34. fejezet
Szökés

Az éjfélkor Draco a riadó harang hangjára, és a többiek hangos kiáltásaira ébredt. Hirtelen ült fel az ágyban, de elfelejtette, hogy tegnap este nem egyedül feküdt le. Sosem tudta megszokni ezt a hangot, noha már nem egyszer átélt hasonlót. Gyorsan lerúgta magáról a takarót, és elkezdett öltözni. Valami nagy baj történhetett.

A férfi mellett fekvő Hermione, aki eddig aludt, szintén felriadt az álmából. Magára húzta a takarót, amit Draco mindkettőjükről véletlenül lehúzott. Ijedten figyelte a mágust.

– Mi történt? – kérdezte kicsit álomittasan a boszorka.

– Riadó van – válaszolta Draco röviden, majd gyorsan becsatolta az övét, s az inge keresésére indult. – El kell mennem egy kicsit.

– De…

– Szökés lehetett vagy valami hasonló. Nem kell aggódnod. – Oh, hát persze, hogy nem kell aggódni. Hatalmas tíz-húsz-harminc méteres monstrumok taposhatják el a környéket. Tényleg nem volt miért aggódni. Azonban Draco Malfoy kellemes baritonja és eltökélt tekintete még mindig hatott rá egy kicsit. Naivabb énje el is hitte, hogy nem történhet baj.

– Mennyire súlyos a helyzet szerinted? – kérdezte Hermione egy kissé aggódva, aztán felült az ágyban. – Légy szíves ne ködösíts! Még soha nem volt részem ilyenben.

– Mindig súlyos a helyzet – felelte kurtán Draco, majd gyorsan begombolta az inget. – Nem lesz semmi gond!

– Haza kell mennem! – futott át hirtelen Hermione agyán. – Keelan…

– Nem mész sehova! – fordult vissza varázsló az ajtóból. Kénytelen volt a boszorkány lelkére beszélni, aki hajlamos volt olyan képtelen ötletek megvalósítására, amire mások legvadabb álmaikban sem. – Őrültség lenne különben is, ha most indulnál el. Másrészt felesleges, mert a sárkány nem juthat túl messzire, hamar megfogjuk. Oké? Ne csinálj semmit!

– De…

– Maradj itt, jó? – kérte Draco nyomatékosan. Erősen gondolkozott valamilyen bűbájon, amivel Hermione órákig ellesz, amíg vissza nem ér. De nem engedett ilyen kósza kísértésnek. Remélte, hogy az észérvek meggyőzik a boszorkányt. – Neked itt a legbiztonságosabb, Keelannek otthon. A tábort erős bűbájok védik. Nem juthat messzire a sárkány.

– Draco!

– Az erdő veszélyes, nem mehetsz rajta keresztül, most nem. Ha felperzselt mindent a kis aranyos, akkor bizony nem jutsz át az egészen sérülés nélkül. Hidd el nekem, ezer ilyen esetet láttam már! És az egyik ilyenben meg is sérültem tanonc koromban.

– Üljek itt egyedül, ölbe tett kézzel?

– Olvashatsz valamit – vigyorodott el Draco, aztán nyomatékosan megismételte, amit mondott. – Megismétlem. Itt biztonságban vagy. Keelan pedig otthon van biztonságban. Hagyd, hogy végezzem a dolgom!

– Rendben – sóhajtott fel Hermione.

Draco szánt még egy percet arra, hogy Hermionét kioktassa. Felhúzta közben a bakancsát és felvette a bőrkesztyűjét, majd karba tett kézzel nézett a boszorkára.

– Tudod ez most nem az a helyzet, amikor csak úgy megígérsz valamit, aztán nem tartod be.

– Nem vagyok taknyos boszorkány, aki nem tudja magát megvédeni. És őrült sem, akik mindent kockára tesz.

– Tudod, édesem, de elmondom a következő két dolgot: Az egyik, hogy én voltam az a sárkány, aki a múltkor úgymond üldözött. Mondjuk úgy, ha nem én lettem volna, már nem itt beszélgetnénk. A másik meg az, hogy nem tudod mennyire veszélyes a helyzet. Mi lenne, ha most én lennék az, aki elintézi a dolgot, te pedig addig megvárnál?

– Görény vagy, Malfoy!

– De hiányzott ez már – vigyorgott elégedetten Draco. – Lehet mégis meg kellene kötöznöm téged. Viszont nem tudom, hogy magyarázod ki, ha netán valaki meglátogatna vagy menekülni kéne, hogy miért vagy pucéran megkötözve.

– Te mekkora idióta vagy! És nem vagyok pucér.

– Én is szeretlek téged. A másik dolgot meg nagyon könnyen meg tudom oldani. Még nem felejtettem el hogyan kell egy nőt levetkőztetni.

– Gyere vissza egy darabban, hogy én magam átkozhassalak meg! – kérte Hermione egy apró fél mosollyal.

– Mindjárt visszajövök, sietek, ígérem!

– Ajánlom is.

Draco még egy mosolyt villantott rá, aztán közelebb lépett, bezsebelt egy csókot a hullámos hajú boszorkától, a vigyora még ellenállhatatlanabb volt, majd elindult kifelé.

– Draco! – szólt utána a boszorka.

– Igen? – fordult vissza kérdőn.

– Azért vigyázz magadra!

– Úgy lesz.


¬¬¬***

Eközben egy másik faházban. Beau apró mosollyal az arcán, halkan szuszogva, mélyen aludt. Pár órája váltak el egymástól Freyával az ominózus vacsora után, és az aznapi edzés sem volt éppen sétagalopp. Még a takarót sem tudta magára húzni, sőt még a párnát is csak félig tudta a feje alá tenni, mielőtt édesdeden álomba merült.

