32. fejezet
Keelan első napja

– Csúnya dolgok vannak készülőben – kezdett bele a magyarázatba Beau. – Tegnap egész délután kutattunk a romoknál, de semmit sem találunk. Kivéve azokat a fekete foszlányokat, amiket nem tudtam hova tenni.

– El kell mennem Hermionéhoz, meg kell beszélnünk azt, ami itt történik – mondta Draco növekvő aggodalommal a hangjában. – Valaki tényleg ki akarja nálunk húzni a gyufát. Ez pedig nagyon nem tetszik.

– Számíthatsz rám – szólalt meg Beau komolyan. – Most nem hülyülök. Ha kell kidolgozunk valami védelmi megoldást. Itt mindenki annyira szabadon értelmez mindent, hogy nem kellene megerőltetnem magam, ha be akarnék menni valamelyik faházba galibát csinálni.

– Mintha egyébként nem tennéd meg.

– Tudod, hogy értem – sóhajtott fel nehezen az ausztrál. – Nem engedhetjük, hogy valaki megint megsérüljön vagy valami még rosszabb… Szóval benne vagyok a buliban, Draco.

– Köszönöm! – mosolyodott el Draco, majd hátrasimította a haját. – Számítok rád!

– Jaj, mester, ne hozz zavarba!

– Remélem, hogy tartod a szád.

– Én mindig – bólogatott Beau. – Tudod, hogy bennem megbízhatsz. Mindig befogom a számat.

– Na persze. Nálad nagyobb szószátyárt én még nem láttam. Komolyan mondom, ha nem szólalhatnál meg, akkor abba valószínűleg belehalnál. Szóval ígérj meg annyit, hogy odafigyelsz.

– Ha tudnád… Nem ismersz annyira – nevetett fel harsányan a tanonc. Aztán látványosan becipzározta a száját. – A fontos dolgokat mindig titokban tartom.

– Ez a gonosz nevetésed?

– Aham.

– Dolgozz kicsit rajta, olyan mintha valami idióta, hibbant nevetése lenne – vetette oda lazán Draco.

– Nem érted a művészetemet.

– Valóban, nem. Gyere, siessünk, mert már várnak!

– Nélkülem egyetlen egy buli sem kezdődik el – vigyorgott Beau.

Draco csak megcsóválta a fejét, aztán halkan felnevetett. A két férfi most pontosan egy időben ért a tisztásra Skóttal, Keelannel és Finn-nel.

Skót valamiért szörnyen vidámnak tűnt, ami ilyenkor mindig gyanakvással töltötte el Beau-t.
– Végre itt van Beau-tiful is, aki megtisztel minket a jelenlétével – köszönt harsányan a vigyorgó skót varázsló. – Már nagyon vártunk, cimbora!

– Talán valami meglepetést terveztél nekem? – kérdezte Beau derűsen. – A mester itt van, szóval csak óvatosan. Nincs illegális tasli, cikizés, hajbirizgálás, mert megmondalak ám!

Az említett mester felnyögött, aztán Finn mellé araszolt, akit cseppet sem érdekelt a kis közjáték, és éppen Keelannek magyarázott valamit a térképen, majd elcsendesedve odébb ment. Draco nem tudta, hogy ír barátja azért ideges, mert Keelan az első hivatalos tanítványa, vagy csak azért volt mert maximalista, vagy mindkettő, de jobbnak látta nem rákérdezni. Viszont Skót és Beau annyira hangosak voltak, hogy nem tudott nem rájuk figyelni.

– Ugye nem tömted tele Keelan barátom fejét mindenféle marhasággal? – érdeklődött a hebrencs ausztrál. Keelan felkapta a fejét, de jobbnak látta csendben maradni. – Nem veszthetjük el már most az elején.

– Nyugodj meg, nem romboltam le a hírnevedet – veregette hátba Skót a férfit.

– Köszi, arany szíved van – válaszolt kissé hörögve a varázsló.

– Remélem, hogy eleget pihentél Beau, mert ma nagy nap vár rád.

– Nagy nap? Nem nősülök. De mégis micsoda? Végre bevallod mindenkinek, hogy félsz sárkányoktól és nekem kell átvennem a helyedet?

– Álmodik a nyomor, Kenguru?

– Mi lesz a feladat, mester? – kiáltott oda Beau Dracónak. – Skót már nagyon be van sózva. Látom, ahogy remeg a homlokán az a kis ér. Tudod, amire fogadást is kötöttünk, hogy mikor pattan el.

– A kezem is remeg, haver, megnézed? – mutatta meg Skót, de mielőtt eltalálta volna egy taslival Beaut, ő tisztes távolságba húzott.

– Ezt nem veszem be még egyszer – húzta fel az orrát sértődötten Beau. – Nem kell a tasli. Nem tudom miért hiszitek, hogy ez jó nevelési módszer.

– Finn fogja elmondani, hogy mi lesz a feladat – válaszolt Skót szűkszavúan. – Én ma csak felügyelek.

– Mostanában mondja el vagy ha lemegy a nap?

Skót csak megforgatta szemét, elkáromkodta magát, úgyhogy még Draco is kénytelen volt hasonló szép mondattal visszavágni, hogy miért beszél ennyire rondán, aztán Hayden hosszú léptekkel odament az ír varázslóhoz, elvette tőle a pergamen térképet, és megfordította, amivel végül befejezték a rezervátum területének átnézését.

– Köszi! – mondta Finn hálásan.

– Igyekezz! – morogta Skót. – Ne viselkedj úgy, mint egy kerge, bakfis tündérmanó!

– Jó, jó, jó. Megtarthatom végre a beszédemet?

– Persze, erre várunk. Figyelem! – kiáltott el magát öblös hangon Hayden. – Finnbar Donovan korszakváló beszéde következik, amivel forradalmasítja a sárkánygondozást és kutatást.

– Hülye barom! Nos – köszörülte meg a torkát jelentőség teljesen Finn –, ma egy erőpróbán kell részt vennetek. Nem lesz egyszerű, úgyhogy nagyon figyeljetek oda.

Beau és Keelan egymásra néztek. Az ausztrál varázsló felsóhajtott, majd karba tette a kezét, és félrefordította a fejét. Az ifjabb Malfoy még lelkesen figyelte a többieket. Skót és Draco unottan nézték Finnt, aki megpróbált mosolyogni, de aztán végül feladta, röviden ismertette a feladatot, az útvonalat.

