30. fejezet
Paradigmaváltás

Csupán a tücskök ciripelését lehetett hallani a nyitott ablakból. Hermione sokáig írta a jelentést a dolgozószobájában, már teljesen elgémberedtek az ujjai. Késő volt már, majdnem elmúlt éjfél. A polgármesternek mindent részletesen le kellett írnia, noha nem arról, ami valójában történt, hanem valami meseszerű képzelgést, aminek a lényeg az volt, hogy Wall a legbiztonságosabb hely a világon. A romoknál történekről mélyen hallgatott. Persze emiatt biztosan felelősségre vonták volna, ugyanakkor a Rendnek végzett munkája sokkal fontosabb volt. Ez a kettőség dolgozott benne ezen az éjszakán. Tudta, hogy a Wall körzeti megbízottként a napjai meg vannak számlálva, de még itt volt. Becsukta a jelentést, aztán elővette azt, amit a Rendnek szánt.

Beau varázslatának köszönhetően a támadó ruhájából egy tekintélyes méretű anyagdarab gyűlt össze, noha nem tudták rajta megfejteni a rúnákat. Mind értelmetlen zagyvaságnak tűnt, hiába nézte. Fájós háttal nyújtózott ki. Merlinre, mennyire jó lenne kicsit lazítani, gondolta. Mozgalmas időszakon volt túl, nem is beszélve Draco Malfoyról, aki hurrikánként söpört végig az egész életén. De furcsamódon a szíve tájékán sokkal nagyobb könnyedséget érzett, mint eddig valaha is. Megmasszírozta az orrnyergét, aztán úgy döntött ideje lefeküdni.

Hangtalan léptekkel indult el felfelé, nehogy felébressze Keelant. Mikor felért az emeletre látta, hogy a fia szobájából még mindig fény szűrődik ki. Sokáig vívódott, hogy ránézzen-e, de aztán győzött az anyai ösztöne. Az ajtó nyitva volt, így látta a fiát olvasni az ágyban fekve. Halkan bekopogott.

– Még ébren vagy? – kérdezte félhangosan Hermione.

Keelan felnézett a könyvből, amit fele annyira sem talált érdekesnek, mint azt, ami az elmúlt nap történt vele.

– Igen, ébren vagyok – mondta színtelen hangon a fiú. Még mindig nem tudta hogyan viselkedjen anyjával azok után, amit megtudott.

– Bejöhetek?

– Igen, anyu, gyere be! – Hermionénak nem kellett kétszer mondani, rögtön belépett a szobába, aztán leült Keelan ágyának a szélére.

– Minden rendben van? – kérdezte végül az anyja. – Sajnálom, hogy egyedül kellett hazajönnöd, de ez az ügy nem tűrt halasztást. És még beszélni akartam veled.

– Jól vagyok, anyu, minden a legnagyobb rendben – bizonygatta elégedettséget színlelve Keelan, noha még túl korai lett volna, ha az egészet ilyen gyorsan megemészti. A szürke szemek metszően fúrtak a tekintetébe, mintha még lenne kérdése, amire nem kapta meg a választ.

– Biztos? A vacsorádat sem etted meg.

– Egyszerűen nem voltam éhes.

– Mennyire haragszol rám? – tette fel az egyértelmű kérdést Hermione.

Keelan félretette a könyvet, aztán feljebb csúszott az ágyban, egy hosszú pillanat kellett, mire meg tudott szólalni.

– Miért is haragudnék rád?

– Draco miatt… a titok miatt… Igazából minden miatt.

A fiú összeszorította az ajkait, és sokáig gondolkodott mielőtt válaszolt volna.

– Igazából nem tudom, mit érezzek – kezdte Keelan és mélyen levegőt vett –, mintha rám zúdult volna minden, és egyszerre annyi mindent kell feldolgoznom… Idő kell hozzá.

– Sajnálom – mondta Hermione. – Túlságosan is féltem elmondani… és nem akartam, hogy félelemben kelljen élned a nagyapád miatt. Olyan normális életet szerettem volna neked, amilyet megérdemelsz.

– Ne magyarázkodj, anya! – kérte a fiú fáradtan. – Megértem, hogy akkor nem mondtad el, amikor még kicsi voltam, de most miért nem? A varázsvilágban már felnőttnek számítok. Ráadásul rájöttem, hogy még kinézet módosító bűbájt is alkalmaztál rajtam. Szükség volt erre?

– Meg kellett tennem. Meg akartalak védeni annyira mennyire tudtalak – kezdte a nő egy mély sóhaj kíséretében. – Annyira hasonlítasz az apádra, és nemcsak külsőleg. Nem tudod mire képes egy halálfaló. Én láttam, tapasztaltam. És hogyan mondtam volna el neked, hogy egy egykori halálfaló fia vagy?

Keelan megint hosszú ideig hallgatott. Nagyon jól tudta, hogy anyja magán viseli a háború nyomait, és néhány másikat, amit aurorként szerzett.

– Nem tudom. Most minden olyan zavaros. Nem tudom elképzelni, hogy Draco gonosz lenne vagy megtette azokat a dolgokat, amiket tudok róla. A családjáról se tudok semmit sem igazán…

– Tudom, még kevés időd volt erre az egészre. A Malfoyokról a felét sem tudod. Lucius nem egy szívjóságból cselekvő, gondoskodó nagyapa típus, maradjunk ennyiben. Draco egész családja a sötét oldalt szolgálta ki tudja mennyi időre visszanyúlóan. És hiába tett bármit a Minisztérium a befolyásos egykori halálfalókkal, hidd el, hogy maradt még bőven hatalmuk. Ezek a dolgok nem múlnak el nyomtalanul. Nem véletlen, hogy Draco olyan fiatalon a háború után hátat fordított nekik. Emlékszel a sebhelyemre?

– Igen – bólogatott Keelan. Csak egyszer kérdezett rá a vonalak jelentésére, amik igazából egy szót rajzoltak ki, de persze akkor még nem tudott olvasni. Emlékezett anyja sápadt arcára, s a komor tekintetére. Akkor nem értette miért, de valahogy az évek alatt megtanult belenyugodni bizonyos dolgokba vagy nem firtatni azokat.

