7. fejezet
Csillagok

– Hogy érted ezt, Eva? Miért is nem lehet az enyém a ház? – fakadt ki Draco mérgesen, majd fenyegetően karba tett kézzel megállt az asztalnál, s végignézett Perkinséken. Cseppet sem örült Evanna híreinek, és momentán a látogatásának sem.

Jobban tette volna, ha rögtön elindult vissza Wallba. Egy takarmány szállítóval is találkoznia kellett, amire főnöke, Morgana, kérte meg. De – vesztére – inkább csatlakozott a Perkins családhoz a Foltozott Üst ebédlőjében. Azonban ez súlyos tévedésnek bizonyult. Igyekezett gyorsan felülkerekedni az érzésein és a tényekre koncentrálni.

– Sajnálom, Draco, de nem várhattunk tovább – mondta a boszorkány bűnbánóan. – Westwood polgármester…

– Csessze meg az a szemét szarzsák! – hördült fel Draco, és nem tudta tovább türtőztetni magát. A Perkins ikrek erre felnevettek, majd anyjuk rosszalló tekintetét látva inkább gyorsan elhagyták a helyüket. A dühös egykori mardekáros miután kissé kiadta mérgét folytatta a beszélgetést: – Miért kell neki mindenbe beleavatkozni? Ezt mondja meg nekem valaki.

– Szarzsák, szarzsák – kántálta Cath boldogan, és mosolyogva rázta meg a fejét. Most megint Evannán volt a sor, hogy rosszallóan nézzen valakire. A varázsló csak vállat vont, de nem vette a szívére a történteket.

– Köszönöm, Draco, ez igazán kedves tőled, hogy megtanítottál a lányomnak egy új szót. Hányszor mondjam még neked, hogy fékezd magad, ha a közelében vagy? Nem éppen egy ötéves szájába való az ilyesmi.

– Túl sokat aggódsz – legyintett mindent tudóan. – Sokkal rosszabbat is megtanulhatott volna. Például…

– Meg ne szólalj! – figyelmeztette a felpaprikázott anya.

– Jaj, Eva, vegyél egy mély levegőt! – javasolta a varázsló, majd leült az egyik székre, s intett a kocsmárosnak, hogy varázsoljon egy korsó vajsört. – Méreg ellen nagyon jót tesz.

– Azon leszek, Draco. De majd csak akkor, ha te is megfogadod a saját tanácsaidat.

– Gyere ide, Cathy cica, és tanítok neked egy új szót – mosolyodott el Draco ravaszul. A szőke kislány kinyújtotta a kezét, és hagyta a férfinak, hogy az ölébe vegye. – Mondd szépen: áruló.

– Áruló, áruló – ismételgette a kicsi serényen, miközben édesen mosolygott. – Anya áruló.

– Szemét vagy, Draco! – pirított rá Evanna mérgesen. – Nem én tehetek róla, hogy az a ház nem lett a tiéd. Különben is tudod, hogy miért történt.

– Hát persze – morogta a férfi és hagyta, hogy a kis Cath sárkánypikkelyeit vizsgálgassa a karján. – De megígérted, hogy nem adod ki azt a házat. Már meg is egyeztünk, Merlin szentségit!

– Szentségit, szentségit – trillázta a kislány.

– Tudom, Draco, de kinéztem neked egy másik sokkal jobb házat.

– Azt, amelyik a mezőre néz? – csillant fel a varázsló szeme.

– Pitonék házát? Nem, Draco, nem kapod meg azt a házat, hacsak a kedves keresztapád ki nem költözik onnan családostul. Mégis mire gondolsz?

– Akkor azt, amelyik közel van a tóhoz? – reménykedett a férfi.

– Nem. Amelyik bent van a falub…

– Nem költözöm be sehova, ahova mugliknak is bejárásuk van – jelentette ki a lehető legtöbb önteltséggel. Attól még, hogy leszámolt sötét múltjával még nem kedvelhetett meg mindent. A muglik továbbra is rettenetesen idegesítették. A túrázó muglik még inkább. – Nekem az a ház kell, amit kinéztem. Mindegy ki lakik ott, engem teljesen hidegen hagy. Jó helyen van, remek a kilátás és tele van gyümölcsfával a kert. Ott akarok letelepedni.

– Csak nem? Megkérted Margot?

– Ugyan már, csak szeretem az almát – horkant fel Draco, majd elfintorodott. Na, az a boszorkány is egy hatalmas tévedés volt. Még szerencsére, hogy nem fűzték olyan szorosra a kapcsolatukat. – Annak semmi köze sincs ehhez. Különben is nem vagyunk egymáshoz valók. Ő olyan… én meg… ilyen. Tudod, hogy miről beszélek.

– Majd én leszek a feleséged – szólalt meg Cath angyali mosollyal, és hozzásimult a férfi mellkasához. – Főzök neked sok-sok galuskát, moszatos pitét és a kedvencedet.

– Igen, hercegnőm – nevette el magát a varázsló. – De még ahhoz sokat kell nőnöd.

– Mennyit?

– Nagyon magasra, de addigra én már vén és csúnya leszek. – Cath egy pillanatra kitátotta a száját, aztán gyorsan becsukta.

– Nem baj. Nekem akkor is te fogsz tetszeni – mondta csillogó szemekkel a kicsi. – Te vagy a legszebb sárkány a világon.

