27. fejezet
Romoknál

Minden csontja fájt, mintha összezúzták volna mindenét. Keelan idegen helyen ébredt, mély csend vette körül. Egy ideig csak a faház plafonját figyelte. Hallgatta a természet hangjait. Hosszú percekig feküdt ott mozdulatlan. Egyedül volt, de ezt nem bánta, mert volt min gondolkodnia. Abby, a szülei, a tegnapi verekedés – csak hogy a legjobbakat említsük. Lassan elkalandoztak a gondolatai. Nem is volt képes rangsorolni a fajsúlyos események sorozatát, amik tegnap történtek vele. Talán a legnagyobb rejtély megoldása, vagyis az apja kiléte, hatott rá a legfelkavaróbban, és ezt nem előzte meg Abbyvel váltott csókja sem. Felnyögött, mintha minden egyszeriben a feje tetejére állt volna az élete. Ahhoz képest, hogy ennyi minden történt vele meglehetősen nyugodtan aludt, sőt kipihenten ébredt, természetesen a végtagfájdalom ellenére is.

Körbenézett a helyiségben. Egy szinte teljesen ismeretlen férfi otthona volt ez, akit még alig ismert. Kedvelte, de… És ott volt az a „de”, ami miatt minden annyira zavaros lett. További kérdések, vádaskodások és minden más, mire itt nem talált választ. Valamiért otthonosnak találta a faházat, ami tele volt az apja személyes holmijával. Minden funkcionális, rendezett és mindenféle luxust nélkülöző volt.

Megmasszírozta a homlokát, majd lassan felült az ágyban. A feje egy kicsit kóválygott, de legalább jól vagy legalábbis olyan állapotban volt, amiről, ha megkérdezik, akkor kapásból azt mondta volna, hogy köszönöm, jól vagyok. Megtapogatta a bordáit, amik már valószínűleg összeforrtak a Malfoy-féle kezelésnek köszönhetően. Draco ugyan nem ért vissza az éjjel, legalábbis Keelan nem látta ennek nyomát. Szívesen beszélt volna újra Dracóval, tengernyi kérdése lett volna, viszont valami azt súgta, hogy a következő alkalom, amikor újra beszélnek akkor lesz, ha az anyja is jelen lesz. A gyomra fájdalmasan összeszűkült, amikor arra gondolt, hamarosan két szülővel kell beszélnie. Keelan nem akart erre gondolni, túlságosan is felkavaró volt a számára.

Vett egy mély levegőt, majd úgy döntött ideje felfedezőútra indulnia. Legalább most nem zavarta senki se abban, hogy körbenézett itt. Más esetben persze nem tette volna, de ez mégiscsak az apja otthona. Kibotorkált a nappaliba, aztán szemügyre vette a berendezést. Itt is minden funkcionális és kényelmes volt, de semmi olyasmi, ami túlságosan is személyessé tette volna, mindössze néhány varázsfénykép a kandallópárkányon. Jobbára a Piton család mozgó képmásai integettek felé, némelyiken Draco is rajta volt, aztán sárkánygondozók csoportképei sorakoztak szép egymásutánban, egy másikon egy megtermett magyar mennydörgő következett. Keelant ajtó csapódás zökkentette ki a nézegetésből.

– Jó reggelt! – köszönt Beau vidáman. – Látom, felkeltél.

– Jó regg… uhh, de rosszul néz ki az arcod – mondta Keelan, majd vágott egy fintort. – Kéne rá valami kenőcs.

– Tanuld meg, cimbora, hogy a pasik sem szeretik hallani, ha ramatyul néznek ki – vigyorgott a varázsló, aztán megveregette a hollóhátas vállát, bár kissé fájdalmas volt ez a baráti gesztus. – Hogy érzed magad?

– Megvagyok – válaszolt Keelan az oldalát masszírozva. Ez közelebb állt a valóságos érzéseihez, mint a jól vagyok. Beau-nak valamiért nem tudta ezt kimondani. – Azt hiszem, már minden csontom ép. Kissé még fáj itt-ott, de sokkal jobban vagyok.

– Örülök – bólogatott a másik varázsló elégedetten. Elvégzett pár varázslatot, aztán ő is gyógyultnak tekintette a hollóhátast. Persze nem tudta nem észrevenni a fiú komor arckifejezését. – Valami baj van?

– Nem vagyis… nem tudom – kezdte az ifjú Granger. – Tényleg nem tudom, mi van velem igazából.

– Elmondhatod, ha akarod – váltott hangnemet Beau. Merlin a tudója, de megértette milyen zűr van most a barátja fejében. – Remekül tudok hallgatni. De tanácsra ne számíts.

– Az apámról van szó.

– Értem – mondta Beau, majd nekitámaszkodott a komódnak.

– Draco az…

– …apád – fejezte be az ausztrál. – Tudok róla. Bár csak rátok kell nézni.

– Értem… Tudod… Annyi éve vártam, hogy találkozzunk és tegnap végre megtörtént – kezdett bele a fiú, s egyszer csak megtalálta a szavakat. – Nem tudom, hogy mit gondoljak, érezzek, és ez nagyon… Sosem szoktam ilyenekről beszélni. Az anyám… nos, igyekezett mindig rövidre zárni a témát, ha szóba került az apám… Szóval… nem tudom mi lesz.

– Nem lehet könnyű sem neked, sem a mamádnak, sem az apukádnak – sóhajtott fel nehezen Beau, majd biztatóan megveregette a vállát. Bár tudott volna jó tanácsot adni… de valahol mélyen tudta milyen Keelannek.

– Dracóról van szó – szólalt meg Keelan hosszú hallgatás után. Beau nem válaszolt azonnal, de a fiú rögtön kitalálta, hogy ő már régen tudott róla, viszont még csak haragudni sem tudott érte. – Én… kedvelem.

– Tudom. Nem is kell mondanod semmit sem – bólogatott a varázsló. – Nagyon hasonlítotok egymásra, de nem csak a külsőtöket tekintve, bár még nem ismerlek annyira. Ah, kölyök, nem irigyellek ezért a helyzetért, viszont tudom, hogy meg fogjátok ezt oldani.

– Semmit sem tudok róla szinte, és ez zavar… Mégis csak az apám, nem kellene tudnom valamit róla? Valamit, bármit? Nem igazság, hogy anyám semmit sem mondott róla. Az sem, hogy nem ismerhettem meg hamarabb.

– Mindennek oka van, amit majd elmondanak neked. Ebben biztos lehetsz. Itt az egész nyár, és egy kicsit több, hogy megismerd apádat – mosolyodott el Beau. – Draco jó ember, remek mester. Néha olyan nekem, mint egy gondoskodó báty, aki néha seggbe rúg, ha kell. Jól ki fogtok jönni egymással.

– Biztos vagy benne? – kérdezte kissé kétkedve Keelan. – Én ebben annyira nem vagyok biztos. Nem is biztos, hogy… akar az apám lenni.

– Persze, hogy hülyeségeket beszélsz. Nyilván kell egy kis idő, de miért ne akarna? Mióta tudja, hogy létezel azóta rágódik rajta. És még Morganával is szembe szállt volna, hogy a mestered lehessen, bár nem ő fog kiképezni – magyarázta Beau, majd megrázta a göndör fürtjeit. – Majd kialakul minden. Csak ne kezdj lázadni olyan nagyon. Hidd el, tapasztalatból mondom! A nevelőapámnál nem vált be, nem tudtam elűzni. Ha tudnád mennyi szarságot megcsináltam… főleg kamaszkoromban, majd utána…

– Elmeséled?

– Nem, nem, nem adok ötleteket – emelte fel a kezét Beau. – Most már jó útra tértem. Csak kövesd el a saját hibáidat. Találj ki valamit magad. Úgy hallottam, hogy okos gyerek vagy, akkor keress magadnak valami inspirációt.

– Köszönöm! Jó fej vagy!

– Ne hozz zavarba! Sose adok senkinek se tanácsot, és a lelkizés se az én műfajom, de remekül tudok hallgatni. – Aztán a fiú kezébe nyomott egy sötétkék pólót és egy háromnegyedes farmert. – Hoztam neked váltóruhát.

– Kösz! Rendes tőled, de tényleg. Jövök eggyel, amiért az a barom kiütött.

– Na, azért nem kell a nyakamba ugrani – sóhajtott az ausztrál, majd jelentőségteljesen hátralépett. Akármennyire is tagadta, jó érzés volt a fiatal varázsló hálája. – Az öreg is gondolt volna rá, de nem jött vissza az éjjel.

– Hova ment?

– Nem mondta. Nagyon ki volt bukva, ahogy láttam. Gondolom, neki is bőven van min gondolkodnia – csevegett tovább Beau. – Mindegy is, legjobb lesz, ha elmész fürdeni, aztán felöltözöl. Tiszta törölköző van a szekrényben. Hamarosan megismered a tanítómestered is. Izgis lesz ez a nap.

A varázsló nem zavartatta magát, mintha a saját faházában lenne, elindult a konyhába és elkezdett kutakodni. Keelan követte a varázslót.

– A mimet ismerem meg?

– A mestert, a gurut, a szakit, a főnököt…

– Tudom mi az a tanítómester.

– Akkor minek kérdezel? – tárta szét Beau a karját, aztán elkezdett kutakodni a konyhában gumicukor után. Valószínű Draco számított ilyesmire, ugyanis sehol sem volt a finomságból. Majd teli szájjal folytatta: – Azt mondják rólad, hogy van sütnivalód. Talán mégsem így van?

– Mert nem értem, miért kell nekem mester?

– Gyakornok leszel, nem? Mégis mit gondoltál majd egyedül engedünk mászkálni a böhöm nagy sárkányok között, hogy aztán egyedül nyújts fogászati kezeléseket magyar mennydörgőknek? Úgy tudtam, hogy okos kölyök vagy. Szóval nem tudom minek teszel fel idióta kérdéseket. Mindegy is. – Beau legyintett egyet, aztán megint bekapott néhány gumicukrot. – Haver, ez egy rohadtul veszélyes hely. Odakint minden meg akar ölni, csak mondom. Ha bemész az erdőbe, mindig legyen nálad pálca és minden, amit a mestered jónak lát. A tábor biztonságos, de az erdőben… figyelj mindenre, ami mozog a bozótban.