– Mielőtt végleg sikerült megszabadulnom tőle… a sárvérű szót karcolták bele a bőrömbe, és ez Bellatrix Lestrange tette, aki Draco nagynénje volt. Ő ölte meg Siriust is… Nehéz róla beszélnem… – A harag még mindig dolgozott a boszorkányban. Meg akarta értetni a fiával, hogy ez nem szimpla óvatosság volt a részéről, hanem jeges félelem. Nem bízott Draco családjának könyörületességében. – A félelmem, hogy Lucius elvesz tőlem, és veled is tesz valami olyasmit, ami megváltoztatja az éledet… Ebbe a tudatba majdnem beleőrültem. Ha tudnád mennyi bűbájt tettem otthonunkra… Ezért ne várd tőlem, hogy bocsánatot kérjek, mert nem fogom megtenni.

– Ne gondold, hogy hibáztatlak! – kezdte a fia, majd megállt egy pillanatra. Valóban nem tudta megmondani, hogy pontosan mit érez, de voltak olyan dolgok, amik fix pontot jelentettek az életében. Hogyan is gyűlölhetne valakit, aki mindig mellette állt? – Szeretlek, anyu. Még akkor is, ha beleszerettél az ősellenségedbe.

– Azért ennyire nem voltunk sohasem rosszban Dracóval… Ellenség? Jóban nem voltunk az biztos. De bizonyos szempontból barátok lettünk Írországban.

– Így igazából már értem Harry történeteit – mosolyodott el halványan Keelan. – Ron szinte soha nem mesél semmit sem a régi időkről, de Harry állandóan.

– Harry nem tudja, hogy Draco az apád – rázta meg a fejét Hermione. – Ron és a nagyszüleid tudnak róla egyedül.

– Ennek van ahhoz köze, hogy Ronnal nem vagytok jóban? Harry mesélte, hogy régebben egy pár voltatok. – Ez a gyerek sokat tud, ötlött fel a gondterhelt anyában, de nem akart többé eltitkolni előle semmit sem. Különben is a Roxfort utáni időkről nem túl sokat árult el neki. Túlságosan is bonyolult volt.

– Harry mit mesélt még neked? – kérdezte óvatosan a boszorkány. Keelan felsóhajtott.

– Sokat faggattam egy időben – vallotta be végül a fiú. Hermione egy pillanatig csak figyelte őt, aztán muszáj volt megszólalnia és elmondani mindent. Nem szeretett a Ronnal való kapcsolatáról beszélni, most, hogy Dracótól még többet megtudott, így még inkább komplikáltabbá vált minden, ugyanakkor ezt Keelannek nem akarta most elmondani. Sokkolni, még ezzel is? Ki tudja így is milyen nehéz lehet neki. – Aztán muszáj volt neki mesélni.

– Ronnal a barátom volt – erősítette meg Hermione. – De nem ugyanazt akartuk az élettől. Ő nem bírta megemészteni, hogy elmentem Írországba tanulni, én pedig azt, hogy előre meg akarta tervezni az életünket. Ki akartam békülni vele, de ő nem tudta feldolgozni, hogy Draco az apád. Egyedül egy dologért lehetek neki hálás; senkinek sem mondott semmit.

– Te is remekül tudsz titkot tartani.

– Biztonságod érdekében fontos volt. Talán Ron is ezt így gondolta.

– Ennyire rossz lenne Draco apja?

– Rosszabb… El sem tudod képzelni… A könyvek felét sem adják vissza annak, ami akkoriban történt. – Anyja ekkor egy rövid szünetet tartott. – Nem szeretem ezt mondani, de ha egyszer lesznek gyerekeid, másképpen fogod látni ezt a helyzetet. Hogyisne féltettelek volna egy halálfalótól? Még én sem tapasztaltam meg azt a rémuralmat, ami az első háború alatt történt.

– Draco is halálfaló volt – mondta Keelan.

– Erről ő többet tudna neked mesélni, de neki nem volt választása. Rákényszerítették. Ez nagy különbség. Fiatal volt, megzsarolták, elhitették vele, hogy jó az, amit tennie kell – válaszolt Hermione. – Mindannyian féltünk. Kiemelt helyen voltam Harry miatt Voldemort listáján. A nagyszüleidet is ezért küldtem Ausztráliába, ahol biztonságban voltak, és nem használhatták őket fel arra, hogy megzsaroljanak.

– Neked sem volt választásod, amikor Harryvel és Ronnal elindultál.

– Én szabad akaratomból fordultam Voldemort ellen, senki sem kényszerített – jelentette ki Hermione. – Elmenekülhettem volna, hiszen üldöztek engem is, de… nem éreztem ezt megoldásnak. És látod, a végén jól döntöttem. Viszont alakulhatott volna ez másképpen is.

– Értem.

– Nézd, tudom, hogy ez egyszerre sok. És sok mindent nem tudsz úgy átérezni, ahogy én, de bármikor, ha beszélni akarsz erről, akkor itt vagyok.

– Nem kell aggódnod értem – szólalt meg Keelan témát váltva. – Tényleg nem haragszom senkire, se rád, se Dracóra. Persze meg kell emésztenem, nem mindennap lesz az embernek hirtelen apja. És a kelleténél sötétebb eredete. Jól vagyok.

– Rendben van – mosolygott rá az anyja, és megfogta a kezét. – Azt szeretném, ha megismernéd Dracót.

– Jól van.

– Jaj, drágám, meg sem érdemlünk téged – törölte meg a szemét Hermione. – Soha nem gondoltam volna… Merlinre…

– Nem kéne ennyire túlzásba esned – nevetett fel a fiú. – Elvégre félig mardekáros vagyok.

– Remélem, hogy nem az utolsó roxforti évedben fogsz kiteljesedni, mint mardekáros – csóválta meg a fejét a boszorka. – Nem kellene most elkezdenem sűrűbben Roxfortba járni.

– Nem hiszem – rázta meg a fejét a fiatal varázsló. – Gondolod, hogy találkozni fogok a nagyszüleimmel?

– Draco részéről?

– Igen – bólogatott Keelan.

– Nem tudom – mondta komoran Hermione. – Ha engem kérdezel, akkor azt mondanám, hogy nem, soha az életben. De erről Dracót kell kérdezned, és ő dönt erről. Ha ő azt mondja, hogy rendben lesz, akkor én is azt mondom. Jó így?

