Fejezetek
5. fejezet
5. fejezet
Polgármester
A reggeli inycsiklandozó illata ébresztette fel Keelant egy álomtalan, mély álmából. Kinyújtózott és megigazította a fekete pólót, amin kedvenc kviddics csapata játszott önfeledten. Körbenézett a szobában, ami gyakorlatilag majdnem olyan volt, mint a korábbi otthonában. Megcsóválta fejét, aztán lerúgta magáról a maradék takarót, nem is törődve azzal, hogy az a padlóra esik. Túl csendes volt ez a hely. Bár az igazat megvallva nem hiányzott neki az előző otthona. Még a roxfortos hálóterméhez is jobban kötődött. Utálta a költözéssel járó hercehurcát, a rendezgetést, a pakolást, az új szomszédokat. De nem igazán kötődött egyik helyhez sem, mert semelyik lakás sem volt igazán az otthona, ahogy ez a ház sem lesz az.
Ásított egy nagyot, majd bebotorkált a fürdőszobába, megmosta az arcát és farkasszemet nézett tükörképével. Valahogy furcsának tetszett az a kép, haja világosabb lett, de ez nem volt újdonság a nyári hónapokban. Inkább a szemszínével volt némi problémája, egyre világosabb lett, de aztán elintézte azzal, hogy csak képzelődik. Még mindig fáradt volt az utazástól. Arcéle mintha markánsabbá vált volna, viszont ezt már az öregedésnek tudta be.
– Remek – mormolta, majd végigsimította az arcát, ami igencsak igényelte már a borotválkozást, de egyáltalán nem volt kedve hozzá.
Máskor nem hanyagolta el magát ennyire sem, most azonban valamivel lázadnia kellett. Jó fiú volt, de olykor annyira hiányzott neki, hogy zabolázatlan énjét szabadjára engedhesse. Gondolatok ezrei cikáztak a fejében, egyszerűen nem volt egyetlen perc sem, amikor ne törte volna valamin a fejét. Sokszor azt vette észre, hogy a mosdó bepárásodott tükrére bájitalrecepteket rajzol és majdnem most is belekezdett egybe…
Hanyagul ellökte magát a mosdókagylótól, és körülnézett a napfényben fürdőszobában, ami pontosan olyan volt, milyen az előző szobájában. Anyjának még ennyire gyorsan soha nem sikerült elrendezni holmijukat. Otthonosabbá varázsolta ezt a kicsi házat, mint bármelyik korábbi otthonukat. Talán a bűntudat munkálkodik benne? Néha Hermione viselkedése egy megfejthetetlen talány volt. Keelan tisztában volt vele, hogy rengeteg titok lappang a múltjában, amiről anyja nem akart beszélni, ő pedig belebolondult volna, ha mindig ezen agyalna.
Ma reggel is haragudni akart, de már most más színben látta a tegnap estét, a reggeli illata különben is hívogatta. Hiába, valaki pontosan ismerte, nem is beszélve kedvenc baconjéről. Gyomra bíztatóan nógatta, hogy sürgősen küzdje le anyja iránt táplált ellenérzéseit, és béküljön ki vele. Az illat csábítóan megcsiklandozta az orrát, hívogatóan az ajtó felé irányította. Keelan álmatag tekintettel felöltözött és lement a lépcsőn. A konyha, mint mindig pontosan olyan volt, mint Hermione maga, összeszedett és pedáns. Lehet, hogy anyja nehezen boldogult a költözéssel, de ha végül megvetett valahol a lábát, ragaszkodott bizonyos dolgokhoz. Ez amolyan hagyomány féle lehetett anyjánál – gondolta magában Keelan.
– Jó reggelt, anyu! – köszönt, majd leült az asztalhoz.
– Jó reggelt! – Hermione nem nézett rá közvetlenül, csak kortyolta tovább a kávéját. A Reggeli Prófétát olvasta, ahogy mindig. Hátulról kezdte a lap olvasását, aztán úgy haladt előre. Keelan elmosolyodott és egy sóhajtással körítve megállapította, hogy vannak dolgok, amik soha nem változnak. De mindig eljött a kínos pillanat, amikor bocsánatot kellett kérnie.
– Anyu, sajnálom, hogy tegnap kiabáltam – mondta bűnbánóan. Hermione letett az újságot és a fia szemébe nézett, némiképp megijedt a tekintettől. – Nem akartam így kezdeni a nyarat.
– Én is sajnálom – enyhült meg Hermione, majd felkelt az székből és megölelte a fiát. – Mindent sajnálok, még azt is, hogy nem mondtam el a sebesülést.
– Legközelebb…
– Nincs legközelebb. Nem lehetek tovább auror – hangja vészjóslóan csengett a reggeli napfényben. – Most körzeti megbízott vagyok vagy körzeti auror, mindegy hogyan nevezzük. Csak felügyelek a rendre és a biztonságra. Három hónap próbaidőn vagyok, aztán eldől, hogyan tovább.
– Mi történt, anya, amiről még nem tudok? Végre egyszer bízz meg bennem annyira, hogy nem köntörfalazol. Nem kell féltened, meg tudom emészteni bármiről van szó.
– A sérülésem miatt nem mentem át a teszten. Nagyon erős átkot kaptam, ami hosszú rehabilitációra szorul, emiatt nem mehetek terepre. A testület pedig döntött a sorsomról. Úgy találták, hogy egy akcióban veszélyes lehet, ha nem tudok időben reagálni. Nem vagyok tőle boldog, de igyekszem elfogadni a helyzetet – magyarázta derűsen, holott Keelan tudta, hogy ez jobban fáj anyjának, mint bármi más. – Szóval veterán auror és öreg lettem.
– Nem tudom, milyen marhaságokat beszélnek ezek ott fent. Alig nézel ki többnek huszonnégynél – vigyorgott anyjára pimaszul Keelan. A boszorkány felnevetett és megborzolta a fia kócos tincseit.
– Köszönöm szépen, magam is így gondoltam – folytatta Hermione még mindig mosolyogva a mondandóját. – De a parancsnokság így döntött. Amíg nem voltál itthon végiggondoltam a lehetőségeinket.
– Mit fogunk csinálni?
– Egyelőre itt maradunk. Biztosan van errefelé más álláslehetőség is, ha mégsem maradhatok körzeti aurot, ha maradnál itt. Viszont felmerült bennem, hogy visszamegyek az Akadémiára kiképzőnek. De előtte még teljesítenem kell egy feladatot.
– Miféle feladat? – kérdezte Keelan.
– Ez most nem fontos. És nem is kell vele foglalkoznod.
– De…
Beszélgetésüket kopogás zavarta meg. Hermione remélte, hogy Ella lesz a szomszédból a paradicsomokkal. Nem volt az a kerítőnőféle, de azért remélte, hogy Keelan legalább barátokat szerez itt vagy örül egy ismerősnek.
– Még ide sem értünk, de már van ismerősünk? – kérdezte ferde szemmel Keelan. – Kezdesz egyre inkább meglepni.
– Csak a szomszédban lakik az a hölgy, aki megmutatta és berendezte a házat. Nagyon kedves és a lánya segített…
– Úgy tudtam, hogy nem te voltál – vágott a szavába Keelan. – Soha nem tudnál ilyen gyorsan berendezkedni.
– Csak ennyit képzelsz az anyád varázsképességeiről? Mit mondhatnék erre? De most megyek, nem akarom megváratni bárki is jött. Addig rendet rakhatnál az asztalon.
Keelan csak bólogatott, miközben újabb bacont szedett a tányérjára. Hermione elmosolyodott, majd az ajtóhoz indult. Mikor kinyitotta szélesen elmosolyodott.
– Jó reggelt, Hermione! – köszönt illemtudóan Ella. – Anya átküldött ezekkel a paradicsomokkal, és azt kérdezi, hogy minden rendben van-e?
– Jó reggelt, Ella! Gyere beljebb!
– Remélem, hogy minden tetszik, amit csináltunk – szólalt meg üdvözült mosollyal. – Még lenne egy kis igazítani való az emeleten.
– Minden több, mint tökéletes. De, ha van kedved, akkor bármikor befejezheted. A fiam is megérkezett tegnap éjjel. – Ella zavartan elpirult, de még mindig mosolygott, most már cseppet sem tűnt olyan sürgősnek, hogy befejezze azt, amiért átjött. – Most ültünk le reggelizni, ha akarsz, csatlakozhatsz.
– Köszönöm szépen, de nem maradhatok sokáig. Anyának még rengeteg dolga van és segítenem kell neki. Nemsokára indulnak Londonba a húgommal. Tegnap nem tudtak elmenni és… bocs, sokat fecsegek.
– Egy teára vagy kávéra azért biztosan van időd – mosolyodott el a boszorkány.
– Egy teát elfogadok, köszönöm – bólogatott szégyellősen Ella, majd Hermione előreengedte, és együtt folytatták az útjukat a konyhába.
– Keelannek nagyon tetszik a szobája. Remek munkát végeztél és tényleg elképesztő. Az én szobámat is imádom. Egyszerűen szóhoz sem jutok. Első éjszaka úgy aludtam, mint a bunda – közölte Hermione egy erős túlzással. Miután Keelan megjött valóban sikerült elaludnia.
– Ennek örülök – mondta a lány és észrevehetően el is pirult. – Szeretnék ilyesmivel foglalkozni, ha jövő tavasszal végzek Roxfortban.
– Ez igazán nagyszerű. Keelan, azt hiszem, a vendégünket már ismered. – Keelan éppen akkor puszta kézzel tömött magába néhány szelet bacont. Ennél nem is lehetett jobb az időzítés. Tágra nyílt szemmel nézett a lányra.
Majdnem félrenyelt, amikor felismerte Ellát az ő konyhájukban. Egyből felállt, és gyorsan lesöpörte magáról a morzsákat. Mosolyogni próbált, miközben küzdött a falattal. Most már sajnálta, hogy nem a legjobb formájában jött le reggelizni. A szíve összevissza kalimpált. Mindig is tetszett neki Ella, és kisebb sokként érte a lány jelenléte.
– Szia, Keelan! Milyen volt az első sulimentes hét? – kérdezte a boszorkány édes mosollyal.
– Szia, Ella! – köszönt bárgyú mosollyal a fiú, majd hellyel kínálta a lányt. – Jó volt, de alig vártam, hogy hazajöhessek.
Hermione megpróbálta elrejteni a horkantását, miközben a kannával foglalatoskodott, de aztán úgy döntött inkább gyorsan talál magának valami más elfoglaltságot.
– Mi lenne, ha én addig megnézném a baglyokat, amíg ti beszélgethettek? Rengeteg pergamenborítékot láttam az asztalon.
– Rendben van, anya, menj csak – mondta Keelan gondolkozás nélkül. Ella felé fordult. – Nem is gondoltam, hogy találkozunk idén nyáron. Kérsz egy kis teát?
– Igen, köszönöm! Én is örülök, hogy ideköltöztetek. Itt egy kicsit jobb, mint a bájitaltan fakultáción. Kellemes környék, és remek, hogy itthon tölthetem az egész májust. – A lány nevetése édes volt, és csengő, teljesen elvarázsolta Keelant. Vaknak kellett volna lennie, hogy ne vegye észre őt, már pedig minden egyes órán azon volt, hogy minél közelebb kerülhessen hozzá. Bár egy nagyon idegesítő mardekáros mindig keresztül húzta a számításait. Most azonban úgy érezte, mintha legalább megütötte volna a főnyereményt. – Örülök, hogy ideköltöztetek a mamáddal. Gyakrabban is összefuthatnánk.
– Igen, legalább beszélhetünk úgy is, mint két normális emberi lény. A bájitaltan nem túlságosan alkalmas óra erre. Anya mondta, hogy te rendezted be a szobámat. Köszönöm, tényleg nagyon tetszik.
– Oh, igazán semmiség volt – legyintett elégedetten. – Nagyon élveztem a feladatot. Hamarosan több házat is én fogok berendezni a mamámmal együtt. Nagyon izgalmas.
– Biztosan így lesz – mondta álmodozóan.
– Nos, Keelan, nem maradhatok sokáig. Anyáék lassan indulnak Londonba, és addig rengeteg a tennivaló. – Nem akarta túlságosan korán megadni magát és közelebb kerülni a fiúhoz. Ez a nyár még sok szépet és jót ígért.
– Ugye látlak majd még?
– Persze. Jövő hétvégén szerveznek egy Walpurgis-éj bulit, szóval ott biztosan találkozunk. Meghívtam pár barátomat is, és sok ismerős lesz itt, akiket te is ismerhetsz. Eljössz, remélem.
– Rendben van, hogyne. Végül is soha nem voltam még ilyenen.
– Akkor ezt megbeszéltük. Kikísérsz? – kérdezte a boszorkány mosolyogva.