Azzal a kicsilány átölelte Dracót, amivel Vén Sárkánynak végre mosolyt csalt az arcára. Ez az édes kislány teljesen elvarázsolta, egyszersmind emlékeztette, hogy titkos vágyai között szerepel majd a családalapítás is. De ehhez a tökéletes boszorkány sehol sem volt. Mélyet sóhajtott és gondolatait elkezdte másfelé terelni.

– Látod, Eva, nincs mese, rokonok leszünk. – Megcsiklandozta a kislányt, aki csilingelve felnevetett. – Lehet, hogy hozzátok költözöm. Mit gondolsz, cica?

– Jó! Anyu, lécci!

– Ne bolondozz, Draco! Örülök, hogy végre hazaértetek és vigyáztál a fiaimra. – Evanna hálás tekintete cseppet feszélyezte Dracót. – Nem hiányzik még egy esküvő is a legkisebb lányommal.

– Szóra sem érdemes, szívesen vigyáztam rájuk. Bár ez inkább a férjed érdeme. Hála Merlinnek nem esett semmi bajuk.

– Nem lehetek eléggé hálás. – A boszorkány megszorította a férfi kezét és rámosolygott.

– De igen, ha jobban meggondolom, akkor lehettél volna. Megtarthattad volna a házat nekem. Na, az nagyon nagy hála lett volna – vágta rá egyből Draco. – Cathy új szót tanulunk: hazudós.

– Hazudós, hazudós. – Evannak erre csak a fejét csóválta.

– A lányom sok rosszat tanul tőled.

– Ugyan már – legyintett Draco. – Még el sem kezdtünk varázslatokat tanulni, de majd holnap, aztán a levegőbe repítjük a tányérokat.

– Meg ne próbáld! – Erre a varázsló egyszerűen csak sejtelmesen felnevetett. – Szeretnék még itt megszállni. A végén mi kidobnak minket miattad.

– Álmos vagyok, anyu! – nyafogta a kislány. Evanna átvette Dracótól a kicsit, aztán szorosan magához ölelte.

– Gyere sózsák vár az ágyad!

– Jó éjszakát, hercegnőm! – köszönt el Draco. Cathy még álmosan integetett neki egyet, aztán becsukta a szemét.

– Jó éjszakát, Draco!

– Nektek is – mondta, aztán kiitta a vajsörös korsót, s pontosan akkor, amikor letette a poharat megjelent Ted Perkins, a társa.

– Valami gond van a házzal? – kérdezte aggódva a varázsló.

– Csak annyi, hogy a feleséged kiadta a házamat valaki másnak – közölte fáradtan. – Nem az én házam, de mindegy nem érdekes. Minden rendben van a tojásokkal?

– A fiúk melegítik őket a kandallóban, még kell egy kis idő, amíg burkot tudnak köréjük varázsolni, de nem lesz gond. Szerencsésen túl vagyunk minden vizsgálaton, a papírok készen vannak. Még lefekvés előtt megnézem őket, aztán felkészülünk a hazaútra.

– Ez igazán remek.

– Nem lesz probléma, ha csak később jössz velünk – szólalt meg Ted. – Tudom, hogy a szüleid…

– Nem érdekes. Már voltam náluk, több időt nem akarok veszteni. Ha egyetlen egy tojás is megsérül vagy nem kezeljük rendesen, akkor Morgana ki fog térni a hitéből, és ha láttál már fúriát, akkor ő sokkal rosszabb lesz nála. Engem egyszer megátkozott, amikor eltörtem egy tojást kezdő koromban.

– Nem hangzik túl jól – sóhajtott a varázsló, majd beletúrt a hajába.

– Eddig se siettünk, és ez jól van így. Charlie Weasley jövő héten jön megvizsgálni a fúria tojást. Remélem, nem hoz rokont megint.

– Azt hittem, hogy már a héten megjön.

– Valami Weasley vészhelyzet vagy mi, nem tudtam pontosan kibetűzni. Eszméletlenül rondán ír. Layla is vele jön, szóval fog jelenni a Reggeli Prófétában egy cikk a rezervátumról, mielőtt még elindulna a nyári szezon.

– Jól fog jönni a reklám. Különösen most – sóhajtott fel Perkins. – Nem tudom, hogy a rossz reklám mit tesz velünk.

– Pontosan…

¬– Egyelőre foglalkozzunk ezzel a feladattal. Megyek, és megnézem mire jutottak a fiúk.

– Jól van, akkor visszamegyek a szobámba. Még megírom a levelet Morganának.

– Rendben. Jó éjt! – köszönt el Ted.

– Neked is. – Draco beletúrt a hajába és kiitta a vajsörös korsót. Alighogy ez megtörtént egy bagoly röppent az asztal szélére, és egy levelet pottyantott a varázsló elé. Draco kibontotta, aztán olvasni kezdte.

– Francba! – szólalt meg mérgesen. Gyorsan kért egy pennát, aztán megírta a választ. Vissza kellett mennie Wallba, méghozzá azonnal.

***

Eközben Wallban Keelan, miután megkapta a nagy pizzát vacsorára és el is fogyasztotta, elindult egy kis felfedezőútra, hátha találkozik, majd Ellával vagy egyszerűen csak megismeri a környéket. Az utóbbi valószínűbb volt… Az idő tökéletesnek ígérkezett a sétához és a nyugodt környezet pozitívan hatott rá. Ugyan London forgataga mindig izgalommal töltötte el, de azért itt sem érezte rosszul magát. Már csak valamiféle elfoglaltságot kellett találnia, hiszen minden könyvére anyja bűbájt tett és egyet sem bírt leemelni a polcról. Még nem törte fel a varázslatot, de mára már eleget próbálkozott.

