Fejezetek
28. fejezet
28. fejezet
Elveszett családi album
A vihar a két fiatal haragjával együtt tombolt a tájon. Beau követte Freyát, egyetlen egy percre sem tévesztette szem elől. Nem volt nyugodt, koránt sem, hiszen nyílt terepen voltak, tökéletes célpontok. A varázsló ugyan készenlétben állt, bár sejtelme sem volt, ki támadta meg Freyát a romoknál és miért. Nem szóltak egymáshoz, a feszültséget tapintani lehetett köztük, mintha a zuhogó eső is forró gőzfelhőként kavargott volna körülöttük.
Freya fázósan fonta össze a karját, és magához szorította a vázlatfüzetét, amit persze bűbájok védtek az elázástól, de az égi áldás cseppet sem akart csillapodni, pontosan úgy, ahogy az ő érzései sem. Csurom víz volt mindene, fázott, még mindig remegett kissé a keze és a lába. Azonban az önbizalmával, konok elszántságával nem volt semmi baj. Még hogy nyíljon meg a föld, dohogott magában, most aztán megmutatta… Persze a mögötte bandukoló varázslót meg sem döbbentette az eset. Mintha bárki képes lett volna hasonlóra… Mintha ez a képessége nem juttatta volna abba a slamasztikába, amiben mostanság volt.
– Francba – mormolta magában a lány, miközben kisimította a vizes tincseit az arcából.
Iszonyatosan szégyellte magát a meggondolatlansága miatt, ráadásul a csókról, a pofonról ne is beszéljünk. Kire is haragudott igazán? Nos, azt már maga sem tudta megmondani… Hosszú a sor, vészesen sok tétellel. Beau valószínű immunis volt a kemény elutasítása, hiszen még most is ott jött pár lépésre lemaradva mögötte, és ez rettenetesen bosszantotta, a csókra meg nem is akart gondolni. Didergett a hideg esőcseppektől, de még annyira messze volt innen a tábor. Ráadásul a leghosszabb utat választotta…
A férfi legszívesebben beszélt volna, de valahogy a szavakat sem találta, sőt… Talán jobb volt így, Merlin tudja mekkora baromságokat mondott volna. Bár megölelhette volna, bár hagyta volna, hogy védelmezze. Nem tudta magát türtőztetni, ezért is csókolta meg, nem is beszélve a felfokozott érzelmi állapotáról, és most konkrétan ezért sajgott még a sérült arca is. Vágyott Draco csodakenőcsére, noha azok után, hogy kiütötte a mestert jó lesz, ha egyáltalán szóba állnak még egymással. Komplett idiótának érezte magát megint, mintha ez már lassan állandóvá vált volna, ha Freya a közelében volt, elég csupán rá gondolnia és a világ a feje tetejére állt. Rémesen eláztak mindketten. Beau megszaporázta a lépteit, aztán Freya mellé lépett. A boszorkány már csak azt hallotta, hogy a varázsló lehúzza a cipzárját és levette a kapucnis felsőjét.
– Vedd fel! – parancsolt rá Freyára, aki úgy nézett rá, mintha ki akarná zsigerelni. Nem ijesztette el az ilyesmi, az sem, hogy most pólója is ázni kezdett. A hideg esőcseppek bizsergették a bőrét.
– Nem kell – mondta sértődötten a boszorka, s jelentőségteljesen felhúzta az orrát. Eddig valószínűleg nem találkozott még eltökélt ausztrállal, mert Beau nem hagyta magát. – Vedd vissza!
– Nem vitatkozom veled többet – közölte a varázsló, és egy lépéssel előtte termett. Freyának túlságosan is laza volt ez a kijelentés, s meg kellett állni, de még így is kis híja volt, hogy belé nem ütközött a férfiba.
– Mit csinálsz? – kérdezte riadtan Freya, mélyen belenézett Beau határozottan zöld tekintetébe, mintha mindig más lenne a színe, ahogy a hangulata változik, noha biztosan volt erre valamiféle tudományosabb magyarázat is. A férfi egyre közelebb ment hozzá.
– Megoldom a problémádat – közölte nyugodt, mégis fölényes hangon a varázsló.
– Melyiket? – gúnyolódott Freya.
– Reszketsz – mutatott rá a nyilvánvaló tényre. Leküzdte a vágyát, hogy hozzáérjen a finom, fehér bőrhöz, és megölelje, noha legszívesebben ezt tette volna. Még mindig látta a tengerkék szemekben a félelmet, amit a boszorkány el akart előle rejteni. Ő maga a tanácstalanságát rejtette el a nyugalom és magabiztosság álarca mögé.
– Jól vagyok. – Még mindig ott volt a gombóc a torkában.
– Elhiszem – bólogatott a férfi.
– Hagyj békén! – figyelmeztette Freya, s egyet hátralépett.
– Sajnálom, hogy el kell viselned, de hozzád fogok érni. – Azzal megtette, s valóban hozzáért.
Freya kelta nyelven valamiféle káromkodással jelezte, hogy mennyire nem akarja ezt, de igazából az erőszakos ausztrál ellen semmi esélye sem volt. Beau nem szólt semmit, majd egyszerűen ráterítette a boszorkányra a felsőt, s felöltöztette, mint egy engedetlen gyereket, közben persze úgy vigyázott a vázlatfüzetre, mintha a legnagyobb kincs lett volna a világon, az egész műveletet megkoronázta azzal, hogy a kapucnit a lány fejébe húzta, majd egy melegítő bűbájjal zárta. Végre könnyebbnek érezte a lelkét, így már elégedetten mehetett tovább, viszont lassan haladt, hogy Freya beérhesse.
A boszorkány karba tett kézzel állt, szerencsére a kapucni annyira a szemébe csúszott, hogy elveszett benne és egyáltalán nem látszott az arckifejezése, jobb is volt így. A ruhadarab még mindig őrizte Beau testének melegét és a bódító, friss illatát. Freya mély lélegzetet vett, megborzongott, megrohanták az érzések. Ez a meglepő kedvesség és gyengédség nemcsak megdöbbentette, hanem meg is rémítette. Most kezdte felfogni, hogy a varázsló mit tett érte. Ajkára tette a kezét, hogy ne törjön fel belőle az az érzelemhullám, ami ott kavargott benne. Gépiesen indult tovább a csapáson.
Továbbra sem szóltak egymáshoz, ellenben a feszültség egyre nőtt és nőtt, a boszorka torka elszorult az elfojtott érzésektől, érezte benne a gombócot, a szeme megtelt könnyel. Hamarosan ki fog borulni, gondolta, aztán pánik fogta el, a légzése felgyorsult, a mellkasába fájdalom nyílalt bele. A fülében érezte a szíve heves dobogását. Nem akarta, hogy Beau meglássa ezt. Így is szörnyen kellemetlen volt számára a varázsló semmiből támadt védelmező szerepe. Meggyorsította a lépteit, s csak egy dologra koncentrált: el kellett érnie a faházat, csak ez lebegett a szeme előtt. A lány még a lehetőséget sem adta meg a férfinak, hogy a melegítő felsőjét visszakérje, s nemes egyszerűséggel újra rácsapta az ajtót.
A kíméletlen csattanás váratlanul érte Beau-t, nem mintha számított volna rá, hogy még beszélhetnek egymással, noha reménykedett benne. Bocsánatot akart kérni, vagy legalább megnyugtatni a feldúlt boszorkányt.
– Freya! – szólalt meg a varázsló bűnbánóan kintről. Kezét az ajtóra tette, mintha nem is tudná megpróbáljon-e bejutni vagy inkább csak könyörögjön a bebocsátásért. – Beszéljük meg, kérlek!
Kérlelésére nem érkezett semmilyen válasz, a mély csöndet csak az eső és a szél hangja törte meg. Ennyire tanácstalannak soha nem érezte magát, a világ összedőlni látszott, és ennek egyedül ő volt az oka. Hogyan mondja el neki? Hogyan beszéljen a múltjáról? Hogyan mondja el mennyire megrémült, amikor látta lezuhanni? Egyikük sem állt most készen ilyenfajta beszélgetésre. Noha Beau-nak feltett szándéka volt, hogy egy tapodtat se mozdul az ajtó elől.
A boszorka egész testében remegett, ahogy halkan kimondta a varázsigéket, aztán nekidőlt a faajtónak, és lassan csúszott le a padlóra. A vázlatfüzete kíméletlenül csattant a padlón. Most már nem hallotta senki, és nem juthatott be senki. A faházban uralkodó megnyugtató félhomály biztonságot adott neki. A kezébe temette az arcát, aztán feltört belőle a keserves sírás. Újra átélte az átkot és a zuhanást, amiről nagyon jól tudta mennyire veszélyes volt.
Őrültséget csinált. Hajlamos volt bátornak, rendíthetetlennek, keménynek mutatkozni mások előtt, de belül ő is ugyanúgy érzett, félt, megrémült. Beau-nak igaza volt, és nélküle már halott lenne. Az ismeretlen átka halálos is lehetett volna. Még mindig látta a varázslatok fényeit, amit a férfi hihetetlen gyorsasággal hívott elő a megmentésére. Félelmetes volt, túlságosan is elemi, amire ő nem lett volna képes, legalábbis ilyen hamar nem. Nagyképűség volt azt állítani, hogy egyedül is megállíthatta a támadóját.
– Kérlek, Freya! Nyisd ki az ajtót! – hallotta kintről Beau hangját, de ő még mindig nem volt képes vele beszélni.
– Menj el! – kiabálta elcsukló hangon, de a bűbájok miatt persze Beau ezt nem hallotta, elfojtotta a mágia mire kiért volna. Beau még jó ideig az ajtó előtt toporgott, azonban a zuhogó eső meggyőzte arról, hogy legjobb lesz, ha visszamegy a faházába. Távolodó lépteit hallva Freya nem könnyebbült meg, pedig erre számított. Felhúzta és átölelte a térdeit, mélyeket lélegzett.
A támadó – jutott eszébe hirtelen. Az emlékezetébe égett a képe, amint kinyújtott pálcás kezét ráirányította. Rúnák, ez az, gyorsan kitapogatta a vázlatfüzetet és keresett egy üres oldalt. A padlón térdelve rajzolni kezdett, nem is emlékezett mennyi ideig ült ott, mire végre végzett. A kacskaringók, éles szögek értelmetlennek tűntek, mintha hiányozna valami. Sajgott a keze, s megfestette a szén is, az ujjai elgémberedtek, a térdébe belenyilallt a fájdalom. Ott feküdt előtte négy rajz, ami mindent tartalmazott, amire emlékezett. Idegesen túrt bele a hajába, észre sem vette, hogy szénnel összekente az arcát. Kinek szóljon?
Feltápászkodott a padlóról, felvette a rajzcuccait, aztán rátette az asztalra. Összefonta a karjait és messziről nézte a kirajzolódó fekete formákat, amik egy hórihorgas férfit ábrázoltak. Még szerencse, hogy nem színesben ábrázolta, a vörös szemek hátborzongatóak lennének.
Dominic – rémlett fel a férfi neve. Hangosan nyögött fel, aztán tüzet gyújtott a kandallóban, beleszórt némi varázsport, amivel elküldhette a biztonságos üzenetet. Más dolga nem volt ezután csak várni.
***
– Áú – szisszent fel Draco, amikor Hermione egy vattapamaccsal megtörölte a vérző száját. Ösztönösen elhúzódott a mozdulat elől, már átkozta magát, amiért engedte neki, hogy önkéntes nővérkét játsszon és ő legyen a szenvedő alany. Kint egyre jobban zuhogott az eső, így nem volt kedve még hazaindulni. – Kicsit lehetnél óvatosabb!
– Ne viselkedj úgy, mint egy nagy gyerek! – korholta Hermione, aztán a férfi karjára mutatott, ami tele volt hegekkel. – Ahogy látom ennél rosszabbat is túléltél már.
Draco önkéntelenül ránézett a forradásokra. Már megszokta őket, az újabbakkal nem foglalkozott. Megint felszisszent, amikor a boszorkány ismét hozzáértette a vattapamacsot.
– Nincs ennél rosszabb – morogta durcásan a varázsló –, mint amikor egy olyan boszorkány kezel, aki gyógyítónak képzeli magát.
– Ez a bizalom…
– Van ennél jobb fertőtlenítő is – jegyezte meg Draco.
– Ilyen van a gyógyszeres szekrényben, és ha tudom, hogy rajtad kell használnom… Sajnálom, majd legközelebb gyerekeknek valót fogok főzni.
– Merlin… Áúúú, inkább hagyd abba!
Hermione halkan felnevetett, aztán kisöpörte az arcából a hajtincseket, amik minduntalan kiszabadultak a kusza, kócos kontyból. A férfi fürkésző, szürke szemével gyakran nézett rá, s gyakran felsóhajtott. Merlinre, hogy mennyire hiányzott ez a nevetés, a csengése, a hangtónusa.
– Pontosan ez hiányzott nekem: A Draco Malfoy-féle kifinomult szarkazmus és nyafogás. Tökélyre fejlesztetted ezt az évek során. – Aztán tovább folytatta az ápolást. Tény és való, Beau-nak valóban remek jobbegyenese volt.
– Igyekeztem felnőni a feladathoz – mosolyodott el elégedetten Draco, de rögtön megbánta, mert még mindig iszonyatosan égetett. Persze Hermione folytatta a kezelést. – Más nem hiányzott az elmúlt tizenhét év alatt?
– Egy jó talpmasszázs – sóhajtott fel vágyakozva a boszorkány.
– Azt bárkitől kaphatsz – mondta Draco. – Én valami egészen másra gondoltam.
– Meglepődnél, hogy ez menyire nem igaz – nevetett fel halkan Hermione.
– De komolyan kérdeztem az előbb. Van valakid?
– Igazán tudni akarod?
– Akkor nem kérdeztem volna.
– Egy apa a fiamnak hiányzott – vallotta be végül Hermione. Nem néztek egymás szemébe, Hermione halványan elpirult, mintha kissé zavarban lenne. Túlságosan is szókimondó volt, de a csókok után, amiket tegnap váltottak, nem tűnt sem helytelennek, sem furcsának. Igazat mondott. – De senki sem volt méltó a feladathoz.
– Értem – vett egy mély levegőt Draco. – Merlinre, legyél egy kicsit finomabb! Nem tudtam, hogy ilyen kemény ökle van ennek a kis mitugrász ausztrálnak…
– Az indulat dolgozott benne. Mégis mit vártál? De igazából nagyon hasonlít rád, ugyanaz a düh – jegyezte meg a boszorkány. – Jobban emlékeztet a fiatalabb énedre, mint azt elsőre gondolná az ember.
– Sose voltam ilyen – kérte ki magának a férfi. – Én mindig is céltudatos, megfontolt…
– Kicsit idióta, öntelt, forrófejű, konok, meggondolatlan és dühös voltál. Némileg elveszett lélek, pontosan úgy, ahogy az ifjú Angus barátunk.
Draco megfogta Hermione kezét, mielőtt megint hozzáért volna a fertőtlenítő vattapamaccsal. A viharszürke szempár fürkészően figyelte őt, Hermione megborzongott ettől. Olyan régen nem nézett már rá senki sem így, mintha eddig csak láthatatlan lett volna és most egy varázsütésre megváltozott minden.
– Elmondjam, hogy én hogyan emlékszem rád? – kérdezte egy apró mosollyal Draco.
– Ne kímélj!
– Te voltál a legtudálékosabb, legszebb boszorkány, akit valaha ismertem és ebből egyik állítás sem változott az évek során. Talán csak annyi, hogy sokkal szebb lettél. – Hermione halványan elpirult, de úgy tett, mintha nem lennének rá hatással Draco szavai.
– Valami volt ebben a fertőtlenítőben – vonta össze a szemöldökét Granger auror, aztán megszagolta az üvegcsét. A színpadias viselkedésére a varázsló csak megforgatta a szemét. – Úgy tűnik semmi szokatlan. Akkor biztosan az ütés lehetett.