– Persze. Azért, ha lehet, akkor szeretnék mindent megtudni róluk – szólalt meg Keelan.

– Ez csak természetes Viszont elég volt ennyi érzelem és nagy horderejű beszélgetés. Menjünk aludni!

– Jó éjt, anyu!

– Neked is, drágám! Ne olvass sokáig!

– Nem fogok.

Hermione kiment a szobából. Nem sokkal később Keelan lekapcsolta a villanyt, de még egy jó ideig nem jött álom a szemére. Valóban erre vágyott? Egy ilyen kusza életre? Úgy tűnt, hogy minden, ami történt elkerülhetetlen volt. Sokáig nem jött álom a szemére.


***

Felriadt, valami hangot hallott, lerúgta magáról a takarót, ülő helyzetbe tornázta magát. Beau úszott a verejtékben, enyhén zihált, beletúrt a hajába, aztán igyekezett mélyeket lélegezni. A fájdalom, a minden csontjába hatoló fájdalom, amitől már majdnem felkiáltott, végül mire felébredt eltűnt. Álom volt? Igen, valószínűleg az volt. Gépiesen megmozgatta a tagjait. Nem, egyik sem volt törött. Évek óta nem álmodott a balesetével, és nem is akart rá gondolni.

Miután kissé megnyugodott, mély levegőt vett, és lassan kifújta. Alig pirkadt még, és igazság szerint alig aludt, erről pedig az éjjeliszekrényen álló óra is tanúbizonyságot adott. Felnyögött, mintha világ összes súlya az ő vállán nyugodna.

– Franc essen bele ebbe – morogta magában a varázsló, és megdörgölte az arcát.

Szörnyen álmos volt, összeszűkült tekintettel kimászott az ágyból, megvakarta a mellkasát, átbotorkált a szobán, káromkodott egyet, amikor majdnem átesett az egyik tornacipőjén, aztán a nappaliba vergődött át és kinézett az ablakon. Többször kellett pislognia mire tisztult a kép, nem is beszélve a folyamatos ásításról. Freyánál még mindig égett a villany. Beau megtörölte a szemét, de nem a látásával volt a baj. Megrázta a fejét. Ennek bizony utána kellett néznie. Úgy ahogy volt, alsógatyában, elindult kifelé. Hamar meggondolta magát, mert mezítláb meglehetősen hideg és nyirkos volt a fű ilyenkor.

– Merlin basszus! – morogta, aztán gyorsan, szitkozódva kapkodta a lábát, s visszasietett a faházába. Felöltözött, talán közben kicsit fel is ébredt, noha egy kávé jólesett volna, sokat lendített volna a helyzetén. Még ilyenkor minden zárva volt, saját készletei fogyóban, így még várnia kellett, azonban már most buzgott benne a tettvágy, szóval újra kinyitotta az ajtaját, és egyenesen Freya faháza felé trappolt.

Szerencsére mindenki aludt, senki sem hallotta, és senki sem látta. Senkinek sem tűnt fel, hogy a hebrencs ausztrál Freya faházához érve körbejárja azt, kikeresi a megfelelő ablakot, aztán a kapaszkodókat varázsolt magának, s mászni kezdett. A cölöpökre épített lakóház meglehetősen magas volt, így csak úgy nem lehetett belátni, ha valaki felmászik, és Beau ezt megpróbálta áthidalni. Talán még észnél sem volt, amikor felhúzta magát az ablakpárkányon és benézett a szobába. Freya aludt az ágyban, méghozzá egyedül. A megkönnyebbülés hullámokban tört rá, végre megnyugodott, hogy Dominic nem volt a képben. Ellágyulva nézte, ahogy a boszorka egyenletesen lélegzik, nyugodt arca angyalinak tűnt. Beau viszont egyetlen egy dologgal nem számolt, hogy az ablakpárkányt nem arra találták ki, hogy bolond, szerelmes varázslók támaszkodjanak rajta.

Hátborzongató volt a reccsenés.

A zuhanás váratlanul érte a varázsló, kissé meg is ijedt, lemerevedett aztán már csak arra eszmélt, hogy a hátán fekszik a földön. A kezét lehorzsolta, a fejét beütötte, a hátáról nem is beszélve. Először nem kapott levegőt, pánikszerűen lélegezni próbált, kellett pár perc, mire képes volt újra felkelni. Kétségbeesett hörgés szakadt fel belőle, amikor is végre sikerült mély levegőt vennie. Megtörölte a szemét, majd pár légző gyakorlattal megbizonyosodott, hogy valóban lélegzik.

Eközben bent Freya egy pillanatra felriadt az álmából, de aztán hamar visszaaludt. Nem is sejtette, hogy Beau az ablaka alatt szöszmötöl vagy bárki a közelében. A varázsló gyorsan pár varázslattal helyre állította a tönkrement ablakpárkányt, aztán a hátát fájlalva elindult vissza a saját faházába.

Megnyugodva mászott vissza az ágyába, de nem tudott visszaaludni. Szörnyen fájt minden porcikája, ezért újra felkelt és bekente magát Draco csodakenőcsével. Megint visszafeküdt, becsukta a szemét, magára húzta a takaróját, de még így sem tudott megnyugodni. Ránézett az órára, még három órát aludhatna, mielőtt Dracóékkal elindulnának reggelizni, aztán dolgozni. Valamit tennie kellett… Freya egyedül volt, Dominic sehol, így még lehetett esélye. Ez a reményteli gondolat fényt gyújtott az elméjében, súrolta a rögeszme határát. Osztott szorzott, aztán úgy döntött ideje utána járni pár dolognak. Miután megint kilépett a faháza ajtaján, először Dracóhoz indult. Könnyedén besétált az ajtón, aztán egyből a mester hálószobájába vezetett az útja.

Beau nem ismerte azt a mondást, hogy ne csiklandozz egy alvó sárkányt.

– Mester – szólalt meg halkan Beau, mintha csak meg akarná tudni Draco mennyire alszik. Nem kapott választ, ezért muszáj volt tovább próbálkoznia. Egy fintor kíséretében odébb tolta a férfi varázspálcáját az éjjeliszekrényen, hogy ne legyen annyira könnyű dolga, ha átkozásra kerülne a sor. – Mester… mester… Draco!

