Fejezetek
26. fejezet
26. fejezet
Indulatok, érzések
– Jól van, már csak pár méter – bíztatta Draco a fiát, miközben az egyik oldalról támogatta. A hollóhátas fiú, magában elnyomott pár szitkot, és sűrűn gondolt Merlin legkevésbé sem szent életű anyjára is.
– Azt hiszem eltörött a bordám – nyögte Keelan mérgesen. – Az fájhat ennyire istentelenül?
– Reméljük, hogy csak megrepedt – mondta Beau, miközben a másik oldalról támogatta barátját. – Nincs szerencséd, haver, hogy nem tudtunk egyből a táborba hoppanálni. De meg kell hagyni, piszkosul kemény vagy.
– Anyám meg fog ölni, ha meglát így. – A fiú mélyen felnyögött, de rögtön megbánta, mert ismét érezte a fájdalmat. – És csak most nyugodott meg… a tanonc állás miatt.
– Inkább büszkének kellene lennie – szólalt meg Draco színtelen hangon. – De, ha nem tudná meg holnapig, addigra kikúrállak annyira, hogy semmit se vegyen észre.
– Megtennéd? – nézett fel rá hálásan a fiú.
– Természetesen – bólogatott a férfi, és halványan elmosolyodott. Miért ne tette volna meg? Hiszen már most felelősnek érezte magát érte. Egy megmagyarázhatatlan köteléket érzett, ami napról napra erősödött benne.
– Meglátod, hogy Draco egy igazi mágus – mondta Beau elégedetten. – Pár hete engem is kikúrált a sárkányharapásból. Meg sem látszik semmi a kezemen. Keelan, te még nem is tudod. Finnt, aki szintén remek gondozó, jól fenéken harapta egy sárkány. Tényleg őt miért nem vizsgáltad meg, Draco?
– Szerintem jobban örült, hogy Emma gyógyító kezeli a hátsófelét. Különben is súlyosabb volt a sérülése, mint a te kézharapásod. Sosem kockázatok.
– Szóval nem akartad látni Finn csupasz seggét?
– Előre nézz, Beau-tiful! Még a végén elesünk ebben a sötétségben – morogta Draco.
– Jaj, ne röhögtessetek! – kérte Keelan.
– Lépcső jön.
– Oh, Merlin!
Draco kinyitotta az ajtót, aztán a kis csapat bemasírozott a faházba, majd sikeresen leültették Keelant az ágyra. Mind a hárman erősen ziháltak és kissé kimerültek voltak. Draco időközben begyógyított néhány sérülést a kezén. Hosszú pillanatig nem szólaltak meg. De Beau érezte, hogy mennyire felesleges a jelenléte a helyiségben.
– Én megyek akkor – szólalt meg a férfi, amivel megtörte a csendet.
– Köszönöm, Beau! – veregette hátba mestere.
– Ilyen remek robbanósat még sosem játszottam – nyújtózott egyet az ausztrál férfi elégedetten, de elfintorodott, amikor hozzáért az arcához. – Ne segítsek még valamiben?
– Elboldogulok.
– Jó éjt! Majd holnap reggel benézek.
– Neked is, Beau! Majd tegyél valamit a képedre, mert be fog lilulni – javasolta Draco.
– Örülök, ha a fogam nem esik ki. Merlinre, de kemény ökle volt annak a kis pöcsnek – morogta a férfi, elköszönt, aztán elindult a lakrésze felé.
Draco nem csukta be az ajtót, hanem csak behajtotta. Keelan feje még mindig zúgott a sok gondolattól. Kellemes este volt, kint ciripeltek a tücskök, ám a természet hangjai képtelenek voltak lecsendesíteni a háborgó lelkét. Nem is beszélve arról, hogy Abbyvel, aki valószínűleg itt bujkált a környéken és végig követte őket idefelé, lett volna némi beszélnivalója. Akármilyen ügyesen is álcázta magát a kis boszorkány, ő egyszerűen tudta. Viszont nem akart rárontani Abbyre. A mai nap történései után… nem lett volna célszerű.
Draco egy pillanatig figyelte az ágy szélén ülő Keelant, nem szólt semmit sem, csak bement a fürdőbe egy nedves törölközőért, meg egy elég tekintélyes méretű tégelyért, amiben a csodakenőcsét tartotta. Ha valamire, akkor erre igazán büszke volt.
– Jól helyben hagyott az a rohadék – kezdte a férfi, majd elvégzett pár varázslatot. – Nos, ez valóban bordatörés. De mindjárt helyrehozom.
– Szóval ilyen egy bordatörés – morogta Keelan, és kicsit felnevetett, amit azonnal meg is bánt. – Nem számítottam ilyesmire.
– Maradj nyugton egy percig! – mondta határozottan Draco. Sárgás színű varázsige fénye világította meg a félhomályban úszó faházat. Keelan melegséget érzett a bőre alatt, aztán fájdalmat, ajkába harapott, szaporán vette a levegőt. Egy pillanatra Draco szürke szemébe nézett, hátborzongatónak tűntek a vonásai a bűbájfényben. Hamarosan összeforrt a csont, s Keelan először volt képes fájdalom nélkül levegőt venni. Draco pedig folytatta a sebek ellátását. A fiatal hollóhátasnak sajgott mindene, így még csak szóvá sem tette, hogy csíp a kenőcs.
Draco lassan elkezdte kitisztítani a sebeket, aztán jó vastagon bekente csodakenőccsel, amit ő maga fejlesztett ki. Annak ellenére, hogy nyugodtan dolgozott, folyamatosan kavarogtak a gondolatok az elméjében. Ez az este messze felülmúlta azt, amire számított. Forrongott benne a harag a kis görcs miatt, de igyekezett ezt palástolni.
Keelan rezzenéstelen arccal tűrte a kezelést, de amikor a fájdalom enyhülni kezdett, megérezte az ismerős összetevőket.
– Kámfor, körömvirág, macskagyökér… és még valami… talán feketenadálytő vagy sárkányfű?
– Hé, ez a recept titkos – vigyorodott el Draco. – Még Piton sem tudja, pedig ő a keresztapám.
– Bocsánat – szólalt meg bűnbánóan a fiatal varázsló.
– Semmi baj. Nincs semmi baj – ismételte meg még egyszer Draco. – Jól vagy?
– Soha jobban.
– Úgy értem lelkileg. Egy ekkora dühroham után az ember… kissé üresnek érzi magát. – Tapasztalatból beszélt, bár ne így lett volna. Benne még mindig forrongott a düh olyan sok minden miatt, amit persze remekül elrejtett a hűvösség álarca mögé.
– Nem tudom, de azt hiszem jobban vagyok. – Keelan hátrahajtotta a fejét, s mélyet sóhajtott. Soha nem verekedett így. Az eszét használta, mindig, minden egyes percben mérlegelt, döntött, most azonban valami egészen más történt.
– Helyes! – bólogatott Draco elégedetten. Aztán a saját sérüléseit is gyorsan eltűntette.
– Nem mondasz szent beszédet? – kérdezte hirtelen a fiú. Egymás szemébe néztek. A két viharszürke szempár közül az egyik fürkészően meredt a másikra, kíváncsian várta a választ.
– Miért, kellene? – szólalt meg a mágus színtelen hangon. – Dörgedelmes szentbeszédet akarsz?
– Ilyenkor azt szoktak.
– Nem mondok, kölyök – rázta meg a fejét Draco. – Hogy is mondhatnék? Hiszen akkor hazudnék és elferdíteném, amit gondolok. Mondjam azt, hogy felelőtlenség volt? Nem mondom, mert nem így gondolom. Valóban az önbíráskodást én sem szeretem, de a becsület egy egészen más dolog. Csak annyit mondok, hogy büszke vagyok rád, fiam.
– Köszönöm! – mondta végül Keelan egy rövid szünet után. Sokat jelentett ez neki, még maga sem tudta, hogy mennyire.
– Bár az én érdemem lenne, hogy ilyené váltál – szólalt meg újra Draco. A szeme most már teljesen megváltozott, mintha valóban nehéz lenne minden egyes szót elmondania. – Annyi mindenért kell még vezekelnem.
– Ezt nem értem – rázta meg a fejét a fiú. Draco szomorúan ült le mellé az ágyra.
– Hogyan mondhatnám el? – sóhajtott fel nehezen a varázsló. – Nem az én tisztem megtenni, hiszen elhagytalak, mielőtt megtudtam volna, hogy létezel.
A fiatal fiú tágra nyílt tekintettel figyelte őt. Draco ökölbe szorította a kezét, majd kifújta a levegőt.
– Nem tudom, ezt hogyan csinálják mások. Talán hibát követek el, amiért nem beszéltem először Hermionéval. De… tizenhét év nehézséget, fájdalmat, keserűséget okoztam neked és anyukának… Bár tudtam volna, bár ne lettem volna olyan rémesen ostoba és önző… Remélem, egyszer képes leszel megbocsátani nekem ezért, és talán egyszer majd… apádnak hívni.
Keelan szeme tágra nyílt, ahogy a mellette ülő férfi szemébe nézett. Most valahogy másképp figyelte őt. A saját viharszürke szempárja nézett vissza rá, ugyan az az arcél és még sorolhatnánk. Eddig átsiklott a részletek felett, most pedig az egész kép összeállt, nem kellett tovább apró morzsákból összerakni valamit, ami hasonlított arra a személyre, aki itt volt mellette. Annyira meg akarta találni, annyira beszélni akart vele. Mindig is hiányzott valami az életéből, most pedig egyszeriben ott volt.
És valóban, most ott volt mellette, egy karnyújtásnyira. Nem egy képzelet, nem egy árnyék, nem egy arctalan valaki, hanem valóban az apja. Ő, Keelan, aki soha nem haragudott sem a sorsra, sem az univerzumra, sem a szüleire, sem az életére, úgy érezte nincs bűn, amit meg kell bocsátania bárkinek is a családjából. Inkább gyermeki ártatlansággal mosolyodott el, s nem tett mást, minthogy kinyújtotta a karját és megölelte az apját. Olyan természetesnek tűnt ez a mozdulat, mint maga a lélegzés.
Draco az ajkába harapott, majd szorosan átölelte a fiatal varázslót. Persis által közvetített emlékek újra felrémlettek előtte, s úgy érezte soha nem érzett még ennyire mélyen. Kezét ökölbe szorította. Az elmúlt napok végképp egy érzelmi hullámvasútra hasonlítottak, ami úgy száguldott vele, ahogy éppen kénye-kedve tartotta. Most találta meg a megnyugvást. Mikor kibontakozott az ölelésből, szeretetteljesen összeborzolta fia tejfölszőke haját.
– Ha megbocsátasz, akkor ki kell mennem egy percre – mondta halkan, rekedtes, elcsukló hangon Draco. – Később még beszélünk erről, rendben?
– Rendben van – bólogatott Keelan.
– Hozzak neked valamit? – kérdezte a varázsló még az ajtóból visszafordulva.
– Köszönöm, nem – rázta meg a fejét a fiú. – Azt hiszem, ma már csak aludni fogok.
– Aludj csak! Később visszajövök.
– Jól van.
Keelan megkönnyebbülten feküdt le az ágyba. Annyi minden kavargott a fejében. Képtelen volt elaludni. Hirtelen valóra vált valamit, ami után évek óta vágyott. Nem tudta pontosan mit érezzen. Volt apja, és itt volt vele. Hogyan tudott volna aludni ezután? Alig, hogy apja elment Abby lépett be a helyiségbe. A fiú egyből felkönyökölt, a boszorkány még mindig ugyanazt a fekete ruhát viselte, s az ujjnyomok még mindig látszottak a felkarján. Gondolkodás nélkül leült az ágy szélére.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva a lány. Szemei vörösek voltak a sírástól, de az az átkozott boszorkány smink még mindig kiválóan tartott.
– Rendben leszek most már – bólogatott Keelan, majd felszisszent a fájdalomtól.
– Annyira…
– Nem kell – rázta meg a fejét a fiú.
Megérintette Abby kezét, aztán lágyan végigsimította a bársonyos bőrt. Figyelte a lány apró reakcióját, ahogy összerezzen, libabőrös lesz, és szaporán veszi a levegőt. A szeme csillogott a könnyektől, de Keelan most félelmet is látott a boszorkány álca mögött.
– Miért félsz tőlem? – suttogta kedvesen Keelan, majd egész közel hajolt hozzá. Abby egyre szaporábban vette a levegőt és kiszáradt a szája. Egy pillanatra máshová nézett, mert nem bírta a kutató szürke szempár mélységébe nézni.
– Én nem félek senkitől – mondta a lány végül némi gondolkodási idő után, állhatatosan Keelan szemébe nézett. Persze a fiú nem igazán hitt neki. Keelan egy igézetet suttogott, amivel eltűntette a nevetséges sminket a boszorkányról. – Tőled végképp nem.
– Nem hiszem, hiszen reszketsz, ha hozzád érek.
– Miért tűntetted el rólam a sminkemet? – váltott témát a lány, és zöld szemeit a varázsló viharos égboltot igéző szürkeségbe burkolózó szemébe nézett.
– Szeretném látni, hogy milyen vagy valójában. Olyan nagy baj ez?
– Nem… vagyis… tényleg, egyáltalán nem.
– Így sokkal gyönyörűbb vagy, és sokkal inkább igazi. – Édes suttogása milliónyi rezgést ébresztettek Abbyben.
– Ez csak illúzió.
– Talán igen – mondta a fiú, majd felcsúsztatta a kezét a boszorka véraláfutásos karjára, aztán elmondott egy újabb igézetet. A bőrfelület felizzott, aztán mikor a varázsló elvette a kezét az árulkodó jel eltűnt. – Talán nem.
– Megtanultad.
– Hollóhátas vagyok – mosolyodott el Keelan. – Értek egy keveset a mágiához. Fél éjszakám ráment.
– Mennem kell.
– Még ne menj!
– Muszáj…
Keelan nem szólt egy szót sem, csak megérintette a boszorkány arcát, majd egészen közel hajolt hozzá. Mindketten tudták, hogy ez most nem a kelta varázslat, hanem valami egészen más. Ajkuk egymáshoz ért, nem volt benne semmi természetellenes, sőt kellemes és édes, akár a csokoládéfagylalt. Szíve megdobbant, háta bizsergett. Abby megborzongott, most ez teljesen más volt, mint az erdőben. Mindketten éberek voltak.
– Mennem kell – suttogta Abby, de nem nézett a varázsló szemébe.
– Holnap láthatlak?
– Talán. Nem tudom, hogy…
– Ne! Nem akarom…
– Túlságosan is bonyolult – mondta a boszorkány.
– Talán. Remekül megoldom a problémákat.
– Pihenj! Jó éjt!
– Jó éjszakát neked is!
***
A forró zuhany nyugtatóan folyt végig Beau kidolgozott izmain. Másra sem vágyott, mint erre a megkönnyebbülésre. Nem is tudta mennyi ideje állt arcát vízsugár felé tartva. Így nem érezte a sajgó fájdalmat, amit az ütés okozott. A víz monoton hangja lecsendesítette felborzolt idegeit, amit a mai este okozott. Tudta, hogy egy életre beleégett az emlékezetébe Draco és Keelan arckifejezése. Félelmetes volt… A szokásos tusfürdő habja teljesen eltűnt már, de ez őt egyáltalán nem zavarta, csak a fájdalmat akarta elmulasztani, hogy aztán tudjon aludni. Hirtelen a forró víz elkezdett hidegre váltani.
Beau elzárta a csapot, majd egy törölközőt tekert a derekára, és kilépett a zuhanyfüggöny mögül. Megnézte magát a tükörben. Már most szörnyen festett. Utoljára akkor látta magát így, mielőtt auroriskolába ment és gyakran verekedett többek közt. Megmasszírozta a zúzódást az állán, ami egészen a füléig húzódott. A vízcseppek megcsillantak a hajában. Morogva a varázspálcáért nyújt, és a vizes lobonca felé bökött vele, aztán kimondta a varázsigét. A göndör fürtök azonnal megszáradtak, de valami borzalmas módon bongyor volt a haja.
– Mint egy átkozott alpaka – csóválta meg a fejét, majd megpróbálta több kevesebb sikerrel lelapítani a haját. Végül feladta, aztán gyorsan felöltözött, s kivánszorgott a szabadba. Nem törölközött meg rendesen, így a hűs esti szél hamar lehűtötte.
Beau fáradtan, pálmafás fürdőnadrágban, kedvenc tangapapucsában, kólát kortyolgatva ült a verandán. Egész nap, sőt egész héten erre a perce várt, s élvezte, ahogy a hűs szellő simogatja, fedetlen, izmos felsőtestét. Néha az arcához rakta a hideg italt, ami enyhítette a sajgást, bár semmit sem segített. Noha Draco nem pontosan ezt a kezelést írta elő, de varázsló túl fáradt volt többet tenni saját magáért, varázsolhatott volna, be is kenhette volna magát a csodakenőccsel, viszont messze volt az éjjeliszekrénye, ahol a pálcáját és a krémet hagyta.
Ki akarta üríteni az elméjét, de ez egyáltalán nem ment olyan könnyen, mint amilyennek először gondolta. Minduntalan Freya arcának élénk emléke játszódott le előtte. Az óceánkék szeme, aminek minden egyes pillantásától a szíve úgy verdesett, mintha ki akarna törni a mellkasából. Az elméjében csak ez az egy kép kavargott, ami teljesen elbűvölte, s egyúttal kimozdította a megszokott világából. Talán csak egy kósza fellángolás, gondolta magában, aztán egy hatalmasat sóhajtott. Mégis a kellemes esti levegő rá is hatással volt, a balzsamos virágillat eltompította az érzékeit.
Gépies mozdulatokkal kortyolt az üvegből, majd letette a széke mellé. Becsukta a szemét, már lassan el is bóbiskolt, amikor léptek zaja ütötte meg a fülét. Először megfordult a fejében, hogy nem kel fel, de ezt mégis iszonyatosan nevetségesnek találta. Legutóbb alsógatyában indult az ellenség ellen, mi van, ha most tetten érne valakit, aki a rezervátumban ólálkodik? Résnyire nyitotta ki a szemét. A borostyán színű fényben Freya jelent meg. Beau szemei kipattantak, aztán rekord gyorsasággal ő is felpattant a kempingszékből, ami fájdalmasan megnyikordult.