Azzal egy széles mozdulattal Draco homlokára tette a kezét, mintha megnézné a mardekáros nem szenved-e láztól vagy valami rosszabbtól. A férfi derűsen mosolyogva elengedte a boszorka kezét.
– Semmi bajom.
– Akkor miért mondasz nekem ilyeneket? – tette csípőre a kezét Hermione.
– Azt hittem, ezen már túl vagyunk.
– Még nem igazán. Túl furcsa.
– Játszunk nyílt lapokkal! – vetett fel hirtelen a varázsló. – Ne játsszuk meg magunkat, elvégre egyikünk se kamasz már.
– Mi lenne, ha inkább azt beszélnénk meg, hogy mit mondunk Keelannek? Sokkal több értelme lenne ennek a beszélgetésnek, minthogy szemtelenül udvarolgatsz nekem.
– Egyetlen egy dolgot jól jegyezz meg – mondta a varázsló és újra gyengéden megfogta Hermione kezét, aztán felállt a székről, magához húzta őt, majd egy gyors csókkal elhallgattatta a szólásra nyíló ajkait. Rémesen elégedett volt magával, és ezt az érzést csak táplálta, hogy az egykori griffendéles viszonozta a csókot. Végül mélyen a szemébe nézett, s folytatta, amit elkezdett –, nem foglak még egyszer elengedni. Ha volt valamilyen kényszerképzeted, hogy talán megszabadulsz tőlem, akkor most mondom: felejtsd el!
– Milyen magabiztos vagy – mondta ellágyulva Hermione, aztán megsimogatta a varázsló markáns arcát. – Ebben sem változtál.
– És rémesen öntelt, ahogy te is említetted, konok, meggondolatlan, a többire nem emlékszem…
– Dühös.
– Az is.
– Főleg, ha azt mondanám, hogy van valakim.
A szürke szemekben tombolt az indulat, pontosan úgy, ahogy a kint egyre erősödő vihar tépázta a fákat. Mégis olyan gyengéden simította végig a boszorka puha arcát, mintha egyáltalán nem kavarta volna fel ez a mondat vagy akár a lehetőség is, hogy Hermione mással kötötte össze az életét.
– De nincs, és te nem hazudsz nekem, Granger. Én is kiszúrom, ha füllentesz. Egyébként is felesleges aggódnod, ha lenne is valakid, gyorsan el fogod felejteni. Gondoskodom róla.
– Oh, igen? Mégis hogyan tervezed ezt véghezvinni?
– Még korai lenne, minden részletét a tervemnek felfedni előtted, drágám – vigyorgott Draco. Hermione nem tudta, hogy legszívesebben felképelné vagy újra megcsókolná. Talán mindkettőt megérdemelte volna. Még mindig szorosan ölelte, már éppen ez is elég lett volna ahhoz, hogy elveszítse az eszét. – Először haladjunk sorban. Beszéljünk Keelannel.
– Nem lesz egyszerű. – Az arca meglehetősen komorrá várt. Draco nem szerette ezt az arckifejezést. Szerette volna megint derűsnek látni.
– Valóban. Erre nem lehet felkészülni – sóhajtott fel a férfi, aztán elengedte Hermionét. Kibontakoztak egymás öleléséből.
– Nem akarok neki hazudni, de az igazság…
– Miért, Granger, mi volt közöttünk, amit nem tudsz megmagyarázni, elmondani a fiunknak?
– Bár tudnám mi volt köztünk régen – mondta halkan a boszorka, miközben még mindig Draco szemébe nézett. – Olyan gyorsan történt, és amilyen gyorsan történt, annyira gyorsan vége is lett.
– Ha kérhetem, ne ezt a verziót adjuk elő.
– Ez nem az igazság?
– Fél igazság.
– Talán… De te nem tudod, hogy milyen nem beszélni rólad éveken át a saját fiadnak… Látni benne, ami rád emlékeztetett, másra sem vágytam, mint neked elmondani ezeket, és együtt nevetni rajta… Nem tudod milyen félni, hogy az apád mikor talál ránk, és folyton emiatt aggódni. Mennyire össze lehet most zavarodva szegénykém… Hiszen ki számított erre a fordulatra?
– Nyugodj meg! Itt vagyok, és nem megyek sehova.
– Tizenhét év, Draco… – A szája elé kellett tennie a kezét. Most először mondta ki, ami már egy jó ideje fojtogatta. – Nem tehetünk úgy, mintha ez nem lett volna, és könnyű lett volna mindhármunk élete.
– Tudom. Nézz rám, kérlek! – Hermione engedelmeskedett neki. – Együtt megoldjuk, hidd el!
– Nem akarom, hogy meggyűlöljön.
– Hogyan is tehetné? – mondta Draco kedvesen. – Az anyja vagy, óvtad és védted. Nem hülye a kölyök, de ha eldurvulna a helyzet, akkor Persist megkérjük, hogy sokkolja pár emlékkel.
– Miért érzem úgy, hogy te vagy kettőnk közül a józanabb?
– Elég, mert még a végén túlságosan elbízom magam. Kicsit kényelmetlenül érint az ilyesmi – mondta a varázsló. – Őszinte leszek, ha Persis nem mutatta volna meg ezeket az emlékeket nem lennék ilyen.
– Persze, megértem. És hálás vagyok neki ezért. Nem igazán erre számítottam ennyi idő után – vallotta be Hermione. – Inkább katasztrófára.
– Ugyan már… Ennyire nem vagyok fafej.
– Nem tudom mit gondoljak. Ismerjük mi még egymást egyáltalán?
– Szerettél? – tette fel a kérdést a férfi hirtelen. – Emlékeztetlek, hogy nyílt kártyákkal játszunk.
– Igen, akármennyire is hihetetlen – válaszolt egyértelműen. – És te szerettél engem?
– Zavarba akarsz hozni? – nevetett fel a varázsló.
– Nyílt kártyákkal játszunk, Malfoy!
– Igen, én is szerettelek. De van ennél sokkal fogósabb kérdésem is – közölte ravasz mosollyal.
– Mi lenne az?
– Most tudnál-e annyira szeretni vagy jobban, mint akkoriban?
Hermione úgy érezte, hogy a szíve a torkában dobog, megborzong és egy hosszú pillanatig nem kapott levegőt. Mindig ilyen lehengerlő volt? Hát igen, Draco Malfoy nem vesztegette az idejét felesleges csevegésre.
– Még nem tudom – válaszolta őszintén. – Korai lenne ezt megmondani.
– Jól van.
– Ennyivel beéred? – kérdezte Hermione, miközben karba tette a kezét.
– Ma még igen – válaszolta Draco.
– Ez igazán érdekes lesz – jegyezte meg a boszorkány.
– Van egy ötletem, már ami minket illet.
– Micsoda?
– Randizzunk, és meglátjuk, hogy működik-e.
– Randira hívsz? – nevette el magát felszabadultan Hermione. – Micsoda váratlan fordulat.
– Igen. De miért lepődsz meg ezen?
– Tudnám sorolni. Draco Malfoy randizni hív, egyszerűen nem térek magamhoz – felelte színpadiasan Hermione. – Jó ötlet ez egyáltalán?
– Nekem csak jó ötleteim vannak, édes. Tudom, régen is randiznunk kellett volna, de akkoriban nem voltam ennyire bölcs és éleslátó – sóhajtott fel nehezen. – Most csináljuk úgy, ahogy mások szokták.
– Késő, már van egy gyerekünk – nevette el magát újra a boszorkány. – Sosem szoktuk azt csinálni, amit mások szoktak. Kissé felborítottuk a sorrendet.
– Nem halsz bele egy tucat vacsorába, ebédbe, reggelibe, andalgásba a tóparton és még rengeteg programot fel tudnék sorolni – közölte a varázsló. Annyira helyes döntésnek tűnt ez, mint amilyen őrültség volt, ha ennek volt bármilyen érelme. – Újra meg akarlak ismerni.
– Jól van. Elmegyek veled randizni. Kapsz tőlem két lehetőséget – mosolyodott el Hermione.
– Kettőt?
– Igen, ha az elsőt elszúrnád, akkor adok még egy esélyt.
– Persze, hogy sikerül mindkettő, ez nem is kérdés, sőt a harmadikért már te fogsz könyörögni.
– Szörnyen magabiztos vagy – sóhajtott fel a boszorkány.
– Biztos vagyok benne, hogy nem tudsz ellenállni most se nekem – vigyorgott rá elégedetten Draco.
– Tizenhét évig megvoltam nélküled – legyintett hanyagul a boszorkány.
– Oh, mert fogalmad sincs, hogy mennyire hiányoztam az életedből.
– Draco…
– Ne mondj semmit! – emelte fel a kezét a varázsló. – Bár…
– Ahh, inkább menjünk el Keelanért! – javasolta Hermione. – Túl gyors tempót akarsz diktálni, a szívem nem bírja.
– Rendben, menjünk – bólogatott beleegyezően a mester.
– Beau-val még beszélnem kell.
– Minek neked az a kerge kenguru? – hördült fel Draco. A boszorka csak elmosolyodott.
– Szeretem a változatosságot – sóhajtott fel mosolyogva a boszorka, aztán eltűntette a mogorva varázsló szája széléről a sebhelyet.
A varázsló válaszul megfogta a kezét, aztán az ölébe húzta Hermionét, és éhes csókkal elérte, hogy ne tudjon gondolkodni. Átölelte a derekát, még közelebb vonta magához, mintha csak azt mondaná, hogy nem szándékozik osztozni rajta senkivel.
– Ugye csak vicceltél?
– Draco…
– Mire kell neked Angus? – kérdezte meg újra a mester, majd az álmodozó egykori griffendéles arcából kisimította a hajtincseket.
– Auror dolog – sóhajtott fel Hermione. – Pitonnal együtt el kell mennünk a romokhoz, mielőtt minden nyom eltűnik. Így is meg kell várnunk, míg az eső eláll, addig amúgy sem tehetünk semmit.
– Rendben.
– Köszönöm, hogy áldásodat adod rá – jegyezte meg epésen az auror, de nem tudott kibontakozni a férfi szorító öleléséből. – Elengednél?
– Még nem. Nem kell úgy sietni – mormolt Draco, aztán újra megcsókolta. – Tizenhét évig álmodoztam erről.
– Na persze… Lódítasz megint…
– Én tudom, hogy mit akarok.
– Igazán?
– Igen. És volt időm gondolkodni – közölte a varázsló. – Remek megérzéseim vannak.
– De legalább hagyd, hogy én is utolérjelek – mondta a boszorkány. – Teljesen felforgatjuk egymás életét.
– Talán pontosan ez hiányzott nekem.
– Az exed és egy szerelemgyerek?
Draco nem válaszolt, hanem újra megcsókolta. A férfi célravezetőnek gondolta ezt a módszert minden másnál. A Walpurgis-éj csak felszabadította benne mindazt, mit eddig elnyomott magában. Nem akarta elengedni őt, még ha túl gyorsan is haladnak. Csak annyit kért tőle, hogy engedjen neki. Mindketten elmerültek az érzéseik hullámzásában. Még mindig vitatkozott az észszerűség és az őrültség mindkettőjükben, mégis a jól eső, sóvárgó borzongás erősebb volt.
***
A tábor főépületéből kilépő Finn morgolódva jött rá, hogy még mindig esik az eső. Skót már rég elindult a keltetőkhöz, de ő maga egészen eddig Keelan Grangerrel beszélgetett. A kölyök okos volt, remekül használta a pálcáját és sokat tudott a sárkányokról. Könnyű esti olvasmányként olvasott róluk – Finn nem találkozott egyetlen egy ilyen újonccal sem, aki ilyet mondott volna. A fejét vakarva indult el a pergamen jegyzeteivel, amiket igyekezett megvédeni az esőtől, hogy megkezdje a munkáját, amikor szembetalálkozott Hermionéval és Dracóval. Mintha még a megkönnyebbüléstől fel is sóhajtott volna, mikor meglátta őket, ugyanis nagy szüksége volt némi tanácsra. Draco kérdőn nézett rá, de az ír varázsló nem akarta egyből rázúdítani a problémáit, megvárta, hogy mindhárman köszöntötték egymást, aztán behúzódtak az egyik épület előtetője alá, ami megvédte őket az esőtől.
– Gondolom, Hermione Grangerhez van szerencsém – szólította meg mosolyogva az ír.
– Igen. Csak Hermione.
– Finn Donnovan. De csak Finn. Megölelnélek, de most rengeteg pergamen van a kezemben. Üdv a családban, Hermione. Hidd el nagyon örülünk neked. Minden közös programra meghívlak, mielőtt Beau megelőz. Nagyon összetartó csapat vagyunk. Egy alkalmasabb pillanatban körbevezetlek a táborban.
Draco fél szemmel az eget kémlelte, ahonnan apró hópelyhek is csatlakoztak az esőcseppekhez, de ez Finnt egyáltalán nem zavarta.
– Finn…
– Köszönöm. Én is örülök – mondta a boszorkány, de ennél jobban nem is lehetett volna meglepve. Soha nem kapott még ilyen meleg fogadtatást.
– De jó, hogy jöttök – szólalt meg Finn, akin még mindig látszott, hogy valamin erősen gondolkodik.
– Történt valami? – kérdezett rá Draco egyszerre, ugyanis semmi kedve nem volt Finnt unszolni, hogy mondja el, mi van. – Mintha kissé ideges lennél.
– Ideges? – nevetett fel Finn, aztán nemtörődöm módon legyintett egyet. – Ugyan dehogy, inkább csak tanácstalan…
– Tanácstalan? – vigyorodott el Malfoy. – Ez igencsak érdekes, barátom. Mi is a baj?
– Áhm baj az nincs, csak a fiatok okoz nekem némi fejtörést – vallotta be Finn. Draco erre felnevetett, Hermionét pedig elfogta az aggodalom.
– Keelan jól van? – kérdezte a boszorkány. Legszívesebben már régen ott lett volna a fia mellett, noha tudta, hogy a legjobb kezekben volt. Kicsit magát ostorozta, amiért hagyta magát kissé elcsábítani Dracónak. Finn csak legyintett, és a még a hatás kedvéért fel is sóhajtott.
– Mi baja lenne? Majd kicsattan az egészségtől. Vág az esze, mint a borotva. Az egész oktatási tervemet írhattam át miatta – csóválta meg a fejét a varázsló. – Ilyet még egyetlen egy újonctól sem láttam.
Hermione láthatóan megkönnyebbült a választól, S a bűntudata is csillapodni készült. Azon kapta magát, hogy a keze súrolja Dracóét, úgy kapta el, mintha megégette volna az érintés. Meg kellett volna nyugodnia, hiszen engedte magát megcsókolni. Ilyen bőséges érzelmi zűrzavarra nem számított. Átkozott Walpurgis-éj.
– Hollóhátas és az anyjára ütött – veregette meg Draco Finn vállát, aki valamit keltául mondott, de szerencsére egyikük se értette. – Nem túl nagy meglepetés, hogy a fiam is ilyen lett.
– Draco! – szólt rá a Granger boszorkány kissé mérgesen, majd rácsapott a férfi karjára.
– Ez bók volt, Granger, elpirulhatsz – jelentette ki Malfoy mester fölényes mosollyal. Nos, a boszorka egyáltalán nem volt sem pirulós, sem mosolygós kedvében.
– Idióta! – sóhajtott fel Hermione. – Finn, megmondanád, merre találom Beau-t?
– Talán a faházában arra – találgatott a fekete hajú varázsló. – Reggel óta nem láttam, remélem, hogy nem törte ki valahol a nyakát. Freyával mentek el, úgy tudom, a romokhoz kirándulni, de a húgom már itthon van. Gondolom csak nem hagyta el valahol bongyor hajú barátunkat.
– Köszönöm. Két perc és itt vagyok! – fordult Dracóhoz, aki megilletődve nézett rá. Nem szokott hozzá, hogy valaki utasítsa, sőt kimondottan utálta. Önkéntelenül is kihúzta magát. – Addig nehogy elkezd nélkülem!
