza hitetlenkedve a férfi, majd érezte, hogy őt is elönti a harag.
– Megerőszakolta Abbyt – csuklott el a hangja Keelannek, aki még mindig fújtatott a dühtől, ami nem akart múlni. – Engedj oda! Ezt… megkeserüli.
– Nem – rázta a fejét Draco. – Vegyél egy mély levegőt!
– Jól van.
– Ez az, fiam! Elengedlek, de meg ne merj mozdulni! – sziszegte az egykori mardekáros komolyan. Keelannek nem kellett sok ész ahhoz, hogy rájöjjön mennyire komoly a helyzet. – Megértetted?
– Igen – bólintott a fiú, majd amikor apja elengedte, térdre esett a fájdalomtól, valószínűleg eltörhetett egy bordája.
Abby, aki eddig Freya mögött állva nézte a jelenetet, most odafutott a fiúhoz, és leguggolt mellé, aztán magához ölelte. Remegő kézzel próbálta meggyógyítani, de nem ment, a mágia cserben hagyta.
– Sajnálom – szólalt meg Abby, egész testében remegett, Keelan megfogta a boszorkány karját, aztán ránézett. Egyetlen szót sem szólt. A lány csak arra tudott gondolni mennyire gyengéden ért hozzá, és még azt is elfelejtette, hogy Draco ott áll közvetlenül mellettük és mindent lát, mindent hall. Abby suttogva kérdezte, úgy, hogy csak Keelan hallja: – Miért csináltad ezt?
– Becsület. – Megborzongott ettől az egyetlen szótól, aminek eddig nem tulajdonított ekkora jelentőséget.
Malfoy mestert Beau még ennyire soha nem látta komolynak, sem pusztítónak. Ahogy a halvány fényben ott állt, olyan volt, mint aki ölni készül, noha soha nem tett ilyet, most sem szándékozott ilyesmit, csak megadni egy rohadéknak azt, amit érdemel.
– Freya, kérlek, vidd el a gyerekeket innen! Aztán keresd meg Hermione Grangert, és mondd meg neki, hogy a fia nálam lesz ma este. Vigyázni fogok rá! A többiről egy szót sem.
– Rendben.
– Keelan, a máglyáknál várj meg! – kérte Draco.
– Én maradok! – jelentette ki Keelan még mindig küzdve a fájdalommal. A mellkasát ölelve gyengéden lerázta magáról Abby kezét, kibontakozott az öleléséből, aztán felállt a földről. Egyenesen, engesztelhetetlenül nézett Draco szemébe, aki ismerte ezt a tekintetet.
– Rendben – bólintott Malfoy mester, aztán megfordult. – Abby, menj Freyával!
– Nem, nem megyek sehova. Ne csináljátok ezt, kérlek! – kérte a hisztérikussággal vetekedő hangon a lány. – Hagyjátok elmenni! Kérlek, Draco! Én nem…
– Elég ebből!
– Kérlek!
– A keresztapád vagyok! Azt teszem, amit jónak látok. És most menj el innen! – Abby remegett egész testében, mintha nem is ismerné igazán azokat, akik most itt voltak mellette. Mindannyian ott álltak elzárva őket Adamtől, akinek az arcát Beau időközben belenyomta a fűbe. – Indulást!
Freya szelíd erőszakkal elindult Abbyvel vissza, mikor Draco Beauhoz fordult, a férfi egyetlen egy pillantással megértette az üzenetet, mintha csak olvastak volna egymás gondolataiban.
– Robbanósat játszottunk egész este a faházamban – szólalt meg Beau csevegő, és dühtől vegyes hanghordozással. – Bárki mást mondd, az hazudik. Mi itt sem jártunk!
– Pontosan. Engedd el!
Beau bólintott aztán felkelt a földről. Adam hörögve próbált meg feltápászkodni, de nem jutott sokra. Draco közelebb ment, a fiatal varázsló ösztönösen felnézett rá, aztán annyit érzett, hogy megragadják ingénél fogva és magasba emelik.
– Most pedig Mr. Merwyn megmutatom, mit érdemel az, aki illetlenül hozzányúl a keresztlányomhoz.
– Neeeeeeee!
Fekete varjak szálltak fel a dombon túl, s a károgásuk összekeveredett a hangos zenével. Senki sem hallotta az üvöltést.
Walpurgis-éj
Április hónap utolsó napjának közepén Hermione egyszer csak azt vette észre, hogy a házukban egyre több a kamasz, vagyis inkább kettővel több a szokásosnál. A hirtelen támadt felfordulás persze nem adott lehetőséget arra, hogy beszéljen a fiával, így várnia kellett. Ráadásul a polgármester megbízása cseppet sem csökkentett a tervein. Alig két órája küldte el a tervezetet, amit még a mai nap be kellett nyújtani, aztán jött is vissza a bagoly néhány újabb utasítással. Így Hermionénak esélye sem volt semmilyen komolyabb beszélgetésre.
Időközben Cameron és Hart, Keelan legjobb barátai megérkeztek, és otthonukat betöltötte a srácok jókedve. A két fiú Wallban szállt meg, mivel másnap már indultak is tovább a kviddicstáborba.
Hermione elindult egy bögre kávéért a konyhába. A fiúk harsány beszélgetése kihallatszott a nappaliból, amin keresztül kellett jutnia, hogy elérje úticélját.
– Ha láttad volna Wesley képét – nevetett Hart Emory, miközben belekortyolt a hideg málnaszörpbe. A fekete hajú, barna szemű varázsló élénken mesélte tovább a történetet. – Soha nem láttam, még ennyire dühösnek.
– Valóban annyi csokibékát még életemben nem láttam elszabadulni. Hermione, ez az almás pite maga a mennyország – dicsérte Cameron Crow a háziasszony főztjét, majd hátrasimította szőkésbarna haját, s kék szemével révedezve nézte Keelan anyját. Még egy kacsintást is mellékelt a megnyerő mosoly mellé. – Anyámnak is megadhatnád a receptet.
– Köszönöm, Cameron, igazán kedves vagy – mosolygott Hermione. – Kér még valaki pitét?
– Komolyan mondom – folytatta a dicsérgetést a fiatal varázsló, miközben két kézzel nyújtotta a tányérját egy újabb szeletért. Keelan és Hart összenéztek és megcsóválták a fejüket, de a barátjuk ezt észre sem vette. – Ilyen finomat még nem ettem. Még Roxfortban sem.
– Elég, Cameron! – forgatta meg a szemét Hart. – Mi lenne, ha elmesélnéd milyen az új seprűd?
– Nagyon állat – válaszolt tömören a fiú. – Ha már itt tartunk, te miért nem jössz a kviddicstáborba?
– Mert felesleges? – nevette el magát Keelan. – Egyébként is most találtam valami jobbat helyette.
– Micsoda lehet jobb a kviddicsnél? – hördült fel Cameron, aki általában semmi másról sem tudott beszélni, csak a seprűkről, amiből volt is jó néhány a birtokában. – Ez szentségtörés, haver.
– Sárkányok.
– Sárkánylovas leszel? – nevetett Cam. – Megnézem, ha ez összejön. Merlinre haza is jövök a táborból.
– Gyakornok leszek a sárkányrezervátumban.
– Ezt meg hogyan intézted el? – kérdezte Hart. – Tavaly jelentkeztem. Apa teljesen kiakadt, aztán persze elutasítottak, mert még akkor nem voltam tizenhét.
– Befogtam egy sárkányt az egyik gondozóval együtt – mesélte Keelan büszkén.
– Hülyéskedsz!
– Halál komolyan mondom.
Hermione mosolyogva figyelte a fiúkat, de jobbnak látta inkább átvonulni a dolgozószobába, miután beszerezte a kávét. Hegyekben állt a papírmunka, amivel haladnia kellett. Gyakorlatilag a polgármester azokat a dolgokat akart megcsináltatni vele, amivel évek óta elmaradásban volt. Jegyzőkönyvek, biztonsági utasítások, rendeztlen bűnügyi akták… Csupa-csupa olyasmi, mi inkább hátráltatta a munkájában, mint segítette volna.