– Aha, persze, semmi gond. – Keelan még mindig csorgatta a nyálát, miután becsukta a lány mögött az ajtót. Aztán anyja dolgozószobája felé indult, megállt és hanyagul az ajtófélfának támaszkodott.
– Mi a baj, drágám?
– Semmi. Csak annyit akartam mondani, hogy nem is olyan rossz itt. – Hermione elvigyorodott és folytatta pergamenjei rendezgetését.
– Ennek örülök. De hamarosan be kell mennem a városba, mi lenne, ha te is velem jönnél?
– Muszáj? Egy kicsit fáradt vagyok.
– Hmm, olvasni akarsz ezen a szép napon? – kérdezte Hermione elgondolkodva.
– Ugyan, dehogy is.
– Pedig biztos vagyok benne, hogy igen. Ez iszonyatosan nagy függőség, fiam, ezért mértéket kell tartanunk benne. Mennyit mozogsz egy héten?
– Jaj, anya. Sokat. Miért kezdjük ezt megint?
– Ez közel sem elég. Elmegyünk futni holnapután. Mindig azért panaszkodtál, hogy nem tudsz eleget mozogni. Látod, itt van rá lehetőség.
– Futni? – szólalt meg felháborodva Keelan. – Ezt komolyan mondod? A nagyiéknál eleget sportoltam a nyáron. Nekem ennyi elég is.
– Többet kell a levegőn lenned. Én a te korodba szinte állandóan a szabadban voltam – jelentette ki komolyan.
– A múltkor még azt mesélted, hogy állandóan olvastál. – Hermione érezte, hogy kezd kijönni a béketűrésből.
– Ez is igaz. Ezt is csináltam és azt is.
– Komolyan? És mit csináltál? – kérdezte a fiatal varázsló, és láthatóan kétkedve nézett az anyjára. – Mármint mit sportoltál?
– Kviddicseztem. – Hermionénak ez jutott először az eszébe. Mégsem mondhatta, hogy a barátaival különféle veszélyes dolgokba keveredtek.
– Soha nem kviddicseztél, mert félsz a magasságtól. Ahogy emlékszem azokra az iskolai élményekre, amiről beszéltél, nos…
– Elég legyen! Elmegyünk futni! – jelentette ki Hermione és pontosan úgy nézett a fiára, mint akit rajtakaptak. – Nem fogod az egész nyarat az emeleten gubbasztva tölteni.
– Jó rendben van. Meggyőztél.
– Helyes és most szeretném, ha együtt fedeznénk fel a várost. Gyalog fogunk menni.
– Ha muszáj…
– Akkor fél óra múlva indulunk.
– Rendben, anya.
***
A gyöngyházfényű napsütésben lágy, üde, zöld dombok tárultak a szemük elé. Enyhe füstös ködfátyol szállt fel az erdő fái felől, még korán volt. A szivárványos fényben a táj festővászonra kívánkozó csodás látványa magával ragadta Hermionét. Azt az utat választotta, ami megkerüli Wallt, és pont az ellenkező irányból közelíti meg a falut. Minden porcikája vágyott a sétára, s nem törődött a mellette unottan bandukoló Keelan sóhajtásaival és seprűt követelő megjegyzéseivel.
Fel akarta térképezni a falut, de a látvány elvarázsolta. A zöld minden árnyalatával találkoztak ezen a reggelen; a káprázatos ragyogás és a lélegzetelállító nyugalom, olyan kegyetlen szépséget testesített meg, melyet ritkán látni. Az ösvényt és a zöld mezőt zegzugos, satnya fák választották el egymástól. Hermione a kezét a szeme fölé helyezte. Romos építmény évszázados kövei rajzolódtak ki büszkén, alig egy kőhajításnyi távolságban, a szemkápráztató smaragdzöld mezők és a kék ég hátterében. Ősinek tűnt, de a régi kőépületek romjai nem voltak ritkaságszámba menők errefelé, noha ő maga sem tudta még ekkor, hogy mekkorát tévedett.
Hermione egy röpke pillanatig eltűnődött rajta, hogy mi lenne, ha átsétálna a mezőn, felkapaszkodna meredek lejtőn, és felfedezné az évszázadok maradványait. Keelan lemondóan sóhajtott, amikor anyja elszánt tekintetét figyelte. Tudta, hogy közbe kell avatkoznia, hiszen akkor újabb egy órával hosszabbítja meg a sétájukat.
– Nem kirándulni jöttünk, anyu – mondta mosolyogva Keelan, s tovább haladásra bíztatta. Hermione szintén elmosolyodott majd összeborzolta Keelan haját. Vállában enyhült a feszültség, és már nem érezte magát annyira görcsösnek, mint az elmúlt napokban annyiszor. A táj üde szépsége és nyugalma egyszerűen, könnyen, szinte azonnal beleivódott a lényébe.
– Mennyire szeretnék ezeken a mezőkön sétálni, egy kutyával a nyomomban – álmodozott hangosan Hermione. Keelan megforgatta a szemét.
– Aztán hiába lenne saját kutyaháza veled aludna. Miért nem mondtad, hogy ennyire magányos vagy? – kérdezte egyszeriben, Hermione azonban nem tudott mit válaszolni erre a kérdésre.
– Nem vagyok magányos… csak néha.
– Nem is hiányzik neked apa? – tudta, hogy elég veszélyes vizekre evez, de soha nem szűnt meg vágyni az apjára, akiről alig tudott valamit. Varázsló volt – körülbelül ennyit tudott róla anyja mondani, aztán mindig elterelte más mederbe a témát. Mindig valamiféle misztikus köd lengte körbe az apját, és Hermione sosem segített kibogozni a szálakat, Keelan pedig egy idő után feladta a kérdezősködést.
– Mi lenne, ha inkább másról beszélnénk? Mesélhetnél talán a múlt tanévről. Úgy hallottam, hogy nagyon mozgalmas éved volt.
– Nem történt semmi. Minden átlagos és unalmas volt – vonta meg a vállát Keelan. – Tanultam…
– Említettél valamit a bájitaltan laborról – kezdte Hermione sejtelmesen. A fiú erre jelentőségteljesen kihúzta magát, majd a táj szépségeinek tanulmányozásába mélyedt.
– Nos, én csak a harmadik emeleti seprűtárolóról tudok.
– Ott nem volt olyan.
– Na, éppen ez az. Valaki odahelyezte az egyik este. Rém unalmas történet ezért is nem hoztam szóba eddig. – Ravasz mosolyával igyekezett kibújni anyja puhatolózása elől, pedig nagyon jól tudta, hogy az idei tanév nem volt éppen botrányoktól mentes.
– Mi lenne, ha elmondanád az igazat? Nem akarom, hogy a fiamat RAVASZ nélkül elküldjék az iskolából mielőtt még bármit tehetnék az érdekében.
– Lumpsluck professzor és Vektor professzor kedvencét nem küldik el sehova sem – vigyorgott és büszkén kihúzta magát. Az önhittséget és a végtelen magabiztosságot biztosan a Malfoy családtól örökölte, jegyezte meg magában Hermione. – Nem csináltam semmi olyat, amiből problémám lehet. Nem én vagyok a legzűrösebb gyerek Roxfortban, nekem elhiheted.
– Remélem is. Soha nem voltál olyan vad és kezelhetetlen, mint amilyen némelyik gyerek arrafelé. Olyan dolgokat hallani Roxfortról, ami az iskola hírnevébe is kerülhet. Örülök, hogy az én fiam jó fiú.
– Lenyomtad a torkomon a házirendet, így még mindig betartom a nagyját – nyugtatta meg anyját Keelan.
– Azért ezt eltúlzod egy hangyányit. Egyáltalán nem nyomtam le a torkodon a házirendet. Csak kiemeltem a fontosabb dolgokat – sóhajtott Hermione könnyedén. Keelan inkább egy fintorral válaszolt.
– Fel is kellett mondanom, mielőtt elmentem Roxfortba. Ezt inkább nevezném rögeszmés viselkedésnek részedről. Akkor még mit sem sejtő gyerek voltam, és kihasználtad ezt. – Vigyorából anyja arra következtetett, hogy annyira nem is volt ez így.
– Jobb lett volna, ha nem hagylak annyit olvasni. Akkor most egy normális fiam lenne, és nem egy kis pimasz bájitalzseni – nevetett el magát Hermione.
– Nem vagy vicces. Egyébként is unatkozom. Visszamehetek?
– Nem.
– De, anya! Kíváncsi vagyok megérkezett-e már az új…
– Nem érkezett meg, és nem fogod olvasással, kísérletezéssel tölteni a nyarat. Végül is jövő nyáron már végzett varázsló leszel. Addig használd ki a korán jött nyáriszünetet. – Alighogy ezt kimondta elszorult a szíve. Mégis mi ütött belé, hogy pontosan ezt hozza fel érvként.
– Már most is felnőtt varázsló vagyok. Elmúltam tizenhét éves.
– De az én fiam vagy.
Keelan morgott valamit, miszerint más gyereket egész nyáron nem is látják a szülei, de ezt Hermione elengedte a füle mellett. Az út hátralévő részét már csendben folytatták. A zöld mezőket itt-ott fehér, krémszínű házak pettyezték, az udvarokban szárítóköteleken lobogtak a ruhák, a kertekben illatos vadvirágok nemtörődöm színfoltként burjánzottak. A városka keleti irányban egy földnyelven feküdt, egészen közel az erdőhöz, és a dombok jótékony ölelésében, a vad tengeri viharoktól védve nyugodott.
Idilli megjelenésével inkább hasonlított egy mugli képeslapon szereplő városkára, mint egy varázsló lakta településre. Hermione és Keelan hamar beért a főutcára, ami tökéletesen mugliszerű volt. Roxmorts pontosan a pezsgő varázsközösséget testesítette meg, nem is beszélve az Abszol út fura, olykor különös forgatagáról. Még is volt Wallban valami elragadó. Mugli üzletek sorakoztak jobbról és balról is, melyek egyértelműen a turizmusból éltek. Most is kirándulók hada parkolt az út szélén biciklikkel.
A varázstalan lakosság mindössze 4-5 %-ban a mugli és varázsló turizmusból él – idézte fel Hermione a falu jellemzést. A varázslók és boszorkányok lakta külváros eléggé távol esett ettől a forgatagtól és ráadásul kerülő úton jöttek ide. A külvárost a legnagyobb jóindulattal mondhatta csak annak, hiszen nagyon is messze feküdt mindegyik ház egymástól. Visszatérve a muglikat egyértelműen más látványosságok felé terelték a kihelyezett táblák és némi varázslat segített be, így észre sem vették az apró jeleket, melyek a varázsképességűek számára egy sokkalta csodálatosabb helyekre vezettek.
Fák, virágok, örökzöldek szegélyezték az utcákat, amiből csak egy volt olyan mely csábította a varázslókat és boszorkányokat. Egy félreeső sötét kanyar volt ez, ami fel sem tűnt egy átlagembernek, olyan diszkréten bújt meg a borostyánnal átszőtt épület mellett, mintha valójában ott sem lett volna.
– Készülj! Itt kell lefordulni. – Keelan bólintott, majd követte anyját. Mindketten kivont pálcával közelítették meg a tömör, ódon fekete falat, mely ajtót nyitott számukra.
Hermione végigsimította a durva köveket, hamar megtalálta, amit keresett. Egy apró rúnajel alakú vésetet tapintott ki, aztán pálcájával rápöccintett. A fal nagy sóhajtással és némi porral együtt megmozdult, végül szépen félrehúzódott. A jövevények pedig könnyedén átjuthattak rajta. Egy meredek úton haladtak felfelé. A két oldalt vastag kőfalak húzódtak végig, amiken sárkányokat ábrázoló faragások tekergőztek. Ősibbnek néztek ki, mint a település maga – állapította meg Hermione. A smaragd szemek megvillantak, s tekintetükkel kísérték őket tovább. Az út kezdett egyre szűkülni, de mielőtt még nyomasztóbbá vált volna az átjáró, kiértek a térre.
A varázsvilág forgataga egy pillanatra elbódította őket. Taláros alakok, baglyok, macskák, nevetés, baglyok, morgolódás és önfeledt nyüzsgés fogadta a látogatókat. Semmivel össze nem hasonlítható érzés kerítette őket a hatalmába. Üzletek sokasága és színessége meglepte mindkettőjüket. Jobbról, balról félkörívben helyezkedtek el, középen pedig egy park foglalt helyet. Sokkal tágasabb volt és kellemesebb így, mint az Abszol út. A parkon túl egy kaptatón pedig egy sor hivatali épület kapott helyet, néhány Minisztériumi telefonfülkével, amit Hermione egy kicsit furcsának talált. A fülkék mellett nyilvános kandallók könnyebb utazást biztosítottak, mindössze csak pár sarlóért. Más utazási módokat is kínáltak; seprűbérlést két galleonért, belföldi zsupszkulcsokat öt és tíz galleon között. A polgármester megtett mindent a kényelemért. Talán túl sokat is.
