29. fejezet
Újra a romoknál

Hideg szél fújt keresztül a fűtengeren, úgy hullámzott, mintha haragoszöld víz lett volna. A vihar elvonulóban volt már, a levegő megtelt friss esőillattal. Lassan alkonyodott, de ez nemhogy elriasztotta, hanem inkább odavonzotta a három alakot, akik a fák közül sétáltak ki. Két férfi és egy nő jelent meg a réten. Nem voltak különösebben kirívóak, mégis látszott, hogy nem hétköznapiak, öltözéküket tekintve legalábbis. Beau farmerban, szürke cipzáras melegítő felsőben volt és elmaradhatatlan tornacipőjében, Hermione auror egyenruhában, Piton pedig egy egyszerű sötétzöld, majdnem fekete talárban. Mindhárman kivont pálcával a kelta romok felé igyekeztek. Hermione és Piton mugliriasztó bűbájokkal igyekezett még inkább észrevétlenné tenni magukat a kíváncsi kirándulók elől, aki mégis erre téved gyorsan meggondolta magát és irányt váltott.

Beau egy pillanatra megtorpant, majd hagyta, hogy a szél megtépázza vállig érő, göndör haját. Mély levegőt vett, aztán megszemlélte a romokat, melyek felett még mindig kavarogtak a sötét fellegek. Igyekeznie kellett, mielőtt még az összes nyom eltűnik, így legalább megtudhat valamit Freya támadójáról. A gondolat hatására állkapcsa megfeszült, s a szokásos derűs arckifejezése egyszeriben eltűnt, a kis gödröcskékkel együtt, amiért a többiek Beau-tifulnak gúnyolták, vonásai megkeményedtek. Görcsösen szorította a pálcáját, úgy hogy kifehéredtek az ujjai. A harag dolgozott benne, ami olyan emlékeket, érzéseket hozott elő, amitől cseppet sem érezte magát boldognak. A felébredő auror ösztöneit sem volt képes kordában tartani. Mikor már azt hitte, hogy a három évnyi kemény kiképzést teljesen elfelejtette, akkor támadt fel benne minden… Freya – gondolta és a torokszorító feszültség újra visszatért.

– Minden rendben, kölyök? – kérdezte Perselus, és kizökkentette Beaut a merengésből. Némileg a fiatal férfi felengedett.

– Igen, minden rendben, Perselus mester. – Persze Piton mindig is utálta ezt a megnevezést, de még mindig jobb, mintha az ifjú szoknyapecér így hívja, mint papának. Erre nemrégiben a hátulgombolós keresztfia hívta fel a figyelmét, aki még arcátlanul vihogni mert a saját, arcátlan, ízléstelen tréfáján. Talán még bíztatta is Beaut, hogy továbbra is hívja így. Persze Dracónak per pillanat sokkal fontosabb dolga is volt, mint tanoncát Perselus ellen cukkolni.

– Nagyszerű, akkor nem kellene indulnunk? – szólt rá a kelleténél nyomatékosabban Perselus. – Hamarosan megint elered az eső.

– De igen, igaza van. – Beau komoly arckifejezését látva Hermionénak megesett a szíve az ausztrálon.

– Hagyja már, Perselus! – szólalt meg védelmezően a boszorka, majd Beau mellé lépett. – Nehéz délelőttje volt.

– Bár ráérnék a lelkével foglalkozni – jegyezte meg a tőle megszokott hangtónussal, szarkazmussal és epés megvetéssel. – Sajnos ezt egyáltalán nem tehetem. Temérdek dolgom van, így, ha mindketten megbocsátanak, akkor végezném a dolgom.

– Milyen nehéz lehet – csóválta meg a fejét Hermione. Beau közben igyekezett nem felnevetni a boszorkány hangnemét figyelve.

– Micsoda? – kérdezett vissza a mágus.

– Hogy ennyi dolga van…

Perselus nem válaszolt, hanem inkább megelőzte Hermionét és Beau-t aztán előre ment. Magában persze vagy ezredszerre is megfogadta, hogy soha többé nem fog engedni és tartja magát az elveihez: egyedül fog dolgozni.

– Jól vagy? – kérdezte a boszorkány aggódva, aztán megpaskolta a vállát az ausztrál férfinak. Beau halványan elmosolyodott, majd Hermione szemébe nézett.

– Kutya bajom – válaszolta végül Beau.

– Te sem tudsz jól hazudni.

– Meglepődnél, ha tudnád – nevetett fel a varázsló kissé keserűen. A boszorkány csak Freya miatt láthatott bele egy pillanatra kusza érzéseibe, na de a titkait nem fürkészhette ki. – De persze ebben a dologban valóban hazudok. Igazából rettenetesen dühös vagyok. Főleg magamra.

– Nem te tehetsz róla – nyugtatta kedvesen a boszorka. – Amiket elmondtál, abból nekem úgy tűnik teljesen helyesen jártál el. És hirtelen ütöttek rajtatok. Ez… néha megtörténik, mégis akkor is, amikor a legnagyobb biztonságban érzed magad.

– Van, amiben nem jártam el helyesen.

– Például?

– Megütöttem a mestert – nyögött fel Beau, mintha a legnagyobb bűne lett volna, amit elkövetett eddig valaha. – Ez millió dologgal fogja megtorolni. Ha szerencsém van… Persze ki is békülhetünk. Egyszer.

– Én is megtettem már – vonta meg a vállát Hermione.

– Megütötted Dracót?

– Nem nagy ügy. Még gyerekkorunkban, és megérdemelte. Nagyképű volt, csúszómászó, én pedig elvesztettem a fejezem. – mesélte a boszorkány egykedvűen. Úgy érezte, mintha ezer éve lett volna ez. – Nekem megbocsátott.

– Jó, de én nem nézek ki ilyen mellem, mint neked – jegyezte meg Beau.

– Jajj, kérlek!

– Bocsánat! Udvariatlan voltam.

– Szerintem Dracót annyira nem is viselte meg – mondta Hermione. – Az elmondása alapján ő maga is úgy érzi, hogy megérdemelte.

– Én a tanonca vagyok, nem üthetem meg csak úgy a mesteremet – fakadt ki az ausztrál mágus. – Szörnyen hűvösen nézett rám.

– Szerintem túléli – jegyezte meg a boszorka.

– Én nem fogom, ha eszébe jut megtorolni… állok elébe – osztotta meg Beau, noha persze alaptalanul.

– Draco nem hülye.

– Ebben bízom én is – sóhajtott fel a varázsló, aztán egy kicsit elmosolyodott. Körbenézett a zöld tájon.

A viharfelhők nem akartak oszlani, s még több esőt ígértek. A szél egyre hidegebb lett, egyre viharosabb. A varázsló határozott léptekkel haladt előre és vezette maga mellett Hermionét. Egyetlen percre sem lankadt a figyelme, nem tudta mivel áll szemben, de mestere szerelmét is biztonságban akarta tudni. Piton tőlük tisztes távolságban haladt, mintha minden egyes apróságot meg akarna vizsgálni.

– Már jó pár napja próbálok eljutni ide – törte meg a hirtelen beálló csendet Hermione. Beau azonnal felkapta a fejét és elmosolyodott. – Gyönyörűek ezek a romok.

