6. fejezet
Piton ivadék

A polgármesterrel és Pitonnal való találkozás elgondolkodtatta Hermionét. Vajon mi is folyhat itt? Mintha a polgármester túlzottan és görcsösen ragaszkodna a tökéletes, új varázsló település címéhez… Egész végig ez járt a fejében és semmi másra nem tudott koncentrálni. Persze Draco Malfoy is befurakodott az elméjébe, ami végképp mindent összekutyult. Egy pillanatra meg kellett állnia, hogy feldolgozza ezt az egészet. Érezte a hideget, amit végigkúszik a gerincén.

Nem sejtette, hogy újra találkoznak, éppen most, éppen itt. Mintha minden sorsszerűen alakulna az életében. Attól a perctől, hogy eltalálták azzal az átokkal kicsúszott az irányítást a kezéből. Még a hogyan és mikor volt kérdés, de elkerülhetetlenül találkozni fognak. Tudta, hogy így lesz. Egy pánikroham kerülgette, amin megpróbált úrrá lenni. Egyszerűen nagy káoszt remélt. Más nem is történhetett volna. Sokáig kereste Dracót, de aztán feladta, majd évekig nem is gondolt rá, és egy ideje már nem is hitte, hogy meg kellene tennie. Tizenhét év telt el… Rágondolni is soknak tűnt.

Keelan ebből az egészből semmit sem vett észre, főleg miután megvehette magának a kedvenc kviddicsmagazinjának legújabb számát, ami ugyan nem került tíz galleonba, de legalább elszórakoztatta a fiút. Éppen annyira, hogy semmi másra nem gondolt, és észre sem vette anyja vívódását. A boszorkány hálás volt neki, hogy nem szegezett neki még több kérdést. Most nem készült fel semmi ilyesmire, és olyasmit is mondott volna, amit csak jól megmegfontoltan kellett megtennie.

Draco, ha a nevére gondolt még mindig volt valami fájó a szíve tájékán.

Hermione mély levegőt vett, aztán minden olyan érzését száműzte, amitől nem látott tisztán. Körbe kellett néznie a környéken. Az összes sarkot képes lett volna átvizsgálni, viszont erre nem volt lehetősége, legalábbis nyíltan nem. Igyekezett elhessegetni a rossz érzéseit Westwooddal kapcsolatban, különben is Piton nem dolgozna neki, ha gyanítana valamiféle problémát vagy éppen azért dolgozik neki, mert gyanít valamit? Soha nem lehetett különben sem kiigazodni rajta, sem a tettein. Sóhajtott egyet, és meg kell állapítani, hogy erre most nem fogja megtalálni a választ.

Mindenképpen jeleznie kellett kétségeit újdonsült kollégájával, persze csak diszkréten. Mikor visszaértek a forgalmas utcára, úgy döntött tettekre szánja el magát. Értesítenie kellett valahogy egy rendtagot. Bármilyen információ innen csak a Főnix Rendjén keresztül kerülhetett ki biztonságosan.

– Még el kell intéznem valamit. Addig megvársz itt? – kérdezte Hermione, és reménykedett benne, hogy kamaszfia nem fog nyafogni. Keelan fintort vágott, mintha valami egészen nagydolgot kértek volna tőle, de nem ellenkezett.

– Van más választásom? – sóhajtott nehezen a fiú, a világ képzelt súlyától görnyedve. Hermione kissé komoran nézett vissza rá, amitől Keelan csak sóhajtani tudott. – Persze megvárlak itt.

– Majd később kárpótollak. Eszünk egy pizzát…

– De jó nagy legyen, már farkaséhes vagyok. Kopognak a szemeim, és te reggel óta éheztetsz engem – teátrális hangsúllyal nyomta meg az éheztetsz szót. A boszorkány megcsóválta a fejét, s közben mosolygott.

– Még csak most múlt dél – nézett az órájára Hermione. – Egy ember kibírja egy hétig ennivaló nélkül. Egy kis tápláló bájitallal még többet.

– De szórakozás nélkül nem túlságosan sokáig – hangoztatta érveit tovább Keelan. – Úgy is dögunalom ez a város. Senkit sem ismerek…

– Akkor Ella nem is ismerős? – A kérdés hallatára Keelan feltűnően a cipőjét vizsgálgatta, és nem akart anyja szemébe nézni. – Talán egy…

– Ő csak egy lány – vonta meg a vállát a fiú lazán, aztán elfordult, hogy ne kelljen anyja szemébe néznie. Hermione csak elmosolyodott. Keelan a fülig elpirult arcát elrejtette az újságban, ami inkább anyja figyelme miatt volt, sem minthogy zavarban lett volna. – Semmi különös nincs benne.

– Remélem, Keelan, hogy nem fogsz belehalni az unalomba nyár végére. Roxfortból rengeteg sajnálkozó baglyot kapnék, ha ilyesmi történne – aggodalmaskodott Hermione, miközben mosolygott is.

– Ha meghívhatok néhány barátot, akkor már nem lesz gond – állapította meg ravasz mosollyal, nem mintha Hermione nem tudta volna, hogy mire megy ki a játék. Persze a fiú is tisztában volt anyja válaszával, és széles, ravasz mosollyal nézett rá. – Akkor minden helyre áll.

– Ne vigyorogj ennyire! A néhány alatt hány embert értesz? Csak azért kérdezem, hogy tudjam, mennyi étellel kell készülnöm, és mekkora rombolásra számíthatok. Nem igazán szeretnék véletlen seprűtárolókat, robbanásokat, de az új házunk leégését sem szeretném, ha megtörténne.

– Csak Hart, Jamie, Declan és Cameron. Oda vannak a rezervátumért, azt olvastam, hogy valóban jó. – Keelan megint csak rávillantotta az anyjára azt az ellenállhatatlan vigyorát. Hermione csak nevetve megcsóválta a fejét. – A többiekkel meg majd a nyár végén találkozom Londonban, amikor elmegyünk a Ravens Magic koncertre.

Anyja összevont a szemöldökét. Koncert? Londonban?

– Ez utóbbit mikor akartad velem megbeszélni? Nem hinném, hogy beszéltünk volna korábban róla. – Hermione hangja vádlón csengett. – Koncert? Mégis milyen banda ez?