– Velem jössz? – kérdezte Hermione a fiát, aki érdeklődve nézte az üzletek kirakatait.
– Miért, anya, félsz egyedül? – incselkedett Keelan.
– Nem, csak úgy gondoltam kíváncsi vagy milyen egy hivatali épület. Végül is, ha majd ilyen helyen kell hamarosan dolgoznod, hozzá kell szoknod. Hacsak nincsenek más terveid.
– Rendben, de az irodába nem megyek be veled, megvárlak az egyik folyosón.
– Jól van.
Wall hivatali épülete volt a legimpozánsabb a többi épület között. Falai vakítóan fehérek voltak a napsütésben. A boltíves bejáratnál, miután átestek a kötelező pálcaellenőrzésen tovább haladtak a freskók és ablakok díszítette előcsarnokon. Keelan érdeklődve figyelte a képeket, kiállított műtárgyakat, aztán befordultak a folyosón és felmentek az emeletre. Az ifjú varázsló végül lemaradt anyja mögött az alapító iratot szemlélve, és jelzett az anyjának, hogy majd később találkoznak.
Hermione nyugodt léptekkel haladt végig a kihalt folyosón. Senki nem volt az irodákban, amit egy kicsit furcsának talált. Végül is egy átlagos hétköznapi nap délelőttjén ez igencsak szokatlan. Az egyik helyiségből kopácsolás hallatszott ki, amikor benézett nem látott senkit sem, csak egy írógépet, ami szorgalmasan köpte ki a pergamen dokumentumokat.
– Üdvözlöm! Keres valakit? – szólította meg váratlanul egy szőke hajú nő. Magas volt, kecsesen karcsú, természetellenes a mosolya, és rideg tekintete kimérté tette. Hirtelen a semmiből került elő, és egy kicsit megijesztette Hermionét. Általában nem volt szabad az intézményekben hoppanálni, de akadt néhány kivétel.
– Igen, kértem. Jó napot! A polgármesterhez jöttem – mondta Hermione miután vett egy mély levegőt. – Időpontot is kaptam. Hermione Granger vagyok.
– Rendben, Ms Granger! Üdvözöljük a városunkban, remélem, hogy mint körzeti auror meg lesz elégedve az új munkakörével – bólogatott a Mary Rivers névtáblával babrálva a nő, majd beírt valamit az egyik bőrkötéses könyvbe. – Már várják önt odabent. A második ajtó balra.
– Köszönöm! – Hermione vegyes érzelmekkel haladt tovább a folyosón egészen az ominózus ajtóig.
– Jöjjön be! – hallatszott a negédes hang, amitől a boszorkánynak megzizzent a pálca a zsebében.
– Jó napot, Mr. Westwood! Remélem, hogy nem jöttem túlságosan korán. Előbb ideértünk, mint gondoltam volna.
– Semmi baj, Hermione, semmi baj. Hová is tettem a munkaköri leírását? – mormolta a férfi, majd matatni kezdett az íróasztal fiókjában. – Meg is van. Üljön le, kérem!
– Ez legalább háromszáz oldal – jegyezte meg Hermione elismerően. – Lenyűgöző. Úgy sejtem már korábban elkészítette a tervezetet.
– Mielőtt még polgármester lettem – válaszolta révedezve Westwood elégedetten. – Soha nem lehetünk eléggé felkészültek ugyebár. De vázolom, hogy mit szeretnék elérni.
– Rendben, hallgatom.
– Leszögezem, hogy radikálisnak fogja gondolni, amiket mondani fogok. Wall tiszteletreméltó település. Én megértem, hogy az Abszol úton, Roxmortsban és a többi varázsközösségben teret engednek a fekete mágiának is valamilyen formában, de itt ez elképzelhetetlen. Egyáltalán nincs arra szükség, hogy bármiféle söpredék ideköltözzön a városunkba. Ez egy rendes város és rendet kell tennünk, ha ez nincs így, akkor gondok lehetnek. Ezzel remélem, egyetért.
– A biztonság a legfontosabb – válaszolta Hermione.
– Ez a kis baleset azzal az ismeretlen férfival visszavetheti a fejlődést is. Az emberek nem járnak majd ide, ha nem érzik biztonságban magukat. Zavaros nekem az egész – magyarázta a férfi leheletnyi dühvel. – Egy ilyen baleset…
– Az a baleset annyira nem volt baleset – szólalt meg az auror boszorkány, mire a polgármester tekintete megvillant. Hermione kihúzta magát, mire Westwood úgy nézett rá, mint akivel valószínűleg baj lesz. – Legalábbis a Minisztérium jelentése szerint ez fekete mágia volt. Ez cseppet sem nevezhető olyan ténynek, amit én véletlennek minősítenék. Persze biztosan nem Wall miatt történt, de az okokat még nem tisztázták.
– Látja, Hermione, ezért van annyira szükség a megfelelő kommunikációra, amivel az emberek elé tárhatjuk a problémát. A baleset sokkal jobban hangzik, mint a gyilkosság. Nincs igazam?
– Mindkettő szörnyen hangzik. – Hermione csak az igazat mondta, de Westwood szeme összeszűkült ajka penge vékonyra húzódott. Úgy tűnt lesznek olyan dolgok, amiben sosem fognak egyetérteni.
– Igen, ebben igaza van. Mégis arra kérem, hogy ne feszegesse tovább ezt az esetet. Önt azért helyezték át, hogy megnyugtassa a kedélyeket. A főnöke megmondta mit tehet és mit nem. Szorítkozzon ebben az ügyben az ő utasításaira, és persze a munkaköri leírására. – Ez a kimért parancsolgatás viszont egyáltalán nem tetszett Hermionénak. – Biztosítani szeretnénk a nyugalmat a városlakóknak.
– Rendben. Csak kihallgatom a lehetséges szemtanúkat, semmi más dolgom nem lesz ezzel az üggyel. Természetesen, ha mégis találnék valamit, akkor rendelkezésükre kell állnom a kollégáknak.
– Örülök, hogy megértette mennyire fontos nekem az őszinteség. Remélem, hogy a jövőben is így lesz – vigyora cseppet sem nyugtatta meg Hermionét, csak még idegesebb lett tőle.
– Jól van.
– Beszéljük meg először a beosztását. Naponta háromszor ellenőrzi a leírásban megadott helyszíneket. Szolgálati járművet a hivatal garázsából vihet el, Stant keresse, ő tud mindent. Az irodája itt lesz, közvetlenül a biztonsági varázsló irodája mellett. Vele egyeztessen minden egyes alkalommal. A hétvégék szabadok és jár önnek még hét nap szabadság is. Természetesen minden városi rendezvényen szívesen látjuk.
– Megértettem – nyugtázta röviden a boszorkány, majd elvette a munkaköri leírását tartalmazó paksamétát. – Köszönöm!
– Szeretném, ha sikeres lenne ez a terv, aminek most a része lett. Ne aggódjon a többi miatt! Talán egy kicsit radikális vagyok, és befolyásolni akarom majd a munkáját, de tudnia kell, hogy mindezt csak Wall érdekében teszem.
– Várom az észrevételeit, polgármester úr.
– Egyelőre nézzen körül, aztán kedd reggel jelentkezzen a biztonsági varázslónál.
– Rendben és köszönöm! – állt fel Hermione a helyéről. – Van még bármi, amit meg kellene beszélnünk?
– Előre nincs.
Hermione bólintott, aztán már éppen elköszönt volna, amikor a férfi megszólalt.
– Kár, hogy nincs férjnél – szaladt ki a száján Westwoodnak.
– Parancsol?
– Sokkal jobban mutatna körzeti megbízottként, ha lenne férje. Bár csak három hónapig marad, de ha eljátsszunk a gondolattal, hogy mégis marad továbbiakban, akkor még van ideje megtalálni a megfelelő embert. Ha nem, akkor viszont nagyon valószínű, hogy vissza fog kerülni Londonba.
– Érdekes – húzta össze a száját Hermione. – Tehát én is rontom a tökéletes összképet, mert nem mentem hozzá senkihez?
– Ne vegye ennyire magára, csak egy ártatlan megjegyzés volt. Ez természetesen nem befolyásolja a munkáját sem, így nincs jogom ezt felhánytorgatni magának. Nézzük a jó oldalát inkább, hiszen nem volt egy tucat udvarlója sem és csak a fiának él. Ez mondhatni dicséretes. – A boszorkány palástolta ugyan a dühét, de mindent nem hagyhatott szó nélkül.
– Ennyire átvilágította a magánéletemet? Erre az Auror Parancsokság engedélyt adott? – szólalt meg a nő ingerülten.
– Egyáltalán nem erről van szó, Hermione, csak tudnom kellett milyen embert veszek fel egy felelős pozícióra. Nem lehet akárki körzeti auror, nyilván ezt ön is így látja. Ugyanakkor, mint Harry Potter barátja és háborús hős, Merlin-díjas boszorkány, sokkal inkább ellensúlyozza magánéleti hiányosságait. Ugyanakkor a fia kiváló tanulmányai is bizonyítják, hogy megfelelő nevelést biztosított neki. – Hermione szeme kerekre tágult, és kis híja volt, hogy nem húzott be egyet a férfinak. Rég nem érezte magát ennyire indulatosnak.
– Maradhatunk a szakmai megítélésemnél, Mr. Westwood? Nem igazán szeretném ebbe belekeverni a magánéletemet. – A boszorkány hangja ugyan nyugodt volt, de belül forrongott benne a harag. – Sem a hely, sem az idő nem alkalmas egy ilyen beszélgetésre. Ez a fajta diszkrimináció sértő rám nézve, így nézze el nekem a hevességem.
– Cseppet sem akartam megbántani, egyáltalán nem ez volt a célom – szögezte le azonnal a polgármester, majd kövérkés ujjait összefogta.
– Persze, hogy nem – jegyezte meg szarkasztikusan Hermione. – Még azért egyetlen kérdésem lenne.
– Hallgatom.
– Mi van, ha nem akarok tovább önnek dolgozni vagy nem felelek meg az elvárásoknak, de továbbra is itt szeretnék maradni, annak is követelményei vannak?
– A lakosság szavaz és dönt. Ebbe nem szólhatok bele nyilvánvaló okokból. Van még egyéb kérdése, Hermione?
– Nincs, Mr. Westwood.
– Akkor a mielőbbi viszontlátásra!
– Viszontlátásra, polgármester úr!
Amilyen gyorsan csak lehetett ki akart jutni az épületből. Hermionénak még mindig bizsergett a háta, pedig már messze járt a polgármester irodájától. Egyszerűen kirázta a hideg ettől a tudálékos, okoskodó pojácától, aki sokkal többre tartotta magát, mint amilyen valójában volt. Elmélkedését egy ajtó fájdalmas nyikorgása törte meg, s az egyik irodából egy szörnyen ismerős, fekete tartáros alak lépett ki a folyosóra. A boszorkánynak nem kellett sokáig az emlékeiben kutatnia. Megtorpant a folyosó kanyarulatában.
– Piton professzor? – szólalt meg meglepetten. Soha nem gondolta volna, hogy a kegyelmet kapott Pitont éppen itt találja meg. Tudta, hogy a professzor végül a nyilvánosságra hozta különleges megmenekülésének történetét. Persze sok támadás érte, de a Mágiaügyi Miniszter, és Harry vallomása minden vád alól felmentette. Hermione utoljára azt hallotta, hogy Piton a feleségével együtt vidékre költözött a médiacirkusz elől, és azóta senki sem háborgatta. Rossz nyelvek szerint azok, akik mégis ilyen bátrak voltak, különféle rejtélyes átoksérüléssel és amnéziával kullogtak vissza a Reggeli Prófétához vagy valamelyik másik laphoz.
Perselus szintén elképedve fordult meg, és találta szemben magát egykori diákjával, akivel az idő kegyesen bánt, és még nőiesebbé tette vonásait. Még mindig megvolt benne az az ártatlan báj, mint fiatalabb korában. Persze ezt amolyan lányos apa szemmel jegyezte meg magában. Soha nem ismerte volna be, hogy örült annak, hogy újra viszont látja egykori tanítványát.
– Időtlen idők óta senki nem hívott így senki – jegyezte meg reszelős hangon Perselus, majd megköszörülte a torkát. – Üdvözlöm, Miss Granger!
– Milyen kicsi a világ! Mit keres itt Wales legeldugottabb falujában? – A kérdés azonnal kibukott belőle, bár nem akart tolakodó lenni.
– Itt élek már évek óta a családommal – válaszolt engedelmesen, de látszott rajta, hogy nincs ínyére a kérdezz-felelek játszma. – És ön?