Kellett egy kis idő mire a riadóra elkezdett reagálni, ám amikor ez megtörtént, úgy pattant fel, mintha megcsípték volna. A varázsló talpra ugrott, majd magára bűvölte a ruháit, ami igazából csak a nadrágot takarta, aztán mezítláb kirohant a faházból. Éppen akkor, amikor kiért éktelen kiáltás hangzott a körtefáról.

– BEAU-TIFUL! – őrjöngött Skót, miközben fejjel lefelé himbálózott a hálóban, amit nem olyán régen, unalomból varázsolt oda. Szeretett csapdákat készíteni, de nem éppen a barátainak. – SZEDJ LE INNÉT!

– Oh, Merlin! – indult el felé Beau. A varázsló még ordított egy sort, de legalább keltául, és így a fiatal ausztrálnak fogalma sem volt, hogy skót barátja milyen sértésekkel illette felmenőit, valamint milyen ötletekkel állt elő, hogy ő, Beau, ne tudjon reprodukálódni. Hayden kapálózása nem kedvezett a kiltnek sem, ami egy az egyben a nyakába csúszott, s azt is megmutatta, amit a varázsló nem igazán szeretett volna.

– Töltsek ki egy kérvényt, Beau?

– Uh, sosem akartam megtudni, hogy mi van a skótok szoknyája alatt – vágott egy fintort a varázsló.

– Kilt, te szerencsétlen, idióta! Ez egy kilt. De most nem érünk rá erre! Oldozz már ki!

Beau gyorsan odarohant a férfihoz, majd elkezdte kibogozni a csomót. Nem volt egyszerű helyzet, s a háló leeresztése sem.

– Varázsló vagy! Használd azt az istenverte pálcádat! Hova tetted az eszed? Riasztást kaptunk! A többiek már elindultak, én meg vesztemre téged akartalak magammal vinni.

– Oké – mondta Beau, majd kimondta a nyisszantó bűbájt, s végre elvágta a kötelet. Skót nyögve landolt a fűben.

– Két perced van, hogy felöltözz! – utasította Skót elfúló hangon, majd gyorsan talpra szökkent, és megköszörülte a torkát. Nem akarta tovább fecsérelni az időt holmi szócséplésre. – Találkozunk az erdő szélén.

– Jól van.

Beau visszarohant a faházába, majd gyorsan magára öltötte a felszerelését: tűzálló bőrnadrág, sárkánybőr bakancs – amit nem igazán kedvelt, de most szüksége volt a plusz védelemre –, póló, néhány bőrből készült védő pánt a karjára. De sajnos a kabátját nem találta, viszont már nem volt idő, hogy felforgassa a szekrényt, még varázslattal sem. Kifelé menet futtában összekötötte a haját, s mielőtt még elrohant volna az erdő felé, összefutott Freyával.

A boszorkány az ő melegítőjében állt kint a kissé hűvös estében, a kinti világítás halvány fényében. A varázslónak még éppen volt ideje megnézni, ahogy a formás combok kivillantak a ruhadarab redői közül. Ugyan ez a ruhadarab nem Freya mérete volt, de nem is álhatott volna senkinek se jobban. Beau révedezve gondolt arra, hogy most a lányon valóban nem lehet túl sok ruhadarab. Álmodozásából a boszorka hangja zökkentette ki.

– Mi történt? Miért riadóztatnak? – kérdezte egy kissé idegesen Freya. A férfinak muszáj volt közelebb mennie. – Mondj már valamit!

– Még nem tudom, most megyek Skóték után. De legjobb lesz, ha visszamész, és nem jössz be az erdőbe! – javasolta Beau. – Itt biztonságban vagy.

A boszorka túl rémült arcot vágott ahhoz, hogy Beau csak úgy otthagyja és tovább menjen, ehelyett vett egy mély levegőt, felment a lépcsőn és biztatóan megfogta a lány kezét. A meleg érintés jól esett a boszorkánynak, megnyugodott tőle.

– Minden rendben lesz. Oké? – mondta a varázsló. – Nem kell aggódnod.

– Igen, tudom, csak… Nem érdekes.

– Próbálj meg visszaaludni! – kérte kedvesen a férfi. Noha a gyengédsége kissé megnyugtatta Freyát, de még mindig benne volt a támadás emléke. Megint érezte, hogy a jeges félelem fojtogatja a torkát.

– Nem hiszem, hogy most menne – válaszolta színtelen hangon a lány, majd lehajtotta a fejét. – Túlságosan is ideges vagyok.

– A tábor védve van. Nem juthat át ide semmi.

– Nem amiatt aggódom.

– Bár maradhatnék, de mennem kell. Skót elevenen megnyúz, ha nem leszek ott. De ígérem, benézek hozzád, ha visszajöttem. Jó lesz így?

– Ígéred?

– Igen – bólintott a varázsló, majd egyszerűen kinyújtotta a másik kezét beletúrt a boszorkány hosszú tintafekete hajzuhatagába, aztán egy édes, apró csókot nyomott az ajkára. Mindketten megborzongtak tőle, és egyiküket sem érdekelte ki látja meg őket. – Francba! Nagyon igyekezni fogok!

– Jó.

Beau rákacsintott, aztán hamarosan eltűnt az alakja a sötétségben. Freya még mindig bizsergő ajkába harapott. Aggódott érte, de nem merte neki ezt megmondani. Miért is? Mert nem volt szokványos a helyzetük. Megegyeztek bizonyos dolgokban… Most már akkora marhaságnak tartotta az egészet. Barátok? Ezt ő sem gondolta komolyan. Ám féltette annyira a szívét, hogy most ne engedje összetörni. Vagy mégis? Vett egy mély levegőt, aztán kifújta. Nagyon remélte, hogy senkinek sem esik baja.

