Fejezetek
4. fejezet
4. fejezet
Új lakók
Késő délután Hermione letelepedett a kandalló elé, majd egy bögre teával a kezében hop-por hívást kezdeményezett. Amíg vár körbenézett a nappaliban, ahol minden otthonos volt, de mégis idegen. Letette a padlóra a bögrét, és fázósan dörzsölte meg a karjait. Valami nagyon is hiányzott innen, mielőtt azonban ezen jobban elgondolkodott volna a kandallóban lobogó tűz fellobbant. Nem kellett sokáig várnia, amíg a láng színe megváltozott, és Harry Potter hangja szólalt meg.
– Szia, Hermione!
– Szia! Jókor hívtalak? – kérdezte a boszorkány.
– Persze, nemrég értem haza. Baromi sok ügy volt ma, de mindegyik pitiáner és ááhh… Egy háztartási baleset, egy nő véletlenül megcsúszott, és hippogriffé változtatta az ebédlőasztalt. Egy férfi Westminster negyedben vétlenül eltűntette a csatornafedelet és belezuhant egy régi metróalagútba, ahol megtámadták a rőtpatkányok. A többivel nem untatlak. Szóval semmi különleges. Mi újság? Minden rendben? Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni a költözésben. Tudod, hiányzik egy nagyon jó kolléga.
– Igen, köszönöm, minden rendben. – Hermione felsóhajtott. – És azt hiszem, hogy ezeket az ügyeket nélkülem is remekül meg tudjátok oldani.
– Azok nem, amikről nem beszélhetek – nevetett fel Harry kissé fáradtan. – És milyen Wall?
– Egészen kellemes, de eddig még nem sokat láttam belőle. Próbálom feldolgozni, hogy iszonyatosan messze költöztem Londonból, és igyekszem felkészülni arra, hogy a fiam ezt nemsokára megtudja. Nem tudom, hogy tudok-e egyáltalán így aludni.
– Mondtam, hogy felkészíthetted volna – jegyezte meg Harry. – Keelan nem kisgyerek.
– De az én fiam – szólalt meg Hermione határozottan. – Szerettem volna, ha jól érzi magát a szüleimnél, és nem aggódik értem. Annyira sokat tanul, és mindent olyan véresen komolyan vesz. Ez pedig…
– Hermione…
– Nem akarom azt neki, mint ami nekünk volt – emelte fel egy kissé a hangját a boszorkány.
– Egy szülő sem akarná – helyeselt Harry. – De ez most más. Keelant nem szabadna ennyire…
– Keelan az én fiam.
– Ugye, nem akarod azt mondani, hogy amit veled történt nem volt komoly? Hermione… kérlek… Nem kell minden áldozatot neked meghozni. És ha ez nem most történik vagy valami komolyabb következménye lesz, vagy lett volna.
– Aurorként te is ennyire tájékoztatod a gyerekeidet? Te is sérültél már meg.
– De nekem ott van Ginny – jelentette ki Harry. – És igen, beszéltem a gyerekeimmel erről. Szerintem…
– Jól vagyok, oké? – bizonygatta a boszorkány. – Inkább csak az önbecsülésem és az önbizalmam esett áldozatul. Úgy gondoltam, hogy még pár évig aurorkodhatok. De ennek úgy gondolom teljesen lőttek.
– Túl szigorúak a szabályok – mondta Harry gondterhelten. – Ezen pedig pillanatnyilag nem tudok változtatni. A parancsnokot…
– Inkább hagyjuk ezt! Elfogadtam az új munkát. Pillanatnyilag itt vagyok, három hónapig biztosan, aztán meglátjuk. Ha az Akadémia hajlandó felvenni kiképzőnek, akkor lehet ott folytatom a következő szemeszterben. De még nincsnek konkrét terveim. Egyszerre csak egy lépés… Beszéljünk másról. Te, hogy vagy, Harry? Hogy vannak a gyerekek?
– Nagyon jól van mindenki. Hiányzol nekünk. Ha sikerül, akkor hamarosan meglátogatunk, de… még ezt meg kell szerveznünk. Egyelőre minden gyermekem örül, hogy idén hamarabb kezdődik a nyáriszünet. És láthatják Ginny következő kviddicsmeccsét. Tudod mennyit nyavalyogtak érte, hogy nem tudnak eljönni évközben egyikre sem.
– Tudom, tudom – nevetett a boszorkány. – Jamie állandóan emiatt van kiakadva. Mióta megtanítottad a fiad repülni azóta kviddicsőrült. Még mindig terelőnek készül?
– Igen, igen – helyeselt Harry.
– Nekem legalább nem kell ilyen miatt aggódnom. Keelan nem igazán van oda a kviddicsért.
– Pontosítsunk. A játékban nem túl… tehetséges. Láttam legutóbb, amikor kimentem egy meccsre. Le sem tagadhatnád, hogy te a fiad. Pontosan olyan bénán repül, mint te, azt leszámítva, hogy ő legalább el tud már hajolni a gurkók elől.
– Köszönöm, Harry, ezt igazán értékelem – nevetett fel a boszorkány, miközben tovább iszogatta teáját. Mindketten felnevettek. – Olyan kedves vagy. Nehogy hiú ábrándokba ringassam magam.
– Szóval, milyen az új ház? – kérdezte a varázsló kikerülve a kviddics kényes témáját.
– Sokkal szebb, mint amire számítottam – szólalt meg a boszorkány. – Te jó ég, ha látnád. Sokkal nagyobb, mint amiben eddig laktunk. Zavarnak a nagy terek. És… a berendezés. Olyan otthonos is és nem is. Még nagyon idegen, de még csak egy napja sincs, hogy itt vagyok.
– Tudod, hogy ha segítség kell, akkor csak szólnod kell. Elszabadulhatok a hétvégén. Lemondhatom a… Weasley családi partit.
Hermione mélyen felsóhajtott. Harry megint úgy viselkedett, mintha a kishúga lenne.
– Persze, aztán az anyósod fellógatna a mennyezetre – horkantott fel a boszorkány megvetően. – Egyáltalán nem az a… megbocsátó fajta. És ha megtudná, hogy miattam nem tudtál ott lenni, akkor még egy alapos fejmosást is kapnál.
– Hermione…
– Tudom, tudom… De sajnálom. Molly azóta nem bír engem, hogy várandósan megjelentem az Odú küszöbén. Soha nem felejt. Én mondom neked, hogy akárhányszor lát, mindig valamiféle ősi, ósdi védőbűbájt mormol magában.
– Hermione…
– Keelan és én idén sem fogunk Weasley pulcsit kapni karácsonyra – folytatta Hermione, de ez már nem bántotta.
– Kérlek!
– Jól van, jól van. Befejeztem. A te családod, a te anyósod és a te sógod. – Ezzel Hermione Ronra utalt, akivel nem ápoltak jó viszont. A többi Weasley testvérrel nem volt gond. Legtöbbjükkel iszonyatosan régen találkozott.
– Köszönöm! – fújt egyet Harry. – Ezt a témát már nagyon utálom. Nem tudom, hogy miért nem békültök ki egymással. Molly… nem rossz ember.
– Szerinte én vagyok a tökéletes családjának a megrontója – magyarázta Hermione, és újra felrémlettek benne a régi sérelmek. – Emlékszel, amikor Rita Vitrol azt írta rólunk, amit? Tudod, a Trimágus tusa idején. Ő egyből elhitte. Gondolhatod! Csak egy okot keresett, hogy tényleg meg tudjon utálni.
– Kérlek, Hermione, túlságosan is fáradt vagyok ehhez a témához.
– Én is.
– Mesélj inkább a házról.
– Hát jó. Meglepően rendszerezett itt minden – folytatta, majd körbenézett. – Látod kellene, sokkal otthonosabb, mint… nos, bármelyik eddigi otthonom. Ettől pedig frászt tudnék kapni, annak ellenére, hogy tetszik. Van ennek értelme?
– Talán. Az nagy szó – nevetett fel a férfi. – Aki ismer tudja, hogy utálsz pakolni. Mégis te vagy a baráti körömből a legtöbbször költöző. Ráadásul a legparanoiásabb. Szerintem az a bajod ezzel, hogy nem a te szabályaid szerint alakították ki.
– Hé, azért igyekszem. És auror vagyok. Nem ér véget a szolgálat, ha hazamentél. Tudod, hogy egyszer már betörtek hozzánk… Áh, ne is beszéljünk róla. – Valóban nem akart erről beszélni. Tíz évvel ezelőtt történt, és majdnem egy hétig szállodában élt Keelannel, mire újra egy biztonságos otthont talált maguknak. Még mindig megdobbant a szíve, amikor erre gondolt. – Egyébként furcsán rendezett minden.
– Ez érthető. Semmi érzéked a lakberendezéshez. Ezt te is tudod. Rendrakásban verhetetlen vagy, de más egyéb… – cukkolta tovább az auror. – Még emlékszem arra az ocsmány narancssárga fotelre, amihez annyira ragaszkodtál.
– Köszönöm a bizalmat, Harry – nevetett fel Hermione, majd ivott egy kortyot a teából. Megcsóválta a fejét, amikor eszébe jutott, hogy Keelan egy véletlen varázslata eltűntette azt a fotelt, ami a könyvespolc előtt volt. Nos, a könyvespolcot jobban sajnálta volna.
– És jól vagy? – tette fel a fogós kérdést a varázsló. – De ezt most, mint barátod kérdezem, aki komolyan aggódik miattad.
– A körülményekhez képest igen.
– Nézd…
– Ne kezdjünk bele ebbe, kérlek! – nyögte Hermione. – Nem tehettél semmit sem. Örüljünk, hogy nem irodai munkára kárhoztattak, mert abba teljesen beleőrülnék. Segíteni egy nagyképű újoncnak, és nem mehetnék terepre… Nem, ez nem nekem való, sem az archívum, sem semmi más, ami aktákkal kapcsolatos. Ezt te is tudod.
– Persze tudom – fújta ki a levegőt mélyen Harry. – De tényleg sajnálom. Hogy van a vállad?
– Javul. Már csak egyszer-egyszer érzem, hogy fáj. Bár mondták, hogy kell még idő, amíg teljesen meggyógyul.
– Vissza is kell menned a Szent Mungóba? – kérdezte a férfi.
– A helyi gyógyítóhoz, ha panaszom van – mondta Hermione egykedvűen. – Egyelőre a zsupszkulcsot és a hoppanálást hanyagolnom kell pár hétig. Amikor idejöttem, akkor kissé tényleg döcögős volt az út. De minden rendben.
– Ugye, szólsz, ha valami gond van.
– Igyekszem.
– És a parancsnok…
– Az itteni feladatom egyszerű és világos – vágott a szavába Hermione, tudta, hogy a falnak is füle van, és Harryvel nem beszélgethettek erről. Az igazat megvallva idejük sem volt rá. – Járőrözés legfőképpen, a rend fenntartása. A múltkori eset előtt és után nem igazán volt itt bűnözés. Minden rendben lesz. Holnap találkozom a polgármesterrel.
– Megkaptad Ron csomagját?
Az erős témaváltás nagyon is megrendítette a boszorkányt. Megfeszült az állkapcsa, és nem tudott hirtelen mit mondani. Az ajkába harapott, és mérlegelte a lehetőségeket.
– Hű, mi ez a hirtelen témaváltás, Harry?
– Gondoltam, hogy szívesebben használnád az új találmányát beszélgetésre. – Hermione mélyen felnyögött, aztán olyan hatalmasat sóhajtott, amit Harry egy hasonló sóhajjal nyugtázott.
– Kizárt. Én nem…
– Tudod, az évek során már kezdem egészen megszokni, hogy ti ketten soha nem tudjátok megoldani ezt, ami köztetek van. És nem kérlek rá, hogy bocsáss meg neki. Én csak megtettem, amit a másik barátom kért tőlem.
– Nincs miről beszélnem Ronnal – szólalt meg a boszorkány kimért hangon. – Elviselem, ha nálatok van, és azt is, hogy egy-egy családi összejövetelen ő is megjelenik. A fiam kedveli a kviddics miatt, de nekem ettől még nem kell sem megbocsánatom neki, sem kedvelnem.
– Lehet, hogy régen megoldóhatott volna ez a helyzet, ha megátkozzátok egymást.
Hermione harsányan felnevetett.
– Nem, nem hiszem. Ron… soha nem tudnék benne úgy bízni, ahogy régen. Mondd meg neki… Tudod mit? Inkább ne mondj neki semmit sem.
– Jól van – egyezett bele Harry egy kényelmes válaszba. – Keelan mikor érkezik?
– Nem tudom, talán éjfél körül. A Kóbor Grimbusznál soha nem tudni. – Hermione pontosan ezért választotta. Kiszámíthatatlan, folyton mozgásban van és biztonságos. Keelan a lehető legnagyobb biztonságban.
– Szorítsak?
– Mindenképpen – sóhajtott Hermione. – Egyre inkább azt gondolom, hogy igazad van.