Így nem maradt számára semmi csak a csillagos éj a maga csendes magányával. Egészen messzire merészkedett az erdőben, és csalódottan vette észre, hogy valószínűleg senkivel sem fog errefelé találkozni. A sűrű bokrok cseppet sem voltak barátságosat, s úgy hitte hangokat hall a közelben. Vagy csak képzelődik? Majdnem egy métert ugrott ijedtében, amikor egy reszelős hang szólalt meg a háta mögött.

– Te meg hová mész ilyenkor, öcsi? – zavarta meg a nyugalmát valaki a bokrok közül.

– Ki van ott? – kérdezte Keelan, és elővette a pálcáját. Nem félt, de felkészült, ha ne adj Merlin meg kell védenie magát. Az árny sziluettje áthaladt a fák között, majd lassan közeledett.

– Igazából ezt én is kérdezhetném tőled, kicsi varázsló. Végül is milyen gyerek az, aki nem érti meg a kijárási tilalom szabályát? Mint azok az átkozott Piton kölykök – morogta az öreg, hórihorgas alak. Aztán lassan kibontakozott a jótékony sötétségből, ami eddig elfedte alakját. Jól benne járt a korban, de még mindig ereje teljében volt. Kék szeme csak úgy világított a szürkületben.

– Elnézést, még csak most költöztünk ide, nem tudtam, hogy nem szabad – eresztette le a pálcáját illemtudóan.

– Elég agyasnak látszott, fiam, szóval remélem, legközelebb nem kószálsz errefelé – figyelmeztette a férfi erélyesen, majd megpörgette a varázspálcáját és nevetett. – A sárkányok ilyenkor a legvirgoncabbak és nem akarja senki se, hogy megint megegyenek valakit, mint azt a szerencsétlen flótást a mú’tkor.

– Mi történt? – Olvasta az újságokban is a történetet, de zavaros volt az egész. Anyját nem akarta megkérdezni, hiszen úgysem mondhatott volna neki semmit sem. Viszont most felébredt a kíváncsisága. Az öregnek nem tetszett a kérdezősködés.

– Mit érdekel azt téged, te kis suhanc, inkább menj vissza a mamádhoz! Alig pelyhedzik az álla, aztán más dógába ártja magát – csattant fel dühösen a férfi, majd a hatás kedvéért még köpött is egyet. Keelan az utolsó pillanatban ugrott félre.

– Elnézést kérek! – sütötte le a tekintetét egy pillanatra. – Nem tudtam, hogy ezt nem szabad.

– Városi ficsúr lehetsz te. Errefelé senki sem ilyen fennkölt és tudálékos. Egyszerű emberek vagyunk mi – folytatta a mesélést az öreg. – Egyébként mi a neved?

– Keelan Granger, uram – válaszolt engedelmesen a fiú. A férfi a név hallatán pár gyors lépéssel közelebb került hozzá, s Keelan a végén már csak arra eszmélt, hogy alig pár centi távolságból vizslatják.

– Merlin szent bocskorára, csak nem maga annak az auror nőnek a fia? Annak a kis bongyor hajúnak, aki Potter mellett harcolt a háborúban, és idejött dolgozni?

– De igen az vagyok.

– Milyen érdekes… Pedig nem hasonlítasz rá egy cseppet sem, az aztán bizonyos. – Aztán hirtelen koszos kezével megragadta Keelan arcát. A fiú magában morogva jegyezte meg, hogy ma már ez a második eset. De most esélye sem volt mozdulni. A férfinak annyira erős volt a szorítása, hogy nem tudott szabadulni sem.

– Elengedne végre? Ha nem szabad itt lennem, akkor nem jobb, ha elmegyek? – próbálta kipréselni magából a mondatot.

– Csigavér. Nem jut az eszembe, hogy kire hasonlítasz, kölyök, de majd megmondom. – Azzal elengedte Keelant, aki még egy ideig kénytelen volt dörzsölgetni az állkapcsát. Az öregnek vasból lehetett a marka, és a fiú nem akarta, hogy a következő, amit megragad, az a nyaka legyen.

– Nem muszáj ezzel fáradnia – mondta az ifjú végül.

– Amúgy jobb, ha tudja, hogy Guss vagyok, és ha még egyszer meglátlak itt, akkor biztosan nem fogod megköszönni, amit kapsz. A városnak ezen a részén még nincs készen a védőkerítés. Megpörkölnék az úri segged a sárkányok, és azt megéreznéd Merlin szent nevére.

– Guss, a legjobb lenne, ha nem fenyegetné a körzeti auror fiát – hangzott egy mély bariton hang nem is olyan messze. Perselus Piton lépett ki a fák közül. – Mr. Granger, hát ismét találkozunk?

Keelannak csak egy kínos biccentésre futotta és megfogadta, hogy nem megy ki többet éjszaka még a házból se. Ha ezt a két embert újra látnia kell, akkor inkább alszik a futóférgek között.

– Perselus? Maga mit keres itt ilyenkor? Csak nem valamelyik csemetéjét hajkurássza? Végre elkezdődött a szünet, és meg vannak bolondulva. Ettől a korai nyári szünettől fáj a hátam már egy hete, a térdemet meg jegelhetem. Szólhatna annak a kis megátalkodott boszorkánynak, hogy kerülje el az erdő ezen részit.

– Ahhoz semmi köze, hogy miért vagyok itt. Amúgy legjobb lenne, ha elindulna délfelé. Azt hallottam meghibásodott pár kerítésoszlop egy szökési kíséret során. A járőrözést pedig csak nyugodtan bízza rám. Mr. Granger innentől kezdve az én gondom.