– Én vagyok az új körzeti auror vagy a körzeti megbízott, bár csak ideiglenesen, három hónapig – magyarázta Hermione apró mosollyal. – Nem is gondoltam, hogy bárki ismerőssel találkozom errefelé.
– Igen, mintha hallottam volna egy körzeti megbízott idehelyezéséről. Bár az igazat megvallva Westwood polgármester általában keresztül viszi az elképzeléseit tűzön-vízen. Gondolom, a sárkányrezervátum miatt kellett idejönnie. Majd egy alkalmasabb időpontban ezt megvitatjuk, valószínűleg lesz közös munkánk is – fejezte be a mondanivalóját nem titkolt szándékkal, hogy tovább is megy.
– Igen? Mit dolgozik a hivatalnak pontosan? – Hermionéban egyre inkább feltámadt a gyermeki kíváncsiság.
– Védővarázslatokat készítek, ha már ennyire tudni akarja. Egyébként a támadás időpontjára megdönthetetlen alibim van – közölte kimérten Piton egy kis éllel a hangjában.
– Eszembe sem jutott volna önt gyanúsítani. Azok után, amit értünk tett…
– Jobb ezt mindjárt az elején tisztázni. Tudja, még mindig nem vagyok túl népszerű az exhalálfaló múltammal, akármit is kampányolt értem Potter annakidején. – Piton annak ellenére, hogy nem volt szokása csevegni, egészen kedélyesen emlegette fel a múltat. Bár kétségkívül bosszantotta Potter viselkedése. Gyakorlatilag hős csinált belőle, és a falon lógó arany fokozatú Merlin-díj csak egy apróság volt a sok közül. Westwood különben sem mert célozgatni a varázsló múltjára, mert jobban fél tőle, mint bárki mástól.
– Anya, mehetünk már? – méltatlankodott Keelan unottan. Nem vette észre Pitont, aki pont takarásban volt. – Még találnom kell egy baglyot, ami elviszi a leveleimet.
– Egy perc és megyünk. Idejönnél, kérlek! Szeretnélek bemutatni valakinek. – Keelan Hermione mellé lépett és kedélyes mosollyal üdvözölte Pitont.
A varázslónak egy pillanatra elkerekedett a szeme, de mint mindig, még időben eltűnt arcáról a csodálkozó arckifejezés. Szinte azonnal rájött mindenre, egyetlen pillantás kellett csak és kipattant az igazság. El kellett ismernie Hermione tehetségét a bűbájokhoz, hogy képes volt ennyi éven át elrejteni a Malfoy jegyeket, azonban most hibát vétett. Ezeket újra és újra meg kell ismételni időközönként, ám ez láthatóan elmaradt. Különben is a fiú egyre növekvő mágiája amúgy is elnyomta volna ezeket.
Ugyan még mindig látszottak a régi kinézet változtató bűbájra utaló jelek, de a Malfoy vér szembetűnő volt a fiún, akár egy ragályos kórság. Még pár nap és egy új, fiatal Draco Malfoy fog sétálni az utcákon. Egyébként is elég sok hasonlóság volt apa és fia között, Piton pedig jól ismerte Dracót, egészen kisfiú kora óta, és egyből kiszúrta ezeket. Gesztusok, apró fintorok, és még sorolhatnánk…
Persze nagyon nagy bonyodalmat látott készülőben. Sejtette, hogy Draco annak idején összemelegedett a Granger lánnyal. Igazából nem gondolt semmi konkrétra, és akkoriban nagyobb gondja is volt ennél, de erre álmában sem gondolt. Draco évekig emésztette magát, visszagondolva akkoriban teljesen magába zárkózott, viszont senki sem tudta pontosan miért. Pitont nem különösebben érdekelték a szerelmi ügyek, de abban biztos volt, hogy ígéretes kalamajkának néznek elébe és ő a legjobb helyről fogja végignézni ezt.
Keelan egyből kihúzta magát, ahogy megérezte az egykori professzor kutató tekintetét és egy üdvözlő mosoly keretében kezet nyújtott neki.
– Üdvözlöm, uram, Keelan Granger vagyok! – Még a hangja is szinte megközelítette Dracóét, de sokkal lágyabban és barátságosabban csengett. Keelan Granger nem volt olyan belül, mint az apja, és az arisztokrata gőg is teljesen hiányzott belőle. Barátságos, nyílt tekintetét anyjától örökölte, holott a szürke szemek egyértelműen Draco génjeit igazolták.
– Perselus Piton – fogadta a kézfogást a férfi. – Részemről a szerencse. Nem sejtettem, hogy van egy fia, Miss Granger, aki ráadásul a legidősebb lányommal egyidős, ahogy gondolom, bár az is lehet, hogy fiatalabb. Micsoda véletlenek vannak ebben a világban. – A boszorkány nem sejtett semmi komolyabb hátsószándékot az affektáló ténymegállapítás mögött, de igyekezett óvatos lenni.
– Az idő már csak ilyen és a sors furcsa dolgokat produkál – mondta Hermione, majd a fiához fordult. – Egyébiránt honnan tudja, hogy a lányával egy évfolyamba jár a fiam?
– Keelan Granger neve gyakorta elhangzik a családi összejöveteleken – köhintett Piton. – De sejtelmem sem volt, hogy a maga fia. A Granger igencsak gyakori név.
– Ez igaz. Az évfolyamban hat Granger is van – helyeselt Keelan. – Ebből csak a hollóhátban három, velem együtt.
– Micsoda véletlen.
Keelan egy pillanatra felkapta a fejét, de nem szólt semmit sem. Remélte, hogy ez a Piton nem annak Piton ivadéknak apja, aki megkeseríti az életét. Hiszen a Piton is elég gyakori vezetéknév, három gyereket is tudott, akinek… hoppá hiszen azok hárman testvérek.
– És honnan ismerik egymást az anyukámmal? – kérdezte Keelan érdeklődve.
– Piton professzor régen a Roxfortban tanított bájitaltant Harryéknek és nekem – magyarázta Hermione.
– Tényleg? Nem is tudtam róla. Soha nem mesél az iskolás éveiről – csóválta meg a fejét a fiú, miközben Pitonra nézett. – Pedig néha szeretném tudni, hogy milyen volt az anyám roxforti diákként.
– Eminens volt… Jellemző, hogy nem beszél a múltról – mosolyodott el Piton halványan. – Szerintem mesélnie kellene, Miss Granger. Soha nem tudhatja, mennyit segít ezzel az ifjúságnak.
– Nem voltak túl emlékezetesek azok az iskolás évek – jegyezte meg Hermione, és viszonozta a mosolyt, de az övé sokkal természetesebbnek hatott. Viszont a burkolt célzást nem vette észre a sorok között.
– Örültem, hogy újra láttam, Miss Granger! A legjobbakat kívánom. Oh, és még egy dolog mielőtt elvállnak útjaink. Nem csak velem fog találkozni, mint egyedüli ismerőssel. Draco Malfoy is környéken lakik, legalábbis ezt rebesgetik a faluban. – Az ördögi mosoly egy apró jele ott látszott az arcán. Rebesgetik? Hiszen a jó professzor jól tudta, hogy ez nemcsak egy pletyka, hiszen Draco pár évig náluk lakott. Még most is ott lakna, ha nem lett volna már kellemetlen egy felnőtt férfinak a keresztapjával lakni. A gyerekei imádták és ez kölcsönös volt, keresztfia is imádta őket.
– Mekkora szerencse – sóhajtott Hermione, és kényelmetlenül kihúzta magát a név hallatán. A szíve hevesen dobogott. Többet gondolt erre a férfira ebben a pár napban, mint eddig a tizenhét év alatt. – Én is örvendek. Kérem, adja át Persisnek, hogy üdvözlöm!
– Feltétlenül. – Azzal bólintott és már ott sem volt.
Hermione és Keelan kissé megdermedten álltak a folyosón. Egyikük egy új, sorsfordító információtól, a másikuk pedig puszta érdeklődésből. A boszorkány felsóhajtott, majd megmasszírozta az orrnyergét.
– Tényleg olyan, mint egy nagyra nőtt denevér – jegyezte meg Keelan ravasz mosollyal, és elnevette magát.
– Hallgass! – intette csendre Hermione, de nem sikerült elfojtania a nevetését. – Hogy tudsz szemrebbenés nélkül így hazudni? Méghogy soha nem mesélek, komolyan? Hiszen a roxfortos éveimen nőttél fel. Ezerszer elmeséltetted velem a Szellemszálláson történteket, amikor mindhárman elkábítottuk őt.
– Kíváncsi voltam hogyan reagál egy volt tanárod, ha ilyesmit mondok neki – vonta meg a vállát egykedvűen.
– Azt hitted, pont ő fog mesélni neked a diákéveimről? A kedvenc tanárom? – megcsóválta a fejét. – Ugyan, fiacskám.
– De ki az a Draco Malfoy, akit említett? – Ez a kérdés hatott, s Hermione abbahagyta a nevetést, arca komor lett és nem tudott azonnal válaszolni. Perselus mégis csak beszédes volt.
– Csak egy iskolatársam, akivel nem kedveltük egymást. – A boszorkány elkomorodott egy pillanatra, remélte, hogy ennyi magyarázat elég volt. – Ez egy figyelmeztetés volt a professzor részéről. Így nem fog váratlanul érni, ha találkozunk. Végül is rendes tőle.
A szíve hevesen dobogott. Nehéz volt erre nem így reagálni. Keelan csak fél szemmel figyelte az anyját, és úgy találta, hogy nem lesz semmi titkos történet e mögött.
– Értem – vonta meg a vállát a fiú, de nem kérdezősködött tovább. Anyja hálás volt ezért. – Elmegyünk abba a kviddics boltba, mit itt láttam a sarkon?
– Igen, persze.
– Mondtam, hogy te vagy a legjobb anya a világon? – vigyorodott el ellenállhatatlanul.
– Mit szeretnél abból a boltból? – kérdezte gyanakodva Hermione.
– Semmi lényegeset – mondta Keelan egy ravasz mosoly kíséretében. Anyja megcsóválta a fejét.
– Mennyi galleonba fog nekem ez kerülni?
– Csak tízbe, legfeljebb tizenegybe.
– Nem veszünk semmilyen könyvet – figyelmeztette Hermione.
– Jaj, ne már, anya!
– Ez az utolsó nyár, amikor még gondtalanul élvezheted a szabadságodat. Nem hagyom, hogy a négy fal között gubbassz!
– Kint is olvashatok a szabadban – érvelt Keelan. – Most már van kertünk.
– Micsoda? Hihetetlen, hogy észrevetted.
– Meg kell csinálnom a beadandóimat szeptemberig – folytatta a fiú. Hermionénak egyáltalán nem tetszett, amit hallott, pedig közel tizenhét évvel ezelőtt valami hasonlót válaszolt volna, ha a szülei őt is kizavarják a szobája magányából.
– Nagyon ügyes próbálkozás, de még hónapok vannak hátra a nyárból. Örülj neki, hogy plusz időt kaptál. Ha én kaptam volna ennyi időt…
– Ellógtad a hetedik évedet – hozott fel újra egy érvet a fiú.
– Megint pimaszkodsz?
– Olyan lehangoló vagy néha… És hogy pont te mondod mindezt – sopánkodott tovább. – Harryék mindent elmeséltek.
– Ennek igazán örülök. Oh, és ne hidd, hogy elhiszem, hogy a kviddics boltból kell valami a házi dolgozatodhoz.
– Egy próbát megért, nem?
Polgármester
A reggeli inycsiklandozó illata ébresztette fel Keelant egy álomtalan, mély álmából. Kinyújtózott és megigazította a fekete pólót, amin kedvenc kviddics csapata játszott önfeledten. Körbenézett a szobában, ami gyakorlatilag majdnem olyan volt, mint a korábbi otthonában. Megcsóválta fejét, aztán lerúgta magáról a maradék takarót, nem is törődve azzal, hogy az a padlóra esik. Túl csendes volt ez a hely. Bár az igazat megvallva nem hiányzott neki az előző otthona. Még a roxfortos hálóterméhez is jobban kötődött. Utálta a költözéssel járó hercehurcát, a rendezgetést, a pakolást, az új szomszédokat. De nem igazán kötődött egyik helyhez sem, mert semelyik lakás sem volt igazán az otthona, ahogy ez a ház sem lesz az.
Ásított egy nagyot, majd bebotorkált a fürdőszobába, megmosta az arcát és farkasszemet nézett tükörképével. Valahogy furcsának tetszett az a kép, haja világosabb lett, de ez nem volt újdonság a nyári hónapokban. Inkább a szemszínével volt némi problémája, egyre világosabb lett, de aztán elintézte azzal, hogy csak képzelődik. Még mindig fáradt volt az utazástól. Arcéle mintha markánsabbá vált volna, viszont ezt már az öregedésnek tudta be.
– Remek – mormolta, majd végigsimította az arcát, ami igencsak igényelte már a borotválkozást, de egyáltalán nem volt kedve hozzá.