– Köves talaj…

– Ne már, Finn! – nyafogta Beau. – Mindketten tornacipőben vagyunk.

– Az baj – vakarta meg a fejét Finn.

– Tervezzük át? – szólalt meg Draco.

– Megint rámegy fél órám…

– Nem, gond. Menjenek inkább a könnyű pályán – javasolta végül a mester.

– Sosem használjuk próbára.

– Nem érdekes – legyintett Draco. – Beau már ismered, tudod az a göndör hajú kenguru…

– Héé, miért gúnyolódsz, Draco mester? – méltatlankodott az ausztrál. – Én is csak emberből vagyok, nem kenguruból.

– Ebben nem vagyok biztos.

– Csend legyen már! – kiabált Skót. – Majd én elrendezem. Könnyű pálya. Beau-nak, mert nagy a szája, a baloldali ösvény jár, Keelan megy a jobbon, ahol a biztonsági köteleket kifeszítettük. Fent találkozunk. Jó lesz?

– Finn? – kérdezte Draco.

– Oké, de mindkettőnek kell bakancs legközelebb, így nem lehet dolgozni. Beau-nak van, de nem hordja, szóval neki tök mindegy. Ezt a példát nem kell követned Keelan. Következő alkalomra bakancs kell. Sárkánybőr.

– Nekem nincs – szólalt meg Keelan.

– Jaj, Draco apu, el kell mennünk a fiadnak bakancsot venni, nem igaz? – kiáltotta el magát Beau. – Most ráérünk elmenni a boltba, segítek választani, valami halálfejes, kígyós, pókos mintás kellene.

– Hol lehet kikapcsolni? – nyögte Draco. – Kéne pár perc nyugalom.

– Sehol – sóhajtott fel Skót –, alszik egyet, aztán megint pörög.

– Mindegy. Nekem most már tényleg el kell mennem. Elboldogulsz vele?

– Persze – vonta meg a vállát Hayden. – Majd teszek rá egy szájkosarat.

– Ne hagyj itt, mester! – nézett rá esengően Beau. – Itt nem lesz nekem jó.

– Mire végeztek a mai programmal visszajövök – ígérte Draco. – Addig viselkedj rendesen!

– Persze, de addig bele fogok halni, ha Skót még a hátamra is felül. Van neked szíved? Inkább veled megyek, csak ne hagyj itt.

– Idióta! – morogta Skót.

Finn eközben elrakta a térképet, és karba tett kézzel sétált el a két újonc mellett. Beau-nak le kellett hajtania a fejét, mert majdnem szétröhögte magát barátja komor arckifejezésén.

– Jó, a felszerelést a próba után megbeszéljük, Keelan. Addig is varázslattal kell megoldani pár dolgot. Ez végszükség esetén jó megoldás, de ha lehet, akkor igyekezzetek kerülni. A varázslat nem tartós, ha nehéz a terep, ezért gyorsan lekopik, és nem tudsz egy sziklát megmászni úgy, hogy közben mindig a lábadra is figyelned kell, de ne szaladjunk előre – mondta Finn. – Mindketten végezzétek el a csúszásgátló bűbájt, majd a vízlepergetőt, a cipőfűző megkötőt, nehogy nekem kitörjétek a nyakatokat.

– Rendben.

– Oké, Finn apu, meglesz! – vigyorgott Beau elégedetten, aztán heves mozdulatokkal végezte el a bűbájokat. – Kell majd még egy rezgéselnyelő bűbáj a cipőtalpra, akkor nem érezni a köveket.

– Most miért nézel így rám? – kérdezte Draco Finnt.

– Ez a te nevelésed. – Mutatott Beau felé Finn.

– Egy fenét, én már így kaptam. Elcseszetten.

Az ausztrál a vicc kedvéért még bandzsított is. Keelan csak nevetett rajta, miközben elkezdte a bűbájokat.

– Mindegy – morogta Finn, majd ismét az újoncokhoz fordult. – Szóval csak a kötelekkel kijelölt helyeken menjetek. Ez most csak gyakorlás, nincs tétje. Beau neked hoztam egy kis súlyt a hátizsákodba.

– De édi vagy, Finni, mint egy pelyhes hippogriff fióka. Úgy megölelnélek, hogy ropogna a csontod is.

– Kímélj meg ettől, Beau!

– Én miért nem kapok súlyt? – kérdezte Keelan.

– Te most kezdtél, az az idióta meg már azon a szinten van…

– Mint egy málhás öszvér. Legközelebb velem vitetik fel a cuccaikat a srácok, ha megyünk tojásokért. De amúgy, Finn, az én haverom kemény csávó – veregette hátha Keelant Beau –, legalább egy kicsit hadd cipelje az én cuccomat. Aztán meglátjuk…

– Jaj, Beau, menj és melegíts be vagy számolj köveket! Elegem van belőled!

– Most miért?

– Mert jár a szád? – pirított rá Donovan mester.

– Gyere, haver, megmutatom hogyan kell bemelegíteni!

– Merlin! – motyogta Finn, amikor a két újonc elindult a sziklák felé. – Mire ennek vége nekem is kikészülnek az idegeim. Draco, siess vissza, mert kinyírom!

– Igyekszem – masszírozta meg az orrnyergét a férfi.

– Siess mert nem lesz másik tanoncod.

– Leszedjem neked, Beau-t? – kérdezte Skót, majd oldalba lökte Finnt.

– Minek? Abból semmi haszna nincs, ha ájultan fekszik órákon keresztül. Majd inkább átküldöm a nehezebb pályára, aztán majd elmegy a kedve a kötekedéstől.

– Akkor én lassan megyek! – jelentette ki Draco.

Mielőtt azonban elment volna, a botcsinálta tanonc tovább ugrándozott az utolsó idegszálain, amik már vészesen pattanásig feszültek.

– Apu, hát nem most megyünk vásárolni? – nyafogta Beau.

– Nem – közölte Draco komoran.

– Látod, Keelan, apád szörnyen kegyetlen.

– Nem vagyok csak… Sírba viszel, Angus! – morogta a tejfölszőke varázsló.

– Már annyira jól ment a Beau…

Draco legyintett, és mit sem törődve izgága tanítványával odalépett Keelanhez.