– Tudom, hogy veszélyes hely. Igazából tudom, hogy mi ez a gyakornoki program, Morgana elmondott mindent – vallotta be Keelan. – Jó bulinak tűnt, és nem kell otthon penészednem egész nyáron.

– Ez elit varázsló képzés, szóval a legjobb buli, amit el tudsz képzelni – avatta be Beau széles vigyorral. – De nem ám a kis gyíkok közé mész, hanem a nagyok közé.

– Komoly?

– Persze. És kell egy mester, aki végigkíséri a fejlődésedet – magyarázta nagy komolyan magába tömött némi csokibékát –, segít, támogat és cseszeget.

– És ki lesz az?

– Finn Donovan. Magas, fekete hajú, nagy orrú, ír varázsló – adta meg a személyleírást Beau. – Rendes fickó, de nem hozd szóba a sárkányharapást, még mindig érzékenyen érinti. Ha felbosszantja magát, akkor képes hóesést vagy jegesesőt csinálni, és még csak nem is kell megerőltetnie magát.

– Ő a Donovan klán tagja.

– Ezt ne említsd neki. De igen – bólogatott az ausztrál. – Hagyd neki, hogy ő mondja el a történetét. Akkor és amikor akarja. El fogja. Hosszan. Néha röviden.

– Kösz az infót.

– Nincs mit. Mi tanoncok tartsunk össze. Reggeli?

– Elmegyek fürdeni, aztán mehetünk.

– Kint megvárlak – mondta Beau. Keelan már csak az ajtócsapódást hallotta. A fiú fáradtan sóhajtott fel, aztán gyorsan lezuhanyozott és felöltözött.

Nem sokkal később már Beau és Keelan az étkezde felé baktattak. Persze az ausztrál most sem tudta befogni a száját, folyamatosam beszélt. Keelan szerint néha még levegőt sem vett.

– Ha nem sietnék, akkor megmutatnám neked a tábort – csevegett Beau. – De van egy kis dolgom ma délelőtt.

– Semmi baj, majd úgyis megismerem később.

– Persze. Finn és Skót szerintem körbevezet majd, ha akarod – bólogatott az ausztrál varázsló, miközben Freya faháza felé sandított. Sajnos nem látott semmilyen mozgást. – Remélem, hogy éhes vagy.

Keelan most jött rá, hogy valóban tegnap este óta nem evett semmit sem. Majd eszébe jutottak a barátai is, aztán elcsigázottan nyomott egy káromkodást.

– Mi a baj?

– Semmi csak a barátaim – válaszolt kissé idegesen. – Csak úgy otthagytam őket, amikor tegnap… tudod…

– Oh, ez gáz, de biztosan nem fognak haragudni.

– Az, de már szerintem tovább is mentek a kviddics táborba – magyarázta Keelan. – Annyi minden történt és megfeledkeztem róluk.

– Ne emészd magad ezen! De ha akarod, akkor megmutatom, hol vannak a baglyok faluban, és küldhetsz nekik pár sort – mondta a varázsló megértően. – Lesz még itt pár rendezvény, akkor majd elhívjuk őket.

– Köszönöm. Nagyobb bunkó már nem lehetek a szemükben – folytatta bűnbánóan a varázsló. – Francba.

– Ha elmondod nekik, hogy miért tetted nem leszel az.

– Nem hiszem, hogy el kellene mondanom a teljes igazságot – mondta a hollóhátas fiú. – Végül is nem csak rólam van szó. És… nem hiszem, hogy ő szeretné, ha még többen tudnának erről.

– Áh, Abby Piton, hát persze – bólogatott Beau, majd elmosolyodva megbökte a könyökével Keelant. – Fülig beleestél, igazam van?

Keelan vörös fejjel és haragos tekintettel nézett a varázslóra. Még ő maga sem tudta, hogy mit érezzen Abby iránt, és most ez volt a legkisebb gondja. A szívében az érzések kavarogtak, az agyában pedig gondolatok és kérdések, jó lett volna sorban feldolgozni minden traumát és újdonságot.

Beau úgy gondolta, talán egy kicsit messzire ment, de sosem tudott lakatot tenni a szájára. Imádta cukkolni a társait. A haragos Draco tekintet még egy kamasz fiútól is hátborzongató volt.

– Honnan is tudhatnám? Van valami, határozottan van valami – szólalt meg végül a Granger fiú, miután képes volt normál hangnemben válaszolni. – Abby… egy komplikált eset. Nem is lehetne változékonyabb, mint a tavaszi időjárás.

– Bonyolult, bonyolult, mi ebben a bonyolult? – forgatta meg a szemét Beau. – Tetszel neki, ő meg neked. Ennyi az egész. Randizzatok.

– Miért közted és Miss Donovan között mi van? Elvégre együtt jöttetek el a Walpurgis-éji bulira – vigyorgott Keelan. – Láttam, hogy nézel rá. Mint az occamy a zsákmányára. Annyira nem fájtak a bordáim, hogy ne lássam hogyan is néztél Freyára.

– Ez viszont bonyolult – jegyezte meg az ausztrál varázsló komoly arckifejezéssel. – Nagyon-nagyon bonyolult. Az ilyen kis gyíkok, mint te nem értik meg.

– Miért lenne az? Tetszik neked, nem? – vigyorodott el hamiskásan Keelan, és egyúttal Beau ellen fordította a saját szavait. Az ausztrál elgondolkodva összepréselte az ajkait miközben a varázsló folytatta a mondandóját: – Ez nekem nagyon egyszerűnek tűnik. Randizzatok.

– A jéggé fagyásomat akarod te is? Nem megy ez annyira egyszerűen – magyarázta Beau, aztán csak elhúzta a száját. – Borzasztóan nehéz a helyzetem.

– Ezt nem értem teljesen.

– Addig jó. Leköteleznél vele, ha Finn előtt nem említenéd Freyát és engem, oké? – kérte egy nagy sóhaj közepette Beau. – Majd megtudja, amikor eljön az ideje.

– Persze, de miért?

– Mert Freya a húga – magyarázta Beau.

– Ohh, persze, gondolhattam volna.

– Menjünk be inkább! Éhen halok. – Azzal Beau szokásához híven belökte az ajtót, aztán az asztalok mellett elsétálva egyből Finnhez és Skóthoz igyekezett. A két varázsló éppen a reggeli teendőket vitatta meg, amikor az ausztrál csak úgy befurakodott közéjük. – Jó reggelt, fiúk! Hadd mutassam be a tanoncodat, Finn! Keelan Granger a rettenhetetlen sárkányvadász. Keelen ők pedig itt a szakma öregjei.

– Finn Donovan – köszöntötte egy kézfogással a megilletődött Keelant a magas, fekete hajú, ír varázsló. – Ne törődj Beau-val! Néha egy kicsit lökött.

– Még, ha csak lökött lenne – legyintett Skót. – Mi már ismerjük egymást, igazam van?

– Igen – bólogatott a fiú megilletődötten.

– Draco már elmondta neki, hogy az apukája – jegyezte meg Beau. A három varázsló egyszerre meredt rá. A hebrencs ausztrál vállon veregette Keelant, aztán megforgatta a szemét, amikor a döbbent arcokra nézett. – Most mi van? Szeretném, ha mindenki felzárkózna a történet fonalához.

– Tapintatosság? Rémlik? Nem kell mindent mindjárt elpofázni – magyarázta Finn. – Még meg sem… Hagyjuk! Most inkább keress valami reggelit, Keelan, aztán megbeszélünk pár dolgot, ha már eljöttél ide, és a vasárnapodat ránk áldoztad.

– Ööö… rendben.

– Várjunk egy kicsit! – szólalt meg Skót. – Mitől vagytok ilyen nyúzottak mindketten? Úgy néztek ki, mint akiket jól helyben hagytak.

– Jaj, Skót, most komolyan azt akarod mondani, hogy szarul nézünk ki? – sóhajtott fel Beau teátrálisan. – Ez annyira nem szép tőled.

– De most, hogy nézlek, valóban, Beau-tiful, ma nem vagy beautiful – jegyezte meg Skót, miközben Beau kissé meggyötört képét nézte. – Mi a fene történt? Beleszaladtál egy ökölbe?

– Mindkettőtökkel valami hasonló történt – erősítette meg Finn, és fürkésző tekintettel vizslatta a két tanoncot, akik közül egyik se akart a szemébe nézni. – Keelan úgy néz ki, mint akinek egész éjjel bordaforrasztást kellett elszenvednie. Beau neked meg monoklid van. Mi történt? Meséljétek el!

– Egy kis verekedés, egy egészen kicsi – vonta meg a vállát Beau. – Néha előfordul az ilyesmi. Tudod ellentétek, nagyon nagy düh, aztán elszabadult öklök. Nincs Walpurgis-éji buli verekedés nélkül.

– Mintha te tudnád – mordult fel Skót. – Nem vagy itt olyan régóta.

– Máshol is ünneplik, oké? – horkantott fel az ausztrál.

– De ugye nem ti ketten verekedtetek? – kérdezte Finn egy gyanakvó pillantással.

– Tesók vagyunk, haver! Mi nem verekszünk egymással – hördült fel Beau, mintha valami égbekiáltó szemétséget hallott volna, aztán átkarolta Keelan vállát. – Tanoncok összetartanak különben is. Keelannek volt egy kis nézeteltérése, amibe belekeveredtem. Ennyi az egész.

– Aham, de a húgom veled volt tegnap…

– Nem gondolod, hogy ő is beszállt a verekedésbe – nevetett fel Beau, aztán megcsóválta a fejét. – Freya Abbyvel visszajött a táborba, aztán csajos estét tartottak, akármit is jelentsen ez.

– Nem láttam őket az este – morfondírozott Finn.

– Nem is hiszem, hogy bevettek volna az esti buliba. Hacsak nem támadt ellenállhatatlan vágyad körmöt festetni a húgod faházába vagy egy varangydudva pakolást felpattintani – ontotta magából Beau. – Késő este Freya hozott nekem fagyasztott zöldbabot. Rendes csaj.

– Szóval te voltál – mutatott rá Finn. – Te nyúltad le a zöldbabomat.

– Minek kellett volna a neked az? – kérdezett vissza a férfi. – Hidd el a zöldbabod nem is szolgálhatott volna nemesebb célt! Ma már jobban nézek ki, mint tegnap.