– Megértettem. – Azzal Hermione elment a megadott irányba. Draco pedig mélyen felsóhajtott.
– Szóval? Mit lehet tudni rólatok? Elég keménynek tűnik – kérdezte Finn vigyorogva. – Ahogy látom te már mindent eldöntöttél, és olyan szerelmes vagy, hogy le se tudnád tagadni.
– Te beszélsz? – vágott vissza élesen Draco. – És mi van a kölyökkel? Nem bírsz vele?
– Álljunk meg egy percre! Nézzük a tényeket: egy Malfoyról van szó – köszörülte meg a torkánt az ír varázsló. – Keményfejű, makacs, csökönyös, öntelt is, idióta, jaaa ezt te vagy, bocsánat. De semmi kétségem, hogy a fiad, nem is kell hozzá semmilyen vizsgálat, csak az anyja legalább megtanította viselkedni. Miért hívod a fiad anyját a vezetéknevén?
– Rossz beidegződés. Nem kell foglalkoznod vele.
– Szokj le róla! – közölte vele Finn. – Bunkóság. Így nem fogod újra meghódítani.
Dracónak már a nyelve hegyén volt a csípős válasz, amivel betalált volna a barátjának, de szerencsére még idejében vett egy mély levegőt, hogy tompítsa a kijelentését.
– Nem kell a tanácsod.
– Értek a nőkhöz.
– Igen? A csinos dokinénit már megszerezted magadnak?
– Megvannak a módszereim – húzta ki magát Finn, és ravaszul elmosolyodott. – De most más foglalkoztat, hogy mit csináljak a fiaddal?
– Hogyhogy mit? – tárta szét a karját az újdonsült apa. – Amit minden újonccal szoktunk.
– Azt inkább nem – vakarta meg az állát Finn –, ha Hermione megtudja, akkor… Még csak rövid ideje ismerem, de nem akarom, hogy utáljon, mert kikészítem a fiatokat.
– Ne szívd a fogad! Lapátolás, talicskázás, Charlie Weasley-féle edzésterv, kiegészítve azzal, amit mi állítottunk össze. Nem bánom Beau-val is összerakhatjuk, aztán meglátjuk, hogy boldogulnak. Az én fiam nem fog azzal a sok degenerálttal együtt tanulni, akiket Morgana akar kiképezni, és akik nem jutnak tovább a takarításon, cipekedésen, etetésen és sárkánykörmözésen.
– Ezt meg ne mondd Morgánának. Nagyon jó csapatot hozott össze. Ők nem kutatók, mi azok is vagyunk. Erről nem tehetnek.
– Az igazság az igazság – vonta meg a vállát Finn.
– Jericho nem fog annak örülni, hogy megszeged az egyezségeteket, ugye tudod.
Draco jelentőségteljesen kihúzta magát és szörnyen mogorva lett. Morgana legidősebb fiának említése jobban felhúzta, mintha Ronald Weasley-t emlegették volna előtte. Meglehetősen utálták egymást, számtalan okuk is volt erre, és nem segített a hasonló természetük, vérmérsékletük, arról nem is beszélve, hogy Jericho ki akarta túrni Dracót a rezervátumból. Finn sem szívesen említette meg őt, noha úgy érezte figyelmeztetnie kell barátját Jerichóval kötött egyezségére.
– Nem érdekel. Különben is, Keelan a te tanítványod lesz, nem az enyém. Így nem szegek meg semmilyen szabályt sem – jelentette ki határozottan Draco egy ravasz mosollyal.
– Ez rendben is van, de Keelan nem fog arra a szintre eljutni három hónap alatt, mint Beau – fejtette ki aggodalmát Finn, aztán Draco alá dugta a tantervet, amit Keelan kijavított. A mester felnevetett. – A gyakorlatból még nem tudom, hogy állt, de abban Beau messze lepipál mindenkit. És ez tény, még ha nem is ezt mondjuk neki.
– Az elméletet látom, már tudja – közölte Draco leplezetlen büszkeséggel.
– Száz százalékot ért el a teszten, amit Morgana ma reggel kitöltetett vele a reggeli után.
– Nem vagyok meglepődve rajta. Nem hiába hollóhátas, és persze az anyja eszét örökölte, meg persze az apjáét.
– Hát persze… Mondogasd csak ezt magadnak – vigyorgott Finn. – Emlékszem, amikor éjnek évadján lázasan tanulgattad az anatómiát. De akkor mi legyen? Csak gyakorlat és minimális elmélet?
– Igen, valahogy így kellene elindulnunk.
– Mi van, ha Jericho őt is le akarja tesztelni? – Jogos kérdés volt, Dracót pedig egyből elöntötte a méreg, amikor az újoncok augusztusi záróvizsgájára gondolt.
– Láttad milyen, amikor dühös vagyok Jerichóra?
– Oh, Merlin… hanyagold kérlek a magyar mennydörgést… Ne kelljen havazást csinálnom miattatok! De rendben, megértettem. Később találkozunk.
– Jól van – bólogatott Draco. Miután elköszönt Finntől körülbelül fél percig volt képes Hermionénak tett ígéretét megtartani. Mivel a boszorka nem jelent meg mialatt Finn-nel beszélgetett, és a férfi még hírét hamvát sem látta, elindult Keelanhez. Még mindig esett, így kénytelen volt ernyőt varázsolni a feje fölé, amíg áthaladt egyik épülettől a másikig. A főépületbe tartott, s ott is a legnagyobb helyiség felé. Ez amolyan klubhelyiség volt számukra, ahol napközben, esténként lazíthattak, egy remekül felszerelt kellemes kuckó, ahol mindenki elfért, mégsem zavarták egymást. Most szinte teljesen üresen állt, hiszen mindenki javában terepen volt vagy a vasárnapi kimenőjét töltötte. Keelan az ablak mellett állt, amikor belépett a helyiségbe.
– Érdekes a könyv? – kérdezte Draco. A fiú felé fordult és elmosolyodott, aztán becsukta a vaskos olvasmányt és letette az ablakpárkányra, ahol korábban is volt.
– Már olvastam – mondta Keelan –, de attól még tényleg érdekes.
– Olvastad A sárkányok anatómiáját és nyavalyáit?
– Igen – bólogatott. – Mindig is érdekeltek a legendáslények. Sárkánytanból plusz beadandók miatt olvastam el ezt a könyvet. Sajnos a sárkánybemutatóról lemaradtam egy kviddics sérülés miatt… Hihetetlen egyébként, egyszer álltam be, el is talált egy gurkó, és egy ideig a gyengélkedőn voltam.
– Nem igazi sárkány volt, a maga szó szoros értelmében – magyarázta Draco.
– Tényleg? Honnan tudod?
– Mert én voltam a sárkány – sóhajtott fel a férfi, mintha egy színházi szerepben tündökölt volna. – Az animágus képességeim miatt felkérnek néha, hogy menjek el Roxfortba bemutatót tartani… Ezzel tartozom Hagridnak, aki készséggel eljátssza ilyenkor, hogy mennyire kemény és meg tud zabolázni egy mennydörgőt. Kezd ez mindkettőnknek egyre inkább viccesebb lenni.
Keelan és Draco egyszerre nevetett fel.
– Miért tartozol Hagridnak?
– Egy hippogriff miatt – vonta meg a vállát Draco. – Gyerekkoromban seggfej voltam vele, sőt mindenkivel. Van miért vezekelnem, de talán ez volt az egyik a legaljasabb tetteim közül, amire azóta sem vagyok büszke.
– Csikócsőr? – kérdezte Keelan.
– Tudsz róla?
– Anya és Harry mentették meg régen. Azt hiszem, a harmadik évben, de anya nem szeret róla beszélni Sirius Black miatt.
Draco elmélázva megdörzsölte az állát, mintha még emlékezne milyen volt, amikor abban az évben Hermione megütötte, pontosan Csikócsőr miatt. Halkan felsóhajtott.
– Azt hittem, hogy az a hippogriff megszökött – szólalt egy pillanatnyi szünet után Draco.
– Mondhatjuk így is, de Szilajszárny néven kezdett új életet, aztán mostanság a Tiltott Rengetegben él.
– Hagytam magam átverni – sóhajtott fel Draco, de talán meg is érdemelte, gondolta végül. – Beszéljünk másról. Látom, már sokkal jobb színed van. Jól érzed magad? Nem fáj semmid?
– Minden rendben – bólogatott Keelan. – Beau reggel ellenőrizte a bordáimat, begyógyult és jól is érzem magam.
– És mi a helyzet azzal, ami történt? – terelte egy másik irányba a témát Draco. Keelan állkapcsa megfeszült, némileg el is komorult. – A verekedéssel.
– Semmi – vonta meg a vállát a fiú. Nem volt értelme köntörfalazni, noha szívesebben beszélt erről inkább Dracóval, mint az anyjával. – Sohasem csináltam ilyet korábban… Úgy értem, hogy tudtam képes vagyok rá, de… Összezavarodtam. De hagyjuk is a témát.
– Megértem – tette a vállára a kezét az apja. – Mindenesetre, ha akarsz róla beszélni, akkor itt vagyok.
– Köszönöm, de nincs gáz. – Keelan most Dracóra nézett. – Abbyvel kellene beszélnem erről.
– Akkor intézd úgy, hogy a keresztapám ne sejtsen meg erről semmit – tanácsolta Draco. – Csodálatos ember, de ha a gyerekeiről van szó, akkor a pokol se lenne elég mélyen, hogy az a kis pondró elbújhasson oda.
– Még mindig nem tudom, hogy mennyire volt helyes, amit tettünk. Persze újra megtenném, csak…
– Annyira hasonlítasz az anyukádra – szólalt meg végül a varázsló. – Ez egyben megnyugtató is, hogy érzel némi bűntudatot is. Így biztos lehetek benne, hogy a rossz Malfoy vér nem örökletes a családban. Ne gondolj erre! Beszélj Abbyvel róla, ha akarsz, de ne merengj ezen többet. Majd hamarosan nekem is lesz egy kis beszélgetnivalóm a keresztlányommal.
– Rendben.
– Biztos jól vagy?
– Persze.
– Örülök neki, kölyök – mondta kedvesen Draco, aztán összeborzolta a haját. – Sajnálom, hogy nem voltam ott reggel, de el kellett mennem anyukádhoz. Sürgősen beszélnem kellett vele.
– Mindent bevallottál neki, igaz? – kérdezte egy hatalmas sóhaj kíséretében Keelan.
– Lehet neki hazudni?
– Dehogy – rázta meg a fejét a hollóhátas. – Olyan, mint egy élő hazugságvizsgáló. Hozzá képest a Veritaserum limonádé. Valószínűleg én is elmondtam volna neki.
Draco felnevetett. Hermione csak az igazság egy bizonyos formáját hallotta tőle, de még így se volt biztos abban, hogy egyszer nem szegezi neki a kérdést, amikor is elkell mondani a teljes történetet. Most azonban inkább a jelennek örült, a fia itt volt a közelében. Annyira hihetetlen és felfoghatatlan volt, mégis úgy érezte most már teljesebb lehet az élete, mint eddig valaha volt.
– Ne haragudj, hogy nem jöttem előbb! – ismételte meg újra Draco. Annyi mindent mondhatott volna, mégis inkább csak ennyit közölt. Túlságosan is elragadták volna az érzelmei, amit cseppet sem tartott volna jó ötletnek.
– Nincs baj – rázta meg a fejét Keelan. – Beau bemutatott Skótnak és Finn-nek, aztán Finn-nel beszélgettünk. Morgánával is találkoztam. Nagyon jó fejek a kollégáid. Hétfőn pedig kezdek is.
– Jól van.
– Ugye tudunk azért beszélgetni, ha elkezdek itt dolgozni? – Most először fogalma sem volt, hogyan viselkedjen. Itt volt ez a férfi, aki az apja volt, és ő meg akarta ismerni. Mégsem mert egyenesen rákérdezni. Őrülten zavarban érezte magát.
– Persze, de a munkán kívül is találkozhatunk – mondta Draco. – Szeretném, ha megismernénk egymást. Remélem, hogy te is akarod.
– Igen… – vágta rá rögtön Keelan, a kelleténél talán gyorsabban – vagyis nagyon jó lenne… Draco. Ne haragudj! Még nem tudlak másképp hívni.
– Nem kell siettetni a dolgokat! Először is meséld el nekem, hogy milyen programot állított össze neked Finn.
Keelan arca felderült, aztán felemelt egy pergament az asztalról, és lelkesen belekezdett a beszélgetésbe. Észre sem vették, hogy Hermione éppen akkor lépett be a terembe, amikor ők ketten a pergamen tanulmányozásába mélyedve egymással beszélgettek. A boszorkánynak meg kellett állnia egy pillanatra. Az életének két meghatározó férfija ott állt egymás mellett az ablakon beszűrődő délutáni fényben. Félelmetes hasonlóság, ugyanaz a magasság, ugyanaz az acélszürke szempár, tejfölszőke hanyagul homlokukba lógó haj… Sohasem gondolta, hogy ilyen lesz őket együtt látni, sőt a legvadabb álmaiban sem képzelte el ezt a jelenetet, sőt egyszer sem így… Mintha nem is lenne természetesebb a világon, minthogy apa és fia így állnak egymás mellett. Önkéntelenül a szája elé tette a kezét és érezte, ahogy a könnyek összegyűlnek a szemében. Az anyai szíve repesett örömében, ugyanakkor sajgott is az eltékozolt évekért. Bízott a jövőben, soha még ennyire nem bízott…
Keelan és Draco jó ideig folytatták a párbeszédüket, anélkül, hogy észrevették volna a boszorkányt, aki még percekig lopva figyelte őket, mielőtt megmozdult volna. A két varázsló felkapta a fejét és mindketten ránéztek. Keelan elmosolyodott, Draco azonban a mosolygáson kívül, olyan tekintettel nézett rá, amitől jóleső borzongás futott végig a gerince mentén. Miután köszöntötték egymást, Hermione hálát adott a kancsó limonádénak, amit az asztalra helyeztek, valamint a kanapénak, amire sikeresen leült, mielőtt remegő lábai feladták volna a szolgálatot. Keelan a fotelben ült le, Draco pedig automatikusan Hermione mellett foglalt helyet, amivel a támogatása jelét kívánta kifejezni, noha most a végeredmény pontosan olyan lett, mintha két kamasz lennének, akik rossz fát tettek a tűzre, s a fiúk pedig éppen megítélkezni készülne felettük. Noha Keelannek volt olyan bűne, amit szívesen elmondott volna.
– Anya, ami a tegnap estét illeti…
– Nem ezért vagyunk itt most – vágott közbe az anyja kissé élesen. – Ne is beszéljünk erről.
– De el akarom mondani, hogy…
– Ne fáradj, Keelan, kérlek! – váltott hangnemet Hermione, megfogta Keelan kezét és megszorította. – Most nem, mint auror vagyok itt. És nem akarom tudni a részleteket. Jól vagy?
– Igen, minden rendben van – bólogatott a fiú. Láthatóan megkönnyebbült. Annak ellenére, hogy kész volt rá, nem szívesen magyarázkodott.
– Draco már elmondott mindent, amiről tudnom kell – tette hozzá Hermione. – Örülök, hogy jól vagy.
– Egyetértek – szólalt meg Draco.
– Viszont szeretnénk egy fontos dolgot megbeszélni veled – mondta a boszorkány. Komor volt a hangja, a tekintete valahogy teljesen más. Ez a helyzet teljesen másképpen alakult, mint azt ő elképzelte.
– Amit már réges-régen megtehettél volna, anyu…
– Amíg nem hallottad a történetet, addig ne mondj véleményt! – figyelmeztette Draco fennhangon. Keelan idegesen fészkelődni kezdett a fotelben.