– Már megvettem a jegyeket, anyu. Ők a legjobbak a világon. Szóval ez már kész terv. Elmúltam tizenhét és hamarosan tizennyolc leszek. Nem vagyok már gyerek! – A boszorkány az ajkába harapott, és igyekezett nem gondolni az idő múlására.

– Miért emlékeztetsz folyton arra, hogy öregszem? Ma már harmadszorra hallom tőled, hogy mennyire felnőtt vagy – mosolyodott el Hermione, és megsimogatta az egyre világosabb szőke hajat. – Még gondolkodom rajta. Rendben? De bárhogy is lesz, neked kell takarítod, ha rendetlenséget csináltok.

– Rendben, de ne nyár végén döntsd el, amikor vissza kell mennem Roxfortba. Megesz a penész itt egyedül, és ezt nem akarhatod – nyafogta, mint egy öt éves kölyök, bár tudta, hogy elérte a célját már most. Alig pár órája van itt és megeszi a penész? Hermione sűrűn bólogatott, majd elindult az épületbe, hogy elintézzen még egy dolgot.

Keelan nekitámaszkodott az egyik kőasztalnak, és levette a bőrdzsekijét. Már nem volt rá szükség, különben is kezdett iszonyatosan meleg lenni. A hosszú fekete farmer, fekete edzőcipő és a zöld, Szent Mungós póló is melegnek tűnt. A fiú hátravetette fejét, s hagyta, hogy a nap melengesse az arcát, közben fejében kattogtak a gondolatok, és az új főzet receptje, amit - ha anyja nem lesz otthon -, ki fog próbálni. Remélte, hogy nem fog ez a kísérlet megint robbanással végződni, mert most amúgy sem volt kire kennie ezt.

Beletúrt a hajába, jól látszott a hollóhátas címerrel nyomott bőrkarkötője, majd újra belekezdett az újságjába. A kedvenc csapata nagyon is jól teljesített. Két hónap múlva meccsük is lesz, amire nagyon szeretett volna elmenni. Nem túl gyakran járt kviddicsmeccsekre, de ez egy egészen komolynak ígérkezett. Lehet, hogy ezt nem sok kellett volna elmondania anyjának? Igen, döntött végül. Ráért még ezen gondolkodni. Bár egy levelet Harrynek és Ginnynek nem ártana írni.

A gondolatait azonban élesen zavarták meg.

– No, lám csak, a suli legnagyobb könyvmolya – hangzott a gúnyos hang az egyik kőasztal tetejéről. Keelan összeráncolta a homlokát a nagyon ismerős lányhang hallatán. Majdnem elfelejtette, hogy vele is fog találkozni, ha már a kis vakarcs apjával sikerült összefutnia. – Mi járatban vagy itt kicsi hollóhátas évfolyamtársam?

A varázsló ajka összeszorult. Igen, igen, egy vetélytárs, évfolyamtárs, egy idegesítő boszorkány, akit soha nem kedvelt. Legtöbbször kerülte, mert általában mindig belekötött. Ez a lány úgy vonzotta magával a bajt, mintha egyek lennének.

– Te mit keresel itt, Kígyócska? Nem valamit robbantgatnod kellene valahol? – Keelan karba tett kézzel nézett a hang irányába. A zöld szemek olyanok voltak, mint egy macskáé, és ő is prédára lesett. Valójában egy kiscica volt, aki eljátszott volna egy gombolyaggal is. – Tekeregj el másfele!

– Micsoda szerencsétlen véletlen! – hangzott a felelet, majd Keelannak le kellett hajtani a fejét, mert a lány majdnem fejbe találta egy almacsutkával. Legalább a reflexei rendben voltak, köszönte szépen.

– Nincs valaki más, akivel szórakozhatnál? Csak egyedül anyucival? – A boszorkány, aki eddig békésen feküdt az egyik asztalon, most felült. Hosszú hollófekete haja, mintha külön életet élt volna, s finoman repdesett a lágy szélben, megcsillant rajta napfény és egyenesebb már nem is lehetett volna.

Abigail bőre krétafehér volt, ami még inkább kiemelte anyjától örökölt zöld szemeit, melyek vészjóslóan, gonoszan csillogtak. Vérvörösre festett ajkát gonosz mosolyra húzta, majd hátraseperte a hosszú tincseit. Fekete ruha volt rajta, feketére lakkozta körmeit, és szintén fekete tussal kihúzta ki a szemét

Olyan volt, mint egy igazi gonosz boszorkány, akinek a nyakából nem hiányzott a diszkrét pentagramma sem. Csintalan mosollyal leugrott az asztalról és a fiú felé sétált. Keelan figyelmét nem kerülte el, hogy Abby egy pillanatra felszisszent, és a térdéhez kapott, ám néhány másodperc után folytatta a műsort. Vékony, kecses alakja már most azt hirdette, hogy pár év múlva még ellenállhatatlanabb lesz. Ruhája hosszú volt és szintén fekete, felsőrészén egy fűzővel. Góth boszorka, aki veszélyesebbnek tűnt, mint amilyen valóban volt.

– Mi az ördögöt keresel itt? – rontott rá a kérdéssel a lány.

– Itt lakom.

– Itt?

– Igen, itt – válaszolt egykedvűen a varázsló. – Ide költöztem az anyámmal.

– Atyám – morogta mérgesen a boszorkány. – Annyi hely van a világban, neked meg pontosan ide kellett jönnöd? Ez a hely egyre pocsékabb és borzalmasabb lesz.

– Mintha lenne hozzá valami közöd – sziszegte Keelan.

– Talán van, talán nincs – vonta meg a vállát Abby. – Borzasztó, hogy ide beengedtek.

– Kopj le!

– Még nem – intett nemet a fejével a lány. – Még nem mehetek el.

Keelannak nem kellett nagy ész, hogy belássa, a lány bajt akar keverni, ami mintha csak természetes lételeme lenne. Káosz, zűr – jellemezte magában. Már csak azért is, mert mardekáros volt a boszorkány, és soha nem riadt vissza Potter és Weasley szimpatizánsok „kínzásától”. Bár neki, Keelannak, sem kellett szomszédba menni egy kis ravaszságért… Abby végigmérte az előtte álló fiút, mintha egy megvásárolandó portéka lenne és most először több, mint furcsa változásokat vett észre rajta.