– Meg akartam enni ma ebédre – morogta a barátja. – Azzal szolgált volna nemesebb célt, ha megehetem.

– Fura egy ízlésed van, haver.

– Elárulnád mégis, hogy akkor mit egyek?

– Van még marhahús a hűtőben – vonta meg a vállát Beau. – Az finomabb. Grillezzünk délután a tóparton.

– Ma nem – sóhajtott Finn. – Raport lesz Morganánál.

– Megint?

– Megint. Valaki csinált megint valamit, amit nem kellett volna – nézett rá fél szemmel az ír varázsló. – Nem tudsz semmi szokatlanról?

– Ne nézz már rám! – kérte ki magának az ausztrál, egy pillanatig elgondolkodott, mintha sorra venné a csínytevéseit, aztán megszólalt: – Jó voltam.

– Biztos senkinek se kented be a fogkeféjét erős paprikával? – kérdezte Skót, miközben igyekezett felvenni a szemkontaktust a botcsinálta tanonccal.

– Mostanában nem.

– Az te voltál? – méltatlankodott Finn, akinek a zöldbab után ezt már kezdett sok lenni. – Rá fogsz cseszni erre, haver.

– Véletlen volt – szabadkozott a varázsló. – Néha csak úgy ráng a kezem.

– És pont a fogkefém felett? – kérdezett vissza az ír varázsló. – Majd nekem is megrándul a kezem, ha beírlak egész hétre trágyát hordani.

– Ne már! Piszkosul sok véletlen van, haver.

– El tudom képzelni mennyire – nevette el magát Hayden. – Veled mindig valahogy minden véletlenül történik.

– Egyébként nem hinném, hogy pontosan ezért hívott volna össze értekezletet. Muszáj menni Morgánához? – terelte el a témát Beau.

– Szólt neked?

– Nem.

– Akkor neked nem kell menned.

– Akkor jó – sóhajtott fel megkönnyebbülten a férfi.

– Csak nem programod van, Szépfiú? – kérdezett rá Skót.

– Igen, ha már így megkérdezted.

– El is árulod, mégis mi jobb programot találtál magadnak, mint részt venni a vasárnapi ügyeletesek munkájában? – érdeklődött kíváncsian Finn.

– Freyát kísérem el a kelta romokhoz – jelentette ki szenvtelenül a varázsló. – Még összeszedek egy kis kaját, aztán itt se vagyok.

Skót eközben felkapta a fejét, aztán feszülten figyelte a jelenetet. Lopva felnézett a mennyezetre, de még sehol sem látott egy hópelyhet sem. Szóval Finn egyelőre nem vette rossz néven, hogy Beau Freya körül legyeskedik. Időközben Keelan is visszatért az asztalhoz a reggelijével.

– Miért mennétek oda? Nincs ott semmi érdekes.

– De rúnák vannak, és az valamiért érdekli a húgodat, ördög tudja miért – vonta meg a vállát nem törődöm módon Beau. – Gondoltam jó, ha nem egyedül megy oda.

– Rúnák? – nevetett fel Skót. – Biztos azért mentek kettesben…

Beau egy sötét pillantást váltott kollégájával. Persze Finn ezt nem vette észre, mert lázasan matatott a pergamen jegyzetei között, neki már az is elég volt, hogy Freya nem egyedül sétál a környéken. A takarmányadagok kiszámítása sokkal jobban izgatta, no meg a költségvetés megtervezése.

– A biztonság miatt – folytatta tovább Beau a szövegelést. – Nem igaz, Finn?

– De igen. Freya jobb, ha nem mászkál egyedül – mondta a férfi, de közben fel sem nézett a jegyzeteiből.

– Persze – horkant fel Skót szarkasztikusan. – Sok a mugli arrafelé, akik egy kis liezonra vágynak a hűs falak tövében, mert ott senki sem látja őket. Aztán ne is beszéljünk a lápi lidércekről, akik ott kísértenek a romok között az áldozatukra várva. Igen, Beau, pontosan te kellesz Freyának… hogy megvédd.

Skót vigyorgott, Beau-nak meg finoman bokán kellett rúgnia őt, hogy hagyja abba, Keelant meg azért, hogy nehogy fel merjen röhögni. Finn továbbra is magában szitkozódva rakosgatta a jegyzeteit. Hayden megforgatta a szemét, jelezte, hogy mit gondol Donovan elmeállapotáról, aztán némi kávéba fojtotta a nevetését.

– Mit mondtatok?

– Semmit, Finn – szólalt meg egyszerre Skót és Beau.

– Akkor jó – nyugtázta Finn, aztán felállt az asztaltól. – Keelan, reggeli után kint találkozunk, és elmondom a kiképzésed menetét.

– Rendben van.

– További jó étvágyat nektek! – mondta a varázsló, aztán kiment.

– Merlinre, hogy ennyire vak legyen valaki – vakarta meg az állát Hayden.

– Hagyd már!

– Legyél észnél, Beau! – kérte Skót. – Az a boszorkány…

– A legszebb a világon – fejezte be a mondatot a varázsló –, és ma egész délelőtt vele leszek.

– Idióta gyökér! Menj, mielőtt még felvilágosítom Finnt!

– Nektek meg jó mulatást! – vigyorgott Beau, aztán elindult begyűjteni az elemózsiát, amit vinni akart.

– Na, Keelan, ketten maradtunk – szólalt meg öblös nevetéssel Skót. – Melyik boszorkány miatt verekedtél tegnap?

– Abby Piton.

– Merlin az égben! – sopánkodott a férfi. – Mi bajotok van nektek fiataloknak? Mindannyian össze akarjátok töretni a szíveteket?

– Hát ő…

– Hagyd! – veregette meg a vállát Hayden. – És megérte.

– Újra megtenném.

Az idősebb varázsló hangosan és harsányan nevetett fel.

– Akkor jól tetted. Együnk még valamit, aztán meghallgatjuk, hogy mit akar mondani vak és siket Finn Donovan mester…

– Oké, rendben.

– Apád visszajött már?

– Nem – rázta meg a fejét Keelan. – Még ma nem találkoztam vele.

– Valami azt súgja, hogy ő is jó úton halad afelé, hogy beálljon az idióták sorába – morogta a varázsló.

– Mire gondolsz?

– Semmire, barátom, semmire.


***

Draco finom kávéillat ébresztette fel. Kényelmetlen testhelyzetben aludt el egy kanapén, egy ismeretlen helyen. Régen nem történt már vele ilyesmi. Nem volt éppen kimerült, de nem állította, hogy élete legjobb alvását töltötte volna el. A tegnapi nap és a ma hajnal nagyon is megterhelő volt számára reggelre. Hermionéval átbeszélgették az éjszakát, aztán már nem látta értelmét visszamenni a rezervátumba. A hátára fordult, és megdörgölte az arcát.

– Jó reggelt! – köszöntötte Hermione.

– Akkor nem álmodtam az egészet. Ez mindenesetre nagyon nagy megkönnyebbülés. Jó reggelt neked is!

– Igen, ez itt a valóság – mosolyodott el a boszorka. – Úgy tűnik nem álmodtad. Mennyire volt kényelmetlen ez a kanapé?

– Megjárja. Sokkal rosszabb helyeken is aludtam már. Az Andokban sátorozni sokkal nagyobb buli persze, bár kényelmetlenebb is, ha nem vagy ügyes a párnázóbűbájokkal. De majd talán ma este jobban alszom.

– Aludhattál volna a vendégszobában is – mondta Hermione bűnbánóan. – De nem akartalak felébreszteni. Mindkettőnknek hosszú volt az éjszaka.

– Semmi gond. Jó volt ez így. Mennyi az idő?

– Fél nyolc múlt.

– Lassan vissza kellene mennem – tornázta magát ülő helyzetbe Draco. – Még van egy kis dolgom a rezervátumban.

– Vasárnap is dolgozol?

– Megesik, hogy igen. A sárkányok önelállóak, de nem mindenben, szóval néhány dolgot nem lehet elhanyagolni, főleg azt az átkozott sok papírmunkát. Ebben a hónapban különösen sok szakadt rám – magyarázta a sárkánygondozó, aztán nyújtózott egyet. – Hogy aludtál?

– Sokat forgolódtam, de összességében nem vagyok fáradt – vallotta be a boszorkány. – Még mindkettőnknek vannak olyan dolgai, amit meg kell emésztenünk. De talán majd túl leszünk a kezdeti sokkon, akkor jobb lesz.

– Igen – bólintott Draco. – Túl vagyunk az egyik nehézségen.

– Ühüm… És várom haza Keelant is. Gondolod, hogy…

– Szerintem olyan hamar ne számíts rá – mondta Draco, aztán felállt, és nyújtózott egyet. – Ha Beau meglátogatta, és erre feltennék egy zsák galleont, akkor valószínűleg már régen belevonta valamibe. Remek a reggeli a táborban. Ráadásul megismerheti így Finnt is, aki majd a mentora lesz. Nem hiszem, hogy kihagyná ezt a lehetőséget, és a fiúk sem engednék el csak úgy.

– Értem.

– Nem kell miatta aggódnod. Ezerszer jobb helyen van ott, mint akár egy bagoly postahivatalban nyári munkán.

– Mi a fene? Mindenki utálja a baglyokat.

– Téged csíptek már meg azok a baglyok? – tette fel a kérdést Draco. – Borzalmas teremtmények, nem olyanok, mint amilyenek Roxfortban voltak, nekem elhiheted. Próbálj meg expressz baglyot küldeni, azok iszonyatosan vadak.

– Nem kell tovább győzködni, hogy Keelan rendben lesz – sóhajtott fel Hermione. – Majd idővel biztosan örülni fogok ennek. Remélem.

– Úgy lesz.

Egy fél percnyi csend borult rájuk, aztán Hermione megköszörülte a torkát. Draco átható szürke tekintettel figyelte.

– Ha már így alakult, akkor te pedig reggelizhetsz itt – szólalt meg a boszorkány, és megpróbálta elrejteni, hogy mennyire zavarban van emiatt. – Nem mehetsz úgy a munkába, hogy ne ettél volna valamit. Vagy legalább egy teát vagy kávét fogadj el. Különben is mire visszaérsz…

– Nem marad reggeli. Igen, olyanok a kollégák, mint a sáskák – nevetett fel Draco, de valami egészen mást sejtett a háttérben, amiért Hermione ezt kéri. Ő sem akart még menni. Bármilyen ürüggyel meghosszabbította volna az időt, amit vele tölthet. – Szívesen maradok, ha szeretnéd.