– Majdnem elfelejtettem – szabadkozott Draco, s egy lapos csomagot vett elő a zsebéből, kissé zavarban volt, de remekül palástolta, miközben átadta a fiának.

– Ez micsoda? – kérdezte a fiú.

– Egy apróság – vonta meg a vállát Draco. – Az enyém volt. Kicsit régi, kicsit kopott, de az edzéshez még jól fog jönni.

Keelan kibontotta a csomagot, majd egy pár fekete bőrkesztyűt vett elő belőle, ami a tenyeret védte az ujjakat szabadon hagyta. Itt-ott harapás nyomok tarkították. A fiú megérintette az értékes kincset. Leírhatatlan érzés volt, mintha egy lépéssel közelebb került volna Dracóhoz. Elmosolyodott. Kissé zavartan álltak egymással szemben.

– Köszönöm! – mondta végül Keelan, aztán gyorsan felpróbálta. – Pont jó!

Beau éppen ezt a pillanatot választotta, hogy kissé megzavarja, és egyúttal feloldja a feszültséget a két fél között.

– Mutasd csak! – szólalt meg a férfi. – Nagyon menő! Ezeket a vöröshátú csinálta, Draco?

– Nem – rázta meg a fejét Draco. – Crystall volt az.

– Ahh… micsoda egy ribi az a sárkány. Mindenkinek van egy sztorija, amiben szerepel. Nem is olyan rég megette apád alsónadrágját, aki aztán pucéran rohangált a táborban. Szerencsére mindenkinek megmaradt a látása.

Ezen mindenki felnevetett, kivéve Dracót, aki ezt nem akarta megosztani a közönséggel.

– Ezt még nem hallottam – nevetett fel jóízűen Skót. – Hogy a fenébe történt ez?

– Tehát Crystall egy okos sárkány, vagyis a többihez képest okos. A legtöbb sárkány rémesen hülye ösztönlény, nem gondolkodnak úgy, mint ez a kis baby…

– Később, Beau! – szakította félbe Finn. – Sok dolgunk van még. Később is elmondhatod.

– De annyi mesélnivalóm van.

– Neked mikor nincs? – fújt egyet a társa. – Tele vagyunk a történeteiddel.

– Légyszi, Finni!

– Nem.

– Naaaa…

– Nem!

– Gumicukor? Oreo? Fánk? – próbálkozott Beau vesztegetéssel.

– Nem – közölte Finn.

– Brazil kávé?

– Elég! – pirított rá a Donovan varázsló. – Húzzál már a pályára?

– Mogyoróvaj? – indult el Beau hátrafelé.

– Arra csak te vagy rákattanva – csóválta meg a fejét Finn.

– Ne már! Nutella.

– Nem tartunk mesedélutánt!

– Meeeesteeeer! Vigyél magaddal! – nyafogta színpadiasan Beau.

– Küldjük vissza Ausztráliába! – Nézett össze Draco Finn-nel, aki mélyen egyetértett. – Kifizetem neki a jegyet.

Az ausztrál csípőre tett kézzel megállt tanonctársa mellett.

– Látod, Keelan, itt engem senki sem szeret.

– Merlin!

***

Draco gyorsabban odaért Hermione házához, mint ahogy gondolta. Az idegesség még mindig ott munkálkodott benne. Legszívesebben figyelemmel kísérte volna Keelant, de tudta, hogy a barátainál jó kezekben lesz az ifjú varázsló, és most neki nem kellett ott lennie. Nem akarta, hogy az aggodalmai befolyásolják az első napot. Vett egy mély levegőt, aztán kinyitott a kertkaput, s végigsétált a kövekkel kirakott úton, majd megállt az ajtóban, és bekopogott a boszorkányhoz. Nem kellett sokáig várni, hiszen Hermione szinte azonnal kinyitotta az ajtót.

– Szia! – köszöntötte a boszorkány, s kissé mintha elpirult volna. Dominic látogatás után Draco jelenléte sokkal üdítőbbnek hatott. A magas tejfölszőke férfi, a szokásos kék kockás könyökéig feltűrt ingben állt előtte, farmerban és sárkánybőrcipőben. A haja kissé kócos volt, de még így is volt benne valami, amitől ábrándos tekintettel figyelte volna egész nap. Kissé túlgondolta.

– Szia! – mondta Draco mosolyogva, majd közelebb lépett hozzá, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve finoman átölelte a derekát, s megcsókolta. Gyengéd volt, szenvedélyes és még mindig észvesztően csókolt.

Hermione egész testén bizsergés futott végig, miközben viszonozta az édes kényeztetést. Túlságosan is élvezte ahhoz, hogy elszakadjon tőle. Különben sem viaskodott már a józan eszével, amit valamikor akkor vesztett el, amikor a férfi először megcsókolta tizenhét év után. Mikor elszakadtak egymástól a varázsló kisimított a hullámos tincseket a boszorkány arcából, aki félszegen lesütötte a szemét, majd az ajkába harapott.

– Khm, nem mondtad, hogy jössz – szólalt meg Hermione. Úgy érezte, mintha legalább egy hét némaság után mondta volna ki a szavakat. A férfi elmosolyodott, nem igazán vette a szívére, hogy nem várták.

– Gondoltam beugrom – válaszolt magabiztosan a varázsló. Hirtelen ötlet lett volna? Nem, ez nem lett volna igaz. Határozottan célja volt a jövetelének és legalább két nyomós érvet fel tudott volna sorolni. – Beengedsz?

– Nem kellene.

– Nincsenek hátsó szándékaim.

– Neked? – vonta fel a szemöldökét a boszorka. – Mióta először megtanultad ezt a vigyort, azóta csak ilyen szándékaid vannak.

– Ugyan… A tükörben szoktam gyakorolni, nem megy már olyan természetesen, mint fiatal koromban. Viccet félretéve, beszélnünk kellene.

– Miről?

– Ezer témát fel tudnék sorolni – sóhajtott fel a varázsló. – Hol is kezdjem…

– Gyere be! – kérte Hermione egy mély levegővétel után. – Teát?

– Nem kérek, köszönöm.

– Az irodába megyünk.

– Ennyire komoran hangsúlyozni – mondta félhangosan Draco. – Mutasd az utat, kérlek!