– Mi a franc van rajtad? Valami mugli imádó helyen voltál a nyár elején? Legalább Szent Mungo póló van rajtad – nevetett harsányan, amitől a fiúnak bizseregni kezdett a háta. Zöld tekintetét Keelanéba fúrta, el akarta varázsolni, persze tudta, hogy ezt a technikát még nem fejlesztette tökélyre. A frászt akarta hozni szegény fiúra, de Keelan sosem hagyta magát megfélemlíteni, semmilyen mardekáros ármánykodással sem lehetett megtörni.

– Miért gonosz boszorkánynak öltözni nagyon eredeti ötlet? – vágott vissza erélyesen és már biztosan tudta, hogy hamarosan meg kell küzdenie ezzel a lánnyal. Szeme izzott a méregtől és írisze még világosabb lett. – Igazán… McGalagonynak is öltözhettél volna. Lehet, hogy az jobban illene hozzád.

Abigail összevonta szemöldökét és egészen közel lépett Keelanhez, aztán feltűnően vizsgálgatni kezdte. Végül már csak egy lélegzetvétel választotta el őket egymástól.

– Miért nézel rám így? – kérdezte a fiatal varázsló türelmét vesztve. – Most meg akarsz átkozni vagy a szemöldökömet akarod kiszedni?

– Várj egy kicsit…

– Mi van?

– Különös – simította végig a fiú arcát, majd erősen megragadta az állánál fogva, és a másik irányba fordította. Úgy csinált, mint az idős hölgyek a fiatal gyerekekkel. A feketére festett karmai sértették a fiú bőrét. A boszorkatanonc legalább egy fejjel volt alacsonyabb az ifjú varázslónál, de ez Abigailt egyáltalán nem zavarta, sőt lábujjhegyre állt, hogy jobban lássa.

– Mi a különös?

– Csitt! Zavarsz.

– Elengednél végre? – mordult rá hirtelen Keelan, amikor már elege lett a vizsgálgatásból. Nem akarta lerángatni magáról a lány kezét, mert félt, hogy a bestia megkarmolja. – Mégis mi bajod van?

– Nyugi, szépfiú, csak észrevettem rajtad valamit – mondta vigyorogva és megpaskolta az arcát és boszorkányosan felnevetett. – Azt hiszem, téged átvertek vagy valami hasonló.

– Mégis miről beszélsz? Megfőttél a napon ebben a fekete vacakban? Szállj már le rólam, basszus!

– Azt hittem, szőkésbarna hajad és zöld a szemed van. De látom, hogy ez csak valamiféle kinézet javító bűbáj lehetett, ami pár nap múlva teljesen elmúlik. Te csináltad ezt magaddal? Nem tudom honnan vetted, hogy ez jól áll neked, az eredeti színeiddel sokkal csábítóbb lennél. – Hirtelen ötlettől vezérelve egy cuppanós csókot nyomott a fiú arcára, aki meglepetten nézett rá. A lány sátáni kacajt hallatott újfent. Imádta az a hatalmas foltot a fiú bőrén, nem is beszélve a morcos viselkedéséról. – Persze nem tetszel így sem nekem.

– Normális vagy? – förmedt rá mérgesen, törölgette az árulkodó rúzsnyomokat. Nem mintha nem élvezett volna hasonló dolgokat, de Abigail Piton közelsége viszolygást keltett benne. Általában véve mindenkivel ki szokott jönni, vagy így, vagy úgy, de ezzel a lánnyal lehetetlen volt zöld ágra vergődni.

– Roxforti tanárok szerint igen – nevetett megint Abby. – Megnézheted a bizonyítványomat, mindenből kiválót kaptam. Persze prefi nem leszek, mint te, de a kiváló az kiváló. A jó tanuló mintapéldányaként neked jobban áll ez a feladat. Úgyis olyan stréber vagy.

– És mi a helyzet McGalagony intőjével? – most rajta volt a sor, hogy ravaszul elvigyorodjon. Abby kínosan feszengett, majd felhúzta az orrát és keresztbefonta a kezét. – Apuci gondolom nem túlságosan lelkesedett érte.

– Ezért még majd úgy is számolunk, stréber Granger! – morogta a lány mérgesen, majd ismét elkapta a fiú állát. – Egyre szürkébb lesz a szemed. Remélem, hogy ezt tényleg az okozza, amire gondolok, és nem valami csúnya mugli betegség. Nem venném a lelkemre, ha jövőre nem jönnél vissza Roxfortba. Vérezne a szívem érted.

– Nem értem mit akarsz ezzel, Abigail – vonta meg a vállát Keelan. Legszívesebben megragadta volt a kezét, de nem akart hozzáérni. – Mellesleg vedd le rólam a kezed!

– Jól van, jól van – emelte fel a kezét a lány védekezően. – Mellesleg Abby és nem Abigail, már ha a keresztnevemen akarsz szólítani. De megteszi az, oh, Méltóságos Mardekár istennő is. Csak az apám hív Abigailnek, ha mérges.

– Abigail Rose – szólalt meg a negédes atyai hang a háta mögött. A lány megcsóválta a fejét és az ég felé nézett, mosolyt erőltetett az arcára. – Készen vagy, kislányom?

– Apa, hát végeztél is? Micsoda szerencse – váltott vékonyabbra a hangja a lánynak. Elkenődött vörös rúzsos szája zavart mosolyra húzódott, és megpördült a tengelye körül, hogy szembenézhessen szigorú apjával. Köszönés nélkül otthagyta Keelant, és közelebb sietett apjához. – Már azt hittem soha ebben az életben nem látjuk egymást. Rémes volt ez a tizenöt perc. Életem legrosszabb időszaka volt.

– Azt látom. Akarom tudni, hogy miért rúzsos annak a fiúnak az arca? – Biccentett Piton a Granger fiú felé, aki még mindig az arcát sikálta.

– Hidd el nekem, erről nem akarsz tudni soha! – válaszolta teátrálisan. – Apa, nem akarunk elköltözni?

– Az ki van zárva.

– Mi lenne, ha mennénk haza?

– Megtennéd, drágám, hogy idehozod a seprűket? – kérte Perselus kedvesen, mintha nem érdekelte volna, hogy lánya mit művelt az előzőkben.