– Szeretném. Persze, csak ha nem akarsz mégis menni. Hidd el, megérteném azt is. Nem akarok beleszólni a napirendedbe.

– Nem sietek, Hermione. És szívesen reggelizek veled.

– Az jó, nagyon jó – bólogatott a boszorka, miközben karba tette a kezét, mintha várnának valamire. Aztán intett egyet. – Akkor gyere át a konyhába. Mindenféle van. Nem tudtam, hogy mit ennél.

Draco közelebb lépett hozzá, majdnem teljesen közel. Hermionénak fel kellett néznie rá, hogy a szemébe tudjon nézni.

– Ne legyél zavarban! – szólalt meg azon a mély hangján, mi egyszerre volt ismerős és ismeretlen. – Csak én vagyok.

– Csak te.

– Így van.

– Mintha sosem lett volna ez probléma – nevetett fel a boszorkány.

– Valóban, sosem tudtál ellenállni nekem.

– Erre van tizenhétéves bizonyítékom – bólogatott Hermione egy ideges nevetéssel. – Gyere, együnk valamit, amitől talán nem leszek ennyire zavarban. Aztán elmesélhetnéd, hogy mi történt veled az elmúlt években.

– Lehet, hogy az sokáig fog tartani.

– Nos, talán nem ez az első és utolsó alkalom, hogy együtt reggelizünk.

– Igen, ebben én is reménykedek.

Azzal mind a ketten elvonultak a konyhába.

***

A nap erősen sütött ezen a reggelen, amikor Beau és Freya átvágtak a mezőt kettészelő betonúton. Úgy néztek ki, mint két átlagos mugli kiránduló, noha mindkettőjüknél biztos helyen pálca volt. A zöld pázsit vakítóan élénk, smaragd színű volt, az ég pedig szívfájdítóan kék. De a varázslót ez egyáltalán nem érdekelte, kiskutya módjára követte a boszorkányt, aki elszántan haladt előre. A férfi most egy mohazöld hátitáskát cipelt, amiben vidáman lötyögött a limonádé, amit még a reggelinél emelt el a szendvicsekkel együtt.

– Bírod még? – kérdezte a boszorkány, de csak fél szemmel nézett a férfira.

– Viccelsz? Akármeddig bírom. Még fel is ülhetnél a hátamra – hencegett Beau. Igazságszerint meg sem érezte a terhet, sokkal keményebb kiképzésben is volt már része.

– Nagyszájú – csóválta meg a fejét Freya. – Nem hiszem el.

– Rengeteget lapátolok – hangsúlyozta a férfi, aztán megfeszítette egyik karját. És valóban az izmok nem hazudtak. – A lapátlengető izmom egyszerűen fenomenális, és annyit futok a sárkányok elől, hogy a kardió edzés minden nap megvan, talicskázás a súlyemelés. Jó formában vagyok.

– Tényleg?

– Malfoy mester nem kímél.

A lány szembe fordult vele és csípőre tette a kezét. Leplezetlenül végigmérte az előtte álló Beaut, akinek újra furcsán kezdett viselkedni a gyomra. Talán megint éhes volt? Nem volt benne biztos, mert legalább négy tojást, szalonna szeleteket és ugyanennyi kolbászt tüntetett el. Imádta a kiadós angol reggelit.

– Verseny szikláig? – javasolta Freya kihívóan.

– Le foglak győzni – csúszott ki a száján, majd ő is csípőre tette a kezét. – Semmi esélyed sincs.

– Ki van zárva, akármilyen kenguru is vagy. Senki sem győzött le futásban, még a magadfajta sárkánygondozó tanonc sem – pöckölte mellkason a boszorkány. Bea álmatagon nézett rá, legszívesebben megfogta volna a kezét és megérintette volna. – Kevés vagy hozzám.

– Ne szidd Malfoy mester legjobb tanítványát! – méltatlankodott kimérten a varázsló. – Meglehetősen ígéretes vagyok, még nagy tettek várhatóak tőlem.

– Nagy tettek?

– Hogyne. Én leszek egyszer a legjobb! – ígérte előre Beau.

– Mégis miben? – kérdezte kíváncsian a boszorka.

– Még nem döntöttem el – vonta meg a vállát nemtörődöm módon. – Majd megmondom, ha megtörtént.

– Rendben van. Fogy az idő, Beau! Nyuszi leszel vagy kiállsz ellenem?

– Nyuszi? Inkább vérnyúl. De nem ér hoppanálni – figyelmeztette vigyorogva. – Induljunk egyenlő mugli feltételekkel.

– Eszembe sem jutott csalni. Mégis minek nézel engem?

– Ismerem Finnt.

– De én nem Finn vagyok.

– Biztos tanultál tőle ezt-azt, ha jól ismerem – nézett rá gyanakodva Beau. – Sosem csal, de mindig vannak trükkjei.

– Remek a jobb egyenesem, pedig bal kezes vagyok.

– Nem is gondoltam másképp.

– Akkor?

– Benne vagyok. Mi lesz, ha én nyerek? – lépett hozzá egy lépéssel közelebb a varázsló.

– Majd megbeszéljük, ha megnyered a versenyt – mosolyodott el ravaszul Freya.

– Ez egészen új dolog – vakarta meg az állát Beau.

– Benne vagy? – kérdezte kihívóan a lány.

– Persze. – A tanonc hátravetette a fejét és felnevetett.

Freya megborzongott a hangjától, de nem akarta, hogy ezt az érzés befolyásolja. Túl sokszor engedett a kísértésnek, és nem fogja még egyszer egy Beau-féle szépfiú megzavarni az elméjét. Pedig már nem is zavarta, még ha nem is akarta bevalli magának.

Mindketten megálltak egymás mellett a füvön, a két tornacipő színben is összepasszolt. Pont egy forma, indigókék volt mindkettő. Persze ezt egyikük sem vette észre. Freya kicsit felhúzta a pólóját és csomót kötött rá. Egy apró pillanatig Beau még látta, ahogy egy apró kacskaringós tetoválás kivillan, s eltűnik, iszonyatosan kiszáradt a szája.

– Felkészültél?

– Hogy mondod? – kérdezte a fiatal férfi, miután a boszorkány kizökkentett

– Készen vagy?

– Sosem voltam még ennyire kész életemben.

Mikor rajtoltak Freya egyből belelendült. Kecses hosszú lábai olyan könnyedén lendültek előre, mintha egyáltalán nem okozna neki megerőltetést egyetlen egy mozdulat sem. Imádott futni, hiszen ilyenkor teljesen ő irányított, ha akart megküzdött a menetszéllel, hajtott, amíg a lába bírta és győzte szusszal. Nem gondolt arra az eshetőségre, hogy a jócskán lemaradó varázsló esetleg megelőzheti. Arcának minden egyes vonása egyre megfeszült, miközben a futásra összpontosított.

Beau úgy érezte kiszakad a tüdeje. Mégsem volt ehhez a tempóhoz szokva, amit a boszorka diktált. Érezte, hogy az izmai megfeszülnek, s fájdalmasan üvöltenek fel. Általában az életéért futott vagy néha gyakorlás képpen, de most ez teljesen más helyzet volt. Tartania kellett a ritmust, fel kellett zárkóznia, s nyernie kellett. Minden tudását össze kellett szednie, hogy ne essen ki az ütemből. Egyre erősödött a fáradtság, a kifulladás, de ő soha nem adott fel semmit sem.

A távolság csökkent, majd egyszer csak fej-fej mellett haladtak tovább a százszorszépekkel pettyezett smaragdzöld gyepen. A maradék távot sprintelve tették meg, s mielőtt Freya elérte volna a célt, történt valami. Beauba valami ördög bújt, vagy csak véletlen volt? Nem tudta pontosan megmondani, de mindkettőjüket a földre rántotta, és végighemperedve gurltak a pázsiton. Végül Beau kerekedett felül, majd a boszorkány jobb kezét hátraszorítva hajolt fölé. Mindketten erősen ziháltak.

– Nem gondolod, hogy ez csalás? – pihegte szikrázó szemekkel Freya.

– Bevetek mindent, hogy végre levegőt kapjak.

– Szóval piszkos módszerekkel játszunk? – mosolyodott el mindent tudóan a boszorka, majd a férfi nyakához nyomta a pálcáját.

– Erre nem számítottam – mormolta a varázsló.

– Persze, hogy nem. Elfelejtetted, hogy balkezes vagyok.

– Ohh, a különleges balkezes mágusnő. Most elkaptál. Másra koncentráltam. Micsoda nagy hiba volt.

Freya nem szólt egy szót sem, csak hosszú lábaival átkulcsolta a férfi derekát, majd egy határozott szorítással kibillentette az egyensúlyából, akkor Beau a meglepetéstől elengedte a kezét, aztán a boszorka lendületből átfordult és egyszerűen fölé került. A fekete hajzuhatag beterítette a férfit, aki mozdulni sem bírt. Mégis mit művelnek itt? Ez a boszorka ki akarja belőle szorítani még a szuszt is?

– Judóztam. Évekig – közölte meglehetősen komoly arckifejezéssel Freya.

– Fegyverszünet? – próbálta kinyögni Beau. Freya még mindig fölé hajolt, s hirtelen nem is tudatosult benne, hogy mennyire intim testhelyzetben vannak.

– Rendben van – bólogatott helyeslően a boszorkány.

– Ne szorítsd annyira a comboddal a bordáimat, kérlek! – nyögte a férfi fájdalmasan.

– Bocsánat – közölte bűnbánóan Freya, majd engedett egy kicsit. Kinyújtott karral támaszkodott, s apró terpeszben térdelt a gyepen.

– Semmi gond – rázta meg a fejét Beau, de arra nem gondolt, hogy bele fog nyilallni a fájdalom az állába, amit reggel jó előre bekent szederrel az élénklilaság érdekében. Abból indult ki, hogy Freya sajnálni fogja, s oktondi lelkének ez rettenetesen tetszett, és akkor még jó ötletnek tűnt. Felszisszent.