– Nézd, ha azt akarod, hogy beszéljek vele…
– Nem, nem. Megoldom, ahogy mindig – jegyezte meg a boszorkány. – Csak nem akartam magunknak még több bonyodalmat.
– Tudom, tudom. Persze. De nem szabad előtte titkolózni. Ha egy dolgot megtanultam gyerekkoromban a felnőttekről, akkor ez az. Te is tudod, hogy mennyi bonyodalmat okozott ez.
Hermione bólogatott.
– Tudom. Emlékszem.
– Akkor elkezdhetnél őszintének lenni hozzá – javasolta Harry.
– Én mindig őszinte vagyok a fiamhoz.
– Igazán? Azt is elmondtad neki, hogy ki az apja?
– Harry…
– A törvény szerint már nagykorú – emlékeztette a boszorkány a jóbarátja.
– Három év múlva te is megtudod, hogy milyen az – morogta a boszorkány.
– Legalább gondolkodj el rajta.
– Persze. – Hermionét kirázta a hideg ettől a témától. Amikor tudta kerülte. Évekig próbálkozott Draco nyomára bukkanni, de egy idő után… csak teltek az évek, és megpróbált továbblépni.
– Most mennem kell – szólalt meg Harry. – Lily csinált ma vacsorát. Először.
– Rendben. Mondd meg nekik, hogy puszilom őket.
– Átadom. Üdvözlöm Keelant. És hamarosan, ha el tudok szabadulni meglátogatlak.
Azzal elköszöntek egymástól, és a tűz kialudt a kandallóban. Hermione fázósan maga köré fonta a karjait. Dracóra gondolt. Arra a nyárra, amit együtt töltöttek. Olyan régen volt már, akkor még gyerekek voltak mind a ketten, alig idősebbek, mint most Keelan. Hogyan is mondhatná el ezt a fiának? Tudta, hogy sokáig már nem védheti meg őt. Lucius Malfoy árnyéka kísértette őket. Néha csak látni vélte, néha mintha tényleg nyomoztak volna utána.
– Francba – szólalt meg elcsigázottan, majd kiitta a maradékot is a teából.
Keelannek jobb volt így, hogy nem tudta ki az apja. Ez a tudás mindent tönkretett volna. Ahogy maga a titkolózás is.
Talán mégis eljött az idő?
Volt min tépelődnie.
***
Már napok óta a repülésről álmodott. De most nem sárkány alakban repült, hanem csak úgy magától varázslat nélkül, aztán mindig arra ébredt, hogy zuhanni kezd és földet ér. Draco nem hitt az álmokban, sem az elemzésükben. Trelawney órái neki csak csendes, meditatív állapotban (alvásban) teltek, amit a tanárnő mély buzgalomnak nézett, és jegyét mindig felfelé kerekítette.
Draco zihálva ült fel az ágyában. Bal karja istentelenül sajgott, pedig a sebek már gyógyulófélben voltak. Körülnézett a régi szobájának sötétjében, de már semmi sem hatott olyan otthonosnak, mint amilyennek régen. Egy idegen fiú szobája. Semmi sem volt kényelmes, a matrac túl puha volt, az egyiptomi vászon túlságosan is finom az ő ízlésének, és a baldachint egyenesen utálta. Ez még csak nem is hasonlított a faházhoz, amiben mostanában élt.
Felkelt az ágyból, és kinézett a hatalmas ablakon. Az ég tiszta volt, látni lehetett a csillagokat is. Máskor mindezt a szabadból nézte. Megesett, hogy kint a csillagos ég alatt kellett éjszakáznia, olyankor megnyugtatta a milliónyi csillag látványa. De a mai este nem volt ilyen. Megint Hermione jutott az eszébe. Mérgesen ökölbe szorította a kezét. Olyan volt, mint egy bolond, amikor a minap mindent magam mögött hagyva indult el a boszorkány keresésére. Miért tette egyáltalán? Hiszen évek óta nem látták egymást, sőt valószínű Granger még haragszik is rá. Rég nem rágódott a múlton, ám a mai este más volt. Akkoriban forrófejű fiatalként nem látott megoldást, el kellett mennie Ausztráliából… Túlságosan is bonyolult lett volna mindkettőjüknek, ha marad. És a nyughatatlan lelke sosem hagyta volna békén. Így volt helyes – gondolta fáradtan –, kár ezen rágódni.
A gondolatai azonban nem nyugodtak meg ilyen könnyedén. Felkavarta az, amit a Reggeli Prófétában olvasott. Soha nem volt az az érzelgős fajta, de most… Alig várta, hogy minden visszatérjen a maga megszokott medrébe. Ám, akkor még nem tudta, hogy a sors egészen mást szánt neki. Kinyitotta az ablakot, és mélyen beszívta a kellemes éjszakai levegőt. Felnézett az égre, ahol a jól ismert csillagképek köszöntek vissza. Kinyújtózott, aztán kiment a teraszra. Minden egyes porcikája könyörgött, a talpa bizseregni kezdett. Egy könnyed mozdulattal felugrott a korlátra, érezte, ahogy fedetlen mellkasát a szél simogatja, s belekap a hosszú smaragdzöld pizsamanadrágba, aztán elrugaszkodott.
Az átváltozás könnyű volt. Nem okozott gondot vagy fájdalmat, és most már élvezte. A szárnyai alá kapott a csípős levegő és a magasba emelte. A magyar mennydörgő félelmetes ragadozóként szárnyalt a csillagfényes éjszakában a Malfoy kúria és a hozzá tartozó majorság fölött. Csodálatos volt a táj és nem kellett félnie, hogy valaki észreveszi. A szíve hevesen dobogott, egyszerűen leírhatatlan volt, amit érzett, bármennyire régóta volt birtokában ennek a különleges képességnek még mindig imádta minden egyes percét. Noha nem volt ez könnyű út. Mielőtt bejegyzett animágusként megkapta a jogosítványát, nagyon sokat vizsgálgatták. Példátlan képessége, hogy sárkánnyá változzon nagy fejtörést okozott. Nem volt könnyű meggyőzni a bizottságot, de végül mégis sikerült.
Miután kinyújtóztatta tagjait, Draco leszállt a nedves fűre, és mezítláb indult vissza a kúriába. Nem zavarta, hogy csak egy hosszú pizsama nadrág van rajta. Kellemes volt a hűs levegő, főleg a dél-amerikai fülledt meleg után. Ahogy áthaladt a harmatos pázsiton, hirtelen fény gyúlt, ami először elvakította. Nem számított ilyenkor senkire sem, főleg az apjára. Lucius pálcájának fénye mindkettőjüket megvilágította, aztán újra sötét lett. Az idősebb Malfoy eltette a pálcáját.
– Mit csinálsz itt ilyen későn? – kérdezte Lucius némiképp vádlón.
– Csak kinyújtóztattam a szárnyaimat – vigyorodott el Draco. Az apja nem szólt semmit, csak megérintette az egyik kandelábert az út mellett. A kerti lámpások felgyulladtak, s ekkor mindketten kiléphettek a homályból. Lucius a maga szokásos kimért módján, a kígyófejes sétapálcáját szorongatta, és szúrós tekintettel nézett végig a fián.
Dracón most egészen jól kivehető volt az a sok sárkánypikkely, amit még az első félresikerült átváltozása után szerezett. Apja sosem látta még így. Az idősebb Malfoy nem mutatta, de valóban meghökkent. Lucius soha nem értette Dracót, és ez a hosszú évek alatt nem változott. A fiatalabb Malfoyt nem érdekelte, hogy nem viselt cipőt, haja csapzott, és még csak hírből sem hasonlított arra a fiúra, aki elhagyta ezt a helyet. Lucius irigy volt rá ezért, de ezt még magának sem vallotta volna be.
– Nem kellene ennyiszer átváltoznod – korholta fáradtan Lucius. – Akkor soha nem múlnak el a pikkelyek.
– Ne áltasd magad, apa! Ezek soha nem fognak elmúlni – mondta Draco könnyedén, aztán hozzátette: – Már próbáltam, de nem használt. Soha nem leszek tökéletes, ahogy akartad.
– Soha nem voltál az, Draco – szólalt meg újra Lucius. – Mindig is Blackekre hasonlítottál. Akármit is mondjon az anyád.
– Ez talált, apa – jegyezte meg gúnyosan. – Ezek szerint hazajöttél?
– Mint látod, igen. Nem kell tovább itt maradnod – válaszolt színtelen hangon az apja. – Úgy is tudom, hogy mehetnéked van.
– Holnap mindenképpen elmentem volna. Már nagyon várnak a rezervátumban – közölte hasonlóan Draco. A két Malfoy egymás szemébe nézett. Mintha még mindig valahol mélyen rendbe akarták volna hozni azt, amit réges-régen elrontottak. Egyikük sem mozdult.
– Akkor ezt megbeszéltük – törte meg a hallgatást Lucius. – Mikor indulsz?
– Már holnap reggel. Nem kell sokáig elviselned a jelenlétemet. – Lucius megtorpant és belenézett a fia szemébe.
– Azt hiszed, hogy tehernek gondollak? – nevetett fel szárazon apja.
– Mindig csak becsmérelsz, de már megszoktam – válaszolt a férfi kimérten. – Soha nem voltam neked elég jó.
– Ez nem igaz. Tudom, hogy mire lehetnél képes, de te mindent eldobsz magadtól. Mégis mit gondolsz mi lesz ezzel itt, ha már anyáddal nem leszünk? Minden elveszik és megy a süllyesztőbe, amit az őseid itt hagytak neked? Ha belegondolok, hogy a Mágiaügyi Minisztérium sárvérű…
– Ne kezdjük ezt megint! – csattant fel Draco élesen. – Én más utat választottam, mint te. Ideje lenne, hogy elfogadd, apám.
– Nagyon jól tudom, hogy büntetsz, amiért…
– A Sötét Jegyet ne keverjük bele ebbe a vitába – szólalt meg a varázsló. Tudta, hogy tiszteletlen apjával, talán még jobban a szokásosnál, de egyszerűen nem bírta féken tartani az érzéseit. – Megértem, hogy akkor…
– Megérted? Tényleg megérted, hogy miért egyeztem bele, hogy megkapd a Jegyet? – tette fel a kérdést indulatosan Lucius. – Nem hiszem, hogy tudod mekkora árat fizettem ezért.
– Akkor csupán áldozatok vagyunk mindketten? – hördült fel Draco. – Akartad a hatalmat. Én is akartam, de a kóstoló ebből a hatalomból egyáltalán nem tetszett. Undorodom ettől az egésztől itt.
– Inkább elpocsékolod a tehetségedet sárkányokat hajkurászva. Remek karriert futottál be fiam. Talán még többre is viheted ott, mint a trágyatologatás és a tojás lopás – adta ki a dühét Lucius. – Sokkal több is lehetnél. Csak haza kell jönnöd.
– Hogy aztán megint rám erőltesd, amit nem akarok? Tanultam egyet, s mást az elmúlt években. És újra nemet kell mondanom neked apám.
– Rendben – szólalt meg az idősebb Malfoy. – Ha neked ez nem kell, akkor majd találok valakit, akinek ez sokat jelent majd.
– Jó.
– Remélem, hogy kellemes utad lesz vissza.
– Én meg azt remélem, hogy találsz valakit, aki nálam érdemesebb a Malfoy címre.
Lucius nem szólt semmit, csak egyenes háttal folytatta az útját. Draco még mindig remegett az indulattól. Megint csak egy taknyos gyereknek érezte magát. Mennyi év kell még, hogy rendezzék ezt a nézeteltérést? Visszament a kúriába, összeszedte a holmiját, írt pár sort az anyjának, aztán megint sárkánnyá változott, s elrepült az éjszakába.
***
Wiltshire-től messze Hermione sem tudott elaludni. Feszülten bámulta az ágy fölé bűvölt éjszakai égboltot, ami most tiszta volt és csillagokkal teli. Még mindig jobb, mint a repedések az otthoni hálószobájában – gondolta morcosan, majd a feje alá gyűrt egy párnát. A falióra hangja cseppet sem könnyített a helyzetén, hiszen percenként pillantott rá. Mivel is tölthette volna el üres óráit? A múlton merengett… Hosszú évek alatt sohasem gondolta volna, hogy így megváltozik az élete. Emlékezett még arra napra, ami mindent felforgatott. Nem sokkal azután történt, hogy szétváltak az útjaik Dracóval. Egyedül volt, és magányosan nézett szembe a ténnyel, hogy gyermeket várt.
Meg akarta találni Dracót, de miután nem kapott választ tőle, visszautazott Angliába. Magányosabb volt, mint valaha. Ron elutasító viselkedése és haragja áthatolhatatlan éket vert közéjük. Megbocsáthatatlanul összevesztek akkor. Harryhez pedig már nem akart fordulni. Egyedül viszont nagy teher nehezedett a vállára. Keelan születése után mindig ott lebegett körülöttük a félelem, ami menekülésre késztette. Munkát nem tudott vállalni a baba miatt. Nem volt más választása összeszedte az utolsó galleonjait is, és visszautazott Ausztráliába. Egyedül szüleiben bízhatott, akik otthont biztosítottak számára az első három évben.