Meg kell hagyni Abby éles szemmel, és furcsa természettel lett megáldva és Merlin irgalmazzon annak a fiúnak, akire kiveti a hálóját. Keelan Granger nem tudni milyen kategóriába esett, de még mindig törölgette a lánya rúzslenyomatait az arcáról.

– A legnagyobb örömmel. – Abby sóhajtott egyet.

– Egyenesen oda menj, és ne próbálj meg átverni! – tette hozzá az apja. – Itt foglak várni, és ha nem jössz, akkor kénytelen leszek bevetni pár bűbájt.

– Hova gondolsz, apu? Soha nem dacolnék ellened, hiszen tudod jól. – Perselus persze nem vette be a próbálkozást, az elején túl sokszor dőlt be a negédesen csillogó zöld szemeknek, mely annyira emlékeztette Persephonéra, a feleségére, aki szintén el tudott nála érni mindent. A lányuk azonban sokkalta veszélyesebb volt, hiszen két mardekáros vére egyesült az ereiben.

– Tudod, Abigail, elengednélek, ha nem lennél büntetésben.

– Na persze – morogta mérgesen Abby, aztán sziszegve folytatta: – Legszívesebben odaláncolnál az otthoni verandához.

– Nem is rossz ötlet. Majd anyáddal megbeszéljük a vacsoránál, imádni fogja az ötletet. Ha már padlásszellem ötletet elvetettük… – Eközben Keelan szintén vigyorogva nézett a szorult helyzetben lévő alattomos kis bestiára.

Most már kétség sem fér hozzá, hogy Abby Piton nem is olyan, mint amilyennek eddig gondolta. A mardekáros lány sokkal több annál a jelmezes boszorkánynál, akit mindenáron el akart játszani. A fiú szórakozottan törölgetni kezdte az arcáról a vörös rúzs nyomait, de nem tudta eltűntetni teljesen.

– Ahhhh megőrülök! Lehet, levetem magam a háztetőről – hangzott a teátrális színjáték, ami Pitont cseppet sem hatotta meg. Többek közt azért nem, mert évekkel ezelőtt, amikor az ikrek fejükbe vették, hogy megtanulnak repülni, védővarázslattal vette körbe a házat, így aki a tetőről próbált leugrani az lassítva, biztonságban ért földet. Perselus egy pillanatra becsukta a szemét, majd újra kinyitotta. Néha sok volt a három gyerek.

– Indulás a seprűkért, kis boszorkány! – adta ki a parancsot apja. Abby zöld színben égő szeme egy pillanatra megvillant, aztán engedelmeskedett.

– Rendben, rendben. Megyek már! – dohogott tovább, majd némi varázslattal felkavarta az út porát, mintha egy játékos forgószél vette volna körbe. Piton felsóhajtott és átkozta azt a napot, amikor lánya rájött, hogyan tudja megtörni a fiatalkorúak varázsgyakorlását korlátozó bűbájt, aztán pedig azt, amikor elmúlt tizenhét és nem vehette el tőle a pálcáját.

– Remélem a lányom nem alkalmatlankodott. – Fordult a fiúhoz Piton, aki még mindig a rúzsnyomokat törölgette. Láthatóan nagyon is zavarta Keelant a lánya.

– Nem zavart, csak… Nem történt semmi – rázta meg a fejét Keelan, de még mindig nem értette mit hordott össze a lány a szem és hajszínéről. Bár nagyobb baja is volt, mint Abby, és a hülyeségei. – Ismerjük egymást Roxfortból, mint azt korábban ön is említette. Kicsi a világ, nemde?

– De és egyre kisebb lesz. – Pláne, ha Draco Malfoy is találkozik a saját fiával és erre szinte bármelyik pillanatban meg volt rá az esélye. Perselus tudta, hogy Draco már nem sokáig lesz Peruban, és bármelyik nap visszajöhet. Elkerülhetetlennek tűnt a találkozásuk. – Örvendek újfent annak, hogy találkoztunk. Oh és majdnem elfelejtettem. A problémádra remekül, és sikeresen alkalmazható az vörösvirág kivonat.

– Én is örültem, Mr. Piton – bólogatott a fiú kimérten. Piton csak biccentett, még egyszer futólag végigmérte Keelant, és biztos volt benne, hogy Draco ezen a nyáron jobban meg fog lepődni, mint amikor egy magyar mennydörgő sárkány próbálta megsütni vacsorára.

Abigail addig pepecselt a seprűkkel, amíg apja oda nem ért hozzá.

– Elfelejtettem a kombinációt – morogta mérgesen a lány, majd karba font kézzel meredt felmenőjére.

– Azt hiszem, elfelejtettem mondani, hogy megváltoztattam reggel – jutott eszébe hirtelen a férfinak és gonoszul elmosolyodott. – Sajnálom, kedvesem!

– Ugye élvezed a nyomorúságomat? – csattant fel Abby mérgesen. Aztán elvette az egyik seprűt, de mégis inkább gyalogosként folytatták az utat. – Valld be!

– Kislányom, aki felgyújtja a bájitaltan labort annak büntetés jár. McGalagony világosan megírta, hogy még egy ilyen és eltanácsolhat az iskolából. Nem ez volt az első eset, hogy figyelmeztetett. – Piton aggódott, hiszen egyenlő esélyeket akart gyerekeinek a boldogulásra és nem egy felcímkézett mardekáros ivadékot kiereszteni a nagybetűs életbe. – Ráadásul arról a masszáról nem is beszélve az alaksorban. A Roxfort történetében soha nem fordult elő, hogy április közepén ki kelljen üríteni az iskolát. Megjegyzem akkor sem, amikor feltárult a Titok Kamrája.

– Apa…

– Abigail.

– Nézd a jó oldalát, legalább öregbítettem a családunk hírnevét – húzta ki magát büszkén. – Ilyen fiatalon senki sem írt történelmet. Talán Harry Potter kivétel, de akkor is, ez nagy dolog a családunknak. Végül is ez bekerül majd a Roxfort történetébe. Te már úgy is benne vagy…

– Potter – szűrte a fogai között.

– Nem értem, hogy mi a gond.

– Nagyon örülnék neki, ha nem emiatt kerülnél bele a Roxfort történetébe. Bár arról az álmomról valószínűleg lemondhatok, amiben te ülsz az igazgatói székbe – csóválta meg a fejét Piton. – Számíthatok rá, hogy jövőre leteszed a RAVASZ vizsgákat?