– Néha kell egy jó indok, bár talán nem pontosan egy ilyen – válaszolta a varázsló. – De egyedül ne menj oda.

– Auror vagyok, Beau.

– Akkor sem – rázta meg a fejét az ausztrál. – Malfoy mester nem hagyná, és én sem. Érzek valami furcsát ezen a helyen.

– Miért nem mondod el a többieknek, hogy auror voltál? – váltott témát hirtelen Hermione. Beau szeme hirtelen megvillant, s egyszeriben egyre sötétebb lett.

– Így alakult, mert… Nem vagyok igazából az – vonta meg a vállát a férfi. – Egyelőre jobb, ha nem tudják, hogy az elit kommandós auror csapatban voltam. Ráadásul büszke sem vagyok arra az időszakra. Nem az eredményeim miatt, hanem… ahogy viselkedtem.

– Mi történt?

– Családi problémák, sok-sok harag és… majd egyszer el fogom mesélni, szép hölgy, de az nem ma lesz. – Beau kinyújtotta a karját a romok északi oldala felé. – Ott történt az eset.

– Igen, látom az átoknyomokat. Hogy voltál képes ennyire gyorsan reagálni? – kérdezte az aurorboszorka.

– Jók a reflexeim. A tanárom rettenetesen szigorú volt, sokszor órákig gyakoroltunk az elemi varázslatokat, hogy minden mozdulatot, varázslatot szinte gondolkodás nélkül alkalmazni tudjunk. – Beau szeme a távolba révedt. Mintha nem is ebben az életben lett volna. – Mennyire utáltam… Arra kényszerített, hogy álljak a zuhogó esőben, pálca nélkül, és ő azt követelte, hogy maradjak száraz, úgy hogy távol tartom magamtól az esőcseppeket. Persze először nem sikerült, aztán hónapokkal később már felforraltam a vízcseppeket…

A varázsló elhallgatott, mintha csendben emlékezne tovább. Túl sokat mondott Hermionénak, persze semmi olyasmit, amit eddig másnak ne mondhatott volna el. Mégis, kezdett megnyílni, amit nem akart. Még nem volt rá készen. Túl korai volt még felfedni az igazi önmagát.

– Biztos, hogy minden rendben van veled? – kérdezte Hermione.

– Velem? Hogyne lenne. Ettem egy iszonyatosan finom bolognai szendvicset, és az helyre hozta a lelki békémet. – Persze megint lódított, de legalább, mintha most már nem lett volna olyan búskomor.

– Örülök, hogy jobban érzed magad.

– A kaja mindig segít rajtunk, akkor is, ha teljes a sötétség – sóhajtott fel elégedetten Beau. Noha, akkor még fogalma sem volt mennyire hamar meg fog dőlni az elmélete. – Vagy ez másképp volt?

– Az öröm mindig segít rajtunk – javította ki Hermione egy apró félmosollyal. – Ha már Dumbledore-t idézel, akkor pontos legyen.

– Rendben – bólogatott a varázsló. – Hermione?

– Igen.

– Ez maradjon köztünk. Az aurokodás és én…

– Nem kell semmit se mondanod.

Közben odaértek az egykori professzorhoz. Piton úgy állt ott, mintha minden egyes részletét megvetette volna a tájnak. Komor arckifejezése messzire révedt, aztán amikor a két társa közelebb érkezett megköszörülte a torkát.

– Nincsenek nyomok a mezőn – közölte Piton kimérten. – Mindent alaposan átvizsgáltam. Nem találtam mást, csak mugli szemetet. Csak egy átoknyom összesen, és semmi más.

– Ja, igen, idejárnak a muglik esténként egy kis egyedüllétre – magyarázta vigyorogva az ausztrál varázsló. Hermione majdnem felnevetett, hogy vajon a kampós orrú professzor mit találhatott a mezőn.

– Milyen jól értesült vagy – morogta a professzor. – Netán első kézből?

– Skót mondta ma reggel. Esküszöm. Én eddig ide egyszer se jöttem, nem mintha magyarázattal tartoznék – mondta végül és elmosolyodott a férfi. Piton ismerte Beau hírét, de nem akarta feszegetni a témát, inkább hagyta az ausztrálnak, hogy tovább beszéljen. – Freya a rúnák miatt akart ide eljönni, én pedig elkísértem.

– Nézz körül a romoknál! Bármilyen apró nyom segíthet.

– Rendben, mester.

Beau nagyon gyorsan eltávolodott Hermionétól és Pitontól. Megint felrémlett előtte Freya testének ernyedt zuhanása. Végigsimította az évszázados, ódon, durva köveket, amit korábban a boszorkány is. Bár itt lett volna ő is, gondolta szomorúan. Tudta, hogy iszonyatosan önző dolog ilyesmiért sóhajtozni, de még mindig érezte, felidézte a csókjuk emlékét, ha rá gondolt még a lelke is beleremegett. Egyetlen dolog, ami megnyugtatta, hogy a boszorkány most biztonságban van a táborban. Ellenőrizte pár varázslattal Freya faházát. A lány rendesen bezárkózott, bűbájokkal védte magát.

A férfinak nem volt más dolga, mint tovább menni Hermionéval. Most pedig itt volt megint… Ha észnél lett volna akkor, amikor a támadás történt, már tudná az indítékot is. De nem tudta, s ez idegesítette. Freya nem beszélt volna neki erről, hiába is könyörgött volna. Könnyedén kapaszkodott fel a kiálló sziklára. Persze tornacipőben ez nem volt egyszerű mutatvány, noha csúszásmentesre varázsolta a jócskán sáros, fűfoltos és koszos lábbelit. Egy macska ügyességével és mesterétől tanult mozdulatokkal egyre feljebb és feljebb jutott. A szerkezet stabil volt, nem érezte magát veszélyben. Hamarosan már a félig az enyészetévé lett fal tetején állt. Itt már sokkal erősebb volt a szél. Beau óvatos volt, jól egyensúlyozott, s hamar elérte az a bizonyos pontot, ahonnan Freya lezuhant. Zihálva nézett lefelé a mélységbe.

Gyűlölte a tehetetlenséget, nem is beszélve arról, hogy nem talált semmit. Mégis mire számított? – korholta magát. A nagy auror, aki sose volt auror… Megkapta a bizonyítványát, megszégyenítette magát, aztán kiugrott az ablakon és egy seprűversenyen minden csontját darabokra törte. Azóta pedig sok idő telt el. Igen, ez volt ő, akkor, mintha csak egy másik életben lett volna. Két kézzel túrt bele a göndör hajába, amit közel öt éve nem vágatott le. Lassan itt lenne az ideje – emlékeztette egy belső hang.

Eközben kicsit odébb Perselus figyelte a fiatal varázsló minden egyes lépését.

– Remélem, hogy nem akar leugrani – szólalt meg kimérten, mintha nem érdekelné, hogy mi van a kölyökkel, de Hermione figyelmét fel akarta kelteni.

– Én azt mondanám, inkább gondolkodik. Talán nem kedveli Beau-t? – kérdezett vissza Hermione. Félt tőle, hogy ingoványos talajra téved. Perselus fogcsikorgatása egyáltalán nem jelentett túl jót.

– Miből gondolja? Természetesen semmi bajom nincs a kölyökkel. Ha távol tartja magát a lányaimtól még kevesebb bajom lesz vele. – A boszorkány igyekezett úgy felsóhajtani, hogy az ne hangozzon megvető felhorkanásnak és ne sértse meg vele a varázslót.