Elővette a pennáját, megpöccintette, majd a penna pergamenre ugrott, aztán nekiállt a jelentéseknek. Egy ideig még hallotta a fiúk élénk nevetésének morajait, majd belemélyedt a munkába, s penna sercegésének a monotonitásába. Csak teltek a percek, aztán az órák. A háta egyre jobban beállt és kezdett túlságosan is fáradt lenni az egészhez. Akkor ocsúdott fel, amikor Keelan bekopogott az ajtón.
– Mi elmentünk – szólalt meg a fiú.
– Jól van. Érezzétek jól magatokat!
– Lehet, csak holnap jövök haza – vigyorgott elégedetten a fiatal varázsló. – Ne várj ébren!
– Rendben van, Keelan. Ti csak használjátok ki az estét.
– Köszönöm. Várjunk csak! Te nem jössz ki a bulira? – kérdezte Keelan hirtelen. – Olyan sokat dolgoztál egész nap. Megérdemelnél egy kis pihenőt.
– Talán…
– Gyere el, anya! – erősködött a fia. – Ilyet Londonban nem látni.
– Meggondolom.
– Megvárunk, ha akarod.
– Anyáddal mennél, amikor itt vannak a barátaid? – nevetett fel Hermione. – Még véletlenül is.
– Nem vagy ciki. A barátaim szerint aranyos vagy.
– Még szerencse – mosolyodott el a boszorkány. – Menjetek csak! Ha el is megyek, akkor csak később.
– Oké. Szia, anya!
– Szia, édesem!
Hermione egyedül maradt. A ház üres volt, a csend szinte tapintható volt. Még egy pillanatra szétnézett az irodában, aztán szinte azonnal döntött. Nem ülhetett itthon, nem is lett volna értelme az egésznek. A papírmunka már szinte teljesen kész volt, nem végzett soha fércmunkát, most sem volt így. Ha ennél is tovább szöszmötölt volna vele, akkor a polgármester biztosan belekötött volna. Szépen dossziékba rendezett mindent, aztán becsukta az ajtót. Gyorsan felment az emeletre átöltözött, végül már csak azt érezte, hogy a szél az arcába csap, s elindult az úton.
Nem kellett sokáig kutyagolnia mire elérte a fesztivált. Az időjárás kegyes volt, így kellemes hőmérsékletben, és esőtől mentesen tarthatták meg a rendezvényt. Muglimentes, szabad környezetben mindenki elengedhette magát, bátran varázsolhattak, és sokan meg is tették. A gyerekek vidáman játszottak, a felnőttek élénk beszélgetésbe bonyolódhattak, vagy csak nézelődtek. Piacszerűen a standokon érdekesebbnél érdekesebb dolgokat kínáltak a látogatóknak. A félhomály remek alkalmat kínált a tűzgyújtásra. Legalább három hatalmas máglya égett, melyek körül fehér lepelbe öltözött asszonyok jártak rituális táncot és ősi énekeket énekelték.
Hermione ráérősen sétált lefelé a domboldalon, tavasz volt, de a nappali szokatlan hőség ellenére még csípős volt az esti szél, s áldotta az eszét, amiért magára terítette a laza kötésű zöld stólát, ami remekül illet a hosszú, fehér, virágos ruhához, amit ma este viselt. Egyedül volt, de nem bánta. Így jobban meg tudta figyelni az embereket. A gondtalanságuk megfogta őt, és egyszerre magával is ragadta. A nevetés, boldogság. Mikor is volt egy ilyen rendezvényen utoljára? Maga sem tudta igazán.
A lemenő nap félhomályában fehér sátrakat figyelhetett meg. Sokan aludtak ma éjjel a szabad alatt. És biztos volt benne, hogy innen csodálatos lesz a csillagok fénye. Egy apró szélroham süvített végig a tájon édes illatokat hozva magával. A boszorkány akarva, akaratlan is bekapcsolódott az ünneplő tömegbe. Vidáman nézte, ahogy a gyerekek csillagszórókkal játszanak, s nevetve suhannak el mellette. Még sokakat nem ismert ugyan, de jó néhányan mosolyogva köszöntek neki, és ő is visszaköszönt. Nem érezte tehernek vagy megpróbáltatásnak, hiszen egyszer csak azt vette észre, hogy ő maga is visszamosolyog. Mitől? Maga sem értette, mintha egyszeriben minden egy kicsit a helyére került volna.
A kis tisztáson a kirakodó vásár forgataga teljesen magával ragadta, kicsit odébb tradicionális angol konyha remekműveit kínálták. Hermione elhaladt mellettük, mert valami egészen más kötötte le a tekintetét. A zene lüktetése, az ének dallama, a dobok ütemes dobbanása felpezsdítette, kíváncsivá tette, mint ahogy sokan másokat is. A fehérbe öltözött női alakok sziluettjei a tűz körül ősinek, misztikusnak és csodálatosnak tűnt. Légies, éteri mozgásuk olyasmire hasonlított, amit nem kellett magyarázni, sem megérteni. Egyszerre volt idegen és ismerős, mintha a régi mágiák erős, markáns érintését érezte volna. Még talán a föld is beleremegett az alakok lendületes táncába. Szíve hevesen dobogott a kezdeti feszültsége darabjaira hullott szét, aztán a lábai már maguktól tették meg az utolsó lépéseket.
Arra eszmélt, hogy egy világító, mágikus tüzes lámpást nyomnak a kezébe, s egyszer csak azt vette észre, hogy mezítláb már forgott is körbe és körbe, követte a lépéseket, felvette a ritmust. Mennyire könnyű volt beleolvadni ebbe a forgatagba, s mosolyogva körbe-körbe forogni, ahogy kislánykorában tette. Hogy is felejthette el, milyen jó érzés volt ez? Talán akkoriban is volt benne ilyen tudatosság? Persze, hogy nem, mosolyodott el. A világ egyszeriben egy gyorsan forgó, csodálatos, de félelmes masszává olvadt, amit a zene és a dallam tökéletessé varázsolt. Pillanatok alatt megtalálta a saját ritmusát, átjárta a mágia és az ősi misztikus erő. Eközben nem is sejtette, hogy nem csak őt ragadta el ez a tavaszköszöntő tánc. Ajkaival bűvös a bűvös énekeket ismételte a többi boszorkánnyal együtt.
¬¬¬***
Keelan egyedül állt a mező szélén. Tejfölszőke haja összeborzolva, hanyag eleganciával hullott a homlokába, láthatóan feszült volt. Minden remekül ment, jól érezte magát, már majdnem átadta magát a tavaszkösztő kellemes hangulatának, amikor az egész egyetlen egy pillanat alatt omlott össze. A fiatal varázsló karba tett kézzel, ajkát összeszorítva pásztázta a tömeget. Barátai már rég belemerültek a játékos forgatagba, és most valami játékkal szórakoztak. Ő pedig kimentette magát, hogy valami limonádét hozzá. Hazudott.
Kiszúrta ezer közül is Adam Merwynt, így most meglehetősen magasra hágott adrenalin szinttel figyelte őt a domboldalról. Abby volt barátjának megjelenése váratlan volt. Maga sem értette, hogy honnan eredt ez a fajta harag, de egyszerűen nem tudott másra koncentrálni. A korábbi jókedvének hamar búcsút mondhatott.
– Csak nem vársz valakire? – kérdezte egy hang mögötte. Abigail Piton mindig tudta, hogy mikor kell megérkeznie, és összezavarnia mindent, főleg a nyugalommal volt baja, és ha azt tapasztalta, hogy valahol véletlen nyugalom volt, akkor tett ellene valamit. Hosszú haját ma halszálka fonással fonta be, és egy pánt nélküli hosszú fekete ruhában volt, amiben csinos is lehetett volna, ha a mellkasára nem bűvöl egy hatalmas kelta fonatot, így inkább hozta az ördögi boszorkányformát, noha most a sminkje inkább visszafogott volt. A hosszú, gyűrött szoknyarész alól tornacipője kandikált ki, amit Keelan rögtön kiszúrt. – Minden rendben?