Most volt az első pillanat, amikor fegyelmezni próbálta a saját apja. Jó lett volna tudni, hogy ők is ugyanannyira zavarban érzik-e magukat, mint ő. Sajnos mind a ketten remekül tudták palástolni az érzéseiket. Ahogy figyelte őket, valahogy teljesen másnak tűntek egymás mellett. Nem tudta megmondani, hogy összeillenek-e, azt sem, hogy éreznek-e egymás iránt valamit. Vett egy mély levegőt, aztán hátradőlt a fotelben.
– Bár annyira egyszerű lenne a történet, hogy csak úgy elmondhattam volna… – szólalt meg Hermione.
– Vagy csak egyszerűen túlbonyolítottad? – mosolyodott el Keelan.
– Ne pimaszkodj! – szólalt meg újra azt anyja, aztán a mellette ülő varázslóhoz fordult. – Ez például egy olyan vonás, amit tőled örökölt.
– Én rosszabb voltam ennyi idősen – révedezett vissza Draco. Hermione halványan elmosolyodott. – Örülhetsz, hogy a Malfoy vér normálisabb részét kapta.
– És hogyan jöttetek össze? – kérdezte Keelan hevesen dobogó szívvel. – Úgy hallottam, hogy utáltátok egymást.
– Hallotta? – kérdezett vissza Draco.
Hermionéval egymásra néztek, aztán sokatmondó pillantás váltottak egymással, végül mindketten elmosolyodtak. A boszorka kisimított egy hajtincset az arcából, a varázsló pedig hátrasimította a homlokába lógó tincseit.
– Ez… egy igazán érdekes kérdés – mondta Hermione. – Csak… megtörtént.
– Ne legyél álszent! – vágott közbe Draco, és halkan felnevetett. – Pontosan abban a korban van, mint mi akkor. Szerinted túl bonyolult volt?
– Igen, az volt. És ő a gyerekünk.
– Egy felnőtt férfi – javította ki a varázsló.
– Aki remélem, nem hoz felelőtlen döntéseket.
– Ugyan kérlek! – csóválta meg a férfi. – Mintha valami olyasmi történt volna köztünk, amit szégyellni kellene vagy megbotránkoztató lenne. Válaszolj a kérdésre!
– Te is megtehetnéd – intett neki Hermione. – Mondd el, Draco, hogy mi is történt velünk?
– Nos, rendben – köszörülte meg a torkát a varázsló, miközben még mindig mosolygott. – Igazából annyira egyszerű a válasz, de piszkosul nehéz megfogalmazni. De talán az elejéről kellene kezdenünk. Nem igaz?
– De igen – sóhajtott fel Hermione.
– Majd szólj, ha valamit mégis hozzátennél.
– Merlinre, Draco…
– Egy elkényeztetett, önző, dühös kamasz voltam, akit irritált egy okoskodó, gyönyörű griffendéles – kezdett bele a férfi. – Voldemort, a Sötét Jegy, a csata és Roxfort után valahogy mindenki megváltozott. Én is. De akkor még nem is sejtettem mennyire. Nem találtam a helyem, folyamatosan haragudtam a világra, a családomra, főként az apámra. Lázadni akartam ellene, amit meg is tettem.
– Mindenkit megváltoztatott a háború, elvesztettünk, barátokat, ismerősöket… Az általunk ismert világ megváltozott. Sokáig gondolkodtam, hogy mit éreztem akkor. Mély üresség, igaz? – kérdezte Hermione Dracót, aki csak bólintott. – Amikor tudod, hogy valami nincs rendben, és csak várod, amíg egyszer csak kitörjön vagy elemésszen.
– Pontosan. Csak a düh.
– Szomorúság.
– Igen – bólintott a varázsló.
– Volt, aki gyorsan túl tudott lépni ezen – folytatta Hermione. – Nekem nem ment olyan könnyen. Aggódtam a szüleimért, akiknek töröltem az emlékeit, és Ausztráliába küldtem őket. Senki sem tudta ezt átérezni.
– Lázadtam a szüleim ellen – csatlakozott az idősebb Malfoy. – Rám akartak kényszeríteni egy olyan jövőt, amit nem akartam. Én magam akartam dönteni.
– Mindkettőnket arra kényszerítettek, hogy hagyjuk el az otthonunkat, amit magam részéről gondolkodás nélkül megtettem volna szabad akaratomból is, de apám, az a drága jó ember, másként gondolta. Erővel elhurcolt egy másik országba. Hermionét pedig egy titkos küldetésre kényszerítették. És a véletlen úgy hozta, hogy mindketten Írországba, egy olyan iskolába, ahol gyakorlatilag semmit sem tanultunk. Ám saját magunkról annál többet.
– Így volt – bólogatott Hermione. – Engem kémkedni küldtek Piton professzor felesége, Persis után. A nagyszüleidet használták fel arra, hogy zsaroljanak. Elhitették velem, hogy bántani akarják őket. A csata miatt elvettem a nagyszüleid emlékeit, hogy ne tudják őket felhasználni ellenem. Hiszen Voldemort listáján előkelő helyen voltam… Milyen ironikus, hogy mégis megtették… Egyedül voltam, se barátok, se család, és nem mondhattam el mi történik. Egy különösen sötét varázslat megakadályozott ebben. Egy béklyó.
– Egyikünk se illet oda, sőt…
– Mondhatjuk így is – nevetett fel a boszorkány. – Az arisztokrata exhalálfaló, aki megvetette a sajátjait és a mugli származású könyvmoly, akit mindenki utált…
– Esélyünk se volt – mosolyodott el Draco.
– Valahogy úgy. Sokáig valóban nem kedveltük egymást, hiszen Roxfortban sem kedveltük egymást – mondta Hermione.
– Gyötörtük egymást – folytatta a varázsló.
– De volt egy pont, amikor minden változott. Írországban kénytelenek voltunk összefogni, hiszen mindkettőnk szorult helyzetben volt. Közösen készültünk a szökésre. Aztán a kapcsolatunk átalakult valami mássá – emlékezett vissza Hermione.
– Együtt készültünk fel. Együtt csaltuk csapdába azt, aki Hermionét kényszerítette. Együtt szöktünk meg. Együtt hoztuk vissza a nagyszüleid emlékeit.
Egy pillanatra egymás szemébe néztek, s tudták mire gondol a másik. Draco gyengéden megfogta a boszorkány kezét, ösztönös volt a mozdulat, meglehetősen intim, mégis helyesnek tűnt, nem gondolkodott rajta. Keelan enyhén zavarban volt, halványan el is pirult. Az első jelét látta meg annak, amit a szülei egymás iránt éreztek vagy éreznek. Ez viszont már valóban olyasmi volt, amihez jottányit sem konyított.
– Akkor miért nem maradtatok együtt? – szólalt meg Keelan tisztán, őszinte érdeklődéssel, de nem tudta eltitkolni a fájdalmat, amit érzett. Akármennyire megértette a helyzetüket, mégis szomorú volt, hogy nem családként élték le azt a tizenhét évet. A kérdés sokáig ott lógott a levegőben. Hermione bátorítóan szorította meg Draco kezét, aki most nem kereste a barna szemek megnyugtató pillantását, hanem a fiára nézett.
– Fiatalok voltunk még – kezdte a férfi rekedten, mintha ez magyarázat lett volna, de tudta, hogy ez nem elég. – Mindketten meg akartunk szökni Írországból, aztán meg sem álltunk Ausztráliáig.
– Draco segített a nagyszüleidnek visszaemlékezni – magyarázta a boszorkány. – Nélküle nem lennének azok, akik most.
– A csillagpor, igaz?
– Igen, úgy van – bólogatott Hermione.
– Elmesélted neki? – kérdezte Draco.
– Évekig a kedvenc meséje volt – válaszolt a büszke anya.
A férfi hálásan elmosolyodott. A csillagpor rendkívüli kincsnek számított, ami visszahozta az emlékeket. A legenda pedig… talán csak két szerelmes története, akik megpróbáltatásokon keresztül végül egymásra találtak, s visszaszerezték a közös emlékeiket. Mégis jól esett, hogy Hermione továbbadta ezt a fiúknak.
– Mi történt, miután visszatértek nagyapáék emlékei?
– Én maradni akartam – válaszolta Hermione. – Nem akartam egyelőre visszamenni Angliába, és a nagyszüleid is addigra megszerették a környéket, az új praxisukat, így ők sem akartak menni. Időt akartam velük tölteni. Annyira örültem, hogy újra emlékeznek.
– Viszont nekem nem volt szándékomban sokáig maradni. Egy ideig eljátszottam a gondolattal, hogy talán maradok, apám szaglásza megtalált. Erősebb volt bennem a bizonyítási vágy, és lefoglalt az, hogy megfizessek apámnak, aki még ma is megvetéssel gondol arra, ami most vagyok. El kellett mennem, magam mögött kellett hagyni mindent. Tudtam, ezzel fájdalmat okozok, de akkor még nem tudtam, hogy valójában mekkorát is.
– Ilyen nehéz ember a nagyapám? – kérdezte Keelan.
– Lucius Malfoy mindig önző, manipulatív és arrogáns volt, és most is ilyen. Azt hiszi, mindent és mindenkit az uralma, hatalma alá tud vonni… Voltak illúziói velem kapcsolatban.
– Remélem, hogy összetörted őket – mosolyodott el Hermione.
– Mindet egy szálig. Bár… a feszültség köztünk változatlan.
– Kegyetlen és kíméletlen, de megmentette Keelant és engem, a maga módján, noha annyira féltem tőle, hogy évekig menekültünk.
– Nem mesélted ezt még nekem – szólalt meg Keelan.
– Miért ijesztettelek volna meg? Elmondtam volna, hogy majdnem mindketten meghaltunk a Malfoy-kúria előtt, amikor az apádat kerestük? Aztán Lucius elvitt volna téged tőlem, ha tudja, hogy Draco fia vagy, hogy Narcissa nagyanyáddal ők neveljenek? Évekig rettegtem ettől. Letagadtam mindent, és ezzel mentettem magunkat. Nem is mertem kutatni Draco után, csak arra koncentráltam, hogy te biztonságban legyél.
Hermione most elengedte Draco kezét, aztán kinyújtotta a karját, és most megfogta a fia kezét.
– Sajnálom! Ezt nem mondhattam el eddig… Ez sokkal, de sokkal többről szólt, mint az, hogy Draco az apád.
– Értem – bólogatott Keelan, de annyi érzés halmozódott fel benne, hogy hirtelen ez volt az egyetlen értelmes szó, amit képes volt kimondani.
Percekig csak a vihar kintről beszűrődő hangjait lehetett hallani, ahogy az ablakokat verték. Mindhárman keresték a helyüket ebben az új környezetben. Időre volt szükségük.
– Sosem akartad anyát megkeresni? – törte meg a csendet Keelan.
– Számtalanszor gondoltam rá, de sokáig nem éreztem magam méltónak arra, hogy a szeme elé kerüljek, aztán belevesztem a munkába és a hétköznapokba – vallotta be Draco. – Utoljára néhány hete szántam rá magam, amikor a Szent Mungóban volt sebesülten. Úgy rohantam oda, mint egy idióta és te már rég nem voltál ott. Viszont az szörnyen meglepett, amikor váratlanul ideköltöztetek.
– Ezzel nem vagy egyedül – sóhajtott fel Keelan. – Erről nem volt szó…
– Ne nézzetek rám így! – mondta Hermione, aztán felnevetett. – Muszáj volt elfogadnom ezt az állást.
– De így alakult és örülök neki – válaszolt Draco.
– Borzasztóan sok ez így – szólalt meg Hermione. – És mind a hármunknak meg kell emészteni ezt.
– Nem egy szokványos nyár – mondta Keelan, miközben megvakarta a homlokát. – És mi lesz ez után?
– Megismerjük egymást – válaszolt az idősebb varázsló. – Semmi sem kötelező. De én nagyon szeretném.
– Rendben van – szólalt meg a fiatal fiú. – Ismerjük meg egymást.
Az idilli hármasukat végül Beau zavarta meg. Az ausztrál varázsló végignézett rajtuk, aztán elmosolyodott, hanyagul nekidőlt az ajtófélfának. Jó volt őket így látni.
– Megzavartam valamit, Malfoyék? – kérdezte a varázsló, aztán ellökte magát az ajtófélfától.
– Nem, dehogy – mondta Hermione.
– De igen, Beau-tiful, miért jöttél? – Draco nem kertelt, hanem egyértelműen kifejezte a véleményét.
– A gyönyörű Hermione randira hívott – közölte könnyedén Beau, aztán Keelan foteljének karfájára ült le. – Minden oké, öcsi?
– Persze, minden rendben van – válaszolt a fiú, bár szörnyen zsongott a feje. – Hogy is van ez a randi dolog?
– Titkos, nagyon titkos – fűzte tovább a szálakat Beau.
– Kimegyünk Pitonnal a romokhoz – oszlatta el a tévképzeteket Hermione, mielőtt még a fia és Draco valamit félreértenek.
– Miért kell oda kimenned? – kérdezte Keelan.
– Auror ügy. Nem érdekes. Itt maradsz addig Dracóval? Persze csak ha nem gond – nézett a szőke hajú férfira Hermione, aki igazából nem is lehetett volna boldogabb ettől. – Lehet, hogy estig nem érek haza, nem akarom, hogy egyedül legyen.
– Semmi gond. De csak akkor, ha maradni akarsz, Keelan.
– Persze, maradok.
– Kanmuri, de kár, hogy már elígérkeztem – sóhajtott fel Beau. – Menjünk, Hermione, mielőtt még elérzékenyülök.
– Rendben. Később találkozunk fiúk! – mosolyodott el Hermione.
– Mester, később beszélünk mi is?
– Persze.
– Akkor jó. Érezzétek jól magatokat!
Elveszett családi album
A vihar a két fiatal haragjával együtt tombolt a tájon. Beau követte Freyát, egyetlen egy percre sem tévesztette szem elől. Nem volt nyugodt, koránt sem, hiszen nyílt terepen voltak, tökéletes célpontok. A varázsló ugyan készenlétben állt, bár sejtelme sem volt, ki támadta meg Freyát a romoknál és miért. Nem szóltak egymáshoz, a feszültséget tapintani lehetett köztük, mintha a zuhogó eső is forró gőzfelhőként kavargott volna körülöttük.
Freya fázósan fonta össze a karját, és magához szorította a vázlatfüzetét, amit persze bűbájok védtek az elázástól, de az égi áldás cseppet sem akart csillapodni, pontosan úgy, ahogy az ő érzései sem. Csurom víz volt mindene, fázott, még mindig remegett kissé a keze és a lába. Azonban az önbizalmával, konok elszántságával nem volt semmi baj. Még hogy nyíljon meg a föld, dohogott magában, most aztán megmutatta… Persze a mögötte bandukoló varázslót meg sem döbbentette az eset. Mintha bárki képes lett volna hasonlóra… Mintha ez a képessége nem juttatta volna abba a slamasztikába, amiben mostanság volt.
– Francba – mormolta magában a lány, miközben kisimította a vizes tincseit az arcából.
Iszonyatosan szégyellte magát a meggondolatlansága miatt, ráadásul a csókról, a pofonról ne is beszéljünk. Kire is haragudott igazán? Nos, azt már maga sem tudta megmondani… Hosszú a sor, vészesen sok tétellel. Beau valószínű immunis volt a kemény elutasítása, hiszen még most is ott jött pár lépésre lemaradva mögötte, és ez rettenetesen bosszantotta, a csókra meg nem is akart gondolni. Didergett a hideg esőcseppektől, de még annyira messze volt innen a tábor. Ráadásul a leghosszabb utat választotta…
A férfi legszívesebben beszélt volna, de valahogy a szavakat sem találta, sőt… Talán jobb volt így, Merlin tudja mekkora baromságokat mondott volna. Bár megölelhette volna, bár hagyta volna, hogy védelmezze. Nem tudta magát türtőztetni, ezért is csókolta meg, nem is beszélve a felfokozott érzelmi állapotáról, és most konkrétan ezért sajgott még a sérült arca is. Vágyott Draco csodakenőcsére, noha azok után, hogy kiütötte a mestert jó lesz, ha egyáltalán szóba állnak még egymással. Komplett idiótának érezte magát megint, mintha ez már lassan állandóvá vált volna, ha Freya a közelében volt, elég csupán rá gondolnia és a világ a feje tetejére állt. Rémesen eláztak mindketten. Beau megszaporázta a lépteit, aztán Freya mellé lépett. A boszorkány már csak azt hallotta, hogy a varázsló lehúzza a cipzárját és levette a kapucnis felsőjét.