– Mi a franc? – morogta az említett, majd hatalmasat ásított. Először résnyire nyitotta ki a szemét, aztán amikor kitisztult a kép szembe találta magát tanoncával, aki tágra nyílt szemekkel figyelte. – Mi a jó Merlint keresel itt? Hány óra? Történt valami?

– Semmi sem történt.

– Akkor mi a jó sárkánykarmot keresel itt?

– Szívességet kérni jöttem – magyarázta Beau, majd egy nagy sóhajtást követően leült Draco ágya mellé, mintha legalább valami pszichológus lenne és kérdéseket akarna feltenni mesterének, aki legszívesebben a fülénél fogva rakná ki a faházból.

– Kérd később – sóhajtott Draco.

– Nem lehet, most kell. Egyébként, hogy aludtál, mester?

– Mi bajod van? Meg akarsz halni? – ripakodott rá a mester rekedt hangon. Draco nem számított ilyen korai látogatóra, sőt egyáltalán nem számított senkire, de a sárkánnyá válást és a tűzokádást fontolgatta, amikor eszébe jutott, hogy faházban lakik… Úgy döntött inkább elküldi Beau-t a francba. – Aludtam, ha nem vetted volna észre. Menj vissza a faházadba! És ezt még szépen mondtam.

– Nem tudok aludni, és szívességet kérni jöttem. – Milyen szerencse, hogy pont őt találta meg ilyen istentelen korán, morogta magában Draco, aztán mély levegőt vett.

– Mondd!

– Mi van?

– Ahh…

– Hmmm?

– Akkor ne csevegj már Merlin retkes… hanem mondd, mert egyáltalán nem vagyok rád hangolódva! – mondta mérgesen a tejfölszőke mágus.

– Szóval az van…

– Rövidítsd le! Aztán tűnj el! – Beau meglehetősen elvarázsolt állapotban lehetett, mert nem igazán vette komolyan a fenyegetést, noha mestere hangtónusa csöpögött az elfojtott dühtől.

– De harapós vagy ma reggel.

– Szerinted? Még fel se kelt a nap, sötét van… Ha megátkozlak két perce, akkor már rég aludnék – álmodozott Draco. – Mondd már, Beau! Utálom, amikor felébresztenek.

– Többet nem foglak felébreszteni, ha ezt most megengeded nekem.

– Miért jöttél?

– Kapok kimenőt? Két óráról van szó most reggel.

– Minek neked kimenő?

– Ezt akartam éppen elmondani – ciccentett fel a tanonc, mintha Malfoy mester egy idióta lenne, amiért nem akarja őt végighallgatni.

– Nem érdekes. Menj, mit bánom én! – közölte Draco. – Egész napra el akarsz menni? Hát menj! Tündérmanókat akarsz kínozni? Csak tessék. Doxykat kergetni hálóval? Azt csinálsz, amit akarsz, csak hagy aludni. Viszlát!

– Nem is érdekel, hogy miért? – ráncolta össze a homlokát az ausztrál, pedig olyan szöveggel készült, hogy ő maga is meghatódott volna tőle, erre Dracót nem érdekli. Ettől kicsit megsérődött.

– Nem. Jó éjt!

– De…

Draco nem szólt semmit, csak kimondta az átkot, szinte még hozzá sem ért a varázspálcájához. A zoknik kirepültek a fiókból, aztán Beau felé száguldottak és megtámadták. A mester még hallotta, hogy a tanonca még kint is morgolódik a zoknik miatt, de őt már csak az érdekelte, hogy ott folytassa tovább az alvást, ahol nem is olyan régen abbahagyta.

Beau ezzel szemben cseppet sem nyugodott meg, sőt most már kivitelezhetőnek látszott a békülési terve Freyával. Már csak egyetlen egy dolog hiányzott. Egy hirtelen ötlettől vezérelve irányt váltott. Finnt is fel akarta keresni ezen a szép hajnalon. A Donovan varázsló faházába is könnyű volt bejutni, csak le kellett nyomnia a kilincset és rögtön be is jutott. Beau magában megjegyezte, hogy ezt később még a társai előtt meg fogja említeni. Csendesen belopózott Finn szobájába, és leült az ágyszélére. A varázsló éppen nagyban horkolt.

– Finn! – szólította meg félhangosan. Az említett felhorkantott, de aludt tovább. – Finn, kelj fel!

Nem kelt fel, sőt egyre jobban horkolt. Beau elnyomott magában pár apró szitkot.

– Finn… Finn… FINNNNNNN!

– Mi van? – kérdezte álmatag hangon a mágus. – Mi történt? Szöknek a sárkányok? Miért… nem hallom a szirénát?

– Nem, nincs semmi baj.

– Akkor hagyj végre aludni! – nyöszörögte az ír varázsló, aztán a fejére húzta a takarót.

– Kérdezni akarok tőled valamit? – Beau nem akarta feladni.

– Én is… Mi a Merlin anyjának a jó retkes pics…

– Ne beszélj rondán! – csitította barátját.

– Ez az én faházam, úgy káromkodok, ahogy akarok – nyitogatta a szemét a varázsló. – Tűnj el!

– Hadd kérdezzek valamit, aztán elmegyek! – ígérte Beau.

– Kérdezd má’ meg Merlinért, aztán húzz el! – mormolta Finn, miközben hátrahajtotta a fejét és újra egyenletesen szuszogni kezdett.

– Finn… Finn… FINN!

– Mi van? – kérdezte horkantva, mert közben Finn tényleg visszaaludt.

– Figyelsz?

– Alszom.

– Milyen kávét szeret Freya? – kérdezte Beau, és hevesen dobogó szívvel várta a választ. Finn percekig meg se szólalt, hanem megint elaludt.

– Finn! – csattant fel Beau.

– Gondolkodom. Valami moccccchhaaaa…

– Igen, elmondanád még egyszer?

– Mocha latte – morogta a varázsló, aztán hasra fordult és magához ölelte a párnáját. – Mi a francnak akarod ezt tudni?

– Mert szörnyen vágyom Freyára.

– Mit mondtál? – kapta fel a fejét a varázsló. Nagyokat pislogott Beau-ra, aki közben feleszmélt, hogy mit mondott.