Az a nyugalmas három év segített összeszedni magát, ám ráébresztette arra is, hogy a jövőjük nem ott vár rájuk. Hermione mindenképpen azt szerette volna, ha Keelan Roxfortos diák lesz, és ő be tudja fejezni az aurori képzését. Angliába hazatérni felüdülés volt. Bár a félelem nem múlt el. Hermione mindig félt Lucius Malfoytól, így igyekezett Keelan Malfoy jegyeit a legjobb varázslatokkal elrejteni, ami sikerült is. Először a régi szülői házba rendezkedett be, és mindennap ingázott. Közben Keelant mugli óvodába adta. Keményen tanult, képezte magát a szabadidejében és meg is lett az eredménye: felvették aurorok közé. Ekkor már nem volt praktikus a szülői házban laknia, így a kis varázslóval Abszol útra költöztek egy zsebkendőnyi lakásba.
A varázsvilág csodával teli volt az akkor öt éves Keelannek. Hermione pedig örült, hogy közelebb lehet barátaihoz. Bár nem mindenkivel volt jó a viszonya… Ron továbbra is elutasította mindkettőjüket, így sokkal jobban megnehezítette Hermione dolgát, mintsem azt a varázsló belátta volna. A boszorka nem akart tőle semmi mást, csak barátságot, de a férfi mélyen megvetette. Aztán a kapcsolatuk annyira elvadult, hogy nem vettek egymásról tudomást. Ugyan később Ron megbarátkozott Hermione fiával, de egyáltalán nem volt jó ajánlólevél Draco Malfoy fiának lenni. Malfoy apaságát egyedül Ron tudta, bár nem árulta el senkinek. A szégyen miatt… Hermione fúj egyet, amikor felidézte ezeket a mondatokat, és azt, hogy Ron minek tartja őt.
Végül egy Potter-féle összejövetelen Keelan könnyedén belopta magát Ron szívébe, főleg, amikor nyíltan megvédte őt egy buta kviddics vitában, nem is beszélve néhány tucat varázslósakk küzdelemről. Bár Ronnak Hermionéval nem sikerült újra megtalálni a hangot, mégis igyekezték visszafogni magukat. Keelan azonban amolyan villámhárítóként működött, így néha napján képesek voltak együtt végigülni egy-egy családi ebédet a Potteréknél. Azonban Hermione az elmúlt tizenhét év alatt egyetlen egy Weasley családi összejövetelre sem ment el. Igazából nem kimondottan Ron, hanem Mrs. Weasley miatt. Potteréknél is éppen elég kínos volt találkozni az asszonnyal. Molly neheztelt rá. Maga sem tudta pontosan mennyit tudott Rontól. Mindenesetre elkerülte, amikor tudta.
Hermione soha nem felejtette el, hogy Ginny és Harry mellette álltak, és ez reményt adott számára. Harry állást szerzett neki, Ginny pedig vigyázott a kis Keelanre, amíg ő részmunkaidőben dolgozott az Auror Parancsnokságon. Később persze sokkal könnyebb lett, nem is beszélve az előléptetésekről. Most pedig mindez semmivé foszlott szét. A legutolsó bevetés fájdalmas emléke még mindig sajgott, intő jellel szolgálva Hermione számára. Tudta, hogy hamarosan ismét fél fizetéssel, aktákat tologatva fog ülni egy dohos irodában, egyedül.
Nem adhatta fel most, hiszen még fel kellett nevelnie egy ifjú korba lépett fiút, aki jövőre kezd majd a Mágus Akadémián. Szüksége volt még rá, jobban, mint azt mindketten gondolták volna. Egy apára is – szólalt meg Hermione lelkiismerete, de ismét, ahogy az évek során mindig, azonnal elhallgattatta. Felnézett az elvarázsolt plafonra. Vajon, merre lehet most? – kérdezte keserűen. Mérgesen a fejére húzta a paplant, és próbálta kiüríteni az emlékeitől kavargó elméjét.
– Hol van már? – kérdezte a szoba sötétjétől, aztán felkelt az ágyból. Hirtelen szörnyű robaj rázta meg a kicsiny házikót. A csillár mozgásba lendült, a vitrines szekrény finoman remegni kezdett. Mindez azonban nem érdekelte Hermionét, felkapta a köntösét, majd kisietett a kertbe.
A petúniák őrjítő sebességgel ugráltak ki a virágágyásból, aztán menekülni kezdtek, nehogy a Kóbor Grimbusz kerekei alatt végezzék. Éktelen fékcsikorgást követően a busz megállt és mintha hatalmasat sóhajtott volna. Füstfelhő gomolygott körülötte, fényszórói az egész környéket bevilágították.
– Wall, leszállás, akinek itt van dóga pattanjon le ízibe – recsegte a buszvezető, majd kinyitotta az ajtót. – Menjen, Keelan úrfi! Magának itt van a végállomás.
– Köszönöm, Erni! Kedves volt öntől, hogy hagyta vezetni a buszt. Jó utat! – Egy tizenhét éves, langaléta fiú jelent meg az ajtónál, ellenállhatatlan mosollyal az arcán és abban a bőrkabátban, amit előző születésnapjára könyörgött ki. Világosbarna haját a nap nem kímélte, még inkább világosabbá tette, s anyja egyre gyengülő varázslata sem rejthette el tovább a valódi tejfölszőke árnyalatot, melyet apjától örökölt.
Hermione anyai szíve nagyot dobbant, amikor meglátta az ő nagyfiát, és észre sem vette ezt az apró változást. Minden más azonban teljesen pánikba ejtette. Ekkor tudatosult benne, hogy hamarosan vége a gyermekéveknek, s el kell engednie őt. Keelan Adam Granger – anyja szemefénye – hanyag eleganciával szállt le a Kóbor Grimbusz fedélzetéről, majd az utazóládáját is maga után húzta. Kisimította a homlokából a tincseket, pont úgy, ahogy Draco fiatalkorában… A fia olyan sokat nőtt mióta nem látta – gondolta Hermione és már alig várta, hogy megölelhesse.
– Viszlát, Keelan úrfi! Majd még beszé’getünk legközelebb. – Erni biccentett felé, és egy fogatlan mosolyt villantott.
– Jó éjszakát! – vigyorgott a fiú. – Aztán vigyázzon a parasztházakra, meg a tűzoltóállomásokra! De azért mozgassa meg ezt a szekeret néha napján! – Megpaskolta a vén Kóbor Grimbusz oldalát. Erni megköszörülte torkát.
– Jó’ccakát! – nevetett az öreg, majd beindította a lélekvesztő járművet, s nagy robaj kíséretében egy szempillantás alatt eltűnt. A nagy fényességből hirtelen bágyadt szürkületbe tompult a táj, de Hermione még így is ki tudta venni a vádló, vakítóan szürke szemek haragját.
Keelan jókedve egyszeriben tovaszállt, amikor megpillantotta az anyját. Persze ez csupán múló düh volt, mégis igyekezett leginkább morcosnak látszani. Hermione a saját felhúzott orrának pontos másolatával nézhetett szembe, és sejthette, hogy hamarosan fia fogja kioktatni, ahogy ő tenné.
– Szia, anya! – köszönt Keelan kimérten, mintha nem is az anyjához szólt volna, hanem egy pimasz kölyökhöz. Haragudni akart rá, mégsem ment igazán, ahogy a köztük lévő fizikai távolság csökkent, úgy párolgott el a harag is, de a fiatal fiú nem esett ki a szerepéből. Jeges tekintete metszően hidegnek hatott, Hermione mit sem törődve ezzel megölelte, s megpuszilta, mintha még mindig kis varázsló lenne, pedig már régen nem volt kicsi, és az anyának inkább lábujjhegyre kellett állnia, hogy felérje.
– Szervusz, drágám! Annyira hiányoztál! – szorította meg erősen, mintha soha nem akarná elengedni a fiút. Keelan gyorsan kibontakozott az ölelésből, amit most már gyerekesnek gondolt. – Jól utaztál?
– Azt ígérted többet nem fogunk költözni – tért a tárgyra dacosan. Hermione hirtelen megrémült, amikor Draco gyűlölettel vegyes tekintete nézett vissza rá, nem is beszélve a mély baritonról, ami megszólalásig hasonlított a férfiéra. Néhány percnyi csend kellett hozzá, hogy válaszolni tudjon, de Keelan megelőzte. – Erre tessék, most meg ráadásul Wallba jöttünk, amiről még csak meg sem kérdeztél.
– Tudom, hogy megígértem. Muszáj volt elfogadnom ezt a lehetőséget, drágám. – Majd megsimogatta a borzas hajat, amit a legújabb mugli divat szerint fésültek. A szürke szemek megenyhültek ugyan, de az aggodalom nem tűnt el belőlük.
– Miért kellett ezt tennünk? – kérdezte végül Keelan. Hermione először nem tudott mit felelni, de aztán összeszedte magát.
– Mert ez egy olyan ajánlat volt, amit nem utasíthattam volna vissza. – Nem akarta elárulni neki, hogy megsérült és az auror fizetését a felére vették vissza. Persze ott volt még a Malfoy vagyon egy darabkája, amit majd Keelan jövőre megkap, és ami egészen csinos összeggé gyarapodott az elmúlt tizenhét év során. Hermione nem akarta, hogy a fia ilyen fiatalon dolgozzon, hiszen a Mágus Akadémián volt a helye, ahol tökéletesíthette a tudását. Az új munka ugyan nem kecsegtetett sok lehetőséggel, de mindent meg akart adni a fiának, ahogy mindig. – Egyelőre itt maradunk. Aztán nyár végén meglátjuk hogyan alakulnak a dolgaink.
Ugyan visszaköltözhettek volna a szülei házába, s a muglik világában pedig a spórolt galleonjai duplájukat érték volna, de már erre nem lett volna képes. Fiát ugyan nem zavarta volna, ha muglik közé költöznek, mivel nagyon sok mugli származású barátja volt, hiszen nyaranta iskolába is járt. Inkább túlságosan is nehéz lett volna Hermionénak.
– Akkor még egyszer fogunk költözni, igaz? – morogta egy fintor kíséretében Keelan.
– Mit szólnál, ha bemennénk? Biztosan fáradt vagy, és szeretnél aludni egy kicsit. – Hermione igyekezett úgy tenni, mintha nem is lenne fontos a kérdés. Keelan nagyot sóhajtott, és mérgesen anyja elé állt. Már egy fejjel magasabb volt, mint ő és még ki is húzta magát.
– Anya, nagyon rosszul próbálod elterelni a figyelmemet más irányba. – Hermione most saját magát hallotta Keelan előadásában. Milyen kíméletlen is tudott lenni olykor-olykor. – Igazából csak tesztelni akartalak, hogy elmondod-e nekem. De inkább megkíméllek attól, hogy hónapok múlva kelljen bevallanod.
– Vigyázz a szádra, fiatalember! Az anyád vagyok, akivel nem beszélhetsz ilyen hangon. – A fiú ugyan összehúzta magát, de Hermionénak így is fel kellett néznie a dacos tekintetű Keelanra.
– Elhallgattad előlem, hogy megsérültél. Mégis mikor akartad nekem elmondani? Soha nem volt titkunk egymás előtt – emelte fel a hangját Keelan. Jogos volt a haragja. – Van fogalmad róla, mennyire aggódtam érted? Ha nem írja meg Harry azt a levelet a nagyiéknak, akkor biztosan egyből hazajöttem volna.
– Jaj, kicsikém! Annyira sajnálom, de nem akartam elrontani a…
– Nem teher veled foglalkozni, anyu! Mi itt vagyunk egymásnak, amikor csak kell. Nagyon bosszant, amiért nem tartasz elég felnőttnek ahhoz, hogy gondodat viseljem. Tisztában vagyok vele, hogy te vagy a felnőtt, de nem vagyok már én sem gyerek. – Hermione megdöbbenve nézett fiára. – Tudom, nyálasan hangzik, de ez így van. Nem érdekel hova költözünk, hányszor kell új embereket megismernem, újra berendezni az otthonunkat. Elmúltam tizenhét, és már tudok egyet-mást az élet dolgairól, határozott elképzeléseim vannak a jövőmről is.
– Drágám, ez…
– Micsoda, anyu? Bonyolult? Iskolaelső vagyok az évfolyamban. Ha le tudok fordítani rúnákkal teli szöveget szótár nélkül, és maximális pontszámú dolgozatot tudok írni, minimális felkészüléssel a kobold lázadásról vagy fel tudom gyújtani egyedül a bájitaltan labort, akkor bármit megértek.
– Te gyújtottad fel a bájitaltan labort? – csattant fel Hermione.