– Még mindig fáj? – hajolt fölé a boszorkány, oldalra simította haját, és vékony ujjaival megérintette a sajgó területet. Beaunak egyszeriben égni kezdett a bőre, s szörnyen melege lett. Mennyire egyszerű lenne, ha ő is kibillentené az egyensúlyából a lányt, de csak feküdt ott mozdulatlan.

– Igen – mondta nemes egyszerűséggel Beau. A szája kiszáradt a pulzusa valahol az egekben volt. – Rohadt egy dolog, ha megütnek vagy beléd csap a villám.

– Szegénykém – szólalt meg Freya aggódva. – Hamarosan elmúlik.

– Remélem, hogy így lesz – sóhajtott nehezen a férfi. – Hanem a muglik úgy tartják, hogy egy puszi gyógyír lehet.

– Mondtam már neked, Beau, hogy az anyukám mugli származású boszorkány?

– Még nem.

– Minden tudok erről a gyógymódról.

– Igazán? – kérdezte révedezőn az ausztrál.

– Csak kisgyerekeknél válik be – mosolyodott el ravaszul Freya.

– Tényleg? Mit javasolsz az én sérülésemre?

A boszorka mélyen belenézett a zöldeskék szemekbe, amikben mintha harcolt volna a két szín egymással, hol a kék, hol a zöld kerekedett felül egymáson. A szíve a torkában dobogott, a jóleső izgalom okozta bizsergés elterelte a gondolatait. Meg kellett tennie. Egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajolt, és egy apró puszit nyomott Beau ajkaira. Őrültség volt talán? Nem gondolkodott, beletúrt a hullámos hajzuhatagba, ami sokkal selymesebb volt, mint azt hitte volna. Őrültség – kiabálta az elméje, de ettől még erősebb volt a bizsergés.

A varázsló úgy érezte lángra lobban még a lelke is ettől az ártatlan puszitól. Nem mert megmozdulni, nem mert még levegőt sem venni. A szíve soha nem vert még ilyen taktust, soha nem akart még ennyire megérinteni egy nőt sem, de visszafogta magát. Hamar vége lett, pontosan olyan hirtelen, ahogy megtörtént. Egyből érezte a hiányát, amint eltávolodott tőle.

A férfi csillogó zöldeskék szeme egy pillanatra összekapcsolódott a lány mélykék szempárjával. Freya egy pillanatra elpirult, de uralkodott a pillanatnyi zavarán.

– Ez talán segített?

– Lélegeztetned kellene – sóhajtott fel a férfi rekedten. – Ez legalább tíz kábító átokkal ért fel.

– Ahhoz képest még mindig sokat beszélsz, méghozzá nem is összefüggéstelenül. Csak egy puszi volt, nem kell belehalni. – Úgy tett, mintha nem érezte volna, mintha nem számított volna. Beleremegett a lelke is, s bár megcsókolhatta volna újra.

– Milyen lehet, ha megcsókolsz valakit? Újraélesztés?

– Ne bolondozz! – Freya eközben kecses mozdulattal talpra szökkent. – Gyere, aztán menjünk! Hamarosan vihar lesz, és addig még szeretnék szétnézni.

– Jó – válaszolt a varázsló, de meg sem mozdult.

– Nem jössz? – kérdezte csípőre tett kézzel.

– Még pihenek egy kicsit – masszírozta a bordáit Beau, aztán a szíve tájékát.

– Jól vagy? – tudakolta Freya összevont szemöldökkel.

– Persze csak, nem kellemes. Majdnem megöltél az előbb.

– Sajnálom, többet nem fog…

– Bármikor megcsókolhatsz, csak szólj előtte, hogy felkészülhessek. – Egy pillanatra becsukta a szemét, s próbált nem a boszorka nevetésére koncentrálni, hanem az apró csókra, amibe még mindig beleremegett mindene. Beleszédült a gondolatába is. Még soha nem élt át ilyen intenzíven egy ennyire ártatlan dolgot. Pedig messze volt ő az ártatlanságtól… Minden egyes izma megmakacsolta magát, egyáltalán nem volt kedve felkelni, mintha a földhöz közel, a fűben lehetne csak biztonságban a teljes megsemmisüléstől, amit érzései készültek vele tenni.
Idegesen törölte meg kezeivel az arcát, aztán eltakarta a szemét is, hogy még véletlenül se nyissa ki. Messziről úgy tűnt, mintha pihent volna, de valójában… a fenekestől felfordult életét igyekezet helyre tenni.

Freya eközben már a kelta romok között araszolva tanulmányozta a tájat. Gyors skicceket készített a vázlatfüzetébe, amit mindig magával hordott. Az ódon falak beszédesek voltak, titkokat mondtak el neki, s imádta ezt. A rúnák történetet meséltek el, bár néhol már alig látszott ez a falakon. A lenge szél végigsüvített az egykori előcsarnokon, majd belekapott a fekete hajzuhatagba. Freya megérintette a véseteket, s követte őket. Nem okozott nehézséget az értelmezése, kezdett egyre érdekesebb lenni. Egy erőről meséltek, ami mindent átjár, és az eredője mindennek, majd a szöveg igézetté alakult át.

A régi varázsigék összetettebbek voltak. Erősebbek. Ősibbek. Kellett hozzá a szándék, a megfelelő rúnák, a megfelelő idő, aztán életre keltek. Hol gyógyítottak, hol pusztítottak, hol hatalmat gerjesztettek, hol megnyugtatták az elemeket. Manapság nagyon kevesen ismerték őket. Freya ezért is döntött úgy, hogy az ősi mágia tanulmányozásába fekteti a karrierjét. Jó volt benne.

– Pusztítás – mondta ki halkan a rúna jelentését, amit megérintett az ujjaival. Wall tele volt kelta romokkal. Druida emlékekkel és még sok mással. A rezervátum is a védelem miatt épült ide. Sokkal, de sokkal könnyebb volt védőmágiát fenntartani egy olyan helyen, ami tele volt ley-vonalakkal, a földben gyökerező mágikus erdővel és sok olyasmivel, amit meg sem tudtak magyarázni.

– Vérrel szennyezett föld… Égi áldás… Sötétség…

A boszorkány szorgosan jegyzetelte fel a szöveget, ami erősen hiányos volt. Talált valamit – gondolta sikertől megrészegülten. Egyre többet és többet akart tudni. Különös dolgot tapasztalt, ahogy haladt előre, a rúnák egy részét összekarcoltál, itt-ott lecsiszolták, és nem túl régen történt mindez. De miért? A boszorka mélyen sóhajtott fel. Számtalanszor járt már itt korábban, de még sosem talált itt semmi fontosat, aztán amikor végre áttanulmányozhatta volna az egészet, addigra eltűntek a jelek. Valaki szándékosan tűntette el.

– Francba – szólalt meg félhangosan, majd nekidőlt a falnak. A hideg kő karistolta a hátát. Lekicsinyítette a füzetet, s eltette a táskájába. Egy pillanatig hallgatta a romok között elsuhanó szél hangját, igyekezett lenyugodni.

Hirtelen ötlettől vezérelve nem volt rest felmászni az omladozó falakra, ami az omlásveszélyre figyelmeztető tábla ellenére is stabilan álltak. Lenyűgözte a látvány, ahol egyre feljebb ment a mohával benőtt falakon. Remek egyensúlyérzéke volt, könnyedén lépkedett, mint egy macska. Az egykori imahely legtetején állva magába szívta a közeledő nyár balzsamos illatát. Kitárta a karját, s élvezte, ahogy a szél belekap a ruhájába, az arcából kifújta a hajtincseket, amiket gyorsan összefogott a tarkójánál a csuklóján hordott hajgumival. Mély levegőt vett, és lassan kifújta.

Beau még mindig a fűben heverészett, s légző gyakorlatokkal igyekezett újra visszatérni a valóságba, ahol újra egy normális varázsló lehetett, és nem egy idióta, akit elbűvölt egy gyönyörű boszorkány. Mindez nagyobb feladatnak tűnt, mint végre megmozdulni egy görcsös testhelyzetből, aztán elindulni Freya után. Csak kínozta magát – jött rá végül. Hiszen mi más lehet a magyarázat erre a tehetetlenségére? Hirtelen elhatározásra jutott; éppen ekkor ült fel, haja a szemébe lógott, jó pár fűszál akadt bele a vállig érő göndör loboncba, amikor észrevette a boszorkányt. Gyorsan kisöpörte a tincseket a szeméből. A szíve fájdalmasan megdobbant. Megint legszívesebben elterült volna… De aztán a figyelme egészen máshova terelődött. Valami mozgást hallott az ódon falak közül. Rosszat sejtett.

Minden olyan gyorsan történt. A hórihorgas, fekete csuklyás alak homályos sziluettje bontakozott ki az árnyéból, és Freya felé fordította a tekintetét. Pálca villant meg az idegen kezében. Beau először csak követte a tekintetével, aztán már csak úgy érzékelte, mintha egy lassított felvételt nézne. Pálcája a tenyerébe csusszant. A fekete csuklyás varázspálcájából vörös átokfény villant fel, majd kilőtt Freya felé. Beau miután meghallotta a boszorkány sikítását, látta, ahogy megcsúszott a romokon, majd zuhanni kezd, teljesen elborult az elméje. Ösztönösen tudta, hogy mit kell tennie. Mintha két varázslatot lőtt volna ki egyszerre. Érezte, ahogy a mágia kirobban a pálcájából. Egyik bűbáj megmentette Freyát, a másik átok pedig az éppen hoppanálni készülő alakot találta telibe. A kámzsa alatt vörös szemek villantak fel, de Beau már felkészült a következő átokra, de az alak eltűnt.

A varázsló zihált, remegett a dühtől, de már kezdett oszlani a vörös köd, amikor elindult a boszorkány felé. Freya megkövülten ült a fűben a karját fogva, viszont amikor árnyékot vetett rá az alakja, megdobbant a szíve. Leguggolt hozzá, majd kisimította a göndör fürtöket az arcából.

– Jól vagy? – kérdezte Freyát. – Mutasd a karod!

– Csak egy karcolás – mondta a boszorkány, aztán felállt, s idegesen lesöpörte magáról a fűszálakat. Nem akarta, hogy Beau lássa mennyire megijedt. Remegett a térde. – Minden rendben.