– Ha még egy kölyköt a nyakába akar venni, akkor csak rajta. Még tudnék adni is az én almomból, ha unatkozik – nevetett az öreg jóízűen az unokáira gondolva. De a faarccal rá meredő varázsló láttán egyszerre elhallgatott. Megigazította a viseltes talárját, aztán biccentett és elindult a dolgára.

– Sajnálom, amiért nem tudtam, hogy kijárási tilalom van – szabadkozott Keelan, miután a férfi elment. Piton ravaszul elmosolyodott. – Most bajban vagyok?

– Igazából nincsen ilyen tilalom. Az öregnek csak azért mondtam, hogy nagyobb hatékonysággal ellenőrizze Abigailt, ha kimerészkedne a szobafogságból. Még ha el sem kapja, de biztosan elpletykálja neki, ha erre kószál.

– Értem. Nem rossz terv, bár nem túl hatékony.

– Úgy gondolod?

– Ha már valaki képes felrobbantani egy bájitaltan labort, akkor szökni is könnyedén tud.

– Mire való a nyomkövető bűbáj? – jegyezte meg Piton gúnyos fintorral. Keelan felnevetett.

– Jó humora van.

– Neked meg kiválód bájitaltanból, ahogy hallottam. És még rengeteg mást, amit a lányaim mondtak, de abból ezt tűnt a legfigyelemreméltóbbnak.

– Igen, többek között – válaszolta. Az eredményeire mindig is büszke Keelan önkéntelenül is kihúzta magát. Pontosan úgy, ahogy Draco, amikor a kviddicstudásával büszkélkedett.

– Ha az én tanítványom lennél, akkor biztosan nem lennél az – jegyezte meg szárazon Piton, de csak azért, mert látni szerette volna a fiú reakcióját.

– Ennyire csak nem romlott le a Roxfort színvonala mióta már nem tanít ott – vágott vissza egy kis éllel Keelan. – De ha gondolja, bármikor tesztelheti a tudásomat. A lányánál akkor is jobb leszek, mindig is.

– Hollóhát, igaz?

– Igen.

– Ez nagyon érdekes – morfondírozott Piton hangosan. Persze nem akarta elárulni, hogy mire gondol, ezzel jócskán összezavarta Keelant. A fiú most már erősen gyanította itt nemcsak normális emberek laknak, hanem gyagyásak is.

– Miért érdekes ez? A Teszlek Süveg így döntött, mellesleg az eredményeim szerint jó helyre kerültem – magyarázta Keelan. – Igazéból remek évfolyam a miénk.

– Csak furcsának találom ennyi az egész, legalábbis a szüleidből kiindulva. – Piton szeme megvillant, amikor ezt mondta. De meg akarta tudni, hogy a fiú mennyit tudhat a felmenőiről. Nem volt éppen egy mesteri terv, de beváltak.

– Anyám griffendéles volt, apám meg mardekáros, én pedig hollóhátas lettem. Önmagában nincs ebben semmi különös, bár anyát a Süveg először a Hollóhátba akarta beosztani. Talán ez problémát jelent? – kérdezte Keelan.

– Egyáltalán nem. Csak vannak bizonyos körülmények, amik elég érdekessé teszik a Teszlek Süveg döntését – magyarázta Piton elgondolkodva. Még jobban szemügyre vette Keelant, aztán elhúzta a száját.

– Miért az az érzésem, hogy többet tud annál, mint amennyit elmond? Sőt az a gyanúm rólam tud többet… a múltamról.

– Nem ejtettek a fejed lágyára, fiam, és ez talán még hasznodra válik. Ellenben vannak dolgok, amiket nem az én tisztem elmondani. Semmi kedvem beleártani magamat olyasmibe, amihez nincs közöm. – Noha tudta, hogy valamennyire muszáj lesz megtennie. Volt is még egy terve erre.

– De hazudni nem fog, ha rákérdezek, igaz? – tette fel az igencsak fogós kérdést a fiatal varázsló. Megcsillant a mardekáros ravaszság Keelan szemében, amit Perselus nem tudott figyelmen kívül hagyni.

– Nem bánom egyetlen egy kérdésre válaszolok.

– Rendben. Tudja, hogy ki volt az apám?

– Teljes bizonyossággal nem állítanám, de nagy valószínűséggel, igen, tudom. – A válasz mellbevágó volt, noha a fiú már előre sejtette a választ.

– Ez nagyszerű – szólalt meg újra, megfeszült az állkapcsa. – Az apámról kevés információm van, de ennek csak egy része tényszerű, a másik pedig csupán szimpla következtetés.

– És mit tudsz róla?

– Roxfortos diák volt, kviddicsezett, jó volt bájitaltanból, a Mardekárba járt, és biztosan nem tudja, hogy létezem. Anya mindig szűkszavúan beszél róla, ah szóba kerül. És határozottan életben van – foglalta össze röviden Keelan. Azt persze nem mondta el, hogy anyja valamitől nagyon is félt mindig, de abban nem volt biztos, hogy az apja volt-e vagy valaki más. Mindig túlféltette, amit sokszor egyszerűbb volt elfogadni, mint lázadni ellene. – Csupa olyan információ, ami szinte bárkire ráillik. Próbáltam ráakadni Roxfortban, de nem jártam sikerrel. Merlin, nem is értem, miért mondom el magának…

– Talán haza kellene menned, kölyök – javasolta Piton. – De egy dolgot még mondanék.