– Most nem erről van szó – hárított azonnal, de nem esett ki a szerepéből. Bár némi rózsaszín pír átsuhant az arcán. – Nagyon megbántottál. – Szavai metszően martak anyai szívébe, mintha apró, éles szilánkok hatolnának belé és mélyen belefúródnának.
A hideg szemek fenyegetően villantak meg, majd Keelan elfordult, és bement a házba. Hermione a szívére tette a kezét, s nézte a fiú távolodó alakját. Mintha saját édesapját látta volna megelevenedni Keelanban most; csupa szív és bátorság, erős, megdönthetetlen akarat. A fiú olyan erőket hordozott magában, amikről nem is tudott, ízig-vérig griffendéles tulajdonságokat, melyek ugyan nem voltak annyira markánsak, mint a hollóhátas vonások, de ott voltak. Merlinre, sokkal több volt benne a jóság, mint a Malfoyokból származó gonoszság és elvetemültség, no meg az olykor felszínre törő ravaszság. A nő sóhajtva vette tudomásul, hogy alábecsülte az ő okos fiát, és helyre kell hoznia, amit tett.
Hogyan is mondhatná el mit miért tette? Vajon még egyáltalán jó anyának számít? – Ezek a kérdések, melyeket már jó sokszor kellett feltennie magának, ott visszhangoztak a fejében. Félt az elutasítástól, hiszen számára csak egy ember létezett a földön, akit az életénél is jobban szeretett. Egyszer talán mindent el kell mondania, de ez nem a mai estén történik majd.
Amikor először a kezébe fogta a fiát, akkor teljesedett ki igazán az élete. Ekkor kapott értelmet minden, ahogy az apróság megfogta az ujját, egyből más emberré vált, mint aki előtte volt. Megszépült a világ, aranysárga napfény mindent megvilágított körülötte, és ő részévé vált egy olyan csodának, amit semmi sem tudott felülmúlni. Akkor megfogadta, hogy mindent meg fog tenni érte. Becsukta maga mögött a bejárati ajtót, majd felment az emeletre, de a fia szobájának ajtaja csukva maradt előtte.
Az anyaság olykor nem túl kíméletes – jutott eszébe, majd visszament a hálószobájába. Ezen az estén csak jóval hajnal előtt találta meg az álom.
***
Dracót ez a hajnal a Foltozott Üst bárjában töltötte egy fél pohárnyi vidítóvíz társaságában. Már órák óta vesztegelt itt, de nem lett A repülés meg sem kottyant neki, de a leszállást nagyon is elszúrta. Úgy landolt a Foltozott Üst melletti sikátorban, hogy a Kóbor Grimbusz majdnem elütötte. Mindig okozott némi megdöbbenést, amikor csak úgy földet ért, bár nem sárkány alakban, ahhoz túlságosan szűk volt a hely. Elhessegette magától a gondolatot, hogy a buszt most valami kölyök vezette a megbízható Ernie helyett. Aztán már csak azzal foglalkozott, hogy kiürítse az emlékezetét.
A gondolatai egészen máshol jártak, és nem úgy tűnt mintha sikeresen elterelhetné bármivel is. Hermionéra gondolt. Úgy rohant a Szent Mungóba, mint egy eszelős, amikor meglátta a hírt. Évekig mégcsak fel sem vette vele a kapcsolatot, és a boszorkány biztosan őt akarta volna látni először a Szent Mungós kórházi ágya mellett. Majdnem biztos volt benne, hogy a válasz egy nem lett volna. Egy igazi, hatalmas, vastagbetűvel szedett NEM.
A férfi beletúrt a hajába. Talán mégiscsak valami erősebbel kellene próbálkoznia, mint ezzel a vizezett vidítóvíz, amiben csak nyomokban érezte a hatást. Merlin csessze meg! Hogyan lehet még mindig ilyen erős hatással rá ez a boszorkány? Annyi év telt el. És nem is keresték egymást. Sokszor azt gondolta, hogy már késő. Azt hitte, hogy a boszorkány új életet kezdett Ausztráliában, mindig így gondolt rá. És mivel ott nem voltak sárkányok… sosem vitte arrafelé az útja. Igen… kifogás az volt… Annyi ideig hadakozott az apjával, olyan sok akadályt gördített elé, amíg az anyja közbe nem lépett.
Kiürítette a poharat, amikor Ted Perkins jelent meg mellette. A varázsló vett egy mély lélegzetet, aztán intett neki, hogy üljön le mellé.
– Minden rendben? – kérdezte a társa aggódva. A tejfölszőke férfi kihúzta magát, aztán csak elgondolkodva nézett kezében lévő üres pohárra.
– Ahogy mindig – mondta Draco egy mély sóhajjal később. Aztán tömény szarkazmussal folytatta: – Ha a szüleimhez megyek mindig jó kedvem lesz.
– Valóban sugárzol a boldogságtól – jegyezte meg Ted, majd letette a Próféta egyik különszámát, amiben sárkányészlelést jelentettek. – Kiborultál megint?
Draco rápillantott a címlapra, amin egy vad sárkányról szóló cikk virított. Több mugli és varázsló is látta. Aztán elintézték a cikket azzal, hogy egy magányos, vándorló egyedről van szó, aki csak átvonult az országon, hogy aztán megkezdje a párzási szezont, és a Minisztérium varázslényekkel foglalkozó osztálya már nagy erőkkel keresi.
– Párzási szezon? Lassan költenek a mennydörgők – szólalt meg egykedvűen a varázsló.
– Legalább most eltalálták, hogy egy hímről van szó. Egy különösen kanos hímről a cikk szerint. Nem akarsz elmondani valamit, Draco? Csak nem hiányzik Margot?
– Vele vége. És ez itt a képen, barátom, nem egy mennydörgő – válaszolt a képre mutatva, aztán szélesen elmosolyodva kortyolt az italából, amit időközben újratöltöttek.
– Tényleg, ez inkább egy idióta.
A csapos felhorkant erre az furcsa beszélgetésre. A két varázsló egyenesen ránéztek. A tagbaszakadt, kopasz férfi egy ronda fintorral méregette a másik kettőt.
– Te nem sárkánykutatók vagytok.
– De – vágták rá egyszerre.
– Szóval ez egy idióta, és nem sárkány? – kérdezte a csapos még inkább összezavarodva a képre mutatva.
– Mi lenne, ha a saját dolgoddal foglalkoznál?
– Záróra – jelentette ki mogorva hangon a férfi. – Jó éjt!
Azzal kivarázsolta Draco kezéből a poharat, ami még félig tele volt vidítóvízzel. A varázsló felsóhajtott, de nem tette szóvá. Ted csak halkan felnevetett.
– Menjünk – mondta Draco elcsigázottan. – Minden rendben ment?
A két varázsló elindult a szobájuk felé. Ted kissé gondterhelten vakarta meg a szemöldökét, és mélyen felsóhajtott. Draco ezt nem tekintette jó jelnek, de felkészült a válaszra.
– Még mindig veszteglünk – jegyezte meg Ted kissé aggodalmasan. – Nem tudom, hogy mi a fenét akarnak ennyire vizsgálgatni. Nem valami tiltott tárgyat csempészünk. Minden papírunk megvan. De mire azok a kicseszett baglyok odaérnek Peruba és vissza… meg fogunk őszülni vagy itt kelnek ki a tojások.
– Azt hiszem, hogy az utóbbi nem fog bekövetkezni. Most óvatosak. Történt valami nem olyan régen. Egy auror boszorkány is megsérült – magyarázta a mágus sötéten. Nem akart nyilvánosan ilyesmiről beszélni. Főleg nem olyan dolgokról, amiket apjától tudott. A Foltozott Üstnek füle volt… és túl késő volt a bűbájokkal foglalkozni. – Gondolom, hogy mindent kézben akartak tartani, és a határellenőrzésen is szigorítottak.
– Ki írja meg ezt Morgánának?
– Hagyjuk a baglyokat. Inkább elintézek pár dolgot előre. Finn még örülni is fog neki, hogy nem kell eljönnie, különben is annyi dolgunk lesz, hogy nem is lesz rá sok idő – jegyezte meg Draco, miközben befordultak balra a folyosón. – Egyelőre minden rendben. A tojások biztonságban.
– Jobban szeretném, ha ezek a tojások már a keltetőben lennének, és biztonságban – szólalt meg Ted gondterhelten.
– Én is, haver, én is.
– Mit gondolsz meddig tart?
– Tart ameddig tart. Talán egy vagy esetleg két nap még. Nem tudom, még sosem vesztegeltünk ilyen sokáig a vámon – vonta meg a vállát a varázsló. – Csak nehogy hozzányúljanak úgy, ahogy valami bajuk legyen azoknak a tojásoknak, mert akkor tényleg kénytelen leszek bevetni a tűzerőt.
– Akkor is a címlapokra kerülnél, barátom. De ha elfogadsz egy tanácsot, akkor legközelebb kiábrándíthatnád magad, ha repülni mész. Nem kell több mugli öregasszony, aki megláthat. Ne ismétlődjön meg az az eset Németországban.
– Igyekszem, igyekszem. És a németországi eset nem az én hibám volt. Skót ötlete volt, hogy cserkésszek be egy csapat vad sárkányt. Gondoltuk jó ötlet. Nem jött be. Ki gondolta volna, hogy egy mugli öregasszonynak van fegyvere aztán rikácsolva elkezd lövöldözni.
– Nos, valóban nem volt a legjobb ötlet.
– Hát nem.
– Mi baj van, Draco? – kérdezett rá egyértelműen, miközben elindultak még egy emelettel feljebb. – Nem szoktál ennyire felelőtlen lenni. Talán tanonc és kezdő gondozó korodban előfordult veled ilyen, de mostanában már nem.
– Nincs semmi. Csak rettenetesen rosszul alszom a kúriában. Apám meg idegesít. Semmi olyasmi, amivel ne tudnék megbirkózni. Nem kell aggódnod.
– Biztos, hogy csak ennyi? – kérdezte Ted kicsit puhatolózva. – És nem mégis Margot van a dologban.
– Ugyan kérlek… Persze, hogy semmi gond. Margot pedig… nem, nem, nem. – Határozottan elutasította még csak a létezését is. de ezt nem akarta ennyire kimondani Ted előtt. Meg sem tudta határozni miért is ment bele, hogy egyáltalán randizzanak. És most, hogy a gondolatait Hermione kötötte le, így már inkább bizarrnak tűnt ez a kapcsolat. – Egyszerűen nem vagyunk egymáshoz valók.
– Ha te mondod – vonta meg a vállát a társa. – Pedig…
– Ne fárassz azzal, hogy jól mutattunk együtt – figyelmeztette fenyegető szürke tekintettel. – Ugye még megvan a szobám? Nem akarok megint az ikrekkel aludni a padlón. Nem viselné el a hátam, és halálra idegesítenének.
– Persze – nevetett Ted. – Még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát.
– Imádom a kölykeidet, de amennyit ők ketten tudnak beszélni… A Piton ikreket is megelőzik, és ez nagy szó.
– Még vissza sem jöttek bulizásból – sóhajtott fel elcsigázottan az apa. – De nem hiszem, hogy megvárom őket.
– Felesleges. Tudnak vigyázni magukra. Ez pedig mégis csak az Abszol út.
– Áruld el. Mi a fenének jöttél vissza erre az ócska helyre, ha aludhatnál kényelmes ágyban is? Jó, a Foltozott Üst tiszta és viszonylag kényelmes, de a kúriához képest ócska.
– Marhára utálom az egyiptomi pamutot – volt Draco mogorva válasza.
Ted öblösen felnevetett. Majd elérték a szobákat.
– Aludd ki magad, Draco.
– Te is.
Új lakók
Késő délután Hermione letelepedett a kandalló elé, majd egy bögre teával a kezében hop-por hívást kezdeményezett. Amíg vár körbenézett a nappaliban, ahol minden otthonos volt, de mégis idegen. Letette a padlóra a bögrét, és fázósan dörzsölte meg a karjait. Valami nagyon is hiányzott innen, mielőtt azonban ezen jobban elgondolkodott volna a kandallóban lobogó tűz fellobbant. Nem kellett sokáig várnia, amíg a láng színe megváltozott, és Harry Potter hangja szólalt meg.
– Szia, Hermione!
– Szia! Jókor hívtalak? – kérdezte a boszorkány.
– Persze, nemrég értem haza. Baromi sok ügy volt ma, de mindegyik pitiáner és ááhh… Egy háztartási baleset, egy nő véletlenül megcsúszott, és hippogriffé változtatta az ebédlőasztalt. Egy férfi Westminster negyedben vétlenül eltűntette a csatornafedelet és belezuhant egy régi metróalagútba, ahol megtámadták a rőtpatkányok. A többivel nem untatlak. Szóval semmi különleges. Mi újság? Minden rendben? Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni a költözésben. Tudod, hiányzik egy nagyon jó kolléga.
– Igen, köszönöm, minden rendben. – Hermione felsóhajtott. – És azt hiszem, hogy ezeket az ügyeket nélkülem is remekül meg tudjátok oldani.
