9. fejezet
Wicca

Draco a korareggeleket szerette leginkább, amikor az egész rezervátum még aludt, és ő maga nyugodtan élvezhette az időt, amikor egyedül lehetett a saját gondolataival. Ezek a percek felbecsülhetetlenek voltak a számára, de a mai reggel más volt, mint a többi. A szokásos napi teendők mellé sok-sok gondolkodnivaló is csatlakozott, amik nem hozták meg számára azt a nyugalmat, amire most szüksége volt. Még csak fél hat múlt, de nem tudott tovább aludni, így kénytelen volt felkelni.

Piton és az ő teóriái még mindig idegesítették. Gyakran megesett, hogy a jó professzor keresztapa beleszólt az életébe, és különféle módon mindig ugratták egymást. De érezte, hogy ez a helyzet most teljesen más. Beletúrt a hajába, ami az éjjeli sok forgolódástól ezer felé állt. Nagyot nyújtózott, aztán ellenőrizte a kötést a kezén, már nem volt szükség, hogy eltakarja a csúnya forradást. Fawkes könnyei segítettek begyógyítani a sebet, de a hegeket nem tűntethette el. Egyáltalán nem érdekelte mi csúfítja el a bőrét. Szerencsére idegi károsodás nem érte, így egyáltalán nem is foglalkozott az Andokból hozott „szuvenírrel”.

– Cseszd meg Perselus! – morogta hangosan, aztán végképp lemondott az édes pihenésről.

A hűvös ellenére mezítláb, a zöld pizsamanadrágjában lépett ki a faházából, aztán elindult a tó felé. A fű még nedves volt, néhol a talaj egyenetlen, viszont amikor kiért az árnyékból a reggeli nap felmelegítette az izmos hátát. Már egészen világos volt, de őt ez egyáltalán nem zavarta a tervében. A tó felett még nem szállt fel a pára, nádas vette körbe, így senki sem láthatta. Kiment a stégre, aztán megszabadult a ruháitól, nyújtózott egyet, magára locsolt némi vizet, majd beleugrott a tóba.

A felfrissülés azonnal átjárta az egész testét.

Ezt amolyan rituálénak is lehetett ezt nevezni, bár ebben az évben korábban jött a meleg, mint máskor. Imádta, ahogy a testét körülvette a víz, s nem kellett vesződnie a fürdővízzel az amúgy is szánalmasan kicsi fürdőkádjában, ott soha nem volt képes ellazulni. Először meglehetősen hűvösnek találta a tavat, de jó néhány karcsapás, lábtempó után már nem számított. A mozgás jót tett elgémberedett tagjainak, a monotonsága pedig segített abban, hogy megnyugodjon az elméje. Figyelt a légzésre, a vízre, a mozgásra, ami minden mást elterelt.

Hamarosan odavissza rótta a hosszokat. Edzésben kellett lennie, és ez volt az egyik, ami segített. A táborban mindenki máshogy tartott magát formában. Veszélyes lényekkel dolgoztak, mindig résen kellett lenniük. Nem volt elég a gyorsaság, a leleményesség, olykor a varázserő sem, így a nyers testi erőt is be kellett vetniük.

Draco nem is vette észre mennyi idő telt el, mire végzett az edzéssel. Éppen elindult volna kifelé, és már elérte a stéget, amikor dühös morgás és ruhaszakadás hangjára lett figyelmes. A vízben lebegve megállt egy pillanatra. Karomhangok szántották végig fából készült masszív stég hajópadlóját. A varázsló két kézzel megkapaszkodott a szélében, majd kissé felhúzta magát, hogy jól lásson. Hátrasimította a víztől csöpögő haját, hogy lásson, de már előtte tudta, nagy baj van.

– Mi a jó Merlin fa…

Ekkor vette észre a borostyánsárga szempárt, ami most már leplezetlenül figyelte őt. Zöld pikkelyein megcsillant a nap, s egyértelműen kilógott Draco kedvenc, ugyanakkor zöld pizsamanadrágja a szájából, miközben rágó mozdulatokkal próbálta azt eltűntetni. Halk morgás, fújás, további anyagszakadás, és mintha maga a stég is megremegett volna attól a súlytól, amit az állat képviselt.

– Crystall! – morogta a varázsló mérgesen. – Mi a francot keresel te itt?