– Minden rendben – válaszolt a kelleténél dühösebben a fiú. Pont neki nem akarta megmondani, hogy mi a baj. Az indulatait persze nem neki szánta, mégis valahogy a lány rosszkor volt rossz időben. Keelan hűvössége látszólag nem lepte meg a boszorkányt, emiatt sötét árny szaladt át az arcán.
– Oh, szóval a kis barátnődre vársz? – vigyorgott elégedetten Abby. Nagyon jól tudta, hogy Keelant nem igazán érdekli egy üresfejű Ella, csak kellett egy kis idő mire erre rájön.
– Hála neked, már nem várok rá – vetette oda vádlón Keelan, pedig nem is nagyon érdekelte a dolog. Ella úgy nézett rá, mint egy gonosztevőre, és ehhez nem volt hozzászokva. Abigail pedig… legszívesebben megrázta volna a boszorkányt… aztán? Még mindig össze volt zavarodva a kusza érzései miatt. De nem állhatta meg csípős megjegyzés nélkül az esetet: – Köszönöm a közreműködést, végre visszaterelted az életemet a rendes kerékvágásba.
– Sótlan kis díszmadár – zárta meg a fejét Abby. – Nem vesztettél vele sokat. De tényleg sajnálom, hogy nem jött össze, viszont ez a tényeken egyáltalán nem változtat.
– Azt hiszed, hogy te érdekesebb vagy, mint Ella?
– Nem tudom – rázta meg a fejét a lány szomorkásan. – Annyira különbözünk egymástól, mint az ég és a föld. Nem lennék olyan, aki összehasonlítana minket.
– Igen…
– Mi bajod van? Már bocsánatot kértem.
Keelan pontosan ezt a pillanatot választotta, hogy szembe nézzen a zöld szempárral, ami most is ki volt húzva, persze cseppet sem boszorkányosan, ahogy az utóbbi időben a mardekárosnál megszokott volt. Igéző volt. Egy pillanatra elfelejtett levegőt venni. Izzott a lány szempárja, neki pedig pillangók kergetőztek a gyomrában. Észrevette, ahogy az apró indák amelyeket a szertartáson rátekeredtek Abbyre, most halvány festékkel kiemelte a bőrén. A fiú szíve fájdalmasan megdobbant, de továbbra is tartotta magát.
– Hát elárulok neked egy titkot: egyáltalán nem vagy érdekes. Sőt egy lelki problémákkal küzdő kiscsaj vagy. Sajnálom, de én ezt látom.
A fiú nem értette, hogy miért akarta szánt szándékkal bántani a lányt. De ez a valami forrongott benne, s kitörni készült. Egyetlen egy dolog kellett, s már tudta, hogy egy hajszálon múlik az egész. Évek során is benne volt ez az érzés, viszont mostanság nem forrongott így, ekkora tűzzel.
– Nem az volt a kérdés jobb vagyok-e – nevetett fel boszorkányosan Abby, aztán csak úgy mellesleg közelebb ment Keelanhez, és végigsimította a fiatal varázsló arcát, aki megérintette a boszorkány kezét, a benne tomboló haraggal ellentétben, érintése gyengéd volt. Abby nevetségesnek érezte magát, de nem esett ki a szerepéből. – Halálra untad volna magad vele, és ez nem érte volna meg a fáradtságot. Egyébként meg ne elemezd a lelki állapotomat! Egy kicsit sem ismersz, és nem is fogsz!
Abby nem mutatta, de Keelan igencsak rá tapintott a lényegre. Miért hitte, hogy ő más, mint a többiek? Játszotta előtte a sötét boszorkát, de valójában… A lányos fantáziái mindig megcsalták. Mit remélt azzal, hogy idejött Grangerhez? A varázsló csak félretolta a kezét, mintha undorodna az érintésétől.
– Szóval unatkozol, igazam van? – kérdezte színtelen hangon Keelan. – Ennyit még senki nem foglalkozott az én szerelmi ügyeimmel. Apuci figyeli minden egyes lépésedet, és máshogy nem tudod magad kitombolni? Lehet McGalagonnyal nem kellett volna újat húzni.
– Felvetted a kesztyűt, Granger? – vigyorgott negédesen a fiatal boszorka. – Háborút akarsz velem?
– Csak helyre akartalak tenni, Piton, hogy aztán legyen egy nyugodt nyaram. Nem akarok drámát, se varázslatokat, se párbajt… Egyetlen egy nyugodt nyárra vágyom, amikor végre mindenki békén hagy.
– Érthető, hogy dühös vagy a csók miatt…
– Nem vagyok dühös – rázta meg a fejét Keelan, majd a karkötős kezével hátrasimította a haját. – Nem vagyok egyáltalán dühös. Egy apró puszi miatt? Ne nevettess!
– Valóban? Akkor miért viselkedsz úgy, mint egy seggfej? – tette csípőre a kezét a boszorkány. Kicsit kipirult a márványszínű smink alatt. Keelan nem tudott nem rá nézni, ahogy a harag pírja elborította a boszorkány arcát. Legszívesebben letörölte volna róla azt a nevetséges sminket.
– Mert ehhez van kedvem – morogta durcásan a fiú. Miért volt minden vágya magához ölelni pont ezt a boszorkát? Mikor múlik már el ez a varázslat? Mély levegőt vett és tovább figyelte a Merwyn fiút, aki éppen két lányt próbált felszedni egyszerre. Ökölbe szorult keze, amikor Abby szenvedésére gondolt.
– Jobb, ha legközelebb figyelsz, mielőtt még valami olyasmi történik veled, amit nem akarsz.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Az égvilágon semmit.
– Lépj túl a traumákon, és akkor mindenkinek jó lesz! – tanácsolta a fiú, majd a hajába túrt.
– Menj a fenébe, Granger! – javasolta jó szívvel a lány, majd hátradobta a hajfonatát.
– Éppen azon vagyok. Na, szia! Sok sikert a problémamegoldáshoz.
– Szemét vagy!
– Én vagyok a jófiú hollóhátas. Velem mindig barátságosak az emberek – vigyorodott el Keelan diadalmasan.
– Tökéletes alibi – morogta a lány, majd inkább odébb állt. Mikor egy kicsit távolabb ért, meg kellett állnia egy pillanatra. A mellkasára tette a kezét, és mélyet kellett sóhajtania, hogy a könnyek ki ne buggyanjanak a szeméből. Nem tehette még ennél is jobban nevetségessé magát. A terve szinte azonnal hamuvá égett. Nem fog soha megszabadulni ettől az érzéstől, ami most már fájt, szorította a mellkasát.
– Hogy vagy szépségem? – szólalt meg mögötte egy jól ismert hang. Ijedten fordult meg, s akkor meglátta őt.
– Adam? – kérdezte Abby, miközben a szíve kihagyott egy ütemet. A fekete hajú fiú, sötét szemében most semmi kedvesség, gyengédség nem volt. Csak a mérhetetlen feketeség, amivel Abby ebben a sebezhető pillanatában nem tudott mit kezdeni. – Te meg mit keresel itt?
– Eljöttem… hozzád – mondta Merwyn némi mosollyal, de valószínűleg már régen felöntött a garatra. – Vagy talán nem örülsz nekem? Volt idő, amikor ez nem így volt.
– Hagyj békén! Részeg vagy, menj a közelemből! – Adamet mintha maga a félelem éltette volna, néhány gyors lépéssel már ott is termett előtte. Abbyt megbénították az érzései, különben már régen elővette volna a pálcáját.