– Rendben.

– Apád a legpocsékabb kviddicsjátékos volt, akit a hátán hordott a föld. – Keelan egy pillanatra elmosolyodott.

– Ez amolyan családi vonás lehet – vallotta be hevesen dobogó szívvel a fiatal mágus. Végre egy talán igazi információ róla, aki mindig egy szellemkép volt a számára. Piton egy darabig figyelte a fiút, aki most határozottan Hermionéra hasonlított. Mintha a kinézetváltoztató bűbáj még egy hangyányival halványodott volna. Piton tudta, hogy Keelan hamarosan megtudja, amire annyira vágyik. Valamit tennie kellett… Még egy ideig együtt haladtak az ösvényen, aztán elköszöntek egymástól és mindketten eltűntek az éjszaka sűrűjében.

Keelan egy ideig szomorúan bandukolt az erdei úton. Soha nem engedte meg senkinek sem, hogy a származása alapján ítélje meg. Legtöbbször, ha az apa kérdés szóba került, akkor röviden válaszolt vagy témát váltott. Az érzést, amivel a benne tátongó űr járt együtt, igyekezett más elfoglaltságok mögé elrejteni. Kiskorában azt gondolta, hogy apja majd egyszer eljön értük, és együtt maradnak, mint egy normális család. Különleges foglalkozást talált ki neki, ami távol tartja tőlük, és ezért nem tud velük lenni. Néha átoktörőként gondolt rá, máskor az ősi mágia kutatójának, olykor magizoológusnak. A gyerekes ábrándok mára szertefoszlottak. Apja akárhol is volt, nem jött el sohasem.

Annyira igazságtalan. Hiszen anyja nem mesélt semmit sem, ő pedig csak a sötétben tapogatózott egy olyan apa után, akit még csak nem is látott. Nem volt harag benne senki iránt, mivel ezen már nagyon régen túlesett. Gyűlölni nem akart senkit sem, hiszen anyja mindent megtett érte, és megvédte a fájdalomtól, barátaira is mindig számíthatott. Ott volt Harry a keresztapja és Ginny is, a nagyszülei… Volt családja, aki szerette.

Akármennyire is be akart illeszkedni az eminens hollóhátas szerepébe, valahogy egyáltalán nem találta a helyét. Van valami, gondolta, valami a kedves srác felszín alatt, belül mélyen benne, ott volt az a cseppnyi gonoszság, amit néhanapján el kellett nyomnia. Amikor hazaért igyekezett feltűnésmentesen bemenni a szobájába, kinyitotta az ablakot és felnézett az égre. Hiányzott az életéből a múlt egy fontos darabja. Kár lett volna tagadni.


***

Keelantől nem is olyan messze Abigail megszabadult a dacból hordott boszorkányjelmeztől. Megkönnyebbülten sóhajtott fel a szobája félhomályában. Azon felül, hogy saját maga szórakoztatására öltözött így, megsokszorozta anyja ezoterikus boltjának forgalmát a varázslók és a muglik között is. A Wicca volt az egyetlen olyan üzlet, ami mind a két oldalt szívesen kiszolgálta és mindenki számára megadta azt, amit vártak tőle. Egyfajta átjáró volt a két világ között, de ez senkit sem zavart. Sok vásárlót vonzott, olyat is, aki csak hitte, hogy van varázsereje, ám egy jobb napon sem lett volna képes a legegyszerűbb szikrát sem előcsalogatni egy varázspálcából. Abbynek néha nevetnie kellett a muglikon, alkalmanként szívesen jósolt badarságokat tenyérből, máskor úgy tett mintha varázsigéket mondana, pedig csak latinul sorolt fel bájitalhozzávalókat, miközben néhány tudatlan tátott szájjal meredt rá. A polgármester briliáns ötletnek minősítette anyja boltját, azonban védővarázslatok nélkül nem is engedte volna a működését.

A lány lemosta a sminket, és befonta hosszú fekete haját, amitől úgy nézett ki, mintha egy ártatlan tizenéves lány lenne. Mégsem volt olyan, sőt ennyire nem is különbözhetett tőlük. Jelen pillanatban leginkább elcseszettnek érezte magát. Megigazította a kötést a lábán, majd szépen ráhúzta a nadrágját, és mélyet sóhajtott, miközben megmozgatta a lábát.

Még egy mély sóhaj… A mardekáros vadóc viselkedése és az álarca sokat torzított a valódi egyéniségén. Most, hogy mindent levedlett magáról, és megszűnt a színlelés, elveszettnek érezte magát, és végtelenül magányosnak. Az évek megkeményítették a páncélját, de a lelkét nem túlságosan, sőt érzékenyebb volt, mint bármikor. Kuszábbnak nem is érezhette volna az életét.

Egy könyvet vett a kezébe, hogy folytassa az esti tanulást. Gyógyító akart lenni, ehhez pedig eredmények kellettek és le kellett mindenkit győznie maga körül. Miközben az év nagy részét csínytevésekkel és különféle mondvacsinált kalandokkal töltötte, nem sok ideje maradt tanulásra. Élte a mardekáros diákok elitjének hanyag, nemtörődöm életét, nyáron előre tanult, és Roxfortban sokszor éjszakákba nyúlóan igyekezett megjegyezni az anyagot, nehogy valaki tanuláson kaphassa. Egyből ki is utálták volna a csapatból… Míg a barátai a rossz jegyekkel bukdácsoltak, ő minimális erőfeszítéssel szerezte meg a kiválókat. Eltökélt, elszánt és tettre kész volt, anyjától örökölt tehetséggel, és az apjától örökölt éles elmével.