– Ne haragudj! Megijesztettelek? – kérdezte a boszorkány, miközben valamit szorongatott a kezében.
– Nem, dehogy – rázta meg a fejét a varázsló. – Túlreagáltam.
– Aludtál? – kérdezte Freya. – Ne haragudj, majd holnap visszajövök.
– Csak bólogattam, de ne menj el! – kérte gyorsan Beau. – Még éjfél sem múlt el. Ej, de szar volt ez az este. Máskor hajnalban szoktam hazajönni.
– Jobban vagy már? – mutatott a sérült arcra Freya. Beau úgy gondolta, hogy eléggé elesettnek nézhet ki ahhoz, hogy ennyire aggódjanak érte.
– Nem mondhatnám – sóhajtott egyet Beau, de legalább igazat mondott. – Kemény volt az ökle a kis rohadéknak.
– Gyere ide a fényre, hadd nézzem!
A fiatal férfi engedelmeskedett, s hamarosan ott állt Freya előtt. A boszorkány egy apró pillanatra megtorpant, nem akarta mutatni, hogy mennyire hatással van rá a varázsló személyes varázsa. Beau nagyon nyelt, ahogy megérezte az ujjbegyek leheletfinom érintését. Freya úgy ért hozzá a markáns arcélhez, mintha nem zavarná ez a tény, és mintha mindennap ezt tenné. Félre hajtotta a selymes hajzuhatagot, ami most valahogy szelídebbnek nézett ki.
– Elég csúnya – jegyezte meg aggódva a boszorkány.
– Pedig én amolyan szépfiúnak számítok errefelé. – Freya halkan felnevetett. – Nem maradhat nyoma. Elvesztem a varázsomat.
– Egészséges önbizalom?
– Ugyan… Ez inkább önhittség, önteltség, de hívhatjuk akárminek is. Francba, tényleg fáj.
– Bátor voltál ma – váltott hirtelen témát a lány. – Nem láttam senkit sem ilyen kíméletlennek.
– Közel sem voltam az, most nem voltam – sóhajtott Beau, aztán elhallgatott. Freya semmit sem tudott róla, főleg arról nem, hogy milyen képességei voltak, az igazság, hogy senki sem tudta. – Ha láttad volna Dracót… de jobb, ha nem láttad. Brutális volt.
– Talán, igazad van – sóhajtott fel a boszorkány.
– Biztos, higgy nekem! – bizonygatta a varázsló. – Sajnálom, hogy nem mentünk el a romokhoz. Nem így terveztem.
– Talán, majd valamelyik nap. Majdnem egy hónapig leszek itt, szóval semmi baj. Hmm, csúnyán feldagadt az arcod.
– Semmiség. Volt ennél rosszabb is.
– A füledig feldagadt – simította végig a megkínzott felületet Freya, Beau felszisszent, de nem is tudta, hogy a boszorkány érintésétől vagy a fájdalomtól, vagy talán mindkettőtől? A révedezésből egy zacskó fagyasztott zöldbab zökkentette ki. – Ezt neked hoztam.
– Valóban? Zöldbab? Jobban szeretem a bélszínt. Szörnyen hideg.
– Borogatni kell, aztán nem dagad fel még jobban.
– Attól tartok, hogy így is megfog – mondta, miközben Freya még mindig rászorította az arcára a jéghideg zacskót. – Elfelejtettem milyen varázslattal lehet ezt meggyógyítani.
– Soha nem értettem az elsősegélyhez. Sajnálom, pedig szívesen segítenék rajtad – felelte a boszorkány. – De talán elég lesz a fagyasztott zöldbab is.
– Túlélem, nem kell aggódnod az életemért. Kaptam már ennél nagyobb pofont is, akkor még az orrom is eltörött. Nagyon véres egy küzdelem volt. Hárman voltak ellenem, rendesen elkalapáltak. Ez most csak egy karcolás.
– Sokat beszélsz, azt hiszem, meg fogsz maradni.
– A felét sem hallottad annak, amit mondani akarok – nevette el magát Beau, viszont azonnal rájött, hogy ez iszonyatosan rossz ötlet volt. – Aúúú. Még azért fáj.
– Szóljak valakinek? – kérdezte aggódva Freya. A férfinak jól esett a törődés, már idejét sem tudta, hogy mikor aggódtak érte utoljára, de annyira nem volt hülye, hogy idecsődítsen valakit, aki majd eltűntet egy semmiséget.
– Még csak azt kellene! – vette át a zacskót Beau, aztán egy pillanatra összeért a keze a boszorkányéval. Megborzongott, s ez nem az esti, hideg széltől volt. – Nem akarok senkinek se magyarázkodni. Elég lesz a zöldbab is, köszönöm!
– Nem gondoltam volna, hogy ennyire megsérültél. Olyan rossz látni, amikor megütnek valakit. Főleg olyasvalakit, akinek semmi köze sincs igazából a verekedéshez.
– Sajnálom, nem gondoltam rá, hogy mennyire megviselhet téged. Nem túl szép látvány, ha a férfiak csépelik egymást.
– Nem is… csak…
– Soha nem láttál még verekedést. Nekem ez volt a háromszázadik.
– Számolod őket?
– Furcsa szerzet vagyok, de egyébként nem számolom – nevetett fel Beau, de rögtön megbánta. – Merlin csessze meg!
– Biztos jól vagy? – kérdezte Freya aggódva. – Annyira, de annyira…
– Légy szíves ne sajnálkozz emiatt!
– Nem igazán erre gondoltam – hajtotta fel a felét.
– Néha megesik, hogy képen törlik az embert, ebben nincs semmi meglepő – vonta meg a vállát. – Nem kell aggódnod miattam.
– Sosem értettem ezt…
– Nem is kell – sóhajtott a férfi, majd kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, aztán letette a zöldbabos zacskót, majd elnyomott egy ásítást. – De ebben az esetben megérdemelte a kis rohadék, amit kapott.
– Sajnálom – mondta ki végül a boszorkány. Valójában emiatt jött ide, bűntudata volt, amiért annyira haragudott Beaura.
– Micsodát?
– Azt, ahogy viselkedtem veled. Nem kellett volna rád támadnom.
– Nem is te ütöttél meg – mosolygott rá kedvesen Beau.
– Tudod, hogy értem. A csatározásom a bátyámmal nem tartozik rád, és te mégis belekeveredtél… Nem kellett volna emiatt büntetnem téged.
– Nincs mit megbocsátani – mondta végül a varázsló. – Te nem tettél semmi rosszat.
– Meg akartam szabadulni a társaságodtól.
– Vannak ezzel mások is így…
– Nem érted – rázta meg a fejét a boszorkány, és fázósan összefonta a karját a melle alatt. A feltámadó szél megint ugyanazt a táncot járta a hajtincseivel, mint ott fent a dombon. Beau valami ősi boszorkányságot sejtett ebben. – Nincs veled semmi bajom.
– Engem mindenki szeret – vigyorodott el a varázsló, miközben még megpróbálkozott jegelni a dagadt arcát, s fájdalmasan elfintorodott. – Te sem állhatsz ellent a csáberőmnek.
– Talán, ha nem nyomnád oda annyira azt a zöldbabot az arcodhoz, akkor nem is fájna annyira – javasolta Freya.
– Akármit csinálhatnék vele. Már nem elég hideg.
– Varázslást nem tanultál a kenguruk földjén?
– Messze van a pálcám, és nincs kedvem bűvészkedni.
– Merlinre, bűvészkedni… Kalapokból húzol elő fehér nyulat?
– Pff azt csak pisisek csinálják – legyintett a férfi szemét forgatva. – Én nyulat a füled mögül is képes vagyok kihúzni.
– Tehát akkor egy kis hőhűtő bűbáj meg sem fog kottyanni – mosolyodott el a boszorkány.
– Mondd csak, amit jelent a tetoválás a karodon? – váltott hirtelen témát a férfi, miközben a lány kezén lévő kacskaringókat próbálta kibogozni.
– Melyik?
– Több is van? – csillant fel a szeme Beau, és érdeklődve nézett Freyára. A boszorka kihívóan mosolyodott el, mintha csak tudná mennyire odavan érte. Most már határozottan jobb kedve lett.
– Persze – közölte Freya, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Egynél nem szokott megállni az ember.
– Lássuk. Kíváncsi vagyok – noszogatta mohón a férfi.
– Ez itt az egyik – fordította ki a karját, és egy kicsit felhúzta a pólója ujját. A férfi szíve fájdalmasan megdobbant, amikor teljes egészében megszemlélhette az alabástrom bőrfelületen a kecses rúnákat. – Azt jelenti: „A napot adom neked, a csillagokat, hogy játssz velük. Egy pillanatra neked adom az örökkévalóságot.”
– Nagyon szép idézet – mosolygott révedezve a varázsló, érezte, hogy most nagyon jól esne még egy korty kóla vagy bármi. Szívesen játszott volna a nappal és a csillagokkal is, akár az örökkévalóságig. Kellett neki, vágyott rá, és az egészben nem talált semmi ésszerűt. – És micsoda a másik?
– Egy nagy klisé – vonta meg a vállát a lány. – Nem túl érdekes.
– Na, mutasd! Nekem egy tetkóm sincs, de ezek után kedvet kaptam hozzá. Lássuk!
Freya elmosolyodott, majd elhúzta a pólója nyakát egészen a vállára. Beau-nak fogalma sem volt arról, hogy milyen, amikor az embernek váratlanul a torkába ugrik a szíve, aztán visszacsúszik a helyére. Merlin nevét áldva halkan felsóhajtott. A boszorkány lassan elfordította a fejét, majd láthatóvá vált egy triquetra vékony fekete vonalai, ami egy igencsak gyakori jelképnek számított. A varázsló számára azonban ez az apró jel a kulcscsont alatt, maga volt a megtestesült kísértés.
– Tudom, tudom. Minden második embernek ilyen van. – A boszorkány nem nézett a szemébe, ami mindkettőjüknek jobb volt így.
– Sosem láttam még olyan nőt, akinek ilyen van a kulcscsontja alá tetoválva – szólalt meg révedezve, és rekedten a férfi. Freya csak felsóhajtott, aztán a következő pillanatban már el is tűnt a póló redőinek elrejtették a jelképet.
– Csak kedves akarsz lenni. – Hacsak kedves akart volna lenni… Beaunak az egekben volt a vérnyomása.
– Akkor valami baromságot mondtam volna.
Freya révedezve sóhajtott fel, majd fáradtan szólalt meg:
– Késő van már. Aludni kellene.
– Jó lenne – motyogta Beau.
– Holnap korán kelek. Elmegyek a romokhoz.
– Veled megyek – ajánlotta fel azonnal a varázsló. – Jó buli lesz.
– Vasárnap? – vonta össze a szemöldökét Freya.
– Miért mi baj van vele? – kérdezett vissza Beau, miközben a zöldborsót egyensúlyozta.
– Pihenés…
– Nem érdekel a pihenés.
– De a romok se.
– Na és? Sosem voltam még ott – vonta meg a vállát a férfi. – Fel kell fedezni a környéket, jó idő lesz.
– Unalmas lesz. Legalábbis neked.
– Majd alszom a fűben, nem nagy ügy.
– Rendben – bólintott beleegyezően a lány, mintha csak nem akart volna tovább vitázni. – Akkor reggel találkozunk.
– Ott leszek.
– Jó éjt! – köszönt el a lány, aztán elindult vissza a faháza felé. A varázsló egy iszonyatosan hosszú percig figyelte a ringó csípőjét, aztán döntött. Elindult utána.
– Freya, várj! – szólalt meg Beau hevesen dobogó szívvel. Mindketten megtorpantak, Freya szembe fordult vele.
– Igen.
– El akarok mondani neked valamit.
– Hallgatlak.
– El akartalak hívni aznap a reggelinél a Walpurgis-éji bulira, mielőtt a bátyád bekavart – mondta végül Beau, és úgy érezte, mintha egy nagy kő esett volna le a szívéről. A boszorkány egy pillanatig nem mozdult, aztán halványan elmosolyodott.
– Komolyan mondod? – kérdezte Freya, elindultak egymással szemben, aztán egészen közel álltak meg egymáshoz.
– Igen, és a bátyádnak semmi köze sincs ehhez.
– Aranyos vagy! – mondta mosolyogva Freya, majd lábujjhegyre állt, és egy apró puszit nyomott Beau ép arcára. – Köszönöm, hogy elmondtad!
Az ausztrál varázsló ki tudja mit élt át abban a pillanatban, de a bárgyú mosolya mindent elárult.
– Jó éjt! – köszönt Freya.
– Neked is! – köszönt el Beau is, aztán ösztönösen elindult a boszorkánnyal egy irányba.
– Menj vissza a faházadba! A sajátodba.
– Oké.
– A másik irányban van.
– Persze – csapott a homlokára az ausztrál. – Jó éjt!
***
Határozott léptek hangzottak fel az éjszakai erdő csendjében. A madárdal elhalkult, s átadta helyét a kabócák, tücsök lágy zenéjének. Nem is olyan messze egy bagoly huhogott fel a tompa csendben, aztán a hatalmas kuvik kitárt szárnyakkal repült el a férfi feje felett, aki persze nem vett róla tudomást. Meg se rezzent, pedig a madár kis híján súrolta a fejét. Magányosan haladt a fák között, mit sem törődve azzal, hogy merre megy. Aztán hírtelen ott volt, ahol az ösvény kétfelé ágazott. Keresztút – gondolta révetegen, s egy pillanatra megtorpant. Nem szabad habozni – emlékeztette magát, aztán vett egy mély levegőt aztán újra elindult. A gondolatai messze jártak, érzései túlságosan is kuszák voltak ahhoz, hogy bármi letérítse az általa választott útról. Draco nem is figyelt a lépteire, csak átvágott az erdőn. Ismert minden utat, a kacskaringós ösvényt, a környéket, így nem volt nehéz dolga, magabiztosan haladt előre. Nem figyelte merre megy, hiszen úgy is tudta, hogy hova fog kilyukadni.
A kis ház sziluettje tűnt fel az út végén. A szíve hevesen dobbant. Tudta, mennyire közel van a rezervátumhoz a házikó, hiszen ezért is választotta, noha az itt lakó nem tudta, hogy nem kell megkerülnie a falut, ha el akar jutni a rezervátumba. De most nem útba igazítást adni jött, hanem az érzelmektől, gondolatoktól kavargó elméjét, lelkét kiönteni, s végre szembe nézni vele. Hermione egy bögre, meleg teával a kezében állt az előtető alatt, mintha rá várt volna, noha tudta, hogy ez egyrészt lehetetlen, másrészt messziről látta, hogy a boszorkány nem repes a boldogságtól. Minden erejét össze kellett szednie, mielőtt szembenézett volna vele, kilépett az árnyékból.
Draco Malfoy alakja úgy bontakozott ki a félhomályból, mintha egy látomás lenne. Hermione egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét. Persze tisztában volt vele, hogy nem képzelődik, mégis újra látni őt ennyi év után, sőt azok után, amit pár órája tett egyszerűen túl sok volt, túl váratlanul. Ráadásul úgy intézte, hogy a fia se legyen itt. Még mindig nem kapott egyértelmű magyarázatot Keelan távolmaradására. Egyszerre volt mérges és zavart emiatt. Mindenesetre kihúzta magát, s kihívóan nézett a férfira, aki most elindult felé.
– Tudtam, hogy eljössz – szólalt meg Hermione.
– Igen, itt vagyok – bólintott Draco, mintha csak saját magát akarná megnyugtatni azzal, hogy valóban jó ötletnek tartja ezt a találkozót. A boszorkány hűvössége nem győzte meg erről. Ölelő karokat várt? Nem, nem volt már annyira naiv. Inkább egy tucat átkot és ugyanennyi ártást.
– Gondolom, hogy már mindenről tudsz. – A hűvös hangja cseppet sem könnyítette meg a dolgát, nem mintha arra számított volna, hogy könnyen és gyorsan túllesznek ezen a beszélgetésen.
– Nem érzem így, Hermione. Beszélnünk kell egymással, attól függetlenül, hogy Persistől mit tudtam meg – közölte higgadtan Draco, majd már egészen közel volt a boszorkához, most szemtől szembe álltak egymással az udvari lámpa borostyán sárga fényében.
– Szóval Persistől tudod?
– Igen – válaszolt a tejfölszőke mágus. – Használta rajtam a képességét. De eredetileg Piton kezdte a beavatásomat. Merlinre, nem ment valami jól, viszont Persis már jobban indított. – Draco visszaemlékezett a pár nappal ezelőtti beszélgetésükre a keresztapjával. Most is úgy gondolta, hogy nem ment túl jól. – De jobban szerettem volna tőled hallani.
– Tudom – bólogatott Hermione, miközben fázósan dörzsölte meg a karjait. – Én is jobban szerettem volna, ha én mondhatom el neked. És tudod… egyiküket sem kértem rá, hogy segítsenek. El akartam mondani, csak… ez nem könnyű.
– Tudom – sóhajtott fel a varázsló. – Piton kéretlenül is nagyon szeret beleavatkozni mások dolgába. Persis pedig… nos, ő takarította el azokat a károkat, amit a kedves férje okozott. Kiakadtam.
– Elhiszem. És megértem.
Egy hosszú időre csend állt be a beszélgetésükbe. Hallani lehetett az éjszakai erdő minden egyen lélegzetvételét, és bűvös szelet, ami mindkettejüket körüllengte.
– Szóval van egy fiunk – mondta ki a férfi a hihetetlen tényt, amit napok óta próbált megemészteni.
– Igen, Draco. – Hermione felsóhajtott. – Van egy fiunk.
– Dühösnek kellene lennem, de nem vagyok. Inkább… fogalmam sincs, hogy mit érezzek. – A varázsló közelebb ment a boszorkányhoz.