– Azok nem, amikről nem beszélhetek – nevetett fel Harry kissé fáradtan. – És milyen Wall?
– Egészen kellemes, de eddig még nem sokat láttam belőle. Próbálom feldolgozni, hogy iszonyatosan messze költöztem Londonból, és igyekszem felkészülni arra, hogy a fiam ezt nemsokára megtudja. Nem tudom, hogy tudok-e egyáltalán így aludni.
– Mondtam, hogy felkészíthetted volna – jegyezte meg Harry. – Keelan nem kisgyerek.
– De az én fiam – szólalt meg Hermione határozottan. – Szerettem volna, ha jól érzi magát a szüleimnél, és nem aggódik értem. Annyira sokat tanul, és mindent olyan véresen komolyan vesz. Ez pedig…
– Hermione…
– Nem akarom azt neki, mint ami nekünk volt – emelte fel egy kissé a hangját a boszorkány.
– Egy szülő sem akarná – helyeselt Harry. – De ez most más. Keelant nem szabadna ennyire…
– Keelan az én fiam.
– Ugye, nem akarod azt mondani, hogy amit veled történt nem volt komoly? Hermione… kérlek… Nem kell minden áldozatot neked meghozni. És ha ez nem most történik vagy valami komolyabb következménye lesz, vagy lett volna.
– Aurorként te is ennyire tájékoztatod a gyerekeidet? Te is sérültél már meg.
– De nekem ott van Ginny – jelentette ki Harry. – És igen, beszéltem a gyerekeimmel erről. Szerintem…
– Jól vagyok, oké? – bizonygatta a boszorkány. – Inkább csak az önbecsülésem és az önbizalmam esett áldozatul. Úgy gondoltam, hogy még pár évig aurorkodhatok. De ennek úgy gondolom teljesen lőttek.
– Túl szigorúak a szabályok – mondta Harry gondterhelten. – Ezen pedig pillanatnyilag nem tudok változtatni. A parancsnokot…
– Inkább hagyjuk ezt! Elfogadtam az új munkát. Pillanatnyilag itt vagyok, három hónapig biztosan, aztán meglátjuk. Ha az Akadémia hajlandó felvenni kiképzőnek, akkor lehet ott folytatom a következő szemeszterben. De még nincsnek konkrét terveim. Egyszerre csak egy lépés… Beszéljünk másról. Te, hogy vagy, Harry? Hogy vannak a gyerekek?
– Nagyon jól van mindenki. Hiányzol nekünk. Ha sikerül, akkor hamarosan meglátogatunk, de… még ezt meg kell szerveznünk. Egyelőre minden gyermekem örül, hogy idén hamarabb kezdődik a nyáriszünet. És láthatják Ginny következő kviddicsmeccsét. Tudod mennyit nyavalyogtak érte, hogy nem tudnak eljönni évközben egyikre sem.
– Tudom, tudom – nevetett a boszorkány. – Jamie állandóan emiatt van kiakadva. Mióta megtanítottad a fiad repülni azóta kviddicsőrült. Még mindig terelőnek készül?
– Igen, igen – helyeselt Harry.
– Nekem legalább nem kell ilyen miatt aggódnom. Keelan nem igazán van oda a kviddicsért.
– Pontosítsunk. A játékban nem túl… tehetséges. Láttam legutóbb, amikor kimentem egy meccsre. Le sem tagadhatnád, hogy te a fiad. Pontosan olyan bénán repül, mint te, azt leszámítva, hogy ő legalább el tud már hajolni a gurkók elől.
– Köszönöm, Harry, ezt igazán értékelem – nevetett fel a boszorkány, miközben tovább iszogatta teáját. Mindketten felnevettek. – Olyan kedves vagy. Nehogy hiú ábrándokba ringassam magam.
– Szóval, milyen az új ház? – kérdezte a varázsló kikerülve a kviddics kényes témáját.
– Sokkal szebb, mint amire számítottam – szólalt meg a boszorkány. – Te jó ég, ha látnád. Sokkal nagyobb, mint amiben eddig laktunk. Zavarnak a nagy terek. És… a berendezés. Olyan otthonos is és nem is. Még nagyon idegen, de még csak egy napja sincs, hogy itt vagyok.
– Tudod, hogy ha segítség kell, akkor csak szólnod kell. Elszabadulhatok a hétvégén. Lemondhatom a… Weasley családi partit.
Hermione mélyen felsóhajtott. Harry megint úgy viselkedett, mintha a kishúga lenne.
– Persze, aztán az anyósod fellógatna a mennyezetre – horkantott fel a boszorkány megvetően. – Egyáltalán nem az a… megbocsátó fajta. És ha megtudná, hogy miattam nem tudtál ott lenni, akkor még egy alapos fejmosást is kapnál.
– Hermione…
– Tudom, tudom… De sajnálom. Molly azóta nem bír engem, hogy várandósan megjelentem az Odú küszöbén. Soha nem felejt. Én mondom neked, hogy akárhányszor lát, mindig valamiféle ősi, ósdi védőbűbájt mormol magában.
– Hermione…
– Keelan és én idén sem fogunk Weasley pulcsit kapni karácsonyra – folytatta Hermione, de ez már nem bántotta.
– Kérlek!
– Jól van, jól van. Befejeztem. A te családod, a te anyósod és a te sógod. – Ezzel Hermione Ronra utalt, akivel nem ápoltak jó viszont. A többi Weasley testvérrel nem volt gond. Legtöbbjükkel iszonyatosan régen találkozott.
– Köszönöm! – fújt egyet Harry. – Ezt a témát már nagyon utálom. Nem tudom, hogy miért nem békültök ki egymással. Molly… nem rossz ember.
– Szerinte én vagyok a tökéletes családjának a megrontója – magyarázta Hermione, és újra felrémlettek benne a régi sérelmek. – Emlékszel, amikor Rita Vitrol azt írta rólunk, amit? Tudod, a Trimágus tusa idején. Ő egyből elhitte. Gondolhatod! Csak egy okot keresett, hogy tényleg meg tudjon utálni.
– Kérlek, Hermione, túlságosan is fáradt vagyok ehhez a témához.
– Én is.
– Mesélj inkább a házról.
– Hát jó. Meglepően rendszerezett itt minden – folytatta, majd körbenézett. – Látod kellene, sokkal otthonosabb, mint… nos, bármelyik eddigi otthonom. Ettől pedig frászt tudnék kapni, annak ellenére, hogy tetszik. Van ennek értelme?
– Talán. Az nagy szó – nevetett fel a férfi. – Aki ismer tudja, hogy utálsz pakolni. Mégis te vagy a baráti körömből a legtöbbször költöző. Ráadásul a legparanoiásabb. Szerintem az a bajod ezzel, hogy nem a te szabályaid szerint alakították ki.
– Hé, azért igyekszem. És auror vagyok. Nem ér véget a szolgálat, ha hazamentél. Tudod, hogy egyszer már betörtek hozzánk… Áh, ne is beszéljünk róla. – Valóban nem akart erről beszélni. Tíz évvel ezelőtt történt, és majdnem egy hétig szállodában élt Keelannel, mire újra egy biztonságos otthont talált maguknak. Még mindig megdobbant a szíve, amikor erre gondolt. – Egyébként furcsán rendezett minden.
– Ez érthető. Semmi érzéked a lakberendezéshez. Ezt te is tudod. Rendrakásban verhetetlen vagy, de más egyéb… – cukkolta tovább az auror. – Még emlékszem arra az ocsmány narancssárga fotelre, amihez annyira ragaszkodtál.
– Köszönöm a bizalmat, Harry – nevetett fel Hermione, majd ivott egy kortyot a teából. Megcsóválta a fejét, amikor eszébe jutott, hogy Keelan egy véletlen varázslata eltűntette azt a fotelt, ami a könyvespolc előtt volt. Nos, a könyvespolcot jobban sajnálta volna.
– És jól vagy? – tette fel a fogós kérdést a varázsló. – De ezt most, mint barátod kérdezem, aki komolyan aggódik miattad.
– A körülményekhez képest igen.
– Nézd…
– Ne kezdjünk bele ebbe, kérlek! – nyögte Hermione. – Nem tehettél semmit sem. Örüljünk, hogy nem irodai munkára kárhoztattak, mert abba teljesen beleőrülnék. Segíteni egy nagyképű újoncnak, és nem mehetnék terepre… Nem, ez nem nekem való, sem az archívum, sem semmi más, ami aktákkal kapcsolatos. Ezt te is tudod.
– Persze tudom – fújta ki a levegőt mélyen Harry. – De tényleg sajnálom. Hogy van a vállad?
– Javul. Már csak egyszer-egyszer érzem, hogy fáj. Bár mondták, hogy kell még idő, amíg teljesen meggyógyul.
– Vissza is kell menned a Szent Mungóba? – kérdezte a férfi.
– A helyi gyógyítóhoz, ha panaszom van – mondta Hermione egykedvűen. – Egyelőre a zsupszkulcsot és a hoppanálást hanyagolnom kell pár hétig. Amikor idejöttem, akkor kissé tényleg döcögős volt az út. De minden rendben.
– Ugye, szólsz, ha valami gond van.
– Igyekszem.
– És a parancsnok…
– Az itteni feladatom egyszerű és világos – vágott a szavába Hermione, tudta, hogy a falnak is füle van, és Harryvel nem beszélgethettek erről. Az igazat megvallva idejük sem volt rá. – Járőrözés legfőképpen, a rend fenntartása. A múltkori eset előtt és után nem igazán volt itt bűnözés. Minden rendben lesz. Holnap találkozom a polgármesterrel.
– Megkaptad Ron csomagját?
Az erős témaváltás nagyon is megrendítette a boszorkányt. Megfeszült az állkapcsa, és nem tudott hirtelen mit mondani. Az ajkába harapott, és mérlegelte a lehetőségeket.
– Hű, mi ez a hirtelen témaváltás, Harry?
– Gondoltam, hogy szívesebben használnád az új találmányát beszélgetésre. – Hermione mélyen felnyögött, aztán olyan hatalmasat sóhajtott, amit Harry egy hasonló sóhajjal nyugtázott.
– Kizárt. Én nem…
– Tudod, az évek során már kezdem egészen megszokni, hogy ti ketten soha nem tudjátok megoldani ezt, ami köztetek van. És nem kérlek rá, hogy bocsáss meg neki. Én csak megtettem, amit a másik barátom kért tőlem.
– Nincs miről beszélnem Ronnal – szólalt meg a boszorkány kimért hangon. – Elviselem, ha nálatok van, és azt is, hogy egy-egy családi összejövetelen ő is megjelenik. A fiam kedveli a kviddics miatt, de nekem ettől még nem kell sem megbocsánatom neki, sem kedvelnem.
– Lehet, hogy régen megoldóhatott volna ez a helyzet, ha megátkozzátok egymást.
Hermione harsányan felnevetett.
– Nem, nem hiszem. Ron… soha nem tudnék benne úgy bízni, ahogy régen. Mondd meg neki… Tudod mit? Inkább ne mondj neki semmit sem.
– Jól van – egyezett bele Harry egy kényelmes válaszba. – Keelan mikor érkezik?
– Nem tudom, talán éjfél körül. A Kóbor Grimbusznál soha nem tudni. – Hermione pontosan ezért választotta. Kiszámíthatatlan, folyton mozgásban van és biztonságos. Keelan a lehető legnagyobb biztonságban.
– Szorítsak?
– Mindenképpen – sóhajtott Hermione. – Egyre inkább azt gondolom, hogy igazad van.
– Nézd, ha azt akarod, hogy beszéljek vele…
– Nem, nem. Megoldom, ahogy mindig – jegyezte meg a boszorkány. – Csak nem akartam magunknak még több bonyodalmat.
– Tudom, tudom. Persze. De nem szabad előtte titkolózni. Ha egy dolgot megtanultam gyerekkoromban a felnőttekről, akkor ez az. Te is tudod, hogy mennyi bonyodalmat okozott ez.
Hermione bólogatott.
– Tudom. Emlékszem.
– Akkor elkezdhetnél őszintének lenni hozzá – javasolta Harry.
– Én mindig őszinte vagyok a fiamhoz.
– Igazán? Azt is elmondtad neki, hogy ki az apja?
– Harry…
– A törvény szerint már nagykorú – emlékeztette a boszorkány a jóbarátja.
– Három év múlva te is megtudod, hogy milyen az – morogta a boszorkány.
– Legalább gondolkodj el rajta.
– Persze. – Hermionét kirázta a hideg ettől a témától. Amikor tudta kerülte. Évekig próbálkozott Draco nyomára bukkanni, de egy idő után… csak teltek az évek, és megpróbált továbblépni.
– Most mennem kell – szólalt meg Harry. – Lily csinált ma vacsorát. Először.
– Rendben. Mondd meg nekik, hogy puszilom őket.
– Átadom. Üdvözlöm Keelant. És hamarosan, ha el tudok szabadulni meglátogatlak.