Egy forduló után nem sokkal később egy helyiségbe léptek. Draco magában egy kicsit mérges volt, amiért nem ő kapta a házat. Rémes, hogy mennyire otthonossá varázsolta Granger ennyire rövid idő után. Lehuppant az egyik székbe, aztán kényelmesen elhelyezkedett. A kilátás az erdőre nézett, ami még jobban fokozta a helyiség kissé rusztikus hangulatát.

– Szépen berendezted a házat – szólalt meg a férfi, miután kicsit körülnézett.

– Nem én csináltam. El sem jutottam volna addig, hogy berendezzem. Sok a munka… de nem mintha panaszkodnék.

– Eva Perkins?

– Igen, és Ella.

– Tudhattam volna. Egyébként ez az én házam lett volna – jegyezte meg Draco. – Előlem nyúltad le.

– Komolyan? Most, hogy ezt tudom, még jobban imádom – nevetett fel Hermione, majd helyet foglalt Dracóval szemközti székben. – Hogyhogy nem kaptad meg a házat?

– Mert nem vagyok nős vagy a polgármester pikkel rám. De az is lehet, hogy mindkettő. Nem igazán merengtem rajta. Nyílt titok, hogy a rezervátum szúrja a szemét, viszont a sárkányok nem költöztethetőek. Bár Eva szerint az enyém lehetett volna, ha nem jöttök ide. De ezt már sosem tudjuk meg.

– Ohh, errefelé az egyedülállók nagyon… el nyomottak. Valamiért nem igazán tetszenek a polgármester elképzelései – vallotta be a boszorka. – Olyan… sértő.

– Vigyázz ilyeneket kinek mondasz el! – figyelmeztette a varázsló. – Könnyedén a városhatáron túl találhatod magad, ha nyíltan ellent mondasz a vén hájpacninak. Nem igazán szereti, ha valaki olyan… rebellis.

– Ha jól sejtem, akkor inkább ezért maradtál a rezervátumban. Nemcsak a nősülés volt a valódi ok. De valóban a ház szép, sajnálhatod, hogy most az enyém.

– Kárörvendő lettél.

– Csak egy kicsit.

– Gyakran fogok jönni – ígérte Draco.

– Nem ijedek meg tőled.

– Nem is kell. Ártatlan vagyok.

– Amennyire egy exmardekáros ártatlan lehet. Miért csókoltál meg? – kérdezte Hermione hirtelen.

– Ha ezt kérdezned kell, akkor nagyon rosszul csináltam valamit – nevetett fel Draco. – Gyere közelebb, aztán megpróbálom még egyszer!

– Nem csak…

– Ne legyél zavarban! Csak egy kicsit elragadott a hév… Szép vagy a reggeli napfényben, és hiányoztál. Én pedig szeretem kimutatni az érzéseimet – jegyezte meg a varázsló. – Nem tehetek róla, valamit nagyon is megmozgatott bennem a találkozásunk.

– Érdekes lehet együttélni veled – somolygott Hermione. – Jaj, és hogyan hiányoztam volna, amikor tegnap is láttál?

– Nem tudom, ez számomra is meglepő. De határozottan kell egymással időt eltöltenünk – váltott egy kicsit komolyabb hangnemre Draco. – Tizenhét év sok idő.

– De remélem, hogy nem most akarsz az elmúlt évekről beszélni, mert két óra múlva bent kell lennem a polgármesternél. A jelentéseket kell leadnom, és… nem lesz egy sétagalopp.

– Jó, akkor beszéljünk!

– Miről szeretnél velem beszélni? – kérdezte Hermione, aztán mélyen Draco szemébe nézett.

– A romokról – válaszolt a férfi egy kicsit rekedten.

– Mit szeretnél tudni?

– Mindent.

– Akkor kell egy tea – sóhajtott fel Hermione. – Nagyon sok tea.

– Akkor én is kérek.

– Még mindig három cukorral iszod?

– Igen, köszönöm. Kedves, hogy emlékszel rá.

– Mindjárt jövök – válaszolt a boszorkány, majd elindult kifelé a konyhába. Draco gondolt egyet, aztán elindult utána. – Valami baj van?

– Baj? Nem, nincs baj, csak akartam neked valamit mondani.

– És micsodát?

– Hogy nem kell udvariaskodnunk egymással – felelte a varázsló egy mély sóhajjal. – Mindig úgy nézel rám, mintha hozzám akarnál vágni valamit vagy beverni a képem. Tedd meg, hogy továbbléphessünk.

– Nem is igaz – fújta ki a levegőt Hermione. – Csak… semmi.

– Látom a szemedben.

– Rosszul látod.

– Szeretném, ha rendben lenne köztünk minden – mondta Draco kissé félszegen. Nem volt híve az érzelmes beszélgetéseknek, de tudta, hogy Hermionéval jó sokat kell beszélgetniük mire eljutnak oda, ahova szeretné, hogy eljussanak. – Nagyon nem szeretném, ha lenne köztünk feszültség.

– Feszültséget érzel? – kérdezett vissza tetetett meglepettséggel a boszorkány. – Milyen meglepő.

– Iszonyatosan nagyot. Majdnem szétfeszít mindkettőnket.

– Én nem érzem.

– Nem a fenét… Miért húzódsz el ennyire?

– Mert itt van a teáskanna – felelte Hermione. – Nem vihetem közelebb a tűzhelyet, hogy neked kényelmesebb legyen.

– Tudod, hogy értem.

– Nem igazán tudom. Ez nekem még furcsa – sóhajtott fel a boszorkány. – Olyan rejtélyesen fogalmazol.

– Igyekszem egyértelmű lenni.

– Rendben van.

– Nem haragszol? – kérdezte Draco.

– Nem haragszom – rázta meg a fejét Hermione. – Már túl vagyok azon a fázison. Tényleg, csak ez a fura, ami most itt van köztünk. Én nem vagyok kapcsoló, hogy egyből átkapcsoljak egy másik üzemmódba.

– Jó, rendben – felelte a varázsló, aztán még közelebb ment hozzá. – Szép a konyhád is.

– Időt spórolok neked, minden szép, ami a házamban van. És semmit se én rendeztem be, ami kissé frusztráló, noha időm sem és tehetségem sem lenne hozzá.

– Ebben nincs igazad. Te vagy a legtehetségesebb és a legszebb ebben a házban – bókolt neki Draco, és vészesen közelebb kerültek egy újabb csókhoz.