Persze a walesi zöld sárkányfióka költői kérdésekre nem válaszolt, sőt semmilyen más emberi kommunikációra, hanem tovább folytatta a pusztítást. Nos, ez a játék nem kötötte le sokáig, hiszen Draco pizsamájából már nem sok maradt, és kész katasztrófa lett volna, ha ő is úgy dönt, csobban egyet a tóban. Ez a fajta ugyanis imádott a mocsarakban, lápban vadászni, és természetes tehetsége volt az úszáshoz.

Akárhogy is volt, Malfoy gondozó egyik testrészét sem volt hajlandó feláldozni a kis sárkányka szórakozására. Meglepő gyorsasággal ereszkedett vissza a biztonságot adó tóba, és néhány karcsapással a legközelebbi faházhoz úszott, ami szerencséjére pont a tó partján helyezkedett el.

– Angus! – üvöltötte Draco a vízből. Szerencsére nála volt a pálcája, így volt egy kis előnye, noha gyorsan ki kellett találnia valamit. – Angus!

Kisvártatva egy göndör, világosbarna hajú, húszas évei közepén járó, langaléta varázsló dugta ki a fejét az egyik faházból. A tó mellett lakott, így nem volt nehéz meghallania főnöke haragos kiáltását.

– Mi van ilyen korán reggel? – kérdezte ausztrál akcentusán a férfi. Haja szörnyen szerte állt, s olybá tűnt, hogy soha még csak kísérletet sem tett arra, hogy megzabolázza a fürtöket.

– Itt van a barátnőd a parton.

– Hogy kicsoda? – kérdezte értetlenül a férfi, de kissé kinyílt a szeme. Még nem volt túl a reggeli kávéján. – Letti? Madison? Nem, nem, Betty? Mit keres bárki is ott?

– Nem a kalandjaidról beszélünk, kis kenguru. Hanem a barátnődről, emlékszel még Crystallra?

– Persze – mutatta fel fájdalmas képpel a kezét Angus, amit még mindig vastag kötés fedett. – Az a rohadék nőszemély megharapott.

– Most itt van a stégen, elpusztította a pizsamanadrágomat és meg akar enni.

Hallotta, hogy Angus valamiféle ausztrál, szörnyen érthetetlen káromkodással válaszolt erre, és hangosan zörögni kezdett a faházában. Draco azt gyanította, hogy a tanonc valószínűleg lebontja a fél faházat mielőtt kijönne segíteni.

– Mindjárt ott vagyok – kiabálta a tanonc, miközben valami óriási csattanás hallatszott odabentről. – Nyugi! Addig ne engedd be a vízbe!

– Mit nem mondasz. Eszemben sincs! Esztelen kölyök, mintha meg akarnám magam öletni – morogta magában Draco, majd igyekezett nem feltűnő mozdulatokat tenni. Most már kezdte sajnálni, hogy az alsógatyája is a sárkánylány fogainak martaléka lett.

Hamarosan Draco valami iszonyatos csattogásra, csettegésre lett figyelmes, aztán meglátta a közeledő tanítványát, vállig érő lobogó hajjal, pálmafás fürdőnadrágban, ujjatlan kék pólóban. Persze még rettenetesen álmosnak látszott, sőt mintha le se feküdt volna aludni.

– Mi a jó franc? Skippy, a strandra készülsz vagy engem megmenteni? – mormolta Draco inkább csak magának, mert nem igazán, mert mozogni, de a víz kezdett egyre hidegebb lenni, ő meg egyre mérgesebb.

A tanonc lefékezett a stég végében.
– Itt vagyok!

A sárkánybébi azonnal megfordult, és metsző tekintetét egyenesen a férfira szegezte.
– Oh, basszus, hello, Crystall! – köszönt a kis négy hónapos sárkánybébinek, aki egyéből beleszimatolt a levegőbe, de még mindig a szájában voltak a ruhacafatok.

Angus Beau, akit a barátai leginkább Beau-nak hívtak, kivéve persze Malfoy mestert, aki mint a mentora nem volt rest bármilyen és tengernyi becenévvel illetni a zöldeskék szemű fiatal varázslót, attól függően mennyire volt rá mérges. Beau egy pillanatig megrökönyödve állt, szemei tágra nyíltak a ragadozó láttán.
– Franc, nagyobb lettél tegnap óta.