– Mondom, szörnyen vágyom egy kávéra – tagolta a szavakat Beau, hogy kollégája is megértse. – Gondoltam a húgodnak is hozok, ha már elmegyek vele reggel.

– Hogy mit csinálsz vele? – hördült fel Finn még egyszer.

– Vigyázok rá, ahogy kérted. Nem rémlik?

– Jól van, cimbora, menjetek csak… menjetek… mmm. – Azzal a varázsló ismét elaludt, és megint horkolni kezdett.

– Finn?

– Hmm?

– Finn!

– Mi van megint?

– Milyen az a mocha latte úgy mégis? – tudakolta türelmetlenül a férfi.

– Mocha latte… mocchaaa… latteee, ilyen… tejszínhabos… fahéjas… – Finn újra horkantott egyet. – Kókusztej van benne… két… nem… négy… nem… nem… egy cukor…

– Kösz!

– Nincs mit.

– És Finn?

– Elég legyen, Beauty! – mondta Finn türelmét vesztve, aztán durcásan felkelt az ágyból. és teljes erőből hozzávágta Beau-hoz az első dolgot, ami a keze ügyébe került, ami egy oreo keksz volt, és pont a homloka közepét találta el vele.

– Mi a… áúúú

– Tünés! – üvöltötte mérgesen a férfi, aztán folytatta a dobálást. – Nem lehet aludni ebben az átkozott táborban…

Beau most már elégedetten ment ki a faházból, de aztán megtorpant. Mit is mondott Finn? Milyen tejjel? Vissza kellett mennie.

– Finn… Finn… Finn!

– Mi a jó Merlin retkes f…

– Milyen tejet mondtál?

– Kókusz, bassza meg, kókusz – morogta mérgesen a Donovan varázsló. – Hagyj békén! Leszarom, hogy mit hozol neki. Vegyél neki fánkot is, mit bánom én… csak hagyjál békén!

– Milyen fánkot vegyek neki?

– Tök mindegy.

– De mégis.

Finn aznap hajnalban egy egész zacskó oreót, és rengeteg sértést vágott Beau fejéhez.

***

Reggel Skót vidáman énekelve lépett be az étkezdébe. A mély, angyali bariton hangja betöltötte az egész helyiséget, mintha legalább egy szent helyre lépett volna be. Morgana mosolyogva fogadta az előadását, sőt a refrént együtt énekelték. Hayden a dal végeztével egy apró csókot nyomott az asszony arcára, aki csak nevetve megpaskolta a férfi karját, Skót aztán továbbment társaihoz, akik az asztalt szélén ültek és gépiesen, álmosan, némiképp mogorván a rántottájukat piszkálgatták. A skót varázsló rácsapott az asztalra, mire mindkét álmos szempár haragosan tekintett rá.

– Mi bajotok van? Be se szálltatok az éneklésbe – mondta Skót sértődötten. – Pedig Finn te mindig szoktál.

– Ma nincs kedvem, különben is Draco jobb, ha nem énekel – mormogta Finn, miközben nagyot kortyolt a kávéjából. – Elriasztja még a holtakat is.

– Mi bajod van? – rúgta bokán Draco mérgesen. – Csodálatos hangom van.

– Ja, meglehetősen erotikus… bassza a fülem – röhögött fel az ír varázsló a saját viccén, s majdnem kilötyögtette az italát.

– Menj a francba, Finn! – morogta Malfoy, és megpróbálta társát egy darab zsemlével megdobni, de Skót még időben elkapta a fegyvernek minősített ennivalót.

– Nem játszunk az étellel! – fedte meg őket nagy komolyan Skót, majd beleharapott a péksüteménybe. Érdeklődve nézte a két, meglehetősen nyúzott állapotban lévő társát. – Mi bajotok van? Úgy néztek ki, mint két kripli, akik nem aludtak és másnaposak.

– Semmi – válaszolták egyszerre.

– De valami van, mert ok nélkül nem szoktatok ennyire pokróc módjára viselkedni. – Fürkésző tekintettel figyelte mindkettőjüket, végül Draco szólalt meg először. – Ennyire sose visel meg benneteket a hétfő.

– Beau betört hozzám hajnalban, felkeltett – panaszolta Draco, aztán beleásított a rántottájába, majd félig nyitott szemmel a kávét kereste, hogy kissé felpörögjön.

– Engem is felkeltett – méltatlankodott Finn. – Megkérdezte Freya hogyan issza a kávéját. Normális az, aki ilyet csinál?

Skótból kirobbant a nevetés, és majdnem kiköpte a teáját, amit nemrég töltött ki magának az asztal közepén lévő kancsóból. Ez egyre érdekesebb lesz, gondolta Hayden. Végül is tisztelettel adózott Beau leleményességéért. Nyíltan csinálta Freya meghódítását, Finn pedig észre se vett semmit.

– Betört hozzátok? Beau? Ez egyszerűen nevetséges.

– Mi ezen olyan vicces? – kérdezte Finn némiképp türelmét vesztve. – Idióta ez a kölyök. Pont a legjobb álmomból ébresztett fel. Anyám almás pitéiről álmodtam.

– Merlin! – mondta Draco, és mélyet sóhajtott. – Áldja meg az ég, ha legközelebb küldd nekünk egyet.

– Várj, majd megírom neki mindjárt!

– Két ekkora ökröt – szólalt meg fejcsóválva Skót.

– Most miért mondod ezt? Anyám almás pitéjénél nincs jobb, a te anyád whiskyjét kivéve, különös, de együtt nagyon ütős.

– Hagyjátok ezt végre abba! Amúgy miért sírtok itt Beau miatt? Miért nem zárjátok be az ajtótokat? – tette fel a jogos és helyénvaló kérdést Skót.

– Bezártuk – válaszoltak egyszerre.

– Persze… Varázslattal?

– Nem.

– Persze, hogy bejutott. Semmit se tanultatok a lankadatlan éberségről? – kérdezte még mindig nevetve Hayden. – Én bezzeg jól aludtam. Senki sem háborgatott.

– Ki merne téged háborgatni, cimbora? – vigyorodott el Draco. – Még mindig megvan az átokheg, amit azért kaptam, mert össze erőspaprikáztam a kezedet álmodban.