– Vedd fel! – parancsolt rá Freyára, aki úgy nézett rá, mintha ki akarná zsigerelni. Nem ijesztette el az ilyesmi, az sem, hogy most pólója is ázni kezdett. A hideg esőcseppek bizsergették a bőrét.
– Nem kell – mondta sértődötten a boszorka, s jelentőségteljesen felhúzta az orrát. Eddig valószínűleg nem találkozott még eltökélt ausztrállal, mert Beau nem hagyta magát. – Vedd vissza!
– Nem vitatkozom veled többet – közölte a varázsló, és egy lépéssel előtte termett. Freyának túlságosan is laza volt ez a kijelentés, s meg kellett állni, de még így is kis híja volt, hogy belé nem ütközött a férfiba.
– Mit csinálsz? – kérdezte riadtan Freya, mélyen belenézett Beau határozottan zöld tekintetébe, mintha mindig más lenne a színe, ahogy a hangulata változik, noha biztosan volt erre valamiféle tudományosabb magyarázat is. A férfi egyre közelebb ment hozzá.
– Megoldom a problémádat – közölte nyugodt, mégis fölényes hangon a varázsló.
– Melyiket? – gúnyolódott Freya.
– Reszketsz – mutatott rá a nyilvánvaló tényre. Leküzdte a vágyát, hogy hozzáérjen a finom, fehér bőrhöz, és megölelje, noha legszívesebben ezt tette volna. Még mindig látta a tengerkék szemekben a félelmet, amit a boszorkány el akart előle rejteni. Ő maga a tanácstalanságát rejtette el a nyugalom és magabiztosság álarca mögé.
– Jól vagyok. – Még mindig ott volt a gombóc a torkában.
– Elhiszem – bólogatott a férfi.
– Hagyj békén! – figyelmeztette Freya, s egyet hátralépett.
– Sajnálom, hogy el kell viselned, de hozzád fogok érni. – Azzal megtette, s valóban hozzáért.
Freya kelta nyelven valamiféle káromkodással jelezte, hogy mennyire nem akarja ezt, de igazából az erőszakos ausztrál ellen semmi esélye sem volt. Beau nem szólt semmit, majd egyszerűen ráterítette a boszorkányra a felsőt, s felöltöztette, mint egy engedetlen gyereket, közben persze úgy vigyázott a vázlatfüzetre, mintha a legnagyobb kincs lett volna a világon, az egész műveletet megkoronázta azzal, hogy a kapucnit a lány fejébe húzta, majd egy melegítő bűbájjal zárta. Végre könnyebbnek érezte a lelkét, így már elégedetten mehetett tovább, viszont lassan haladt, hogy Freya beérhesse.
A boszorkány karba tett kézzel állt, szerencsére a kapucni annyira a szemébe csúszott, hogy elveszett benne és egyáltalán nem látszott az arckifejezése, jobb is volt így. A ruhadarab még mindig őrizte Beau testének melegét és a bódító, friss illatát. Freya mély lélegzetet vett, megborzongott, megrohanták az érzések. Ez a meglepő kedvesség és gyengédség nemcsak megdöbbentette, hanem meg is rémítette. Most kezdte felfogni, hogy a varázsló mit tett érte. Ajkára tette a kezét, hogy ne törjön fel belőle az az érzelemhullám, ami ott kavargott benne. Gépiesen indult tovább a csapáson.
Továbbra sem szóltak egymáshoz, ellenben a feszültség egyre nőtt és nőtt, a boszorka torka elszorult az elfojtott érzésektől, érezte benne a gombócot, a szeme megtelt könnyel. Hamarosan ki fog borulni, gondolta, aztán pánik fogta el, a légzése felgyorsult, a mellkasába fájdalom nyílalt bele. A fülében érezte a szíve heves dobogását. Nem akarta, hogy Beau meglássa ezt. Így is szörnyen kellemetlen volt számára a varázsló semmiből támadt védelmező szerepe. Meggyorsította a lépteit, s csak egy dologra koncentrált: el kellett érnie a faházat, csak ez lebegett a szeme előtt. A lány még a lehetőséget sem adta meg a férfinak, hogy a melegítő felsőjét visszakérje, s nemes egyszerűséggel újra rácsapta az ajtót.
A kíméletlen csattanás váratlanul érte Beau-t, nem mintha számított volna rá, hogy még beszélhetnek egymással, noha reménykedett benne. Bocsánatot akart kérni, vagy legalább megnyugtatni a feldúlt boszorkányt.
– Freya! – szólalt meg a varázsló bűnbánóan kintről. Kezét az ajtóra tette, mintha nem is tudná megpróbáljon-e bejutni vagy inkább csak könyörögjön a bebocsátásért. – Beszéljük meg, kérlek!
Kérlelésére nem érkezett semmilyen válasz, a mély csöndet csak az eső és a szél hangja törte meg. Ennyire tanácstalannak soha nem érezte magát, a világ összedőlni látszott, és ennek egyedül ő volt az oka. Hogyan mondja el neki? Hogyan beszéljen a múltjáról? Hogyan mondja el mennyire megrémült, amikor látta lezuhanni? Egyikük sem állt most készen ilyenfajta beszélgetésre. Noha Beau-nak feltett szándéka volt, hogy egy tapodtat se mozdul az ajtó elől.
A boszorka egész testében remegett, ahogy halkan kimondta a varázsigéket, aztán nekidőlt a faajtónak, és lassan csúszott le a padlóra. A vázlatfüzete kíméletlenül csattant a padlón. Most már nem hallotta senki, és nem juthatott be senki. A faházban uralkodó megnyugtató félhomály biztonságot adott neki. A kezébe temette az arcát, aztán feltört belőle a keserves sírás. Újra átélte az átkot és a zuhanást, amiről nagyon jól tudta mennyire veszélyes volt.
Őrültséget csinált. Hajlamos volt bátornak, rendíthetetlennek, keménynek mutatkozni mások előtt, de belül ő is ugyanúgy érzett, félt, megrémült. Beau-nak igaza volt, és nélküle már halott lenne. Az ismeretlen átka halálos is lehetett volna. Még mindig látta a varázslatok fényeit, amit a férfi hihetetlen gyorsasággal hívott elő a megmentésére. Félelmetes volt, túlságosan is elemi, amire ő nem lett volna képes, legalábbis ilyen hamar nem. Nagyképűség volt azt állítani, hogy egyedül is megállíthatta a támadóját.
– Kérlek, Freya! Nyisd ki az ajtót! – hallotta kintről Beau hangját, de ő még mindig nem volt képes vele beszélni.
– Menj el! – kiabálta elcsukló hangon, de a bűbájok miatt persze Beau ezt nem hallotta, elfojtotta a mágia mire kiért volna. Beau még jó ideig az ajtó előtt toporgott, azonban a zuhogó eső meggyőzte arról, hogy legjobb lesz, ha visszamegy a faházába. Távolodó lépteit hallva Freya nem könnyebbült meg, pedig erre számított. Felhúzta és átölelte a térdeit, mélyeket lélegzett.
A támadó – jutott eszébe hirtelen. Az emlékezetébe égett a képe, amint kinyújtott pálcás kezét ráirányította. Rúnák, ez az, gyorsan kitapogatta a vázlatfüzetet és keresett egy üres oldalt. A padlón térdelve rajzolni kezdett, nem is emlékezett mennyi ideig ült ott, mire végre végzett. A kacskaringók, éles szögek értelmetlennek tűntek, mintha hiányozna valami. Sajgott a keze, s megfestette a szén is, az ujjai elgémberedtek, a térdébe belenyilallt a fájdalom. Ott feküdt előtte négy rajz, ami mindent tartalmazott, amire emlékezett. Idegesen túrt bele a hajába, észre sem vette, hogy szénnel összekente az arcát. Kinek szóljon?
Feltápászkodott a padlóról, felvette a rajzcuccait, aztán rátette az asztalra. Összefonta a karjait és messziről nézte a kirajzolódó fekete formákat, amik egy hórihorgas férfit ábrázoltak. Még szerencse, hogy nem színesben ábrázolta, a vörös szemek hátborzongatóak lennének.
Dominic – rémlett fel a férfi neve. Hangosan nyögött fel, aztán tüzet gyújtott a kandallóban, beleszórt némi varázsport, amivel elküldhette a biztonságos üzenetet. Más dolga nem volt ezután csak várni.
***
– Áú – szisszent fel Draco, amikor Hermione egy vattapamaccsal megtörölte a vérző száját. Ösztönösen elhúzódott a mozdulat elől, már átkozta magát, amiért engedte neki, hogy önkéntes nővérkét játsszon és ő legyen a szenvedő alany. Kint egyre jobban zuhogott az eső, így nem volt kedve még hazaindulni. – Kicsit lehetnél óvatosabb!
– Ne viselkedj úgy, mint egy nagy gyerek! – korholta Hermione, aztán a férfi karjára mutatott, ami tele volt hegekkel. – Ahogy látom ennél rosszabbat is túléltél már.
Draco önkéntelenül ránézett a forradásokra. Már megszokta őket, az újabbakkal nem foglalkozott. Megint felszisszent, amikor a boszorkány ismét hozzáértette a vattapamacsot.
– Nincs ennél rosszabb – morogta durcásan a varázsló –, mint amikor egy olyan boszorkány kezel, aki gyógyítónak képzeli magát.
– Ez a bizalom…
– Van ennél jobb fertőtlenítő is – jegyezte meg Draco.
– Ilyen van a gyógyszeres szekrényben, és ha tudom, hogy rajtad kell használnom… Sajnálom, majd legközelebb gyerekeknek valót fogok főzni.
– Merlin… Áúúú, inkább hagyd abba!
Hermione halkan felnevetett, aztán kisöpörte az arcából a hajtincseket, amik minduntalan kiszabadultak a kusza, kócos kontyból. A férfi fürkésző, szürke szemével gyakran nézett rá, s gyakran felsóhajtott. Merlinre, hogy mennyire hiányzott ez a nevetés, a csengése, a hangtónusa.
– Pontosan ez hiányzott nekem: A Draco Malfoy-féle kifinomult szarkazmus és nyafogás. Tökélyre fejlesztetted ezt az évek során. – Aztán tovább folytatta az ápolást. Tény és való, Beau-nak valóban remek jobbegyenese volt.
– Igyekeztem felnőni a feladathoz – mosolyodott el elégedetten Draco, de rögtön megbánta, mert még mindig iszonyatosan égetett. Persze Hermione folytatta a kezelést. – Más nem hiányzott az elmúlt tizenhét év alatt?
– Egy jó talpmasszázs – sóhajtott fel vágyakozva a boszorkány.
– Azt bárkitől kaphatsz – mondta Draco. – Én valami egészen másra gondoltam.
– Meglepődnél, hogy ez menyire nem igaz – nevetett fel halkan Hermione.
– De komolyan kérdeztem az előbb. Van valakid?
– Igazán tudni akarod?
– Akkor nem kérdeztem volna.
– Egy apa a fiamnak hiányzott – vallotta be végül Hermione. Nem néztek egymás szemébe, Hermione halványan elpirult, mintha kissé zavarban lenne. Túlságosan is szókimondó volt, de a csókok után, amiket tegnap váltottak, nem tűnt sem helytelennek, sem furcsának. Igazat mondott. – De senki sem volt méltó a feladathoz.
– Értem – vett egy mély levegőt Draco. – Merlinre, legyél egy kicsit finomabb! Nem tudtam, hogy ilyen kemény ökle van ennek a kis mitugrász ausztrálnak…
– Az indulat dolgozott benne. Mégis mit vártál? De igazából nagyon hasonlít rád, ugyanaz a düh – jegyezte meg a boszorkány. – Jobban emlékeztet a fiatalabb énedre, mint azt elsőre gondolná az ember.
– Sose voltam ilyen – kérte ki magának a férfi. – Én mindig is céltudatos, megfontolt…
– Kicsit idióta, öntelt, forrófejű, konok, meggondolatlan és dühös voltál. Némileg elveszett lélek, pontosan úgy, ahogy az ifjú Angus barátunk.
Draco megfogta Hermione kezét, mielőtt megint hozzáért volna a fertőtlenítő vattapamaccsal. A viharszürke szempár fürkészően figyelte őt, Hermione megborzongott ettől. Olyan régen nem nézett már rá senki sem így, mintha eddig csak láthatatlan lett volna és most egy varázsütésre megváltozott minden.
– Elmondjam, hogy én hogyan emlékszem rád? – kérdezte egy apró mosollyal Draco.
– Ne kímélj!
– Te voltál a legtudálékosabb, legszebb boszorkány, akit valaha ismertem és ebből egyik állítás sem változott az évek során. Talán csak annyi, hogy sokkal szebb lettél. – Hermione halványan elpirult, de úgy tett, mintha nem lennének rá hatással Draco szavai.
– Valami volt ebben a fertőtlenítőben – vonta össze a szemöldökét Granger auror, aztán megszagolta az üvegcsét. A színpadias viselkedésére a varázsló csak megforgatta a szemét. – Úgy tűnik semmi szokatlan. Akkor biztosan az ütés lehetett.
Azzal egy széles mozdulattal Draco homlokára tette a kezét, mintha megnézné a mardekáros nem szenved-e láztól vagy valami rosszabbtól. A férfi derűsen mosolyogva elengedte a boszorka kezét.
– Semmi bajom.
– Akkor miért mondasz nekem ilyeneket? – tette csípőre a kezét Hermione.
– Azt hittem, ezen már túl vagyunk.
– Még nem igazán. Túl furcsa.
– Játszunk nyílt lapokkal! – vetett fel hirtelen a varázsló. – Ne játsszuk meg magunkat, elvégre egyikünk se kamasz már.
– Mi lenne, ha inkább azt beszélnénk meg, hogy mit mondunk Keelannek? Sokkal több értelme lenne ennek a beszélgetésnek, minthogy szemtelenül udvarolgatsz nekem.
– Egyetlen egy dolgot jól jegyezz meg – mondta a varázsló és újra gyengéden megfogta Hermione kezét, aztán felállt a székről, magához húzta őt, majd egy gyors csókkal elhallgattatta a szólásra nyíló ajkait. Rémesen elégedett volt magával, és ezt az érzést csak táplálta, hogy az egykori griffendéles viszonozta a csókot. Végül mélyen a szemébe nézett, s folytatta, amit elkezdett –, nem foglak még egyszer elengedni. Ha volt valamilyen kényszerképzeted, hogy talán megszabadulsz tőlem, akkor most mondom: felejtsd el!
– Milyen magabiztos vagy – mondta ellágyulva Hermione, aztán megsimogatta a varázsló markáns arcát. – Ebben sem változtál.
– És rémesen öntelt, ahogy te is említetted, konok, meggondolatlan, a többire nem emlékszem…
– Dühös.
– Az is.
– Főleg, ha azt mondanám, hogy van valakim.
A szürke szemekben tombolt az indulat, pontosan úgy, ahogy a kint egyre erősödő vihar tépázta a fákat. Mégis olyan gyengéden simította végig a boszorka puha arcát, mintha egyáltalán nem kavarta volna fel ez a mondat vagy akár a lehetőség is, hogy Hermione mással kötötte össze az életét.
– De nincs, és te nem hazudsz nekem, Granger. Én is kiszúrom, ha füllentesz. Egyébként is felesleges aggódnod, ha lenne is valakid, gyorsan el fogod felejteni. Gondoskodom róla.
– Oh, igen? Mégis hogyan tervezed ezt véghezvinni?