– Megértem – bólogatott Hermione. – Lehet, hogy most nem így gondolod, de megértem. Nagyon is ki lennék akadva, ha csak úgy megtudnám, hogy van egy gyerekem. Nem is tudom hogyan leszünk ezen túl.
– Csak legyünk őszinték egymással – kérte Draco határozott hangon. – És én nem akarok veszekedni vagy bármi hasonló. Nem hiszem, hogy ez segítene.
– Részemről rendben van – egyezett bele egyből a nő. – És hol van a fiam?
Draco már az első kérdésen megbukott… nem akart mindent elmondani a mai estéről. Sem Hermionénak, sem az aurornak.
– A rezervátumban, biztonságban. Nem kell aggódnod érte. – Ez volt a legőszintébb válasz, amit adhatott. Egy pillanatig még büszke is volt magára ezért, de tudta, hogy nem egy átlagos nővel áll szemben.
– Igazán? – vágott vissza Hermione.
– Nem gyerek már – jelentette ki a varázsló határozottan. – Beau-val, a tanoncommal játszanak robbanósat…
– Draco, mióta is ismerjük egymást? – tette fel a fogós kérdést a nő, majd letette a bögréjét és karba fonta a kezét.
– Régről, a roxfortos időkből.
– Pontosan. Akkor nem kellene hazudnod nekem – emelte fel a hangját Granger auror –, hanem mondd el inkább az igazat! Lássuk a tényeket. Freya Donovan odajött hozzám, nem sokkal azután, hogy otthagytál, hogy elmondja, Keelan a rezervátumba megy veled. Közben Abigail Piton könnyes arccal, rémült tekintettel állt nem messze. Valami történt, és ehhez még aurornak sem kell lennem. Remélem, hogy ez nem valamiféle…
– Keelan verekedésbe keveredett – vágott a közepébe a férfi.
– Verekedésbe? Keelan? Mégis hogyan? – tette csípőre a kezét Hermione. Draco el is felejtette, hogy mennyire dühös tud lenni és egyúttal mennyire gyönyörű volt ilyenkor. Megengedett annyit magának, hogy egy pillanatra elragadja ez a gondolat. – Józan gyerek, soha nem tenne ilyesmit. És egyáltalán kivel?
– Talán mégis, ha jó oka volt rá – közölte a varázsló egykedvűen. – Nem akartam, hogy így lásd. Igazából ő sem akarta…
Az aggódó anya mélyet sóhajtott, majd bólintott.
– Ez rá vall. – Hermione a kezét tördelve egy lépést közelített Dracóhoz. – Hazahozhattad volna.
– Nem gondoltam, hogy jó ötlet lenne ide hoppanálni vele. Jó kezekben van. Beau ránéz, ha valami gond lenne. De a fiunknak most pihenésre van szüksége, és arra, hogy ne tarts neki szentbeszédet… Az utóbbit én mondom, akinek az anyja számtalan ilyet tartott.
– Te már csak tudod, hogy mire van szüksége – vágott közbe szarkasztikusan Hermione. S közben még mindig a fülében csengett Draco kijelentése: a fiunk. Megborzongott ettől a kijelentéstől. Kínos kérdések, vádaskodás, veszekedés nélkül elismerte volna Keelant? Túlságosan is szépnek tűnt ez, hogy igaz legyen. Mégis egy pillanatig hagyta, hogy a szívét melengesse ez a szó. – Sajnálom, nem akartam…
– Ne értsd félre! Nem akarok úgy viselkedni, mint egy álszent. Csak egyszerűen tudom, hogy egy férfinak mikor nincs szüksége az anyai gondoskodásra. Most nincs – közölte végül némi tépelődés után Draco. Nem akarta magára haragítani őt, Merlin a tanúja nem ezzel a szándékkal jött ide, sőt ez sokkal inkább spontán látogatás volt, mint előre megtervezett. – Rendben?
– Koránt sem – vágta rá Mione. – Mégis elárulhatnád, hogy mi történt. Miért verekedett egyáltalán? Nem tudom elképzelni róla… vagyis… mindig olyan… Áh, nem értem. Mi oka lehetett Keelannek, hogy verekedjen?
– Az ok a keresztlányom, Abby Piton.
– Oh, az a lány – sopánkodott egy mély sóhaj kíséretében a boszorka. – Meglehetősen zűrös és meggondolatlan, ahogy hallottam. Sejtettem, hogy valami köze van ehhez…
– Szó se róla… Piton vér, mint az apja, az anyja lánya, és persze mardekáros, mintha egy két lábon járó bűntény lenne, de valójában törékeny és szeretetreméltó. Ami ma történt arról nem tehet, sőt… nehéz erről beszélnem… és még én sem emésztettem meg ezt. Keelant pedig ne hibáztasd, mert ő csak meg akarta védeni Abbyt a volt barátjától.
– Egyre bonyolódik ez az ügy. Ezek szerint nem csupán anyaként, hanem inkább körzeti aurorként is érintett vagyok az ügyben? Szóval ez valami szerelmi dráma, igaz? – tette fel a fogós kérdést Granger auror. Draco a szemébe nézett, aztán jelentőségteljesen bólintott. Hermione tépelődött egy pillanatig. – Jó. Rendben van. Akkor inkább ne tereljük hivatalos mederbe az ügyet.
– Hálás lennék! Perselus nem tudja, és nem is kell neki tudnia róla, mert annak beláthatatlan következményei lennének.
– Kitalálom. Az exbarát kellemetlenkedett – szólalt meg Hermione, és összeszorította az ajkát, aztán felsóhajtott.
– Egy erőszaktevő a volt barát – pontosított Draco.
– Mi? De…
– Aki mellesleg soha többet egy ujjal sem fog hozzányúlni tiszteletlenül egyetlen nőhöz sem – tette hozzá hidegen a varázsló.
– Merlinre – szólalt meg Hermione. – Ezt csak így mondod? Mit csináltatok a fiúval?
– Azt nem árulhatom el. Sem anyai, sem aurori fülednek nem való.
– Draco…
– Keelan csak védeni akarta Abbyt, ne legyél rá emiatt dühös! – mondta végül Draco. Még mindig dolgozott benne a düh, amitől hangja elmélyült, s ökölbe szorította a kezét, amin még mindig látszottak az apró zúzódások, bár inkább átkokat használt. Büszke nem volt magára, mégis jogosnak érezte a megtorlást. – Bármelyik férfi ezt tette volna a helyében. A többit pedig elintéztem én.
– Még te is?
– Főleg én. Abby a keresztlányom, felelős vagyok érte.
– Mit tettél, Draco? Most nem, mint auror kérdezem, és… Bízhatsz bennem. Nem foglak elárulni.
– Csak azt, amit kellett – szólalt meg a férfi ködösen fogalmazva. – De, ha lehet, akkor ne kérdezz többet erről. Abbyvel még nem is beszéltem.
Hermione hosszan nézett a varázsló szemébe, majd megszólalt.
– Rendben. Persze. Addig nem kérdezek semmit, amíg valamilyen hivatalos panasz, bejelentés vagy bármi egyéb be nem érkezik a hatóságokhoz.
– Oh, emiatt én nem aggódnék.
Hermione vegyes érzelmekkel nézett a férfi viharszürke szemébe. Már nem az volt, aki régen, de még nem győzte meg ez sem igazán. Óvatos akart lenni vele, noha tudta Persis, hogy Draco sok olyan dolgot tudhatott Keelanről és róla, amivel meglehetősen nagy előnyre tett szert, ezzel szemben ő semmit sem tudott az elmúlt tizenhét évről, amit a férfi nélkülük töltött… Nem tudta eldönteni, hogy hálás legyen-e Persisnek vagy dühös legyen rá.
Eközben pedig nem szűnt meg aggódni a fiáért, de igyekezett mindezt palástolni. Mellkast szorító félelem lett úrrá rajta, mint akkor, amikor először meglátta pici babaként az életéért küzdeni… Egy pillanatra be kellett hunynia a szemét, s venni egy mély levegőt, hogy meg tudjon nyugodni. De biztonságos helyen volt. Ez sokat segített.
– Jó lenne, ha mondanál valamit – szólalt meg Draco megtörve a csendet. Hermione újra kinyitotta a szemét. – Kezd kicsit kínos lenni a csend. Mire gondolsz?
– Keelanre gondoltam – vallotta be végül a boszorka. – A helyzetünkre. És… nem tudom, hogy mi lesz ezután.
– Nincs semmi baja. Hidd el, nem hazudnék egy ilyen fontos kérdésben! Semmi rosszat nem akarok Keelannek.
– A verekedés – szólalt meg Hermione. – Mindig tudtam, hogy ez a zabolázatlan vadság és a düh a fiunkban is jelen van, ahogy benned is. Mostanában kezd változni, felnőni.
A férfi elmosolyodott, büszkeség melengette a szívét. A külsőségeken túl, volt még valami, amiben hasonlítottak egymásra. Ez erőt adott neki, bátorságot és határtalan elégedettséget. Noha bűntudat fogta el az elvesztett évekért, amiért annyiszor kell még vezekelnie, mégis volt mibe kapaszkodnia.
– Azt mondod, hogy hasonlít rám? – kérdezte szomjazva minden apró információra, amit kaphatott.
– Nem mindenben – kezdte Hermione óvatosan –, de igen, Draco, nagyon is hasonlítotok egymásra.
– Rád is hasonít. Fontos neki a becsület.
A boszorkánynak szűkszavúsága ellenére rengeteg apróság jutott az eszébe, amiben a két férfi pontosan megegyezett. Bárhova mentek, bármit csináltak, Draco emléke, mindig ott volt mellette kitörölhetetlenül, hús-vér valójában.
– Beszéltél neki rólam? – kérdezte Draco.
– Még nem, múlt este el akartam neki mindent mondani, de a polgármester rámsózott egy halom ügyet. Ezt pedig nem akartam csak úgy rázúdítani, aztán visszamenni dolgozni – rázta meg a fejét a boszorkány. – Veled is akartam beszélni utána. Csak… féltem, hogy mi lesz. Ennyi év után…
– Én beszéltem vele – szólalt meg Draco színtelen hangon. – Lehet, elhamarkodtam egy kicsit. De úgy gondoltam, hogy így lesz a legjobb.
– Elmondtad neki, hogy te vagy az apja?
– Igen – szólalt meg határozottan Draco. A boszorkány az ajkába harapott. – Sajnálom, Hermione, de úgy éreztem, hogy meg kell tennem. És hamar rájött volna.
A boszorka mély levegőt vett. Megpróbálta visszatartani a könnyeit, amiről még ő sem tudta, hogy a megkönnyebbülés jelei-e vagy a lelki teljes összeomlásé.
– Értem – válaszolt halkan Hermione, aztán megrázta a fejét. – De nem örülök annak, hogy így alakult. Merlinre, senki sem hagyja, hogy a saját tempómban oldjam meg az életem problémáit.
– Párbajozhatunk is, ha ez segít – mosolyodott el halványan a férfi. A boszorkány viszonozta a mosolyt.
– Ugyan, mi értelme lenne már? Akkor kellett volna rád támadnom, amikor most megjelentél a kertemben ólálkodva, és megtörted a védővarázslataimat. Már késő. Az egyetlen, amit szeretnék veled kapcsolatban az, hogy beszéljünk.
– Tehát beszélgetni akarsz átkok helyett – ízlelgette Draco. – Talán felnőttünk?
– Valóban valami ilyesmi történt. Mindketten öregszünk…
Mindketten egymásra nevettek, aztán Hermione intett Dracónak, hogy üljenek le a padra. Alig egy kartávolságra helyezkedtek el egymástól. A boszorkány mindkettőjüknek varázsolt poharakat és kiröptette a limonádés kancsót a hűtőből. Jól esett a hideg ital a szokatlanul párás májusi éjszakában. Csend telepedett közéjük, annyi mindent akartak egymásnak mondani, mégis olyan nehéz volt megtalálni a megfelelő szavakat.
– Ezerszer elképzeltem, hogy hogyan fogjuk elmondani neki, de erre így nem számítottam…
– Sosem akartad neki elmondani? – tette fel a kérdést Draco. Hermione felé fordította a fejét, aztán találkozott a tekintetük.
– Rengetegszer, de… – mondta Hermione, majd tartott egy kis szünetet. – Annyi mindentől féltettem. Nem tudom mennyit láttál az emlékeimből… de volt okom rá. Aztán telt az idő. Túl sokáig vártam.
– Sokat gondolkodtam ezen, tudod? – szólalt meg a férfi. – Persze nem volt rá tizenhét évem, de az elmúlt pár napban csak ez járt a fejemben. Részt akarok venni az életetekben. Akármilyen szerepben, amit szánsz nekem.
– Nem tőled féltettem Keelant, és nem akarom megakadályozni, hogy láthasd a fiadat – válaszolt a boszorkány. – Persze nem örültem, hogy a rezervátumban fog dolgozni, de nem akarom távol tartani tőled.
– Vigyázok rá. Megígérem.
– Biztos ne menjek el a rezervátumba érte?
– Biztos. Hagyjuk hadd kezelje ő a helyzetet. Nagyszerű fiú, büszke lehetsz rá.
– Az vagyok. – Egy pillanatig csend állt a beszélgetésbe, mindkettőjüknek annyi mondanivalója volt, mégis annyira nehéz volt. Hermione volt az első, aki megszólalt. – Sajnálom, ami történt.
– Én is sajnálom.
– Az elején kerestelek, de aztán… minden megváltozott. Az apád… Minden megváltozott, amikor találkoztam vele.
– Nem kell bemutatnod. Mindketten tudjuk, hogy milyen – sóhajtott fel a férfi nehezen. – Nem lepődöm meg rajta, hogy megfélemlített. Inkább azon lepődtem meg, hogy hagyta magát lerázni. Merlinre. Megfordult most a fejemben, hogy hazamegyek, aztán a földig rombolom miatta a kúriát.
– És még most is meg akarod tenni?
– Nem, még nem. De haragszom rá. Mindig igyekezett tönkretenni az életem azzal, hogy rám akarta kényszeríteni azt, amit nem akarok. Olyan döntéseket, amikről tudtam, hogy rosszat tesznek nekem. Keelan semmiképp nem lett volna biztonságban a közelében.
– Rettegtem, hogy elveheti tőlem a fiam. Fiatal voltam. Munkanélküli, és nem tudtam mit kezdjek egy gyerekkel. Egyértelműen az apád lett volna jobb helyzetben – szólalt meg Hermione. – Sosem tudtam, hogy paranoiás vagyok vagy tényleg figyeltetnek. Nem is hittem, hogy nagyon meggyőztem a mesémmel. Miután Keelan megszületett nem sokkal, visszamentem a szüleimhez Ausztráliába. Gondoltam, hogy a távolság segít. És különben sem lett volna más választásom. Minden szétesett körülöttem.
– Én sem hiszem, hogy elengedte ezt a történetet – legyintett Draco, aztán elfintorodott. – Ő mindent okkal tesz. Nem akarta, hogy tudjak erről vagy ő sem akart egyszerűen tudomást venni rólatok. Büntetni akart vagy nem volt abban a helyzetben, hogy bármit is tegyen. Nem tudom…. Keelannek és neked nem kellett volna belekeveredni a csatározásainkba. Azt hittem, hogy ha távol tartom magam tőled, akkor te nem keveredsz bele.
– Nem ígértél nekem semmit sem, Draco – kezdett bele Hermione.
– Komolyan? Szerinted én nem tettem olyasmit, amiért hibás lennék? Azt mondtam, hogy szeretlek, és leléptem… És ne hidd azt, hogy ettől jól érzem magam.
– Igaz is. Szemét vagy, Malfoy – jegyezte meg csak úgy mellékesen a boszorkány, majd halványan elmosolyodott. – Feltérképezhetetlenné tetted magad.
– Igen, túl sokáig – bólintott Draco. – Sokat gondoltam rád az elmúlt évek alatt. Gondoltam, hogy megkereslek, de túl büszke voltam és gyáva, hogy ismét eléd álljak. El akartam érni valamit, mielőtt újra a szemed elé kerülök, és nem akartam csalódás lenni. Aztán Merlinre, amikor megláttalak a Prófétában, és megtudtam, hogy megsérültél. Egyből a Szent Mungóba mentem.
– Miért?
– Fogalmam sincs. Csak fogtam egy marék Hop-port, és elindultam. De nem voltál ott.
– Még mindig haragszom – mondta a boszorkány, majd elnyomott egy ásítást.
– De talán már nem átkozol meg.
– Ha ezen múlik a lelki békéd, megteszem – vonta meg a vállát a boszorka. – De nem rád haragszom, hanem a helyzetre.
– Nem ragaszkodom az átkokhoz. – Draco hátrasimította a haját a bal kezével. Hermione akaratlanul is odanézett. Imádta ezt a mozdulatot, annyira rá emlékeztette, hiszen a fiúknak is szokása volt, amikor a gondolatai túlcsordultak. Viszont Draco Malfoyt látni egészen más volt. Fájdalmasan megdobbant a szíve, amikor meglátta a karkötőt, amit még ő ajándékozott a férfinak, hogy elrejthesse a bőrébe égett rúnákat, amiket egykor a szétszakadt béklyótól szerzett.
– Még mindig hordod? – kérdezte meghatottan Hermione. Emlékezett, amikor a kezére tette, fiatal Draco hálás mosolyára. A varázsló kinyújtotta a kezét, mintha először nem jutott volna eszébe, hogy megnézte a csuklóját, pedig gyakran megtette. Akárhányszor rápillantott mindig Hermionéra emlékezett, senki kedvéért nem vált volna meg ettől az emléktől.
– Igen, sosem vettem le – vallotta be végül Draco. Hermione elmosolyodott, majd kinyújtotta a kezét és ujjbegyeivel megérintette a bőrből készült emléket, akarva akaratlanul hozzáért a varázsló csuklójához. Ez az apró, finom érintés borzongatóan hatott Dracóra.