Alig várta a hetedik év végét, amikor anyja testvére, Ava mellé megy majd gyakornoknak a Szent Mungóba. Ez utóbbi jól fog majd mutatni a felvételi lapján, így nagyobb esélye lesz bekerülni a Mágus Akadémiára, ahol talán eltekintenek megrovásokkal teli magatartásától. Annyira vágyott erre, hogy azt el sem tudta mondani. A családján kívül senki sem tudott a terveiről. A mardekáros iskolatársait ez egyáltalán nem érdekelte, inkább az, hogy mennyi bajt tudnak együtt keverni. Abby szerette a csínytevéseket, imádta azt az izgalmat, amit egy esetleges lebukás veszélye jelentett, de a hetedik évhez közeledve már nagyon unta ezt a szerepet. Tudta, hogy becsapja magát, amikor csatlakozik a mardekár híresen elit és hírhedt.

Miért barátkozott velük? Félt a kirekesztettségtől. A magánytól. Emlékezett még arra az időszakra, amikor elsőéves volt Roxfortban. Inkább a felszínes barátok, mint a megalázottság… Perselus Piton lányának lenni, nem volt éppen a legjobb ajánlólevél. Igazán senkivel se tudott őszintén beszélni. A barátnői, ha a jövőről beszélt inkább elfordultak tőle, barátai pedig egyszerűen meg sem hallották, ha nem a következő izgalmas kalandot tervezte. És Adam… rá nem akart gondolni.

Sóhajtott, újra. Nem azért küzdött, hogy kiközösítsék – emlékeztette magát. Az egyedüllét számára elviselhetetlen, túl unalmas, sótlan életvitelt jelentett, mégis bármennyi barátnak hitt mardekáros vehette körbe, akkor is magányosnak érezte magát. Iszonyatosan ügyes volt benne, hogy magát álltassa.

Elnyúlt az ágyon, de valahogy nem jött álom a szemére. Valami másra vágyott, hirtelen nem találta a kényelmes helyét. Kimászott az ablakon és felkapaszkodott a lapos tetőre, ahonnan láthatta a csillagokat. Egy macska ügyességével mozgott, mintha soha nem csinált volna mást. Mélyen magába szívta a kellemes, friss és tiszta illatot. Fájósan dörzsölte meg a térdét, majd összevonta a kezeit. Átnézett a fák fölött, és halvány fényt látott nem is olyan messze. A szomszéd ház…

Hirtelen eszébe jutott Keelan. Idegesen megfeszült az állkapcsa, amikor a tudálékos hollóhátan megjelent a gondolatai és már az otthona közelében. Abby felállt és körülnézett, majd magába szívta a nyári éjszaka virágokkal terhes illatát. A lenge szellő belekapott a fehér pólójába és végigsimította hosszú, vékony lábát. Térdét egy szoros kötés fedte és felszisszent, amikor behajlította.

Keelan – az örök jó fiú, aki mindig keresztbe tett neki, mégsem kapták el soha sem. Ugyan őt nem utálta annyira, mint a Potter kölyköket és Weasley ivadékokat, de nem is lelkesedett érte. Általában mindig kölcsönösen kiszúrtak egymással, ha egymás közelébe kerültek. A fiú tudálékossága egyszerűen az őrületbe kergetette, de most volt valami más is.

Nem fért a fejébe, hogy a hollóhátas miért változtatta meg a külsejét? – Ez a kérdés megválaszolatlanul a levegőben maradt. Korábban hogyan nem vette ez észre? Bájitaltanon rendszeresen előtte ült. Talán csak jól elrejtett varázslat lehetett? Ki kellett derítenie, hogy miért történt ez, egyszerűen a kíváncsiság azonnali cselekvésre sarkallta volna, ha nem utálta volna ennyire Granger. Megborzongott, amikor a szürke szempárt felidézte, már korábban is találkozott hasonló tekintettel, bár az nem volt ennyire hatással rá és az arcforma sem volt teljesen ismeretlen.

Ugyan Keelan leginkább anyjára hasonlított, de a többi vonása… Abby nem nagyon foglalkozott egyik évfolyamtársa családjával sem, viszont azt tudta, hogy Keelan az anyjával él, apjáról ellenben nem tudott semmit sem. Hermione Granger auror és Merlin békedíjas boszorkány neve éppen elég volt ahhoz, hogy békén hagyják a fiút és érdemeiért ismerjék el. Csak mágiatörténeten lehetett neki ciki, amikor tanultak az anyjáról. A lány ismerte ezt az érzést, hiszen Perselus Piton is maga volt az élő történelem. Soha senki nem vonta kétségbe Keelan származását, ami egyébként is nagy tiszteletlenségnek számított. Abby emlékezett arra, amikor valaki sárvérűnek titulálta az egyik griffendélest, azonnal az igazgatónál kötött ki és hetekre eltűnt Roxfortból. Neki soha eszébe sem jutott hasonló gondolat.

Lefeküdt a matracra, amit még apja varázsolt neki még tavaly és betakarózott a vékony takaróval, amit anyja készített ki. Becsukta a szemét, és mélyen magába szívta a friss, tiszta illatot, mely az otthont jelentette számára. A szerető családot, mely mindig mellette állt. Felnézett a milliónyi csillagra.

Nem sokkal később elnyomta az álom.