– Nyugodtan aludhat, nem kell aggódnia.

– Mintha csak Dracót hallanám.

– Mert talán mi többet tudunk, mint ön – somolygott a boszorkány. – Ha nem láttam volna ma reggel a gyönyörű Freya Donovannel, és nem verte volna be Draco képét, akkor azt mondanám, hogy minden apának lakat alatt kellene őriznie a lányait, ha az ifjú Angus Beau betéved Wall városába. Annyira szerelmes, hogy se lát, sem hall.

– A kölyök megütötte a keresztfiamat? Érdekes. Ilyesmivel Draco sohasem dicsekszik – mosolyodott el Piton, és láthatóan megkönnyebbült. – Mesélje már el mennyire súlyos verekedés tört ki ma reggel? És miért?

– Ökölcsapás, semmi komoly. Egy kis félreértés. Draco nem tudott a támadásról, és Freyát elengedte egyedül vissza a táborba. Beau kiakadt és megütötte – pontosított Hermione. Keelan, Beau és Draco verekedéséről semmit sem akart mondani. Noha Piton nem volt hülye, nagyon jól látta Beau lila színben pompázó képét. – Semmi komoly nem történt, mindkettő megmarad. Néha maga a mester is rászolgál egy pofonra.

– Draco különösen…

– Akkor örülhet, hogy ez megtörtént – közölte Hermione elégedetten.

– Annak örülök, hogy végre elment önhöz és rendezték az ügyeiket – szólalt meg Perselus. – Már éppen elég ideje kerülgették egymást.

– Végre? Még nem vagyunk olyan régóta itt, hogy mindent egy varázspálcacsapásra elintézzünk – csóválta meg a fejét a boszorkány. – Egy kissé sok minden történt ilyen rövid idő alatt, nem gondolja? De boldog lehet. Még a fiunkkal is megbeszéltünk mindent.

– Dicséretes, nagyon dicséretes – bólogatott elégedetten Piton. – És hogy fogadta a fia mindezt?

– Még meg kell emésztenie – válaszolt a nő, majd egy kissé az ajkába harapott. – Ne higgye, hogy minden rendben van.

– Természetesen nem. De ha bármiben tudok segíteni, akkor, kérem, szóljon. Nekem Draco, a keresztfiam, sőt egy kicsit több is. Fontos, a jóléte és a családjáé is. Ebben az életben a szeretteink a legfontosabbak.

– Köszönöm. De ugye nincs olyasmi a háttérben, amiről nem tudunk még, ugyanakkor befolyásolja, majd az egész családunk életét?

– Annyira üdítő, hogy ennyi mindenre képes figyelni, Hermione – halvány mosoly jelent meg a mágus arcán. – A keresztfiam soha nem kérdez rá semmi ilyesmire. Persze, olykor megsejti, hogy a háttérben más is van, ugyanakkor már lusta rákérdezni.

– Vagy tereli a szót, és Draco meg kénytelen megelégedni az ön által kreált féligazsággal.

– Mindig van valami a háttérben, ezt már mindketten tudhatnák – mondta Piton sejtelmesen. – Persze Dracóval kapcsolatban nem kell aggódnia, amennyire lehetett jó irányba változott. Kezeskedem is érte.

– Elmondja, amit tud, vagy ködösít még egy kicsit?

– Ha elfogad egy tanácsot, akkor ne reklámozza, hogy kibékült a keresztfiammal és ideköltözött Wallba. Hadd legyen ez meglepetés az öreg Lucius Malfoynak – közölte a varázsló színtelen hangon.

– Ennek soha nem lesz vége? – sóhajtott fel Hermione elcsigázottan.

– Ha sikerül a lépéselőnyüket megtartani Luciusszal szemben, akkor valószínűleg hamar vége lesz. Az idősebb Malfoy életének olyan szakaszába lépett, amikor sürgető egy örökös megnevezése. Keelan pedig éppen megfelelő lenne, a tékozló Draco helyett.

– Miért kell pont most megbolondulnia? Eddig békén hagyott minket… Persze mindig óvatos voltam, de… – Hermione egy pillanatra elhallgatott, gondterhelten masszírozta meg az orrnyergét. – Honnan tud erről?

– Teljesen véletlenül megvannak a forrásaim. Mellesleg tudni akartam, hogy öreg barátom mennyit tud, és mennyire van veszélyben az egyelőre még törékeny családi egységük. Persze, tudom, hogy semmi közöm hozzá, mégis a keresztfiam boldogsága fontos nekem.

– Merlin… Dracónak mondta már, hogy Lucius mit tervez a háta mögött? – kérdezte a boszorkány.

– Erről még nem beszéltem vele. A forrófejűsége miatt még aggódom. Nincsenek jóban egymással. És nem akarom a helyzetüket még nehezebbé tenni. Keelan születése jogán egy Malfoy, akit megillet bizonyos örökség. De mindenféle feltétel és egyéb vérségi szerződés nélkül. Luciusnak ezt meg kell értenie. Dracónak pedig azt, hogy nem ronthat rá az apjára.

– Gondolja, hogy megtenné? – nevetett fel Hermione halkan. – Elmúlt már harminc is.

– Az évek száma és a bölcsesség nincs egyenes arányban egymással – közölte Perselus kimérten.

– Köszönöm, hogy elmondta.

– Kérem! – bólintott a varázsló.

– Ha bármit megtud, akkor szóljon nekem.

– Ez csak természetes.

– Köszönöm!

– Mi lenne, ha indulnánk? Úgy gondolom, nincs értelme tovább olyan nyomok után kutatni, amiket elmosott az eső.

Gyakorlatilag alig ejtette ki a szavakat, Beau megjelent a színen egy nagyobbfajta fekete anyagot lóbált a kezében, mintha zászló lenne.

– Mégis mi ez? – kérdezte Perselus kissé meglepetten. – Ezt meg hol találtad?

– Most szedegettem össze a darabokat, aztán összeillesztettem – közölte Beau. – Nem volt egyszerű. Könnyen foszlik.

– Hogyan? Eddig nem sikerült stabilizálni egy mintát sem – tudakolta a varázsló. – Ez pedig…

– Határozottan egyben van – folytatta Hermione.

– Elmondom, ha nem mondják el senkinek – vigyorgott Beau elégedetten.

– Ne bolondozz, kölyök!

– Megígérjük! – vágott közbe a boszorka.

– Nos, rendben, elmondom. – Szörnyen elégedett mosollyal belekezdett a varázslatba.

***

Keelan Dracótól kölcsön kapott melegítőfelsőben vágott neki az erdőnek. Hideg volt egy kicsit, minden vizes, ezért nagyon vigyáznia kellett nehogy elcsússzon a csapáson. Jó pár órát töltött a rezervátumban apjával, remekül elbeszélgettek, de akit várt nem bukkant fel, így muszáj volt elindulnia hozzá. És szüksége volt egy kis frisslevegőre, mert csak zsongott a feje. Az oldala még mindig sajgott egy kicsit, noha nem törődött vele. Pontosan tudta, merre kell mennie Pitonék házához. Remélte, Abby otthon lesz, vagy legalább összefutnak útközben.