– Még korai lenne, minden részletét a tervemnek felfedni előtted, drágám – vigyorgott Draco. Hermione nem tudta, hogy legszívesebben felképelné vagy újra megcsókolná. Talán mindkettőt megérdemelte volna. Még mindig szorosan ölelte, már éppen ez is elég lett volna ahhoz, hogy elveszítse az eszét. – Először haladjunk sorban. Beszéljünk Keelannel.
– Nem lesz egyszerű. – Az arca meglehetősen komorrá várt. Draco nem szerette ezt az arckifejezést. Szerette volna megint derűsnek látni.
– Valóban. Erre nem lehet felkészülni – sóhajtott fel a férfi, aztán elengedte Hermionét. Kibontakoztak egymás öleléséből.
– Nem akarok neki hazudni, de az igazság…
– Miért, Granger, mi volt közöttünk, amit nem tudsz megmagyarázni, elmondani a fiunknak?
– Bár tudnám mi volt köztünk régen – mondta halkan a boszorka, miközben még mindig Draco szemébe nézett. – Olyan gyorsan történt, és amilyen gyorsan történt, annyira gyorsan vége is lett.
– Ha kérhetem, ne ezt a verziót adjuk elő.
– Ez nem az igazság?
– Fél igazság.
– Talán… De te nem tudod, hogy milyen nem beszélni rólad éveken át a saját fiadnak… Látni benne, ami rád emlékeztetett, másra sem vágytam, mint neked elmondani ezeket, és együtt nevetni rajta… Nem tudod milyen félni, hogy az apád mikor talál ránk, és folyton emiatt aggódni. Mennyire össze lehet most zavarodva szegénykém… Hiszen ki számított erre a fordulatra?
– Nyugodj meg! Itt vagyok, és nem megyek sehova.
– Tizenhét év, Draco… – A szája elé kellett tennie a kezét. Most először mondta ki, ami már egy jó ideje fojtogatta. – Nem tehetünk úgy, mintha ez nem lett volna, és könnyű lett volna mindhármunk élete.
– Tudom. Nézz rám, kérlek! – Hermione engedelmeskedett neki. – Együtt megoldjuk, hidd el!
– Nem akarom, hogy meggyűlöljön.
– Hogyan is tehetné? – mondta Draco kedvesen. – Az anyja vagy, óvtad és védted. Nem hülye a kölyök, de ha eldurvulna a helyzet, akkor Persist megkérjük, hogy sokkolja pár emlékkel.
– Miért érzem úgy, hogy te vagy kettőnk közül a józanabb?
– Elég, mert még a végén túlságosan elbízom magam. Kicsit kényelmetlenül érint az ilyesmi – mondta a varázsló. – Őszinte leszek, ha Persis nem mutatta volna meg ezeket az emlékeket nem lennék ilyen.
– Persze, megértem. És hálás vagyok neki ezért. Nem igazán erre számítottam ennyi idő után – vallotta be Hermione. – Inkább katasztrófára.
– Ugyan már… Ennyire nem vagyok fafej.
– Nem tudom mit gondoljak. Ismerjük mi még egymást egyáltalán?
– Szerettél? – tette fel a kérdést a férfi hirtelen. – Emlékeztetlek, hogy nyílt kártyákkal játszunk.
– Igen, akármennyire is hihetetlen – válaszolt egyértelműen. – És te szerettél engem?
– Zavarba akarsz hozni? – nevetett fel a varázsló.
– Nyílt kártyákkal játszunk, Malfoy!
– Igen, én is szerettelek. De van ennél sokkal fogósabb kérdésem is – közölte ravasz mosollyal.
– Mi lenne az?
– Most tudnál-e annyira szeretni vagy jobban, mint akkoriban?
Hermione úgy érezte, hogy a szíve a torkában dobog, megborzong és egy hosszú pillanatig nem kapott levegőt. Mindig ilyen lehengerlő volt? Hát igen, Draco Malfoy nem vesztegette az idejét felesleges csevegésre.
– Még nem tudom – válaszolta őszintén. – Korai lenne ezt megmondani.
– Jól van.
– Ennyivel beéred? – kérdezte Hermione, miközben karba tette a kezét.
– Ma még igen – válaszolta Draco.
– Ez igazán érdekes lesz – jegyezte meg a boszorkány.
– Van egy ötletem, már ami minket illet.
– Micsoda?
– Randizzunk, és meglátjuk, hogy működik-e.
– Randira hívsz? – nevette el magát felszabadultan Hermione. – Micsoda váratlan fordulat.
– Igen. De miért lepődsz meg ezen?
– Tudnám sorolni. Draco Malfoy randizni hív, egyszerűen nem térek magamhoz – felelte színpadiasan Hermione. – Jó ötlet ez egyáltalán?
– Nekem csak jó ötleteim vannak, édes. Tudom, régen is randiznunk kellett volna, de akkoriban nem voltam ennyire bölcs és éleslátó – sóhajtott fel nehezen. – Most csináljuk úgy, ahogy mások szokták.
– Késő, már van egy gyerekünk – nevette el magát újra a boszorkány. – Sosem szoktuk azt csinálni, amit mások szoktak. Kissé felborítottuk a sorrendet.
– Nem halsz bele egy tucat vacsorába, ebédbe, reggelibe, andalgásba a tóparton és még rengeteg programot fel tudnék sorolni – közölte a varázsló. Annyira helyes döntésnek tűnt ez, mint amilyen őrültség volt, ha ennek volt bármilyen érelme. – Újra meg akarlak ismerni.
– Jól van. Elmegyek veled randizni. Kapsz tőlem két lehetőséget – mosolyodott el Hermione.
– Kettőt?
– Igen, ha az elsőt elszúrnád, akkor adok még egy esélyt.
– Persze, hogy sikerül mindkettő, ez nem is kérdés, sőt a harmadikért már te fogsz könyörögni.
– Szörnyen magabiztos vagy – sóhajtott fel a boszorkány.
– Biztos vagyok benne, hogy nem tudsz ellenállni most se nekem – vigyorgott rá elégedetten Draco.
– Tizenhét évig megvoltam nélküled – legyintett hanyagul a boszorkány.
– Oh, mert fogalmad sincs, hogy mennyire hiányoztam az életedből.
– Draco…
– Ne mondj semmit! – emelte fel a kezét a varázsló. – Bár…
– Ahh, inkább menjünk el Keelanért! – javasolta Hermione. – Túl gyors tempót akarsz diktálni, a szívem nem bírja.
– Rendben, menjünk – bólogatott beleegyezően a mester.
– Beau-val még beszélnem kell.
– Minek neked az a kerge kenguru? – hördült fel Draco. A boszorka csak elmosolyodott.
– Szeretem a változatosságot – sóhajtott fel mosolyogva a boszorka, aztán eltűntette a mogorva varázsló szája széléről a sebhelyet.
A varázsló válaszul megfogta a kezét, aztán az ölébe húzta Hermionét, és éhes csókkal elérte, hogy ne tudjon gondolkodni. Átölelte a derekát, még közelebb vonta magához, mintha csak azt mondaná, hogy nem szándékozik osztozni rajta senkivel.
– Ugye csak vicceltél?
– Draco…
– Mire kell neked Angus? – kérdezte meg újra a mester, majd az álmodozó egykori griffendéles arcából kisimította a hajtincseket.
– Auror dolog – sóhajtott fel Hermione. – Pitonnal együtt el kell mennünk a romokhoz, mielőtt minden nyom eltűnik. Így is meg kell várnunk, míg az eső eláll, addig amúgy sem tehetünk semmit.
– Rendben.
– Köszönöm, hogy áldásodat adod rá – jegyezte meg epésen az auror, de nem tudott kibontakozni a férfi szorító öleléséből. – Elengednél?
– Még nem. Nem kell úgy sietni – mormolt Draco, aztán újra megcsókolta. – Tizenhét évig álmodoztam erről.
– Na persze… Lódítasz megint…
– Én tudom, hogy mit akarok.
– Igazán?
– Igen. És volt időm gondolkodni – közölte a varázsló. – Remek megérzéseim vannak.
– De legalább hagyd, hogy én is utolérjelek – mondta a boszorkány. – Teljesen felforgatjuk egymás életét.
– Talán pontosan ez hiányzott nekem.
– Az exed és egy szerelemgyerek?
Draco nem válaszolt, hanem újra megcsókolta. A férfi célravezetőnek gondolta ezt a módszert minden másnál. A Walpurgis-éj csak felszabadította benne mindazt, mit eddig elnyomott magában. Nem akarta elengedni őt, még ha túl gyorsan is haladnak. Csak annyit kért tőle, hogy engedjen neki. Mindketten elmerültek az érzéseik hullámzásában. Még mindig vitatkozott az észszerűség és az őrültség mindkettőjükben, mégis a jól eső, sóvárgó borzongás erősebb volt.
***
A tábor főépületéből kilépő Finn morgolódva jött rá, hogy még mindig esik az eső. Skót már rég elindult a keltetőkhöz, de ő maga egészen eddig Keelan Grangerrel beszélgetett. A kölyök okos volt, remekül használta a pálcáját és sokat tudott a sárkányokról. Könnyű esti olvasmányként olvasott róluk – Finn nem találkozott egyetlen egy ilyen újonccal sem, aki ilyet mondott volna. A fejét vakarva indult el a pergamen jegyzeteivel, amiket igyekezett megvédeni az esőtől, hogy megkezdje a munkáját, amikor szembetalálkozott Hermionéval és Dracóval. Mintha még a megkönnyebbüléstől fel is sóhajtott volna, mikor meglátta őket, ugyanis nagy szüksége volt némi tanácsra. Draco kérdőn nézett rá, de az ír varázsló nem akarta egyből rázúdítani a problémáit, megvárta, hogy mindhárman köszöntötték egymást, aztán behúzódtak az egyik épület előtetője alá, ami megvédte őket az esőtől.
– Gondolom, Hermione Grangerhez van szerencsém – szólította meg mosolyogva az ír.
– Igen. Csak Hermione.
– Finn Donnovan. De csak Finn. Megölelnélek, de most rengeteg pergamen van a kezemben. Üdv a családban, Hermione. Hidd el nagyon örülünk neked. Minden közös programra meghívlak, mielőtt Beau megelőz. Nagyon összetartó csapat vagyunk. Egy alkalmasabb pillanatban körbevezetlek a táborban.
Draco fél szemmel az eget kémlelte, ahonnan apró hópelyhek is csatlakoztak az esőcseppekhez, de ez Finnt egyáltalán nem zavarta.
– Finn…
– Köszönöm. Én is örülök – mondta a boszorkány, de ennél jobban nem is lehetett volna meglepve. Soha nem kapott még ilyen meleg fogadtatást.
– De jó, hogy jöttök – szólalt meg Finn, akin még mindig látszott, hogy valamin erősen gondolkodik.
– Történt valami? – kérdezett rá Draco egyszerre, ugyanis semmi kedve nem volt Finnt unszolni, hogy mondja el, mi van. – Mintha kissé ideges lennél.
– Ideges? – nevetett fel Finn, aztán nemtörődöm módon legyintett egyet. – Ugyan dehogy, inkább csak tanácstalan…
– Tanácstalan? – vigyorodott el Malfoy. – Ez igencsak érdekes, barátom. Mi is a baj?
– Áhm baj az nincs, csak a fiatok okoz nekem némi fejtörést – vallotta be Finn. Draco erre felnevetett, Hermionét pedig elfogta az aggodalom.
– Keelan jól van? – kérdezte a boszorkány. Legszívesebben már régen ott lett volna a fia mellett, noha tudta, hogy a legjobb kezekben volt. Kicsit magát ostorozta, amiért hagyta magát kissé elcsábítani Dracónak. Finn csak legyintett, és a még a hatás kedvéért fel is sóhajtott.
– Mi baja lenne? Majd kicsattan az egészségtől. Vág az esze, mint a borotva. Az egész oktatási tervemet írhattam át miatta – csóválta meg a fejét a varázsló. – Ilyet még egyetlen egy újonctól sem láttam.
Hermione láthatóan megkönnyebbült a választól, S a bűntudata is csillapodni készült. Azon kapta magát, hogy a keze súrolja Dracóét, úgy kapta el, mintha megégette volna az érintés. Meg kellett volna nyugodnia, hiszen engedte magát megcsókolni. Ilyen bőséges érzelmi zűrzavarra nem számított. Átkozott Walpurgis-éj.
– Hollóhátas és az anyjára ütött – veregette meg Draco Finn vállát, aki valamit keltául mondott, de szerencsére egyikük se értette. – Nem túl nagy meglepetés, hogy a fiam is ilyen lett.
– Draco! – szólt rá a Granger boszorkány kissé mérgesen, majd rácsapott a férfi karjára.
– Ez bók volt, Granger, elpirulhatsz – jelentette ki Malfoy mester fölényes mosollyal. Nos, a boszorka egyáltalán nem volt sem pirulós, sem mosolygós kedvében.
– Idióta! – sóhajtott fel Hermione. – Finn, megmondanád, merre találom Beau-t?
– Talán a faházában arra – találgatott a fekete hajú varázsló. – Reggel óta nem láttam, remélem, hogy nem törte ki valahol a nyakát. Freyával mentek el, úgy tudom, a romokhoz kirándulni, de a húgom már itthon van. Gondolom csak nem hagyta el valahol bongyor hajú barátunkat.
– Köszönöm. Két perc és itt vagyok! – fordult Dracóhoz, aki megilletődve nézett rá. Nem szokott hozzá, hogy valaki utasítsa, sőt kimondottan utálta. Önkéntelenül is kihúzta magát. – Addig nehogy elkezd nélkülem!
– Megértettem. – Azzal Hermione elment a megadott irányba. Draco pedig mélyen felsóhajtott.
– Szóval? Mit lehet tudni rólatok? Elég keménynek tűnik – kérdezte Finn vigyorogva. – Ahogy látom te már mindent eldöntöttél, és olyan szerelmes vagy, hogy le se tudnád tagadni.
– Te beszélsz? – vágott vissza élesen Draco. – És mi van a kölyökkel? Nem bírsz vele?
– Álljunk meg egy percre! Nézzük a tényeket: egy Malfoyról van szó – köszörülte meg a torkánt az ír varázsló. – Keményfejű, makacs, csökönyös, öntelt is, idióta, jaaa ezt te vagy, bocsánat. De semmi kétségem, hogy a fiad, nem is kell hozzá semmilyen vizsgálat, csak az anyja legalább megtanította viselkedni. Miért hívod a fiad anyját a vezetéknevén?
– Rossz beidegződés. Nem kell foglalkoznod vele.
– Szokj le róla! – közölte vele Finn. – Bunkóság. Így nem fogod újra meghódítani.
Dracónak már a nyelve hegyén volt a csípős válasz, amivel betalált volna a barátjának, de szerencsére még idejében vett egy mély levegőt, hogy tompítsa a kijelentését.
– Nem kell a tanácsod.
– Értek a nőkhöz.
– Igen? A csinos dokinénit már megszerezted magadnak?
– Megvannak a módszereim – húzta ki magát Finn, és ravaszul elmosolyodott. – De most más foglalkoztat, hogy mit csináljak a fiaddal?
– Hogyhogy mit? – tárta szét a karját az újdonsült apa. – Amit minden újonccal szoktunk.
– Azt inkább nem – vakarta meg az állát Finn –, ha Hermione megtudja, akkor… Még csak rövid ideje ismerem, de nem akarom, hogy utáljon, mert kikészítem a fiatokat.
– Ne szívd a fogad! Lapátolás, talicskázás, Charlie Weasley-féle edzésterv, kiegészítve azzal, amit mi állítottunk össze. Nem bánom Beau-val is összerakhatjuk, aztán meglátjuk, hogy boldogulnak. Az én fiam nem fog azzal a sok degenerálttal együtt tanulni, akiket Morgana akar kiképezni, és akik nem jutnak tovább a takarításon, cipekedésen, etetésen és sárkánykörmözésen.