– Látom a Sötét Jeggyel nem bántál kesztyűs kézzel – jegyezte meg a boszorka, majd az ujjai lassan feljebb vándoroltak a férfi karján, az inak megfeszültek. A nők egy része kimondottan undorodott a sebhelyektől, viszont a barnaszemű boszorka nem tartozott közéjük, szinte alig érintette a bőrfelületet, mintha nem akarna neki fájdalmat okozni.
– Egy felbőszült sárkány volt. A kesztyű beleégett vagy a kabát, vagy mindkettő. Már nem emlékszem pontosan. Csúnya heg maradt utána. És egyszer-kétszer még megismétlődött ugyanez. Ez a szakmámmal járó kockázat.
– Gondolom fájt.
– Nem volt egy sima repülés az biztos – sóhajtott fel Draco. – Bár sosem megy simán. Mindig van benne buktató. Résen kell lenni.
– De vigyázol magadra?
– Eddig mindig vigyáztam… Nem, ez így nem teljesen igaz. Vakmerő vagyok és felelőtlen – nevetett fel öblösen a varázsló. – Egészen addig nem gondoltam bele mekkora kockázatot vállalok, amíg meg nem tudtam, hogy van egy fiunk.
– Nos, nem égetheted két végén a gyertyát.
– Nem igazán.
Hermione az ajkába harapott, majd karba tette a kezét. Draco már bánta, hogy egyáltalán kimondta ezt. Annyira vágyott a boszorkány érintésére… de nem mert semmit se tenni.
– Nem akartam eltitkolni előled Keelant – szólalt meg újra Hermione. – Akartam, hogy tudj róla.
– Tisztában vagyok vele – bólogatott a varázsló.
– Annyira őrjítő a tudat, hogy Persis mindent megosztott veled. Könnyebb is így, de nehezebb is.
– Ha ez megnyugtat, akkor elmondom, hogy teljesen kikészültem tőle – vallotta be őszintén Draco. – Mintha ott lettem volna veletek, éreztem, amit te… Egyszerre volt felkavaró, megindító… Biztosan nem így reagáltam volna, ha másképp tudom meg. De nem lenne értelme a veszekedésnek.
– Ezzel tisztában vagyok – bólogatott Hermione, kirázta a hideg. – És igen, én sem hiszem, hogy jó lenne veszekedni emiatt.
– Merlin a tudója mennyire zavaros volt az elmúlt tizenhét évem, de amikor mindent megtudtam… Felelős vagyok mindkettőtökért.
– Megértem, hogy így érzel, de csak egy emberért lehetsz felelős – válaszolta Hermione. – Nekem nem tartozol semmivel. Nekem semmiképpen. És nem is akarom, hogy felelősnek érzed magad értem. Mert ez nem lenne helyes. Keelan azonban már más helyzet.
– De nem voltam ott, amikor kellett – fejezte be a gondolatot a férfi. – Nem tudom, hogy mit éreztem volna, ha tudok róla akkor. Viszont most már tudom, mit akarok.
– Igen, valóban hiányoztál az életünkből, de boldogultunk. A szüleim, aztán később Harry és Ginny sokat segítettek. Persze voltak csalódások is, mint például Ron…
– Meséld el! – kérte Draco. – Hallani akarom. Nem számít, hogy Persistől mit tudtam meg, szeretnék tőled mindent hallani, bármit olyasmit, amit elmondanál nekem.
– Te jó ég – kezdett bele a boszorkány zavartan. – Mindig vártam arra, hogy elmondjam neked. És most… kicsit nehéz.
– Csak mondd el.
– Szóval miután kiderült, hogy terhes vagyok. Sokként ért – folytatta a boszorkány. – Először az anyukámnak mondtam el, majd apának is. Meglepte őket, de támogattak, mindenféle kérdés nélkül. Aztán eldöntöttem, hogy megkereslek, és erről nem tudtak lebeszélni. Egy ideig vártam, de aztán visszamentem Londonban. Azt hittem, onnan könnyebb lesz téged megtalálni.
– Akkoriban még bőven zajlott a kiképzésem Romániában – mondta Draco. – És gyakran utaztunk ide-oda. Azt hittem, hogy Ausztráliában maradsz.
– Én is. De aztán mindent helyre akartam tenni – fújt egyet Hermione. – Persze a szüleim nem akarták, hogy elmenjek. Talán igazuk is volt. De három dolgot akartam: téged megtalálni, Angliában akartam szülni és a barátaimmal felvenni a kapcsolatot. Addigra Mae perével tele volt a Próféta. Gondoltam, már nem probléma, ha elmondom mi a helyzet.
– És nem ment jól, igaz?
– Koránt sem. Naiv voltam. Kissé zavart, és elkövettem egy nagy hibát. Ronnal kezdtem a vezeklést, mert úgy gondoltam megérdemli, hogy tudja, miért mentem el pontosan, és miért szakítottunk. És amúgy is vele lett volna a legnehezebb. Mindent elmondtam neki. Rólad nem akartam beszélni, de aztán… ha egy lavina elindul. Sok szarságot vágtunk egymás fejéhez. Többek közt ezt is.
Hermione megállt egy pillanatra, aztán elhallgatott. Egy pillanatra visszagondolt arra a napra.
– Ő az egyetlen, aki tudja, hogy Keelan a te fiad. Másnak nem mertem elmondani, miután… történt, ami történt. Képzelheted hogyan reagált. A lehető legrosszabbul. Nem akartam tőle semmit sem, csak rendezni mindent, elmondani, hogy miért mentem el akkor, és a szerepünket Mae Raven letartóztatásában. És persze Keelant is el kellett mondanom. De ő azt hitte, hogy vissza akarok menni hozzá, és a nyakába akarom varrni a te gyerekedet.
– Idióta fasz…
– Gondolhatod. Molly Weasley úgy néz rám, ha lát, mint egy véres rongyra. Egy zabigyerek feslett anyjának gondol. Ron pedig… nem lettünk újra barátok. Különben sem lehetettünk volna a szakítás után.
Draco mérgében majdnem összeroppantotta az üvegpoharat. Annyira elkapta az indulat, hogy legszívesebben megkereste volna a kis vörhenyest és kirázta volna a talárjából.
– Ő mindvégig tudta, hogy hol vagyok – tette hozzá leplezetlen dühvel Draco.
– Honnan tudta volna?
– Charlie Weasley tanonca voltam Romániában. Mielőtt aláírtam volna a szerződést, megkértem, hogy senkinek se mondja el hol vagyok. Akkoriban apám még nagy erőkkel kerestetett, és nem akartam megint egy bentlakásos iskolában találni magam vagy valami még rosszabb. Charlie-t persze ez nem érdekelte, a többi oktatót sem igazán, hogy honnan jöttem, hogy ki vagyok. Ráadásul nem én voltam az egyetlen, akinek zűrös múltja volt.
– Charlie tényleg nem az a szószátyár fajta. Persze mesélt történeteket, de te nem kerültél szóba. Viszont Ron, ő hogyan lépett a képbe?
– Eljött a kis nőcskéjével amikor Romániában tanonc voltam, az első évem után történt. Összevertük egymást. Napokig voltunk a gyengélkedőn. Évekig azt hittem, hogy csak szimpla bosszú miatt, de… Eszembe sem jutott, hogy tudhat rólunk. Nem akarom őt hibáztatni minden rosszért, de ez végtelenül aljas húzás volt. Csak szólnia kellett volna.
– Hogy mondod? – emelte fel a hangját Hermione.
– Rögtön eszembe jutott, miután megkaptam Persistől az emlékeket. Az egy emlékezetes verekedés volt. Miért is vert volna össze Weasley annyira? Homályosan emlékszem a részletekre. Szóváltás, aztán verekedés, szerintem még meg is átkoztuk egymást. Teljesen begőzölt, amikor meglátott – fejezte be a varázsló a mondandóját. Minden idegszálával a boszorkányt figyelte, aki megremegett az elfojtott indulattól. – Senkinek sem árulta el, hogy miért tette. Csak hazament.
– Nem vártam tőle mást – szólalt meg a boszorkány. – Már nem vagyunk barátok.
– Ez igazán meglepő. De meg tudom érteni.
– Nem sokat beszéltünk az elmúlt évek alatt. Ő néha próbálkozik, de… nem tudnék többet megbízni benne. – Hermione felsóhajtott. – A sértett önérzet egy dolog, de ez… Akkor sem akart mellém állni, amikor megtehette. Harry próbálkozott kibékíteni minket, de aztán ő is feladta.
– És Potter?
– Harrynek nem mondtam el mindent. Máig nem tudja ki Keelan apja, néha persze előkerül a téma, viszont sosem rontott rám semmiért. Se Ginny, pedig Molly őt is igyekezett ellenem hangolni. Harryt eleinte nem is érdekelte ez az egész, valószínűleg azért, mert nem voltam túl jó állapotban, amikor újra beszéltem vele, és ő tapintatosabb volt mindig. Az ominózus találkozás apáddal, aztán a koraszülés. Kész katasztrófa volt minden. Egy hónapig azon aggódtam, hogy Keelan életben marad-e, utána azért nehogy elvegyék tőlem. És kénytelen voltam visszamenni Ausztráliába három évre. Leveleztünk Harryvel, de neki is megvolt a saját élete. Ginny és a gyerekek.
– És nem akartál ott maradni? – kérdezte Draco.
– Nem tudtam elképzelni, hogy ott éljek – rázta meg a fejét Hermione. – De összeszedtem magam, és jó volt a szüleimnél lakni. Tanultam, főleg védővarázslatokat, és dolgoztam. Keelan pedig több örömöt hozott az életembe, mint arra számítottam volna. Csak hiányzott egy csomó minden. És azt akartam, hogy Keelan majd Roxfortban tanulhasson. Visszamentünk. Befejeztem az aurorképzőt, beléptem a tesületbe. Elteltek az évek. És most itt vagyunk.
– Pontosan ott, ahol lennetek kell – szólalt meg a varázsló.
Hermione halkan felnevetett.
– Ha hiszünk a sorsszerű dolgokban, akkor igen, pontosan ott, ahol lennünk kell. De most már szívesen hallanék rólad.
– Nem tudom, hol kezdjem – rázta meg a fejét a férfi. – Romániába mentem képzésre. Tudtam, hogy oda kell mennem. Kihívás volt, egy erőpróba, sokkal keményebb, mint arra számíthattam volna. Az volt benne a legjobb, hogy senkit nem érdekelt ki vagyok, és nekem kellett egyedül boldogulnom. Felszabadító érzés volt. Igazi barátokat szereztem. Baromi nehéz is volt olykor-olykor. Aztán egy évet tanultam Magyarországon, ahol a legveszélyesebb mennydörgőkkel dolgoztam életemben. Rengeteget utaztunk a csaptattal, és tanulmányoztam a sárkányokat.
– És hogyan kerültél ide?
– Ez egy régi rezervátum, és úgy döntöttem visszajövök, amikor Morgana a válása után átvette a helyet. Nem akartam vándorolni a rezervátumok között. Kellett egy fix pont. Ezt a helyet pedig nagyon is kipofoztuk. Most is bővítjük folyamatosan. Sárkánytojásokat importálunk és exportálunk – mondta Draco.
– Úgy hallottam nagyon sikeres a hely – jegyezte meg Hermione.
– Igyekszünk – bólintott a varázsló. – Szeretem, amit csinálunk. És még mindig élvezem.
– Úgy örülök neki, de tényleg őszintén – mosolyodott el a boszorkány. – Mesélsz még róla?
– Igazából mindenhonnan hozunk sárkányokat. Szaporítjuk és kikeltetjük őket. Vadon élhetnek, és háborítatlanul. Jó volt ebben részt venni. És nem voltam egyedül. Perselus itt élt Wallban – folytatta tovább Draco. – Náluk laktam egy ideig. Imádtam a Piton gyerekeket, és mindegyiknek én vagyok a keresztapja. A családom lettek.
– És az igazi családod?
– Miután visszajöttem Angliába úgy gondoltam, hogy fel kell vennem anyámmal a kapcsolatot. Addigra már nem tudtak semmibe se beleszólni. Apám persze meg akarta próbálni – sóhajtott fel Draco. – De nem voltam olyan helyzetben vagy pozícióban, amit elvehetett volna tőlem. Moragana pedig elküldte a jó büdös francba. Anyám pedig nem hagyta, hogy újra eltűnjek. De nem találkozok velük túl gyakran. Még mindig feszült köztünk a helyzet.
– Sajnálom.
– De ne beszéljünk róla, ha lehet.
– Túl sok volt ez így Walpurgis éjszakáján – fújta ki a levegőt Hermione.
– Rendben – bólintott Draco. Majd mindketten hallgattak egy kicsit. – Hidd el, ha tud Keelanről, akkor egyből megkerestelek volna! Biztonsági okokból rejtettem el magam, mert nem akartam, hogy apám rám találjon megint, aztán újra béklyót tegyen rám, mielőtt szembe tudnék szállni vele.
– Legalább megütötte a guta, amikor megtudta, hogy sárkánygondozó lettél? – mosolyodott el Hermione.
– Sajnos nem, de mindig felmegy benne a pumpa, ha találkozunk és szóba kerül. Persze mindig szóba kerül, és… mindig remek veszekedési alap. Túlontúl sok az ellentét ahhoz, hogy ezt képesek legyünk áthidalni. Amikor már azt érzem, elértünk valami fordulóponthoz, bebizonyítjuk egymásnak, hogy mégsem. De fenntartunk egy jó kapcsolatot.
– Sajnálom.
– Tényleg nem kell – rázta meg a fejét a férfi, majd kinyújtotta a kezét, és gyengéden végigsimította a boszorkány arcát. – Én csak egyetlen egy dolgot sajnálok.
– Micsodát?
– Hogy nem voltam veled, amikor kellett. Késő már a bocsánatkéréshez?
Hermione a szemébe nézett. A mogyoróbarna tekintet, mindent elárult Draco számára. A résnyire nyíló ajkak csábítóak voltak, de várt egy jelre vagy akármire, ami engedte, hogy tovább lépjen. Mindkettőjük szíve megdobbant.
– Még nem késő – suttogta a boszorkány. Őrültség vagy nem, de nem tudott neki ellenállni, úgy ahogy tizenhét éve sem. A köztük lévő távolság egyre csak csökkent. A férfi egyik kezével beletúrt a göndör hajzuhatagba, a másikat rácsúsztatta a boszorka törékeny derekára és magához vonta. Egy hosszú pillanatig csak egymás homlokát összeérintve ültek egymás mellett. Aztán Hermione két tenyerébe fogta a varázsló arcát, ami most kissé borostás volt. Újabb apróság, amivel lázadt a Malfoy tökéletesség ellen.
– Hiányoztál nekem! – mondta halkan Draco, aztán megcsókolta. Mámor volt, maga a sötét vágy, ami pontosan olyan, amilyenre emlékeztek, csak most még elemibb, még égetőbb, amibe beleremegett mindkettőjük lelke.
A jövő egyszeriben már nem tűnt olyan sötétnek és magányosnak, mint tegnap ilyenkor.
Indulatok, érzések
– Jól van, már csak pár méter – bíztatta Draco a fiát, miközben az egyik oldalról támogatta. A hollóhátas fiú, magában elnyomott pár szitkot, és sűrűn gondolt Merlin legkevésbé sem szent életű anyjára is.
– Azt hiszem eltörött a bordám – nyögte Keelan mérgesen. – Az fájhat ennyire istentelenül?
– Reméljük, hogy csak megrepedt – mondta Beau, miközben a másik oldalról támogatta barátját. – Nincs szerencséd, haver, hogy nem tudtunk egyből a táborba hoppanálni. De meg kell hagyni, piszkosul kemény vagy.
– Anyám meg fog ölni, ha meglát így. – A fiú mélyen felnyögött, de rögtön megbánta, mert ismét érezte a fájdalmat. – És csak most nyugodott meg… a tanonc állás miatt.
– Inkább büszkének kellene lennie – szólalt meg Draco színtelen hangon. – De, ha nem tudná meg holnapig, addigra kikúrállak annyira, hogy semmit se vegyen észre.
– Megtennéd? – nézett fel rá hálásan a fiú.
– Természetesen – bólogatott a férfi, és halványan elmosolyodott. Miért ne tette volna meg? Hiszen már most felelősnek érezte magát érte. Egy megmagyarázhatatlan köteléket érzett, ami napról napra erősödött benne.
– Meglátod, hogy Draco egy igazi mágus – mondta Beau elégedetten. – Pár hete engem is kikúrált a sárkányharapásból. Meg sem látszik semmi a kezemen. Keelan, te még nem is tudod. Finnt, aki szintén remek gondozó, jól fenéken harapta egy sárkány. Tényleg őt miért nem vizsgáltad meg, Draco?
– Szerintem jobban örült, hogy Emma gyógyító kezeli a hátsófelét. Különben is súlyosabb volt a sérülése, mint a te kézharapásod. Sosem kockázatok.
– Szóval nem akartad látni Finn csupasz seggét?
– Előre nézz, Beau-tiful! Még a végén elesünk ebben a sötétségben – morogta Draco.
– Jaj, ne röhögtessetek! – kérte Keelan.
– Lépcső jön.
– Oh, Merlin!
Draco kinyitotta az ajtót, aztán a kis csapat bemasírozott a faházba, majd sikeresen leültették Keelant az ágyra. Mind a hárman erősen ziháltak és kissé kimerültek voltak. Draco időközben begyógyított néhány sérülést a kezén. Hosszú pillanatig nem szólaltak meg. De Beau érezte, hogy mennyire felesleges a jelenléte a helyiségben.
– Én megyek akkor – szólalt meg a férfi, amivel megtörte a csendet.
– Köszönöm, Beau! – veregette hátba mestere.
– Ilyen remek robbanósat még sosem játszottam – nyújtózott egyet az ausztrál férfi elégedetten, de elfintorodott, amikor hozzáért az arcához. – Ne segítsek még valamiben?
– Elboldogulok.
– Jó éjt! Majd holnap reggel benézek.
– Neked is, Beau! Majd tegyél valamit a képedre, mert be fog lilulni – javasolta Draco.