Máskor nem hanyagolta el magát ennyire sem, most azonban valamivel lázadnia kellett. Jó fiú volt, de olykor annyira hiányzott neki, hogy zabolázatlan énjét szabadjára engedhesse. Gondolatok ezrei cikáztak a fejében, egyszerűen nem volt egyetlen perc sem, amikor ne törte volna valamin a fejét. Sokszor azt vette észre, hogy a mosdó bepárásodott tükrére bájitalrecepteket rajzol és majdnem most is belekezdett egybe…
Hanyagul ellökte magát a mosdókagylótól, és körülnézett a napfényben fürdőszobában, ami pontosan olyan volt, milyen az előző szobájában. Anyjának még ennyire gyorsan soha nem sikerült elrendezni holmijukat. Otthonosabbá varázsolta ezt a kicsi házat, mint bármelyik korábbi otthonukat. Talán a bűntudat munkálkodik benne? Néha Hermione viselkedése egy megfejthetetlen talány volt. Keelan tisztában volt vele, hogy rengeteg titok lappang a múltjában, amiről anyja nem akart beszélni, ő pedig belebolondult volna, ha mindig ezen agyalna.
Ma reggel is haragudni akart, de már most más színben látta a tegnap estét, a reggeli illata különben is hívogatta. Hiába, valaki pontosan ismerte, nem is beszélve kedvenc baconjéről. Gyomra bíztatóan nógatta, hogy sürgősen küzdje le anyja iránt táplált ellenérzéseit, és béküljön ki vele. Az illat csábítóan megcsiklandozta az orrát, hívogatóan az ajtó felé irányította. Keelan álmatag tekintettel felöltözött és lement a lépcsőn. A konyha, mint mindig pontosan olyan volt, mint Hermione maga, összeszedett és pedáns. Lehet, hogy anyja nehezen boldogult a költözéssel, de ha végül megvetett valahol a lábát, ragaszkodott bizonyos dolgokhoz. Ez amolyan hagyomány féle lehetett anyjánál – gondolta magában Keelan.
– Jó reggelt, anyu! – köszönt, majd leült az asztalhoz.
– Jó reggelt! – Hermione nem nézett rá közvetlenül, csak kortyolta tovább a kávéját. A Reggeli Prófétát olvasta, ahogy mindig. Hátulról kezdte a lap olvasását, aztán úgy haladt előre. Keelan elmosolyodott és egy sóhajtással körítve megállapította, hogy vannak dolgok, amik soha nem változnak. De mindig eljött a kínos pillanat, amikor bocsánatot kellett kérnie.
– Anyu, sajnálom, hogy tegnap kiabáltam – mondta bűnbánóan. Hermione letett az újságot és a fia szemébe nézett, némiképp megijedt a tekintettől. – Nem akartam így kezdeni a nyarat.
– Én is sajnálom – enyhült meg Hermione, majd felkelt az székből és megölelte a fiát. – Mindent sajnálok, még azt is, hogy nem mondtam el a sebesülést.
– Legközelebb…
– Nincs legközelebb. Nem lehetek tovább auror – hangja vészjóslóan csengett a reggeli napfényben. – Most körzeti megbízott vagyok vagy körzeti auror, mindegy hogyan nevezzük. Csak felügyelek a rendre és a biztonságra. Három hónap próbaidőn vagyok, aztán eldől, hogyan tovább.
– Mi történt, anya, amiről még nem tudok? Végre egyszer bízz meg bennem annyira, hogy nem köntörfalazol. Nem kell féltened, meg tudom emészteni bármiről van szó.
– A sérülésem miatt nem mentem át a teszten. Nagyon erős átkot kaptam, ami hosszú rehabilitációra szorul, emiatt nem mehetek terepre. A testület pedig döntött a sorsomról. Úgy találták, hogy egy akcióban veszélyes lehet, ha nem tudok időben reagálni. Nem vagyok tőle boldog, de igyekszem elfogadni a helyzetet – magyarázta derűsen, holott Keelan tudta, hogy ez jobban fáj anyjának, mint bármi más. – Szóval veterán auror és öreg lettem.
– Nem tudom, milyen marhaságokat beszélnek ezek ott fent. Alig nézel ki többnek huszonnégynél – vigyorgott anyjára pimaszul Keelan. A boszorkány felnevetett és megborzolta a fia kócos tincseit.
– Köszönöm szépen, magam is így gondoltam – folytatta Hermione még mindig mosolyogva a mondandóját. – De a parancsnokság így döntött. Amíg nem voltál itthon végiggondoltam a lehetőségeinket.
– Mit fogunk csinálni?
– Egyelőre itt maradunk. Biztosan van errefelé más álláslehetőség is, ha mégsem maradhatok körzeti aurot, ha maradnál itt. Viszont felmerült bennem, hogy visszamegyek az Akadémiára kiképzőnek. De előtte még teljesítenem kell egy feladatot.
– Miféle feladat? – kérdezte Keelan.
– Ez most nem fontos. És nem is kell vele foglalkoznod.
– De…
Beszélgetésüket kopogás zavarta meg. Hermione remélte, hogy Ella lesz a szomszédból a paradicsomokkal. Nem volt az a kerítőnőféle, de azért remélte, hogy Keelan legalább barátokat szerez itt vagy örül egy ismerősnek.
– Még ide sem értünk, de már van ismerősünk? – kérdezte ferde szemmel Keelan. – Kezdesz egyre inkább meglepni.
– Csak a szomszédban lakik az a hölgy, aki megmutatta és berendezte a házat. Nagyon kedves és a lánya segített…
– Úgy tudtam, hogy nem te voltál – vágott a szavába Keelan. – Soha nem tudnál ilyen gyorsan berendezkedni.
– Csak ennyit képzelsz az anyád varázsképességeiről? Mit mondhatnék erre? De most megyek, nem akarom megváratni bárki is jött. Addig rendet rakhatnál az asztalon.
Keelan csak bólogatott, miközben újabb bacont szedett a tányérjára. Hermione elmosolyodott, majd az ajtóhoz indult. Mikor kinyitotta szélesen elmosolyodott.
– Jó reggelt, Hermione! – köszönt illemtudóan Ella. – Anya átküldött ezekkel a paradicsomokkal, és azt kérdezi, hogy minden rendben van-e?
– Jó reggelt, Ella! Gyere beljebb!
– Remélem, hogy minden tetszik, amit csináltunk – szólalt meg üdvözült mosollyal. – Még lenne egy kis igazítani való az emeleten.
– Minden több, mint tökéletes. De, ha van kedved, akkor bármikor befejezheted. A fiam is megérkezett tegnap éjjel. – Ella zavartan elpirult, de még mindig mosolygott, most már cseppet sem tűnt olyan sürgősnek, hogy befejezze azt, amiért átjött. – Most ültünk le reggelizni, ha akarsz, csatlakozhatsz.
– Köszönöm szépen, de nem maradhatok sokáig. Anyának még rengeteg dolga van és segítenem kell neki. Nemsokára indulnak Londonba a húgommal. Tegnap nem tudtak elmenni és… bocs, sokat fecsegek.
– Egy teára vagy kávéra azért biztosan van időd – mosolyodott el a boszorkány.
– Egy teát elfogadok, köszönöm – bólogatott szégyellősen Ella, majd Hermione előreengedte, és együtt folytatták az útjukat a konyhába.
– Keelannek nagyon tetszik a szobája. Remek munkát végeztél és tényleg elképesztő. Az én szobámat is imádom. Egyszerűen szóhoz sem jutok. Első éjszaka úgy aludtam, mint a bunda – közölte Hermione egy erős túlzással. Miután Keelan megjött valóban sikerült elaludnia.
– Ennek örülök – mondta a lány és észrevehetően el is pirult. – Szeretnék ilyesmivel foglalkozni, ha jövő tavasszal végzek Roxfortban.
– Ez igazán nagyszerű. Keelan, azt hiszem, a vendégünket már ismered. – Keelan éppen akkor puszta kézzel tömött magába néhány szelet bacont. Ennél nem is lehetett jobb az időzítés. Tágra nyílt szemmel nézett a lányra.
Majdnem félrenyelt, amikor felismerte Ellát az ő konyhájukban. Egyből felállt, és gyorsan lesöpörte magáról a morzsákat. Mosolyogni próbált, miközben küzdött a falattal. Most már sajnálta, hogy nem a legjobb formájában jött le reggelizni. A szíve összevissza kalimpált. Mindig is tetszett neki Ella, és kisebb sokként érte a lány jelenléte.
– Szia, Keelan! Milyen volt az első sulimentes hét? – kérdezte a boszorkány édes mosollyal.
– Szia, Ella! – köszönt bárgyú mosollyal a fiú, majd hellyel kínálta a lányt. – Jó volt, de alig vártam, hogy hazajöhessek.
Hermione megpróbálta elrejteni a horkantását, miközben a kannával foglalatoskodott, de aztán úgy döntött inkább gyorsan talál magának valami más elfoglaltságot.
– Mi lenne, ha én addig megnézném a baglyokat, amíg ti beszélgethettek? Rengeteg pergamenborítékot láttam az asztalon.
– Rendben van, anya, menj csak – mondta Keelan gondolkozás nélkül. Ella felé fordult. – Nem is gondoltam, hogy találkozunk idén nyáron. Kérsz egy kis teát?
– Igen, köszönöm! Én is örülök, hogy ideköltöztetek. Itt egy kicsit jobb, mint a bájitaltan fakultáción. Kellemes környék, és remek, hogy itthon tölthetem az egész májust. – A lány nevetése édes volt, és csengő, teljesen elvarázsolta Keelant. Vaknak kellett volna lennie, hogy ne vegye észre őt, már pedig minden egyes órán azon volt, hogy minél közelebb kerülhessen hozzá. Bár egy nagyon idegesítő mardekáros mindig keresztül húzta a számításait. Most azonban úgy érezte, mintha legalább megütötte volna a főnyereményt. – Örülök, hogy ideköltöztetek a mamáddal. Gyakrabban is összefuthatnánk.
– Igen, legalább beszélhetünk úgy is, mint két normális emberi lény. A bájitaltan nem túlságosan alkalmas óra erre. Anya mondta, hogy te rendezted be a szobámat. Köszönöm, tényleg nagyon tetszik.
– Oh, igazán semmiség volt – legyintett elégedetten. – Nagyon élveztem a feladatot. Hamarosan több házat is én fogok berendezni a mamámmal együtt. Nagyon izgalmas.
– Biztosan így lesz – mondta álmodozóan.
– Nos, Keelan, nem maradhatok sokáig. Anyáék lassan indulnak Londonba, és addig rengeteg a tennivaló. – Nem akarta túlságosan korán megadni magát és közelebb kerülni a fiúhoz. Ez a nyár még sok szépet és jót ígért.
– Ugye látlak majd még?
– Persze. Jövő hétvégén szerveznek egy Walpurgis-éj bulit, szóval ott biztosan találkozunk. Meghívtam pár barátomat is, és sok ismerős lesz itt, akiket te is ismerhetsz. Eljössz, remélem.
– Rendben van, hogyne. Végül is soha nem voltam még ilyenen.
– Akkor ezt megbeszéltük. Kikísérsz? – kérdezte a boszorkány mosolyogva.
– Aha, persze, semmi gond. – Keelan még mindig csorgatta a nyálát, miután becsukta a lány mögött az ajtót. Aztán anyja dolgozószobája felé indult, megállt és hanyagul az ajtófélfának támaszkodott.
– Mi a baj, drágám?
– Semmi. Csak annyit akartam mondani, hogy nem is olyan rossz itt. – Hermione elvigyorodott és folytatta pergamenjei rendezgetését.
– Ennek örülök. De hamarosan be kell mennem a városba, mi lenne, ha te is velem jönnél?
– Muszáj? Egy kicsit fáradt vagyok.
– Hmm, olvasni akarsz ezen a szép napon? – kérdezte Hermione elgondolkodva.
– Ugyan, dehogy is.
– Pedig biztos vagyok benne, hogy igen. Ez iszonyatosan nagy függőség, fiam, ezért mértéket kell tartanunk benne. Mennyit mozogsz egy héten?
– Jaj, anya. Sokat. Miért kezdjük ezt megint?
– Ez közel sem elég. Elmegyünk futni holnapután. Mindig azért panaszkodtál, hogy nem tudsz eleget mozogni. Látod, itt van rá lehetőség.
– Futni? – szólalt meg felháborodva Keelan. – Ezt komolyan mondod? A nagyiéknál eleget sportoltam a nyáron. Nekem ennyi elég is.
– Többet kell a levegőn lenned. Én a te korodba szinte állandóan a szabadban voltam – jelentette ki komolyan.
– A múltkor még azt mesélted, hogy állandóan olvastál. – Hermione érezte, hogy kezd kijönni a béketűrésből.