– Na, Abs, gyere ide, és adj egy csókot! – Azzal megragadta karját, amitől Abby teljesen pánikba esett. Azonban nem tudta, hogy Keelan egész eddig Adamet figyelte, és mindent látott, csak alig fél percbe került, amíg rohamléptekben odaér hozzájuk.
– Engedd el! – szólalt meg a mély bariton a lány háta mögött, mintha Keelan legalább kétszer akkora lenne, mint amilyen valójában. Merwyn egy igencsak megtermett őrző volt, Keelan pedig inkább magasnak mondható, mint az a kimondottan keménykötésű fiatal férfi. – Ne szóljak még egyszer!
– Granger! – nevetett fel Adam. – Micsoda meglepetés. Nem is gondoltam volna, hogy a könyvtáron kívül más is érdekel.
– Az még nagyobb meglepetés lesz, ha beverem a képed – közölte vészjóslóan a fiú. Kezei ökölbe szorultak. Nem szándékozott elővenni a pálcáját, noha azzal Abby szerint több esélye lett volna. – Azt ajánlom, engedd el Abbyt vagy szétrúgom a seggedet!
– Azt szeretném én látni. Húzz a csajomtól! – Lépett hozzá egészen közel Adam. Keelan nem hátrált meg. A mardekáros végül elengedte a boszorkányt. – Semmi közöd sincs hozzá.
– Csajod? – nevetett fel a hollóhátas. – Nekem ezt nem így mesélték. Azt ajánlom, hogy hord el magam mielőtt még nagyon-nagyon nagy bajban leszel.
– Mi van, Granger, csak nem tetszik neked a csajom? – horkantott fel a részeg mardekáros. – Úgy csinálsz, mintha… féltékeny lennél. Húzz el inkább te, aztán hagyj minket kettesben, ha érted mire gondolok.
– Jó, vagy elmész, vagy Merlinre mondom…
– Keelan, ne csináld! – kérte Abby esdeklően. – Te meg tűnj el, mert én átkozlak meg.
De egyik varázsló sem hallgatta meg a boszorkányt. Egymásnak feszültek, mint két ádáz ellenség, vicsorogva és készen arra, hogy a másik torkának ugorjanak.
– Tudom, hogy mit tettél, Merwyn, és ezt nem fogod megúszni – szólalt meg Keelan. – És tudod mit? Most ezt meg is kapod.
– Mit meséltél neki te kis ribanc? – sziszegte Adam mérgesen, miközben a rémülettel viaskodó Abbyre nézett. – Te is akartad… Csak eljátszottad. Tudom, hogy milyenek azok a csajok, akik olyanok, mint te…
– Gyűlölöm a meddő vitákat! – szólt közbe a hollóhátas. A következő pillanatban Abby már csak azt látta, hogy Keelan kettőjük közé ugrik, aztán gyomorszájon vágja exbarátját. Olyan erővel, mintha már jó ideje erre az ütésre készült volna. Adam keservesen felnyögött fájdalmában. A tejfölszőke varázsló haja a homlokába hullott, zihált a dühtől, majd a lány felé fordult: – Menj innen, Abby! Merwynnek és nekem van egy kis elintézni valónk.
– De…
A boszorkány zihálva figyelte a görnyedt Adamet, és az izzó szürke szemű Keelant. A látvány maga teljesen megrémítette, mintha meglátta volna az ádáz szörnyet, a jófiú álarc mögött. A kegyetlen szörnyeteget, ami mindig is ott bújt meg benne, ami most kitörést fontolgatta. A Granger fiúban több agresszió volt, mint az először látszott, most pedig pusztítani akart, kíméletlenül elsöpörni mindent miatta. Abby a fiatal férfi mennydörgő hangjára józanodott csak ki.
– Menj már innen! – adta ki a parancsot Keelan. – Mire vársz?
Mire Abby összeszedte a bátorságát, Keelant éppen akkor döntött le a lábáról az új erőre kapott ellenfele. Tompa ütések hangja hallatszott a dulakodókról, fojtott kiáltások, összekoccanó fogak, reccsenések, hangos kiáltások.
Abby tudta, hogy nem hagyhatja őket csak így ott.
Segítséget kellett szereznie. De kicsodát?
Ekkor jutott eszébe Beau.
És futni kezdett.
***
Dracót ma különösen vonzotta a tömeg, noha először cseppet sem akart eljönni. Nem volt oda a tábortüzekért, sem a táncért, sem az itt felszolgált ennivalóért, na jó, azért talán mégis. Legszívesebben befejezte volna a munkáját, ha Morgana nem parancsolja ki a rezervátumból, de ahogy kiért és szárnyra kapott, már nem érdekelték a sárkányok, hanem csak a vitorlázás a balzsamos esti szélben. Alig pár perce ért földet a domboldalon, amikor is meghallotta a dallamot, ismerős, fülbemászó, ütemes ritmust. Feltűrte az ingét, s láthatóvá vált a forradásokkal tarkított pikkelyes bőre. Közelebb kellett mennie… nem tehetett mást. Egy láthatatlan erő űzte a tisztásra, belekapott a hajába a szél, ki kellett simítania a tejfölszőke hajszálakat a szeméből. Nem akart ellenállni. Talán először érezte azt, hogy ez nagyon-nagy hiba lenne. Mélyen magába szívta a tavasz és a tűz illatát.
S akkor látta meg őt. A lámpás fényénél, táncolt, úgy ahogy még soha nem látta, mintha minden egyes lépte egy koreográfiát követett volna az asszonyokkal. A borostyánsárga fény alig világította meg a finommetszésű arcot, de rögtön felismerte. Hiszen alig változott, mégis most más volt; nővé érett. Gyönyörű, gondolta bárgyú képpel. Nem volt kérdés, hogy Hermione valóban újra megjelent előtte, csak maga sem hitte, hogy ennyire fájóan dobban meg majd a szíve.
A hiányának fekete űrként, meglehetősen sajgott a mellkasában, de ez most másképpen érződött. Feszült várakozással kellett szembenéznie, ami arra késztette, hogy közelebb menjen. Száműzte ezt az érzést, egészen addig, amíg egy röpke pillanatra el nem kapta a csillogó barna szemek tüzes pillantását. Ez a felismerés arculcsapásként érte, még a térde is beleremegett, noha ilyesmi még suhanc korában sem történt meg vele. Ajka szétnyílt, s kutató tekintete folyamatosan, minden egyes forgás, pörgés után őt kereste. Félt, hogy ha becsukja a szemét, megtörik a varázslat, és eltűnik előle. A ringó csípő, kitárt hófehér kar, az égre nevető arc, a csillogó szem, a mozgás dinamikájával hullámzó hosszú haj. Minden, amit valaha szeretett benne. Oda kellett mennie, de földbe gyökerezett a lába, és nem tudott mozdulni.
Még soha nem látta ennyire felszabadultnak, sem ennyit mosolyogni. Akkoriban is szép volt, szűziesen ártatlan fiatal lányként, viszont most már felnőtt nőként tekintett rá, csodálta a természetességét, ahogy mezítláb önfeledten táncolt. Tökéletes összhang, szilárdság, erő és mágia. Nem volt egy gyámolításra szoruló, félénk virágszál többé, hanem inkább egy csábító nimfa, aki egy pillanat alatt a bűvkörébe vonta. Nem kellett találgatnia, hogy mit érez iránta, hiszen egyetlen perc alatt tisztán és élesen minden világossá vált. A kezdeti döbbenetet felváltotta valami egészen más.
A lába most engedni látszott, s elindult a táncolók felé. Éppen ekkor a többi férfi is bekapcsolódott. Draco nem ismerte a lépéseket, nem is érdekelték igazán. Úgy haladt előre, hogy közben nem törte meg a tavasztánc folytonosságát, mégis minden egyes lépéssel közelebb került hozzá. Hevesen dobogó szívvel adta tovább a lámpásokat, amit a kezébe adtak. Megpörgette a boszorkát, aki sorra került, de egy pillantást sem váltott vele, hiszen csak őt látta, Hermione létezett egyedül. Már csak egy apró lépés. Végül megtörtént. Kezük egymáshoz ért. Ujjaik egymásba fonódtak a tűz pislákoló fényénél. A szívük a zene és a dobok ritmusára vert, hevesen a mellkasukban. Jóleső borzongás futott végig a gerincük mentén.