Fázósan húzta össze magán a melegítő felsőt, ami még mindig őrizte a férfi illatát, egy kis varázslat segítségével. Nem is sejtette mennyire elbódította maga a gondolat. A kissé hűvös nyár eleji estén még túlzást volt mezítláb mászkálni, de annyira elvarázsolta az ausztrál, és annyira megrémítette az éjszakai riadó, hogy nem tudott gondolkodni. Jó pár percet várt, amíg úgy döntött visszamegy a faházba.

A tábort elhagyva Beau gyors léptekkel vágott át a füves részen, amivel rengeteg időt megspórolt. Noha nem ez volt a járt út, de őt ez egy cseppet sem érdekelte. Kissé zihálva állt meg a többiek mellett, de legalább felkészült volt.

– Végre itt vagy – korholta Skót és karba tett kézzel, kissé vicsorogva figyelte a férfit. – Kész a smink?

– Most mi van? – kérdezte széttárt karokkal a férfi. – Nem találtam a kabátomat.

– És inkább égjen le az egész erdő, mert nem találod? – ciccentett fel a másik megvetően. – Még szerencse, hogy nem csak te dolgozol itt, a többiek már elindultak oltani a tüzet.

– Bocsánat, de itt vagyok már és mehetünk.

– Merlinnek hála! – emelte az égre a tekintetét Skót, majd keltául káromkodni kezdett. Beau mélyen felsóhajtott.

– Mit kerestél Freyánál? – vágott közbe Finn, aki eddig patrónusokat küldött ki az erdei ösvényekre. – Pont láttalak, amikor kirohantam ide.

A fiatal mágus megmerevedett, de gyorsan válaszolt, ahogy mindig, ha sarokba szorították valamivel.

– Megláttam, hogy kint áll – kezdte Beau. – Kissé ijedtnek látszott. Gondoltam szólok neki mi a helyzet, hogy ne aggódjon. Ez csak nem bűn?

– Köszönöm! Jó barát vagy! – veregette meg hálásan a férfi vállát, majd elindult az erdőbe, mielőtt Skót és Beau követte volna. A skót mágus a nagy lapát tenyerét az ausztrál varázslóéra téve megállította.

– Szóval Freyával smároltál megint? Ha ezt Finn megtudja, nem fogja ennyire barátian megveregetni a válladat.

– Csak egy csók volt, de igazat mondtam Finn-nek. – Beau révedezve gondolt a csókra, amitől még mindig remegett a lelke. – Te otthagytad volna…

– Idióta! – mondta Hayden, majd már repült is a tasli. Aztán mindketten elindultak Finn után az erdőbe.

– A mester ezt nem engedte meg – dörzsölgette fájósan a fejét a varázsló.

– Ezt ő küldi, öcsi – nevetett a Skót.

– Szóval már te ilyeneket is vállalsz? – kérdezte vigyorogva Beau. – Nevelés rendelésre? Vagy nevezzem inkább verésnek?

– Igyekezz már, Kenguru! Nincs több időnk a csevegésre.

– Elárulod, hogy mégis mi történt?

– Nézz csak oda!

– Oh, basszus! Ez nagyon komoly. – Egy sebesült magyar mennydörgő láng fújása az éjszakában semmihez sem volt hasonló. Mindkét férfi hangosan elkáromkodta magát, majd igyekeztek Finnt megtalálni, amit nehezített a sűrű füst. – Draco tudja, hogy mi van itt?

– Szerintem előbb tudta, mint te – morogta Hayden. – Micsoda egy kicseszett éjszaka…

– Kötve hiszem, hogy tudott róla – mosolygott mindentudóan Beau. – Láttam hozzá Hermionét bemenni néhány órája.

– Megérdemelnéd az újabb taslit – csóválta meg a fejét a varázsló, majd igyekezett védeni magukat. – Mit kell neked mindenki után leskelődni?

– Mert ti nem csináljátok?

– Rád figyelni kell, nehogy marhaságot csinálj – válaszolta nagyon egyszerűen Skót.

– Én soha… Uhh a francba! – Hajolt el gyorsan egy lángcsóva elől. – Ez közel volt.

– Vigyázz, Merlin szerelmére! – mennydörögte Skót, majd berángatta magával egy nagy szikla mögé. – Sokat beszélsz!

– Ohh, tudom.

– Ha meg akarsz sülni, akkor tessék csak.

– Nincs túl közel ez a sárkány hozzánk? – kérdezte gyanakodva Beau.

– Miket nem mondasz… Hol a francban van, Finn?

– Nem tudom, de azt hiszem, pucolnunk kell innen. – Ahogy ezt kimondta döngő léptek hangzottak fel mögöttük, majd panaszos óbégatás törte meg a csendet. Fák, a cserjék, bokrok nagyon gyorsan megadták magukat a magas monstrumnak.

– Meg ne mozdulj! – sziszegte Skót, majd kivont pálcával kinézett a szikla felett. – Basszus, így nem tudom eltalálni.

– Megpróbáljam én?

– Nem!

De Beau nem hallgatott rá, felkapaszkodott a sziklára. Eközben szárnycsapások erős légáramlata kavarta fel körülöttük a levegőt, a hamut, a port. A férfi szeme tele ment mindennel, s csak hunyorogva látta a két sárkányt. Nem gondolkodott, csak kimondta az átkot, Skót még idejében lökte félre a kezét, s a varázslat egy nagyobb fának csapódott. Hátborzongató reccsenéssel gyökerestől dőlt ki.

– Nem hallasz? Tele ment a füled hamuval? – hörögte Skót mérgesen. – Majdnem elkábítottad Dracót.

– De azt mondtad…

– Nemet mondtam.