– Még, hogy rendben… – morogta a férfi, majd idegesen körbenézett. – Semmi sincs rendben. Ez a hely… El kell mennünk, de most azonnal.

– Elment már. Nincs baj. – Baj? Nos, az volt, és ki akarta deríteni.

– Nem! – Ez a hangnem már igencsak sértette a boszorkány fülét. Beau egy olyan arcát mutatta, ami már túlmutatott a vicces fiún. – Nem jöhetsz vissza ide egyedül!

– Nem vagy a bátyám, se az apám – állt fel Freya. Még mindig égett a keze, de most már képes volt kiállni magáért. Hiába magasodott fölé a férfi, ő akkor sem akart egy percig sem együttműködni vele. – Nem mondod meg nekem, hogy mit tehetek, és mit nem!

– Valóban nem mondhatom meg – sziszegte mérgesen. – Most pedig megyünk!

– Könnyen meg tudod magad utáltatni. – A boszorkány tudta, hogy mennyire gyerekes a viselkedése, de nem érdekelte.

– Nem fogom végignézni megint, hogy öntudatlanul zuhansz a mélybe. – Freya megütközve nézte, ahogy megfeszül a varázsló arca.

– Nem történt semmi. Körbe akarok nézni, hogy…

– Rád támadtak. És most elmegyünk innen!

Freya elfordította a fejét, de nem szólt semmit, viszont meg sem mozdult. Beau pedig mélyen felsóhajtott, mintha nem is tudná inkább megnyugodjon-e vagy tomboljon akár az áprilisi hóvihar. Régen nem érzett már ilyet, és most maga az érzés is kiborította, nem is beszélve a zuhanásról…

– Hadd nézzem a kezedet! – A boszorkány kényelmetlenül érezte magát, ahogy az égő, kékeszöld szemű varázslóra kell néznie, amit csak tetézett, hogy a közelében volt. Rettentően közel. A haragtól olyan más lett, annyira más, mintha újra teljesen idegen lett volna a számára. Még a hangja is… Kinyújtotta a kezét. – Kérlek!

Freya még mindig nem szólalt meg, csak felsóhajtott, aztán hagyta, hogy Beau megfogja a kezét és felcsúsztassa a meleg tenyerét a sebre.

– Sana, sana! – mondta ki a varázsigét, és már sokkal nyugodtabb hangnemben. Melegség áradt szét Freya karjában, jól esőn, kellemesen, amitől megszűnt a fájdalom, a sajgás, a lüktetés, majd a bőre lassan begyógyult, és már csak egy halvány bőrpír maradt utána.

– Köszönöm! – szólalt meg Freya egy kicsit rekedten.

– Szívesen!

Egy pillanatra kínos csend állt be közéjük, ahogy ott álltak a smaragdzöld fűben, felettük a gyülekező viharfelhőkkel, a feltámadó szél végigsöpört a tájon. Hamarosan ki fog törni a vihar, és tényleg nem maradhatnak itt. Freya újra a varázsló szemébe nézett, Beau szeme most harmonizált a viharos szélben hajlongó fűszálak zöldjével. Vajon ki az, aki most itt áll előtte? Nem nevetett, nem voltak gödröcskék az arcán, most valaki teljesen más volt: egy harcos mágus, aki megakarta őt védeni, sőt meg is mentette. A boszorka fel sem fogta mitől mentette meg a varázsló, azt sem értette, hogy miért támadták meg.

– Nem akartam goromba lenni – rázta meg a fejét a varázsló, majd hátrasimította a göndör hajtincseit. Most ő nem nézett a boszorkányra, inkább a szél felé fordult, nehogy megint a szemébe hulljanak a tincsek. – Ne haragudj!

– Nem kell magyarázkodnod – szólalt meg Freya.

– Akkor is el kell mondanom ezt. Amikor láttalak lezuhanni… Tudom milyen, amikor összetörik az összes csontod. – Megint csak fellángolt a düh és a harag a tekintetében. Egy pillanatra elhallgatott. Emlékezett a fiatalkori baklövéseire. – Még egyszer ne gyere ide egyedül, jó?

Nem indokolta meg, nem érvelt mellette, csak egyetlen egy választ várt és fogadott el. A boszorkány nem akart többet vitatkozni vele.

– Rendben – ígérte meg végül.

Beau nem szólt semmit, csak gyengéden magához húzta a boszorkányt, aztán mindketten hoppanáltak. Freyának nem volt semmilyen beleszólása sem abba, hogy hova mennek, kénytelen volt a férfiba kapaszkodni. Egy ismeretlen ház előtt bukkantak fel. Feldúltan nézett fel rá, de a varázsló szeméből semmit sem lehetett kiolvasni.

– Mire készülsz? Hol vagyunk? – kérdezte a boszorkány.

– Meglátogatjuk Granger aurort – válaszolt türelmesen. – El kell mondanunk neki, hogy mi történt.

– Nem viszed túlzásba ezt az egészet? – Freya megesküdött volna, hogy Beau morgott valamit, ami cseppet sem tetszene, ha meghallaná.

– Persze, mert olyan szokványos, hogy rádtámadnak, és nem hinném, hogy túlzásba esnék – mondta hangosan. – Hagyd, hogy ezt én intézzem, és úgy, ahogy én akarom.

– Én meg tudom, hogy erre semmi szükség.

– Az előbb sebesítettek meg, ez a legkevesebb, hogy jelentem a körzeti aurornak, ami történt – válaszolta kimérten a varázsló, majd kinyitotta a kertkaput.

– Jól vagyok! Menjünk vissza! – rimánkodott, még csak azt hiányzott volna, hogy Hermione ráharapjon erre a nyomra.

– Nem.

– Mivel győzhetnélek meg, hogy hagyd ezt abba!

– Semmivel, ne is próbálkozz! – Aztán elindult az ösvényen a házig, Freya egy ideig bámulta a férfi hátát, aztán elindult utána. Amikor elérték a verandát, éppen akkor nyílt ki a bejárati ajtó. Draco gyanútlanul lépett ki, miközben a kék kockás ingét gombolgatta, nem vette észre azonnal a hívatlan vendégeket. Meglepődve állt meg, amikor meglátta az érkezőket.

– Beau-tiful, te meg mi a fenét csinálsz itt? – tette fel rögtön a kérdést.

– Malfoy mester! – vigyorodott el Beau először. Hanghordozása utalt Draco tegnapi ruhájára, összeborzolt hajára, és az ausztrál varázsló piszkos fantáziájára. – Ezt kérdezhetném én is tőled. Meg is kérdezem: te mit keresel itt?

Draco karba font kézzel meglehetősen szűkszavúan válaszolt:
– Semmi közöd hozzá.

– Miss Granger itthon van netán? – kérdezte tettetett angol akcentussal.

– Miért kell neked Hermione?

– Megkérdezném tőle, hogy ha kiábrándult belőled, akkor lehet-e köztünk valami – mondta Beau a legártatlanabb arccal.

– Ezt mégis, hogy érted? Majdnem tíz évvel idősebb nálad.

– Pont ezért tetszik. Tapasztalt nő. – Beau tasli távolságba húzódott, az egyre mérgesebb Malfoy mestertől, aki nem igazán értette a tréfát. – Nekem nem számít a kor, de soha sem kezdek ki olyan nővel, akinek pasija van. Ez nálam elvi kérdés.

– Elvi kérdés mi?

– Igen.

– Pihentesd a nyelved! – szólt rá a mestere.

– Engedj oda az ajtóhoz, aztán nem foglak zavarni… khm… semmiben… ígérem! – mondta Beau.

– Addig nem, amíg nem mondod el, hogy… – követelte Draco.

– Márpedig nem mondom el. Habár, ha te elmondod, akkor talán elmondom… – replikázott az ausztrál, habár kezdett belekeveredni a gondolataiba és a mondanivalójába.

– Szó sem lehet róla!

– Úgysem veszem be, hogy lelki tanácsadásra jöttél ide – nevetett fel az ausztrál varázsló. – Ahhoz meglehetősen ziláltan nézel ki.

– Megártott neked az az ütés, Beau-tiful. Semmilyen lelki tanácsadásra nem jöttem.

– Mindegy, úgyis hülye kifogásaid lennének…

– Attól tartok, hogy ez nem vezet sehová. Mi lenne, ha tiszta vizet öntenénk a pohárba?

– Nem szeretem a túl egyszerű dolgokat.

– Miért nem vagyok ezen meglepődve? – sóhajtott fel Draco nehezen.

– Mester, a legjobb lenne, ha a saját dolgoddal törődnél. Most pedig, ha nem haragszol, bekopognék, ahogy azt rendes varázslóhoz illik.

Freya eközben inkább sóhajtva a kertnek szentelte figyelmét. Úgy sejtette, hogy még egy ideig nem jutnak be, ugyanis Draco meglehetősen kihúzta magát, de még így sem nézett ki magasabbnak, sem fenyegetőbbnek, akitől Beau-nak meg kellett volna ijednie.

– Remélem, hogy nem a tegnapi…

– A robbanós? Ugyan dehogy! Nem, nem, én a ma reggelről akarok vele beszélni.

– Történt valami? – kérdezte Draco komoran.

– Mondhatjuk, így is – válaszolt Beau.

– Mondjuk. Mégis mi történt?

– Jaj, mester, annyira kíváncsi vagy… Tudod, hogy mit mondanak arra az emberre, aki kíváncsi? – rótta meg kedvesen a tanonc.

– Micsodát?

– Megvénül, mint egy ráncos bőrű pikkelyes fúria – mosolyodott el a férfi. Végre sikerült visszatérnie, ha nem is teljesen a régi kerékvágásba.

– Vicces vagy… Látom, hogy szeretnél még egy lila foltot.

– Pedig nem is én kezdtem – durcáskodott Beau, akár egy kisgyerek. – És a verekedést sem.

– Ügess vissza, kis kenguru, a rezervátumba! Ott kevesebb vizet zavarsz.

– Egyébként igazítsd meg az ingedet, mert rosszul gomboltad össze. A hajad meg… – lemondóan megcsóválta a fejét, aztán huncutul rávigyorgott. – Jól telt az éjszaka?