– Ez is igaz. Ezt is csináltam és azt is.
– Komolyan? És mit csináltál? – kérdezte a fiatal varázsló, és láthatóan kétkedve nézett az anyjára. – Mármint mit sportoltál?
– Kviddicseztem. – Hermionénak ez jutott először az eszébe. Mégsem mondhatta, hogy a barátaival különféle veszélyes dolgokba keveredtek.
– Soha nem kviddicseztél, mert félsz a magasságtól. Ahogy emlékszem azokra az iskolai élményekre, amiről beszéltél, nos…
– Elég legyen! Elmegyünk futni! – jelentette ki Hermione és pontosan úgy nézett a fiára, mint akit rajtakaptak. – Nem fogod az egész nyarat az emeleten gubbasztva tölteni.
– Jó rendben van. Meggyőztél.
– Helyes és most szeretném, ha együtt fedeznénk fel a várost. Gyalog fogunk menni.
– Ha muszáj…
– Akkor fél óra múlva indulunk.
– Rendben, anya.
***
A gyöngyházfényű napsütésben lágy, üde, zöld dombok tárultak a szemük elé. Enyhe füstös ködfátyol szállt fel az erdő fái felől, még korán volt. A szivárványos fényben a táj festővászonra kívánkozó csodás látványa magával ragadta Hermionét. Azt az utat választotta, ami megkerüli Wallt, és pont az ellenkező irányból közelíti meg a falut. Minden porcikája vágyott a sétára, s nem törődött a mellette unottan bandukoló Keelan sóhajtásaival és seprűt követelő megjegyzéseivel.
Fel akarta térképezni a falut, de a látvány elvarázsolta. A zöld minden árnyalatával találkoztak ezen a reggelen; a káprázatos ragyogás és a lélegzetelállító nyugalom, olyan kegyetlen szépséget testesített meg, melyet ritkán látni. Az ösvényt és a zöld mezőt zegzugos, satnya fák választották el egymástól. Hermione a kezét a szeme fölé helyezte. Romos építmény évszázados kövei rajzolódtak ki büszkén, alig egy kőhajításnyi távolságban, a szemkápráztató smaragdzöld mezők és a kék ég hátterében. Ősinek tűnt, de a régi kőépületek romjai nem voltak ritkaságszámba menők errefelé, noha ő maga sem tudta még ekkor, hogy mekkorát tévedett.
Hermione egy röpke pillanatig eltűnődött rajta, hogy mi lenne, ha átsétálna a mezőn, felkapaszkodna meredek lejtőn, és felfedezné az évszázadok maradványait. Keelan lemondóan sóhajtott, amikor anyja elszánt tekintetét figyelte. Tudta, hogy közbe kell avatkoznia, hiszen akkor újabb egy órával hosszabbítja meg a sétájukat.
– Nem kirándulni jöttünk, anyu – mondta mosolyogva Keelan, s tovább haladásra bíztatta. Hermione szintén elmosolyodott majd összeborzolta Keelan haját. Vállában enyhült a feszültség, és már nem érezte magát annyira görcsösnek, mint az elmúlt napokban annyiszor. A táj üde szépsége és nyugalma egyszerűen, könnyen, szinte azonnal beleivódott a lényébe.
– Mennyire szeretnék ezeken a mezőkön sétálni, egy kutyával a nyomomban – álmodozott hangosan Hermione. Keelan megforgatta a szemét.
– Aztán hiába lenne saját kutyaháza veled aludna. Miért nem mondtad, hogy ennyire magányos vagy? – kérdezte egyszeriben, Hermione azonban nem tudott mit válaszolni erre a kérdésre.
– Nem vagyok magányos… csak néha.
– Nem is hiányzik neked apa? – tudta, hogy elég veszélyes vizekre evez, de soha nem szűnt meg vágyni az apjára, akiről alig tudott valamit. Varázsló volt – körülbelül ennyit tudott róla anyja mondani, aztán mindig elterelte más mederbe a témát. Mindig valamiféle misztikus köd lengte körbe az apját, és Hermione sosem segített kibogozni a szálakat, Keelan pedig egy idő után feladta a kérdezősködést.
– Mi lenne, ha inkább másról beszélnénk? Mesélhetnél talán a múlt tanévről. Úgy hallottam, hogy nagyon mozgalmas éved volt.
– Nem történt semmi. Minden átlagos és unalmas volt – vonta meg a vállát Keelan. – Tanultam…
– Említettél valamit a bájitaltan laborról – kezdte Hermione sejtelmesen. A fiú erre jelentőségteljesen kihúzta magát, majd a táj szépségeinek tanulmányozásába mélyedt.
– Nos, én csak a harmadik emeleti seprűtárolóról tudok.
– Ott nem volt olyan.
– Na, éppen ez az. Valaki odahelyezte az egyik este. Rém unalmas történet ezért is nem hoztam szóba eddig. – Ravasz mosolyával igyekezett kibújni anyja puhatolózása elől, pedig nagyon jól tudta, hogy az idei tanév nem volt éppen botrányoktól mentes.
– Mi lenne, ha elmondanád az igazat? Nem akarom, hogy a fiamat RAVASZ nélkül elküldjék az iskolából mielőtt még bármit tehetnék az érdekében.
– Lumpsluck professzor és Vektor professzor kedvencét nem küldik el sehova sem – vigyorgott és büszkén kihúzta magát. Az önhittséget és a végtelen magabiztosságot biztosan a Malfoy családtól örökölte, jegyezte meg magában Hermione. – Nem csináltam semmi olyat, amiből problémám lehet. Nem én vagyok a legzűrösebb gyerek Roxfortban, nekem elhiheted.
– Remélem is. Soha nem voltál olyan vad és kezelhetetlen, mint amilyen némelyik gyerek arrafelé. Olyan dolgokat hallani Roxfortról, ami az iskola hírnevébe is kerülhet. Örülök, hogy az én fiam jó fiú.
– Lenyomtad a torkomon a házirendet, így még mindig betartom a nagyját – nyugtatta meg anyját Keelan.
– Azért ezt eltúlzod egy hangyányit. Egyáltalán nem nyomtam le a torkodon a házirendet. Csak kiemeltem a fontosabb dolgokat – sóhajtott Hermione könnyedén. Keelan inkább egy fintorral válaszolt.
– Fel is kellett mondanom, mielőtt elmentem Roxfortba. Ezt inkább nevezném rögeszmés viselkedésnek részedről. Akkor még mit sem sejtő gyerek voltam, és kihasználtad ezt. – Vigyorából anyja arra következtetett, hogy annyira nem is volt ez így.
– Jobb lett volna, ha nem hagylak annyit olvasni. Akkor most egy normális fiam lenne, és nem egy kis pimasz bájitalzseni – nevetett el magát Hermione.
– Nem vagy vicces. Egyébként is unatkozom. Visszamehetek?
– Nem.
– De, anya! Kíváncsi vagyok megérkezett-e már az új…
– Nem érkezett meg, és nem fogod olvasással, kísérletezéssel tölteni a nyarat. Végül is jövő nyáron már végzett varázsló leszel. Addig használd ki a korán jött nyáriszünetet. – Alighogy ezt kimondta elszorult a szíve. Mégis mi ütött belé, hogy pontosan ezt hozza fel érvként.
– Már most is felnőtt varázsló vagyok. Elmúltam tizenhét éves.
– De az én fiam vagy.
Keelan morgott valamit, miszerint más gyereket egész nyáron nem is látják a szülei, de ezt Hermione elengedte a füle mellett. Az út hátralévő részét már csendben folytatták. A zöld mezőket itt-ott fehér, krémszínű házak pettyezték, az udvarokban szárítóköteleken lobogtak a ruhák, a kertekben illatos vadvirágok nemtörődöm színfoltként burjánzottak. A városka keleti irányban egy földnyelven feküdt, egészen közel az erdőhöz, és a dombok jótékony ölelésében, a vad tengeri viharoktól védve nyugodott.
Idilli megjelenésével inkább hasonlított egy mugli képeslapon szereplő városkára, mint egy varázsló lakta településre. Hermione és Keelan hamar beért a főutcára, ami tökéletesen mugliszerű volt. Roxmorts pontosan a pezsgő varázsközösséget testesítette meg, nem is beszélve az Abszol út fura, olykor különös forgatagáról. Még is volt Wallban valami elragadó. Mugli üzletek sorakoztak jobbról és balról is, melyek egyértelműen a turizmusból éltek. Most is kirándulók hada parkolt az út szélén biciklikkel.
A varázstalan lakosság mindössze 4-5 %-ban a mugli és varázsló turizmusból él – idézte fel Hermione a falu jellemzést. A varázslók és boszorkányok lakta külváros eléggé távol esett ettől a forgatagtól és ráadásul kerülő úton jöttek ide. A külvárost a legnagyobb jóindulattal mondhatta csak annak, hiszen nagyon is messze feküdt mindegyik ház egymástól. Visszatérve a muglikat egyértelműen más látványosságok felé terelték a kihelyezett táblák és némi varázslat segített be, így észre sem vették az apró jeleket, melyek a varázsképességűek számára egy sokkalta csodálatosabb helyekre vezettek.
Fák, virágok, örökzöldek szegélyezték az utcákat, amiből csak egy volt olyan mely csábította a varázslókat és boszorkányokat. Egy félreeső sötét kanyar volt ez, ami fel sem tűnt egy átlagembernek, olyan diszkréten bújt meg a borostyánnal átszőtt épület mellett, mintha valójában ott sem lett volna.
– Készülj! Itt kell lefordulni. – Keelan bólintott, majd követte anyját. Mindketten kivont pálcával közelítették meg a tömör, ódon fekete falat, mely ajtót nyitott számukra.
Hermione végigsimította a durva köveket, hamar megtalálta, amit keresett. Egy apró rúnajel alakú vésetet tapintott ki, aztán pálcájával rápöccintett. A fal nagy sóhajtással és némi porral együtt megmozdult, végül szépen félrehúzódott. A jövevények pedig könnyedén átjuthattak rajta. Egy meredek úton haladtak felfelé. A két oldalt vastag kőfalak húzódtak végig, amiken sárkányokat ábrázoló faragások tekergőztek. Ősibbnek néztek ki, mint a település maga – állapította meg Hermione. A smaragd szemek megvillantak, s tekintetükkel kísérték őket tovább. Az út kezdett egyre szűkülni, de mielőtt még nyomasztóbbá vált volna az átjáró, kiértek a térre.
A varázsvilág forgataga egy pillanatra elbódította őket. Taláros alakok, baglyok, macskák, nevetés, baglyok, morgolódás és önfeledt nyüzsgés fogadta a látogatókat. Semmivel össze nem hasonlítható érzés kerítette őket a hatalmába. Üzletek sokasága és színessége meglepte mindkettőjüket. Jobbról, balról félkörívben helyezkedtek el, középen pedig egy park foglalt helyet. Sokkal tágasabb volt és kellemesebb így, mint az Abszol út. A parkon túl egy kaptatón pedig egy sor hivatali épület kapott helyet, néhány Minisztériumi telefonfülkével, amit Hermione egy kicsit furcsának talált. A fülkék mellett nyilvános kandallók könnyebb utazást biztosítottak, mindössze csak pár sarlóért. Más utazási módokat is kínáltak; seprűbérlést két galleonért, belföldi zsupszkulcsokat öt és tíz galleon között. A polgármester megtett mindent a kényelemért. Talán túl sokat is.
– Velem jössz? – kérdezte Hermione a fiát, aki érdeklődve nézte az üzletek kirakatait.
– Miért, anya, félsz egyedül? – incselkedett Keelan.
– Nem, csak úgy gondoltam kíváncsi vagy milyen egy hivatali épület. Végül is, ha majd ilyen helyen kell hamarosan dolgoznod, hozzá kell szoknod. Hacsak nincsenek más terveid.
– Rendben, de az irodába nem megyek be veled, megvárlak az egyik folyosón.
– Jól van.
Wall hivatali épülete volt a legimpozánsabb a többi épület között. Falai vakítóan fehérek voltak a napsütésben. A boltíves bejáratnál, miután átestek a kötelező pálcaellenőrzésen tovább haladtak a freskók és ablakok díszítette előcsarnokon. Keelan érdeklődve figyelte a képeket, kiállított műtárgyakat, aztán befordultak a folyosón és felmentek az emeletre. Az ifjú varázsló végül lemaradt anyja mögött az alapító iratot szemlélve, és jelzett az anyjának, hogy majd később találkoznak.
Hermione nyugodt léptekkel haladt végig a kihalt folyosón. Senki nem volt az irodákban, amit egy kicsit furcsának talált. Végül is egy átlagos hétköznapi nap délelőttjén ez igencsak szokatlan. Az egyik helyiségből kopácsolás hallatszott ki, amikor benézett nem látott senkit sem, csak egy írógépet, ami szorgalmasan köpte ki a pergamen dokumentumokat.