Finn felhorkantott, és akkorát nevetett, hogy majdnem leesett a székről. Élénken élt az emlékezetében az az este és az a reggel. Draco is elmosolyodott, noha nem mert annyira hangosan nevetni, mert Skót haragjától tartott egy kicsit.

– Olyan ordítást még nem hallottam a mosdóból, mint akkor – vette csevegősre a beszélgetést Finn. – Azon a hétvégén egy boszorkányhoz se akartál hozzányúlni, mert annyira égett a…

– Mikor is kaptatok tőlem utoljára taslit? – morfondírozott Skót. – Még jó, hogy Beau nincs itt, mert annyi kezem nincs. Egyébként ő hol van?

– Két óra kimenőt kért – vonta meg a vállát Draco, miután képes volt nevetés nélkül megszólalni.

– Miért is?

– Nem tudom.

– Nem kérdezted meg tőle? – hüledezett Hayden. – Idiótaságban ma versenyeztek, fiúk?

– Nem hagyott aludni – vonta meg a vállát Draco. – Megnézem te mit tettél volna.

– És ha valami őrültségre készül? – kérdezte Skót. – Egyébként is kevesen vagyunk ma, nem kellene ilyen felelőtlenül csak úgy elengedni valakit hülyéskedni.

– Mióta aggódsz ennyire?

– Nem tudom feltűnt-e nektek, hogy tegnap földrengés volt – mondta a skót varázsló tárgyilagosan. – Nem túl szokványos, főleg, hogy errefelé tudunk minden ilyesmiről. Mugliknak lehet ez váratlan, de nekünk itt nem.

– És? Lazíts már egy kicsit! – kérdezte Finn. – Na és ha megmozdult a föld, és téged elfelejtett az anyatermészet értesíteni, akkor mi van?

– Mit és? Mondjuk eszedbe jutott, hogy evakuálni kell a sárkányokat, ha gáz van? Hova tette mindenki az agyát? – Kis híja volt, hogy Skót nem csapott az asztalra, noha valószínűleg az ketté tört volna, ami már egyszer megtörtént. – Emlékeztek, hogy pár hete volt itt egy kisebb gyilkosság, amiért az aurorok még mindig itt vannak az erdőben?

– Mi köze ehhez Beau-nak?

– Semmi – vágta rá Draco, majd haragosan nézett Skótra. – Az égvilágon semmi.

– Amúgy is kávéért ment a faluba, meg fánkért. Lehet vissza is jött már – ásított egyet Finn. – Én is dolgozhatok ma már, szóval semmi gond. Megleszünk. Keelan is mindjárt itt lesz.

Skót látta, hogy reménytelen a két társával normálisan beszélni, így inkább vett egy mély levegőt és belekezdett Finn vérének szívásába.

– Nem fáj már a popód? A dokinéni megvizsgálta? Bár nem tudom tudni akarom-e, hogy mennyire volt alapos.

– Na, hagyjatok ám!

– Még vissza kell mennie egyszer – mondta Draco vigyorogva. – Muszáj a folyamatos kontroll.

– Melyikünk kísérjen el, Finnbar?

– Mondtam már, hogy ne hívj így! De egyikőtök se jön velem! Most már hoppanálhatok egyedül is.

– Milyen elutasító – röhögött Skót.

– Inkább egyél! – javasolta Malfoy mester.

Éppen ebben a pillanatban lépett be az étkezdébe Keelan. Draco szíve megdobbant, majd mogorva arckifejezése mosolyra változott, mellkasa dagadt a büszkeségtől, még akkor is, ha a fia Beau-hoz hasonlóan tornacipőben jelent meg, most ez se tudta érdekelni, noha még el kell beszélgetnie a fiúval a munkavédelemről, vagyis… Finn-nek kell. Egy kissé elkomorult.

– Jó reggelt! – köszönt vidáman Keelan.

– Jó reggelt! – válaszoltak egyszerre.

– Gyere, ülj le! – mutatott a mellette lévő székre Draco. – Reggeliztél már?

– Már igen, köszönöm.

– Máskor jöhetsz velünk enni, ha akarsz – ajánlotta az apja. – Kimondottan tűrhető a konyha.

– Mióta nincs hermelines szendvics azóta jó – tette hozzá Skót.

– Soha nem is volt.

– Te is találtál érdekes dolgokat a levesben, Draco.

– Itt jó a kaja – erősítette meg a varázsló. – Nyugodtan ehetsz bármiből.

– De a csokitort hagyd ki – szólalt meg Finn vidáman. – Főleg, ha csak egy szelet van. Draco nagyon harap, ha valaki lenyúlja előle.

– Ő lenyúlhatja világos! – mordult rá a tejfölszőke mágus mérgesen, majd vett egy mély levegőt. – A meghívás áll.

Keelan elmosolyodott.
– Rendben, az nagyon jó lenne.

– Hamarosan végzek és indulhatunk – mondta Finn.

– Rendben, mester.

Skót és Draco ezen összevigyorodtak. Finn pedig gyanakodva nézett rájuk.

– Nektek meg mi bajotok van?

– Semmi – válaszolták egyszerre.

– Ezek ketten kretének – mutatott a két társára Finn, miközben Keelant oktatta. – Ha mondanak valamit, akkor inkább kérdezz rá kétszer, nehogy átvágjanak. És nem kell mesternek hívnod. Ez Beau hülyesége.

Keelan csak nevetett, miközben Skót és Draco Finn háta mögött a mester szót artikulálták, és forgatták a szemüket.


***

Már ébredezett a tábor, amikor Beau egy zacskó fánk és kávé kíséretében haladt keresztül a réten. Miután végzett Draco és Finn felébresztésével, gyorsan hoppanált a belvárosban, aztán rengeteg sokat gondolkodott, hogy mégis mivel engesztelhetné ki Freyát, végül ez a két dolog tűnt a legértelmesebbnek, az egyik saját ötlet volt, másikat Finn adta. Próbált lazának tűnni, de a fütyörészés sem ment igazán, valahogy mindig eltévesztette a dallamot. Igyekezett nem arra gondolni, hogy Freya rácsaphatja az ajtót vagy egy rögtönzött szakadékkal eltűntetheti őt a föld színéről.