– Ne aggódj, apa! Még van két gyereked, akik valóra válthatják az álmodat – vonta meg a vállát Abby egy ravasz mosollyal. – De igen, le fogom tenni a RAVASZ vizsgákat, ez nekem is fontos.

– Kevesebbet fáj a testvéreid miatt a fejem, mint miattad, kislányom! Értem én, hogy a csínytevés a mardekárosok egyik ismertetőjele, de azért vannak bizonyos korlátok, amiket nem szabadna túllépned. Én a te korodban…

– Fekete mágiát gyakoroltál – fejezte be a mondatot Abby. Piton úgy érezte magát, mint akit saját fegyverével akarnának térdre kényszeríteni. Saját fiatalkori énje nem volt egészen követendő példa. – Sajnálom, apa, nem akartam ezt mondani, hanem… csak kicsúszott. Nem akartam tiszteletlen lenni.

– Nos, rengeteget tanultam a te korodban. Mágia ide vagy oda.

– Az a sok tanulás rettenetesen unalmas – sóhajtott fel a lány, aztán elhúzta az ajkát. – Én nem tanulhatok valami izgalmasat? Mondjuk azt, amit te.

– Nem és ezt meg ne halljam még egyszer! – pirított rá Piton. Abby elhallgatott és egy pár percig csendben haladtak egymás mellett. – A feketemágia nem játék, és ezt jól vésd az eszedbe, kislányom. Ezzel pedig nem büntetés, hanem Azkaban jár.

– Ne haragudj, apu! Nem akartam ilyet mondani. Tényleg.

– Csak egyszer viselkednél felnőttként – sóhajtott az apja nehezen. – Ti fiatalok olyan könnyelműen döntetek.

Perselus már nagyon régen volt ebben a korban. Nehéz volt visszaemlékeznie, hogy őt mi vonzotta a feketemágia felé. Sőt igazából nem is akart visszaemlékezni. Abby semmit sem vett észre a vívódásából.

– Lehet, de ismerd be, hogy a Weasley-k hajának kékre változtatása a legzseniálisabb ötlet volt, amit valaha kitaláltam. Bár egyedül George Weasley gratulált a varázslathoz, és elkérte a receptet. Mondtam már, hogy kaptam tőle ajándékot az ötletért? – Azt azonban nem említette, hogy a Weasley család minden egyes tagját George meglepte ezzel a csekélységgel, hogy aztán egyfajta terjedő ragályként tűntesse fel a hajszínváltozást. Nem minden családtagja örült ennek. Muriel néni különös csúnya átkokat küldött unokaöcsének.

– Már vagy ezerszer hallottam a történetet. Egyébként az sem volt vicces, amikor McGalagonyról terjesztettél pletykákat. – Piton tanácstalan volt lányával kapcsolatban és rettegve várta az utolsó évét.

Abby most elégedetten haladt apja mellett, de minduntalan arra gondolt, hogy vajon ő is olyan hatásos módon hagyja majd el Roxfortot, mint annak idején a Weasley ikrek? George Weasley élénk beszámolója egyszerűen felpezsdítette. Ugyanakkor mostanában annyira el volt kenődve, hogy egyre másra keveredett a különböző bajokba… Apja a feléről sem tudott a szörnyűségeknek. Sem a lábán lévő átok maradványáról, ami ismét fájni kezdett.

– Jaj, apa, az nem is az én ötletem volna. Soha sem mondanék olyat McGalagonyról, hogy imádja a kanári kuglófot, és ha egyedül van, mindig szívesen fogyaszt belőle, aztán a tollait nézegeti a nagyítós tükörben… De azt a pletykát én terjesztettem, hogy amit a Reggeli Próféta is megírt.

– De megnyugodtam… Szóval a „Várandós a Roxfort igazgatója, és a gyermek apja Flitwick professzor” a te műved? – idézte fel a szalagcímet, amin hetekig képes volt röhögni, persze ezt nem mesélte el Abbynek. – Mást is tehetnél, ami büszkeséggel tölti el a szüleidet.

– Frenetikus sikert értem el vele – nevetett a lány jóízűen, ilyenkor minden zűrről megfeledkezett maga körül. – Mondtam már, hogy a Reggeli Próféta még pár galleont is adott az exkluzív sztoriért?

– Ezt nem nevezném érdemnek. De ki tudja talán a szórakoztató iparban kellene elhelyezkedned. A végén a mugliknak gyárthatsz tűzijátékokat is. Anyád örülni fog neki, én meg majd törölgethetem a könnyeim, amiért nem lett belőled gyógyító. Évekre elegendő családi veszekedést generálnál egyes egyedül. – A jövő, melyet a Cassandrává avanzsáló Perselus lefestett Abby előtt cseppet sem volt vicces.

– A szarkazmusomat szerintem tőled örököltem. Amúgy nem értek egyet a büntetéssel, amit anyával kitaláltatok nekem. – Perselus nehezen vette tudomásul, hogy lánya kezd önálló véleményt formálni.

– A bájitaltan labor felgyújtása szerintem éppen elég súlyos vétség, hogy egész nyáron bűnhődj érte. Nagyon-nagy gonddal rendeztem be azt a helyet még annak idején. Különben is olyan veszélyes anyagokat engedhettél volna szabadon, amiket senki sem tudott kordában tartani. Így is a nyár közepén vissza kell mennem Roxfortba, és segíthetek helyrehozni.

– Tudom, hogy a szentélyed, nem is, a templomod az a hely, de nem akarok még egy hétig bűnhődni azért, amit nem is én követtem el… Na, jó, bevallom benne voltam én is, de nem csak én. A hollóhátasok…

– Azt akarod bemesélni nekem, hogy téged, egy mardekárost, a furfangos hollóhátasok megtréfáltak, és belekevertek egy ravaszul kitervelt csínybe? Mindenki tudja, hogy a hollóhátasok el vannak foglalva a tanulnivalóikkal és csak a könyveket bújják. A cselszövésekhez túlságosan is karót nyeltek, ezzel is mindenki tisztában van. Más nem is hiányzik, mint egy Hollóhát és Mardekár ellentét. Nem is tudom, miért nem a Griffendélre fogod… azt elhinném… talán.