Felkapta a fejét, amikor egy fekete árny suhant keresztül a bokrok mentén. Valami nem stimmelt, ezért elővette a pálcáját. A szíve hevesen zakatolt. A fejére húzta a kapucnit, nehogy a haja elárulja, de még így is jó pár tejfölszőke tincs árulkodva bukkant elő a ruhaanyag alól. Újra hallotta a hangot, s most már egyre közelebbről. Aztán a sötét árny egyszerre kilépett elé.

– Draco, de jó, hogy jössz! – szólalt meg Abby, ahogy kilépett a fák közül. Keelan lélegzete egy pillanat elakadt. – Figyelj, beszélni akartam a tegnapról…

Keelan levette a kapucnit, aztán megpróbálta lesimította összeborzolódott szőke tincseit. Abigail egy pillanatra megtorpant, s kis híján kiejtette a kezéből a köpenyt, amit eddig szorongatott.

– Oh, csak te vagy – jegyezte meg színtelen hangon a lány. Most csupán egy fekete jóganadrágot, és sötétkék felsőt viselt. Sehol sem volt a szokásos boszorkány smink, csak egy egyszerű lófarokba fogta a fekete haját. Meglepettnek látszott, sőt némiképp rémültnek. – Ne haragudj, összetévesztettelek Dra… az apáddal!

– Nem haragszom – mondta a varázsló, aztán eltette a pálcáját, és közelebb ment hozzá. – Történt valami?

– Nem történt semmi, csak… Mindegy. Mit csinálsz itt?

– Kiszellőztetem a fejem – közölte a fiúval, majd egy pillanatra muszáj volt a cipője orrát megnéznie. Még most is kissé nehéz volt belenézni a zöld szemekbe, de nem annyira, hogy meg se próbálja. – Kissé mozgalmas volt az éjjel.

– Igen? Akkor ezzel nem vagy egyedül – sóhajtott egy nagyot Abby. – Apám szerint most ez nem a legjobb alkalom fejet szellőztetni errefelé, de… nem bírtam otthon maradni.

– Ismerős, bár én Dracónál voltam – mondta Keelan. – Vele és anyámmal beszéltünk a múltjukról, a múltamról. Felkavaró volt.

– Elhiszem – bólogatott a boszorkány. – De legalább tudod, hogy kik a szüleid, miért történt, ami történt és… nem tudom. Jobb így?

A fiú hosszan lélegzett be, majd ugyanilyen hosszan ki is fújta. Jelenleg képtelen volt ezen gondolkodni. Még ő sem tudta, hogy mit érezzen. Igen, minden kiderült, de… még sok kérdés volt, hogy mi lesz ezután.

– Érdekes kérdés – sóhajtott fel Keelan. Ennél többet nem is tudott volna mondani. Még mindig emésztette a táborban történteket. Abby összefonta a karját maga előtt. – Jobb tudni, mint nem tudni? Még egyelőre nem tudom ezt megmondani. Talán jobb, de ezt nem tudom elmagyarázni.

– Szörnyen hasonlítasz Dracóra – jegyezte meg Abby. – Tudtam, hogy valakire emlékeztetsz, de nem hittem, hogy rá. Megzavartak a varázslatok… azt hiszem. Bár természetben teljesen mások vagytok, mégis most teljesen egyértelmű.

– Ez most dicséret vagy szemrehányás?

– Vedd mindkettőnek – közölte a lány, majd fázósan simította végig a karját. – Draco jó fej, imádtam mindig is, és a keresztapám. Szóval viselkedj vele rendesen, Granger, mert ha nem, akkor nem lesz kellemes nyarad azt garantálom.

– Engem fenyegetsz, hogy viselkedjek rendesen a saját apámmal, akit soha még csak nem is ismertem?

– Igen.

– Én nem vagyok jó fej? – dobta be a fogós kérdést a fiatal varázsló.

– Tekintve, hogy nem jöttünk ki sohasem, de ez nem csak a te hibád – vett egy mély levegőt Abby. – Egyikünk se jó fej.

– Talán még változhat a helyzet, nem igaz? – nézett rá Keelan. Egy lépéssel közelebb ment a lányhoz, aki ösztönösen hátrált egy lépést.

– Talán… És mondd csak, miért erre szellőzteted a fejed?

– Igazából téged kerestelek – váltott témát a fiú. Abby megütközve nézett rá.

– Miért?

– Talán, ha köntörfalaznék, akkor jobb lenne? Mondhatnám, hogy erre kanyarodott az út, de legalább hat elágazás lett volna idefelé. Hazudni se szeretek. Látni akartalak, ez az igazság.

– Miért keresel egyáltalán? – kérdezte a lány, aztán fázósan megdörzsölte a karját. – Nincs semmilyen közös ügyünk.

– Mert beszélnünk kell. Vagy talán nem így gondolod?

– Nem igazán… Tegnap éppen eleget beszélgettünk.

– Gondolod? Hát én egyáltalán nem így gondolom. Nem jöttél vissza a táborba – közölte Keelan, némileg valóban zokon vette a boszorkány közönyét, noha sejtette, hogy kettejük kapcsolata egyáltalán nem mentes a zökkenőtől.

– Valóban nem – szólalt meg Abby. Megpróbálta eltitkolni mennyire ver a szíve, amikor a szürke szemek rámerednek. Bár Draco lett volna itt, vele sokkal könnyebben tudott beszélni, mint Keelannel valaha is fog. Tartott tőle, hogy az ifjú Granger is valószínűleg szóba fogja hozni a Walpurgis-éj történéseit, nem is beszélve arról, ami köztük történt. Nem tudott nem gondolni a csókra, a feltámadó érzéseire.

– Miért nem jöttél vissza? – kérdezte a fiú, s még közelebb ment hozzá. A lány fázósan tette karba a kezét. – Talán megbántottalak?

– Nem ígértem semmit, azt sem, hogy visszamegyek – mondta az ajkába harapva Abby, de elfordította a fejét, hogy ne kelljen a szemébe néznie. – Nézd ez az egész nekem rettenetesen furcsa és zavaró. A verekedés, látni téged szenvedni, és a csók… Én… én… nem vagyok erre felkészülve. Nagyon nem. Sok ez a dráma.

– Nekem talán nem szokatlan? – mosolyodott el kedvesen Keelan, aztán beletúrt a hajába. – Életemben nem verekedtem. És a csók. Őszintén? Nem érdekel mennyire fura.

– Nem? – forgatta meg a szemét a boszorkány. – Ezért is sérültél meg. Mert olyanba ártottad magad, amihez semmi közöd.

– Hagytam volna, hogy bántson?

– Nem. Hanem hagyhattad volna elmenni – válaszolt Abby. – Tudod, hogy ez nekem… mennyire… áhh hagyjuk.

– Azt tettem, amit kellett. – Bár Keelan igazából nem haragudott a boszorkányra. Abby az ajkába harapott, miközben igyekezett kerülni a szürke tekintetet.

– Nem kellett volna nekiesned Adamnek.

– Abby… – kezdett bele Keelan a kelleténél kicsit emeltebb hangon, aztán halkabban folytatta. A szürke szikrázott a dühtől, mintha villámokat tudna szórni a mardekárosra, aki bántotta Abbyt. – Nem hagyhattam, egyszerűen nem… Láttam a rémületet a szemedben.