Önkéntelenül a kellemes illatozó zacskóra gondolt, amiben ott himbálóztak a megbocsátás zálogai, többféle ízben. Talán a fánkok segítenek, gondolta hevesen dobogó szívvel. Könnyű léptekkel szaladt fel a lépcsőn. Kopogtatni sem volt ideje, amikor a boszorkány váratlanul kinyitotta az ajtót. Ezen az ausztrál férfi annyira meglepődött, hogy riadtan lépett hátra, azonban ezúttal a reflexei gyorsabbak voltak, mint a hirtelen belécsapó villám.

– Mi járatban itt? – szegezte neki a kérdést Freya. – Eltévedtél?

Beau nem válaszolt, hanem még levegőt kellett vennie, és oda kellett nyújtania az étel- és italáldozatot a szépséges hölgynek, aki gyanakodva méregette a papírzacskót, és az elviteles kávét. Kissé megenyhült, amikor megérezte a bódító ital kellemes illatát.

– Ez meg micsoda? – kérdezte a boszorka.

– Bocsáss meg Beau-nak kávé, és bocsáss meg a szexi ausztrálnak fánk többféle ízben – vigyorgott a varázsló. – Tényleg bocsáss meg, mert… olyan csúnya dolog utálni valakit.

– Csúnya dolog? Beszélhetünk olyanról, ami csúnya és tegnap történt – közölte hidegen Freya.

– Borítsunk rá fátylat – ajánlotta fel a lehetőséget a férfi. – Te elfelejted, hogy olyan undok voltál velem, én meg elfelejtem, hogy megnyitottad előttem a pokol bugyrait.

– Arra nem emlékszel te mit csináltál? – tette csípőre a kezét a boszorka, aztán megcsóválta a fejét. Olyan nevetséges lett volna tovább haragudni rá. Most is itt állt előtte bűnbánó arckifejezéssel, aminek nem tudott ellenállni.

– Rossz voltam, tudom – közölte teátrálisan Beau, aztán még mindig a kávét és fánkot szorongatva megpróbálta eljátszani, hogy a szívére teszi a kezét. – Soha nem fogok még egyszer olyan komisz lenni. Csak béküljünk ki. Annyira jól kijövünk. Már kétszer voltunk kényszer randin. Ezt nem felejthetjük el.

– Na, igen, kényszer randi…

– Az első nagyon jól sikerült. Táncoltunk.

– A másodikon meg képen töröltek – sóhajtott fel Freya. – Végül is emlékezetes marad ez a Walpurgis-éj is.

– Mindig van műsor, nem kell unatkoznod – nevetett fel Beau. – Legalább a kávét idd meg!

– Köszönöm! – mondta hálásan Freya, aztán átvette a még meleg italt.

– Szívesen… héé, ez nem az én melegítő felsőm? – vizsgálgatta a boszorkány ruházatát, aki először enyhén elpirulva melengette a kezét a papírpoháron.

– Csak volt – szólalt meg végül Freya, aztán jelentőségteljesen fel is húzta a cipzárt, és megfogta a ruhaanyagot, aztán az orrához érintette. A varázsló eközben megtudta milyen, ha az embernek a torkába ugrik a szíve, aztán visszazuhan a gyomrába.

– Tehát nem adod vissza? – kérdezte Beau. Hirtelen nem is tudta, hogy mosolyogjon vagy elnevesse magát. Rémesen boldog volt. A kék melegítő felső harmonizált a lány gyönyörű kék szemével.

– Nem – jelentette ki határozottan a lány. – Meleg, puha és kényelmes. Ilyen csípős reggelen sokkal jobb, mint a sajátom.

– Nem is a méreted.

– Pont ez benne a lényeg. Ettől lesz kényelmes, és egyébként is jól áll. Jobban, mint neked.

– Ez volt a kedvencem, csakhogy tudd. Hiányozni fog!

– Most már az én kedvencem, ha úgy tetszik hadi zsákmány, azért amit tettél. – Hogy lehetett ennyire… Beau nem találta a szavakat, de rémesen tetszett neki az érvelés, ami persze megfosztotta egy melegítő felsőtől, nem mintha annyira bánta volna.

– Kegyetlen vagy velem, és még meg is fosztasz egy tulajdonomtól. Micsoda világban élünk! Ezt meg kellene mondanom a bátyádnak.

– Ha kegyetlen lennék, két méterrel a tengerszint alatt, egy gödörből könyörögnél most nekem, hogy engedjelek szabadon – válaszolta a boszorkány. – Így csak egy melegítő felsőbe került neked a tegnap.

Beau most nem állhatta meg, muszáj volt felnevetnie. Freya kihívóan nézett rá, miközben belekortyolt a kávéba, muszáj volt elmosolyodnia.

– Honnan a csudából tudtad hogyan iszom a kávémat? – kérdezte teljesen ellágyulva a lány.

– Felkeltettem Finnt hajnalban, és megkérdeztem tőle – mondta egyszerűen a férfi, mintha ez olyan normális cselekedet lett volna.

– Nem mondod? És nem volt mérges? – kérdezte Freya. Ismerte Finnt és az alvásciklusát is, így az is csoda volt, hogy Beau megúszta átokhegek nélkül. Kimondottan jó egészségnek örvendett, így valószínűleg nem volt bátyja keze ügyében pálca.

– Megdobált oreóval, de nem volt olyan dühös – közölte a zöldeskék szemű mágus, miközben tornacipőjével odébb rúgott egy apró követ. – Szerintem nem volt magánál, aggódtam is, hátha baromságot mondott. Megbocsátasz?

– Fontos ez?

– Elvégre gyakran fogunk találkozni. Nem szeretem, ha haragszanak rám. Olyan elbűvölő személyiségem van, rontaná a renomémat, ha lenne a táborban valaki, aki nem szeret. Kérlek!

– Draco is állandóan mérges rád. Az kicsit sem zavar? – világított rá a problémára Freya.

– Valójában szeret, így az nem számít – vonta meg a vállát nevetve a tanonc. – Naaaa, békülj ki velem!

– Nem tudok kiigazodni rajtad.

– Szemléletet kellene váltanod – jegyezte meg nagy komolyan Beau. – Rendes srác vagyok, bárki megmondhatja. Ha jóban vagyunk, akkor az jár némi előnnyel is.