Hazatértek.
Hermione felnézett, s meglátta a férfit. Azonnal felismerte, hogy ne ismerte volna? Hiszen ő maga volt a megtestesült kísértés számára, egy álom, egy régi szerelem. A remény, a veszteség, a keserűség, a boldogság, a viszonzatlan szerelem, a sötét kárhozat és még annyi minden más. Pár perce még a viharszürke szempár folyamatosan őt nézte a tömegben. Átható volt, de melegséggel teli. Egy pillanatig reménykedett benne, hogy nem őt látja, aztán abban, hogy nem téved, amikor itt állt előtte és még mindig a kezét érintette. Érezte a férfi bőrkeményedéseit a tenyerét, a meleg érintését. Szíve heves dobogása nem hazudott neki. Draco Malfoy állt előtte a maga hús és vér valójában, akivel néhány perce még nem tudta hogyan és mikor fog találkozni. A markáns arcéle még erőteljesebbé vált az évek során, elvesztette a kisfiús báját, s férfiasabb lett, még tekintélyt parancsolóbb, őrjítően csábító. A varázsló gyengéden ért hozzá a kezéhez, s már ez az apró érintés is hatással volt rá. Érezte a sárkánypikkelyeket, ahogy végighúzta az ujjait a férfi a csuklóján. Most a villódzó borostyánsárga fényben sóbálványátokkal sújtva, körülölelte őket mágia, valami egészen más, elemi érzés.
Nem szólt egyikük sem, csak mintha méregetnék egymást. Draco halványan elmosolyodott, s elfújta a lángot, füst szállt fel lámpás papírszerű redői közül, a fanyar illat mindkettejüket körbevette. Egy pillanatra vaksötét telepedett mindkettőjükre. A férfi habozás nélkül nyúlt a boszorkány álla alá, évek óta várva erre a pillanatra; megcsókolta őt. Nem sietett, ráérősen ízlelte meg az ajkakat, viszont az érzései magával ragadták. Ha csak édes lett volna ez az ártatlan csók, még megbocsátotta volna magának a merészségét, de sokkal több volt ennél; sötét vágyat, elsöprő szenvedélyt ébresztett, ami parázsként izzani kezdett a koraalkonyban, aztán kíméletlenül lángra kapott, akár a máglya a közelükben.
A boszorkány felemelte a kezét, s a férfi arcára tette, pontosan oda, ahol a sárkánypikkelyek pettyezték a nyakának ívét. Feltámadt a szél, s mindketten megborzongtak. Elmélyítették a csókot. Nyelvük éhesen érintette meg egymást. A zene, a dobok, mintha nem is hallatszottak volna már, mintha minden kívül rekedt volna a kettejük világán. Egymáshoz simultak, s nem törődtek vele, hogy a papírból készült lámpás összenyomódik. Draco beletúrt a gesztenyebarna hajzuhatagba, ami selymesebb volt, mint ahogy emlékezetében élt. Minden egyes érintésük, olyan volt akár maga a lüktető vibrálás, ami egyszerre volt jó és sötét.
Hermione elveszett ebben a forgatagban, amit Draco szabadított mindkettőjükre. A férfi vállába kellett kapaszkodnia, félve attól, hogy a remegő lába összecsuklik, ha a varázsló többé nem karolja át a derekát. Lelke mélyén mindig is várt rá, vágyott a csókjára, a nyelvük vad táncára, s arra, hogy mit váltana ki ez belőle, de a buta képzelgés, fel sem ért Draco Malfoy által nyújtott puszta valósággal. Nyers volt és heves, piszkosul arcátlan. Nem volt hűvös, nem volt fegyelmezett. Őrjítően féktelen. Sok év után a két egymástól eltávolodott kósza lélek egymásra talált.
Kifulladva egymást ölelve érintették össze az arcukat, de nem néztek egymás szemébe sem. Draco megfogta a boszorkány kezét majd az ajkához emelte, s egészen közel hajolt a nő füléhez.
– Úgy hiányoztál – suttogta vágytól rekedt hangon. Azzal még egyszer belenézett a barna szempárba, majd mindenfajta erőlködés nélkül helyre állította az összenyomódott lámpát, és meggyújtotta a mágustüzet.
Hermionét egy pillanatra elvakította a tűz fénye, de mire a szeme hozzászokott a világossághoz Draco már sehol sem volt.
Olyan gyorsan eltűnt, mintha egy látomás lett volna.
***
A tücskök vidáman ciripeltek a szürkületben. Beau már egy fél órája várt Freya ajtaja előtt, meglehetősen izgult, mint egy kamasz fiú az első randi előtt. Nem zavarta, hogy várnia kell, sőt számított rá. Kétszer öltözött át, nem mintha nagy választéka lenne a ruhákból, csak nem akart megint hülyét csinálni magából. Hanyagul a korlátnak támaszkodott, aztán hátrasimította a göndör haját, amit persze így sem tudott megzabolázni, sőt csak még jobban szerteszét állt. Most nem táncolt, ahogy a múltkor, a lépcsőn is figyelt, míg ideért, talán el sem fog esni. Más csak nem történhet. Vagy mégis? Merlin tudja még mibe fog keveredni.
Valójában nem is igazán értette, hogy miért ideges. Soha nem volt gondja a randizással, igaz az a sok hasra esés, Dominic felbukkanása nem igazán tettek jót az egójának, nem is beszélve a tegnap esti ajtócsapkodásról, ami még mindig érzékenyen érintette. Legszívesebben virágot is hozott volna, de túlságosan is elvetette volna a sulykot. Freya biztosan még meg is átkozná amilyen tüskés vele – gondolta szomorúan.
Nyílt az ajtó, s kilépett rajta a boszorkány, aki megdobogtatta a szívét. Mondott volna valamit, de a nyelve mintha egy hatalmas csomóvá gubancolódott össze. Csodálatos volt.
– Mégis itt vagy? – kérdezte csípőre tett kézzel Freya. Hosszú hajfonatát jobb oldalra dobta, fekete rövidnadrágban és egy méregzöld, egyszerű pólóban öltözött, mintha nem is érdekelné, hogy jelenik meg egy fesztiválon.
Nem is lehetett volna szebb Beau szemében. A boszorkány pontosan olyan tornacipőt hordott, mint Beau, de ezt egyikük sem vette észre, inkább egymást figyelték. Freya iszonyatos feszültséget érzett, ahogy a varázsló zöldeskék szemébe nézett. Beau pedig, nem törődött mással csak a hevesen dobogó szívével és a gyönyörű boszorka minden egyes mozdulatával. Merlinre, de jól jött volna most egy pohár víz. Egy örökkévalóság telt el, mire képes volt megszólalni.
– Igen, itt vagyok. Meglep? – kérdezett vissza Beau, miközben kissé zavarta csípőre tette a kezét. Noha lazának akart tűnni, szinte ordított róla, hogy távol áll ettől.
– Erre, mit mondjak? Azok után, amit a bátyám terjeszt rólam, nem csodálnám, ha azt gondolnád, amit… – csóválta meg a fejét a boszorkány.
– Felét se jegyzem meg, arról, amit mondott. Finn sokat beszél, néha iszonyatosan nagy baromságokat mond – jegyezte meg Beau, majd karba tette a kezét. – Szelektálok.
– Igen, valóban sokat beszél időnként. – Freyában egyre jobban felment a pumpa. Mérgesen indult el a domb felé, ami most szörnyen távolinak tűnt.
– Csinos vagy – mondta ki kicsit zavartan az ártatlan bókot a varázsló.
– Te is – válaszolt kurtán Freya, de persze nem bókolni akart, csak figyelmen kívül hagyni a varázsló kedveskedését.