– És ez feljogosít mindenre? Nem kell az önjelölt hőst játszanod mindig.

– Nem kérek bocsánatot, amiért azt tettem, amit kell. Persze vitatkozhatunk róla, hogy mennyire volt helyes, mégis azt mondom, nem bántam meg.

– Törött bordák nagyon megérték, és a többiről ne is beszéljünk – vágta oda szarkasztikusan Abby.

– Kutya bajom sincs. Ha akarod, nézd meg a saját szemeddel – közölte Keelan. – Még csak meg sem látszik… Nem kell aggódnod.

– Aggódni? Mégis mit képzelsz magadról? Ha nem hívom oda Beau-t, és ha Draco… vagyis az apád meg nem jelenik, akkor… – A hangja egy pillanatra elcsuklott, mintha küzdene a szavakkal. – Merlinre nem tudom mi történt volna. Adam veszélyes varázslatokat tud. Csoda, hogy… Hagyjuk!

– Ne gondolj erre! – szólalt meg a fiú újra az a duruzsoló, mély hang, amitől talán kissé megnyugodott, de ugyanakkor fel is bosszantotta. Nem akart iránta érezni semmit, nem akarta látni, nem akarta újra megcsókolni, mégis… vágyott mindenre, amire szerinte nem lett volna szabad. – Már nem bánthat.

– Hagyd ezt abba! – kérte Abby fennhangon. Nem bírta elviselni az ilyesmit, Keelantől főleg.

– Micsodát?

– A védelmezést… a gyámkodást… a sajnálatot…

– Abby…

– Miért nem érted, hogy nem akarom, hogy a megmentőm legyél? – csattant fel keserűen Abby. Miért nem hagyja szenvedni? Egyedül el tudta viselni, de vele… vele már foglalkoznia kellett a problémával, Keelan tudta mi történt, így már nem söpörhette a szőnyeg alá. Merlinre, megvédte tőle… Egy nyár nem volt elég arra, hogy ezt feldolgozza.

– Jézusom, soha nem foglak megérteni – sóhajtott fel a fiú mérgesen. – Az se számít, amit éreztünk múltkor este?

– Az csak…

– Nem volt hiba, se fellángolás, se varázslat. Akármit mondanál erre, akkor is megcáfolnám – rázta meg a fejét Keelan. – Tudom, hogy ugyanazt éreztük.

– Utáljuk egymást – nevetett fel Abby kényszeredetten.

– A szüleimtől tudom, hogy az utálatból bármi kialakulhat. Valami olyasmi, ami jó és boldog is lehet. Mondd meg, ha azt akarod, hogy menjek el és hagyjalak békén! Amíg ezt nem teszed meg, addig nem fogok lekopni innen.

– Mekkora klisé – fújt rá Abby dühösen. – És ha ki tudom mondani? Valóban elmennél?

– Akkor mondd ki és meglátod – tette karba a kezét Keelan és fölényesen nézett rá.

– Csak megjátszod magad.

– Nem kell nekem semmit sem megjátszanom. – Azzal egészen közel ment a lányhoz, s két kezébe fogta az arcát. – Nem akarlak bántani. Veled akarok lenni.

– Tudom.

– Én nem az a szemét vagyok – mondta határozottan Keelan, aztán a hüvelykujjával végigsimította a lány arcát.

– Tudom…

– Akkor miért félsz tőlem? – tette fel a kérdést újra a fiú. Ezernyi válasz lett volna rá, Abby mégsem tudott rá felelni, őszintén végképp nem. Talán mégis fél Keelantől, az iránta táplált érzésektől, amit nem foghatott már rég a varázslat, ami talán el se érte a célját.

– Félni?

– Tudod, hogy igazam van.

– Ha azt hiszed, hogy kiismertél, iszonyatosan nagyot tévedsz. Én nem félek tőled.

A varázsló mélyen felnyögött. Gyorsan elő kellett állnia egy tervvel.

– Gyere el velem valahova! – kérte Keelan, de még mindig nem engedte el a boszorkány arcát. Abby megfogta a fiú csuklóját. – Randizzunk. Adj ennek az egésznek egy esélyt, aztán meglátjuk. Hagyjuk a francba az egészet, ami történt a fesztiválon. Ismerjük meg egymást.

– Ezt, hogy érted?

– Ahogy mondtam – forgatta meg a szemét a fiatal varázsló. – Menjünk el randizni. Csak te és én.

– Komolyan mondod?

– Nem vicceltem.

– Merlinre… – sóhajtott fel kényszeredetten Abby. – Mégis mire gondoltál, amikor ezt kigondoltad? Mi, kettesben, randizzunk? Ennél az se lenne meglepőbb, ha a pokol befagyna.

– El akarod érni, hogy hülyének érezzem magam? – viszonozta a sóhajtást Keelan. – Nem arra kényszerítelek, hogy egyél meg egy parázsgyíkot, hanem csak elhívtalak egy ártatlan randira.

– Menj el! Ezt még alaposan át kell gondolnom.

– Most döntsd el, mert még kibújnál a válaszadás alól – mondta a fiú ravasz mosollyal. – Nem kell nyilvános randinak lennie, sőt, ha akarod elmehetünk olyan helyre, ahol senki se ismer minket vagy bujkálhatunk az erdőben is. Nekem teljesen mindegy.

– És mi van Ellával?

– Milyen Ellával?

– Ella Perkins-szel?

– Semmi nincs vele. Nem érdekel.

– Ennek semmi értelme – vágta rá a lány dühösen. – Korábban miért ő? Most meg miért én?

– Nem tudom. Nem is érdekel, nem merengtem rajta. Ella aranyos lány, viszont rájöttem, hogy nem passzolunk. Igazad volt vele kapcsolatban, túlságosan is egysíkú… De te miért nézel rám úgy, mintha valami nem lenne velem rendben?

– Nem tudom, csak… Még meg se kérdeztem, hogy vagy…

– Jól vagyok. Tényleg.

– Biztos?

– Nem hazudok.

– És a szüleid?

– Muszáj erről beszélnem? – sóhajtott fel nehezen Keelan, majd végül elengedte Abbyt, de aztán mégis elkezdett beszélni. – Kissé sokkolt ez az egész.

– Nem csak téged, hidd el – mondta a lány. – Sose gondoltam, hogy a keresztapám fia vagy.

– Furcsa, nem? – nyögött fel a fiú. – A viszonylag rövid időn belül minden iszonyatosan kusza lett.

– Meglepő, inkább ezt mondanám. Draco nekem olyan, mintha a bátyám lenne. Kiskoromban velünk lakott, együtt játszottunk… ha sejtettem volna, akkor…

– Mi lett volna?

– Nem tudom. Talán nem szidtam volna az apádat – tárta szét a karját Abby.

– Tőled még ez is kedves lett volna.

– Köszönöm.

Egy időre csak csendben álltak ott egymással szemben. Végül Keelan törte meg a csendet:
– És mit mondasz végül?

– Mire?

– A randira? Nem lesz a közelben üst, amit felrobbanthatunk és a varázspárbaj tilos – közölte Keelan, amitől Abby csak megforgatta a szemét –, de jól fogjuk érezni magunkat. Legalábbis remélem.

– Legyen. Csak ne andalogjunk kézen fogva a holdfényben, mert attól hányok.