– Örülök, ha a fogam nem esik ki. Merlinre, de kemény ökle volt annak a kis pöcsnek – morogta a férfi, elköszönt, aztán elindult a lakrésze felé.
Draco nem csukta be az ajtót, hanem csak behajtotta. Keelan feje még mindig zúgott a sok gondolattól. Kellemes este volt, kint ciripeltek a tücskök, ám a természet hangjai képtelenek voltak lecsendesíteni a háborgó lelkét. Nem is beszélve arról, hogy Abbyvel, aki valószínűleg itt bujkált a környéken és végig követte őket idefelé, lett volna némi beszélnivalója. Akármilyen ügyesen is álcázta magát a kis boszorkány, ő egyszerűen tudta. Viszont nem akart rárontani Abbyre. A mai nap történései után… nem lett volna célszerű.
Draco egy pillanatig figyelte az ágy szélén ülő Keelant, nem szólt semmit sem, csak bement a fürdőbe egy nedves törölközőért, meg egy elég tekintélyes méretű tégelyért, amiben a csodakenőcsét tartotta. Ha valamire, akkor erre igazán büszke volt.
– Jól helyben hagyott az a rohadék – kezdte a férfi, majd elvégzett pár varázslatot. – Nos, ez valóban bordatörés. De mindjárt helyrehozom.
– Szóval ilyen egy bordatörés – morogta Keelan, és kicsit felnevetett, amit azonnal meg is bánt. – Nem számítottam ilyesmire.
– Maradj nyugton egy percig! – mondta határozottan Draco. Sárgás színű varázsige fénye világította meg a félhomályban úszó faházat. Keelan melegséget érzett a bőre alatt, aztán fájdalmat, ajkába harapott, szaporán vette a levegőt. Egy pillanatra Draco szürke szemébe nézett, hátborzongatónak tűntek a vonásai a bűbájfényben. Hamarosan összeforrt a csont, s Keelan először volt képes fájdalom nélkül levegőt venni. Draco pedig folytatta a sebek ellátását. A fiatal hollóhátasnak sajgott mindene, így még csak szóvá sem tette, hogy csíp a kenőcs.
Draco lassan elkezdte kitisztítani a sebeket, aztán jó vastagon bekente csodakenőccsel, amit ő maga fejlesztett ki. Annak ellenére, hogy nyugodtan dolgozott, folyamatosan kavarogtak a gondolatok az elméjében. Ez az este messze felülmúlta azt, amire számított. Forrongott benne a harag a kis görcs miatt, de igyekezett ezt palástolni.
Keelan rezzenéstelen arccal tűrte a kezelést, de amikor a fájdalom enyhülni kezdett, megérezte az ismerős összetevőket.
– Kámfor, körömvirág, macskagyökér… és még valami… talán feketenadálytő vagy sárkányfű?
– Hé, ez a recept titkos – vigyorodott el Draco. – Még Piton sem tudja, pedig ő a keresztapám.
– Bocsánat – szólalt meg bűnbánóan a fiatal varázsló.
– Semmi baj. Nincs semmi baj – ismételte meg még egyszer Draco. – Jól vagy?
– Soha jobban.
– Úgy értem lelkileg. Egy ekkora dühroham után az ember… kissé üresnek érzi magát. – Tapasztalatból beszélt, bár ne így lett volna. Benne még mindig forrongott a düh olyan sok minden miatt, amit persze remekül elrejtett a hűvösség álarca mögé.
– Nem tudom, de azt hiszem jobban vagyok. – Keelan hátrahajtotta a fejét, s mélyet sóhajtott. Soha nem verekedett így. Az eszét használta, mindig, minden egyes percben mérlegelt, döntött, most azonban valami egészen más történt.
– Helyes! – bólogatott Draco elégedetten. Aztán a saját sérüléseit is gyorsan eltűntette.
– Nem mondasz szent beszédet? – kérdezte hirtelen a fiú. Egymás szemébe néztek. A két viharszürke szempár közül az egyik fürkészően meredt a másikra, kíváncsian várta a választ.
– Miért, kellene? – szólalt meg a mágus színtelen hangon. – Dörgedelmes szentbeszédet akarsz?
– Ilyenkor azt szoktak.
– Nem mondok, kölyök – rázta meg a fejét Draco. – Hogy is mondhatnék? Hiszen akkor hazudnék és elferdíteném, amit gondolok. Mondjam azt, hogy felelőtlenség volt? Nem mondom, mert nem így gondolom. Valóban az önbíráskodást én sem szeretem, de a becsület egy egészen más dolog. Csak annyit mondok, hogy büszke vagyok rád, fiam.
– Köszönöm! – mondta végül Keelan egy rövid szünet után. Sokat jelentett ez neki, még maga sem tudta, hogy mennyire.
– Bár az én érdemem lenne, hogy ilyené váltál – szólalt meg újra Draco. A szeme most már teljesen megváltozott, mintha valóban nehéz lenne minden egyes szót elmondania. – Annyi mindenért kell még vezekelnem.
– Ezt nem értem – rázta meg a fejét a fiú. Draco szomorúan ült le mellé az ágyra.
– Hogyan mondhatnám el? – sóhajtott fel nehezen a varázsló. – Nem az én tisztem megtenni, hiszen elhagytalak, mielőtt megtudtam volna, hogy létezel.
A fiatal fiú tágra nyílt tekintettel figyelte őt. Draco ökölbe szorította a kezét, majd kifújta a levegőt.
– Nem tudom, ezt hogyan csinálják mások. Talán hibát követek el, amiért nem beszéltem először Hermionéval. De… tizenhét év nehézséget, fájdalmat, keserűséget okoztam neked és anyukának… Bár tudtam volna, bár ne lettem volna olyan rémesen ostoba és önző… Remélem, egyszer képes leszel megbocsátani nekem ezért, és talán egyszer majd… apádnak hívni.
Keelan szeme tágra nyílt, ahogy a mellette ülő férfi szemébe nézett. Most valahogy másképp figyelte őt. A saját viharszürke szempárja nézett vissza rá, ugyan az az arcél és még sorolhatnánk. Eddig átsiklott a részletek felett, most pedig az egész kép összeállt, nem kellett tovább apró morzsákból összerakni valamit, ami hasonlított arra a személyre, aki itt volt mellette. Annyira meg akarta találni, annyira beszélni akart vele. Mindig is hiányzott valami az életéből, most pedig egyszeriben ott volt.
És valóban, most ott volt mellette, egy karnyújtásnyira. Nem egy képzelet, nem egy árnyék, nem egy arctalan valaki, hanem valóban az apja. Ő, Keelan, aki soha nem haragudott sem a sorsra, sem az univerzumra, sem a szüleire, sem az életére, úgy érezte nincs bűn, amit meg kell bocsátania bárkinek is a családjából. Inkább gyermeki ártatlansággal mosolyodott el, s nem tett mást, minthogy kinyújtotta a karját és megölelte az apját. Olyan természetesnek tűnt ez a mozdulat, mint maga a lélegzés.
Draco az ajkába harapott, majd szorosan átölelte a fiatal varázslót. Persis által közvetített emlékek újra felrémlettek előtte, s úgy érezte soha nem érzett még ennyire mélyen. Kezét ökölbe szorította. Az elmúlt napok végképp egy érzelmi hullámvasútra hasonlítottak, ami úgy száguldott vele, ahogy éppen kénye-kedve tartotta. Most találta meg a megnyugvást. Mikor kibontakozott az ölelésből, szeretetteljesen összeborzolta fia tejfölszőke haját.
– Ha megbocsátasz, akkor ki kell mennem egy percre – mondta halkan, rekedtes, elcsukló hangon Draco. – Később még beszélünk erről, rendben?
– Rendben van – bólogatott Keelan.
– Hozzak neked valamit? – kérdezte a varázsló még az ajtóból visszafordulva.
– Köszönöm, nem – rázta meg a fejét a fiú. – Azt hiszem, ma már csak aludni fogok.
– Aludj csak! Később visszajövök.
– Jól van.
Keelan megkönnyebbülten feküdt le az ágyba. Annyi minden kavargott a fejében. Képtelen volt elaludni. Hirtelen valóra vált valamit, ami után évek óta vágyott. Nem tudta pontosan mit érezzen. Volt apja, és itt volt vele. Hogyan tudott volna aludni ezután? Alig, hogy apja elment Abby lépett be a helyiségbe. A fiú egyből felkönyökölt, a boszorkány még mindig ugyanazt a fekete ruhát viselte, s az ujjnyomok még mindig látszottak a felkarján. Gondolkodás nélkül leült az ágy szélére.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva a lány. Szemei vörösek voltak a sírástól, de az az átkozott boszorkány smink még mindig kiválóan tartott.
– Rendben leszek most már – bólogatott Keelan, majd felszisszent a fájdalomtól.
– Annyira…
– Nem kell – rázta meg a fejét a fiú.
Megérintette Abby kezét, aztán lágyan végigsimította a bársonyos bőrt. Figyelte a lány apró reakcióját, ahogy összerezzen, libabőrös lesz, és szaporán veszi a levegőt. A szeme csillogott a könnyektől, de Keelan most félelmet is látott a boszorkány álca mögött.
– Miért félsz tőlem? – suttogta kedvesen Keelan, majd egész közel hajolt hozzá. Abby egyre szaporábban vette a levegőt és kiszáradt a szája. Egy pillanatra máshová nézett, mert nem bírta a kutató szürke szempár mélységébe nézni.
– Én nem félek senkitől – mondta a lány végül némi gondolkodási idő után, állhatatosan Keelan szemébe nézett. Persze a fiú nem igazán hitt neki. Keelan egy igézetet suttogott, amivel eltűntette a nevetséges sminket a boszorkányról. – Tőled végképp nem.
– Nem hiszem, hiszen reszketsz, ha hozzád érek.
– Miért tűntetted el rólam a sminkemet? – váltott témát a lány, és zöld szemeit a varázsló viharos égboltot igéző szürkeségbe burkolózó szemébe nézett.
– Szeretném látni, hogy milyen vagy valójában. Olyan nagy baj ez?
– Nem… vagyis… tényleg, egyáltalán nem.
– Így sokkal gyönyörűbb vagy, és sokkal inkább igazi. – Édes suttogása milliónyi rezgést ébresztettek Abbyben.
– Ez csak illúzió.
– Talán igen – mondta a fiú, majd felcsúsztatta a kezét a boszorka véraláfutásos karjára, aztán elmondott egy újabb igézetet. A bőrfelület felizzott, aztán mikor a varázsló elvette a kezét az árulkodó jel eltűnt. – Talán nem.
– Megtanultad.
– Hollóhátas vagyok – mosolyodott el Keelan. – Értek egy keveset a mágiához. Fél éjszakám ráment.
– Mennem kell.
– Még ne menj!
– Muszáj…
Keelan nem szólt egy szót sem, csak megérintette a boszorkány arcát, majd egészen közel hajolt hozzá. Mindketten tudták, hogy ez most nem a kelta varázslat, hanem valami egészen más. Ajkuk egymáshoz ért, nem volt benne semmi természetellenes, sőt kellemes és édes, akár a csokoládéfagylalt. Szíve megdobbant, háta bizsergett. Abby megborzongott, most ez teljesen más volt, mint az erdőben. Mindketten éberek voltak.
– Mennem kell – suttogta Abby, de nem nézett a varázsló szemébe.
– Holnap láthatlak?
– Talán. Nem tudom, hogy…
– Ne! Nem akarom…
– Túlságosan is bonyolult – mondta a boszorkány.
– Talán. Remekül megoldom a problémákat.
– Pihenj! Jó éjt!
– Jó éjszakát neked is!
***
A forró zuhany nyugtatóan folyt végig Beau kidolgozott izmain. Másra sem vágyott, mint erre a megkönnyebbülésre. Nem is tudta mennyi ideje állt arcát vízsugár felé tartva. Így nem érezte a sajgó fájdalmat, amit az ütés okozott. A víz monoton hangja lecsendesítette felborzolt idegeit, amit a mai este okozott. Tudta, hogy egy életre beleégett az emlékezetébe Draco és Keelan arckifejezése. Félelmetes volt… A szokásos tusfürdő habja teljesen eltűnt már, de ez őt egyáltalán nem zavarta, csak a fájdalmat akarta elmulasztani, hogy aztán tudjon aludni. Hirtelen a forró víz elkezdett hidegre váltani.
Beau elzárta a csapot, majd egy törölközőt tekert a derekára, és kilépett a zuhanyfüggöny mögül. Megnézte magát a tükörben. Már most szörnyen festett. Utoljára akkor látta magát így, mielőtt auroriskolába ment és gyakran verekedett többek közt. Megmasszírozta a zúzódást az állán, ami egészen a füléig húzódott. A vízcseppek megcsillantak a hajában. Morogva a varázspálcáért nyújt, és a vizes lobonca felé bökött vele, aztán kimondta a varázsigét. A göndör fürtök azonnal megszáradtak, de valami borzalmas módon bongyor volt a haja.
– Mint egy átkozott alpaka – csóválta meg a fejét, majd megpróbálta több kevesebb sikerrel lelapítani a haját. Végül feladta, aztán gyorsan felöltözött, s kivánszorgott a szabadba. Nem törölközött meg rendesen, így a hűs esti szél hamar lehűtötte.
Beau fáradtan, pálmafás fürdőnadrágban, kedvenc tangapapucsában, kólát kortyolgatva ült a verandán. Egész nap, sőt egész héten erre a perce várt, s élvezte, ahogy a hűs szellő simogatja, fedetlen, izmos felsőtestét. Néha az arcához rakta a hideg italt, ami enyhítette a sajgást, bár semmit sem segített. Noha Draco nem pontosan ezt a kezelést írta elő, de varázsló túl fáradt volt többet tenni saját magáért, varázsolhatott volna, be is kenhette volna magát a csodakenőccsel, viszont messze volt az éjjeliszekrénye, ahol a pálcáját és a krémet hagyta.
Ki akarta üríteni az elméjét, de ez egyáltalán nem ment olyan könnyen, mint amilyennek először gondolta. Minduntalan Freya arcának élénk emléke játszódott le előtte. Az óceánkék szeme, aminek minden egyes pillantásától a szíve úgy verdesett, mintha ki akarna törni a mellkasából. Az elméjében csak ez az egy kép kavargott, ami teljesen elbűvölte, s egyúttal kimozdította a megszokott világából. Talán csak egy kósza fellángolás, gondolta magában, aztán egy hatalmasat sóhajtott. Mégis a kellemes esti levegő rá is hatással volt, a balzsamos virágillat eltompította az érzékeit.
Gépies mozdulatokkal kortyolt az üvegből, majd letette a széke mellé. Becsukta a szemét, már lassan el is bóbiskolt, amikor léptek zaja ütötte meg a fülét. Először megfordult a fejében, hogy nem kel fel, de ezt mégis iszonyatosan nevetségesnek találta. Legutóbb alsógatyában indult az ellenség ellen, mi van, ha most tetten érne valakit, aki a rezervátumban ólálkodik? Résnyire nyitotta ki a szemét. A borostyán színű fényben Freya jelent meg. Beau szemei kipattantak, aztán rekord gyorsasággal ő is felpattant a kempingszékből, ami fájdalmasan megnyikordult.
– Ne haragudj! Megijesztettelek? – kérdezte a boszorkány, miközben valamit szorongatott a kezében.
– Nem, dehogy – rázta meg a fejét a varázsló. – Túlreagáltam.
– Aludtál? – kérdezte Freya. – Ne haragudj, majd holnap visszajövök.
– Csak bólogattam, de ne menj el! – kérte gyorsan Beau. – Még éjfél sem múlt el. Ej, de szar volt ez az este. Máskor hajnalban szoktam hazajönni.
– Jobban vagy már? – mutatott a sérült arcra Freya. Beau úgy gondolta, hogy eléggé elesettnek nézhet ki ahhoz, hogy ennyire aggódjanak érte.
– Nem mondhatnám – sóhajtott egyet Beau, de legalább igazat mondott. – Kemény volt az ökle a kis rohadéknak.
– Gyere ide a fényre, hadd nézzem!
A fiatal férfi engedelmeskedett, s hamarosan ott állt Freya előtt. A boszorkány egy apró pillanatra megtorpant, nem akarta mutatni, hogy mennyire hatással van rá a varázsló személyes varázsa. Beau nagyon nyelt, ahogy megérezte az ujjbegyek leheletfinom érintését. Freya úgy ért hozzá a markáns arcélhez, mintha nem zavarná ez a tény, és mintha mindennap ezt tenné. Félre hajtotta a selymes hajzuhatagot, ami most valahogy szelídebbnek nézett ki.
– Elég csúnya – jegyezte meg aggódva a boszorkány.
– Pedig én amolyan szépfiúnak számítok errefelé. – Freya halkan felnevetett. – Nem maradhat nyoma. Elvesztem a varázsomat.
– Egészséges önbizalom?
– Ugyan… Ez inkább önhittség, önteltség, de hívhatjuk akárminek is. Francba, tényleg fáj.
– Bátor voltál ma – váltott hirtelen témát a lány. – Nem láttam senkit sem ilyen kíméletlennek.
– Közel sem voltam az, most nem voltam – sóhajtott Beau, aztán elhallgatott. Freya semmit sem tudott róla, főleg arról nem, hogy milyen képességei voltak, az igazság, hogy senki sem tudta. – Ha láttad volna Dracót… de jobb, ha nem láttad. Brutális volt.
– Talán, igazad van – sóhajtott fel a boszorkány.
– Biztos, higgy nekem! – bizonygatta a varázsló. – Sajnálom, hogy nem mentünk el a romokhoz. Nem így terveztem.
– Talán, majd valamelyik nap. Majdnem egy hónapig leszek itt, szóval semmi baj. Hmm, csúnyán feldagadt az arcod.
– Semmiség. Volt ennél rosszabb is.
– A füledig feldagadt – simította végig a megkínzott felületet Freya, Beau felszisszent, de nem is tudta, hogy a boszorkány érintésétől vagy a fájdalomtól, vagy talán mindkettőtől? A révedezésből egy zacskó fagyasztott zöldbab zökkentette ki. – Ezt neked hoztam.