– Hagyjuk a süket dumát! – emelte fel a hangját Hermione. – Nem vagyok olyan nő, akit megszédíthetsz az ilyesmivel.

– Bíztam benne, hogy sokkal egyszerűbb módszerekkel is levehetlek a lábadról – nevetett fel a tejfölszőke varázsló.

– Mire gondolsz? – Draco csak ellökte magát az ajtótól, majd három lépéssel ott termett előtte. Úgy tornyosult fölötte, amitől Hermione kénytelen volt felnéznie rá. A szürke szemek a vasszürke égboltot mintázták, most úgy néztek rá, mint egy ragadozó sárkány a prédájára.

– Csak rád tudok gondolni.

– Nekem is eszembe jutsz – mondta Hermione incselkedően, majd hozzátette: – alkalmanként.

– Tényleg? Eddig csak reménykedtem benne. – A boszorka elmosolyodott, majd megfogta a férfi kezét, aztán megsimította a karkötőt a csuklóján.

– Még mindig nem hiszem el, hogy még hordod.

– Sokat jelent nekem, ahogy te is – közölte rekedt bariton hangon, amitől Hermionét teljesen kirázta a hideg. – Mindig is sokat jelentettél. Ez pedig nem változott.

A következő pillanatban már csak Draco kezeit érezte a derekán. A varázsló könnyedén felkapta a boszorkányt, mintha semmi súlya nem lenne, aztán felültette a konyhapultra. Erős volt, edzett, még csak meg sem erőltette magát. Egyetlen egy dologra tudott csak gondolni, és az nem volt más, mint az egykori griffendéles cseresznyepiros ajkai, amik hívogatóan szétnyíltak a meglepettségtől. Szenvedélyesen csókolta meg, s rögtön elmélyítette. Nem készült rá, nem tervezte el, csak egyszerűen megtette.

– Még mindig érzek irántad valamit – mormolta Draco. – És ki akarom deríteni pontosan mit.

– Tényleg? – suttogta Hermione.

– Nem nyilvánvaló?

– De igen – rebegte elhaló hangon a boszorkány. – Nagyon is az.

– Kellesz nekem.

– Mennyire?

– Belehalnék annyira – mondta Draco, aztán újra lecsapott Hermione kívánatos ajkára.

Nem érdekelte, hogy a boszorkány szoknyája felgyűrődik, vagy ő maga tette ezt, amikor végigsimította a selymes combot. Rohadtul nem tudott parancsolni magának. Azt sem vette észre, hogy kicsit beütötte a térdét a konyhaszekrény ajtajába. A hullámos, barna hajzuhatag megcsiklandozta az orrát, s az illata még inkább elbódította. Csak arra tudott gondolni, hogy kifulladásig csókolja őt. Túlságosan is heves volt, sokkal hevesebb, mint korábban.

Hermione ujjai maguktól indultak el a varázsló tarkóján, és beletúrtak a tejfölszőke hajba. Szemérmetlenül, kéjesen felsóhajtott, amikor megérezte a férfi ajkait a nyakán. Nem állt szándékában ennyire hamar megadni magát, s behódolni, de a szenvedélyre éhes énje egy ponton átvette az irányítást. Miközben ajkuk újra egymásra talált, kutató ujjai kigombolták a férfi ingét, becsúsztatta a kezét a ruhaanyag alá, és egy mozdulattal lehúzta Draco válláról, majd finoman végigsimította az izmos mellkast. Draco nem egyszerűen levette a lábáról, ezen az olcsó, közhelyes kifejezésen jóval túlmutatott az, amit a varázsló művelt.

Elvesztek egymásban.

Draco ujjai már éppen elérték volt a vágyott édes szeméremajkakat a boszorkány alsóneműjén keresztül, de messze a kábulatban lebegve észre sem vették, hogy látogatójuk akadt, aki mielőtt mindketten szörnyen kínos helyzetbe kerültek volna, ő jelezte a jelenlétét a konyhában.

– Oh, csak nem rosszkor jöttem? Kopogtam, de… Nyitva volt az ajtó – szólalt meg Freya a konyhaajtóban. – Később visszajöjjek?

– Igen, Freya, gyere vissza később – mondta Draco, s alig, hogy ezt kimondta Hermione nyitott tenyere már csattant is a vállán. – Most mi van?

– Szerinted? – rázta meg a fejét rákvörösen a boszorka, majd leugrott a konyhapultról. Olyan gyorsasággal, mint egy kamasz, akit rajta kaptak. Ilyen gyorsan még soha nem szedte rendbe magát. – Ne haragudj, Freya! Mi csak…

A teafőző éppen akkor kezdett sípolni.

– Teát főztünk – szólalt meg a varázsló.

– Ha ti így hívjátok…

– Tényleg sajnálom, ne haragudj! – szabadkozott tovább Hermione.

– Azt hiszem, hogy nem nekem kell haragudnom – mosolyodott el a lány, miközben igyekezett elrejtőzni a vázlatfüzete mögé. – Szólnom kellett volna, hogy jövök. Ti ne haragudjatok!

– Ma mindenki váratlanul jön el hozzám – nézett rá Dracóra Hermione. – Később?

– Jól van, értettem. Elmegyek – sóhajtott fel az egykori mardekáros.

– Miattam nem kell – sietett a válasszal az ír boszorkány. – Holnap visszajövök vagy később.

– Persze, majd egyedül mászkálsz a környéken? – tette csípőre a kezét a varázsló. – Beszéljetek most. Én… úgyis dolgom van. Meg kell néznem, hogy boldogulnak a tanoncaink.

Azzal visszarántotta magára az inget, egy varázslattal begombolta gombokat, majd egy gyors csókot nyomott Hermione elképedt arcára.

– Később találkozunk, édes.

– Rendben – sóhajtott fel a boszorkány. Még szörnyen hatása alatt volt a történteknek, mintsem tudta volna mit is mondott Dracónak.

Draco ellenben rettenetesen elégedett volt magával, sőt a fellegekben járt, amikor elindult kifelé. Az eget régen nem látta ilyen szépnek, a nap sem sütött ilyen fényesen, s az ő szíve sem volt még ennyire könnyű. Mikor elérte a kertkaput, akkor jött a felismerés, csak úgy hirtelen a semmiből, s jól fejbe is kólintotta, aztán a homlokára is csapott. Elnyomott egy szitkot, majd megfordult és öles léptekkel fürgén elindult visszafelé. Hermione és Freya éppen a teát kortyolgatták, amikor megjelent a konyhaajtóban.