– Ez azt jelenti, hogy igent mondasz?

– Igen – sóhajtott nehezen Abby. Keelan rettenetesen büszkének érezte magát, s nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjon. – Ennyivel tartozom neked a sok undok megjegyzéseim miatt.

– Egy randival? – nevetett fel hátravetett fejjel. – Legalább egy tucattal tartozol, ha ebből indulunk ki.

– Gúnyolódsz?

– Dehogy is, csak egy észrevétel volt.

– Örülök. – Azzal Abby elindult, és vissza se nézett Keelanre. A fiú egyből észbekapott, aztán pár hosszúlépéssel később már a boszorkány mellett lépkedett.

– Hova mész?

– Haza.

– Hazakísérlek.

– Nem kell.

– Ezt nem kérdeztem – jelentette ki határozottan Keelan.

– Hallottam, és reagáltam rá – közölte kimérten a boszorkány. – Oh, és nézd csak? Elég közel van, hogy innen látom. Menj inkább haza!

– Nem könnyű veled. Akkor is elkísérlek.

– Piszkosul nehéz természetű vagyok – bólogatott Abby. – De még véletlenül se kísérj el az ajtóig! Semmi romantikus regénybe illő marhaságot nem akarok.

– Rendben, úgysincs kedvem az anyukád szeme láttára megcsókolni téged – vigyorgott Keelan.

– Nem szaladtál egy kissé előre? Milyen csók?

– Mire gondolsz? A randi végén a fiú a lányt az ajtajáig kíséri, és ott egy csókkal búcsúzik el tőle. De itt is jó lesz az a csók az erdő szélén.

– Nyálgép.

– Nehéz eset vagy. De majd meggyőzlek.

Abby egy pillanatra megállt, és mondani akart valamit, de egyszerűen nem kapott levegőt, így képtelen volt reagálni erre a provokatív megjegyzésre. Ennyire szemtelen lehet egy hollóhátas? Valószínű igen, mert Keelan nem hagyta magát, sőt egy pillanat alatt átölelte magához húzta és egy apró csókot lehelt Abby ajkára. Rettenetesen ártatlan volt, mégis mindketten megborzongtak tőle. A lány nem viszonozta a csókot, de ha egy másodperccel tovább tart, akkor… Miért érezte úgy, hogy a tűzzel játszik?

– Megírom mikor lesz a randi – mondta Keelan rekedt hangon. A boszorkány még mindig valahol máshol járt.

– Jó – szólalt meg kiszáradt szájjal a lány, és már nem tudott vitatkozni.

– Később találkozunk. – Abby még percekig állt ott némán Keelan távolodó alakját figyelve. Félelmes volt az ifjú varázsló, és ő valósággal rettegett attól, amit iránta érzett.

– A francba – nyögött fel mérgesen a boszorka.

***

Megint eleredt az eső, nézett ki az ablakon Freya, aztán szorosan beleburkolózott Beau felsőjébe, amit délelőtt nem adott vissza. Jócskán lehűlt a levegő a korábbi meleg ellenére, így kénytelen volt felöltözni. Egy pálcaintéssel megoldhatta volna a hőmérséklet problémát… Mégis ki látja most? Senki, mosolyodott el végül halványan. Szívmelengető volt a férfi gesztusa, és cseppet sem tudott haragudni rá. Az sem érdekelte, hogy felsőnek hosszú az ujja, lelóg kis túlzással egészen a térdéig. Meleg volt, kényelmes, puha és tetszett neki a sötétkék szín. Elmélázva szagolta meg az egyre halványodó Beau illatú anyagot. Most már sokkal nyugodtabb volt, elmúlt a sokk és a pánik, ami azután tört rá, hogy magára zárta a faház ajtaját. Beau még percekig állt a verandán, de persze ő nem nyitott ajtót, inkább a padlón ülve kisírta magát, amit a bűbájok miatt senki sem hallott, viszont mire összeszedte magát a varázsló már régen elment. Talán jobb is így – gondolta mélyen felsóhajtva.

Bement a kis konyhába, aztán folytatta a vacsora készítést. Nem akart senkivel sem találkozni, így mikor látta Finnt, Beaut, Skótot elmenni gyorsan kisurrant az étkezdébe aztán beszerezte az alapanyagokat. Lángost készített, aminek a receptjét legutóbbi magyarországi tartózkodása során szerezte meg. Lassan beesteledett és egyedül volt a faházban, ma valamiért ez iszonyatosan zavarta. A kandallóban langyos meleget adó varázstűz égett, a fekete pergamen, amire az üzenetét írta Dominicnak már majdnem teljesen elégett. Az órára nézett, de a férfinak még híre hamva sem volt. Megrázta a fejét, aztán elkezdte a lilahagymát aprítani. Elfelejtette kimondani az ellenátkot, s hamarosan a szeme megtelt könnyel. Sűrűn pislogva igyekezett minél távolabb húzódni, de törekvése hasztalan volt. Kopogtattak az ajtón, gyorsan megtörölte a kezét, aztán az ajtóhoz szaladt. Viszont arra nem számított, hogy meglátja valaki.

Beau kifejezéstelen arccal haladt a tábor felé. Direkt Freya faháza felé vette az utat, aggódott érte, mert azóta nem látta mióta visszatért a romoknál tett kirándulásból. Megtorpant, amikor a szemerkélő eső függönyében meglátta a két alakot Freyát és Dominicot. A boszorkány könnyekkel áztatott arca, kisírt vörös szeme örökre beleégett az emlékezetébe, nem is beszélve az ölelésről, amit nem ő, hanem annak az alávaló pojácának adott, aki már megint abban a nevetséges hajszálcsíkos talárban vagy öltönyben vagy Merlin tudja miben feszített. Beau pulzusa az egekbe szökött, egyre hevesebben vette a levegőt. A mellkasába nyilalló fájdalom hirtelen érte, nem is beszélve a dühről, ami annyira lángolt benne, hogy spontán öngyulladást produkált volna, ha képes lett volna ilyesmire. Vagy talán mégis képes lett volna ilyesmire? Soha nem érzett még ilyet.

A mágia egyre gyűlt és gyűlt benne, mintha az egész lényét fel akarta volna emészteni, kavargott, forrongott, perzselt, áramlott az ereiben. Valósággal remegett a keze és hideg verejték csorgott le az arcán. Úgy érezte a tűz, mint elem átveszi az irányítást a tettei felett, s akkor megtörtént, energia löket szabadult fel, s a háta mögött néhány méterre az egyik bokor hirtelen meg gyulladt.

– Basszus! – szólalt meg félhangosan Beau, de szerencsére senki se hallotta, és időben eloltotta a tüzet, mielőtt azt észrevehették volna. Magában morogva tette el a pálcáját. Az egész napját a támadás okának felderítésére szánta ahelyett, hogy Freya mellett lett volna. Mekkora idióta volt – gondolta magában, aztán jól belerúgott volna az egyik kőbe, de megcsúszott a tornacipő miatt, s egy az egyben fenékre esett. A méltósága is körülbelül ott volt, ahol jelenleg ő maga.

– Hallottál valamit? – kérdezte Freya Dominictól.

– Semmit, édes. Menjünk be!

– Rendben. Rengeteg mesélnivalóm van.