Azzal elköszöntek egymástól, és a tűz kialudt a kandallóban. Hermione fázósan maga köré fonta a karjait. Dracóra gondolt. Arra a nyárra, amit együtt töltöttek. Olyan régen volt már, akkor még gyerekek voltak mind a ketten, alig idősebbek, mint most Keelan. Hogyan is mondhatná el ezt a fiának? Tudta, hogy sokáig már nem védheti meg őt. Lucius Malfoy árnyéka kísértette őket. Néha csak látni vélte, néha mintha tényleg nyomoztak volna utána.
– Francba – szólalt meg elcsigázottan, majd kiitta a maradékot is a teából.
Keelannek jobb volt így, hogy nem tudta ki az apja. Ez a tudás mindent tönkretett volna. Ahogy maga a titkolózás is.
Talán mégis eljött az idő?
Volt min tépelődnie.
***
Már napok óta a repülésről álmodott. De most nem sárkány alakban repült, hanem csak úgy magától varázslat nélkül, aztán mindig arra ébredt, hogy zuhanni kezd és földet ér. Draco nem hitt az álmokban, sem az elemzésükben. Trelawney órái neki csak csendes, meditatív állapotban (alvásban) teltek, amit a tanárnő mély buzgalomnak nézett, és jegyét mindig felfelé kerekítette.
Draco zihálva ült fel az ágyában. Bal karja istentelenül sajgott, pedig a sebek már gyógyulófélben voltak. Körülnézett a régi szobájának sötétjében, de már semmi sem hatott olyan otthonosnak, mint amilyennek régen. Egy idegen fiú szobája. Semmi sem volt kényelmes, a matrac túl puha volt, az egyiptomi vászon túlságosan is finom az ő ízlésének, és a baldachint egyenesen utálta. Ez még csak nem is hasonlított a faházhoz, amiben mostanában élt.
Felkelt az ágyból, és kinézett a hatalmas ablakon. Az ég tiszta volt, látni lehetett a csillagokat is. Máskor mindezt a szabadból nézte. Megesett, hogy kint a csillagos ég alatt kellett éjszakáznia, olyankor megnyugtatta a milliónyi csillag látványa. De a mai este nem volt ilyen. Megint Hermione jutott az eszébe. Mérgesen ökölbe szorította a kezét. Olyan volt, mint egy bolond, amikor a minap mindent magam mögött hagyva indult el a boszorkány keresésére. Miért tette egyáltalán? Hiszen évek óta nem látták egymást, sőt valószínű Granger még haragszik is rá. Rég nem rágódott a múlton, ám a mai este más volt. Akkoriban forrófejű fiatalként nem látott megoldást, el kellett mennie Ausztráliából… Túlságosan is bonyolult lett volna mindkettőjüknek, ha marad. És a nyughatatlan lelke sosem hagyta volna békén. Így volt helyes – gondolta fáradtan –, kár ezen rágódni.
A gondolatai azonban nem nyugodtak meg ilyen könnyedén. Felkavarta az, amit a Reggeli Prófétában olvasott. Soha nem volt az az érzelgős fajta, de most… Alig várta, hogy minden visszatérjen a maga megszokott medrébe. Ám, akkor még nem tudta, hogy a sors egészen mást szánt neki. Kinyitotta az ablakot, és mélyen beszívta a kellemes éjszakai levegőt. Felnézett az égre, ahol a jól ismert csillagképek köszöntek vissza. Kinyújtózott, aztán kiment a teraszra. Minden egyes porcikája könyörgött, a talpa bizseregni kezdett. Egy könnyed mozdulattal felugrott a korlátra, érezte, ahogy fedetlen mellkasát a szél simogatja, s belekap a hosszú smaragdzöld pizsamanadrágba, aztán elrugaszkodott.
Az átváltozás könnyű volt. Nem okozott gondot vagy fájdalmat, és most már élvezte. A szárnyai alá kapott a csípős levegő és a magasba emelte. A magyar mennydörgő félelmetes ragadozóként szárnyalt a csillagfényes éjszakában a Malfoy kúria és a hozzá tartozó majorság fölött. Csodálatos volt a táj és nem kellett félnie, hogy valaki észreveszi. A szíve hevesen dobogott, egyszerűen leírhatatlan volt, amit érzett, bármennyire régóta volt birtokában ennek a különleges képességnek még mindig imádta minden egyes percét. Noha nem volt ez könnyű út. Mielőtt bejegyzett animágusként megkapta a jogosítványát, nagyon sokat vizsgálgatták. Példátlan képessége, hogy sárkánnyá változzon nagy fejtörést okozott. Nem volt könnyű meggyőzni a bizottságot, de végül mégis sikerült.
Miután kinyújtóztatta tagjait, Draco leszállt a nedves fűre, és mezítláb indult vissza a kúriába. Nem zavarta, hogy csak egy hosszú pizsama nadrág van rajta. Kellemes volt a hűs levegő, főleg a dél-amerikai fülledt meleg után. Ahogy áthaladt a harmatos pázsiton, hirtelen fény gyúlt, ami először elvakította. Nem számított ilyenkor senkire sem, főleg az apjára. Lucius pálcájának fénye mindkettőjüket megvilágította, aztán újra sötét lett. Az idősebb Malfoy eltette a pálcáját.
– Mit csinálsz itt ilyen későn? – kérdezte Lucius némiképp vádlón.
– Csak kinyújtóztattam a szárnyaimat – vigyorodott el Draco. Az apja nem szólt semmit, csak megérintette az egyik kandelábert az út mellett. A kerti lámpások felgyulladtak, s ekkor mindketten kiléphettek a homályból. Lucius a maga szokásos kimért módján, a kígyófejes sétapálcáját szorongatta, és szúrós tekintettel nézett végig a fián.
Dracón most egészen jól kivehető volt az a sok sárkánypikkely, amit még az első félresikerült átváltozása után szerezett. Apja sosem látta még így. Az idősebb Malfoy nem mutatta, de valóban meghökkent. Lucius soha nem értette Dracót, és ez a hosszú évek alatt nem változott. A fiatalabb Malfoyt nem érdekelte, hogy nem viselt cipőt, haja csapzott, és még csak hírből sem hasonlított arra a fiúra, aki elhagyta ezt a helyet. Lucius irigy volt rá ezért, de ezt még magának sem vallotta volna be.
– Nem kellene ennyiszer átváltoznod – korholta fáradtan Lucius. – Akkor soha nem múlnak el a pikkelyek.
– Ne áltasd magad, apa! Ezek soha nem fognak elmúlni – mondta Draco könnyedén, aztán hozzátette: – Már próbáltam, de nem használt. Soha nem leszek tökéletes, ahogy akartad.
– Soha nem voltál az, Draco – szólalt meg újra Lucius. – Mindig is Blackekre hasonlítottál. Akármit is mondjon az anyád.
– Ez talált, apa – jegyezte meg gúnyosan. – Ezek szerint hazajöttél?
– Mint látod, igen. Nem kell tovább itt maradnod – válaszolt színtelen hangon az apja. – Úgy is tudom, hogy mehetnéked van.
– Holnap mindenképpen elmentem volna. Már nagyon várnak a rezervátumban – közölte hasonlóan Draco. A két Malfoy egymás szemébe nézett. Mintha még mindig valahol mélyen rendbe akarták volna hozni azt, amit réges-régen elrontottak. Egyikük sem mozdult.
– Akkor ezt megbeszéltük – törte meg a hallgatást Lucius. – Mikor indulsz?
– Már holnap reggel. Nem kell sokáig elviselned a jelenlétemet. – Lucius megtorpant és belenézett a fia szemébe.
– Azt hiszed, hogy tehernek gondollak? – nevetett fel szárazon apja.
– Mindig csak becsmérelsz, de már megszoktam – válaszolt a férfi kimérten. – Soha nem voltam neked elég jó.
– Ez nem igaz. Tudom, hogy mire lehetnél képes, de te mindent eldobsz magadtól. Mégis mit gondolsz mi lesz ezzel itt, ha már anyáddal nem leszünk? Minden elveszik és megy a süllyesztőbe, amit az őseid itt hagytak neked? Ha belegondolok, hogy a Mágiaügyi Minisztérium sárvérű…
– Ne kezdjük ezt megint! – csattant fel Draco élesen. – Én más utat választottam, mint te. Ideje lenne, hogy elfogadd, apám.
– Nagyon jól tudom, hogy büntetsz, amiért…
– A Sötét Jegyet ne keverjük bele ebbe a vitába – szólalt meg a varázsló. Tudta, hogy tiszteletlen apjával, talán még jobban a szokásosnál, de egyszerűen nem bírta féken tartani az érzéseit. – Megértem, hogy akkor…
– Megérted? Tényleg megérted, hogy miért egyeztem bele, hogy megkapd a Jegyet? – tette fel a kérdést indulatosan Lucius. – Nem hiszem, hogy tudod mekkora árat fizettem ezért.
– Akkor csupán áldozatok vagyunk mindketten? – hördült fel Draco. – Akartad a hatalmat. Én is akartam, de a kóstoló ebből a hatalomból egyáltalán nem tetszett. Undorodom ettől az egésztől itt.
– Inkább elpocsékolod a tehetségedet sárkányokat hajkurászva. Remek karriert futottál be fiam. Talán még többre is viheted ott, mint a trágyatologatás és a tojás lopás – adta ki a dühét Lucius. – Sokkal több is lehetnél. Csak haza kell jönnöd.
– Hogy aztán megint rám erőltesd, amit nem akarok? Tanultam egyet, s mást az elmúlt években. És újra nemet kell mondanom neked apám.
– Rendben – szólalt meg az idősebb Malfoy. – Ha neked ez nem kell, akkor majd találok valakit, akinek ez sokat jelent majd.
– Jó.
– Remélem, hogy kellemes utad lesz vissza.
– Én meg azt remélem, hogy találsz valakit, aki nálam érdemesebb a Malfoy címre.
Lucius nem szólt semmit, csak egyenes háttal folytatta az útját. Draco még mindig remegett az indulattól. Megint csak egy taknyos gyereknek érezte magát. Mennyi év kell még, hogy rendezzék ezt a nézeteltérést? Visszament a kúriába, összeszedte a holmiját, írt pár sort az anyjának, aztán megint sárkánnyá változott, s elrepült az éjszakába.
***
Wiltshire-től messze Hermione sem tudott elaludni. Feszülten bámulta az ágy fölé bűvölt éjszakai égboltot, ami most tiszta volt és csillagokkal teli. Még mindig jobb, mint a repedések az otthoni hálószobájában – gondolta morcosan, majd a feje alá gyűrt egy párnát. A falióra hangja cseppet sem könnyített a helyzetén, hiszen percenként pillantott rá. Mivel is tölthette volna el üres óráit? A múlton merengett… Hosszú évek alatt sohasem gondolta volna, hogy így megváltozik az élete. Emlékezett még arra napra, ami mindent felforgatott. Nem sokkal azután történt, hogy szétváltak az útjaik Dracóval. Egyedül volt, és magányosan nézett szembe a ténnyel, hogy gyermeket várt.
Meg akarta találni Dracót, de miután nem kapott választ tőle, visszautazott Angliába. Magányosabb volt, mint valaha. Ron elutasító viselkedése és haragja áthatolhatatlan éket vert közéjük. Megbocsáthatatlanul összevesztek akkor. Harryhez pedig már nem akart fordulni. Egyedül viszont nagy teher nehezedett a vállára. Keelan születése után mindig ott lebegett körülöttük a félelem, ami menekülésre késztette. Munkát nem tudott vállalni a baba miatt. Nem volt más választása összeszedte az utolsó galleonjait is, és visszautazott Ausztráliába. Egyedül szüleiben bízhatott, akik otthont biztosítottak számára az első három évben.
Az a nyugalmas három év segített összeszedni magát, ám ráébresztette arra is, hogy a jövőjük nem ott vár rájuk. Hermione mindenképpen azt szerette volna, ha Keelan Roxfortos diák lesz, és ő be tudja fejezni az aurori képzését. Angliába hazatérni felüdülés volt. Bár a félelem nem múlt el. Hermione mindig félt Lucius Malfoytól, így igyekezett Keelan Malfoy jegyeit a legjobb varázslatokkal elrejteni, ami sikerült is. Először a régi szülői házba rendezkedett be, és mindennap ingázott. Közben Keelant mugli óvodába adta. Keményen tanult, képezte magát a szabadidejében és meg is lett az eredménye: felvették aurorok közé. Ekkor már nem volt praktikus a szülői házban laknia, így a kis varázslóval Abszol útra költöztek egy zsebkendőnyi lakásba.