– De…

– Gyere! – ragadta meg a pólóját a dühös férfi, majd odébb vonszolta. – Maradj nyugton!

– Oké – jelentette ki durcásan az ausztrál.

Miután elhagyták a veszély zónát egyből szembetalálkoztak a szörnyen kormos társukkal, aki igencsak felpaprikázott hangulatban volt.

– Ti meg hol a francba voltatok? – ripakodott rájuk Finn iszonyatosan dühösen. Még jó, hogy dühös volt, mert még kellett viselnie a kötést és még nem gyógyult be a seb a fenekén. Erre a két marha még meg is szabadul tőle és magán akcióba kezdett. Finn nem örült. – Én megyek előre, beszélek és beszélek, erre kiderült, hogy csak magamnak. Körülnéztem ti meg sehol se vagytok… Mondom ez szép!

– Itt vagyunk, nem? – morogta Skót. – Higgadj le! Különben se kérte senki, hogy rohanj előre.

– Nem rohantam! – vágott vissza az ír varázsló méltatlankodva. – Még mindig szörnyen fáj a… sebhelyem. Nem tudok csak úgy ficánkolni.

– Dehogynem. Úgy megyünk össze-vissza, mint az amatőr bólintérok…

– Nem itt kellene lennetek! Most két perce találkoztam Dracóval. Nem a sárkányt kell leterítenetek, ti idióták, hanem el kell szeparálnunk a többiektől. Oké?

– Ezt mondhattad volna korábban is – tett szemrehányást Hayden. – Ti csak úgy eldöntötök valamit kettesben nélkülünk?

– Mondtam a magamét, de ti nem voltatok sehol… Mit gondoltatok, hogy üvöltve rohangálok utánatok? Melyikőtök tette tönkre a tűznyelő tölgyfámat?

– Én voltam – jelentkezett Beau feltartott pálcával.

– Gratulálok! Mindkettőtök szerencsétlen…

– Mi lenne, ha pihentetnéd a szád, aztán elkezdenénk dolgozni? – harsogta túl Finnt Skót, majd elkezdett varázsolni.

Csendben dolgoztak, de egyre nagyobb kezdett lenni a forróság, ahogy a kört bezárták a sárkány és Draco körül. Izzott, vibrált a melegtől minden. A pernye, hamu és korom borították a környéket. Néhol vörös szemekként izzó zsarátnokok figyeltek a szénné égett fák maradványaiból, lapulva várták, hogy aztán újra lángra lobbanhassanak ismét, és elemésszenek mindent.

– Rohadék! – lihegte Finn, miközben felmérte a károkat. – Egész hetünk rá fog menni, hogy ez rendben legyen…

Hirtelen valami mozgolódás szakította félbe az ír varázsló monológját, majd egy hangos reccsenés, és őrjítő üvöltés. A három varázsló hanyatt homlok rohant keresztül az erdőn. Pont az utolsó pillanatban ugrottak be a sziklafal mögé, mielőtt a lángok elérték volna őket.

– Mi a franc? – lihegte Beau kicsit meglepetten. – Mármint tudom, hogy sárkány, de na… ilyen még nem volt.

– Sebesült – magyarázta Finn. – De már nagyon kíváncsi lennék, hogy miért. Dracót látod?

– Nem.

– Oh, a mágia isteneire…

– Beau, figyelj! A szürke szemű Draco…

– Jaj, hagyj már! Eltévesztettem. De most nem fogom. – Azzal Beau macska ügyességgel mászott ki a sziklák közül, majd a következő pillanatban már ott sem volt. Skót és Finn egy pillanat múlva meglepetten nézett össze. Hayden idegesen megvakarta a fejét.

– Te, ez az idióta azt hiszi, hogy egyedül képes elkábítani egy magyar mennydörgőt? – kérdezte Finn egy fintorral. – Elment az esze?

– Hadd csinálja! – legyintett Skót fáradtan. – Majd egy életre megtanulja, hogy nem kell mindig pofázni.

– Megőrültél? A mennydörgő a legveszélyesebb sárkány a világon, mi meg tálcán kínáljuk fel neki Beau-t?

– Jó, menjünk utána.

Ekkor hangos kiáltás hangzott fel az erdőben, velőtrázó öblös káromkodással körítve. Skót hangosan elkáromkodta magát.

– Picsába, Beau-tiful! – Finn-nel együtt gyorsan kimásztak a sziklák mögül, aztán a hang irányába rohantak. Mindkettőjüket elvakították a varázslatok fényei. A föld is beleremegett, amikor a vad sárkány kábultan az oldalára dőlt. Mire Finn és Skót odaértek, Beau zihálva, a pálcát szorongatva és mosolyogva fogadta őket.

– Jól vagy? – kérdezte Skót.

– Kicsit megkarcolt – vonta meg a vállát a varázsló, majd megnézte a cafatokban lógó felsőjét, majd a sebet, amit a sárkány ejtett. Mikor meglátta a saját vérét, kissé szédülni kezdett, és érezte, hogy a lába nem bírja sokáig.

– Te szerencsétlen! – morogta Hayden, majd elővett egy tiszta kendőt, összehajtotta, majd odaadta Beau-nak, hogy szorítsa a sebre. Finn egy kis vízzel kínálta meg a sebesültet. Az ausztrál varázslónak jól esett a gondoskodás, bár most annyira szívesen leült volna egy pillanatra. – Megérdemelnéd, hogy megrázzalak!

– Hagyd már, Skót! – intette le Finn. – Leterített egyedül egy sárkányt és nem Dracót. Nagyon megsérültél?

– Minden rendben – válaszolt Beau, majd diadalmas vigyort villantott. – Sima ügy volt.

– Jól van, nagymenő, de most menj vissza a táborba. A sárkánnyal mi elbánunk. Draco felküldte a jelzőfényeket és hamarosan jön – mondta Finn. – Freyához menj, ő majd segít!