– Ezt meg ne mondd Morgánának. Nagyon jó csapatot hozott össze. Ők nem kutatók, mi azok is vagyunk. Erről nem tehetnek.
– Az igazság az igazság – vonta meg a vállát Finn.
– Jericho nem fog annak örülni, hogy megszeged az egyezségeteket, ugye tudod.
Draco jelentőségteljesen kihúzta magát és szörnyen mogorva lett. Morgana legidősebb fiának említése jobban felhúzta, mintha Ronald Weasley-t emlegették volna előtte. Meglehetősen utálták egymást, számtalan okuk is volt erre, és nem segített a hasonló természetük, vérmérsékletük, arról nem is beszélve, hogy Jericho ki akarta túrni Dracót a rezervátumból. Finn sem szívesen említette meg őt, noha úgy érezte figyelmeztetnie kell barátját Jerichóval kötött egyezségére.
– Nem érdekel. Különben is, Keelan a te tanítványod lesz, nem az enyém. Így nem szegek meg semmilyen szabályt sem – jelentette ki határozottan Draco egy ravasz mosollyal.
– Ez rendben is van, de Keelan nem fog arra a szintre eljutni három hónap alatt, mint Beau – fejtette ki aggodalmát Finn, aztán Draco alá dugta a tantervet, amit Keelan kijavított. A mester felnevetett. – A gyakorlatból még nem tudom, hogy állt, de abban Beau messze lepipál mindenkit. És ez tény, még ha nem is ezt mondjuk neki.
– Az elméletet látom, már tudja – közölte Draco leplezetlen büszkeséggel.
– Száz százalékot ért el a teszten, amit Morgana ma reggel kitöltetett vele a reggeli után.
– Nem vagyok meglepődve rajta. Nem hiába hollóhátas, és persze az anyja eszét örökölte, meg persze az apjáét.
– Hát persze… Mondogasd csak ezt magadnak – vigyorgott Finn. – Emlékszem, amikor éjnek évadján lázasan tanulgattad az anatómiát. De akkor mi legyen? Csak gyakorlat és minimális elmélet?
– Igen, valahogy így kellene elindulnunk.
– Mi van, ha Jericho őt is le akarja tesztelni? – Jogos kérdés volt, Dracót pedig egyből elöntötte a méreg, amikor az újoncok augusztusi záróvizsgájára gondolt.
– Láttad milyen, amikor dühös vagyok Jerichóra?
– Oh, Merlin… hanyagold kérlek a magyar mennydörgést… Ne kelljen havazást csinálnom miattatok! De rendben, megértettem. Később találkozunk.
– Jól van – bólogatott Draco. Miután elköszönt Finntől körülbelül fél percig volt képes Hermionénak tett ígéretét megtartani. Mivel a boszorka nem jelent meg mialatt Finn-nel beszélgetett, és a férfi még hírét hamvát sem látta, elindult Keelanhez. Még mindig esett, így kénytelen volt ernyőt varázsolni a feje fölé, amíg áthaladt egyik épülettől a másikig. A főépületbe tartott, s ott is a legnagyobb helyiség felé. Ez amolyan klubhelyiség volt számukra, ahol napközben, esténként lazíthattak, egy remekül felszerelt kellemes kuckó, ahol mindenki elfért, mégsem zavarták egymást. Most szinte teljesen üresen állt, hiszen mindenki javában terepen volt vagy a vasárnapi kimenőjét töltötte. Keelan az ablak mellett állt, amikor belépett a helyiségbe.
– Érdekes a könyv? – kérdezte Draco. A fiú felé fordult és elmosolyodott, aztán becsukta a vaskos olvasmányt és letette az ablakpárkányra, ahol korábban is volt.
– Már olvastam – mondta Keelan –, de attól még tényleg érdekes.
– Olvastad A sárkányok anatómiáját és nyavalyáit?
– Igen – bólogatott. – Mindig is érdekeltek a legendáslények. Sárkánytanból plusz beadandók miatt olvastam el ezt a könyvet. Sajnos a sárkánybemutatóról lemaradtam egy kviddics sérülés miatt… Hihetetlen egyébként, egyszer álltam be, el is talált egy gurkó, és egy ideig a gyengélkedőn voltam.
– Nem igazi sárkány volt, a maga szó szoros értelmében – magyarázta Draco.
– Tényleg? Honnan tudod?
– Mert én voltam a sárkány – sóhajtott fel a férfi, mintha egy színházi szerepben tündökölt volna. – Az animágus képességeim miatt felkérnek néha, hogy menjek el Roxfortba bemutatót tartani… Ezzel tartozom Hagridnak, aki készséggel eljátssza ilyenkor, hogy mennyire kemény és meg tud zabolázni egy mennydörgőt. Kezd ez mindkettőnknek egyre inkább viccesebb lenni.
Keelan és Draco egyszerre nevetett fel.
– Miért tartozol Hagridnak?
– Egy hippogriff miatt – vonta meg a vállát Draco. – Gyerekkoromban seggfej voltam vele, sőt mindenkivel. Van miért vezekelnem, de talán ez volt az egyik a legaljasabb tetteim közül, amire azóta sem vagyok büszke.
– Csikócsőr? – kérdezte Keelan.
– Tudsz róla?
– Anya és Harry mentették meg régen. Azt hiszem, a harmadik évben, de anya nem szeret róla beszélni Sirius Black miatt.
Draco elmélázva megdörzsölte az állát, mintha még emlékezne milyen volt, amikor abban az évben Hermione megütötte, pontosan Csikócsőr miatt. Halkan felsóhajtott.
– Azt hittem, hogy az a hippogriff megszökött – szólalt egy pillanatnyi szünet után Draco.
– Mondhatjuk így is, de Szilajszárny néven kezdett új életet, aztán mostanság a Tiltott Rengetegben él.
– Hagytam magam átverni – sóhajtott fel Draco, de talán meg is érdemelte, gondolta végül. – Beszéljünk másról. Látom, már sokkal jobb színed van. Jól érzed magad? Nem fáj semmid?
– Minden rendben – bólogatott Keelan. – Beau reggel ellenőrizte a bordáimat, begyógyult és jól is érzem magam.
– És mi a helyzet azzal, ami történt? – terelte egy másik irányba a témát Draco. Keelan állkapcsa megfeszült, némileg el is komorult. – A verekedéssel.
– Semmi – vonta meg a vállát a fiú. Nem volt értelme köntörfalazni, noha szívesebben beszélt erről inkább Dracóval, mint az anyjával. – Sohasem csináltam ilyet korábban… Úgy értem, hogy tudtam képes vagyok rá, de… Összezavarodtam. De hagyjuk is a témát.
– Megértem – tette a vállára a kezét az apja. – Mindenesetre, ha akarsz róla beszélni, akkor itt vagyok.
– Köszönöm, de nincs gáz. – Keelan most Dracóra nézett. – Abbyvel kellene beszélnem erről.
– Akkor intézd úgy, hogy a keresztapám ne sejtsen meg erről semmit – tanácsolta Draco. – Csodálatos ember, de ha a gyerekeiről van szó, akkor a pokol se lenne elég mélyen, hogy az a kis pondró elbújhasson oda.
– Még mindig nem tudom, hogy mennyire volt helyes, amit tettünk. Persze újra megtenném, csak…
– Annyira hasonlítasz az anyukádra – szólalt meg végül a varázsló. – Ez egyben megnyugtató is, hogy érzel némi bűntudatot is. Így biztos lehetek benne, hogy a rossz Malfoy vér nem örökletes a családban. Ne gondolj erre! Beszélj Abbyvel róla, ha akarsz, de ne merengj ezen többet. Majd hamarosan nekem is lesz egy kis beszélgetnivalóm a keresztlányommal.
– Rendben.
– Biztos jól vagy?
– Persze.
– Örülök neki, kölyök – mondta kedvesen Draco, aztán összeborzolta a haját. – Sajnálom, hogy nem voltam ott reggel, de el kellett mennem anyukádhoz. Sürgősen beszélnem kellett vele.
– Mindent bevallottál neki, igaz? – kérdezte egy hatalmas sóhaj kíséretében Keelan.
– Lehet neki hazudni?
– Dehogy – rázta meg a fejét a hollóhátas. – Olyan, mint egy élő hazugságvizsgáló. Hozzá képest a Veritaserum limonádé. Valószínűleg én is elmondtam volna neki.
Draco felnevetett. Hermione csak az igazság egy bizonyos formáját hallotta tőle, de még így se volt biztos abban, hogy egyszer nem szegezi neki a kérdést, amikor is elkell mondani a teljes történetet. Most azonban inkább a jelennek örült, a fia itt volt a közelében. Annyira hihetetlen és felfoghatatlan volt, mégis úgy érezte most már teljesebb lehet az élete, mint eddig valaha volt.
– Ne haragudj, hogy nem jöttem előbb! – ismételte meg újra Draco. Annyi mindent mondhatott volna, mégis inkább csak ennyit közölt. Túlságosan is elragadták volna az érzelmei, amit cseppet sem tartott volna jó ötletnek.
– Nincs baj – rázta meg a fejét Keelan. – Beau bemutatott Skótnak és Finn-nek, aztán Finn-nel beszélgettünk. Morgánával is találkoztam. Nagyon jó fejek a kollégáid. Hétfőn pedig kezdek is.
– Jól van.
– Ugye tudunk azért beszélgetni, ha elkezdek itt dolgozni? – Most először fogalma sem volt, hogyan viselkedjen. Itt volt ez a férfi, aki az apja volt, és ő meg akarta ismerni. Mégsem mert egyenesen rákérdezni. Őrülten zavarban érezte magát.
– Persze, de a munkán kívül is találkozhatunk – mondta Draco. – Szeretném, ha megismernénk egymást. Remélem, hogy te is akarod.
– Igen… – vágta rá rögtön Keelan, a kelleténél talán gyorsabban – vagyis nagyon jó lenne… Draco. Ne haragudj! Még nem tudlak másképp hívni.
– Nem kell siettetni a dolgokat! Először is meséld el nekem, hogy milyen programot állított össze neked Finn.
Keelan arca felderült, aztán felemelt egy pergament az asztalról, és lelkesen belekezdett a beszélgetésbe. Észre sem vették, hogy Hermione éppen akkor lépett be a terembe, amikor ők ketten a pergamen tanulmányozásába mélyedve egymással beszélgettek. A boszorkánynak meg kellett állnia egy pillanatra. Az életének két meghatározó férfija ott állt egymás mellett az ablakon beszűrődő délutáni fényben. Félelmetes hasonlóság, ugyanaz a magasság, ugyanaz az acélszürke szempár, tejfölszőke hanyagul homlokukba lógó haj… Sohasem gondolta, hogy ilyen lesz őket együtt látni, sőt a legvadabb álmaiban sem képzelte el ezt a jelenetet, sőt egyszer sem így… Mintha nem is lenne természetesebb a világon, minthogy apa és fia így állnak egymás mellett. Önkéntelenül a szája elé tette a kezét és érezte, ahogy a könnyek összegyűlnek a szemében. Az anyai szíve repesett örömében, ugyanakkor sajgott is az eltékozolt évekért. Bízott a jövőben, soha még ennyire nem bízott…
Keelan és Draco jó ideig folytatták a párbeszédüket, anélkül, hogy észrevették volna a boszorkányt, aki még percekig lopva figyelte őket, mielőtt megmozdult volna. A két varázsló felkapta a fejét és mindketten ránéztek. Keelan elmosolyodott, Draco azonban a mosolygáson kívül, olyan tekintettel nézett rá, amitől jóleső borzongás futott végig a gerince mentén. Miután köszöntötték egymást, Hermione hálát adott a kancsó limonádénak, amit az asztalra helyeztek, valamint a kanapénak, amire sikeresen leült, mielőtt remegő lábai feladták volna a szolgálatot. Keelan a fotelben ült le, Draco pedig automatikusan Hermione mellett foglalt helyet, amivel a támogatása jelét kívánta kifejezni, noha most a végeredmény pontosan olyan lett, mintha két kamasz lennének, akik rossz fát tettek a tűzre, s a fiúk pedig éppen megítélkezni készülne felettük. Noha Keelannek volt olyan bűne, amit szívesen elmondott volna.
– Anya, ami a tegnap estét illeti…
– Nem ezért vagyunk itt most – vágott közbe az anyja kissé élesen. – Ne is beszéljünk erről.
– De el akarom mondani, hogy…
– Ne fáradj, Keelan, kérlek! – váltott hangnemet Hermione, megfogta Keelan kezét és megszorította. – Most nem, mint auror vagyok itt. És nem akarom tudni a részleteket. Jól vagy?
– Igen, minden rendben van – bólogatott a fiú. Láthatóan megkönnyebbült. Annak ellenére, hogy kész volt rá, nem szívesen magyarázkodott.
– Draco már elmondott mindent, amiről tudnom kell – tette hozzá Hermione. – Örülök, hogy jól vagy.
– Egyetértek – szólalt meg Draco.
– Viszont szeretnénk egy fontos dolgot megbeszélni veled – mondta a boszorkány. Komor volt a hangja, a tekintete valahogy teljesen más. Ez a helyzet teljesen másképpen alakult, mint azt ő elképzelte.
– Amit már réges-régen megtehettél volna, anyu…
– Amíg nem hallottad a történetet, addig ne mondj véleményt! – figyelmeztette Draco fennhangon. Keelan idegesen fészkelődni kezdett a fotelben.
Most volt az első pillanat, amikor fegyelmezni próbálta a saját apja. Jó lett volna tudni, hogy ők is ugyanannyira zavarban érzik-e magukat, mint ő. Sajnos mind a ketten remekül tudták palástolni az érzéseiket. Ahogy figyelte őket, valahogy teljesen másnak tűntek egymás mellett. Nem tudta megmondani, hogy összeillenek-e, azt sem, hogy éreznek-e egymás iránt valamit. Vett egy mély levegőt, aztán hátradőlt a fotelben.
– Bár annyira egyszerű lenne a történet, hogy csak úgy elmondhattam volna… – szólalt meg Hermione.
– Vagy csak egyszerűen túlbonyolítottad? – mosolyodott el Keelan.
– Ne pimaszkodj! – szólalt meg újra azt anyja, aztán a mellette ülő varázslóhoz fordult. – Ez például egy olyan vonás, amit tőled örökölt.
– Én rosszabb voltam ennyi idősen – révedezett vissza Draco. Hermione halványan elmosolyodott. – Örülhetsz, hogy a Malfoy vér normálisabb részét kapta.
– És hogyan jöttetek össze? – kérdezte Keelan hevesen dobogó szívvel. – Úgy hallottam, hogy utáltátok egymást.
– Hallotta? – kérdezett vissza Draco.
Hermionéval egymásra néztek, aztán sokatmondó pillantás váltottak egymással, végül mindketten elmosolyodtak. A boszorka kisimított egy hajtincset az arcából, a varázsló pedig hátrasimította a homlokába lógó tincseit.
– Ez… egy igazán érdekes kérdés – mondta Hermione. – Csak… megtörtént.
– Ne legyél álszent! – vágott közbe Draco, és halkan felnevetett. – Pontosan abban a korban van, mint mi akkor. Szerinted túl bonyolult volt?
– Igen, az volt. És ő a gyerekünk.
– Egy felnőtt férfi – javította ki a varázsló.
– Aki remélem, nem hoz felelőtlen döntéseket.
– Ugyan kérlek! – csóválta meg a férfi. – Mintha valami olyasmi történt volna köztünk, amit szégyellni kellene vagy megbotránkoztató lenne. Válaszolj a kérdésre!
– Te is megtehetnéd – intett neki Hermione. – Mondd el, Draco, hogy mi is történt velünk?
– Nos, rendben – köszörülte meg a torkát a varázsló, miközben még mindig mosolygott. – Igazából annyira egyszerű a válasz, de piszkosul nehéz megfogalmazni. De talán az elejéről kellene kezdenünk. Nem igaz?
– De igen – sóhajtott fel Hermione.