A varázsvilág csodával teli volt az akkor öt éves Keelannek. Hermione pedig örült, hogy közelebb lehet barátaihoz. Bár nem mindenkivel volt jó a viszonya… Ron továbbra is elutasította mindkettőjüket, így sokkal jobban megnehezítette Hermione dolgát, mintsem azt a varázsló belátta volna. A boszorka nem akart tőle semmi mást, csak barátságot, de a férfi mélyen megvetette. Aztán a kapcsolatuk annyira elvadult, hogy nem vettek egymásról tudomást. Ugyan később Ron megbarátkozott Hermione fiával, de egyáltalán nem volt jó ajánlólevél Draco Malfoy fiának lenni. Malfoy apaságát egyedül Ron tudta, bár nem árulta el senkinek. A szégyen miatt… Hermione fúj egyet, amikor felidézte ezeket a mondatokat, és azt, hogy Ron minek tartja őt.
Végül egy Potter-féle összejövetelen Keelan könnyedén belopta magát Ron szívébe, főleg, amikor nyíltan megvédte őt egy buta kviddics vitában, nem is beszélve néhány tucat varázslósakk küzdelemről. Bár Ronnak Hermionéval nem sikerült újra megtalálni a hangot, mégis igyekezték visszafogni magukat. Keelan azonban amolyan villámhárítóként működött, így néha napján képesek voltak együtt végigülni egy-egy családi ebédet a Potteréknél. Azonban Hermione az elmúlt tizenhét év alatt egyetlen egy Weasley családi összejövetelre sem ment el. Igazából nem kimondottan Ron, hanem Mrs. Weasley miatt. Potteréknél is éppen elég kínos volt találkozni az asszonnyal. Molly neheztelt rá. Maga sem tudta pontosan mennyit tudott Rontól. Mindenesetre elkerülte, amikor tudta.
Hermione soha nem felejtette el, hogy Ginny és Harry mellette álltak, és ez reményt adott számára. Harry állást szerzett neki, Ginny pedig vigyázott a kis Keelanre, amíg ő részmunkaidőben dolgozott az Auror Parancsnokságon. Később persze sokkal könnyebb lett, nem is beszélve az előléptetésekről. Most pedig mindez semmivé foszlott szét. A legutolsó bevetés fájdalmas emléke még mindig sajgott, intő jellel szolgálva Hermione számára. Tudta, hogy hamarosan ismét fél fizetéssel, aktákat tologatva fog ülni egy dohos irodában, egyedül.
Nem adhatta fel most, hiszen még fel kellett nevelnie egy ifjú korba lépett fiút, aki jövőre kezd majd a Mágus Akadémián. Szüksége volt még rá, jobban, mint azt mindketten gondolták volna. Egy apára is – szólalt meg Hermione lelkiismerete, de ismét, ahogy az évek során mindig, azonnal elhallgattatta. Felnézett az elvarázsolt plafonra. Vajon, merre lehet most? – kérdezte keserűen. Mérgesen a fejére húzta a paplant, és próbálta kiüríteni az emlékeitől kavargó elméjét.
– Hol van már? – kérdezte a szoba sötétjétől, aztán felkelt az ágyból. Hirtelen szörnyű robaj rázta meg a kicsiny házikót. A csillár mozgásba lendült, a vitrines szekrény finoman remegni kezdett. Mindez azonban nem érdekelte Hermionét, felkapta a köntösét, majd kisietett a kertbe.
A petúniák őrjítő sebességgel ugráltak ki a virágágyásból, aztán menekülni kezdtek, nehogy a Kóbor Grimbusz kerekei alatt végezzék. Éktelen fékcsikorgást követően a busz megállt és mintha hatalmasat sóhajtott volna. Füstfelhő gomolygott körülötte, fényszórói az egész környéket bevilágították.
– Wall, leszállás, akinek itt van dóga pattanjon le ízibe – recsegte a buszvezető, majd kinyitotta az ajtót. – Menjen, Keelan úrfi! Magának itt van a végállomás.
– Köszönöm, Erni! Kedves volt öntől, hogy hagyta vezetni a buszt. Jó utat! – Egy tizenhét éves, langaléta fiú jelent meg az ajtónál, ellenállhatatlan mosollyal az arcán és abban a bőrkabátban, amit előző születésnapjára könyörgött ki. Világosbarna haját a nap nem kímélte, még inkább világosabbá tette, s anyja egyre gyengülő varázslata sem rejthette el tovább a valódi tejfölszőke árnyalatot, melyet apjától örökölt.
Hermione anyai szíve nagyot dobbant, amikor meglátta az ő nagyfiát, és észre sem vette ezt az apró változást. Minden más azonban teljesen pánikba ejtette. Ekkor tudatosult benne, hogy hamarosan vége a gyermekéveknek, s el kell engednie őt. Keelan Adam Granger – anyja szemefénye – hanyag eleganciával szállt le a Kóbor Grimbusz fedélzetéről, majd az utazóládáját is maga után húzta. Kisimította a homlokából a tincseket, pont úgy, ahogy Draco fiatalkorában… A fia olyan sokat nőtt mióta nem látta – gondolta Hermione és már alig várta, hogy megölelhesse.
– Viszlát, Keelan úrfi! Majd még beszé’getünk legközelebb. – Erni biccentett felé, és egy fogatlan mosolyt villantott.
– Jó éjszakát! – vigyorgott a fiú. – Aztán vigyázzon a parasztházakra, meg a tűzoltóállomásokra! De azért mozgassa meg ezt a szekeret néha napján! – Megpaskolta a vén Kóbor Grimbusz oldalát. Erni megköszörülte torkát.
– Jó’ccakát! – nevetett az öreg, majd beindította a lélekvesztő járművet, s nagy robaj kíséretében egy szempillantás alatt eltűnt. A nagy fényességből hirtelen bágyadt szürkületbe tompult a táj, de Hermione még így is ki tudta venni a vádló, vakítóan szürke szemek haragját.
Keelan jókedve egyszeriben tovaszállt, amikor megpillantotta az anyját. Persze ez csupán múló düh volt, mégis igyekezett leginkább morcosnak látszani. Hermione a saját felhúzott orrának pontos másolatával nézhetett szembe, és sejthette, hogy hamarosan fia fogja kioktatni, ahogy ő tenné.
– Szia, anya! – köszönt Keelan kimérten, mintha nem is az anyjához szólt volna, hanem egy pimasz kölyökhöz. Haragudni akart rá, mégsem ment igazán, ahogy a köztük lévő fizikai távolság csökkent, úgy párolgott el a harag is, de a fiatal fiú nem esett ki a szerepéből. Jeges tekintete metszően hidegnek hatott, Hermione mit sem törődve ezzel megölelte, s megpuszilta, mintha még mindig kis varázsló lenne, pedig már régen nem volt kicsi, és az anyának inkább lábujjhegyre kellett állnia, hogy felérje.
– Szervusz, drágám! Annyira hiányoztál! – szorította meg erősen, mintha soha nem akarná elengedni a fiút. Keelan gyorsan kibontakozott az ölelésből, amit most már gyerekesnek gondolt. – Jól utaztál?
– Azt ígérted többet nem fogunk költözni – tért a tárgyra dacosan. Hermione hirtelen megrémült, amikor Draco gyűlölettel vegyes tekintete nézett vissza rá, nem is beszélve a mély baritonról, ami megszólalásig hasonlított a férfiéra. Néhány percnyi csend kellett hozzá, hogy válaszolni tudjon, de Keelan megelőzte. – Erre tessék, most meg ráadásul Wallba jöttünk, amiről még csak meg sem kérdeztél.
– Tudom, hogy megígértem. Muszáj volt elfogadnom ezt a lehetőséget, drágám. – Majd megsimogatta a borzas hajat, amit a legújabb mugli divat szerint fésültek. A szürke szemek megenyhültek ugyan, de az aggodalom nem tűnt el belőlük.
– Miért kellett ezt tennünk? – kérdezte végül Keelan. Hermione először nem tudott mit felelni, de aztán összeszedte magát.
– Mert ez egy olyan ajánlat volt, amit nem utasíthattam volna vissza. – Nem akarta elárulni neki, hogy megsérült és az auror fizetését a felére vették vissza. Persze ott volt még a Malfoy vagyon egy darabkája, amit majd Keelan jövőre megkap, és ami egészen csinos összeggé gyarapodott az elmúlt tizenhét év során. Hermione nem akarta, hogy a fia ilyen fiatalon dolgozzon, hiszen a Mágus Akadémián volt a helye, ahol tökéletesíthette a tudását. Az új munka ugyan nem kecsegtetett sok lehetőséggel, de mindent meg akart adni a fiának, ahogy mindig. – Egyelőre itt maradunk. Aztán nyár végén meglátjuk hogyan alakulnak a dolgaink.
Ugyan visszaköltözhettek volna a szülei házába, s a muglik világában pedig a spórolt galleonjai duplájukat érték volna, de már erre nem lett volna képes. Fiát ugyan nem zavarta volna, ha muglik közé költöznek, mivel nagyon sok mugli származású barátja volt, hiszen nyaranta iskolába is járt. Inkább túlságosan is nehéz lett volna Hermionénak.
– Akkor még egyszer fogunk költözni, igaz? – morogta egy fintor kíséretében Keelan.
– Mit szólnál, ha bemennénk? Biztosan fáradt vagy, és szeretnél aludni egy kicsit. – Hermione igyekezett úgy tenni, mintha nem is lenne fontos a kérdés. Keelan nagyot sóhajtott, és mérgesen anyja elé állt. Már egy fejjel magasabb volt, mint ő és még ki is húzta magát.
– Anya, nagyon rosszul próbálod elterelni a figyelmemet más irányba. – Hermione most saját magát hallotta Keelan előadásában. Milyen kíméletlen is tudott lenni olykor-olykor. – Igazából csak tesztelni akartalak, hogy elmondod-e nekem. De inkább megkíméllek attól, hogy hónapok múlva kelljen bevallanod.
– Vigyázz a szádra, fiatalember! Az anyád vagyok, akivel nem beszélhetsz ilyen hangon. – A fiú ugyan összehúzta magát, de Hermionénak így is fel kellett néznie a dacos tekintetű Keelanra.
– Elhallgattad előlem, hogy megsérültél. Mégis mikor akartad nekem elmondani? Soha nem volt titkunk egymás előtt – emelte fel a hangját Keelan. Jogos volt a haragja. – Van fogalmad róla, mennyire aggódtam érted? Ha nem írja meg Harry azt a levelet a nagyiéknak, akkor biztosan egyből hazajöttem volna.
– Jaj, kicsikém! Annyira sajnálom, de nem akartam elrontani a…
– Nem teher veled foglalkozni, anyu! Mi itt vagyunk egymásnak, amikor csak kell. Nagyon bosszant, amiért nem tartasz elég felnőttnek ahhoz, hogy gondodat viseljem. Tisztában vagyok vele, hogy te vagy a felnőtt, de nem vagyok már én sem gyerek. – Hermione megdöbbenve nézett fiára. – Tudom, nyálasan hangzik, de ez így van. Nem érdekel hova költözünk, hányszor kell új embereket megismernem, újra berendezni az otthonunkat. Elmúltam tizenhét, és már tudok egyet-mást az élet dolgairól, határozott elképzeléseim vannak a jövőmről is.
– Drágám, ez…
– Micsoda, anyu? Bonyolult? Iskolaelső vagyok az évfolyamban. Ha le tudok fordítani rúnákkal teli szöveget szótár nélkül, és maximális pontszámú dolgozatot tudok írni, minimális felkészüléssel a kobold lázadásról vagy fel tudom gyújtani egyedül a bájitaltan labort, akkor bármit megértek.
– Te gyújtottad fel a bájitaltan labort? – csattant fel Hermione.
– Most nem erről van szó – hárított azonnal, de nem esett ki a szerepéből. Bár némi rózsaszín pír átsuhant az arcán. – Nagyon megbántottál. – Szavai metszően martak anyai szívébe, mintha apró, éles szilánkok hatolnának belé és mélyen belefúródnának.
A hideg szemek fenyegetően villantak meg, majd Keelan elfordult, és bement a házba. Hermione a szívére tette a kezét, s nézte a fiú távolodó alakját. Mintha saját édesapját látta volna megelevenedni Keelanban most; csupa szív és bátorság, erős, megdönthetetlen akarat. A fiú olyan erőket hordozott magában, amikről nem is tudott, ízig-vérig griffendéles tulajdonságokat, melyek ugyan nem voltak annyira markánsak, mint a hollóhátas vonások, de ott voltak. Merlinre, sokkal több volt benne a jóság, mint a Malfoyokból származó gonoszság és elvetemültség, no meg az olykor felszínre törő ravaszság. A nő sóhajtva vette tudomásul, hogy alábecsülte az ő okos fiát, és helyre kell hoznia, amit tett.
Hogyan is mondhatná el mit miért tette? Vajon még egyáltalán jó anyának számít? – Ezek a kérdések, melyeket már jó sokszor kellett feltennie magának, ott visszhangoztak a fejében. Félt az elutasítástól, hiszen számára csak egy ember létezett a földön, akit az életénél is jobban szeretett. Egyszer talán mindent el kell mondania, de ez nem a mai estén történik majd.