***

Eközben a sárkányrezervátum hoppanálásra kijelölt dombján egy magas férfi alakja bontakozott ki a félhomályból. Úgy tűnt otthonosan mozog annyira, hogy pálcafény nélkül is remekül elboldogul. Az alak körbejárta a területet, s kicsi, kék lángocskákkal jelzéseket varázsolt a hosszú fűszálak közé. Mikor végzett megállt, és várt. A férfit Finn Donovannek hívták. Az ír származású sárkánygondozó már évek óta együtt dolgozott Dracóval.

A varázsló ráérősen figyelte az esti égboltot. Hátrasimította a vállig érő, fekete haját, ami még egy kicsit nedves volt, aztán felsóhajtott. Késett – állapította meg, de nem volt türelmetlen. Kisvártatva ez hatalmas, fekete szárnyas lény jelent meg az égbolton. Finn meg sem rezzent, amikor meglátta a hatalmas mennydörgősárkányt. Felismerte egyből Dracót, hiszen már ezerszer látta már ebben az alakjában. Kissé hátrál, hogy nehogy elsodorja a hatalmas szárnyak keltette szél. A szeme elé tette a kezét. Draco simán landolt a dombtetőn. Kézfogással köszöntötte egymást a két varázsló.

– Sima utad volt? – kérdezte Finn.

– Megjárja – vonta meg a vállát Draco. – Elmentem a szüleimhez is, Teddel megbeszéltem mindent, és beszéltem Murryvel is a takarmányról. Elintéztem Morgana plusz feladatait is. Aztán ide siettem, amikor megkaptam a leveledet.

– És még mindenki életben van? – tudakolta kíváncsian. A férfi mindent tudott a Malfoy családi viszályról.

– Egy apró hajszálon múlt.

– Ahogy mindig. Látom a tojások megszerzése nem ment olyan simán – mutatott a varázsló bekötözött kezére a férfi.

– Semmiség. Szerencsére sikerrel jártunk. Ted hamarosan megjön a tojásokkal, de nem akartam megvárni őket.

– Ez jó hír, talán a legjobb a héten – mosolyodott el Finn, majd megveregette Draco vállát. – Gyere, menjünk a táborba! Még meg kell beszélnünk pár dolgot.

– Rendben. Ezért is siettem vissza – mondta a varázsló, és nyújtózott egyet. – Baglyodat késve kaptam meg. Mi történt mégis?

– Lemaradtál a nagy felfordulásról. Valami eszelős vadbarom átváltoztatott egy varázslót sárkánnyá, és beküldte őt a sárkányok közé.

– Oh, bassza meg…

– Nem tudtam előbb szólni. Az az átkozott bagoly, tudtam, hogy nem megbízható, de sietnem kellett. Kis híján kiürítették egész Wallt, ha rajtuk múlik, de a kedves polgármesterünk gondoskodott róla, hogy ne terjedjen a hír és ne legyen pánik – mesélte Finn, aki meglehetősen feldúltnak tűnt. – Két napig nem mehettünk sehova. Evannának pedig szólni sem tudtam. Szerintem ő nem is tudja, hogy mi történt.

– Ez egyre jobb.

– Mindenki úgy tudja baleset volt… És ez is fog lejönni holnap a Prófétában, ha egyáltalán lejön. De, akinek van egy csepp esze az egyértelműen átlát ezen az egész színjátékon.

– Csodálatos – morogta Draco. – És én még azt hittem, hogy az egyedüli gondunk a tojásokkal lesz.

– Kihallgattak mindenkit. És majd azokat is ki fogják, akik nem voltak itt. Bár nem is értem, hogy minek. Szakértői véleményeket akarnak vagy megint a polgármester forral ellenünk valamit.

– Nyakamat rá, hogy utóbbi. Westwood mindig is ellenünk volt. Ha tehetné, akkor bezáratná az egész rezervátumot.

– És jókor jött ez, hogy betörtek és megöltek valakit a területünkön – morogta a varázsló tömény szarkazmussal a hangjában –, noha igyekszik eltusolni az egész ügyet, biztos ki fog valamit találni, hogy rátegye a kezét a rezervátumra.

– Igen? Ez igazán nagyszerű – sziszegte Draco. – Egyszer teszem ki a lábam, és megölnek valakit a sárkányok. Hogy jutottak be azok a rohadékok?

– A déli oldalról jöttek be – folytatta a férfi mérgesen. – Megrongálták a kerítés egyik részét. Még most sem értem, hogy nem vettük észre. Morgana csapata talált rá hajnalban a szerencsétlenre, vagyis csak a maradványokra. Gyakorlatilag megetették a sárkányokkal.

– Basszus, ennél jobbat el sem tudok képzelni. – Hangja csöpögött a szarkazmustól. Draco fújt egyet, aztán megpróbált agyalni valamilyen megoldáson. – Ezt hideg fejjel kell átgondolnunk.

– Nem tudod elképzelni, hogy mi volt itt. Egymást taposták a Minisztérium emberei. Az aurorok elkerítették a helyszínt, persze próbálj meg a Tűzfészekben egy részt sárkánymentesíteni. Ha nem segítünk, akkor megeszik őket is. Skót még a szokásosnál is jobban kiakadt.

– Még lehet így is megeszik őket – jegyezte meg sötéten a tejfölszőke mágus. – Ha szerencsénk van, akkor nem lesz sok gondunk vele.

– Nincs kizárva.

– Oh, hogy az a szentséges Merlin… És a keresztapám?