– Nem egészen, de valami hasonlóság van a te és az én verziómban. Tudod, Keelan Granger cseppet sem az az ártatlan könyvmoly hollóhátas, mint amilyennek látszik. Sőt valahol mélyen szerintem mardekáros, de mivel nem az, senki sem gyanakszik rá. – Piton úgy gondolta, hogy lánya közelebb jár az igazsághoz, mint azt gondolná. Pár nap múlva ez úgy is ki fog derülni.

– Keelan Granger? Mint rejtett mardekáros, cselszövő és álnok gazember?

– Nem olyan hihetetlen – morogta Abby. – Mindenki beveszi neki ezt az ártatlan „olyan jó vagyok, mint senki más” maszlagot. De én tudom, hogy egy idióta barom.

– Hermione Granger fia.

– Aki Harry Potterrel harcolt együtt és segített Voldemortot legyőzni? – pislogott Abby. Annak ellenére, hogy utálta Keelant, soha nem firtatta a családját. Tele volt az évfolyam Grangerekkel… és őt amúgy se érdekelte a kortárs Mágiatörténet.

– Igen.

– Nem tudtam – vonta meg a vállát a lány. – De ez nem változtat azon, hogy az a srác egy barom.

– És mire volt jó, hogy csókolgattad a nyílt utcán? – élcelődött rajta Perselus. – Azt hittem, hogy utálod azt a fiút.

– Miről beszélsz, apu? Az csak egy puszi volt, és eszemben sincs csókot adni neki. Egyenesen ki nem állhatom, és ezt a rúzst nem lehet lemosni olyan egyszerűen. Egyébként pedig, nem veled akarom megbeszélni a szerelmi ügyeimet.

– Miért nem? Hiszen az apád vagyok, elmondhatsz nekem mindent. Talán tanácsot is tudok adni, ha kéred. – Perselus csak cukkolta a lányát, de valójában azt szerette volna, ha örökké az ő kis hercegnője marad.

– Pont neked nem akarom elmondani. Ha nem ezzel a hangsúllyal mondanád, akkor még el is hinném, hogy segíteni akarsz. Csak gúnyolódsz rajtam. Nem kell felvilágosítanod, már mindent tudok.

– Pedig egészen sokáig készültem a szöveggel – mosolyogott cinkosan Piton. – A madarak és a méhek helyett sokkal, de sokkal jobb magyarázatom van.

– Apa, kérlek, kímélj meg ettől, de ne csak engem, hanem a testvéreimet is! Olyan ciki lenne, mint futóféregre nadrágot húzni.

– Meggyőztél, de majd gondolkodom a büntetéseden – veregette meg a vállát Perselus, majd átölelte és megcsókolta a lánya feje búbját.

Megnyugvással töltötte el az a szeretet, amit családja iránt érzett, ez felszabadította és teljessé tette az életét. Ugyan már nem volt fiatal, de gyerekei mellett olyan életerősnek és energikusnak érezte magát, mint előtte években egyszer sem. Abby, Beth és Rick volt az élete értelme, Persis pedig élete szerelme, akivel közösen oszthatták meg ezt a csodát, amit gyerekeik jelentettek számukra.

– Köszönöm! Ez is több a semminél – szólalt meg Abby egy mély sóhajtás kísértetében. – Hidd el cseppet sem így akartam ezt véghezvinni.

– Örülj, hogy nem sárkánytrágyát kell lapátolnod a rezervátumban. De még ez is lehet egy opció. Draco szívesen segít állást keresni. Trágya mindig akad ott.

– Inkább azt, mint otthon lenni az ikrekkel, akik állandóan ölik egymást – puffogott a lány. – Amúgy is Beth és Rick elmennek táborba, és akkor egyedül maradok.

– Te is mehettél volna. Tudod, hogy nem tiltottuk volna meg.

– Nem akartam pisisekkel együtt lenni. Különben is, én nem vagyok stréber. Semmi kedvem a szünetet egy szigeten tölteni.

– Csak egy évvel fiatalabbak nálad. Nem olyan vészes korkülönbség, ha megbuknál Roxfortban, akkor együtt tanulhatnál velük – somolygott Piton. Abby szörnyülködve nézett rá.

– Nem érdekel – duzzogott továbbra is. – Engem senki sem ért meg.

– De igen, éppen ezért igyekszem megfékezni az indulataidat.

– Csodálatos vagy, apa! – morogta mérgesen, majd felült a seprűre és elszáguldott hazafelé. Piton pedig egy jóízűen nevetett rajta, aztán ő is követte a példáját. Mindig ezt csinálták, s nem is beszélve a gyorsulási versenyről, amit az úton rendeztek. A sebességtől odébb ugrott a sebességkorlátozó tábla, majd megpördült a tengelye körül.

***

Az Abszol út különösen nyüzsgő volt ezen a napon. Draco egykedvűen sétált el a boltok között, és kerülgette az embereket. Jó ideje nem járt itt, de a hely semmit sem változott. Általában a rezervátumban tevékenykedett vagy sárkánytojás vadászatra ment, most kissé jól esett nosztalgiázni. Az első varázspálcát itt vette Olivandernél, két üzlettel odébb a varázskönyveket Roxfortba a Czikornyai és Patzában, a Bolondos Bólintérnál itta az első lángnyelv whiskyét. Még az az átkozott étterem is működött, ahol Hermionéval együtt ettek, mielőtt Ausztráliába mentek. És most mintha maga előtt látta volna boszorkányt, ahogy rámosolyog. El kellett terelnie a figyelmét, erről az átkozott nosztalgiahullámról.

Már majdnem mindent elintézett a teendő listáról. Gringottsbéli ügyeivel foglalkozott először, ami igazán gyorsan ment. Pótolta a személyes védőfelszereléseinek egy részét, és megrendelt néhány újabbat. Aztán belevetette magát a sárkányrezervátum ügyeibe. Beszerzett elemeket az új kerítésekhez és a ketrecekhez, amiből mindig hiány volt. A sárkányok gyakorta tették tönkre az őket és a rendszeres karbantartást igényeltek. Takarmányt szerzett azoknak a sárkányoknak, akiket még nem engedhettek ki a rezervátumba, és megállapodott egy fickóval, aki leszállítja tőlük a sárkánytárgya egy részét.