– Valóban? Zöldbab? Jobban szeretem a bélszínt. Szörnyen hideg.
– Borogatni kell, aztán nem dagad fel még jobban.
– Attól tartok, hogy így is megfog – mondta, miközben Freya még mindig rászorította az arcára a jéghideg zacskót. – Elfelejtettem milyen varázslattal lehet ezt meggyógyítani.
– Soha nem értettem az elsősegélyhez. Sajnálom, pedig szívesen segítenék rajtad – felelte a boszorkány. – De talán elég lesz a fagyasztott zöldbab is.
– Túlélem, nem kell aggódnod az életemért. Kaptam már ennél nagyobb pofont is, akkor még az orrom is eltörött. Nagyon véres egy küzdelem volt. Hárman voltak ellenem, rendesen elkalapáltak. Ez most csak egy karcolás.
– Sokat beszélsz, azt hiszem, meg fogsz maradni.
– A felét sem hallottad annak, amit mondani akarok – nevette el magát Beau, viszont azonnal rájött, hogy ez iszonyatosan rossz ötlet volt. – Aúúú. Még azért fáj.
– Szóljak valakinek? – kérdezte aggódva Freya. A férfinak jól esett a törődés, már idejét sem tudta, hogy mikor aggódtak érte utoljára, de annyira nem volt hülye, hogy idecsődítsen valakit, aki majd eltűntet egy semmiséget.
– Még csak azt kellene! – vette át a zacskót Beau, aztán egy pillanatra összeért a keze a boszorkányéval. Megborzongott, s ez nem az esti, hideg széltől volt. – Nem akarok senkinek se magyarázkodni. Elég lesz a zöldbab is, köszönöm!
– Nem gondoltam volna, hogy ennyire megsérültél. Olyan rossz látni, amikor megütnek valakit. Főleg olyasvalakit, akinek semmi köze sincs igazából a verekedéshez.
– Sajnálom, nem gondoltam rá, hogy mennyire megviselhet téged. Nem túl szép látvány, ha a férfiak csépelik egymást.
– Nem is… csak…
– Soha nem láttál még verekedést. Nekem ez volt a háromszázadik.
– Számolod őket?
– Furcsa szerzet vagyok, de egyébként nem számolom – nevetett fel Beau, de rögtön megbánta. – Merlin csessze meg!
– Biztos jól vagy? – kérdezte Freya aggódva. – Annyira, de annyira…
– Légy szíves ne sajnálkozz emiatt!
– Nem igazán erre gondoltam – hajtotta fel a felét.
– Néha megesik, hogy képen törlik az embert, ebben nincs semmi meglepő – vonta meg a vállát. – Nem kell aggódnod miattam.
– Sosem értettem ezt…
– Nem is kell – sóhajtott a férfi, majd kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, aztán letette a zöldbabos zacskót, majd elnyomott egy ásítást. – De ebben az esetben megérdemelte a kis rohadék, amit kapott.
– Sajnálom – mondta ki végül a boszorkány. Valójában emiatt jött ide, bűntudata volt, amiért annyira haragudott Beaura.
– Micsodát?
– Azt, ahogy viselkedtem veled. Nem kellett volna rád támadnom.
– Nem is te ütöttél meg – mosolygott rá kedvesen Beau.
– Tudod, hogy értem. A csatározásom a bátyámmal nem tartozik rád, és te mégis belekeveredtél… Nem kellett volna emiatt büntetnem téged.
– Nincs mit megbocsátani – mondta végül a varázsló. – Te nem tettél semmi rosszat.
– Meg akartam szabadulni a társaságodtól.
– Vannak ezzel mások is így…
– Nem érted – rázta meg a fejét a boszorkány, és fázósan összefonta a karját a melle alatt. A feltámadó szél megint ugyanazt a táncot járta a hajtincseivel, mint ott fent a dombon. Beau valami ősi boszorkányságot sejtett ebben. – Nincs veled semmi bajom.
– Engem mindenki szeret – vigyorodott el a varázsló, miközben még megpróbálkozott jegelni a dagadt arcát, s fájdalmasan elfintorodott. – Te sem állhatsz ellent a csáberőmnek.
– Talán, ha nem nyomnád oda annyira azt a zöldbabot az arcodhoz, akkor nem is fájna annyira – javasolta Freya.
– Akármit csinálhatnék vele. Már nem elég hideg.
– Varázslást nem tanultál a kenguruk földjén?
– Messze van a pálcám, és nincs kedvem bűvészkedni.
– Merlinre, bűvészkedni… Kalapokból húzol elő fehér nyulat?
– Pff azt csak pisisek csinálják – legyintett a férfi szemét forgatva. – Én nyulat a füled mögül is képes vagyok kihúzni.
– Tehát akkor egy kis hőhűtő bűbáj meg sem fog kottyanni – mosolyodott el a boszorkány.
– Mondd csak, amit jelent a tetoválás a karodon? – váltott hirtelen témát a férfi, miközben a lány kezén lévő kacskaringókat próbálta kibogozni.
– Melyik?
– Több is van? – csillant fel a szeme Beau, és érdeklődve nézett Freyára. A boszorka kihívóan mosolyodott el, mintha csak tudná mennyire odavan érte. Most már határozottan jobb kedve lett.
– Persze – közölte Freya, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Egynél nem szokott megállni az ember.
– Lássuk. Kíváncsi vagyok – noszogatta mohón a férfi.
– Ez itt az egyik – fordította ki a karját, és egy kicsit felhúzta a pólója ujját. A férfi szíve fájdalmasan megdobbant, amikor teljes egészében megszemlélhette az alabástrom bőrfelületen a kecses rúnákat. – Azt jelenti: „A napot adom neked, a csillagokat, hogy játssz velük. Egy pillanatra neked adom az örökkévalóságot.”
– Nagyon szép idézet – mosolygott révedezve a varázsló, érezte, hogy most nagyon jól esne még egy korty kóla vagy bármi. Szívesen játszott volna a nappal és a csillagokkal is, akár az örökkévalóságig. Kellett neki, vágyott rá, és az egészben nem talált semmi ésszerűt. – És micsoda a másik?
– Egy nagy klisé – vonta meg a vállát a lány. – Nem túl érdekes.
– Na, mutasd! Nekem egy tetkóm sincs, de ezek után kedvet kaptam hozzá. Lássuk!
Freya elmosolyodott, majd elhúzta a pólója nyakát egészen a vállára. Beau-nak fogalma sem volt arról, hogy milyen, amikor az embernek váratlanul a torkába ugrik a szíve, aztán visszacsúszik a helyére. Merlin nevét áldva halkan felsóhajtott. A boszorkány lassan elfordította a fejét, majd láthatóvá vált egy triquetra vékony fekete vonalai, ami egy igencsak gyakori jelképnek számított. A varázsló számára azonban ez az apró jel a kulcscsont alatt, maga volt a megtestesült kísértés.
– Tudom, tudom. Minden második embernek ilyen van. – A boszorkány nem nézett a szemébe, ami mindkettőjüknek jobb volt így.
– Sosem láttam még olyan nőt, akinek ilyen van a kulcscsontja alá tetoválva – szólalt meg révedezve, és rekedten a férfi. Freya csak felsóhajtott, aztán a következő pillanatban már el is tűnt a póló redőinek elrejtették a jelképet.
– Csak kedves akarsz lenni. – Hacsak kedves akart volna lenni… Beaunak az egekben volt a vérnyomása.
– Akkor valami baromságot mondtam volna.
Freya révedezve sóhajtott fel, majd fáradtan szólalt meg:
– Késő van már. Aludni kellene.
– Jó lenne – motyogta Beau.
– Holnap korán kelek. Elmegyek a romokhoz.
– Veled megyek – ajánlotta fel azonnal a varázsló. – Jó buli lesz.
– Vasárnap? – vonta össze a szemöldökét Freya.
– Miért mi baj van vele? – kérdezett vissza Beau, miközben a zöldborsót egyensúlyozta.
– Pihenés…
– Nem érdekel a pihenés.
– De a romok se.
– Na és? Sosem voltam még ott – vonta meg a vállát a férfi. – Fel kell fedezni a környéket, jó idő lesz.
– Unalmas lesz. Legalábbis neked.
– Majd alszom a fűben, nem nagy ügy.
– Rendben – bólintott beleegyezően a lány, mintha csak nem akart volna tovább vitázni. – Akkor reggel találkozunk.
– Ott leszek.
– Jó éjt! – köszönt el a lány, aztán elindult vissza a faháza felé. A varázsló egy iszonyatosan hosszú percig figyelte a ringó csípőjét, aztán döntött. Elindult utána.
– Freya, várj! – szólalt meg Beau hevesen dobogó szívvel. Mindketten megtorpantak, Freya szembe fordult vele.
– Igen.
– El akarok mondani neked valamit.
– Hallgatlak.
– El akartalak hívni aznap a reggelinél a Walpurgis-éji bulira, mielőtt a bátyád bekavart – mondta végül Beau, és úgy érezte, mintha egy nagy kő esett volna le a szívéről. A boszorkány egy pillanatig nem mozdult, aztán halványan elmosolyodott.
– Komolyan mondod? – kérdezte Freya, elindultak egymással szemben, aztán egészen közel álltak meg egymáshoz.
– Igen, és a bátyádnak semmi köze sincs ehhez.
– Aranyos vagy! – mondta mosolyogva Freya, majd lábujjhegyre állt, és egy apró puszit nyomott Beau ép arcára. – Köszönöm, hogy elmondtad!
Az ausztrál varázsló ki tudja mit élt át abban a pillanatban, de a bárgyú mosolya mindent elárult.
– Jó éjt! – köszönt Freya.
– Neked is! – köszönt el Beau is, aztán ösztönösen elindult a boszorkánnyal egy irányba.
– Menj vissza a faházadba! A sajátodba.
– Oké.
– A másik irányban van.
– Persze – csapott a homlokára az ausztrál. – Jó éjt!
***
Határozott léptek hangzottak fel az éjszakai erdő csendjében. A madárdal elhalkult, s átadta helyét a kabócák, tücsök lágy zenéjének. Nem is olyan messze egy bagoly huhogott fel a tompa csendben, aztán a hatalmas kuvik kitárt szárnyakkal repült el a férfi feje felett, aki persze nem vett róla tudomást. Meg se rezzent, pedig a madár kis híján súrolta a fejét. Magányosan haladt a fák között, mit sem törődve azzal, hogy merre megy. Aztán hírtelen ott volt, ahol az ösvény kétfelé ágazott. Keresztút – gondolta révetegen, s egy pillanatra megtorpant. Nem szabad habozni – emlékeztette magát, aztán vett egy mély levegőt aztán újra elindult. A gondolatai messze jártak, érzései túlságosan is kuszák voltak ahhoz, hogy bármi letérítse az általa választott útról. Draco nem is figyelt a lépteire, csak átvágott az erdőn. Ismert minden utat, a kacskaringós ösvényt, a környéket, így nem volt nehéz dolga, magabiztosan haladt előre. Nem figyelte merre megy, hiszen úgy is tudta, hogy hova fog kilyukadni.
A kis ház sziluettje tűnt fel az út végén. A szíve hevesen dobbant. Tudta, mennyire közel van a rezervátumhoz a házikó, hiszen ezért is választotta, noha az itt lakó nem tudta, hogy nem kell megkerülnie a falut, ha el akar jutni a rezervátumba. De most nem útba igazítást adni jött, hanem az érzelmektől, gondolatoktól kavargó elméjét, lelkét kiönteni, s végre szembe nézni vele. Hermione egy bögre, meleg teával a kezében állt az előtető alatt, mintha rá várt volna, noha tudta, hogy ez egyrészt lehetetlen, másrészt messziről látta, hogy a boszorkány nem repes a boldogságtól. Minden erejét össze kellett szednie, mielőtt szembenézett volna vele, kilépett az árnyékból.
Draco Malfoy alakja úgy bontakozott ki a félhomályból, mintha egy látomás lenne. Hermione egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét. Persze tisztában volt vele, hogy nem képzelődik, mégis újra látni őt ennyi év után, sőt azok után, amit pár órája tett egyszerűen túl sok volt, túl váratlanul. Ráadásul úgy intézte, hogy a fia se legyen itt. Még mindig nem kapott egyértelmű magyarázatot Keelan távolmaradására. Egyszerre volt mérges és zavart emiatt. Mindenesetre kihúzta magát, s kihívóan nézett a férfira, aki most elindult felé.
– Tudtam, hogy eljössz – szólalt meg Hermione.
– Igen, itt vagyok – bólintott Draco, mintha csak saját magát akarná megnyugtatni azzal, hogy valóban jó ötletnek tartja ezt a találkozót. A boszorkány hűvössége nem győzte meg erről. Ölelő karokat várt? Nem, nem volt már annyira naiv. Inkább egy tucat átkot és ugyanennyi ártást.
– Gondolom, hogy már mindenről tudsz. – A hűvös hangja cseppet sem könnyítette meg a dolgát, nem mintha arra számított volna, hogy könnyen és gyorsan túllesznek ezen a beszélgetésen.
– Nem érzem így, Hermione. Beszélnünk kell egymással, attól függetlenül, hogy Persistől mit tudtam meg – közölte higgadtan Draco, majd már egészen közel volt a boszorkához, most szemtől szembe álltak egymással az udvari lámpa borostyán sárga fényében.
– Szóval Persistől tudod?
– Igen – válaszolt a tejfölszőke mágus. – Használta rajtam a képességét. De eredetileg Piton kezdte a beavatásomat. Merlinre, nem ment valami jól, viszont Persis már jobban indított. – Draco visszaemlékezett a pár nappal ezelőtti beszélgetésükre a keresztapjával. Most is úgy gondolta, hogy nem ment túl jól. – De jobban szerettem volna tőled hallani.
– Tudom – bólogatott Hermione, miközben fázósan dörzsölte meg a karjait. – Én is jobban szerettem volna, ha én mondhatom el neked. És tudod… egyiküket sem kértem rá, hogy segítsenek. El akartam mondani, csak… ez nem könnyű.
– Tudom – sóhajtott fel a varázsló. – Piton kéretlenül is nagyon szeret beleavatkozni mások dolgába. Persis pedig… nos, ő takarította el azokat a károkat, amit a kedves férje okozott. Kiakadtam.
– Elhiszem. És megértem.
Egy hosszú időre csend állt be a beszélgetésükbe. Hallani lehetett az éjszakai erdő minden egyen lélegzetvételét, és bűvös szelet, ami mindkettejüket körüllengte.
– Szóval van egy fiunk – mondta ki a férfi a hihetetlen tényt, amit napok óta próbált megemészteni.
– Igen, Draco. – Hermione felsóhajtott. – Van egy fiunk.
– Dühösnek kellene lennem, de nem vagyok. Inkább… fogalmam sincs, hogy mit érezzek. – A varázsló közelebb ment a boszorkányhoz.
– Megértem – bólogatott Hermione. – Lehet, hogy most nem így gondolod, de megértem. Nagyon is ki lennék akadva, ha csak úgy megtudnám, hogy van egy gyerekem. Nem is tudom hogyan leszünk ezen túl.
– Csak legyünk őszinték egymással – kérte Draco határozott hangon. – És én nem akarok veszekedni vagy bármi hasonló. Nem hiszem, hogy ez segítene.
– Részemről rendben van – egyezett bele egyből a nő. – És hol van a fiam?
Draco már az első kérdésen megbukott… nem akart mindent elmondani a mai estéről. Sem Hermionénak, sem az aurornak.
– A rezervátumban, biztonságban. Nem kell aggódnod érte. – Ez volt a legőszintébb válasz, amit adhatott. Egy pillanatig még büszke is volt magára ezért, de tudta, hogy nem egy átlagos nővel áll szemben.
– Igazán? – vágott vissza Hermione.
– Nem gyerek már – jelentette ki a varázsló határozottan. – Beau-val, a tanoncommal játszanak robbanósat…
– Draco, mióta is ismerjük egymást? – tette fel a fogós kérdést a nő, majd letette a bögréjét és karba fonta a kezét.
– Régről, a roxfortos időkből.
– Pontosan. Akkor nem kellene hazudnod nekem – emelte fel a hangját Granger auror –, hanem mondd el inkább az igazat! Lássuk a tényeket. Freya Donovan odajött hozzám, nem sokkal azután, hogy otthagytál, hogy elmondja, Keelan a rezervátumba megy veled. Közben Abigail Piton könnyes arccal, rémült tekintettel állt nem messze. Valami történt, és ehhez még aurornak sem kell lennem. Remélem, hogy ez nem valamiféle…
– Keelan verekedésbe keveredett – vágott a közepébe a férfi.
– Verekedésbe? Keelan? Mégis hogyan? – tette csípőre a kezét Hermione. Draco el is felejtette, hogy mennyire dühös tud lenni és egyúttal mennyire gyönyörű volt ilyenkor. Megengedett annyit magának, hogy egy pillanatra elragadja ez a gondolat. – Józan gyerek, soha nem tenne ilyesmit. És egyáltalán kivel?
– Talán mégis, ha jó oka volt rá – közölte a varázsló egykedvűen. – Nem akartam, hogy így lásd. Igazából ő sem akarta…
Az aggódó anya mélyet sóhajtott, majd bólintott.
– Ez rá vall. – Hermione a kezét tördelve egy lépést közelített Dracóhoz. – Hazahozhattad volna.
– Nem gondoltam, hogy jó ötlet lenne ide hoppanálni vele. Jó kezekben van. Beau ránéz, ha valami gond lenne. De a fiunknak most pihenésre van szüksége, és arra, hogy ne tarts neki szentbeszédet… Az utóbbit én mondom, akinek az anyja számtalan ilyet tartott.