– Oké, megyek – bólogatott Beau.

– Na, most először nem vitatkozol – nevetett fel Skót. – El ne tévedj, Kenguru!

– De humoros vagy.

– Gyerünk, Skót! Mi meg lássuk el a sárkányt – közölte Finn.

– Bassza meg ez nagyon nagy seb.

Beau eközben hosszú léptekkel indult el az ösvényen. Mikor már a többiek hallótávolságon kívül voltak, zihálva nekidőlt egy nagyobb fának. Eltorzult az arca és legszívesebben felkiáltott volna, de folyamatosan nyugtatta magát, hogy ne tegye meg. Az orrában még mindig érezte a sárkány undorító vérszagát, ha lecsukta a szemét, akkor látta a csattogó állkapcsot, majd az izzó borostyán sárga szempárt. Vad, izzó gyűlöletet látott bennük, ami csak táplálta az állat fékezhetetlen ösztönét. A kábító átkokat úgy lőtte ki, mintha zsigerből jött volna. Kellett pár perc, mire normálisan tudott lélegezni.

Hallotta a megmaradt lombok zizegését, a levegő még kissé tele volt hamuval és pernyével, az égett növényzet fojtós szagával. A férfi egy pillanatra hátrahajtotta a fejét, majd felnyögött. Szörnyen fájt a seb, ami a hasán húzódott, és mire rászorította a kendőt, amit Skóttól kapott. Mélyen felsóhajtott. A sárkány rettenetes pusztítást végzett. A pálcája halvány fényében már látta a zöld foltokat, a növényzet elkezdett gyógyulni, gyorsan kiheveri ezt az erdő – gondolta kis megnyugvással. A mágiával átitatott környék öngyógyítása már elkezdődött.

Mikor kissé megnyugodott ellökte magát a fától, aztán elindult az ösvényen. Egész úton küzdött magával, a remegő lábával, de mire kiért az erdőből és meglátta a tábor fényeit már jól volt. Ennyire még nem könnyebbült meg. Nem volt életveszélyes a sérülése, de pont annyira kellemetlen, hogy segítséget kelljen kérnie. Megdobbant a szíve, amikor meglátta Freyát. A lány éppen háttal állt neki, tintafekete haját fújta a szél. Beau elmosolyodott. A boszorkány megfordult, majd elsápadva nézett a férfira. Gyorsan lesietett a lépcsőn, majd megfogta Beau karját.

– Mi történt veled? – kérdezte aggódva Freya. – A többiek? Jól vagy?

– Minden rendben – válaszolta Beau, majd kisimított egy elszabadult tincset az arcából, amitől elkent egy hosszú koromcsíkot. Így még viharvertebbnek nézett ki, de a lehető legtürelmesebben válaszolta meg Freya kérdéseit. – A többiek még az erdőben vannak, mindenki jól van. Egy sebesült mennydörgő okozta a galibát. Nem kell aggódnod, már nincs semmi baj.

– De veled mi van? Oh, Merlin, hiszen te vérzel! – kapta a szája elé a kezét a boszorkány. Túlságosan is felkavarta a látvány, ahogy a vérfoltok pettyezték az ideiglenes megoldást, ami nem tűnt a legbiztosabbnak.

– Éppen hogy – vonta meg a vállát a varázsló, de az ideiglenes kötést ideje lett volna lecserélni. – Nem érdekes.

– Gyere és ülj le, de azonnal! – adta ki a parancsot a boszorka. – Ezt minél előbb el kell látni.

– Jól van. – Beau birkaként követte a boszorkányt a faházába. Bent melegebb volt és ez jól esett a varázslónak. – Megmosom az arcom, ha nem bánod.

– Nem, persze, hogy nem.

– Mindenem tiszta korom – mormolta kissé mérgesen a varázsló. – Alig jön le.

– Vedd le a pólódat! – utasította Freya, majd némi fertőtlenítő kíséretével a férfi után ment. – Annak úgyis már vége.

– Ahogy szeretnéd. Leveszek mindent, ha azt akarod.

– Miért vigyorogsz? Ez nem olyan veszélytelen helyzet. – Beau eközben lekínlódta magáról a pólót, aztán félre dobta. – Uhh, ez elég ronda, nem fáj?

– Ha rád nézek, akkor semmi sem fáj.

– Bolond vagy! – csóválta meg a fejét Freya, majd gyorsan még több fényt varázsolt a sérülésre.

– De menjünk ki a nappaliba, ott jobbak a fények, mint itt a konyhában.

– Merlin ereje, ez nem egyszerű sérülés! Tedd vissza azt a vackot rá, amíg keresek valamit!

Freya gyorsan kezet mosott, aztán kinyitotta az elsősegély ládát, majd kötszert vett elő, s kicserélte a kötést. Mikor rányomta a sebre, Beau fojtott hangon felnyögött.

– Ez egy kicsit fájt.

– Ne haragudj! – mondta bűnbánóan a boszorkány. – Nem vagyok sérült varázslók ellátására szakosodva. Sőt egyáltalán nem értek az ilyesmihez.

– Semmiség amúgy, majd reggelre elmúlik. Már volt ilyen sérülésem, és hamar felépültem belőle. Ami azt illeti rosszabb is volt.

– Egy frászt! El kellene vinnem téged gyógyítóhoz – csattant fel Freya.

– Egy frászt! Finn azt mondta, hogy meggyógyítasz – kontrázott rá Beau. – Várom a gyógyítást.

– Miről beszélsz? Talán pár horzsoláshoz, egyéb kisebb, vágott sebhez volt szerencsém eddigi életemben, de ilyet még sosem láttam el – mondta a boszorka egy kicsit hisztérikusan. Beau megfogta a kezét, és maga felé fordította. – Nem értem, hogy a bátyám miért beszél ennyi marhaságot.