Amikor először a kezébe fogta a fiát, akkor teljesedett ki igazán az élete. Ekkor kapott értelmet minden, ahogy az apróság megfogta az ujját, egyből más emberré vált, mint aki előtte volt. Megszépült a világ, aranysárga napfény mindent megvilágított körülötte, és ő részévé vált egy olyan csodának, amit semmi sem tudott felülmúlni. Akkor megfogadta, hogy mindent meg fog tenni érte. Becsukta maga mögött a bejárati ajtót, majd felment az emeletre, de a fia szobájának ajtaja csukva maradt előtte.
Az anyaság olykor nem túl kíméletes – jutott eszébe, majd visszament a hálószobájába. Ezen az estén csak jóval hajnal előtt találta meg az álom.
***
Dracót ez a hajnal a Foltozott Üst bárjában töltötte egy fél pohárnyi vidítóvíz társaságában. Már órák óta vesztegelt itt, de nem lett A repülés meg sem kottyant neki, de a leszállást nagyon is elszúrta. Úgy landolt a Foltozott Üst melletti sikátorban, hogy a Kóbor Grimbusz majdnem elütötte. Mindig okozott némi megdöbbenést, amikor csak úgy földet ért, bár nem sárkány alakban, ahhoz túlságosan szűk volt a hely. Elhessegette magától a gondolatot, hogy a buszt most valami kölyök vezette a megbízható Ernie helyett. Aztán már csak azzal foglalkozott, hogy kiürítse az emlékezetét.
A gondolatai egészen máshol jártak, és nem úgy tűnt mintha sikeresen elterelhetné bármivel is. Hermionéra gondolt. Úgy rohant a Szent Mungóba, mint egy eszelős, amikor meglátta a hírt. Évekig mégcsak fel sem vette vele a kapcsolatot, és a boszorkány biztosan őt akarta volna látni először a Szent Mungós kórházi ágya mellett. Majdnem biztos volt benne, hogy a válasz egy nem lett volna. Egy igazi, hatalmas, vastagbetűvel szedett NEM.
A férfi beletúrt a hajába. Talán mégiscsak valami erősebbel kellene próbálkoznia, mint ezzel a vizezett vidítóvíz, amiben csak nyomokban érezte a hatást. Merlin csessze meg! Hogyan lehet még mindig ilyen erős hatással rá ez a boszorkány? Annyi év telt el. És nem is keresték egymást. Sokszor azt gondolta, hogy már késő. Azt hitte, hogy a boszorkány új életet kezdett Ausztráliában, mindig így gondolt rá. És mivel ott nem voltak sárkányok… sosem vitte arrafelé az útja. Igen… kifogás az volt… Annyi ideig hadakozott az apjával, olyan sok akadályt gördített elé, amíg az anyja közbe nem lépett.
Kiürítette a poharat, amikor Ted Perkins jelent meg mellette. A varázsló vett egy mély lélegzetet, aztán intett neki, hogy üljön le mellé.
– Minden rendben? – kérdezte a társa aggódva. A tejfölszőke férfi kihúzta magát, aztán csak elgondolkodva nézett kezében lévő üres pohárra.
– Ahogy mindig – mondta Draco egy mély sóhajjal később. Aztán tömény szarkazmussal folytatta: – Ha a szüleimhez megyek mindig jó kedvem lesz.
– Valóban sugárzol a boldogságtól – jegyezte meg Ted, majd letette a Próféta egyik különszámát, amiben sárkányészlelést jelentettek. – Kiborultál megint?
Draco rápillantott a címlapra, amin egy vad sárkányról szóló cikk virított. Több mugli és varázsló is látta. Aztán elintézték a cikket azzal, hogy egy magányos, vándorló egyedről van szó, aki csak átvonult az országon, hogy aztán megkezdje a párzási szezont, és a Minisztérium varázslényekkel foglalkozó osztálya már nagy erőkkel keresi.
– Párzási szezon? Lassan költenek a mennydörgők – szólalt meg egykedvűen a varázsló.
– Legalább most eltalálták, hogy egy hímről van szó. Egy különösen kanos hímről a cikk szerint. Nem akarsz elmondani valamit, Draco? Csak nem hiányzik Margot?
– Vele vége. És ez itt a képen, barátom, nem egy mennydörgő – válaszolt a képre mutatva, aztán szélesen elmosolyodva kortyolt az italából, amit időközben újratöltöttek.
– Tényleg, ez inkább egy idióta.
A csapos felhorkant erre az furcsa beszélgetésre. A két varázsló egyenesen ránéztek. A tagbaszakadt, kopasz férfi egy ronda fintorral méregette a másik kettőt.
– Te nem sárkánykutatók vagytok.
– De – vágták rá egyszerre.
– Szóval ez egy idióta, és nem sárkány? – kérdezte a csapos még inkább összezavarodva a képre mutatva.
– Mi lenne, ha a saját dolgoddal foglalkoznál?
– Záróra – jelentette ki mogorva hangon a férfi. – Jó éjt!
Azzal kivarázsolta Draco kezéből a poharat, ami még félig tele volt vidítóvízzel. A varázsló felsóhajtott, de nem tette szóvá. Ted csak halkan felnevetett.
– Menjünk – mondta Draco elcsigázottan. – Minden rendben ment?
A két varázsló elindult a szobájuk felé. Ted kissé gondterhelten vakarta meg a szemöldökét, és mélyen felsóhajtott. Draco ezt nem tekintette jó jelnek, de felkészült a válaszra.
– Még mindig veszteglünk – jegyezte meg Ted kissé aggodalmasan. – Nem tudom, hogy mi a fenét akarnak ennyire vizsgálgatni. Nem valami tiltott tárgyat csempészünk. Minden papírunk megvan. De mire azok a kicseszett baglyok odaérnek Peruba és vissza… meg fogunk őszülni vagy itt kelnek ki a tojások.
– Azt hiszem, hogy az utóbbi nem fog bekövetkezni. Most óvatosak. Történt valami nem olyan régen. Egy auror boszorkány is megsérült – magyarázta a mágus sötéten. Nem akart nyilvánosan ilyesmiről beszélni. Főleg nem olyan dolgokról, amiket apjától tudott. A Foltozott Üstnek füle volt… és túl késő volt a bűbájokkal foglalkozni. – Gondolom, hogy mindent kézben akartak tartani, és a határellenőrzésen is szigorítottak.
– Ki írja meg ezt Morgánának?
– Hagyjuk a baglyokat. Inkább elintézek pár dolgot előre. Finn még örülni is fog neki, hogy nem kell eljönnie, különben is annyi dolgunk lesz, hogy nem is lesz rá sok idő – jegyezte meg Draco, miközben befordultak balra a folyosón. – Egyelőre minden rendben. A tojások biztonságban.
– Jobban szeretném, ha ezek a tojások már a keltetőben lennének, és biztonságban – szólalt meg Ted gondterhelten.
– Én is, haver, én is.
– Mit gondolsz meddig tart?
– Tart ameddig tart. Talán egy vagy esetleg két nap még. Nem tudom, még sosem vesztegeltünk ilyen sokáig a vámon – vonta meg a vállát a varázsló. – Csak nehogy hozzányúljanak úgy, ahogy valami bajuk legyen azoknak a tojásoknak, mert akkor tényleg kénytelen leszek bevetni a tűzerőt.
– Akkor is a címlapokra kerülnél, barátom. De ha elfogadsz egy tanácsot, akkor legközelebb kiábrándíthatnád magad, ha repülni mész. Nem kell több mugli öregasszony, aki megláthat. Ne ismétlődjön meg az az eset Németországban.
– Igyekszem, igyekszem. És a németországi eset nem az én hibám volt. Skót ötlete volt, hogy cserkésszek be egy csapat vad sárkányt. Gondoltuk jó ötlet. Nem jött be. Ki gondolta volna, hogy egy mugli öregasszonynak van fegyvere aztán rikácsolva elkezd lövöldözni.
– Nos, valóban nem volt a legjobb ötlet.
– Hát nem.
– Mi baj van, Draco? – kérdezett rá egyértelműen, miközben elindultak még egy emelettel feljebb. – Nem szoktál ennyire felelőtlen lenni. Talán tanonc és kezdő gondozó korodban előfordult veled ilyen, de mostanában már nem.
– Nincs semmi. Csak rettenetesen rosszul alszom a kúriában. Apám meg idegesít. Semmi olyasmi, amivel ne tudnék megbirkózni. Nem kell aggódnod.
– Biztos, hogy csak ennyi? – kérdezte Ted kicsit puhatolózva. – És nem mégis Margot van a dologban.
– Ugyan kérlek… Persze, hogy semmi gond. Margot pedig… nem, nem, nem. – Határozottan elutasította még csak a létezését is. de ezt nem akarta ennyire kimondani Ted előtt. Meg sem tudta határozni miért is ment bele, hogy egyáltalán randizzanak. És most, hogy a gondolatait Hermione kötötte le, így már inkább bizarrnak tűnt ez a kapcsolat. – Egyszerűen nem vagyunk egymáshoz valók.
– Ha te mondod – vonta meg a vállát a társa. – Pedig…
– Ne fárassz azzal, hogy jól mutattunk együtt – figyelmeztette fenyegető szürke tekintettel. – Ugye még megvan a szobám? Nem akarok megint az ikrekkel aludni a padlón. Nem viselné el a hátam, és halálra idegesítenének.
– Persze – nevetett Ted. – Még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát.
– Imádom a kölykeidet, de amennyit ők ketten tudnak beszélni… A Piton ikreket is megelőzik, és ez nagy szó.
– Még vissza sem jöttek bulizásból – sóhajtott fel elcsigázottan az apa. – De nem hiszem, hogy megvárom őket.
– Felesleges. Tudnak vigyázni magukra. Ez pedig mégis csak az Abszol út.
– Áruld el. Mi a fenének jöttél vissza erre az ócska helyre, ha aludhatnál kényelmes ágyban is? Jó, a Foltozott Üst tiszta és viszonylag kényelmes, de a kúriához képest ócska.
– Marhára utálom az egyiptomi pamutot – volt Draco mogorva válasza.
Ted öblösen felnevetett. Majd elérték a szobákat.
– Aludd ki magad, Draco.
– Te is.
hozzászólások: 2
feltöltötte: Nyx | 2024. Feb. 25.
by Neola @ 2024 Feb 26
Curranak, cseppenek az infók.
Keelan majdnem elütötte a saját apját. Hát ez nagyon jó!
Egyébként Keelan-nek nem fura, hogy inkognitós haja van? Mármint, biztos rájött, hogy ez az anyja műve és ő valójában full szőke. Bocsánat tejfölszőke. Nagyon nagyon jó ötlet volt a kamasz korszak! Bár még csak egy jelenet volt, de imádom a srácot.
Nagyon várom a folytatást!
Köszi szépen! *sok sok szívecske
Üdv:Neola
Keelan majdnem elütötte a saját apját. Hát ez nagyon jó!
Egyébként Keelan-nek nem fura, hogy inkognitós haja van? Mármint, biztos rájött, hogy ez az anyja műve és ő valójában full szőke. Bocsánat tejfölszőke. Nagyon nagyon jó ötlet volt a kamasz korszak! Bár még csak egy jelenet volt, de imádom a srácot.
Nagyon várom a folytatást!
Köszi szépen! *sok sok szívecske
Üdv:Neola
by Nyx @ 2024 Feb 26
Igen, igen lassan-lassan. Jajj ez most így utólag jutott eszembe Hogy legyen valami találkozás mielőtt tényleg találkoznak. Szegény Draco majdnem felkenődött a Kóbor Grimbuszra, de legalább a Prófétába bekerült.
Igazából Keelan erre nem jött rá sosem. Hermione ügyes volt ezzel a varázslattal, de majd most, hogy elmúlik a varázslat hatása Keelannek is feltűnik, hogy valami nincs rendben.
Köszi!! Én is így gondoltam, legalábbis másodikra Valahogy az 5 éves Keelan nem igazán illett a történetbe. Örülök, hogy szinpatikus, remélem, hogy majd a többi szereplő is az lesz. Baromi hosszú egy sztori lesz Hamarosan jövök a következő fejezettel 
Hogy legyen valami találkozás mielőtt tényleg találkoznak. Szegény Draco majdnem felkenődött a Kóbor Grimbuszra, de legalább a Prófétába bekerült.Igazából Keelan erre nem jött rá sosem. Hermione ügyes volt ezzel a varázslattal, de majd most, hogy elmúlik a varázslat hatása Keelannek is feltűnik, hogy valami nincs rendben.
Köszi!! Én is így gondoltam, legalábbis másodikra
Valahogy az 5 éves Keelan nem igazán illett a történetbe. Örülök, hogy szinpatikus, remélem, hogy majd a többi szereplő is az lesz. Baromi hosszú egy sztori lesz Hamarosan jövök a következő fejezettel | név: | Remember me |
| e-mail: | (optional) |
| smile: |      |
| Captcha | |
Powered by CuteNews