– Majd szólj, ha valamit mégis hozzátennél.
– Merlinre, Draco…
– Egy elkényeztetett, önző, dühös kamasz voltam, akit irritált egy okoskodó, gyönyörű griffendéles – kezdett bele a férfi. – Voldemort, a Sötét Jegy, a csata és Roxfort után valahogy mindenki megváltozott. Én is. De akkor még nem is sejtettem mennyire. Nem találtam a helyem, folyamatosan haragudtam a világra, a családomra, főként az apámra. Lázadni akartam ellene, amit meg is tettem.
– Mindenkit megváltoztatott a háború, elvesztettünk, barátokat, ismerősöket… Az általunk ismert világ megváltozott. Sokáig gondolkodtam, hogy mit éreztem akkor. Mély üresség, igaz? – kérdezte Hermione Dracót, aki csak bólintott. – Amikor tudod, hogy valami nincs rendben, és csak várod, amíg egyszer csak kitörjön vagy elemésszen.
– Pontosan. Csak a düh.
– Szomorúság.
– Igen – bólintott a varázsló.
– Volt, aki gyorsan túl tudott lépni ezen – folytatta Hermione. – Nekem nem ment olyan könnyen. Aggódtam a szüleimért, akiknek töröltem az emlékeit, és Ausztráliába küldtem őket. Senki sem tudta ezt átérezni.
– Lázadtam a szüleim ellen – csatlakozott az idősebb Malfoy. – Rám akartak kényszeríteni egy olyan jövőt, amit nem akartam. Én magam akartam dönteni.
– Mindkettőnket arra kényszerítettek, hogy hagyjuk el az otthonunkat, amit magam részéről gondolkodás nélkül megtettem volna szabad akaratomból is, de apám, az a drága jó ember, másként gondolta. Erővel elhurcolt egy másik országba. Hermionét pedig egy titkos küldetésre kényszerítették. És a véletlen úgy hozta, hogy mindketten Írországba, egy olyan iskolába, ahol gyakorlatilag semmit sem tanultunk. Ám saját magunkról annál többet.
– Így volt – bólogatott Hermione. – Engem kémkedni küldtek Piton professzor felesége, Persis után. A nagyszüleidet használták fel arra, hogy zsaroljanak. Elhitették velem, hogy bántani akarják őket. A csata miatt elvettem a nagyszüleid emlékeit, hogy ne tudják őket felhasználni ellenem. Hiszen Voldemort listáján előkelő helyen voltam… Milyen ironikus, hogy mégis megtették… Egyedül voltam, se barátok, se család, és nem mondhattam el mi történik. Egy különösen sötét varázslat megakadályozott ebben. Egy béklyó.
– Egyikünk se illet oda, sőt…
– Mondhatjuk így is – nevetett fel a boszorkány. – Az arisztokrata exhalálfaló, aki megvetette a sajátjait és a mugli származású könyvmoly, akit mindenki utált…
– Esélyünk se volt – mosolyodott el Draco.
– Valahogy úgy. Sokáig valóban nem kedveltük egymást, hiszen Roxfortban sem kedveltük egymást – mondta Hermione.
– Gyötörtük egymást – folytatta a varázsló.
– De volt egy pont, amikor minden változott. Írországban kénytelenek voltunk összefogni, hiszen mindkettőnk szorult helyzetben volt. Közösen készültünk a szökésre. Aztán a kapcsolatunk átalakult valami mássá – emlékezett vissza Hermione.
– Együtt készültünk fel. Együtt csaltuk csapdába azt, aki Hermionét kényszerítette. Együtt szöktünk meg. Együtt hoztuk vissza a nagyszüleid emlékeit.
Egy pillanatra egymás szemébe néztek, s tudták mire gondol a másik. Draco gyengéden megfogta a boszorkány kezét, ösztönös volt a mozdulat, meglehetősen intim, mégis helyesnek tűnt, nem gondolkodott rajta. Keelan enyhén zavarban volt, halványan el is pirult. Az első jelét látta meg annak, amit a szülei egymás iránt éreztek vagy éreznek. Ez viszont már valóban olyasmi volt, amihez jottányit sem konyított.
– Akkor miért nem maradtatok együtt? – szólalt meg Keelan tisztán, őszinte érdeklődéssel, de nem tudta eltitkolni a fájdalmat, amit érzett. Akármennyire megértette a helyzetüket, mégis szomorú volt, hogy nem családként élték le azt a tizenhét évet. A kérdés sokáig ott lógott a levegőben. Hermione bátorítóan szorította meg Draco kezét, aki most nem kereste a barna szemek megnyugtató pillantását, hanem a fiára nézett.
– Fiatalok voltunk még – kezdte a férfi rekedten, mintha ez magyarázat lett volna, de tudta, hogy ez nem elég. – Mindketten meg akartunk szökni Írországból, aztán meg sem álltunk Ausztráliáig.
– Draco segített a nagyszüleidnek visszaemlékezni – magyarázta a boszorkány. – Nélküle nem lennének azok, akik most.
– A csillagpor, igaz?
– Igen, úgy van – bólogatott Hermione.
– Elmesélted neki? – kérdezte Draco.
– Évekig a kedvenc meséje volt – válaszolt a büszke anya.
A férfi hálásan elmosolyodott. A csillagpor rendkívüli kincsnek számított, ami visszahozta az emlékeket. A legenda pedig… talán csak két szerelmes története, akik megpróbáltatásokon keresztül végül egymásra találtak, s visszaszerezték a közös emlékeiket. Mégis jól esett, hogy Hermione továbbadta ezt a fiúknak.
– Mi történt, miután visszatértek nagyapáék emlékei?
– Én maradni akartam – válaszolta Hermione. – Nem akartam egyelőre visszamenni Angliába, és a nagyszüleid is addigra megszerették a környéket, az új praxisukat, így ők sem akartak menni. Időt akartam velük tölteni. Annyira örültem, hogy újra emlékeznek.
– Viszont nekem nem volt szándékomban sokáig maradni. Egy ideig eljátszottam a gondolattal, hogy talán maradok, apám szaglásza megtalált. Erősebb volt bennem a bizonyítási vágy, és lefoglalt az, hogy megfizessek apámnak, aki még ma is megvetéssel gondol arra, ami most vagyok. El kellett mennem, magam mögött kellett hagyni mindent. Tudtam, ezzel fájdalmat okozok, de akkor még nem tudtam, hogy valójában mekkorát is.
– Ilyen nehéz ember a nagyapám? – kérdezte Keelan.
– Lucius Malfoy mindig önző, manipulatív és arrogáns volt, és most is ilyen. Azt hiszi, mindent és mindenkit az uralma, hatalma alá tud vonni… Voltak illúziói velem kapcsolatban.
– Remélem, hogy összetörted őket – mosolyodott el Hermione.
– Mindet egy szálig. Bár… a feszültség köztünk változatlan.
– Kegyetlen és kíméletlen, de megmentette Keelant és engem, a maga módján, noha annyira féltem tőle, hogy évekig menekültünk.
– Nem mesélted ezt még nekem – szólalt meg Keelan.
– Miért ijesztettelek volna meg? Elmondtam volna, hogy majdnem mindketten meghaltunk a Malfoy-kúria előtt, amikor az apádat kerestük? Aztán Lucius elvitt volna téged tőlem, ha tudja, hogy Draco fia vagy, hogy Narcissa nagyanyáddal ők neveljenek? Évekig rettegtem ettől. Letagadtam mindent, és ezzel mentettem magunkat. Nem is mertem kutatni Draco után, csak arra koncentráltam, hogy te biztonságban legyél.
Hermione most elengedte Draco kezét, aztán kinyújtotta a karját, és most megfogta a fia kezét.
– Sajnálom! Ezt nem mondhattam el eddig… Ez sokkal, de sokkal többről szólt, mint az, hogy Draco az apád.
– Értem – bólogatott Keelan, de annyi érzés halmozódott fel benne, hogy hirtelen ez volt az egyetlen értelmes szó, amit képes volt kimondani.
Percekig csak a vihar kintről beszűrődő hangjait lehetett hallani, ahogy az ablakokat verték. Mindhárman keresték a helyüket ebben az új környezetben. Időre volt szükségük.
– Sosem akartad anyát megkeresni? – törte meg a csendet Keelan.
– Számtalanszor gondoltam rá, de sokáig nem éreztem magam méltónak arra, hogy a szeme elé kerüljek, aztán belevesztem a munkába és a hétköznapokba – vallotta be Draco. – Utoljára néhány hete szántam rá magam, amikor a Szent Mungóban volt sebesülten. Úgy rohantam oda, mint egy idióta és te már rég nem voltál ott. Viszont az szörnyen meglepett, amikor váratlanul ideköltöztetek.
– Ezzel nem vagy egyedül – sóhajtott fel Keelan. – Erről nem volt szó…
– Ne nézzetek rám így! – mondta Hermione, aztán felnevetett. – Muszáj volt elfogadnom ezt az állást.
– De így alakult és örülök neki – válaszolt Draco.
– Borzasztóan sok ez így – szólalt meg Hermione. – És mind a hármunknak meg kell emészteni ezt.
– Nem egy szokványos nyár – mondta Keelan, miközben megvakarta a homlokát. – És mi lesz ez után?
– Megismerjük egymást – válaszolt az idősebb varázsló. – Semmi sem kötelező. De én nagyon szeretném.
– Rendben van – szólalt meg a fiatal fiú. – Ismerjük meg egymást.
Az idilli hármasukat végül Beau zavarta meg. Az ausztrál varázsló végignézett rajtuk, aztán elmosolyodott, hanyagul nekidőlt az ajtófélfának. Jó volt őket így látni.
– Megzavartam valamit, Malfoyék? – kérdezte a varázsló, aztán ellökte magát az ajtófélfától.
– Nem, dehogy – mondta Hermione.
– De igen, Beau-tiful, miért jöttél? – Draco nem kertelt, hanem egyértelműen kifejezte a véleményét.
– A gyönyörű Hermione randira hívott – közölte könnyedén Beau, aztán Keelan foteljének karfájára ült le. – Minden oké, öcsi?
– Persze, minden rendben van – válaszolt a fiú, bár szörnyen zsongott a feje. – Hogy is van ez a randi dolog?
– Titkos, nagyon titkos – fűzte tovább a szálakat Beau.
– Kimegyünk Pitonnal a romokhoz – oszlatta el a tévképzeteket Hermione, mielőtt még a fia és Draco valamit félreértenek.
– Miért kell oda kimenned? – kérdezte Keelan.
– Auror ügy. Nem érdekes. Itt maradsz addig Dracóval? Persze csak ha nem gond – nézett a szőke hajú férfira Hermione, aki igazából nem is lehetett volna boldogabb ettől. – Lehet, hogy estig nem érek haza, nem akarom, hogy egyedül legyen.
– Semmi gond. De csak akkor, ha maradni akarsz, Keelan.
– Persze, maradok.
– Kanmuri, de kár, hogy már elígérkeztem – sóhajtott fel Beau. – Menjünk, Hermione, mielőtt még elérzékenyülök.
– Rendben. Később találkozunk fiúk! – mosolyodott el Hermione.
– Mester, később beszélünk mi is?
– Persze.
– Akkor jó. Érezzétek jól magatokat!
hozzászólások: 2
feltöltötte: Nyx | 2025. Jan. 10.
by Neola @ 2025 Jan 12
A mi kis családunk végre együtt!
Én még tudtam volna felteni kérdéseket Keelan helyében, de végül is kellően sok információ birtokába jutott elég rövid idő alatt ezeket még meg kellet emészteni. Nagyon természetesen hoztad össze ezt beszélgetést. Kellemes volt nem kényelmetlen senki részéről.
Ezt a pillanatot vártam a legjobban (találkozást), de nagyon örülök, hogy a háttér események is mozgásba kerültek. Kíváncsi vagyok Keelan kiképzésére és Beau titokzatos múltjára nem is gondoltam volna, hogy neki lesz ilyen része is. Freya-nál az elejétől fogva számítottunk rá, hogy van.
Bírtam Finn kiakadását... Viszont így tényleg az erőléti kiképzésére lehet összpontosítani.
Es vajon a mi kis Abby Pitonunk milyen lelki állapotban lehet?
Köszi szépen! Tökéletes rész volt.
Várom a folytatást!
Üdv:Neola
Én még tudtam volna felteni kérdéseket Keelan helyében, de végül is kellően sok információ birtokába jutott elég rövid idő alatt ezeket még meg kellet emészteni. Nagyon természetesen hoztad össze ezt beszélgetést. Kellemes volt nem kényelmetlen senki részéről.
Ezt a pillanatot vártam a legjobban (találkozást), de nagyon örülök, hogy a háttér események is mozgásba kerültek. Kíváncsi vagyok Keelan kiképzésére és Beau titokzatos múltjára nem is gondoltam volna, hogy neki lesz ilyen része is. Freya-nál az elejétől fogva számítottunk rá, hogy van.
Bírtam Finn kiakadását... Viszont így tényleg az erőléti kiképzésére lehet összpontosítani.
Es vajon a mi kis Abby Pitonunk milyen lelki állapotban lehet?
Köszi szépen! Tökéletes rész volt.
Várom a folytatást!
Üdv:Neola
by Nyx @ 2025 Jan 13
Igen, igen! Végre együtt Majd idővel az összes rést kitöltik majd, ami most nem hangzott el. Köszönöm! Ezzel megnyugtattál. Két dolgot szerettem volna, ha Draco és Hermione már most egységként jelenne meg, ami tudom, picit még korai, de az alapokat le akartam tenni, a másik meg az, hogy Keelan ne érezze úgy, hogy ő csak egy véletlen baleset.
Oh, igen lassan-lassan elkezdenek mozgolódni a háttérben is
Ezzel mindig bajban vagyok, mert minden más szál előtérbe kerül, mint ez, aztán most bogozgatom és szövögetem, ahol még kell
Keelan kiképzése remélem, hogy tetszeni fog, Beau is ott lesz mellette, szóval mint nagy tesó sokat fognak segíteni neki. Beau-val kapcsolatban nem lesznek igazából olyan nagyon-nagy meglepetések vagy kimondottan sötét titkok. Inkább ez az egész utazás neki, ami keresztül ment. De majd ez úgyis kiderül. Áhh igen, szegény Freya, de majd neki is elrendeződnek a dolgai.
Következő fejezetben Abby is felbukkan végre Vagyis úgy emlékszem, de majd azzal a fejezettel még foglalkoznom kell egy kicsit.
Jajj köszönöm szépen én is! Igyekeztem, és majd jövök a következő fejezettel is.
Majd idővel az összes rést kitöltik majd, ami most nem hangzott el. Köszönöm! Ezzel megnyugtattál. Két dolgot szerettem volna, ha Draco és Hermione már most egységként jelenne meg, ami tudom, picit még korai, de az alapokat le akartam tenni, a másik meg az, hogy Keelan ne érezze úgy, hogy ő csak egy véletlen baleset.Oh, igen lassan-lassan elkezdenek mozgolódni a háttérben is
Ezzel mindig bajban vagyok, mert minden más szál előtérbe kerül, mint ez, aztán most bogozgatom és szövögetem, ahol még kell Keelan kiképzése remélem, hogy tetszeni fog, Beau is ott lesz mellette, szóval mint nagy tesó sokat fognak segíteni neki. Beau-val kapcsolatban nem lesznek igazából olyan nagyon-nagy meglepetések vagy kimondottan sötét titkok. Inkább ez az egész utazás neki, ami keresztül ment. De majd ez úgyis kiderül. Áhh igen, szegény Freya, de majd neki is elrendeződnek a dolgai.
Következő fejezetben Abby is felbukkan végre
Vagyis úgy emlékszem, de majd azzal a fejezettel még foglalkoznom kell egy kicsit. Jajj köszönöm szépen én is! Igyekeztem, és majd jövök a következő fejezettel is.
| név: | Remember me |
| e-mail: | (optional) |
| smile: |     |
| Captcha | |
Powered by CuteNews