– Üdvözlöm! Keres valakit? – szólította meg váratlanul egy szőke hajú nő. Magas volt, kecsesen karcsú, természetellenes a mosolya, és rideg tekintete kimérté tette. Hirtelen a semmiből került elő, és egy kicsit megijesztette Hermionét. Általában nem volt szabad az intézményekben hoppanálni, de akadt néhány kivétel.
– Igen, kértem. Jó napot! A polgármesterhez jöttem – mondta Hermione miután vett egy mély levegőt. – Időpontot is kaptam. Hermione Granger vagyok.
– Rendben, Ms Granger! Üdvözöljük a városunkban, remélem, hogy mint körzeti auror meg lesz elégedve az új munkakörével – bólogatott a Mary Rivers névtáblával babrálva a nő, majd beírt valamit az egyik bőrkötéses könyvbe. – Már várják önt odabent. A második ajtó balra.
– Köszönöm! – Hermione vegyes érzelmekkel haladt tovább a folyosón egészen az ominózus ajtóig.
– Jöjjön be! – hallatszott a negédes hang, amitől a boszorkánynak megzizzent a pálca a zsebében.
– Jó napot, Mr. Westwood! Remélem, hogy nem jöttem túlságosan korán. Előbb ideértünk, mint gondoltam volna.
– Semmi baj, Hermione, semmi baj. Hová is tettem a munkaköri leírását? – mormolta a férfi, majd matatni kezdett az íróasztal fiókjában. – Meg is van. Üljön le, kérem!
– Ez legalább háromszáz oldal – jegyezte meg Hermione elismerően. – Lenyűgöző. Úgy sejtem már korábban elkészítette a tervezetet.
– Mielőtt még polgármester lettem – válaszolta révedezve Westwood elégedetten. – Soha nem lehetünk eléggé felkészültek ugyebár. De vázolom, hogy mit szeretnék elérni.
– Rendben, hallgatom.
– Leszögezem, hogy radikálisnak fogja gondolni, amiket mondani fogok. Wall tiszteletreméltó település. Én megértem, hogy az Abszol úton, Roxmortsban és a többi varázsközösségben teret engednek a fekete mágiának is valamilyen formában, de itt ez elképzelhetetlen. Egyáltalán nincs arra szükség, hogy bármiféle söpredék ideköltözzön a városunkba. Ez egy rendes város és rendet kell tennünk, ha ez nincs így, akkor gondok lehetnek. Ezzel remélem, egyetért.
– A biztonság a legfontosabb – válaszolta Hermione.
– Ez a kis baleset azzal az ismeretlen férfival visszavetheti a fejlődést is. Az emberek nem járnak majd ide, ha nem érzik biztonságban magukat. Zavaros nekem az egész – magyarázta a férfi leheletnyi dühvel. – Egy ilyen baleset…
– Az a baleset annyira nem volt baleset – szólalt meg az auror boszorkány, mire a polgármester tekintete megvillant. Hermione kihúzta magát, mire Westwood úgy nézett rá, mint akivel valószínűleg baj lesz. – Legalábbis a Minisztérium jelentése szerint ez fekete mágia volt. Ez cseppet sem nevezhető olyan ténynek, amit én véletlennek minősítenék. Persze biztosan nem Wall miatt történt, de az okokat még nem tisztázták.
– Látja, Hermione, ezért van annyira szükség a megfelelő kommunikációra, amivel az emberek elé tárhatjuk a problémát. A baleset sokkal jobban hangzik, mint a gyilkosság. Nincs igazam?
– Mindkettő szörnyen hangzik. – Hermione csak az igazat mondta, de Westwood szeme összeszűkült ajka penge vékonyra húzódott. Úgy tűnt lesznek olyan dolgok, amiben sosem fognak egyetérteni.
– Igen, ebben igaza van. Mégis arra kérem, hogy ne feszegesse tovább ezt az esetet. Önt azért helyezték át, hogy megnyugtassa a kedélyeket. A főnöke megmondta mit tehet és mit nem. Szorítkozzon ebben az ügyben az ő utasításaira, és persze a munkaköri leírására. – Ez a kimért parancsolgatás viszont egyáltalán nem tetszett Hermionénak. – Biztosítani szeretnénk a nyugalmat a városlakóknak.
– Rendben. Csak kihallgatom a lehetséges szemtanúkat, semmi más dolgom nem lesz ezzel az üggyel. Természetesen, ha mégis találnék valamit, akkor rendelkezésükre kell állnom a kollégáknak.
– Örülök, hogy megértette mennyire fontos nekem az őszinteség. Remélem, hogy a jövőben is így lesz – vigyora cseppet sem nyugtatta meg Hermionét, csak még idegesebb lett tőle.
– Jól van.
– Beszéljük meg először a beosztását. Naponta háromszor ellenőrzi a leírásban megadott helyszíneket. Szolgálati járművet a hivatal garázsából vihet el, Stant keresse, ő tud mindent. Az irodája itt lesz, közvetlenül a biztonsági varázsló irodája mellett. Vele egyeztessen minden egyes alkalommal. A hétvégék szabadok és jár önnek még hét nap szabadság is. Természetesen minden városi rendezvényen szívesen látjuk.
– Megértettem – nyugtázta röviden a boszorkány, majd elvette a munkaköri leírását tartalmazó paksamétát. – Köszönöm!
– Szeretném, ha sikeres lenne ez a terv, aminek most a része lett. Ne aggódjon a többi miatt! Talán egy kicsit radikális vagyok, és befolyásolni akarom majd a munkáját, de tudnia kell, hogy mindezt csak Wall érdekében teszem.
– Várom az észrevételeit, polgármester úr.
– Egyelőre nézzen körül, aztán kedd reggel jelentkezzen a biztonsági varázslónál.
– Rendben és köszönöm! – állt fel Hermione a helyéről. – Van még bármi, amit meg kellene beszélnünk?
– Előre nincs.
Hermione bólintott, aztán már éppen elköszönt volna, amikor a férfi megszólalt.
– Kár, hogy nincs férjnél – szaladt ki a száján Westwoodnak.
– Parancsol?
– Sokkal jobban mutatna körzeti megbízottként, ha lenne férje. Bár csak három hónapig marad, de ha eljátsszunk a gondolattal, hogy mégis marad továbbiakban, akkor még van ideje megtalálni a megfelelő embert. Ha nem, akkor viszont nagyon valószínű, hogy vissza fog kerülni Londonba.
– Érdekes – húzta össze a száját Hermione. – Tehát én is rontom a tökéletes összképet, mert nem mentem hozzá senkihez?
– Ne vegye ennyire magára, csak egy ártatlan megjegyzés volt. Ez természetesen nem befolyásolja a munkáját sem, így nincs jogom ezt felhánytorgatni magának. Nézzük a jó oldalát inkább, hiszen nem volt egy tucat udvarlója sem és csak a fiának él. Ez mondhatni dicséretes. – A boszorkány palástolta ugyan a dühét, de mindent nem hagyhatott szó nélkül.
– Ennyire átvilágította a magánéletemet? Erre az Auror Parancsokság engedélyt adott? – szólalt meg a nő ingerülten.
– Egyáltalán nem erről van szó, Hermione, csak tudnom kellett milyen embert veszek fel egy felelős pozícióra. Nem lehet akárki körzeti auror, nyilván ezt ön is így látja. Ugyanakkor, mint Harry Potter barátja és háborús hős, Merlin-díjas boszorkány, sokkal inkább ellensúlyozza magánéleti hiányosságait. Ugyanakkor a fia kiváló tanulmányai is bizonyítják, hogy megfelelő nevelést biztosított neki. – Hermione szeme kerekre tágult, és kis híja volt, hogy nem húzott be egyet a férfinak. Rég nem érezte magát ennyire indulatosnak.
– Maradhatunk a szakmai megítélésemnél, Mr. Westwood? Nem igazán szeretném ebbe belekeverni a magánéletemet. – A boszorkány hangja ugyan nyugodt volt, de belül forrongott benne a harag. – Sem a hely, sem az idő nem alkalmas egy ilyen beszélgetésre. Ez a fajta diszkrimináció sértő rám nézve, így nézze el nekem a hevességem.
– Cseppet sem akartam megbántani, egyáltalán nem ez volt a célom – szögezte le azonnal a polgármester, majd kövérkés ujjait összefogta.
– Persze, hogy nem – jegyezte meg szarkasztikusan Hermione. – Még azért egyetlen kérdésem lenne.
– Hallgatom.
– Mi van, ha nem akarok tovább önnek dolgozni vagy nem felelek meg az elvárásoknak, de továbbra is itt szeretnék maradni, annak is követelményei vannak?
– A lakosság szavaz és dönt. Ebbe nem szólhatok bele nyilvánvaló okokból. Van még egyéb kérdése, Hermione?
– Nincs, Mr. Westwood.
– Akkor a mielőbbi viszontlátásra!
– Viszontlátásra, polgármester úr!
Amilyen gyorsan csak lehetett ki akart jutni az épületből. Hermionénak még mindig bizsergett a háta, pedig már messze járt a polgármester irodájától. Egyszerűen kirázta a hideg ettől a tudálékos, okoskodó pojácától, aki sokkal többre tartotta magát, mint amilyen valójában volt. Elmélkedését egy ajtó fájdalmas nyikorgása törte meg, s az egyik irodából egy szörnyen ismerős, fekete tartáros alak lépett ki a folyosóra. A boszorkánynak nem kellett sokáig az emlékeiben kutatnia. Megtorpant a folyosó kanyarulatában.
– Piton professzor? – szólalt meg meglepetten. Soha nem gondolta volna, hogy a kegyelmet kapott Pitont éppen itt találja meg. Tudta, hogy a professzor végül a nyilvánosságra hozta különleges megmenekülésének történetét. Persze sok támadás érte, de a Mágiaügyi Miniszter, és Harry vallomása minden vád alól felmentette. Hermione utoljára azt hallotta, hogy Piton a feleségével együtt vidékre költözött a médiacirkusz elől, és azóta senki sem háborgatta. Rossz nyelvek szerint azok, akik mégis ilyen bátrak voltak, különféle rejtélyes átoksérüléssel és amnéziával kullogtak vissza a Reggeli Prófétához vagy valamelyik másik laphoz.
Perselus szintén elképedve fordult meg, és találta szemben magát egykori diákjával, akivel az idő kegyesen bánt, és még nőiesebbé tette vonásait. Még mindig megvolt benne az az ártatlan báj, mint fiatalabb korában. Persze ezt amolyan lányos apa szemmel jegyezte meg magában. Soha nem ismerte volna be, hogy örült annak, hogy újra viszont látja egykori tanítványát.
– Időtlen idők óta senki nem hívott így senki – jegyezte meg reszelős hangon Perselus, majd megköszörülte a torkát. – Üdvözlöm, Miss Granger!
– Milyen kicsi a világ! Mit keres itt Wales legeldugottabb falujában? – A kérdés azonnal kibukott belőle, bár nem akart tolakodó lenni.
– Itt élek már évek óta a családommal – válaszolt engedelmesen, de látszott rajta, hogy nincs ínyére a kérdezz-felelek játszma. – És ön?
– Én vagyok az új körzeti auror vagy a körzeti megbízott, bár csak ideiglenesen, három hónapig – magyarázta Hermione apró mosollyal. – Nem is gondoltam, hogy bárki ismerőssel találkozom errefelé.
– Igen, mintha hallottam volna egy körzeti megbízott idehelyezéséről. Bár az igazat megvallva Westwood polgármester általában keresztül viszi az elképzeléseit tűzön-vízen. Gondolom, a sárkányrezervátum miatt kellett idejönnie. Majd egy alkalmasabb időpontban ezt megvitatjuk, valószínűleg lesz közös munkánk is – fejezte be a mondanivalóját nem titkolt szándékkal, hogy tovább is megy.
– Igen? Mit dolgozik a hivatalnak pontosan? – Hermionéban egyre inkább feltámadt a gyermeki kíváncsiság.
– Védővarázslatokat készítek, ha már ennyire tudni akarja. Egyébként a támadás időpontjára megdönthetetlen alibim van – közölte kimérten Piton egy kis éllel a hangjában.
– Eszembe sem jutott volna önt gyanúsítani. Azok után, amit értünk tett…
– Jobb ezt mindjárt az elején tisztázni. Tudja, még mindig nem vagyok túl népszerű az exhalálfaló múltammal, akármit is kampányolt értem Potter annakidején. – Piton annak ellenére, hogy nem volt szokása csevegni, egészen kedélyesen emlegette fel a múltat. Bár kétségkívül bosszantotta Potter viselkedése. Gyakorlatilag hős csinált belőle, és a falon lógó arany fokozatú Merlin-díj csak egy apróság volt a sok közül. Westwood különben sem mert célozgatni a varázsló múltjára, mert jobban fél tőle, mint bárki mástól.