– Te már csak tudod, hogy mire van szüksége – vágott közbe szarkasztikusan Hermione. S közben még mindig a fülében csengett Draco kijelentése: a fiunk. Megborzongott ettől a kijelentéstől. Kínos kérdések, vádaskodás, veszekedés nélkül elismerte volna Keelant? Túlságosan is szépnek tűnt ez, hogy igaz legyen. Mégis egy pillanatig hagyta, hogy a szívét melengesse ez a szó. – Sajnálom, nem akartam…
– Ne értsd félre! Nem akarok úgy viselkedni, mint egy álszent. Csak egyszerűen tudom, hogy egy férfinak mikor nincs szüksége az anyai gondoskodásra. Most nincs – közölte végül némi tépelődés után Draco. Nem akarta magára haragítani őt, Merlin a tanúja nem ezzel a szándékkal jött ide, sőt ez sokkal inkább spontán látogatás volt, mint előre megtervezett. – Rendben?
– Koránt sem – vágta rá Mione. – Mégis elárulhatnád, hogy mi történt. Miért verekedett egyáltalán? Nem tudom elképzelni róla… vagyis… mindig olyan… Áh, nem értem. Mi oka lehetett Keelannek, hogy verekedjen?
– Az ok a keresztlányom, Abby Piton.
– Oh, az a lány – sopánkodott egy mély sóhaj kíséretében a boszorka. – Meglehetősen zűrös és meggondolatlan, ahogy hallottam. Sejtettem, hogy valami köze van ehhez…
– Szó se róla… Piton vér, mint az apja, az anyja lánya, és persze mardekáros, mintha egy két lábon járó bűntény lenne, de valójában törékeny és szeretetreméltó. Ami ma történt arról nem tehet, sőt… nehéz erről beszélnem… és még én sem emésztettem meg ezt. Keelant pedig ne hibáztasd, mert ő csak meg akarta védeni Abbyt a volt barátjától.
– Egyre bonyolódik ez az ügy. Ezek szerint nem csupán anyaként, hanem inkább körzeti aurorként is érintett vagyok az ügyben? Szóval ez valami szerelmi dráma, igaz? – tette fel a fogós kérdést Granger auror. Draco a szemébe nézett, aztán jelentőségteljesen bólintott. Hermione tépelődött egy pillanatig. – Jó. Rendben van. Akkor inkább ne tereljük hivatalos mederbe az ügyet.
– Hálás lennék! Perselus nem tudja, és nem is kell neki tudnia róla, mert annak beláthatatlan következményei lennének.
– Kitalálom. Az exbarát kellemetlenkedett – szólalt meg Hermione, és összeszorította az ajkát, aztán felsóhajtott.
– Egy erőszaktevő a volt barát – pontosított Draco.
– Mi? De…
– Aki mellesleg soha többet egy ujjal sem fog hozzányúlni tiszteletlenül egyetlen nőhöz sem – tette hozzá hidegen a varázsló.
– Merlinre – szólalt meg Hermione. – Ezt csak így mondod? Mit csináltatok a fiúval?
– Azt nem árulhatom el. Sem anyai, sem aurori fülednek nem való.
– Draco…
– Keelan csak védeni akarta Abbyt, ne legyél rá emiatt dühös! – mondta végül Draco. Még mindig dolgozott benne a düh, amitől hangja elmélyült, s ökölbe szorította a kezét, amin még mindig látszottak az apró zúzódások, bár inkább átkokat használt. Büszke nem volt magára, mégis jogosnak érezte a megtorlást. – Bármelyik férfi ezt tette volna a helyében. A többit pedig elintéztem én.
– Még te is?
– Főleg én. Abby a keresztlányom, felelős vagyok érte.
– Mit tettél, Draco? Most nem, mint auror kérdezem, és… Bízhatsz bennem. Nem foglak elárulni.
– Csak azt, amit kellett – szólalt meg a férfi ködösen fogalmazva. – De, ha lehet, akkor ne kérdezz többet erről. Abbyvel még nem is beszéltem.
Hermione hosszan nézett a varázsló szemébe, majd megszólalt.
– Rendben. Persze. Addig nem kérdezek semmit, amíg valamilyen hivatalos panasz, bejelentés vagy bármi egyéb be nem érkezik a hatóságokhoz.
– Oh, emiatt én nem aggódnék.
Hermione vegyes érzelmekkel nézett a férfi viharszürke szemébe. Már nem az volt, aki régen, de még nem győzte meg ez sem igazán. Óvatos akart lenni vele, noha tudta Persis, hogy Draco sok olyan dolgot tudhatott Keelanről és róla, amivel meglehetősen nagy előnyre tett szert, ezzel szemben ő semmit sem tudott az elmúlt tizenhét évről, amit a férfi nélkülük töltött… Nem tudta eldönteni, hogy hálás legyen-e Persisnek vagy dühös legyen rá.
Eközben pedig nem szűnt meg aggódni a fiáért, de igyekezett mindezt palástolni. Mellkast szorító félelem lett úrrá rajta, mint akkor, amikor először meglátta pici babaként az életéért küzdeni… Egy pillanatra be kellett hunynia a szemét, s venni egy mély levegőt, hogy meg tudjon nyugodni. De biztonságos helyen volt. Ez sokat segített.
– Jó lenne, ha mondanál valamit – szólalt meg Draco megtörve a csendet. Hermione újra kinyitotta a szemét. – Kezd kicsit kínos lenni a csend. Mire gondolsz?
– Keelanre gondoltam – vallotta be végül a boszorka. – A helyzetünkre. És… nem tudom, hogy mi lesz ezután.
– Nincs semmi baja. Hidd el, nem hazudnék egy ilyen fontos kérdésben! Semmi rosszat nem akarok Keelannek.
– A verekedés – szólalt meg Hermione. – Mindig tudtam, hogy ez a zabolázatlan vadság és a düh a fiunkban is jelen van, ahogy benned is. Mostanában kezd változni, felnőni.
A férfi elmosolyodott, büszkeség melengette a szívét. A külsőségeken túl, volt még valami, amiben hasonlítottak egymásra. Ez erőt adott neki, bátorságot és határtalan elégedettséget. Noha bűntudat fogta el az elvesztett évekért, amiért annyiszor kell még vezekelnie, mégis volt mibe kapaszkodnia.
– Azt mondod, hogy hasonlít rám? – kérdezte szomjazva minden apró információra, amit kaphatott.
– Nem mindenben – kezdte Hermione óvatosan –, de igen, Draco, nagyon is hasonlítotok egymásra.
– Rád is hasonít. Fontos neki a becsület.
A boszorkánynak szűkszavúsága ellenére rengeteg apróság jutott az eszébe, amiben a két férfi pontosan megegyezett. Bárhova mentek, bármit csináltak, Draco emléke, mindig ott volt mellette kitörölhetetlenül, hús-vér valójában.
– Beszéltél neki rólam? – kérdezte Draco.
– Még nem, múlt este el akartam neki mindent mondani, de a polgármester rámsózott egy halom ügyet. Ezt pedig nem akartam csak úgy rázúdítani, aztán visszamenni dolgozni – rázta meg a fejét a boszorkány. – Veled is akartam beszélni utána. Csak… féltem, hogy mi lesz. Ennyi év után…
– Én beszéltem vele – szólalt meg Draco színtelen hangon. – Lehet, elhamarkodtam egy kicsit. De úgy gondoltam, hogy így lesz a legjobb.
– Elmondtad neki, hogy te vagy az apja?
– Igen – szólalt meg határozottan Draco. A boszorkány az ajkába harapott. – Sajnálom, Hermione, de úgy éreztem, hogy meg kell tennem. És hamar rájött volna.
A boszorka mély levegőt vett. Megpróbálta visszatartani a könnyeit, amiről még ő sem tudta, hogy a megkönnyebbülés jelei-e vagy a lelki teljes összeomlásé.
– Értem – válaszolt halkan Hermione, aztán megrázta a fejét. – De nem örülök annak, hogy így alakult. Merlinre, senki sem hagyja, hogy a saját tempómban oldjam meg az életem problémáit.
– Párbajozhatunk is, ha ez segít – mosolyodott el halványan a férfi. A boszorkány viszonozta a mosolyt.
– Ugyan, mi értelme lenne már? Akkor kellett volna rád támadnom, amikor most megjelentél a kertemben ólálkodva, és megtörted a védővarázslataimat. Már késő. Az egyetlen, amit szeretnék veled kapcsolatban az, hogy beszéljünk.
– Tehát beszélgetni akarsz átkok helyett – ízlelgette Draco. – Talán felnőttünk?
– Valóban valami ilyesmi történt. Mindketten öregszünk…
Mindketten egymásra nevettek, aztán Hermione intett Dracónak, hogy üljenek le a padra. Alig egy kartávolságra helyezkedtek el egymástól. A boszorkány mindkettőjüknek varázsolt poharakat és kiröptette a limonádés kancsót a hűtőből. Jól esett a hideg ital a szokatlanul párás májusi éjszakában. Csend telepedett közéjük, annyi mindent akartak egymásnak mondani, mégis olyan nehéz volt megtalálni a megfelelő szavakat.
– Ezerszer elképzeltem, hogy hogyan fogjuk elmondani neki, de erre így nem számítottam…
– Sosem akartad neki elmondani? – tette fel a kérdést Draco. Hermione felé fordította a fejét, aztán találkozott a tekintetük.
– Rengetegszer, de… – mondta Hermione, majd tartott egy kis szünetet. – Annyi mindentől féltettem. Nem tudom mennyit láttál az emlékeimből… de volt okom rá. Aztán telt az idő. Túl sokáig vártam.
– Sokat gondolkodtam ezen, tudod? – szólalt meg a férfi. – Persze nem volt rá tizenhét évem, de az elmúlt pár napban csak ez járt a fejemben. Részt akarok venni az életetekben. Akármilyen szerepben, amit szánsz nekem.
– Nem tőled féltettem Keelant, és nem akarom megakadályozni, hogy láthasd a fiadat – válaszolt a boszorkány. – Persze nem örültem, hogy a rezervátumban fog dolgozni, de nem akarom távol tartani tőled.
– Vigyázok rá. Megígérem.
– Biztos ne menjek el a rezervátumba érte?
– Biztos. Hagyjuk hadd kezelje ő a helyzetet. Nagyszerű fiú, büszke lehetsz rá.
– Az vagyok. – Egy pillanatig csend állt a beszélgetésbe, mindkettőjüknek annyi mondanivalója volt, mégis annyira nehéz volt. Hermione volt az első, aki megszólalt. – Sajnálom, ami történt.
– Én is sajnálom.
– Az elején kerestelek, de aztán… minden megváltozott. Az apád… Minden megváltozott, amikor találkoztam vele.
– Nem kell bemutatnod. Mindketten tudjuk, hogy milyen – sóhajtott fel a férfi nehezen. – Nem lepődöm meg rajta, hogy megfélemlített. Inkább azon lepődtem meg, hogy hagyta magát lerázni. Merlinre. Megfordult most a fejemben, hogy hazamegyek, aztán a földig rombolom miatta a kúriát.
– És még most is meg akarod tenni?
– Nem, még nem. De haragszom rá. Mindig igyekezett tönkretenni az életem azzal, hogy rám akarta kényszeríteni azt, amit nem akarok. Olyan döntéseket, amikről tudtam, hogy rosszat tesznek nekem. Keelan semmiképp nem lett volna biztonságban a közelében.
– Rettegtem, hogy elveheti tőlem a fiam. Fiatal voltam. Munkanélküli, és nem tudtam mit kezdjek egy gyerekkel. Egyértelműen az apád lett volna jobb helyzetben – szólalt meg Hermione. – Sosem tudtam, hogy paranoiás vagyok vagy tényleg figyeltetnek. Nem is hittem, hogy nagyon meggyőztem a mesémmel. Miután Keelan megszületett nem sokkal, visszamentem a szüleimhez Ausztráliába. Gondoltam, hogy a távolság segít. És különben sem lett volna más választásom. Minden szétesett körülöttem.
– Én sem hiszem, hogy elengedte ezt a történetet – legyintett Draco, aztán elfintorodott. – Ő mindent okkal tesz. Nem akarta, hogy tudjak erről vagy ő sem akart egyszerűen tudomást venni rólatok. Büntetni akart vagy nem volt abban a helyzetben, hogy bármit is tegyen. Nem tudom…. Keelannek és neked nem kellett volna belekeveredni a csatározásainkba. Azt hittem, hogy ha távol tartom magam tőled, akkor te nem keveredsz bele.
– Nem ígértél nekem semmit sem, Draco – kezdett bele Hermione.
– Komolyan? Szerinted én nem tettem olyasmit, amiért hibás lennék? Azt mondtam, hogy szeretlek, és leléptem… És ne hidd azt, hogy ettől jól érzem magam.
– Igaz is. Szemét vagy, Malfoy – jegyezte meg csak úgy mellékesen a boszorkány, majd halványan elmosolyodott. – Feltérképezhetetlenné tetted magad.
– Igen, túl sokáig – bólintott Draco. – Sokat gondoltam rád az elmúlt évek alatt. Gondoltam, hogy megkereslek, de túl büszke voltam és gyáva, hogy ismét eléd álljak. El akartam érni valamit, mielőtt újra a szemed elé kerülök, és nem akartam csalódás lenni. Aztán Merlinre, amikor megláttalak a Prófétában, és megtudtam, hogy megsérültél. Egyből a Szent Mungóba mentem.
– Miért?
– Fogalmam sincs. Csak fogtam egy marék Hop-port, és elindultam. De nem voltál ott.
– Még mindig haragszom – mondta a boszorkány, majd elnyomott egy ásítást.
– De talán már nem átkozol meg.
– Ha ezen múlik a lelki békéd, megteszem – vonta meg a vállát a boszorka. – De nem rád haragszom, hanem a helyzetre.
– Nem ragaszkodom az átkokhoz. – Draco hátrasimította a haját a bal kezével. Hermione akaratlanul is odanézett. Imádta ezt a mozdulatot, annyira rá emlékeztette, hiszen a fiúknak is szokása volt, amikor a gondolatai túlcsordultak. Viszont Draco Malfoyt látni egészen más volt. Fájdalmasan megdobbant a szíve, amikor meglátta a karkötőt, amit még ő ajándékozott a férfinak, hogy elrejthesse a bőrébe égett rúnákat, amiket egykor a szétszakadt béklyótól szerzett.
– Még mindig hordod? – kérdezte meghatottan Hermione. Emlékezett, amikor a kezére tette, fiatal Draco hálás mosolyára. A varázsló kinyújtotta a kezét, mintha először nem jutott volna eszébe, hogy megnézte a csuklóját, pedig gyakran megtette. Akárhányszor rápillantott mindig Hermionéra emlékezett, senki kedvéért nem vált volna meg ettől az emléktől.
– Igen, sosem vettem le – vallotta be végül Draco. Hermione elmosolyodott, majd kinyújtotta a kezét és ujjbegyeivel megérintette a bőrből készült emléket, akarva akaratlanul hozzáért a varázsló csuklójához. Ez az apró, finom érintés borzongatóan hatott Dracóra.
– Látom a Sötét Jeggyel nem bántál kesztyűs kézzel – jegyezte meg a boszorka, majd az ujjai lassan feljebb vándoroltak a férfi karján, az inak megfeszültek. A nők egy része kimondottan undorodott a sebhelyektől, viszont a barnaszemű boszorka nem tartozott közéjük, szinte alig érintette a bőrfelületet, mintha nem akarna neki fájdalmat okozni.
– Egy felbőszült sárkány volt. A kesztyű beleégett vagy a kabát, vagy mindkettő. Már nem emlékszem pontosan. Csúnya heg maradt utána. És egyszer-kétszer még megismétlődött ugyanez. Ez a szakmámmal járó kockázat.
– Gondolom fájt.
– Nem volt egy sima repülés az biztos – sóhajtott fel Draco. – Bár sosem megy simán. Mindig van benne buktató. Résen kell lenni.
– De vigyázol magadra?
– Eddig mindig vigyáztam… Nem, ez így nem teljesen igaz. Vakmerő vagyok és felelőtlen – nevetett fel öblösen a varázsló. – Egészen addig nem gondoltam bele mekkora kockázatot vállalok, amíg meg nem tudtam, hogy van egy fiunk.
– Nos, nem égetheted két végén a gyertyát.
– Nem igazán.
Hermione az ajkába harapott, majd karba tette a kezét. Draco már bánta, hogy egyáltalán kimondta ezt. Annyira vágyott a boszorkány érintésére… de nem mert semmit se tenni.
– Nem akartam eltitkolni előled Keelant – szólalt meg újra Hermione. – Akartam, hogy tudj róla.
– Tisztában vagyok vele – bólogatott a varázsló.
– Annyira őrjítő a tudat, hogy Persis mindent megosztott veled. Könnyebb is így, de nehezebb is.
– Ha ez megnyugtat, akkor elmondom, hogy teljesen kikészültem tőle – vallotta be őszintén Draco. – Mintha ott lettem volna veletek, éreztem, amit te… Egyszerre volt felkavaró, megindító… Biztosan nem így reagáltam volna, ha másképp tudom meg. De nem lenne értelme a veszekedésnek.
– Ezzel tisztában vagyok – bólogatott Hermione, kirázta a hideg. – És igen, én sem hiszem, hogy jó lenne veszekedni emiatt.
– Merlin a tudója mennyire zavaros volt az elmúlt tizenhét évem, de amikor mindent megtudtam… Felelős vagyok mindkettőtökért.
– Megértem, hogy így érzel, de csak egy emberért lehetsz felelős – válaszolta Hermione. – Nekem nem tartozol semmivel. Nekem semmiképpen. És nem is akarom, hogy felelősnek érzed magad értem. Mert ez nem lenne helyes. Keelan azonban már más helyzet.
– De nem voltam ott, amikor kellett – fejezte be a gondolatot a férfi. – Nem tudom, hogy mit éreztem volna, ha tudok róla akkor. Viszont most már tudom, mit akarok.
– Igen, valóban hiányoztál az életünkből, de boldogultunk. A szüleim, aztán később Harry és Ginny sokat segítettek. Persze voltak csalódások is, mint például Ron…
– Meséld el! – kérte Draco. – Hallani akarom. Nem számít, hogy Persistől mit tudtam meg, szeretnék tőled mindent hallani, bármit olyasmit, amit elmondanál nekem.