– Csak ki kell tisztítani és bekötni – szólalt meg Beau. – Semmi mást nem kell csinálnod. Én magam is megcsinálnám, csak baromi ügyetlen vagyok.

– Szerintem össze is kell forrasztani, mert elég mély. Hogy a fenébe csináltad ezt? – kérdezte Freya, majd az ajkába harapott.

– Volt egy kis afférom a sárkánnyal. Előfordul. Ez olyan ölelkezős jelenet lett volna, csak a sárkányok olyan mogorvák.

– Oh, persze, és a sárkány olyan veszélytelen állat… Nem is terjeszt betegségeket, nem is mérgező a harapása.

– De hát nem harapott meg, hanem megkarmolt, ha már a történet hitelességét nézzük – sóhajtott fel a varázsló. – Kicsit közelebb mentem hozzá, mint kellett volna. Éppen, hogy csak áttörte a pajzsbűbájomat.

– Mindjárt jobb a helyzet.

– Össze tudod forrasztani? – kérdezte nyugodtan Beau. – Én nem tudom megcsinálni. Momentán fura helyzetben vagyok, és a pálcámat se tudom odairányítani. Különben is, amilyen szerencsém van véletlenül az egyik vesémet is kioperálnám.

– Komolyan kérdezed, hogy össze tudom-e forrasztani?

– Halálosan.

– Túl nagy ez a seb. Ráadásul megmaradhat a helye is.

– Az nem érdekel. Kérlek, tisztítsd ki, és forraszd be! – rimánkodott Beau. – Légy jó hozzám! Nem szeretnék elmenni a városba a gyógyítóhoz. Messze van, és így nem hoppanálok. Még a végén rosszabb lesz.

– Kitisztítom, bekötöm, aztán valamelyik haverod beforrasztja. Mondjuk Finn vagy Skót, de megkérhetjük Dracót is.

– Hmmm Skótnak a lábán van forradás, Dracónak a kezén, Finnek a vállán és a fenekén, szerinted őket kellene megkérnem? Inkább akkor te csinálj valamit a bőrömre, szép emlék lesz. Választhatsz mintát is.

– Idióta!

– Lehet, de attól még így akarom – ragaszkodott hozzá Beau. – Kérlek, Freya, el fogok vérezni, ha tovább várunk. Bízom benned!

– Legyen, de nekem nem fogsz panaszkodni! – figyelmeztette a boszorkány.

– Ha nem vérzek el, akkor biztos nem.

– Hagyd már abba a poénkodást!

– Jó, jó rendben.

Freya az ajkába harapott, aztán elkezdett fertőtlenítő után kutatni. Elfordult, hogy Beau ne lássa mennyire ideges a művelet miatt. Mikor kimondta a varázsigét már akkor tudta, hogy hibát követett el. A vérzés megszűnt, a seb összeforrt, a fájdalom megszűnt, de a karmok nyoma megmaradt, tisztán, fényesen és vörösen.

– Köszönöm! – rebegte hálásan Beau.

– Többet soha ne kérj ilyesmire! – közölte vele tagoltan Freya, majd elfordult tőle. Az elfojtott indulatok könnyeket csaltak a szemébe. Nem is beszélve a mostanában felgyülemlő feszültségről, ami most egyszerre robbant ki belőle. Átadta magát a szívet tépő, keserves zokogásnak. Hirtelen Beau karjait érezte maga körül, majd a varázsló hátulról magához ölelte. Freya érezte, hogy nem bírja tovább, megfordult és a férfi vállára hajtotta a fejét, aztán úgy zokogott tovább.

– Nincs semmi baj! – mondta Beau halkan. – Minden rendben van.

– Dehogy van rendben… Semmi sincs rendben. – Freyát már nem érdekelte, hogy a varázsló sírni látja, sőt már el sem akarta takarni a könnyeit. A sós könnycseppek végigfolytak a kidolgozott háton.

– Most mentetted meg az életemet – simogatta meg a fejét a varázsló, majd végig a haját. – Nem lehetek eléggé hálás neked.

– És csináltam neked egy halom sebhelyet a hasadra. Micsoda nagy eredmény.

– Nekem tetszik.

– Mert hülye vagy azért.

– Lehet, de akkor sem kell emiatt kiborulnod. Jól vagyok.

– Tudom, csak…

Mielőtt befejezte volna a mondatot. Finn, Draco és Skót rontottak be Freya faházába. A három muskétás elképedve figyelték az eseményeket.

– Mi történt? – kérdezte Finn. – Freya miért sír?

Beau az ír varázsló felé fordult. Még mindig a karjai között tartotta a síró boszorkányt. Elég furcsán nézhettek ki. Freyán csak egy melegítő felső volt, Beau félig meztelen, körülöttük megszaggatott ruhák, véres anyagdarabok.

– Hogy miért sír? – kérdezte az ausztrál férfi vádlón. – Szerinted?

– Tippem sincs.

– Kiborult, ha nem látnád – magyarázta Beau. – Kicsit sok volt a vér. Mármint az én vérem, ha ez nem lenne világos.

– Miről beszélsz? Hiszen alig karcolt meg a mennydörgő – vonta meg a vállát Finn.

– Látod ezt a sok-sok véres gézdarabot? – morogta a varázsló. – Ez mind az enyém. Majdnem összeesetem idefelé jövet. Freyának kellett ide behoznia.

Azt persze nem említette Finn-nek, hogy a lány önként jött ki elé és segített neki bejönni. Ő persze bírta volna, de élvezte a gyengéd kezek érintését.