– Anya, mehetünk már? – méltatlankodott Keelan unottan. Nem vette észre Pitont, aki pont takarásban volt. – Még találnom kell egy baglyot, ami elviszi a leveleimet.
– Egy perc és megyünk. Idejönnél, kérlek! Szeretnélek bemutatni valakinek. – Keelan Hermione mellé lépett és kedélyes mosollyal üdvözölte Pitont.
A varázslónak egy pillanatra elkerekedett a szeme, de mint mindig, még időben eltűnt arcáról a csodálkozó arckifejezés. Szinte azonnal rájött mindenre, egyetlen pillantás kellett csak és kipattant az igazság. El kellett ismernie Hermione tehetségét a bűbájokhoz, hogy képes volt ennyi éven át elrejteni a Malfoy jegyeket, azonban most hibát vétett. Ezeket újra és újra meg kell ismételni időközönként, ám ez láthatóan elmaradt. Különben is a fiú egyre növekvő mágiája amúgy is elnyomta volna ezeket.
Ugyan még mindig látszottak a régi kinézet változtató bűbájra utaló jelek, de a Malfoy vér szembetűnő volt a fiún, akár egy ragályos kórság. Még pár nap és egy új, fiatal Draco Malfoy fog sétálni az utcákon. Egyébként is elég sok hasonlóság volt apa és fia között, Piton pedig jól ismerte Dracót, egészen kisfiú kora óta, és egyből kiszúrta ezeket. Gesztusok, apró fintorok, és még sorolhatnánk…
Persze nagyon nagy bonyodalmat látott készülőben. Sejtette, hogy Draco annak idején összemelegedett a Granger lánnyal. Igazából nem gondolt semmi konkrétra, és akkoriban nagyobb gondja is volt ennél, de erre álmában sem gondolt. Draco évekig emésztette magát, visszagondolva akkoriban teljesen magába zárkózott, viszont senki sem tudta pontosan miért. Pitont nem különösebben érdekelték a szerelmi ügyek, de abban biztos volt, hogy ígéretes kalamajkának néznek elébe és ő a legjobb helyről fogja végignézni ezt.
Keelan egyből kihúzta magát, ahogy megérezte az egykori professzor kutató tekintetét és egy üdvözlő mosoly keretében kezet nyújtott neki.
– Üdvözlöm, uram, Keelan Granger vagyok! – Még a hangja is szinte megközelítette Dracóét, de sokkal lágyabban és barátságosabban csengett. Keelan Granger nem volt olyan belül, mint az apja, és az arisztokrata gőg is teljesen hiányzott belőle. Barátságos, nyílt tekintetét anyjától örökölte, holott a szürke szemek egyértelműen Draco génjeit igazolták.
– Perselus Piton – fogadta a kézfogást a férfi. – Részemről a szerencse. Nem sejtettem, hogy van egy fia, Miss Granger, aki ráadásul a legidősebb lányommal egyidős, ahogy gondolom, bár az is lehet, hogy fiatalabb. Micsoda véletlenek vannak ebben a világban. – A boszorkány nem sejtett semmi komolyabb hátsószándékot az affektáló ténymegállapítás mögött, de igyekezett óvatos lenni.
– Az idő már csak ilyen és a sors furcsa dolgokat produkál – mondta Hermione, majd a fiához fordult. – Egyébiránt honnan tudja, hogy a lányával egy évfolyamba jár a fiam?
– Keelan Granger neve gyakorta elhangzik a családi összejöveteleken – köhintett Piton. – De sejtelmem sem volt, hogy a maga fia. A Granger igencsak gyakori név.
– Ez igaz. Az évfolyamban hat Granger is van – helyeselt Keelan. – Ebből csak a hollóhátban három, velem együtt.
– Micsoda véletlen.
Keelan egy pillanatra felkapta a fejét, de nem szólt semmit sem. Remélte, hogy ez a Piton nem annak Piton ivadéknak apja, aki megkeseríti az életét. Hiszen a Piton is elég gyakori vezetéknév, három gyereket is tudott, akinek… hoppá hiszen azok hárman testvérek.
– És honnan ismerik egymást az anyukámmal? – kérdezte Keelan érdeklődve.
– Piton professzor régen a Roxfortban tanított bájitaltant Harryéknek és nekem – magyarázta Hermione.
– Tényleg? Nem is tudtam róla. Soha nem mesél az iskolás éveiről – csóválta meg a fejét a fiú, miközben Pitonra nézett. – Pedig néha szeretném tudni, hogy milyen volt az anyám roxforti diákként.
– Eminens volt… Jellemző, hogy nem beszél a múltról – mosolyodott el Piton halványan. – Szerintem mesélnie kellene, Miss Granger. Soha nem tudhatja, mennyit segít ezzel az ifjúságnak.
– Nem voltak túl emlékezetesek azok az iskolás évek – jegyezte meg Hermione, és viszonozta a mosolyt, de az övé sokkal természetesebbnek hatott. Viszont a burkolt célzást nem vette észre a sorok között.
– Örültem, hogy újra láttam, Miss Granger! A legjobbakat kívánom. Oh, és még egy dolog mielőtt elvállnak útjaink. Nem csak velem fog találkozni, mint egyedüli ismerőssel. Draco Malfoy is környéken lakik, legalábbis ezt rebesgetik a faluban. – Az ördögi mosoly egy apró jele ott látszott az arcán. Rebesgetik? Hiszen a jó professzor jól tudta, hogy ez nemcsak egy pletyka, hiszen Draco pár évig náluk lakott. Még most is ott lakna, ha nem lett volna már kellemetlen egy felnőtt férfinak a keresztapjával lakni. A gyerekei imádták és ez kölcsönös volt, keresztfia is imádta őket.
– Mekkora szerencse – sóhajtott Hermione, és kényelmetlenül kihúzta magát a név hallatán. A szíve hevesen dobogott. Többet gondolt erre a férfira ebben a pár napban, mint eddig a tizenhét év alatt. – Én is örvendek. Kérem, adja át Persisnek, hogy üdvözlöm!
– Feltétlenül. – Azzal bólintott és már ott sem volt.
Hermione és Keelan kissé megdermedten álltak a folyosón. Egyikük egy új, sorsfordító információtól, a másikuk pedig puszta érdeklődésből. A boszorkány felsóhajtott, majd megmasszírozta az orrnyergét.
– Tényleg olyan, mint egy nagyra nőtt denevér – jegyezte meg Keelan ravasz mosollyal, és elnevette magát.
– Hallgass! – intette csendre Hermione, de nem sikerült elfojtania a nevetését. – Hogy tudsz szemrebbenés nélkül így hazudni? Méghogy soha nem mesélek, komolyan? Hiszen a roxfortos éveimen nőttél fel. Ezerszer elmeséltetted velem a Szellemszálláson történteket, amikor mindhárman elkábítottuk őt.
– Kíváncsi voltam hogyan reagál egy volt tanárod, ha ilyesmit mondok neki – vonta meg a vállát egykedvűen.
– Azt hitted, pont ő fog mesélni neked a diákéveimről? A kedvenc tanárom? – megcsóválta a fejét. – Ugyan, fiacskám.
– De ki az a Draco Malfoy, akit említett? – Ez a kérdés hatott, s Hermione abbahagyta a nevetést, arca komor lett és nem tudott azonnal válaszolni. Perselus mégis csak beszédes volt.
– Csak egy iskolatársam, akivel nem kedveltük egymást. – A boszorkány elkomorodott egy pillanatra, remélte, hogy ennyi magyarázat elég volt. – Ez egy figyelmeztetés volt a professzor részéről. Így nem fog váratlanul érni, ha találkozunk. Végül is rendes tőle.
A szíve hevesen dobogott. Nehéz volt erre nem így reagálni. Keelan csak fél szemmel figyelte az anyját, és úgy találta, hogy nem lesz semmi titkos történet e mögött.
– Értem – vonta meg a vállát a fiú, de nem kérdezősködött tovább. Anyja hálás volt ezért. – Elmegyünk abba a kviddics boltba, mit itt láttam a sarkon?
– Igen, persze.
– Mondtam, hogy te vagy a legjobb anya a világon? – vigyorodott el ellenállhatatlanul.
– Mit szeretnél abból a boltból? – kérdezte gyanakodva Hermione.
– Semmi lényegeset – mondta Keelan egy ravasz mosoly kíséretében. Anyja megcsóválta a fejét.
– Mennyi galleonba fog nekem ez kerülni?
– Csak tízbe, legfeljebb tizenegybe.
– Nem veszünk semmilyen könyvet – figyelmeztette Hermione.
– Jaj, ne már, anya!
– Ez az utolsó nyár, amikor még gondtalanul élvezheted a szabadságodat. Nem hagyom, hogy a négy fal között gubbassz!
– Kint is olvashatok a szabadban – érvelt Keelan. – Most már van kertünk.
– Micsoda? Hihetetlen, hogy észrevetted.
– Meg kell csinálnom a beadandóimat szeptemberig – folytatta a fiú. Hermionénak egyáltalán nem tetszett, amit hallott, pedig közel tizenhét évvel ezelőtt valami hasonlót válaszolt volna, ha a szülei őt is kizavarják a szobája magányából.
– Nagyon ügyes próbálkozás, de még hónapok vannak hátra a nyárból. Örülj neki, hogy plusz időt kaptál. Ha én kaptam volna ennyi időt…
– Ellógtad a hetedik évedet – hozott fel újra egy érvet a fiú.
– Megint pimaszkodsz?
– Olyan lehangoló vagy néha… És hogy pont te mondod mindezt – sopánkodott tovább. – Harryék mindent elmeséltek.
– Ennek igazán örülök. Oh, és ne hidd, hogy elhiszem, hogy a kviddics boltból kell valami a házi dolgozatodhoz.
– Egy próbát megért, nem?
hozzászólások: 3
feltöltötte: Nyx | 2024. Mar. 02.
by Neola @ 2024 Mar 03
Atya úr isten! Imádom őket! Mekkora arc már Piton! 
Iszonyat vicces jelenet volt. Akkorát felröhögtem ezen: "... ígéretes kalamajkának néznek elébe és ő a legjobb helyről fogja végignézni ezt."
Keelan is mennyire jól nyomta! Imádtam!
Egyébként nem számítottam rá, hogy Hermione így tudja meg Draco itt van valahol a közelben. Mocsok Piton! De azért így érdekesebb,mint a véletlen találkozás.
Szuper rész volt köszönöm szépen!
Üdv:Neola
Iszonyat vicces jelenet volt. Akkorát felröhögtem ezen: "... ígéretes kalamajkának néznek elébe és ő a legjobb helyről fogja végignézni ezt."
Keelan is mennyire jól nyomta! Imádtam!
Egyébként nem számítottam rá, hogy Hermione így tudja meg Draco itt van valahol a közelben. Mocsok Piton! De azért így érdekesebb,mint a véletlen találkozás.
Szuper rész volt köszönöm szépen!
Üdv:Neola
by Neola @ 2024 Mar 03
Á az eleje le maradt. Keelan cuki volt reggelinél.
Ez a polgármester tényleg bittang idegesítő. Fuuu érzem lesz vele sok gond.
Üdv:Neola
Ez a polgármester tényleg bittang idegesítő. Fuuu érzem lesz vele sok gond.
Üdv:Neola
by Nyx @ 2024 Mar 04
Piton, hát igen valóban a legjobb helyről fog mindent végignézni , de csak azért, mert a kelleténél jobban beleártja magát ebbe a helyzetbe már most. Áhh, nem szeretettem volna, ha Hermione nem készül fel legalább egy kicsit az első találkozásra Dracóval, így is rendhagyó lesz 
Piton pedig mindig az összképet nézi és a tapintat hiányzik a szótárából.
Keelan azért tényleg egy jó gyerek
Szeretem írni a karakterét.
Fuuu igen-igen a polgármester fura egy csóka. Mindenkit idegesíteni fog, de nagyon. Jól érzed, vele csak a gond lesz.
Köszönöm szépen! Nemsokára jövök a folytatással
, de csak azért, mert a kelleténél jobban beleártja magát ebbe a helyzetbe már most. Áhh, nem szeretettem volna, ha Hermione nem készül fel legalább egy kicsit az első találkozásra Dracóval, így is rendhagyó lesz Piton pedig mindig az összképet nézi és a tapintat hiányzik a szótárából.Keelan azért tényleg egy jó gyerek
Szeretem írni a karakterét.Fuuu igen-igen a polgármester fura egy csóka. Mindenkit idegesíteni fog, de nagyon. Jól érzed, vele csak a gond lesz.
Köszönöm szépen! Nemsokára jövök a folytatással
| név: | Remember me |
| e-mail: | (optional) |
| smile: |      |
| Captcha | |
Powered by CuteNews