A varázsló elégedetten ült le a Foltozott Üst teraszára ebédelni. Szép idő volt, egyetlenegy felhő sem volt az égen. Már éppen teljesen ellazult, amikor Ted csatlakozott hozzá.

– Minden rendben?

– Dehogy – morogta válaszul a társa. – Még mindig nem engedik át a szállítmányt. Megújítottunk a fiúkkal a varázslatokat, de egyelőre csak ennyit tehettünk.

– Mindegyik sértetlen?

– Igen – nyugtatta meg Ted. – Mindegyik extra bűbájokat tettem, szóval nem lesz gond egyelőre. Eljössz még mielőtt Eva és a lányok megjönnek?

– Mindenképpen. Muszáj mindent ellenőrizni. Még egyszer nem fogok fúria tojásokat hozni az biztos – szólalt meg Draco.

– Nagyon vad egy sárkány volt az – helyeselt a férfi bólogatva. – Sikerült elintézned az ügyeidet?

– Nagyjából. Elrendeztem a kerítés alapanyagokat, a takarmányt és a trágya elvitetést.

– Mi van hátra?

– Még be kell szereznem pár gyógynövényt, de végül is megvagyok – mondta Draco egykedvűen.

– Jó, mert jött egy levél Morganától – közölte Ted, aztán átnyújtotta a pergamenborítékot.

Draco felbontotta, aztán gyorsan átolvasta Morgana utasításait. Miközben tanulmányozta a levelet az arca elkomorult.

– Most mennyire fenyegetett meg minket? – kérdezte a másik varázsló, miközben megpróbált ő is kért magának egy adaggal a menüből.

– Van egy új takarmánybeszállítónk – jegyezte meg Draco mogorván. – Hihetetlen, hogy ez a bagoly nem ért ide időben. Még szerencse, hogy visszajöttem, mert találkoznom kell vele, és megbeszélni a részleteket. Többiektől nem kaptunk semmi üzenetet?

– Nem – rázta meg a fejét a társa. – Igazából már ott kellene lennünk a rezervátumban, furcsa, hogy senki sem kíváncsi ránk.

– Aha, szerintem is. És rosszat sejtek.

– Szerinted Morgana ki akarja rúgni Murryt? – vágott egy fintort Ted. – Évek óta együtt dolgozunk, és szerintem nincs nála jobb. Miért kell egyáltalán új beszállító?

– Ezek nem azok a húsok, amik nekünk kellenek. Ez valami új projekthez kell – vont össze a szemöldökét a tejfölszőke varázsló, majd megvakarta az állát. – Megint mit talált ki? Ezt nem is igazán értem.

– Volt róla szó, hogy új helyet akar a sárkányoknak – válaszolta a társa. – Az újoncokkal egy egész nagy területet kerített körbe, és mielőtt elmentünk oda rendelt meg egy csomó kerítés alapanyagot.

– Már várom, hogy mikor megy már nyugdíjba az a vén boszorkány. Imádom, de néha az agyamra tud menni – sziszegte Draco mérgesen. – Megint egy új fajt akar behozni, a nyakamat rá. Hidd el, hogy ez lesz. Aztán otthagy minket a fenébe, és elmegy valahova nyaralgatni, amíg mi szenvedünk a sárkánynáthás, csöpögőorrú egyedekkel, amik nem élnek meg az éghajlantunkon.

– Egy sárkány ennyire nem kényes.

– Emlékszel már a rőthátúakra? – kérdezte kissé vádlóan. – Majdnem az összes kimúlt, mire el tudtunk őket vinni Izlandra.

– Azok hibridek voltak. Talán kettő vagy három, ha él még belőlük.

– Nem szeretem az ilyen tenyésztési programokat – mondta Draco hideg tekintettel. – Elég nekünk az is, ami van.

– Én mondtam, hogy nem jó ötlet, de hagyjuk csak kísérletezni az őrült kutatókat – morogta Draco, majd leejtette a villáját a tányérjába, és ivott egy kortyot a vízből.

– Szerintem Jericho van az egész mögött, ha már az őrülteket említed – fejtette ki az aggodalmas gondolatát Ted. – Hidd el, hogy nemsokára hazajön, aztán minden felborul.

– Miért nem tud Japánban maradni?

– Fogalmam sincs, lehet ott is utálják – vonta meg a vállát a varázsló.

– Jó, elintézem ezt, aztán később találkozunk.

Draco megtörölte a száját, aztán elindult az Abszol út egy kevésbé ismert részére, miközben magában morgott az új feladatai miatt.

***

Eközben az Abszol út egy másik részén, ami már majdnem a Zsebpiszok közhöz volt közelebb Lucius Malfoy állt egy tűzfal mellett. A köpenye volt rajta, így elvegyült a többi járókelő között, miközben várt. Kisvártatva egy tagbaszakadt, magas férfi jelent meg az út másik végén. Esetlenül mozgott, így nagyon is kitűnt a tömegből, és majdnem nekiütközött pár embernek, mert folyton a lábát nézte. Gregory Monstro nem volt éppen a legélesebb vágóbűbáj a varázsigék közül, de jól tudott hallgatni és remek volt a rejtőzködésben. Lucius vett egy mély levegőt, aztán kilépett a tűzfal mögül és diszkréten intett a férfinak, hogy várja.

– Mr. Malfoy – hajolt meg előtte a Monstro tiszteletteljesen.

– Gregory – üdvözölte Lucius. – Késtél.

– Későn kaptam meg a zsupszkulcsot – válaszolta magyarázatképpen, aztán a talárjából előhúzta az egyszerű, csorba bádogbögrét.

– Rendben.

– Indulhatunk?

– Menjünk – mondta Lucius, aztán kissé undorodva megfogta a bögrét, s egy pillanattal később már ott sem voltak.

A kertvárosi részhez érkeztek, ami igencsak kívül esett Londonon. Lucius körbenézett, de nem látott semmi érdekeset. Kis házak sorakoztak egymás mellett, szinte teljesen egyformán, viszont csak egy volt olyan, ami kissé kitűnt a többi közül a magas sövényeivel, és azokkal a védővarázslatok maradványaival, amivel védték az épületet.