– Nem tudtam…

– Persze, hogy nem! Egyáltalán nem is figyelsz – csattant fel Beau. – Nem tudod a saját húgodról, hogy iszonyodik a vértől? Ráadásul itt volt teljesen egyedül. Mégis milyen lehetett neki?

– Hát eddig nem mutatta jelét, hogy vériszonya lenne. A családunkban nem volt ilyen sohasem.

– Mert a genetika mindent megmagyaráz, ugye? Azt is, hogy nem ismered a saját húgodat? Szegényem egész eddig nem aludt. Aggódott értünk, várt minket. Erre visszajöttem sebesülten. Ráadásul mondhattad volna az ördögbe is, hogy Freya nem vett részt az elsősegély tanfolyamunkon.

– Hát őőő…

– Nem gondolkodsz? – emelte fel a hangját Beau. – Ráhoztam a frászt, ráadásul megkértem egy elég bonyolult varázslatra. Képzelheted. Persze, hogy kiborult szegénykém!

– Jaj, ne haragudjatok! – szólalt meg bűnbánóan Finn. – Tényleg, Freya, sajnálom!

A boszorkány még mindig pityergett, de még mindig kapaszkodott Beau-ba, mintha az élete múlna rajta. Nem akart senkivel sem beszélni, sem magyarázkodni. Így az ausztrál varázsló volt az egyetlen biztos pont ebben a helyzetben. Skót és Draco eközben szótlanul figyelték a jelenetet. Jól is tették így.

– Legjobb lesz, ha elmentek – szólalt meg Beau nyugodt hangon. – Majd én elintézek mindent.

– Rendben – mondta síri hangon Finn. – Gyertek fiúk!

Mindhárman elindultak az ajtó felé, amikor Draco megtorpant, és visszafordult, a többiek elhagyták a helyszínt.

– Minden rendben van? – kérdezte a férfi.

– Persze – mondta Beau, és bólintott. – Már nem vérzek. Sebhely marad, de az nagyon vagány.

– Idióta! Milyen jelenetet játszottál Finn előtt?

– Az igazat mondtam – válaszolt a férfi határozottan. – Nem kell mindig kamuznom.

– Feltúrbózva mi? – húzta el a száját Draco.

– Kettesben hagynál minket? Szörnyen zavarsz, mester. Nem lesz semmi gond. – Draco csak bólintott.

– Még egy dolog.

– Igen, mester?

– Nagy voltál, kölyök.

– Jó tanárom van – kacsintott Beau, aztán elvigyorodott. Draco felhorkantott, majd ő is távozott a színről. Érezte, hogy Freya mély levegőt vesz, és felsóhajt a karjaiban. Eddig szorosan csukva tartotta a szemét.

– Nagyon megijedtem – vallotta be a boszorkány. – És egy ideje már nagyon érett ez az összeomlás.

– Itt vagyok, és nincs semmi baj.

Freya kinyitotta a szemét, aztán megérintette Beau hasát. Az ujjai kitapintották a friss sebhelyeket.

– Hogy néz ki a hasad? – mondta elcsukló sírós hangon a lány. – Egy életre elcsúfítottalak.

– Legalább, akkor nem hívnak majd Beau-tifulnak – vonta meg a vállát a varázsló. – Jaj, ne sírj már! Nem kell minden sebhelyet eltűntetni.

– Csapnivaló boszorkány vagyok.

– Ne mondj ilyet! Sose láttam még olyat, aki meg tudta volna mozdítani a földet – simogatta még mindig a boszorkány hátát Beau. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felkapta, s a hálószoba felé vitte.

– Ne vigyél be oda!

– Ne butáskodj már!

– Kérlek, Beau, ne…

Persze, ahogy megszokhatta, a varázsló nem fogadott szót. Felkapcsolta a villanyt, de amit látott attól földbe gyökerezett a lába.

– Jézus, Merlin! Ez micsoda?

– Nem akartam, hogy lásd – szipogta Freya, majd megint kitört belőle a sírás.

Beau percekig állt az ajtóban, mire meg tudott mozdulni. Mégis mi a fene járhatott Freya fejében, amikor ezt csinálta? A falakon, a szekrényeken, az ablakon, mindenütt ott volt, bámult rájuk, s túlságosan élethű volt, hogy szinte lecsúszott a lapokról. A sötét alak, akinek a képe ugyanúgy Beau emlékezetébe vésődött, ahogy Freyának is, ott lógott az egész szobában, sötét szénrajzok formájában. Persze ezt kiegészítették a rúnák, jegyzetek, és még rengeteg más is, de a látvány borzalmas volt.

A férfi még életében nem döbbent meg így, és nem tudta mi legyen. A rajzok annak ellenére, hogy nem voltak megbűvölve mozogni látszottak. Mindenhol kavargott a sötétség, a fertő, amit a sötét alak képviselt. Nem talált magyarázatot. Egyetlen egy dolog fogalmazódott meg benne: el kell tűntetnie ezeket. A harag fellángolt benne, s legszívesebben mindent elégetett volna, de nem tehette. Túlságosan is uralkodnia kellett magán. Fiatalabb, vadabb énje, tombolt belül, üvöltve követelte Beau-tól, hogy hallgasson rá, és menjen a sötét alak után.

Egyetlen egy dolog volt, amiért meg tudta őrizni a józanságát. Az pedig Freya szipogása volt. A boszorkány még mindig hozzásimult, érezte a szaggatott lélegzetvételét. Beau üvöltött volna, de meggyőzte magát, hogy most nem vesztheti el a fejét.

– Jó, megmondom mi lesz. Te most behunyod a szemed, amíg én eltűntetem, ezeket a vackokat. – A hangja a szokásos meleg baritontól eltérően, egészen más volt. A lány érezte, ahogy a férfi minden izma egyszerre feszül meg.