– Indulhatunk?
– Igen – bólogatott a boszorkány. S elindultak a domb felé. Egy ideig szótlanul haladtak egymás mellett, de Beau nem bírta sokáig.
– Szép esténk van. Különösen meleg van – igyekezett megfelelő témát találni.
– Biztos – vonta meg a vállát és megszaporázta a lépteit.
– Bonyolult egy ilyen fonatot megcsinálni? – érdeklődött Beau. Freya úgy nézett rá, mintha legalább a Holdról érkezett volna.
– Meg akarod tanulni?
– Ki tudja, jól jöhet. Mit gondolsz nekem is jól állna?
– Eszement idióta – morogta a boszorkány.
– Ezt rám mondtad?
– Nem – rázta meg a fejét a lány. – Csak… mindegy hagyjuk.
– Jól érzem a hanghordozásodból, hogy valami baj van? – kérdezte kíváncsian Beau.
– Igen, baj az van.
– Elmondod?
– Nem.
– Így nem tudok segíteni.
– Miért kérnélek meg, hogy segíts? – nevetett fel a boszorka, mintha valami őrült baromságot hallott volna. – Köszönöm, de egyedül is képes vagyok megoldani ezt.
– Nem szeretem, ha valaki dühös – válaszolt egyszerűen Beau. Freya mondani akart valamit, de inkább megrázta a fejét és semmit sem mondott. Azonban a minden lében kanál ausztrál nem akarta annyiban hagyni a dolgokat. – Vagyis ez már több, mint düh, ha nem tévedek.
– Feszíteni a húrt, látom, azt tudod – morogta a boszorkány. – Nem csodálnám, ha mindenki agyára mész a viselkedéseddel.
– Mindenkinek értenie kell valamihez. Én ahhoz értek, hogy mindenkinek az agyára megyek. És ezt profi módom teszem.
– Merlinnek se lehetne ennél jobb humora. És mostanában rettenetesen sokat túlórázik errefelé – szólalt meg a boszorka szarkasztikusan.
– Máshoz is értek, sokoldalú fickó vagyok – mosolyodott el a varázsló elégedetten.
– Mondj egy példát – kérte a lány.
– Remekül táncolok.
– Hallgatni nem tudsz véletlenül? – kérdezett vissza Freya némileg kínlódva.
– Nehezen – vallotta be Beau némi gondolkodás után, mintha szükség lett volna megfontolás ahhoz, hogy képes legyen választ adni erre a komoly kérdésre. – Van hibám is, de az nem sok.
– Akkor megpróbálnád?
– Persze.
– Jó.
Aztán egészen a dombtetőig nem szóltak egymáshoz. Rémesen rossz út volt, de Beau-nak ez még nem szegte a kedvét. A boszorka várakozóan állt meg előtte, a varázsló tett egy lépést közelebb, csak pár centi távolság volt köztük. Freya szíve hevesen dobbant meg, majd a férfi mellé lépett, hogy ne kelljen a szemébe néznie.
– Karolj belém és indulunk! – Mikor megérintette a férfi karját, a feszültség egyre csak fokozódott benne. Beau és Finn kikészítették. A bátyja egy kretén volt, de Beau… vele konkrétan nem tudta, hogy pontosan mi is a baj, viszont egyszerűen úgy érezte, hogy elragadja egyfajta forgószél, ami egyelőre csak forog körülötte, arra várva mikor húzhatja ki a lába alól a talajt. Veszély, veszély, veszély – harsogta az elméje.
A hoppanálástól még zúgott a füle, nem is beszélve a még mindig hevesen verő szívéről. Kellett egy perc, mire magához tért. Freya elengedte Beau karját, amikor megérkeztek a tó túlpartjára. A lemenő nap egy apró, rózsaszínes csíkot húzott az égre, mielőtt még lebukott volna a látóhatár alá. A férfi szótlanul indult el a máglyák felé.
– Nem jössz? – kérdezte a varázsló, majd a kezét nyújtotta. Freya egy fintort vágott, de elindult felé.
– Nem kellett volna elhoznod. Egyedül is boldogulok – szólalt meg a lány kertelés nélkül, ki kellett mondania, ami bántotta. – Nem kell gyámkodnod felettem.
– Valami baj van? – kérdezte Beau.
– Nem akartál jönni – szegezte neki Freya a nyilvánvaló tényt, vagyis ami szerinte nyilvánvaló volt. A varázsló kíváncsian figyelte őt. – Nem akarom rádkényszeríteni a társaságom.
– Baromi nagy kényszerítőerő vagy… Ugyan már! Jó a kaja, jó a társaság, néha még táncolni is szoktam, ha jó a zene. Még, ha egyszer-egyszer meg is csúszom a papucsban, most azonban tornacipőben jöttem. És akkor mi van?
– A bátyám kért meg. Hallottam mindent, a sok nevetséges esettanulmányával együtt… – mondta Freya majd sértődötten fonta össze a karjait. Mély levegőt vett aztán folytatta: – Finn szerint összefekszem az első férfival, aki az utamba kerül…
– És én vagyok az első? – pimaszkodott Beau, aki igazán nem gondolta, hogy ki is mondja, ami megfogalmazódott benne. Rögtön tudta, hogy hibát követ el.
Freya először csak hápogni tudott a dühtől. Legszívesebben megütötte volna a vigyorgó ausztrált, de valószínűbb, hogy a férfi elkapta volna a kezét, aztán… Túlságosan is élénk volt a fantáziája ma este.
– Nem fejeztem be a mondatomat! – rivallt rá dühösen a boszorka. – Miért kell a szavamba vágni? Most már nem mosom le magamról ezt.
– Én nem gondolok rólad ilyesmit. Bocsáss meg, ne haragudj! – kérte bűnbánóan a férfi.
– De haragszom!
– Kérlek…
– Nem szoktam az első pasival ágyba bújni, akit meglátok – mondta még egyszer a lány. Beau legszívesebben megérintette volna az arcát és csókot lehet volna az ajkára, hogy letörölje azt a szomorúságot, dühöt, haragot, ami ott tombolt Freyába. Ehelyett mit tett? Azt, amit általában szokott…
– Lehetek a második is.
– Ne viccelj ezzel! – csattant fel Freya. Érezte, hogy a torka összeszorul és a fojtogató gombóc egyre nagyobbra nő. – Csak tisztázni akartam, amit a bátyám mondott rólam. Nem akarom, hogy olyan nőnek tarts, aki…
– Ki ne mondd! – figyelmeztette Beau dörgedelmes hangon.
– Egy szajha…
– Csak ki mondta… Nem egészen az van, amire te gondolsz – kezdett bele a magyarázkodásba Beau, de tudta, hogy ezt nem jól indította. – Én csak…
– Nem kell a rossz duma! – A boszorkány idegesen tűrte a füle mögé a haját, s ekkora láthatóvá vált az ezüst indákból szőtt fülbevalója. – Tudom, hogy téged cseppet sem érdekel a hely kultúrája, szépsége. Ezt meg is értem. De minek vállaltad el a kísérgetésemet? Egyszerűen nem bírom felfogni. Tehát feloldozlak a társaságom alól, és menj, amerre szeretnél.
– Megígértem Finn-nek…
– Törhetetlen esküvel? – kérdezte még mindig dühösen a boszorka.
– Nem, de…
– Akkor én most megyek.
– Kérlek, ne! Veled megyek.
– A kelta romokhoz is?
– Este?
– Mi van abban? A tudomány éjszaka is tudomány – vonta meg a vállát a lány. – Egyáltalán nem kötelező semmiben sem követned a bátyám parancsait.
– Persze, aztán ha történik valami? Nem akarom Walest hóviharba burkolni, ha a bátyád rajtam akarja elverni a port.
– Oh, milyen remek! Szóval hallottál néhány anekdotát? Milyen csodás egy ilyen kis településen lakni – jegyezte meg epésen Freya.