– Ráérek egész este. – Dominic kezét Beau legszívesebben leátkozta volna, nem is volt baj, nem felejtette el az átkot, csak az tartotta vissza, hogy Freya is ott volt. Látta hogyan néznek egymásra, a szíve szakadt meg, amiért nem rá nézett így. Noha azt nem látta, hogy a boszorka még mindig a hagyma miatt pislog olyan sűrűn és törölgeti a szemét.

– Addig nem fog tartani – jegyezte meg hűvösen Freya. A háta közepére sem kívánta Dominicot, de ő volt az egyetlen rendtag a környéken, akiben mondjuk úgy, hogy megbízott. Legalábbis eléggé ahhoz, hogy Potterékhez eljuttassa az információkat, amiket közölni akart.

– Nem baj – válaszolt a varázsló. – Iszom a szavaidat.

– Vegyél már vissza jó! – kérte fojtott hangon Freya és megveregette a vállát. Fojtott hangon még megjegyezte: – Fejezzük be, ezt a nagy barátkozást, mert kezd egyre kellemetlenebb lenni.

Aztán az ajtó becsukódott, a két alak pedig eltűnt a sötétségben. Beau pedig felnyüszített, mint egy szűkölő, csapdába esett farkas.

– Gyökér vagy, Beau – morogta félhangosan saját magának, aztán feltápászkodott. Végül elindult a mester faházához, hogy bocsánatot kérjen.

Freya még az ablakból látta a varázslót, amikor feltette a teavizet. Legszívesebben beszélt volna vele, de most annyira kusza volt minden.

– Elmondanád, hogy mit kerestél a romoknál? – szegezte neki a kérdést Dominic.

– Beau-val kirándultam, de ne csinálj úgy, mintha magamnak kerestem volna a bajt – csattant fel a boszorkány –, mert nem azért mentem oda.

– Ugye tudod mennyire nagy veszélyben voltál? – mondta a varázsló komolyan. – Egy ilyen erősen mágikus és spirituális hely neked túlságosan is intenzív… Azok a varázslatok ott a kőbe vésve nem neked valók, kislány.

– Tisztában vagyok vele, hogy hol vannak a hátaraim. Te nem tudta, és minden rossz csak a hülyeséged miatt történt.

– Kész vagyok rá…

– Hagyjuk Dominic! Nem kell úgy beszélned velem, mintha hülye lennék és gyengeelméjű. Nagyon is jól emlékszem, hogy mit írtam le a tanulmányomban. Kellettek onnan azok a rúnák. Csak valahogy itt-ott lecsiszolták őket.

– Nem vagyok ebben biztos, hogy átérzed ennek a súlyát – leckéztette tovább a varázsló. – Itt egy gyilkosság történt, és ha nem vitted volna magaddal a cuki kis ausztrálodat, akkor még nagyobb baj is lehetett volna.

– Nem kioktatásra volt szükségem.

– Tudtad, hogy még mindig szénnyomok vannak az arcodon? – Freya mérgesen törölte meg az arcát.

– Nem is érdekel, hogy miket tudtam meg a támadóról? – szegezte neki a fogós kérdést a lány.

– Maradj ki ebből, Freya, amíg lehet!

– De hát a rúnák…

– Tudunk róla – bólogatott Dominic. – Ezért kellene minél sürgősebben elmenned Hermionéhoz. Nem máshoz! Nem császkálhatsz a környéken, mert szörnyen veszélyes.

– Célpont vagyok? – kérdezte hirtelen a boszorkány.

– Ez egy igencsak…

– Kérdeztem valamit, és nem körítésre várok.

– Nem tudjuk – közölte a férfi. – Ezért is inkább maradj itt, andalogj a kis ausztrállal, és eszedbe se jusson, hogy elmész a romokhoz. Egyik kelta romhoz sem szabad elmenned. Megértetted?

– Több is van.

– Bassza meg – mondta Dominic. – A tábor, a Tűzfészek… itt majdnem minden alá van aknázva.

– Pedig…

– Freya, tudom, hogy nem szolgáltam rá a bizalmadra, sőt… – Itt ezen a ponton tartott egy kis szünetet. – De ez már nem játék.

– A bizalmamra? Te melyik világban élsz, Dominic? Bíztam benned. Olyan voltál nekem, mint egy igazi mentor. Erre rámverted az egészet, ami történt. Mégis milyen bizalomról beszélünk még? Az sem volt játék, amit műveltél…

– Tudom, és sajnálom, hidd el! – mondta bűnbánóan a varázsló. – Ha tudtam volna, hogy ez lesz belőle…

– Az a baj, hogy ezt nem tudom elhinni neked. Te és Braden nagyon kicsesztetek velem – húzta fel az orrát Freya. – Elvetted a projektemet, megaláztál mások előtt, és még ki is próbáltad rajtam a varázslataidat… Bocs, ha kissé szkeptikus vagyok.

– Ne menj vissza a romokhoz! – figyelmeztette ismét. Dominic nagyon szívesen mondott volna többet, de amire készült, arról senkinek sem szabadott tudnia. A bal kezét fedő kesztyű alatt rúnákat égetett a bőrébe, azokat, amiket a mezőn lévő romnál talált. Ökölbe szorította a kezét, és úgy nézett a boszorkányra. Felhasználta, őt, és ez hiba volt. De hamarosan megfizet Freyának is. – Ezt úgy mondom, mint jó tanácsot.

– Rendben.

– Rád az elemzésnél van szüksége a Rendnek.

– Jó.

– Hermione várni fog, megbeszélem vele, és a többit, majd Potterék elintézik – mondta Dominic. – Mi nem veszünk részt az akcióban, csak megfigyelünk. Egyedül sehova se menj! A kis ausztrál jól forgatja a pálcáját, jobb, ha nem üldözöd el.

– Megértettem.

– Most mennem kell.

– Remélem, hogy kitalálsz egyedül – közölte Freya, majd kiöntötte magának a teát.

– Jó éjt, Freya!

A boszorkány később csak az ajtócsapódást hallotta. Tessék, megint csak csalódnia kellett… De talán volt valaki, aki segíthetett és ez a személy nem volt más, mint Hermione Granger. Holnap el fog menni hozzá, döntötte el elszántan. Még egyszer belenézett a vázlatfüzetébe, aztán megborzongva csukta be. Mielőtt elment volna lefeküdni még kétszer megnézte az ajtókat, ablakokat. Itt nem bánthatta senki. Legalábbis nagyon remélte.


***

Ezen az estén Draco elégedetten, vajsört kortyolgatva ült a verandán a padon, amikor egy nyakig sáros ausztrál jelent meg előtte, aki hasonlított Angus Beau nevű tanítványára. Éppen akkor emelte a szájához az üveget, amikor a férfi felment a lépcsőn.

– Merlinre, veled meg mi történt? Sár és égett szag? Jól vagy?

– Hosszú napom volt, mester – közölte elcsigázottan a varázsló.

– Azt látom. Gyere, ülj le, aztán igyál egy kis vajsört!

– Egy merő sár vagyok – nézett végig magán Beau. Ez az egy mondat cseppet sem fedte azt az állapotot, amiben éppen most volt. Mintha elkapta volna egy tájfun, meghempergette volna valamiben, aztán letette itt, mesterének a faháza előtt.

– Volt már rosszabb is – vonta meg a vállát Draco. – Ülj le, egy kis sárba még senki sem halt bele.