– Te jó ég – kezdett bele a boszorkány zavartan. – Mindig vártam arra, hogy elmondjam neked. És most… kicsit nehéz.
– Csak mondd el.
– Szóval miután kiderült, hogy terhes vagyok. Sokként ért – folytatta a boszorkány. – Először az anyukámnak mondtam el, majd apának is. Meglepte őket, de támogattak, mindenféle kérdés nélkül. Aztán eldöntöttem, hogy megkereslek, és erről nem tudtak lebeszélni. Egy ideig vártam, de aztán visszamentem Londonban. Azt hittem, onnan könnyebb lesz téged megtalálni.
– Akkoriban még bőven zajlott a kiképzésem Romániában – mondta Draco. – És gyakran utaztunk ide-oda. Azt hittem, hogy Ausztráliában maradsz.
– Én is. De aztán mindent helyre akartam tenni – fújt egyet Hermione. – Persze a szüleim nem akarták, hogy elmenjek. Talán igazuk is volt. De három dolgot akartam: téged megtalálni, Angliában akartam szülni és a barátaimmal felvenni a kapcsolatot. Addigra Mae perével tele volt a Próféta. Gondoltam, már nem probléma, ha elmondom mi a helyzet.
– És nem ment jól, igaz?
– Koránt sem. Naiv voltam. Kissé zavart, és elkövettem egy nagy hibát. Ronnal kezdtem a vezeklést, mert úgy gondoltam megérdemli, hogy tudja, miért mentem el pontosan, és miért szakítottunk. És amúgy is vele lett volna a legnehezebb. Mindent elmondtam neki. Rólad nem akartam beszélni, de aztán… ha egy lavina elindul. Sok szarságot vágtunk egymás fejéhez. Többek közt ezt is.
Hermione megállt egy pillanatra, aztán elhallgatott. Egy pillanatra visszagondolt arra a napra.
– Ő az egyetlen, aki tudja, hogy Keelan a te fiad. Másnak nem mertem elmondani, miután… történt, ami történt. Képzelheted hogyan reagált. A lehető legrosszabbul. Nem akartam tőle semmit sem, csak rendezni mindent, elmondani, hogy miért mentem el akkor, és a szerepünket Mae Raven letartóztatásában. És persze Keelant is el kellett mondanom. De ő azt hitte, hogy vissza akarok menni hozzá, és a nyakába akarom varrni a te gyerekedet.
– Idióta fasz…
– Gondolhatod. Molly Weasley úgy néz rám, ha lát, mint egy véres rongyra. Egy zabigyerek feslett anyjának gondol. Ron pedig… nem lettünk újra barátok. Különben sem lehetettünk volna a szakítás után.
Draco mérgében majdnem összeroppantotta az üvegpoharat. Annyira elkapta az indulat, hogy legszívesebben megkereste volna a kis vörhenyest és kirázta volna a talárjából.
– Ő mindvégig tudta, hogy hol vagyok – tette hozzá leplezetlen dühvel Draco.
– Honnan tudta volna?
– Charlie Weasley tanonca voltam Romániában. Mielőtt aláírtam volna a szerződést, megkértem, hogy senkinek se mondja el hol vagyok. Akkoriban apám még nagy erőkkel kerestetett, és nem akartam megint egy bentlakásos iskolában találni magam vagy valami még rosszabb. Charlie-t persze ez nem érdekelte, a többi oktatót sem igazán, hogy honnan jöttem, hogy ki vagyok. Ráadásul nem én voltam az egyetlen, akinek zűrös múltja volt.
– Charlie tényleg nem az a szószátyár fajta. Persze mesélt történeteket, de te nem kerültél szóba. Viszont Ron, ő hogyan lépett a képbe?
– Eljött a kis nőcskéjével amikor Romániában tanonc voltam, az első évem után történt. Összevertük egymást. Napokig voltunk a gyengélkedőn. Évekig azt hittem, hogy csak szimpla bosszú miatt, de… Eszembe sem jutott, hogy tudhat rólunk. Nem akarom őt hibáztatni minden rosszért, de ez végtelenül aljas húzás volt. Csak szólnia kellett volna.
– Hogy mondod? – emelte fel a hangját Hermione.
– Rögtön eszembe jutott, miután megkaptam Persistől az emlékeket. Az egy emlékezetes verekedés volt. Miért is vert volna össze Weasley annyira? Homályosan emlékszem a részletekre. Szóváltás, aztán verekedés, szerintem még meg is átkoztuk egymást. Teljesen begőzölt, amikor meglátott – fejezte be a varázsló a mondandóját. Minden idegszálával a boszorkányt figyelte, aki megremegett az elfojtott indulattól. – Senkinek sem árulta el, hogy miért tette. Csak hazament.
– Nem vártam tőle mást – szólalt meg a boszorkány. – Már nem vagyunk barátok.
– Ez igazán meglepő. De meg tudom érteni.
– Nem sokat beszéltünk az elmúlt évek alatt. Ő néha próbálkozik, de… nem tudnék többet megbízni benne. – Hermione felsóhajtott. – A sértett önérzet egy dolog, de ez… Akkor sem akart mellém állni, amikor megtehette. Harry próbálkozott kibékíteni minket, de aztán ő is feladta.
– És Potter?
– Harrynek nem mondtam el mindent. Máig nem tudja ki Keelan apja, néha persze előkerül a téma, viszont sosem rontott rám semmiért. Se Ginny, pedig Molly őt is igyekezett ellenem hangolni. Harryt eleinte nem is érdekelte ez az egész, valószínűleg azért, mert nem voltam túl jó állapotban, amikor újra beszéltem vele, és ő tapintatosabb volt mindig. Az ominózus találkozás apáddal, aztán a koraszülés. Kész katasztrófa volt minden. Egy hónapig azon aggódtam, hogy Keelan életben marad-e, utána azért nehogy elvegyék tőlem. És kénytelen voltam visszamenni Ausztráliába három évre. Leveleztünk Harryvel, de neki is megvolt a saját élete. Ginny és a gyerekek.
– És nem akartál ott maradni? – kérdezte Draco.
– Nem tudtam elképzelni, hogy ott éljek – rázta meg a fejét Hermione. – De összeszedtem magam, és jó volt a szüleimnél lakni. Tanultam, főleg védővarázslatokat, és dolgoztam. Keelan pedig több örömöt hozott az életembe, mint arra számítottam volna. Csak hiányzott egy csomó minden. És azt akartam, hogy Keelan majd Roxfortban tanulhasson. Visszamentünk. Befejeztem az aurorképzőt, beléptem a tesületbe. Elteltek az évek. És most itt vagyunk.
– Pontosan ott, ahol lennetek kell – szólalt meg a varázsló.
Hermione halkan felnevetett.
– Ha hiszünk a sorsszerű dolgokban, akkor igen, pontosan ott, ahol lennünk kell. De most már szívesen hallanék rólad.
– Nem tudom, hol kezdjem – rázta meg a fejét a férfi. – Romániába mentem képzésre. Tudtam, hogy oda kell mennem. Kihívás volt, egy erőpróba, sokkal keményebb, mint arra számíthattam volna. Az volt benne a legjobb, hogy senkit nem érdekelt ki vagyok, és nekem kellett egyedül boldogulnom. Felszabadító érzés volt. Igazi barátokat szereztem. Baromi nehéz is volt olykor-olykor. Aztán egy évet tanultam Magyarországon, ahol a legveszélyesebb mennydörgőkkel dolgoztam életemben. Rengeteget utaztunk a csaptattal, és tanulmányoztam a sárkányokat.
– És hogyan kerültél ide?
– Ez egy régi rezervátum, és úgy döntöttem visszajövök, amikor Morgana a válása után átvette a helyet. Nem akartam vándorolni a rezervátumok között. Kellett egy fix pont. Ezt a helyet pedig nagyon is kipofoztuk. Most is bővítjük folyamatosan. Sárkánytojásokat importálunk és exportálunk – mondta Draco.
– Úgy hallottam nagyon sikeres a hely – jegyezte meg Hermione.
– Igyekszünk – bólintott a varázsló. – Szeretem, amit csinálunk. És még mindig élvezem.
– Úgy örülök neki, de tényleg őszintén – mosolyodott el a boszorkány. – Mesélsz még róla?
– Igazából mindenhonnan hozunk sárkányokat. Szaporítjuk és kikeltetjük őket. Vadon élhetnek, és háborítatlanul. Jó volt ebben részt venni. És nem voltam egyedül. Perselus itt élt Wallban – folytatta tovább Draco. – Náluk laktam egy ideig. Imádtam a Piton gyerekeket, és mindegyiknek én vagyok a keresztapja. A családom lettek.
– És az igazi családod?
– Miután visszajöttem Angliába úgy gondoltam, hogy fel kell vennem anyámmal a kapcsolatot. Addigra már nem tudtak semmibe se beleszólni. Apám persze meg akarta próbálni – sóhajtott fel Draco. – De nem voltam olyan helyzetben vagy pozícióban, amit elvehetett volna tőlem. Moragana pedig elküldte a jó büdös francba. Anyám pedig nem hagyta, hogy újra eltűnjek. De nem találkozok velük túl gyakran. Még mindig feszült köztünk a helyzet.
– Sajnálom.
– De ne beszéljünk róla, ha lehet.
– Túl sok volt ez így Walpurgis éjszakáján – fújta ki a levegőt Hermione.
– Rendben – bólintott Draco. Majd mindketten hallgattak egy kicsit. – Hidd el, ha tud Keelanről, akkor egyből megkerestelek volna! Biztonsági okokból rejtettem el magam, mert nem akartam, hogy apám rám találjon megint, aztán újra béklyót tegyen rám, mielőtt szembe tudnék szállni vele.
– Legalább megütötte a guta, amikor megtudta, hogy sárkánygondozó lettél? – mosolyodott el Hermione.
– Sajnos nem, de mindig felmegy benne a pumpa, ha találkozunk és szóba kerül. Persze mindig szóba kerül, és… mindig remek veszekedési alap. Túlontúl sok az ellentét ahhoz, hogy ezt képesek legyünk áthidalni. Amikor már azt érzem, elértünk valami fordulóponthoz, bebizonyítjuk egymásnak, hogy mégsem. De fenntartunk egy jó kapcsolatot.
– Sajnálom.
– Tényleg nem kell – rázta meg a fejét a férfi, majd kinyújtotta a kezét, és gyengéden végigsimította a boszorkány arcát. – Én csak egyetlen egy dolgot sajnálok.
– Micsodát?
– Hogy nem voltam veled, amikor kellett. Késő már a bocsánatkéréshez?
Hermione a szemébe nézett. A mogyoróbarna tekintet, mindent elárult Draco számára. A résnyire nyíló ajkak csábítóak voltak, de várt egy jelre vagy akármire, ami engedte, hogy tovább lépjen. Mindkettőjük szíve megdobbant.
– Még nem késő – suttogta a boszorkány. Őrültség vagy nem, de nem tudott neki ellenállni, úgy ahogy tizenhét éve sem. A köztük lévő távolság egyre csak csökkent. A férfi egyik kezével beletúrt a göndör hajzuhatagba, a másikat rácsúsztatta a boszorka törékeny derekára és magához vonta. Egy hosszú pillanatig csak egymás homlokát összeérintve ültek egymás mellett. Aztán Hermione két tenyerébe fogta a varázsló arcát, ami most kissé borostás volt. Újabb apróság, amivel lázadt a Malfoy tökéletesség ellen.
– Hiányoztál nekem! – mondta halkan Draco, aztán megcsókolta. Mámor volt, maga a sötét vágy, ami pontosan olyan, amilyenre emlékeztek, csak most még elemibb, még égetőbb, amibe beleremegett mindkettőjük lelke.
A jövő egyszeriben már nem tűnt olyan sötétnek és magányosnak, mint tegnap ilyenkor.
hozzászólások: 2
feltöltötte: Nyx | 2024. Dec. 08.
by Aglent @ 2024 Dec 12
Szia!
Na, végre megvolt a találkozás! Hurrá! :)
Bevallom, először kicsit csalódott voltam, hogy már megint "csak" futólag találkoztak és "csak" egy csók volt, aztán Draco már el is tűnt. Persze tetszett a jelenet és örülök, hogy még mindig odavannak egymásért, csak én a beszélgetésüket vártam már nagyon. Igaz, nem egy buli kellős közepén kell 17 évet megbeszélni.
Szerencsére rögtön tudtam olvasni a folytatást. Nagyon tetszett ez a fejezet. Örülök, hogy nem veszekedtek, nagyon jól megírtad, érdemes volt várni rá.
Kicsit meglepődtem, hogy Draco elmondja Keelan-nek, hogy ő az apja. Azt hittem, együtt fogják elmondani neki, de végülis remek alkalom volt, amit Draco nem hagyott ki.
Most azt várom, mikor fognak hárman együtt beszélni.
Rontól nagyon aljas húzás volt, hogy nem szólt Hermionénak, hogy Draco Romániában van. Pedig tudta, hogy a nő keresi őt.
Az Abby-Keelan szál kezd nagyon tetszeni. Kíváncsian várom a folytatást.
Hú, nagyon örülök, hogy ilyen hosszú lesz a sztori és még novellák is lesznek hozzá! :)
Jaj, ne is írj semmi spoilert! Nem szeretnék semmit előre tudni!
Köszönöm szépen a jókívánságokat. Múlt hétfőn voltunk Bécsben, nagyon szép volt, nagyon jól éreztük magunkat.
Na, végre megvolt a találkozás! Hurrá! :)
Bevallom, először kicsit csalódott voltam, hogy már megint "csak" futólag találkoztak és "csak" egy csók volt, aztán Draco már el is tűnt. Persze tetszett a jelenet és örülök, hogy még mindig odavannak egymásért, csak én a beszélgetésüket vártam már nagyon. Igaz, nem egy buli kellős közepén kell 17 évet megbeszélni.
Szerencsére rögtön tudtam olvasni a folytatást. Nagyon tetszett ez a fejezet. Örülök, hogy nem veszekedtek, nagyon jól megírtad, érdemes volt várni rá.
Kicsit meglepődtem, hogy Draco elmondja Keelan-nek, hogy ő az apja. Azt hittem, együtt fogják elmondani neki, de végülis remek alkalom volt, amit Draco nem hagyott ki.
Most azt várom, mikor fognak hárman együtt beszélni.
Rontól nagyon aljas húzás volt, hogy nem szólt Hermionénak, hogy Draco Romániában van. Pedig tudta, hogy a nő keresi őt.
Az Abby-Keelan szál kezd nagyon tetszeni. Kíváncsian várom a folytatást.
Hú, nagyon örülök, hogy ilyen hosszú lesz a sztori és még novellák is lesznek hozzá! :)
Jaj, ne is írj semmi spoilert! Nem szeretnék semmit előre tudni!
Köszönöm szépen a jókívánságokat. Múlt hétfőn voltunk Bécsben, nagyon szép volt, nagyon jól éreztük magunkat.
by Nyx @ 2024 Dec 12
Szia, Igen-igen, végre megvagyunk a nagy találkozással. Úgy szerettem volna, ha több esélyük lesz, mint amilyen korábban volt a rossz csillagzatok alatt, és határozottan más alapokra építkezhessenek a későbbiekben. A beszélgetésüket nagyon nehéz volt megírni, és még közel sem beszéltek meg mindent, de majd szépen lassan. Veszekedést semmiképpen nem akartam írni nekik, mert majd persze fognak, de ne emiatt. Keelan létezése nem lesz sosem vita tárgya, a tettei majd inkább.
Már nem emlékszem, hogyan jutottam arra, hogy így lesz ez jó, ha Draco mondja el Keelannek, hogy ki is ő. Szerettem volna néhány belsőséges apa-fia jelenetet. Ez egy olyan hirtelen, impulzív pillanat lehetett neki, amikor el kellett mondania. A következő fejezetek egyikében meglesz az a beszélgetést Keelannek, így már újra hármasban.
Igen, Rontól ez bőven aljas húzás volt szerintem is. És az szerintem nem mentség, hogy sértődött volt. Ráadásul akármikor elmondhatta volna, de nem tette soha.
Örülök, hogy a két ki tininek tetszik a kapcsolata. Kis cukikáim, szeretem őket írni, és még bőven lesz közös kalandjuk. Igen, igen, baromi hosszú lesz. Remélem, hogy végig fent tudom tartani az érdeklődést. Bízzunk benne. Jaj, nem nem, mindenképpen tartom a számat. Nem szeretnék semmiképpen se spoilerezni.
Jajj nagyon örülök, hogy jól éreztétek magatokat és jól sikerült az út. Nekem még nagy kedvencem London és a karácsony. Mindig visszavágyom oda.
Már nem emlékszem, hogyan jutottam arra, hogy így lesz ez jó, ha Draco mondja el Keelannek, hogy ki is ő. Szerettem volna néhány belsőséges apa-fia jelenetet. Ez egy olyan hirtelen, impulzív pillanat lehetett neki, amikor el kellett mondania. A következő fejezetek egyikében meglesz az a beszélgetést Keelannek, így már újra hármasban.
Igen, Rontól ez bőven aljas húzás volt szerintem is. És az szerintem nem mentség, hogy sértődött volt. Ráadásul akármikor elmondhatta volna, de nem tette soha.
Örülök, hogy a két ki tininek tetszik a kapcsolata. Kis cukikáim, szeretem őket írni, és még bőven lesz közös kalandjuk. Igen, igen, baromi hosszú lesz. Remélem, hogy végig fent tudom tartani az érdeklődést. Bízzunk benne. Jaj, nem nem, mindenképpen tartom a számat. Nem szeretnék semmiképpen se spoilerezni.
Jajj nagyon örülök, hogy jól éreztétek magatokat és jól sikerült az út. Nekem még nagy kedvencem London és a karácsony. Mindig visszavágyom oda.
| név: | Remember me |
| e-mail: | (optional) |
| smile: |         |
| Captcha | |
Powered by CuteNews