– Dehogy is, csak megnéztem a Jégvarázst – legyintett Beau. – Finn tiszta Elsa, nem gondolod? Kiborul, aztán minden jég és hó lesz.
– Hülye vagy. Mondták már? – kérdezte Freya, de még csak el sem mosolyodott, pedig legszívesebben megtette volna.
– Nem volt nő, aki ennyire semmibe vette a vicceimet. Tényleg szar a humorom – sóhajtott fel megtörten a férfi. – Mi lenne, ha megnéznénk a máglyánál táncoló asszonyokat?
– Úgy érted a tavaszköszöntő rituálét – javította ki a boszorkány. Nem feltétlen Beau iránt irányult a rosszkedve, hanem ez sokkal mélyebben gyökerezett annál.
– Pontosan így értem – helyeselt a férfi. – Mit gondolsz?
– Nos, rendben van. De még mindig áll az ajánlatom.
– Nem szoktam ennyire könnyen lekopni. Csak úgy nem megyek el.
Csendben haladt egymás mellett a két Converses fiatal, s egyetlen egy szót sem szóltak egymáshoz. Beau-t már kezdte irritálni a szótlanság, ezért a fejében mindenféle beszédtémákon gondolkodott, de csak egyetlen egy jutott az eszébe.
– Szép esténk van.
– Valóban – válaszolta Freya, miközben elővette a jegyzettömbjét, és elkezdett vázlatokat készíteni a táncolókról.
– Balkezes vagy?
– Igen – hangzott a kurta felelet a lánytól. – Talán baj?
– Nem. A varázsképességűek között sok balkezes van. Különlegesek.
– Baromság.
– A tény az tény.
Beau felsóhajtott, majd idegesen az ajkát kezdte harapdálni, s előre hátra hintázni a tornacipőjében. Katasztrófát akart? Tessék itt is volt élő, egyenes adásban. Menthetetlenül bénának érezte magát, egy címeres ökörnek. Ennél már csak nem lehetett rosszabb… Végre elérte, hogy egy nő még azelőtt bolondnak lássa, hogy egyáltalán valami elkezdődött volna köztük.
Freya fél szemmel figyelte a férfi kínlódását, de nem szólt semmit sem. Büntetni akarta az ostobaság miatt, amit a bátyja tervelt ki. Próbált azonban másra gondolni. Jegyzetfüzetet vett elő, aztán gyorsan felírt pár dolgot. Ennyire pontos mását még soha sem látta a tavaszköszöntő rituálénak. Kirázta a hideg attól, hogy figyelik rajzolás közben.
– Mi a hippogriff? – kezdte Beau, amikor felpillantott, és egy sötét alakot látott meg közeledni. Abby Piton futott felé lélekszakadva. – Abby?
– Beau, Beau, mindenhol kerestelek már vagy valakit – zihálta a lány, majd köhögött egyet. – Segítened kell!
– Mi történt? – vonta össze a szemöldökét a varázsló, majd megnézte a lány karját, ahol csúnya véraláfutások éktelenkedtek, és a bőrén lévő mágikus indák megsérültek. Haragos tekintettel figyelte Abbyt. – Ki tette ezt veled?
– Nem fontos. Szétverik egymást. Kérlek, segíts!
– Jól van, jól van! – Két kézzel fogta meg a boszorka karjait, aztán mélyen a szemébe nézett. – Nézz rám, Abby! Lélegezz mélyeket! Jól van, ez az, kislány! Most pedig mondd el, kikről van szó?
– Keelan Granger és Adam Merwyn. Gyere, kérlek, mert attól félek, megölik egymást! – mondta Abby elcsukló hangon, miközben könnycseppek gördültek le az arcán. – Soha többet nem kérek tőled semmilyen szívességet, ha most segítesz. Kérlek!
– Rendben – bólintott Beau gondolkodás nélkül. – Mutasd az utat, kérlek! Velünk jössz?
– Gyerünk! – mondta Freya, majd becsapta a jegyzet füzetét és eltűntette a ruhája zsebében, aztán elindultak mindhárman a tett helyszínére.
Átverekedték magukat a tömegen, kikerültek jó néhány bódét, de egyszer sem álltak meg. Beau pattanásig feszülő idegekkel haladt Abby mögött. Mikor megérkeztek, egy másik ismerős is pontosan akkor jelent meg a színen, amikor ők. A helyzet meglehetősen durva volt, a két ellenfél már jócskán helybenhagyta egymást, és láthatóan még nem végeztek egymással.
– Hagyjátok abba! – üvöltött Draco a verekedő fiúkra, de tudta, hogy mindez hasztalan volt, ezen a ponton már nem hatottak rájuk a puszta szavak. Persze el tudta volna mindkettejüket kábítani, de az akár feltűnést is kelthetett volna, ezt pedig semmiképpen nem akarta megkockáztatni. Beau és mestere összenéztek, Malfoy szólalt meg először: – Válasszuk szét őket, most!
Beau nem szólt semmit, csak cselekedett, amikor leszedte a Merwyn fiút Keelanről, megint megcsúszott az átkozott tornacipőben, s bekapott egy hatalmas ökölcsapást, amit ugyan nem neki szántak, viszont óvatlansága tompa fájdalommal járt, de nem üvöltött fel, noha rémes volt az érzés. A kis pondró hevesen ellenkezett, ezért minden erejét be kellett vetnie, hamar észhez tért az ütés után, és macska ügyességgel nyomta bele a fűbe a harcolni vágyó Adamet, aki még akkor is kapálózott. Végül nemes egyszerűséggel az egész testsúlyával ránehezedett, szorosan tartotta ellenfele karjait. Sokkal erősebb volt, mint a kis nyikhaj mardekáros, noha ez elsőre egyáltalán nem látszott. És Beau nem először csinált ilyet.
– Befejezted, kölyök? – Adam csak tovább káromkodott, és üvöltött. Beau pedig még szorosabban fogta.
Abby nem bírta nézni a jelenetet. Freya megpróbálta átölelni, de a boszorkány lerázta magáról, aztán az arcát a kezébe temetve utat engedett a könnyeinek. Tehetetlennek érezték magukat, ahogy tanúkként álltak a harcoló felek közvetlen közelében. Miatta harcolnak. Az ő becsületéért, amit ő sosem akart, hogy más tegyen meg helyette. Annyira remegett, hogy még egy átkot sem tudott volna kimondani. Tudta, most minden kiderül. Ennyire még soha nem szégyellte magát. Pedig nem kellett volna.
Közben Freya és Beau tekintete egy pillanatra találkozott. A férfi olyan más volt, akár egy harcosé; dühös, komor, céltudatos. A boszorka figyelte, ahogy az izmos karjával erősen fogta a felbőszült kamaszt, aki mozdulni sem bírt. Bár ne nézett volna oda, bár ne érezte volna ezt. Ebben a pillanatban Freya dühe teljesen átalakult valami egészen mássá. Beau halványan elmosolyodott, mintha azt jelezné, hogy semmi baja nincs. Freya csak biccentett felé, miközben kezét a szívére tette.
Eközben Draco Keelant fogta le. Hátracsavarta a fia kezét, és megpróbálta megfékezni, nem volt egyszerű feladat, mert állandóan ki akart szabadulni, nem is beszélve a testi erőről, amit fiatal ereje teljében lévő férfiként képviselt. A két férfi egyforma magas volt, ugyanolyan testalkatú, bár Draco izmosabb és edzettebb. Most látszott csak igazán mennyire hasonlítanak egymásra. Félelmetes és rendkívüli volt egyszerre.
– Elég lesz – mondta neki nyugodtan Draco. Keelan még mindig feszült volt, zihált, noha jól helyben hagyták. Felszakadt a szája, a szemöldöke, de ez még mindig nem tett le arról, hogy ne verje szét ellenfelét.
– Megerőszakolta – szűrte a fogai között a fiatal varázsló, úgy, hogy csak Draco hallja.