– Remekül – húzta egy fintorra a száját Draco, mikor visszagondolt a göröngyös kanapéra, ami reggelre kikészítette a hátát. – Még egyszer megkérdezem…

– Mit szeretnél még egyszer megkérdezni, Draco? – léptett ki Hermione is a beszélgetőkhöz, aki a Malfoy mesterrel ellentétben mosolyogva köszöntötte a társaságot. – Áh, jó reggelt, Freya és Beau!

– Miss Granger, ha nem sértem meg vele, akkor beszélne velem négyszemközt? – A pimasz affektáló, angol akcentust most nem hagyta el. Draco állkapcsa megfeszült. Freya csak megforgatta a szemét. – Tudom, hogy udvariatlanság, hogy elragadom a társaságtól, de ez nem tűr halasztást.

– Nem mondtam még, hogy tegeződjünk? – kérdezte a boszorkány derűsen, mintha meg sem hallotta volna Beau mesteri Draco replikáját. Nem kellett a varázslóra néznie, hogy tudja mennyire ideges. Gyűlölte, amikor mások élcelődtek rajta. Hmm talán annyira nagyot nem változott az évek alatt. – Nem szeretem ezt a túl hivatalos megszólítást.

– Megtisztelsz vele, Hermione – folytatta az ausztrál varázsló a játszadozást.

– Természetesen beszélhetünk. Mi történt?

– Bemehetünk egy percre, Hermione? Kínos lenne ennyi szem között – mondta kedveskedve, majd a karját nyújtotta, hogy Miss Granger belékarolhasson. Egy kidudorodó ér ekkor Draco homlokán most heves remegésbe kezdett. Mielőtt még bementek az ajtó Beau nem felejtett el integetni mesterének, de ez nem volt elég a szemtelen tanonc még vissza is szólt neki: –Beszélgetünk egyet az asszonnyal, aztán jövünk.

– Örülj neki, hogy nem vágok hozzád semmit! – morgott rá a tejfölszőke mágus.

Az ajtó kíméletlenül becsukódott a páros mögött. Draco és Freya magukra maradtak. A boszorkány mosolyogva felsóhajtott, még soha nem látott egy ilyen Beau-féle műsort.

– Jól vagy, Draco?

– Majd akkor leszek jól, ha végre a lábánál fogva lógathatom fel azt a bolond ausztrált – morogta a varázsló. – Mi történt?

– A romoknál voltunk – kezdte a boszorkány komolyan. – De ezt ne mondd el Finn-nek.

– Megint kezdődik? – kérdezte gúnyosan a férfi. – Titkolózunk Finn előtt?

– Tudod, hogy értem. Mindig aggódik…

– Nem kell hóesés. Értettem – sóhajtott fel a varázsló nehezen.

– Tudod, te és Angus nagyon hasonlóak vagytok. – Draco elfintorodott, mintha valami szörnyűséget mondott volna Freya.

– Nem érdekel. Inkább az, hogy mi a fenének jöttetek ide?

– Nem mondom el!

– Merlin istenit! Mi az, hogy nem mondhatod el? Te is játszod velem azt a játékot, amit a kedves barátod. Nem, ma nem fogtok teljesen felbosszantani.

– Nem a barátom…

– Nem a csodát nem. Látom, amit látok, Freya Donovan!

– Nem kell, hogy kioktass! Te sem vagy a bátyám – rivallt rá Freya. – Nem kell beleavatkoznod a dolgaimba.

– Örömmel hallom. Akkor visszakapom délután Beau-t? Kellene a segítsége a sárkányoknál.

– Vidd!

– Mi történt a karoddal? – váltott megint hangnemet Draco. – Elmondanád, hogy mi folyik itt vagy tovább folytatjuk ezt az értelmetlen oda-vissza adogatást.

– Csak megvakartam.

– Vannak átkok, amiket felismerek… még akkor is, ha már gyógyulófélben vannak. Sötét átkok, amik nagyon is trükkösek. Mi volt a romoknál?

– Hagyj békén!

– Freya…

– Hagyj! Visszamegyek a táborba.

Draco meglehetősen kudarcnak érezte ezt a reggelt, és mélyet sóhajtott. Percekig nézte Freya távolodó alakját, amíg el nem tűnt a távolban. Soha nem fogja megérteni a fiatalokat, vagy csak Beau és Freya kivétel? Nem akart ezen merengeni, mert iszonyatosan fájt a feje…

Kisvártatva nyílt az ajtó, aztán Hermione és Beau lépett ki az ajtón. A varázsló vigyorgott, ahogy mindig, de rögtön észrevette, hogy valaki hiányzik a képből. Már nem nevetett, sőt meglehetősen komorrá vált.

– Hol van, Freya? – kérdezte vészjóslóan Beau.

– Visszament a táborba – vonta meg a vállát Draco.

– Hogy érted, hogy visszament a táborba?

– Úgy ahogy mondom. Visszament a táborba. Azt mondta, hogy már felnőtt nő, nincs szüksége senkire. Én meg hagytam neki, hogy elmenjen.

– Hogy engedhetted el?

– Többet járt itt, mint te – sóhajtott fel Draco. – Ismeri a környéket…

– Te nem vagy normális! – rivallt rá Beau magából kikelve, majd idegesen beletúrt a hajába.

– Elárulnád, mégis mi folyik itt?

– Te kérdezed? – sziszegte a varázsló parázsló zöld szemekkel. – Miért hagytad, hogy egyedül elmenjen? Éppen most.

– Menni akart…

Beau láthatóan nem volt elégedett a válasszal.

– Te szemét görény! – Az ököl lendült. Hermione pedig már csak azt látta, hogy Draco elterült a földön, és vérzik a szája. Beau lépett egyet és az idegességtől zihálva állt meg mestere előtt. – Megtámadták a romoknál. De hát semmit se kezelhet az ember úgy, hogy titok. Muszáj mindenkinek elmondani mindent, mert másképp nem bíznak benned. Megőrülök.

– Akkor miért nem mész már utána? – morogta Draco, miközben Beau segített neki felállni.

A varázsló bólintott, aztán nagyon futni kezdett, majd az ő alakja is eltűnt a látómezőről. Draco az állkapcsát masszírozta, miközben igyekezett kiheverni a ma reggelt.

– Gyere! – szólalt meg Hermione. – Eltűntetem a sebet.

– Hagyd csak.

– Nyoma is maradhat.

– Vannak az életben olyasmik, amik nyomot hagynak… – sóhajtott fel Draco.

– És ennek nyomot kell hagynia? – kérdezte a boszorkány.

– Talán emlékezni akarok rá, hogy a tanoncom megütött? Nem tudom. Végül is talán jobban is kezelhettem volna a helyzetet.

Hermione csak a vállára tette a kezét, aztán megpaskolta.

***

Viharos szél söpört végig a tájon, felborzolva a boszorkány fekete haját is. Freya még mindig dühös volt, ahogy végigtrappolt a mezőn, amit legszívesebben lángra lobbant volna. Miért kellett mindenkinek gyámkodnia felette? Tisztában volt a tetteivel, és mellesleg annak következményeivel is. Tudta, hogy a csuklyás ott rejtőzik, hiszen sokkal korábban feltűnt neki, mint Beau-nak, és valójában nem is volt veszélyben. Egy hősködő varázslónak, aki mellesleg ugyan megmentette a fájdalmas zuhanástól, de mégis beleköpött a levesébe… Egy átok karcolás nem a világ legrosszabb dolga. Ennél volt rosszabb is. Megvolt a terv: el akarta kábítani az ellenfelét, hogy később egy Rendtaggal visszamenjen érte.

Miért is ne tette volna ezt? Talán köze volt ahhoz, ami nemrég a rezervátumban történt vagy legalább magyarázatot adott volna a kezére égetett rúna jelekre, amik cseppet sem jó szándékról árulkodnak. Szerencséje lehetett volna… Utálta, amikor csak az elemző könyvmolyt látták benne. Micsoda nagy fogás lett volna, akkor talán senki sem nézte volna többé balfácánnak. A rúnák annyi mindenre utaltak ott, vissza kellett mennie, de nem ma. A gyülekező viharfelhők lassan megadták magukat és hideg esőcseppek estek az égből, majd végigfolytak Freya vállán. Egy pillanatra megállt, hogy arcát az ég felé emelje. Meg akart nyugodni, de folyton Beaut látta maga előtt. Túl makacs és bárdolatlan volt ahhoz, hogy harcolni tudjon ellene. Bár most legalább nem loholt mellette.

Viszont Merlin útjai sokszor találkoznak egymással, így a boszorkány nem is sejtette, hogy az erdőből egyszer csak elé toppan Beau, aki inkább átvágott a sűrű növényzeten, hogy újra találkozzanak. A férfi homloka fénylett az izzadtságtól, és haja a homlokára tapadt. A tornacipője most már menthetetlenül sáros lett.

– Miért nem vártál meg? – zihálta kimerülten Beau.

– Nem akartalak megzavarni az udvarlásban. – Freya szenvtelenül állta a varázsló tekintetét, a hangja meglehetősen gúnyos volt.

– Csak ugrattam Dracót. Nem érdekel Hermione mellesleg. De igazából nem tartozom magyarázattal.

– Nem is… – vonta meg a vállát a boszorkány durcásan. – Nem érdekel különben sem.

– Hogy képzelted, hogy elmész egyedül azok után, ami történt? – pirított rá Beau mérgesen. – Mégis mit gondolsz miért jöttünk el Granger aurorhoz?

– Meg tudom védeni magam. Boszorkány vagyok. Ismerem annyira a környéket, hogy visszataláljak a táborba. Nem először járok itt, ha nem tudnád.

– Megtámadtak, Freya, ez talán nem rémlik?

– Tudok róla, ott voltam – sziszegte a boszorkány. – És csak hogy tudd az a kis puszi nem jogosít fel arra, hogy gyámkodj felettem.

– Mi van? Majdnem megölt az a rohadék, és még én tolom túl az egészet? Mégis mit gondolsz?

– Azt, hogy hőskomplexusod van.

Eközben eleredt az eső. Mindketten fenyegető testhelyzetet vettek fel és mérgesen néztek egymás szemébe.

– Hőskomplexus? – kérdezte Beau hitetlenkedve. – Szépen vagyunk. Megmentettem az életedet…

– Megköszöntem, nem? Egyébként nem volt rá szükség – sziszegte Freya még mindig mérgesen. Legszívesebben elment volna innen, hogy senki se találja meg. Főleg Angus Beau.