– Bocs lányok! – szólalt meg mély bariton hangon. – Elfelejtettem valamit.

– Micsodát?

– Azért jöttem, hogy megtudjam mi történt a romoknál. És idáig khm… nem jutottunk el.

– Komolyan? – nevetett fel Freya, aztán megköszörülte a torkát. – Nekem nem úgy tűnt, hogy ezért jöttél, Draco.

– Pedig ezért.

– Akkor üljünk le, és beszéljük meg! – sóhajtott fel Hermione.

– Ha elmondod Beau-nak, amit láttál, nem fogok Finn előtt falazni – jegyezte meg Draco csak úgy mellesleg Freyának, majd kifordította a széket és helyet foglalt.

– Nem mondok semmit se Beau-nak, Merlinre – rázta meg a fejét a tintafekete hajú boszorkány. – Mivel kezdjünk, Hermione?

– Kezdjük a támadó rajzával – válaszolt a boszorkány. – Aztán megmutatom Beau-nak mit sikerült összeállítania.

– Jól van – mondta Freya, aztán kinyitotta a vázlatfüzetet.

– Az ott nem Beau volt? – kérdezte Draco a nyakát nyújtogatva. A jutalma olyan szúrós tekintet volt, hogy jobbnak látta nem firtatni.

– Nem ő volt – vágott egy fintort az ír boszorka, majd forgatott párat.

– Visszafordítanád egy kicsit? – kérte Hermione. – Megnézhetem, amin Draco, Keelan és Beau van?

– Persze – mosolyodott el Freya. Az erdőben, képen a három férfi mosolyogva állt egymás mellett, és önfeledten beszélgettek egymással. Draco miközben Beau-t oktatta Keelan vállára tette a kezét.

– Nagyon jó kép lett – szólalt meg meghatódottan a boszorkány.

– Túl nagy a fejem rajta – jegyezte meg Draco.

– Dehogy is – nevetett fel Hermione. – Az egód túl nagy rajta, szerencse, hogy ráfértél a papírra. Nem bánnád, Freya, ha csinálnék róla egy másolatot?

– Nem – rázta meg a fejét az említett, majd átengedte a lehetőséget.

Hermione mosolyogva mondta ki a varázslatot. A pergamenlap megremegett, s egy pillanat leforgása alatt megkettőződött.
– Köszönöm! – mondta hálásan. – Sokat jelent nekem. Ez az első kép róluk…

Nem nézett Draco szemébe.

– Oh, Hermione, ha tudom, akkor szebben kidolgozom.

– Ez így tökéletes.

– Akkor, kérlek, fogadd el az eredetit! – kérte Freya, majd egy nyisszantó bűbájjal kivágta a lapot a vázlatfüzetből, aztán átnyújtotta Hermionénak.

– Köszönöm! Megbocsátotok egy percet? Mindjárt visszajövök.

– Persze – mondta Freya.

Draco aggódva figyelte, ahogy a boszorka távozik a helyiségből, viszont nem bírt tovább ülve maradni, és utána kellett mennie. A dolgozószobában találta meg Hermionét, aki háttal állt neki.

– Minden rendben van?

– Persze – mondta elcsukló hangon Hermione. – Mindjárt megyek. Csak… adj egy percet.

A varázsló nem hagyta magát lerázni. Közelebb ment hozzá, aztán gyengéden a vállára tette a kezét. A boszorka kisöpört egy apró könnycseppet a szeméből.

– Mi a baj?

– Tudod, amikor azt mondtam, hogy nem haragszom az igaz volt – vallotta be Hermione.

– Tudom – válaszolt Draco.

– De az az igazság, hogy fáj is. És most már nem tudok ebben az érzelmi káoszban uralkodni magamon.

– Tudom, és sajnálom! – Gyengéden ölelte magához, oltalmazóan, vigasztalóan, igazán, szeretetből, úgy ahogy már régen nem ölelt meg senkit sem. – Rettenetesen sajnálom! Bár tudnék változtatni rajta.

– A múlton nem, de a jövőn igen – mondta Hermione még mindig könnyes szemmel. Draco megsimogatta az arcát, aztán letörölt egy könnycseppet.

– Igyekezni fogok, megígérem.

– Ennyi nekem elég.

– De menjünk vissza, mert Freya azt fogja hinni, hogy kipróbáljuk az íróasztalt is. Hmm, ez is kényelmesnek tűnik.

– Bolond vagy, Draco!

– Kicsit – mosolyodott el a férfi, majd összefűzte az ujjaikat, aztán elindultak vissza a konyhába.

Freya széles mosollyal nézett feléjük, de nem tett semmilyen megjegyzést.

– Na, akkor térjünk rá végre a támadóra.

– Rendben – bólogatott Freya.

Dracónak és Hermionénak meg kellett állapítaniuk, hogy Freya nemcsak tehetséges művész, de meglepő részletességen rajzolta le a támadót, noha ezzel a képpel nem voltak előbbre. Csak egy halvány arc, két égető tekintet, ami beleveszett a sötétségbe. Sütött róla a gyűlölet, a téboly, mintha az eredendő megtestesült gonoszság elevenedett volna meg a papíron. Freya halkan kezdte el a mondanivalóját, meglepő részletességgel elevenítette fel a támadást, amit Hermione és Draco csendben hallgattak, egészen addig, amíg a lány mesélt nekik.

– Ez egyre kuszább – rázta meg a fejét Draco, majd felállt az asztaltól. – Nem tudom, hogyan fogunk ennek a végére járni.

– Te sehogy – szólalt meg Hermione. – Nem vagy auror.

– Oh, nem kell aurornak lennem, hogy utána nézzek ennek-annak – vigyorgott rá a férfi, majd kacsintott egyet. – Nekem is vannak kapcsolataim.

– Komolyan? – mosolyodott el a boszorkány, majd a füle mögé tűrte a haját.

– Édesek vagytok – törte meg az idillt Freya. – Hermione, megmutatnád azt, amit találtatok?

– Persze. – Azzal kiment a konyhából, majd vissza is tért a szövettel, ami hullámzott a levegőben. – Beau illesztette össze.