– Hogy mondtad, fiam? – kérdezett vissza hitetlenkedve a férfi, majd érezte, hogy őt is elönti a harag.
– Megerőszakolta Abbyt – csuklott el a hangja Keelannek, aki még mindig fújtatott a dühtől, ami nem akart múlni. – Engedj oda! Ezt… megkeserüli.
– Nem – rázta a fejét Draco. – Vegyél egy mély levegőt!
– Jól van.
– Ez az, fiam! Elengedlek, de meg ne merj mozdulni! – sziszegte az egykori mardekáros komolyan. Keelannek nem kellett sok ész ahhoz, hogy rájöjjön mennyire komoly a helyzet. – Megértetted?
– Igen – bólintott a fiú, majd amikor apja elengedte, térdre esett a fájdalomtól, valószínűleg eltörhetett egy bordája.
Abby, aki eddig Freya mögött állva nézte a jelenetet, most odafutott a fiúhoz, és leguggolt mellé, aztán magához ölelte. Remegő kézzel próbálta meggyógyítani, de nem ment, a mágia cserben hagyta.
– Sajnálom – szólalt meg Abby, egész testében remegett, Keelan megfogta a boszorkány karját, aztán ránézett. Egyetlen szót sem szólt. A lány csak arra tudott gondolni mennyire gyengéden ért hozzá, és még azt is elfelejtette, hogy Draco ott áll közvetlenül mellettük és mindent lát, mindent hall. Abby suttogva kérdezte, úgy, hogy csak Keelan hallja: – Miért csináltad ezt?
– Becsület. – Megborzongott ettől az egyetlen szótól, aminek eddig nem tulajdonított ekkora jelentőséget.
Malfoy mestert Beau még ennyire soha nem látta komolynak, sem pusztítónak. Ahogy a halvány fényben ott állt, olyan volt, mint aki ölni készül, noha soha nem tett ilyet, most sem szándékozott ilyesmit, csak megadni egy rohadéknak azt, amit érdemel.
– Freya, kérlek, vidd el a gyerekeket innen! Aztán keresd meg Hermione Grangert, és mondd meg neki, hogy a fia nálam lesz ma este. Vigyázni fogok rá! A többiről egy szót sem.
– Rendben.
– Keelan, a máglyáknál várj meg! – kérte Draco.
– Én maradok! – jelentette ki Keelan még mindig küzdve a fájdalommal. A mellkasát ölelve gyengéden lerázta magáról Abby kezét, kibontakozott az öleléséből, aztán felállt a földről. Egyenesen, engesztelhetetlenül nézett Draco szemébe, aki ismerte ezt a tekintetet.
– Rendben – bólintott Malfoy mester, aztán megfordult. – Abby, menj Freyával!
– Nem, nem megyek sehova. Ne csináljátok ezt, kérlek! – kérte a hisztérikussággal vetekedő hangon a lány. – Hagyjátok elmenni! Kérlek, Draco! Én nem…
– Elég ebből!
– Kérlek!
– A keresztapád vagyok! Azt teszem, amit jónak látok. És most menj el innen! – Abby remegett egész testében, mintha nem is ismerné igazán azokat, akik most itt voltak mellette. Mindannyian ott álltak elzárva őket Adamtől, akinek az arcát Beau időközben belenyomta a fűbe. – Indulást!
Freya szelíd erőszakkal elindult Abbyvel vissza, mikor Draco Beauhoz fordult, a férfi egyetlen egy pillantással megértette az üzenetet, mintha csak olvastak volna egymás gondolataiban.
– Robbanósat játszottunk egész este a faházamban – szólalt meg Beau csevegő, és dühtől vegyes hanghordozással. – Bárki mást mondd, az hazudik. Mi itt sem jártunk!
– Pontosan. Engedd el!
Beau bólintott aztán felkelt a földről. Adam hörögve próbált meg feltápászkodni, de nem jutott sokra. Draco közelebb ment, a fiatal varázsló ösztönösen felnézett rá, aztán annyit érzett, hogy megragadják ingénél fogva és magasba emelik.
– Most pedig Mr. Merwyn megmutatom, mit érdemel az, aki illetlenül hozzányúl a keresztlányomhoz.
– Neeeeeeee!
Fekete varjak szálltak fel a dombon túl, s a károgásuk összekeveredett a hangos zenével. Senki sem hallotta az üvöltést.
hozzászólások: 2
feltöltötte: Nyx | 2024. Dec. 01.
by Neola @ 2024 Dec 01
Atya ég, de izgalmas volt!!! Teljesen bele borzongtam az egészbe. Ez az Draco mutasd meg annak a kölyöknek!
Nagyon meghitt viszontlátás volt. Nem erre számítottam. Imádtam! I-M-Á-D-T-A-M! ÉS ez a Keelan... Aby száll.... fúúú nagyon jó volt.
Most az a baj, hogy megfog ölni a kíváncsiság.
Hermione, hogy fogja kezelni, hogy a fia az apjával tölti az estét? Aby mennyire borult ki? Vajon Freya és Aby Hermionénál marad este? Adam életre traumatizálva lesz? (megérdemelné)
fuu, de izgulok!
Üdv.: Neola
Nagyon meghitt viszontlátás volt. Nem erre számítottam. Imádtam! I-M-Á-D-T-A-M! ÉS ez a Keelan... Aby száll.... fúúú nagyon jó volt.
Most az a baj, hogy megfog ölni a kíváncsiság.
Hermione, hogy fogja kezelni, hogy a fia az apjával tölti az estét? Aby mennyire borult ki? Vajon Freya és Aby Hermionénál marad este? Adam életre traumatizálva lesz? (megérdemelné)
fuu, de izgulok!
Üdv.: Neola
by Nyx @ 2024 Dec 02
Jajj de jóóóó 
Úgy örülök neki!! Nagyon szerettem volna valami belsőséges újra találkozást írni nekik, amikor nem esnek egymásnak, hanem fellángolnak inkább a régi érzések.
Igen, Draco most nagyon odatette magát, mint keresztapa. Ha Piton lett volna ott, akkor biztosan valami szörnyűbb dolog történt volna. Abby volt barátja most már megkapta a magáét.
Jajj Keelan és Abby szál nekem is a kedvencem, majd mostantól kissé megváltozik a kapcsolatuk, és jobban meg fogják érteni egymást. Bár nem lesz egy könnyű menet.
Közvetkező fejezetből majdnem minden ki fog derülni Sokat nem árulok el, de Abby és Freya nem maradnak Hermionénál estére, neki lesz egy illusztrisabb éjszakai vendége 
Adam még egyszer említés szempontjából fel fog tűnni, de többet senkit sem zaklat majd, soha az életben. Ha minden a terveim szerint megy, akkor a következő fejezet majd olyan szerda-csütörtök magasságában fog felkerülni. Köszönöm szépen!
Úgy örülök neki!! Nagyon szerettem volna valami belsőséges újra találkozást írni nekik, amikor nem esnek egymásnak, hanem fellángolnak inkább a régi érzések.Igen, Draco most nagyon odatette magát, mint keresztapa. Ha Piton lett volna ott, akkor biztosan valami szörnyűbb dolog történt volna. Abby volt barátja most már megkapta a magáét.
Jajj Keelan és Abby szál nekem is a kedvencem, majd mostantól kissé megváltozik a kapcsolatuk, és jobban meg fogják érteni egymást. Bár nem lesz egy könnyű menet.
Közvetkező fejezetből majdnem minden ki fog derülni
Sokat nem árulok el, de Abby és Freya nem maradnak Hermionénál estére, neki lesz egy illusztrisabb éjszakai vendége Adam még egyszer említés szempontjából fel fog tűnni, de többet senkit sem zaklat majd, soha az életben. Ha minden a terveim szerint megy, akkor a következő fejezet majd olyan szerda-csütörtök magasságában fog felkerülni. Köszönöm szépen!| név: | Remember me |
| e-mail: | (optional) |
| smile: |       |
| Captcha | |
Powered by CuteNews