– Jó – bólogatott Freya beleegyezően. Tudta, hogy Beau igazán dühös, és ehhez ki sem kellett nyitnia a szemét, hogy lássa. Az egyik titka kiderült, a démonjai elszabadultak a szobában. Egyszer sem mondta el neki, sőt senkinek, hogy mennyire megijedt, mennyire fél. Sok időt töltött azzal, hogy magyarázatot találjon arra, amire nem volt.

– Most leteszlek az ágyra, s amíg nem szólok, addig nem nyithatod ki a szemed. – A boszorkány csak Beau hangjára figyelt, ami kezdett egy kicsit megenyhülni. Bár tudta volna, hogy mire gondol most, bár biztos lett volna benne, hogy nem veti meg őt ezért az oktalanságért. Nem akart ő mást, mint válaszokat. Erre az egész faházat átváltoztatta valami őrült nő kusza, horrorisztikus fantáziája világába, ami kezdte teljesen megfojtani.

– Rendben van – rebegte elhalóan a lány, még mindig szipogott, de ha akart volna sem tudott volna ellenkezni. A dühe ellenére a férfi végtelenül gyengéd volt hozzá. A sérülése ellenére is végig tartotta, s amikor lefektette az ágyra, akkor is finoman tette. A boszorkány összehúzta magát, úgy, hogy még a kapucnit is a fejébe húzta, mintha valóban el tudna így bújni és nem látná senki.

– Gyors leszek – ígérte a férfi. Előbányászta a varázspálcáját, aztán igézeteket mondott. A szobában varázslat szele támadt fel, majd összegyűjtötte az összes papírlapot, amit Freya korábban kiakasztott, aztán szép egymásutánban egy kupacba tornyozta fel az íróasztalon. Mikor végzett, úgy érezte, hogy még a szoba is velük együtt lélegzik fel.

– Hol van a vázlatfüzeted? – kérdezte még mindig azon a határozott a varázsló, komoly, dühös hangján, ami még csak nem is hasonlított Beau-éra.

– Az ágy alatt.

– Rendben – mondta a varázsló. Egy apró nyögéssel lehajolt, s némi tapogatózás után megtalálta vázlatfüzetet. Csak nagyjából lapozta át az oldalakat. Az áhított füzet most valami sötét és bűnös dolgot rejtett, így minden mást elhomályosított. A lapok pörögtek, egészen addig, amíg meg nem találta a gyűlöletes rajzok másait. Freya befogta a fülét, hogy ne hallja a lapok kíméletlen szakadását. Mindegyiket kitépte a sötét árnyról, aztán becsukta a füzetet és visszatette a helyére.

Beau lassan mozdult meg. Most érezte igazán a fájdalmat, amit eddig eltompítottak az érzései, nem is beszélve a szívét szorongató keserűségről. Olyasmit talált, amire életében nem számított és most először rettegett ettől. A törékeny, parányira összegömbölyödött boszorkány némán segítségért kiáltott, s ő csak most vette észre. El akarta rejteni előle ezt az oldalát, de még időben észrevette. Áthaladt a szobán, majd lefeküdt az ágyra Freya mellé. Kezét a boszorkány hátára tette, aki megrázkódott az érintésétől, majd újra sírni kezdett.

– Most már minden rendben lesz – mondta a férfi rekedt hangon. – Kinyithatod a szemed.

– Még nem akarom.

– Jól van. Idejössz hozzám? – kérdezte gyengéden Beau. – Átölellek egy kicsit.

– Akkor megint sírni fogok.

– Nem baj.

– Jól van. Leoltanád a villanyt?

– Persze – bólogatott a varázsló, s teljesítette a kérését. Freya közelebb csúszott hozzá, aztán belesimult az ölelésébe. Beau egy apró puszit nyomott a feje búbjára. – Miért kínoztad így magad?

– Válaszokat akartam.

– Úgy, hogy közben rémálmokat csinálsz saját magadnak? – kérdezte halkan Beau – Ez így nem megy.

– Nagyon félek tőle – suttogta Freya úgy, hogy csak Beau hallja.

– Miért nem mondtad el? – simogatta meg a nő arcát gyengéden. – Beszélhettünk volna róla.

– Nem akartam – rázta meg a fejét a lány. – Nem akartam róla beszélni.

– Semmi baj. De ezt nem csinálhatod tovább.

– Tudom – bólogatott a boszorka, majd a kezét a férfi mellkasára tette. Beau egy kicsit összerezzent. – Jaj, ne haragudj!

– Ne menj sehova! Maradj így!

– Sajnálom ezt az egészet – mondta a boszorkány síri hangon.

– Most már ne kínozd magad! – folytatta a varázsló. – Megígérem, hogy találunk erre megoldást, és válaszokat a kérdéseidre. Addig nem hagyjuk abba, amíg meg nem tudunk mindent. Jó?

– Igen.

– De meg kell ígérned nekem, hogy nem keresed, nem kutatsz utána, és többet nem mész el a romokhoz egyedül.

– Megígérem.

– Rendben van – bólogatott Beau. – Én pedig jó barátod leszek, és vigyázni fogok rád! Bár nem maradhatok sokáig, mert a bátyád a beszélgetésünk ellenére kitekerné a nyakam, ha az ágyadban talál. Az összes rajzot magammal fogom vinni.

– Jól van – mondta Freya.

– Megvárom, amíg elalszol.

– Ühüm – mormolta a boszorkány. Beau még mondott pár dolgot Freyának, de azt a boszorkány már nem hallotta. Az álom könnyedén ragadta magával. Meleg, biztonságos ölelésben álmodott békésen. S reggel, amikor egyedül felébredt egyetlen egy dolog volt, ami hiányzott, és az a szíve volt.

hozzászólások: 0