– Bocsánatot kérni jöttem – bökte ki Beau végül. – Sajnálom, hogy előbb nem tettem meg.

– Ha megteszed, számíthatsz másra is a sáron kívül. A sárkánytrágya iszonyat büdös – jegyezte meg a mester. – Nincs semmi gond, Beau.

– Ennyire csak nem lehetsz kegyetlen. Egyáltalán nem gúnyolódni akartam.

– Még egyáltalán nem ismersz, kis kenguru. Utálom a bocsánatkéréseket.

– Minden rendben van? – kérdezte Beau kíváncsian.

– Hermione és én végre beszéltünk Keelannel, de ezt már úgy is tudod. Miután elmentetek még sokáig beszélgettünk a fiammal.

– Jól ment, ahogy látom, fülig ért a szád.

– Úgy gondolom igen.

– Van benne valami nyugtalanító, hogy a saját ivadékodnak el kell mesélned hogyan fogant és született meg – vágott egy fintort Beau.

– Ennyire nem mentünk bele a részletekbe – köszörülte meg a torkát Draco. – Különben is nem is ez a lényeg…

– A szaftos részleteket inkább a fogadott fiadnak tartogatod, igazam van? Mesélj!

– Meg vagy húzatva?

– Lehet…

– Mi történt már megint?

– Felgyújtottam az előbb egy bokrot.

– Paracelsus vérére, mi a fenének?

– Dühös voltam – vallotta be végül az ausztrál, majd belekortyolt a vajsörbe. Fintorogva tartotta el magától az üveget. – Hogy a francba tudod ezt meginni?

– Átmelegít.

– Inkább felfordul tőle a gyomrom… Undorító! Igyunk inkább valami erősebbet – közölte Beau. – Van egy kis Fantád vagy whisky esetleg? Be kéne rúgnom ezen a héten másodszor.

– Holnap hétfő és munka.

– Na és? Nem akarsz együtt inni a fiaddal? Tudom, hogy csak örökbefogadott vagyok, de akkor is.

– Beau-tiful, be is ütötted a fejed, amikor azt képzeled, a nevelőapád vagyok? Nem fogadtalak örökbe.

– Ezt vedd megtiszteltetésnek – vigyorgott rá a varázsló.

– Szó se róla, meghat, hogy ennyire közel érzed magad hozzám.

– Vagy inkább a fogadott bátyám lennél? – kérdezte Beau.

– Add vissza inkább azt az üveget! – szólt rá mogorván Draco, bár küzdött egy mosollyal. – Hozok neked valami semleges innivalót, mondjuk vizet, attól talán kitisztul az elméd.

– Hagyd! Hazamegyek. A fülem mögött is sár van.

– Ahogy gondolod.

– Biztos nincs harag?

– Nincs, nem is volt.

– Jó éjt, Draco! És kösz!

– Jó éjt neked is, Beau!

A még mindig dühös és csalódott ausztrál visszabandukolt a faházához, mielőtt bement volna átnézett Freyához, de még mindig égett nála a villany. Mérgesen káromkodva vágta be az ajtót, ami még percek múlva is remegett a keretében. A ruháit úgy rángatta le magáról, mindent szerteszét dobált a fürdőben, nem érdekelte, hogy a sarat fel kell takarítania, a szennyest fel kell szednie, sőt a tonacipőjével is meglehetősen kíméletlenül bánt, még a fűzőt is elszakította.

Beállt a zuhany alá, aztán megnyitotta a csapot. Jéghideg víz ömlött a testére, először meglepetten kiáltott fel és megpróbálta állítani a hőmérsékleten, de be kellett látnia, hogy sajnos elfogyott a meleg víz. Haragos tekintettel húzta el a zuhanyfüggönyt, a fürdőszoba ablakán megint kinézett, Freyánál még mindig égett a villany, aztán elkezdte keresni a pálcáját. Persze a varázseszköz nem volt sehol, igazából a nagy dúlás-fúlás közepette begurult a szekrény alá, még szerencse, hogy Beau észrevette.

Merlin anyját sűrűn emlegetve, valamint Dracótól tanult válogatott ízes káromkodásokkal tarkítva térdelt le a járólapra, majd némi kotorászás, tapogatás, újabb anyázás után megkaparintotta a varázseszközt. Zihálva, vörös fejjel, és persze vizesen állt talpra, aztán megint csak kilesett az ablakon. Freyánál továbbra is égett a villany. Az ausztrál varázsló visszamászott a zuhanyfüggöny mögé, majd dörgedelmesen megparancsolta a víznek, hogy melegedjen fel. Persze ez sem ment olyan egyszerűen, de pár perc múlva már kellemesen meleg vízpermet ömlött a testére.

Beau fejét a csempének támasztotta, s elmélázva nézte, ahogy a saras víz összegyűlik a zuhanytálcában, aztán lassan eltűnik a lefolyóban. Megnyugodott? Kicsit talán igen. Jó néhány pálcamozdulat kellett, mire kitakarított, megszárítkozott, fogmosás közben folyamatosan Freya faháza felé tekingetett. Végül mire ágyba került már jócskán megtépázott idegekkel húzta magára a takarót.

Az álom nem jött a szemére, csak hánykolódott, fészkelődött, morgott, lerúgta magáról a takarót, egy mozdulattal széttépte a párnát, amikor arra gondolt Dominic hozzáért Freyához és… jobb lett volna ebbe bele se gondolni. A szobájából nem látott rá a boszorkány faházára, így többször felkelt és kisétált a nappaliba, ahonnan remekül látta a fényeket az éjszakában. Nyögve hanyatlott vissza az ágyra, teltek a percek, aztán az órák. Végül elnyomta az álom, de ez sem tartott sokáig, hajnalban újra felébredt. Szitkozódva újra kinézett.

– Az a kurva villany – morogta mérgesen. Visszafeküdt az ágyba, ami tele volt a széttépett párna tollaival, aztán számba vette a lehetőségeit. Nem akarta harc nélkül feladni.

Eközben egy nyugalmasabb faházban Freya édesdeden aludt a takaró alatt Beau melegítő felsőjében. Először nehéz volt elaludni, a sötétségben megbújó árnyak félelemmel töltötték el. A fény ellenben megnyugtatta, úgy aludt el, hogy a lámpái még égtek, Beau illata pedig álomba ringatta.

hozzászólások: 2

by Neola @ 2025 Jan 24

Itt mindenkiben dulnak a szerelmi indulatok. :D
Ez a két kis Casanova úgy megdobogtatja a szívem. (Keelan, Beau) harcos kis kakasok.
Azért látszik, hogy Draco és Keelan között van személyiségi különbség. Már ha csak az udvarlást vesszük figyelembe.
Remélem Piton is jól fogja lereagálni, hogy lánya szerelmes. nehéz dió lesz.
Imádtam!
Üdv : Neola

by Nyx @ 2025 Jan 25

Oh, nagyon-nagyon! Ez a nyár mindenkinek a szerelemről fog szólni
Igen azért mindegyik egy kicsit más, és mindegyiknek egy-egy nehéz fejű boszorkányt kell meghódítani. Piton? Hmm nem is tudom. Majd kiderül, hogyan fog a jó öreg professzorunk reagálni. Jelenetet nem fog rendezni az biztos Köszönöm szépen!