– Munkavédelem! – sziszegte a stég mögül Draco, aki közben közelebb úszott. – Hallottál már erről? Hol a francban van a felszerelésed?

– Siettem, hogy meg tudjam menteni a seggedet. És különben is nem én fürdőzőm egy szál faszban kora reggel a tóban. Szóval fogd be, és hadd intézzem ezt!

Crystall felmordult.
– Nyugi picinyem, mindjárt visszaviszlek a helyedre – ígérte Beau gügyögve.

– Szerelmet is vallj neki, azt szereti.

– Elég már!

– Remegek a kíváncsiságtól, hogy megtudjam, hogyan csalod el ezt a bestiát.

– Hideg a víz mi? – nevetett a varázsló gonoszul, miközben igyekezett Crystall figyelmét magára vonni. – Ilyenkor összemennek a dolgok.

A sárkányka egy apró morgással jelezte, hogy igencsak kedvére lenne egy kis ausztrál varázsló hús.

Draco oda sem bírt nézni, hiszen ennyi amatőrséget fél év tanulás után sem látott. Hamarosan Angus egy vödröt hívott segítségül, amiben Crystall aznapi fejadagja volt.

– Skippy, meg akarsz halni?

– Elég már! Gyere, Crystall! Megjött a hami!

– Hadd szokja meg, hogy a préda önként adja meg magát! – kiabált mérgesen Draco.

– Malfoy mester, ha jobbat is tudsz, akkor szállj ki a vízből, aztán mutasd meg! – válaszolt neki ingerülten a zöldeskék szemű férfi, majd gyorsan kisimította rakoncátlan fürtjeit a szeméből.

– Pucér vagyok – mondta egyszerűen Draco.

– Majd csak feldolgozom valahogy a traumát, amit az abnormálisan kicsi szaporítószervrend borzalmas látványa okoz.

– Nagyon viccesnek hiszed magad ugye? – sziszegte a varázsló.

– Gyere, Crys, csak rám figyelj és a vödörre. Ez az kislány, most pedig lassan induljunk!

– Futni fog! – ordította Draco. – Ne, a francba, futni fog! Angus! Ne csináld!

– Bassza meg, bassza meg, bassza meg – ordított a fiatal varázsló, amikor látta, hogy a sárkány felkelt, megrázta magát, és felé szökkent. Crystall beleadott mindent a mozdulatba, körmei kopogtak a fapallón.

Draco már hiába mászott ki a stégre. Csuromvizesen rohant utánuk. Angus hanyatt homlok menekülve, kissé hófehéren futott a karámok felé, miközben a tangapapucsa röhejesen csettegett, mögötte pedig a szárnyait próbálgató Crystall haladt, méghozzá üvöltve, fogát csattogtatva és morogva. Draco halálra váltan, s pucéran futott mögöttük, maga sem tudta, hogyan fogják ezt vérengzés nélkül megúszni, de mielőtt még kimondta volna a kábító átkot, Angusnak sikerült bedobnia a karámba a vödröt, s elugrani a száguldó monstrum elől, aztán rázárni az ajtót. Mire Draco odaért addigra az ausztrál vigyorogva dőlt neki a karámnak.

– Te állat! Te megveszekedett, hülye marha! – kezdte Draco a kioktatást. – Hát ezt tanítottam én neked?

– Bent van a karámjában, nem? – kérdezte széttárt karokkal Beau, majd amikor Crystall felmordult mögötte. Angus ugrott egyet, aztán jelentőségteljesen odébb ment.

– Meg is halhattál volna! Kajával nem csalunk el sohasem egy sárkányt, vagyis így biztosan nem. Mi lett volna, ha rád veti magát? És ha repült volna?

– Miről beszélsz? Még csak nem is tud tüzet okádni – simította a hátra haját némiképp idegesen Beau. Crystall dühös füstöt fújt mindkettejükre. – Vagyis talán tud. Mindegy.

– Hányszor mondjam még, hogy kösd össze a hajadat! – fedte tovább a tanítványát Draco. – Bár miért is papolok én? Eddig én tettem rád a legnagyobb suskát, hogy megégetnek, és hamarosan meg fog pörkölődni hajad. Garantálom, hogy így lesz.