– Nekem nem ezt mondták rólad. Mi van, ha tévedek? Tényleg lehetsz hóhányó.

– Merlin ments! Eleget hánytam a havat télen. A bátyádnak meg kellene tiltatni, hogy havazzon – szörnyülködött a varázsló. Freya végül elmosolyodott, talán még fel is nevetett. – Naaaa, bocsáss meg!

– Legyen! De elő ne forduljon még egyszer!

– Nem fog. Kérsz egy fánkot?

– Milyen ízű van? – csillant fel a szeme a boszorkának, miközben letette a kiürült kávéspoharat.

Beau mohón kinyitotta a zacskót. Merlin a mennyekben! Isteni illat szabadult ki belőle, ami elbódította Freyát. Tudta, hogy nem lenne szabad, azt is, hogy ennyire elárulja a gyenge pontját a varázslónak, de a keze valósággal bizsergett és legszívesebben kivette volna Beau kezéből a zacskót.

– Epres, csokis, mogyoróvajas (személyes kedvencem), akkor erdei gyümölcsös, karamellás, ezt nem tudom mi, valamilyen zöld izé. Válassz! – Még a csillagát sem lett volna könnyebb kiválasztani, mint az édességek közül a legfinomabbat.

– A zöld nem kell – húzta fel az orrát Freya, mintha ez számított volna.

– Nem baj – rázta meg fejét Beau. – Majd megeszem én.

– Hagytál valamit a boltban? – vizsgálgatta a zacskó tartalmát a boszorkány. Annyi fánk volt benne, hogy a reggelit elfelejthette, sőt talán még az ebédet is. Ezért legalább fél órával többet kell majd jógázni minden nap a héten.

– Nem sok mindent. Kókuszos, mogyorós, chilis csokis, baracklekváros, vadcseresznyés, málnás, cukorgolyós, három csokis, kávés, oreós, fehércsokis málnás, epres bazsalikomos, almás fahéjas, málnás pisztáciás – válaszolt azonnal Beau olyan átéléssel, mintha saját maga készítené az édességet. A boszorka elképzelte a kis boltot, és egyből mennyországban érezte magát.

– Az egész étlapot tudod fejből? – kérdezte Freya, miközben még mindig a fánkokat vizsgálgatta.

– Ez az egyik szuperképességem.

– Szuper kajaradarod van?

– Csak a legfinomabb kajahelyeket jegyzem meg – mosolygott elégedetten az ausztrál. – Amolyan gasztrotálentum vagyok. Elviszlek szívesen pár jó helyre. Akár ma is. Mit nekem egy kis lógás a munkából.

– Ma nem – sóhajtott fel a boszorkány, de mintha saját magával harcolt volna.

– Miért, hova fogsz menni ma?

– Még nem döntöttem el – mondta a lány, miközben kivett egy epres csodát a zacskóból.

– Elkísérlek.

– Megint fel akarsz idegesíteni? – tette csípőre a kezét Freya, noha csak az egyik kezét tudta, mert a másikban a fánkot szorongatta. Mielőtt azonban megvárta volna a választ, beleharapott az édességbe. Csodálatos volt az íze, leírhatatlan, kellemes, selymes, ízorgia. Már nem is figyelt Beau-ra.

– Ízlik?

– Hogy mondod? – Az ízek harmóniája teljesen elbódította ezen a reggelen, egy pillanatra el is felejtette, hogy a faháza előtt állnak ketten és nemrég még látni sem akarta a varázslót.

– Ízlik? – kérdezte újra Beau, noha a lány arckifejezésből mindent kiolvasott. Soha nem volt még ennyire elégedett magával. Legszívesebben újra megcsókolta volna Freyát, de még egyszer nem akart megkockáztatni egy pofont vagy valami rosszabbat. A többiek biztos, hogy észrevennének egy gödröt a táborban.

– Maga a mennyország.

– Ugye elmehetek veled? – kérte kedvesen Beau.

Freya valahol az íz orgia és mámor közepén teljesen elvesztette a fonalat. Hogy tudott valami ennyire finom lenni?

– Persze. – Annyira megenyhült, noha persze nem is volt már igazán mérges Beau-ra, hogy pillanatnyilag bármibe beleegyezett volna.

– Akkor menjünk – mondta a férfi elégedetten.

– Jól van. Kérhetek még egyet? – kérdezte Freya, miközben érdeklődve tekintett a zacskó irányába.

– Akár az összes fánkot megeheted – jelentette ki Beau sugárzó mosollyal. Legszívesebben egyesével adogatta volna neki, de persze még előbb meg kellett hódítania a lányt. A szíve hevesen dobogott. Legszívesebben egyenesen rákérdezett volna Dominic és Freya közötti kapcsolatra, bár ezt nem merte.

– Nem kellene… – Aztán Freya révedezéstől hirtelen felocsúdott. – Nem kellene dolgoznod?

– Egy kis kimenőt kaptam a mestertől.

– Mikor kérted meg? Most is még szörnyen korán van.

– Hajnalban, még Finn előtt.

– Bolond vagy! Tényleg nem félsz attól, hogy megátkoznak? Egy sárkánnyá változó animágus felkelteni idő előtt? – kérdezte nevetve Freya. Beau közelebb hajolt hozzá, aztán hüvelykujjával letörölt egy apró csoki foltot a boszorka ajka széléről. Egy pillanatra egymás szemébe néztek. Mindkettőjük hátán finom borzongás futott végig. – Az itteni srácokról köztudott, hogy nem szabad őket pihenés közben zavarni.

– Mondtam, hogy engem mindenki szeret – közölte mosolyogva Beau. – Senki sem bánta.

– Mivel dobált meg Draco? – tudakolta kíváncsian a kékszemű boszorka. A varázsló mélyen felsóhajtott.

– Rám uszította az összes tiszta zoknit – mondta nagy komolyan a tanonc, mintha egy vallomás lenne. Freya nem bírta tovább, és kirobbant belőle a nevetés. Angus Beau volt a legviccesebb varázsló, akivel találkozott, bár ne lett volna annyi titka előtte. A boszorkány figyelte egy pillanatig Beau mosolyának apró gödröcskéit. Tényleg szemléletet kell váltani, ha meg akarja tudni ki is ő valójában.

hozzászólások: 0