Közelebb mentek a házhoz, amit gond nélkül tehettek meg. Monstro mondott néhány bűbájt, de nem volt rá szükség. Lucius állkapcsa megfeszült. Úgy jutottak be az üres házba, hogy semmi sem állta az útjukat. A tejfölszőke mágus egyenesen Monstro felé nézett éles tekintetével.

– Ez üres.

– Ez volt a címe – szólalt meg Monstro, majd a fejét vakargatta. – Láttam, amikor bejött ide. A parancsnokságon ez van az aktájában. Megnéztem. Készítettem másolatot is.

– De már nincs itt – mondta Lucius. – Nyomkövető bűbájt tettél rá?

– Nem, uram.

– Gregory… Tudom, hogy az apád nem túlságosan vette komolyan az régi tanok átadásának folyamatát, de nem szeretem, amikor átvernek.

– Én… nem… nem akartam ilyesmit tenni. Esküszöm. Kérem! – Monsto, ha lehet akkor mégjobban összehúzta magát.

Lucius még egy átkot is sajnált a Monstro fiútól. Idegesen szorította meg a kígyófejes pálcáját, és további akarta folytatni a fejmosást, amikor belépett a szomszédasszony az ajtón.

– Jó napot! Önök akarják kivenni a házat? – kérdezte az öregasszony.

– Jó napot! – válaszolt Lucius kimérten, Monstro csak bólintott egyet, aztán lehajtott fejjel odébbállt. – Igen, azt tervezzük a… fiamnak. Első lakás.

Az idős asszony megenyhült. Nem is igazán figyelte, hogy a két férfi

– Szép kezdés – bólogatott. – Korábban egy anya és a fia lakott itt.

– Tényleg? Jól ismerte őket? – érdeklődött Lucius.

– Nem laktak itt túl sokáig. Barátságokat voltak, de nem túlságosan barátkozóak, ha érti mire gondolok – fecsegett tovább a nő. – Az anya sokat dolgozott, vállalati könyvelőként vagy valami hasonló, a fiú pedig valamilyen bentlakásos iskolában tanul, de most Ausztráliában nyaral.

– És tudja a nevüket esetleg és az új címüket? Megkérdezném, hogy minden rendben volt-e a házzal – folytatta a mágus negédes vigyorral. – Tudja, a vízvezetékek, fűtés…

– Hermione és Keelan Granger. De nem tudom hova költöznek. Kérdeztem Hermionét, hogy hova küldjem tovább a leveleit, de nem tudta megmondani a pontos címet. Ezek a mai fiatalok, semmire se gondolnak. Pedig úgy tudom, hogy sokat költözködtek az elmúlt években, Hermione most is új munkát kapott egy nagyobb vállalatnál. De… a fene egye meg nem jut eszembe, hogy hol van a központja – fejezbe be az idős asszony a fecsegést. – Sajnálom, hogy nem tudtam többet segíteni. De ha gondolják, akkor megadom a számát egy jó ismerősömnek, aki segít.

– Megtenné? Milyen kedves! – mosolygott rá Lucius, majd előkapta a pálcáját. – Exmemoriam. Nem láttál minket. Most pedig menj vissza a házadba.

Az idős asszony üveges tekintettel vontul ki a házból. Lucius elgondolkodva sétált át a nappaliban. Monstro csak figyelte, és nem mozdult. A feszültség tapintható volt kettejük között.

– Szerezz egy nemzetközi zsupszkulcsot Ausztráliába, Darwinba – mondta színtelen hangon a tejfölszőke férfi.

– Rendben, uram.

– Keresd meg Keelan Grangert.

– És hozzam ide önhöz? – kérdezett rá Monstro. – Mármint erővel?

– Nem – válaszolt Lucius kimért hidegséggel. – Találkozót akarok vele, és nem elrabolni. Világos?

– És ha nem akarja?

– Vedd rá!

– Rendben, Mr. Malfoy.

– Semmi Imperio, semmilyen varázslat – figyelmeztette az idősebb Malfoy. – Megértetted?

– Hogyne uram – mondta Gregory engedelmesen, de aztán idegesen vakargatta a fejét. – Akkor mégis mivel vegyem rá, hogy találkozzon magával?

– Találj ki valamit – válaszolt gyorsan Lucius, de aztán meggondolta magát Monstro értelmiképességeit figyelembe véve. – Mondd neki azt, hogy ösztöndíj miatt akarok vele beszélni.

– Értem.

– Két hetet kapsz.

– Igen, Mr. Malfoy.

– Te mész először – jelentette ki Lucius.

Monstro csak bólintott, aztán már ott sem volt.

Lucius körbenézett a kicsi házban, megnézte a szobákat, az egykori nappalit. Minden üres volt, szinte semmi sem utalt arra, hogy bárki lakott volna itt korábban. Hermione jól értett ahhoz, hogy eltűntesse a nyomait.

Megpróbálta elképzelni az unokáját, ahogy itt él, de nem ment. Először a Szent Mungóban látta az újszülött osztályon a kisfiút, aki inkább szánalmat keltett benne, mint bármilyen mélyebb érzést, s hagyta a gyanakvását elaludni. Másodszor, akkor látta Keelant, aki akkor hét éves volt. Könnyelműen közelebb merészkedett hozzájuk. Anya és fia az Abszol úton sétáltak, és Keelan egy versenyseprűért könyörgött. Az a hang… emlékezett a varázsló, pontosan olyan volt, mint Dracóé. Kutatott utánuk, de felhívta magára a figyelmet. Hermione azonnal elköltözött, mielőtt ő meggyőződhetett volna róla teljesen, hogy a kisfiú valóban Malfoy-e. Aztán sok-sok évig nem gondolt rá. Egészen a Roxforti Szemlében megjelent cikkig. Nem bírta kiverni a fejéből a fiatal varázslót.

Most, hogy mindent tudott kénytelen volt cselekedni. Mély levegőt vett. Érzett valami megmagyarázhatatlan szorító érzést a mellkasában, ami egyszerre volt a csalódottság, a harag és az eltékozolt lehetőségek egyvelege. Kifejezéstelen arccal távozott a házból, amit mérgében leszívesebben felgyújtott volna, aztán eltűnt mielőtt az utca végére ért volna.

Ekkor még nem tudta, hogy teljesen feleslegesen küldte a Monstro fiút Ausztráliába.

hozzászólások: 0