– Itt volt – mondta Finn színtelen hangon. – Vizsgálódott, de nem jutott ő sem sokra. Az aurorok pedig még mindig itt vannak, vagyis néhányan. Hoppanálásgátlást feloldották a helyszínen. Merlin tudja meddig maradnak.

– És mit vizsgálgatnak?

– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét a férfi. – Annyit közöltek, hogy az elkövető már nincs a tábor területén.

– Milyen megnyugtató, hogy ennyi eszük van. Ki az a hülye, aki itt maradt volna? Idióták – mondta Draco maró gúnnyal. – És így, hogy végezzük a munkákat?

– Megoldjuk. Remélem, hogy hamarosan elmennek.

– Remek, pontosan akkor, amikor kezdődik a költési szezon. Az ember azt hinné, hogy nyugalmas évünk lesz, erre…

– Nyugalmas? – nevetett fel az ír varázsló. – Ezt nem mondanám. Jericho még mindig nem jelentkezett, de hamarosan biztos fog. Morgana leköszönése nagyon is lázba hozta, viszont eltart egy ideig, amíg hazajön Japánból.

– Nagyszerű. Akkor már biztos, hogy miatta kellett tárgyalom az új takarmánybeszállítóval. Megint valami szarságba fog belerángani minket. Morgana pedig hátradőlve nézi végig.

– Nincs kizárva – válaszolta Finn. – Várjuk ki a végét.

– És hogy halad a tanoncunk?

– Jól – felelte szűkszavúan Finn. – Már egészen jól megy neki a kábítóátok sorozat, ügyes és fürge. Még mindig baromi sokat beszél, néha emiatt nem figyel, de azért nem reménytelen.

– Ez jó hír – sóhajtott fel Draco miközben karba tette a kezét. – Beaunak még rengeteget kell tanulnia.

– Az akadály pálya majdnem kész – folytatta a beszámolót Finn. – Skóttal és Beauval a norvég tarajosoknál ellenőriztük a fészkeket. De majd holnap megbeszéljük mire jutottunk, amíg nem voltál itt.

– Rendben van. Köszönöm!

– Skót pedig elindult a többiekhez Londonban. Gondoltam, hogy elkel a segítség, főleg a vám miatt. Találkoztatok?

– Sajnos nem találkoztunk – vonta meg a vállát Draco. – Valószínűleg elkerültük egymást. A vámon minden rendben lett, de rohadt sokat kellett várni.

– És mielőtt elfelejtem. Ez neked jött – mondta a férfi, majd a zsebéből előhalászott egy pergamenborítékot, s átadta Dracónak.

A varázsló kibontotta és olvasni kezdte. A keresztapja soha nem volt szószátyár. Egy időpont volt rajta, és az aláírása.

– Perselus küldte – mondta végül. – Holnap el kell mennem hozzá.

– Írt még valamit? – kérdezte a feketehajú varázsló.

– Ismered.

– Persze. Lehet tud valamit a „balesetről”, amit nem akar elmondani nekem – szólalt meg Finn. – Próbáltam beszélni vele, de a polgármester sleppje mindig itt ólálkodik. Szóval igyekeztem tenni a dolgom. Neked nagyobb esélyed lesz vele beszélni, mint nekem.

– Baleset a frászt – csattant fel Draco. – Tudom, hogy mit akar a polgármester, de az nem baleset, ha valakit sárkánnyá változtatnak, aztán megetetik vadállatokkal. Az egyszerűen egy pszichopata műve. Merlin gyere le!

– Jobban jársz, ha bent Wallban ezt mondod. Ha nem akarunk még több bajt a fejünkre hozni, akkor jobb meggondolni az ilyesmit – jegyezte meg a társa egy kis fintorral.

– De jó végre itthon.

– Margot keresett…

– Tényleg?

– Párszor – válaszolt Finn, de igyekezett kerülni Draco tekintetét.

– Aha…

– Csak leléptél? – kérdezte óvatosan az ír.

Draco magában morogva egy hosszú pillanatig ízlelgette a választ.

– Ne cseszegess már te is! – horkantott fel végül.

– Akkor mostanában nem lesz gondod azzal, hogy bemenj-e Wallba.

– Ne szemétkedj, Finn! – javasolta Draco egy kényszeredett mosollyal.

Finn egy bólintással nyugtázta a kijelentést, majd biztatóan megveregette Draco vállát, végül aztán elnevette magát. Azzal a két varázsló elbúcsúzott egymástól, aztán mindketten a faházaik felé vették az irányt.

hozzászólások: 2

by Neola @ 2024 Mar 27

Fuuuu de nagyon izgulok értük! Tűkön ülve várom, hogy alakulnak a dolgok.
Szuper rész volt! Nagyon édes volt Draco ahogy a kislánnyal játszott.
Érdekesnek ígérkezik a háttér történet is. És van egy ismeretlen csaj, aki még kavarhatja a történet menetét, mielőtt Drága hőseink újra egymásba szeretnek.
Alig várom!
Köszi szépen!
Üdv :Neola

by Nyx @ 2024 Mar 27 (Edited: 2024. Mar. 27.)

Nagyon sok mindenre lehet még számítani. De nem fognak olyan gyorsan haladni a dolgok ennyit elárulok. Jaj, én is imádom Dracót és a kiscsajt Jajj nagyon örülök neki, hogy a háttérsztori is tetszik, ez még azért baromira bonyolódni fog Hát Margotnak lesz véleménye az biztos, és ezt Draco is meg fogja tudni De egyelőre még nem mondok el semmit sem. Bár szívesen elmondanám Köszönöm szépen!