– Ahogy onnan láttam zuhantál.

– Meglehet – vonta meg a vállát a lány. Idegesen a körmét kezdte rágni. – Volt tervem.

– Persze… nekem meg kéznél a pálcám.

– Szállj le rólam, és menj vissza dolgozni! – pirított rá a boszorkány a varázslóra, akinek persze egyáltalán nem volt kedves engedelmeskedni. Annyi kérdést fel akart Freyának tenni, de egyelőre az is bőven elég volt, hogy aggódott érte.

– Ez nem jött be…

– Mit kell még tennem, hogy lekopj rólam?

– Ha megnyílna a föld, akkor sem mennék el.

– Komolyan? – tette csípőre a kezét a boszorka.

– Igen, komolyan.

– Szóval nyíljon meg a föld? – kiabálta hisztérikusan Freya, amitől elsötétült a tekintete.

– Felőlem – vonta meg a vállát Beau.

– Lássuk!

Freyát elöntötte a harag. Sosem hagyta, hogy az érzelmei befolyásolják az erejét, vagy legalábbis nem túl gyakran. Meg akarta mutatni az erejét, még ha egyszer is egész életében, és nem mérlegelt semmit sem. Tudta, hogy veszélyes és elszabadulhat a mágiája, de egyszerűen a saját dühe olyan elemi volt, s ezúttal nem akart uralkodni rajta. A pimasz férfi magabiztosságát akarta próbára tenni, hogy végre szálljon le róla, s hagyja békén. Úgy vágyott a magányra, mint egy lélegzetvételre, s a nyugalomra, mint egy korty vízre. Viszont a varázsló maga volt a megtestesült kísértés, káosz, és annyira sokszor bántották már meg. El kellett üldöznie magától jó messzire…

Beau először nem értette, hogy mire gondol Freya, de aztán hamar rájött. A boszorkány mérgesen nézett a szemébe, amikor kinyújtotta a balkezét, majd remegni kezdett a föld. A varázsló megkövülten figyelte az eseményeket az esőfüggönyben. Mégis mit művel ez a lány? – kérdezte magában. A kövek remegni kezdtek, majd ketté hasadtak. Először csak egy apró repedés jelent meg a talajon majd elindult a szétválás. A földrengés egyre erősödött, ami már egyáltalán nem volt tréfa. A férfinak elkerekedett szeme, aztán hátrálnia kellett, mert a föld valóban kettényílt előtte. Egy pillanatig zihálva nézett a boszorkány kék szemébe, ami még mindig csillogott a dühtől. Fél méteres szakadék választotta el egymástól őket.

Beau vett egy mély levegőt, aztán megcsóválta a fejét. Egy hosszú lépéssel átugrotta a nyiladékot, aztán ráérősen odasétált a boszorkához.

– Ennyi volt? – tette fel a kérdést rekedtes, mély hangján, aztán felsóhajtott. – Vagy még várhatok valami másra is? Láva? Pokolkutyák?

– Mi bajod van neked? – kérdezte Freya a kiborulás határán. Még soha nem találkozott olyan férfival, akit ez egyáltalán nem rémített meg. Viszont Beau nem volt az a közönséges varázsló fajta.

– Ha azt hiszed, hogy beijedtem, akkor nagyon tévedsz. Egy kis szakadékocska még nem tud eltántorítani a feladatomtól.

– Szakadékocska? – kérdezett vissza Freya. – Megnyitottam neked a földet, ahogy kérted. Ha belesnél majdnem tíz métert zuhannál.

A varázsló nézett, majd megvonta a vállát.
– Hát nem egy Grandkanyon. Ezt ismerd be.

– Azt is meg tudnám csinálni – nevetett fel a boszorkány kényszeredetten.

– Na persze…

– Ha akarnám meg tudnám.

– Hóvihart áprilisban, na, az nagy dolog, ez valami kis… izé… maximum virágot tudnék bele ültetni. Mit gondoltál, hogy fejvesztve menekülök? – nevetett fel Beau. – Ennyire nem tudsz ezzel megijeszteni.

– Megfordult a fejemben. – Freya most már magam sem tudta mit érezzen. Düh, tehetetlenség és félelem egyvelege teljesen kikészítette, nem is beszélve Beauról, aki még mindig aggódva figyelte a zöldeskék szemével.

– Befejezted a hisztizést? – kérdezte gyengéden a varázsló, miközben hátrasimította a vizes tincseit. Egészen közel állt hozzá. – Visszamehetünk a táborba?

– Igen – válaszolt Freya megsemmisülten.

– Jó kis trükk egyébként. Bevetheted szülinapokon…

– Hogyne, ha még jobban magamra akarnám haragítani a Minisztériumot… – mormolta félhangosan a lány.

– Ezt, hogy érted?

– Sehogy.

– Beszéljünk a csókról.

– Puszi volt – javította ki Freya, és felhúzta az orrát. Már indult volna, de Beau megfogta a kezét, visszarántotta, s tenyerét a boszorka derekára tette. Freya a férfi mellkasának ütközött, de pont egy lépést sikerült hátrálnia, hogy ne kelljen belesimulnia teljesen az ölelésébe. Meglepődött mennyire könnyen megtehette volna, és mennyire sóvárgott utána. Beau olyan volt, akár a viharrá fejlődött zápor, ami még mindig mindkettőjüket áztatta.

– De ez csók lesz – mondta vágytól mámoros hangon a varázsló, majd végigsimította a boszorka arcát, s a lányéhoz hasonlóan ártatlan csókot nyomott az ajkaira. De többet akart ennél. Mohón csapott le az édes ajkakra. Olyan volt csókolózni a boszorkánnyal, mint hazatérni egy rettenetesen hosszú utazásból, amikor az ember már fel sem tudja idézni milyen volt igazán az otthona. Úgy érezte, mintha ajkaik ösztönösen ismernék egymást, mintha tökéletesen összeillenének, akár egy kirakós két darabja. Beau úgy érezte Freya a minden, a nyugalom, a szenvedély, aki mellett háborgó lelke lecsillapodhat. Elveszett a rátörő boldogsághullámban.

Freya egyetlen perc alatt elfelejtette, hogy mi történik körülötte. Sosem csókolózott még olyan férfival, akivel ennyire hamar egymásra hangolódtak volna. Ami először csupán játéknak, puszta évődésnek tűnt, az most hirtelen komollyá vált. Amikor Freya már engedett volna a kísértésnek, valami megmozdult benne. Egy apró gondolat, ami egy pillanat alatt hatalmas szörnyeteggé fejlődött. És ő hallgatott erre a gondolatra. Megint elöntötte a düh. Ösztönösen cselekedett. Csatt – a keze kíméletlenül csattant Beau arcán.

– Ne merj még egyszer hozzámérni! – közölte villámokat szóró tekintettel Freya, majd meg sem várva, hogy a férfi magyarázatot adjon elindult a tábor felé.

Beau mondani akart valamit, de jobbnak látta inkább hallgatni. Mélyen hallgatni. Egy pillanatig egymást figyelték az esőfüggönyben. Freya szaporán vette a levegőt, Beau arca égett a pofontól és a megdöbbenéstől. A vihar pedig mennydörögve tombolt tovább. A boszorkány összefonta a karjait, aztán elindult a tábor felé. A varázsló kissé lemaradva mögötte követte. Hamarosan mindkettőjük alakját elnyelte az eső.

hozzászólások: 2

by Neola @ 2024 Dec 25

Kellemes ünnepeket!
De jó volt a két fejezetet együtt olvasni!
Nagyon jól összehoztad nekünk ezt a kis családot. Nagyon egyedi volt és különleges, ahogy Draco így tudatta a fiával, hogy ő az apja. Keelan reakciója is tetszet. Tényleg lehetett volnál dühös, de ez a fajta megkönnyebbülés, hogy vége tudja ki az apja nagyon szép ívet adott nekik. Örülök, hogy rögtön meglátogatta Hermione-t és hagytál szünetet mind a két szülőnek, hogy ezt megbeszéljek és ne Keelan előtt kelljen mindenkinek átélnie minden érzelmi fröccsöt.
Freya és Beau kapcsolata olyan viharos, mint amilyen általában Hermione és Draco-e szokott lenni. Hát igen még fiatalok.
Mindenki annyira, de annyira kidolgozott karakter érzelmileg. Nagyon teszik. Telejsen bele tudom élni magam mindenki helyzetébe.
Várom Keelan és apa, anya beszélgetést is.
Imádtam az előző részt, de basszus ez a fejezet is a feszültségektől annyira izgalmas volt.
Ez az utolsó jelent Beau-val különös ütött. Rendesen bele sajdult a szívem a pofonba.
Remélem hamar rendezik. Imádom ezt a viharos párost is.
Ezer köszönet az új részeket!
Azt hittem többet tudok olvasni, amint be üt egy kis pihi, de sajnos messze nem annyit mint szeretnék.
Boldogságos Karácsonyt neked is!
Üdv:Neola

by Nyx @ 2024 Dec 26

Kellemes Ünnepeket! Köszönöm szépen! Sokáig bizonytalan voltam, hogy ez mennyire lesz életszerű. De nem akartam igazi vérre menő drámát köztük. Igen, igen most már tényleg nem hagyhatták annyiban Dracóék az első találkozást. Még rengeteg mindenről kell beszélniük. Keelan pedig majd kiderül hogyan fog mindenre reagálni, azért minden nem lesz sima és egyszerű, össze kell szokniuk egymással.
Freya és Beau majd kíváncsi vagyok, hogy mit fogsz hozzájuk szólni később. Nem lesznek szerencsére mindig ennyire viharosak. Se ellenségesek egymással, de csak vegyünk mindent sorjában.
Oh igazán nincs mit! Örülök, hogy elkészültem velük, ha még így kutyafuttában is, több sajátot akartam feltenni, de valahogy idő az nem volt. Jajj ne is mondd ez a december egy katasztrófa volt úgy ahogy volt, nem is beszélve hogy még egy csomó helyre kell rohangálni… Remélem, hogy azért jut még idő a pihenésre és a lazulásra, az olvasnivaló pedig megvár. Még egyszer boldog karácsonyt!