Freya a varázsló nevét hallva felkapta a fejét, majd megköszörülte a torkát. Eközben Hermione kiterítette az asztalra az anyagot. A tintafekete hajú boszorka fölé hajolt, majd vizsgálta a rúnákat.

– Ennek semmi értelme – rázta meg a fejét a lány. – Teljesen véletlenszerű, nincs benne rendszer. Nem jelent semmit.

– Lehet, hogy az összeillesztés hibás?

– Még az is lehet. De ez hiányos is itt-ott.

– Kéne valaki, aki nagyon ért ezekhez a sötét dolgokhoz, de diszkrét – szólt Hermione. – A minisztériumból nem kereshetünk meg senkit.

– Én tudok valakit – szólalt meg Draco.

– Kicsodát?

– Skót nagyiját – jelentette ki büszkén.

– Hayden repesni fog a boldogságtól – sóhajtott Freya nehezen. – Imád hazamenni.

– Oh, hát igen – bólogatott Draco.

– Jól sejtem, hogy Skótnak gondjai vannak otthon? – kérdezett rá Hermione.

– Ez egy egész estés beszélgetés lenne – mondta Freya. – Ők sem egyszerűbb esetek Malfoyéknál.

– Tudtok jobbat?

– Nem – válaszolta Draco és Freya egyszerre.

– Akkor ki beszél Skóttal? – tette fel a kérdést Hermione.

– Megoldom – válaszolt a varázsló.


***

Eközben a rezervátumban Keelan mindent beleadott, és úgy érezte kezdett egyre jobban belejönni. Nem volt egyszerű, elfáradt, de jó volt mozogni. Viszont egyetlen egy dolog nem tetszett igazán: a meredek hegyoldal és a magasság. Keelan és Beau a dombtetőn állt. A nap már erősen tűzött, és melegük volt. Mindketten izzadtan és csatakosan néztek lefelé a mélységbe. Az ifjú Granger kissé remegő lábakkal figyelte, ahogy Beau az egyik sziklára kiáll, aztán nagyot nyújtózik, s egyáltalán nem érdekelte az alatta tátongó mélység. Keelan irigyelte a vakmerőségét.

– Nem olyan magas – jegyezte meg vidáman Beau, majd a mélységet vizsgálva megint lenézett. – Mit gondolsz?

– Szerintem kicsit magas – mosolyodott el kényszeredetten a fiú. – Elég magas.

– Szikla sokkal meredekebb és magasabb – mondta Beau, és ásított egyet.

– Tényleg? Ez igazán csodálatos.

– Nem szoktál repülni?

– Az teljesen más – válaszolta a hollóhátas. – Nem ennyire veszélyes.

– Nem veszélyes? – nevetett fel az ausztrál. – Nem repültél még sziklák között, szakadékok fölött. Nagyon össze tudod törni magad, ha nem vigyázol.

Beau elhallgatott egy pillanatra. Borzongás futott végig a gerincén. Emlékezett a féktelen száguldásra, fájdalomra, tompa zsibbadtságra, a félig eszméletlen állapotára. Ugyan Draco mindig Beau-tifulnak csúfolta, de ha tudta volna a mester, hogy nem volt csontja, ami nem törött el… De az egy másik élet volt.

– Inkább olvasni szoktam… – A varázsló ennek hallatára hátravetette a fejét, aztán elnevette magát.

– Oh, akkor ez a nyár nagyon pörgős lesz, a következő meg még pörgősebb. Ne aggódj, tesó, olyan élményekben lesz részed, amiről nem is álmodtál. – A fiatal férfi csillogó szeme semmi jót nem ígért. Keelan nyelt egyet.

– Annyira nem ragaszkodom a pörgéshez. Főleg most. Nagyot lehet innen zuhanni – nézett a mélybe egy kissé borongva Keelan.

– Innen? Nem lehet olyan nagyot – vizsgálgatta a mélységet az ausztál. Mennyire vágyott egy kis repülésre, itt meg is lett volna hozzá a kemény pálya is.

– Ebben nem vagyok olyan biztos.

– Nagyon burokban nevelkedtél, öcsi, de teszek róla, hogy felrázzalak egy kicsit – nevetett fel Beau.

– Biztos, hogy ez jó ötlet?

– Nyugi! Majd elmúlik a tériszonyod, aztán minden jobb lesz – mosolyodott el a varázsló. – Tuti receptem van rá. És még élvezni is fogod.

– Valamiért nem bízom ebben a receptben – nézett rá Keelan egy kicsit gyanakvóan. – Általában ilyesmikbe bele lehet halni.

– Nagy fenét! Viszont apádnak ne mondd meg, mert kitekeri a nyakam, de megmutatom később, hogy mire gondolok.

– Jól van – jegyezte meg cinkos mosollyal.

– Ez a beszéd! Legyél nyuszi. – Az ausztrál már megszabadult a pólójától, összeborzolta hullámos haját, majd újra összekötötte.

– Beau-tiful, modellkedsz még vagy ma folytatod a mászást? – Beau felnézett, majd a szeme elé emelte a kezét.

– Hali, Skót, te már fent vagy? Nem is láttalak, pedig elég nagy vagy.

– Miért vagy ezen meglepve? Jobb formában vagyok, mint te. Nagyon szar időt másztál, haver.

– Csak Keelant nem akartam egyedül hagyni – kiáltott vissza Beau.

– Persze. Dolgozott benned a lustaság – horkantott fel Skót.

– Megyek már. Jössz?

– Aha – mondta Keelan.

– Már nincs sok, aztán megyünk kajálni – bíztatta Beau.

– Szuper.

– Több lelkesedést, ne lássák, hogy félsz, mert akkor szívatni fognak.

– Ezt hallottuk – morogta Finn. – És nem szívtunk senkit, csak téged.

– Édes vagy, Finni.

– Befoghatnád a szádat, és jöhetnél, mert nem akarok itt a napon megrohadni. Morganával van egy kis megbeszélnivalónk. Nem akarok elkésni.

– Vigyázz, Skót, megyek, és jól megölelgetlek! – kiáltott fel Beau, majd a fejére tekerte a pólóját, mint egy turbánt, aztán elindult felfelé. Skót röhögve válaszolt neki, hogy mit csináljon az ölelésével.

***

Draco és Freya együtt indultak el a tábor felé, miután mindketten elköszöntek Hermionétól. A boszorkány meglehetősen szótlanul bandukolt a férfi mellett, akinek szintén nem volt sok mondanivalója, inkább pirulnivalója, de ahogy egy Malfoytól megszokható volt, most is remekül palástolta az érzéseit.

– Kérdezhetek valamit? – törte meg a csendet Freya.

– Igen.

– Te és Hermione?

– Mi van velünk? – kérdezett vissza egykedvűen a varázsló.

– Együtt vagytok, igaz?

A varázsló mélyen felsóhajtott. Még saját magának sem tudta volna megválaszolni ezt a kérdést.
– Nem tudom – rázta meg a fejét. – Ez bonyolult. Még csak most találkoztunk újra.

– Nem tűnt bonyolultnak. Még mindig oda vagy érte.

– Remélem, hogy nem mondod el, amit láttál – fújta ki a levegőt Draco. – A többiektől biztosan megkapnám azt, amit úgyis tudok. De semmi szükségem rá, hogy beleszóljanak.

– Gondolni se akarok rá – rázta ki a hideg Freyát. – Csak gondoltam megkérdezem mi a helyzet. És nem akarok ítélkezni sem, mielőtt még erre gondolnál. Azt szeretném, ha boldog lennél. Ha esélyed van rá, akkor tegyél meg érte mindent.

– Kedves tőled – válaszolt a férfi szűkszavúan.

– Látom, nem akarsz róla beszélni.

– Jól gondolod.

– Vidd el randizni! – mondta a boszorkány vigyorogva, majd a kezét Draco vállára tette.

– Jól van, ez a tervem – sóhajtott fel a varázsló kissé megkönnyebbülten. – De előtte még rengeteg dolgunk van.

– Akad.

– Remélem, hogy nem hagyod el a tábort egyedül, Freya – váltott témát hirtelen a varázsló. – Nem akarok atyáskodni felette, de ez most nagyon fontos. Nem tudjuk mivel állunk szemben. Nem szeretném, ha bajod esne. A bátyád kinyírna, ha tudná.

– Nem fog történni semmi – rázta meg a fejét a boszorkány, majd kisimította a fekete hajtincseit az arcából. – De ki kell derítenem, hogy miért támadtak rám.

– Ezt bízd rám.

– De, azt hiszem, hogy tudok benne segíteni – erősködött a boszorkány. – Azok a rúnák… Bár könnyebben összeállna ez az egész.

– Jó, de ha kérhetem, legyél óvatos. Vidd magaddal azt a kerge ausztrált, ha már annyira szerelmes beléd, hogy majdnem kifolyik a küszöb alatt.

– Nem szerelmes belém – fújt egyet Freya. – Csak ő is olyan… Ez nem szerelem. Kedvel. Én is kedvelem. Áh, mit tudom én mi ez.

– Freya, szerinted rossz a látásom?

– Mert nekem az? Én is látom, hogy te is szerelmes vagy, sőt mit szerelmes, rajongsz Hermionéért. Sosem láttam, hogy másra így néztél volna, pedig évek óta ismerlek. Szóval jobb lenne, ha a saját magánéletedet tennéd rendbe. Csak ne cseszd el, mert vele ez az utolsó esélyed.

– Ilyenkor, de tüskés tudsz lenni. Rég volt már, amikor utánam futottál – nevetett fel a varázsló.

Freya mérgesen nézett Dracóra, de aztán elnevette magát.
– Oh, ne is emlékeztess arra az időszakra – mondta a lány, majd az arca elé emelte a vázlatfüzetét. – Idióta kislány voltam.

– Édes voltál.

– Nem győztél előlem bujkálni – nevetett Freya. – Merlinre, de ciki volt.

– Dehogyis. Hízelgő volt.

– Ugyan már…

– Jesszus, az ott Beau-tiful? – váltott témát Draco. Pont akkor lépett ki az erdőből a kiscsapat. Beau még mindig a fejére tekert pólóban félmeztelenül, hevesen gesztikulálva ment Keelan mellett, aki nevetve hallgatta, amit a varázsló mesélt. Freya, amikor észrevette enyhén elpirult. – Legjobb lesz, ha nem bámulod így. Már ha nem akarod, hogy rád fogjanak valamit…

– Menj a fenébe, Draco! – morogta Freya, majd jelentőségteljesen hozzávágta a vázlatfüzetét a varázslóhoz.

A két csapat találkozott. Beau és Keelan elégedett mosollyal üdvözölték Dracót és Freyát.

– Hogy ment?

– Eszméletlenül jól, mester! Holnap menjünk a Sziklára. – Keelan kissé riadtan nézett új barátjára. – Csak vicceltem.

– Egyébként nem téged kérdeztelek – jegyezte meg Draco –, hanem a fiamat.

– Azt hittem, én is érdekellek – sóhajtott fel Beau. – De nem baj. Itt van, Freya, aki most eljön velem, meghallgatja a történetemet, és megmutatja a rajzait.

– Dehogy mutatom.

– De-de.

– Kizárt.

– Naaaa – nézett rá esdeklőn Beau, miközben a nyakában függő nyakláncot babrálta. Napbarnított mellkasa kissé izzadt volt még, és igyekezett minél közelebb menni Freyához.

– Nem. Hogy nézel ki?

– Így nem vagyok szexi?

– Édes Merlin! – szólalt meg a mester. Draco csak a fejét rázta, majd hagyta, hogy Freya és Beau egymást nyaggassák.

– Minden rendben volt?

– Igen – bólogatott Keelan. – Nagyon állat volt. Kicsit nehéz, de bele fogok jönni.

– Örülök. Ja, majdnem elfelejtettem, ezt anyád küldi. Otthon felejtetted. – Azzal átnyújtott egy hátizsákot.

– Köszönöm!

– Nincs mit. Jöttök ebédelni?

– Még nem lehet. Finn vár minket – mondta Keelan. – Megmutatja a karámok másik részét, aztán trágyahordás előtt mehetünk csak enni.

Beau felnyögött.

– Mester, nem csinálunk valami mást?

– Nem – jelentette ki Draco. – Ma Finn a főnök.

– Ahh… nem fogom kibírni – nyafogta Beau.

– Beau-tiful, ne nyafogj már!

– De Draco mester…

– Elég!

– Esküszöm nem hozok neked több csokibékát a boltból.

hozzászólások: 0