– Menj vissza inkább a kalyibádba, és öltözz fel, mielőtt leégetik a sárkányok a seggedet! Ja, egyébként nagyon szívesen a mentést! – fújtatott mérgesen Angus, aztán elindult vissza a saját szállására. – Megmentem az életét, erre itt vartyog nekem, mint varangy a nádasban.

– Hallottam ám!

– Igen, mester, én is imádlak.

Draco morgott magában valamit, aztán valóban a faházát vette célba, de előtte még találkozott Finn-nel is, aki éppen fürdeni készült a tóban. Úgy tűnt ma reggel nem ő volt az egyetlen, aki egy kis úszásra vágyott. A kék szemű férfi most megütközve meredt társára.

– Nudista lettél? – kérdezte vigyorogva. – Mert szólj, hogy tegyek ki valami táblát vagy ilyesmit.

– Crystall cafatokra tépte a pizsamanadrágomat – válaszolta egyszerűen Draco.

– Hűű, de érdekes éjszakád lehetett – nevetett fel a varázsló. – Tüzes, gatyaszaggató amazon. Ejnye, Draco, még haza sem értél máris…

– A sárkányunk volt…

– Azért remélem, hogy magadon tartod a gatyádat, ha a húgom megérkezik. Nem szeretném, ha így látna. Mi se szeretnénk így látni, de nem akarok neki maradandó károkat okozni.

– Hagyj már békén! – mordult fel Draco. – Kisebb gondom is nagyobb…

– Jól van, jól van! Beau mit keresett itt abban a furcsa hacukában?

– Segített bezárni a sárkányt. De most már megyek, mielőtt még mindenki meglátja a pucér seggemet.

– Csak a segged miatt aggódsz?

– Beszélgetünk vagy elmehetek végre?

– Tessék! – dobta oda neki a törölközőjét Finn. – Ne mondd, hogy nincs jó szívem! Inkább nem fürdök a tóban, csakhogy mindenki látása megmaradjon.

– Kösz, jövök eggyel. Később találkozunk! – mondta Draco miközben magára tekerte a törölközőt. Aztán eszébe jutott. – Finn!

– Tessék! – fordult vissza a varázsló.

– Elmennék a Tűzfészekbe.

– Minek? – kérdezett vissza Finn. – Nem túl jó ötlet, csak úgy halkan jegyzem meg. Törölköző ide vagy oda.

– Lehet, de körül akarok nézni én is. Nem érdekel, hogy az aurorok mit baszakodnak ott és szálazgatják a fűszálakat. Szerintem mi sokkal jobban át tudnánk nézni azt a helyet. Attól tartok, hogy már így is tönkretettek minden nyomot.

– Oh, Merlin… Egyedül nem fogsz semmit se kideríteni, azt fogják hinni, hogy szaglászol. Kellene valami igencsak jó ürügy. Nagyon, nagyon jó ürügy. Ilyenkor senki sem megy oda, és Morgana elmondta, hogy a párzási és költési szezon elején nem megyünk oda még mi sem.

– Mi lenne, ha csapatban mennénk? – tette karba a kezét Draco. – Az nem szúrna szemet.

– Beauval?

– Igen. Ő a legjobb ürügy. Tanulnia kell.

– Jól van – nyugtázta Finn. – Próbáljuk meg.

– Szólok, ha kitaláltam hogyan megyünk oda és mikor.

– Rendben.


***

Perselus egész reggelt az irodájában töltötte, és még a közös reggelire sem dugta ki onnan az orrát. Voltak ilyen napok, amikor a kutatás annyi idejét elfoglalta, hogy semmi másra nem tudott koncentrálni. A rezervátumban történt esetek és a Sötét Jegy felbukkanása nem volt véletlen, ezért mindent át akart nézni. Az egykor bájitaltanár még mindig tagja volt a Főnix Rendjének, ami talán örök sorsként úgy hozzátartozott, mint a karján viselt megfakult Sötét Jegy. Utóbbi mindig emlékeztette, hogy igazán van miért törlesztenie, annak ellenére, amit eddig tett.

Halk kopogás hallatszott, majd mielőtt megszólalhatott volna Persephone lépett be az irodába, egy tálcát egyensúlyozva. Perselus hálásan elmosolyodott. Mindig is örömmel töltött el felesége gondoskodása, és az ő ragyogó mosolya bármikor képes volt szebbé tenni a napját. Felkelt a székből, aztán átvette a tálcát tőle, aztán egy lágy csókot nyomott a nő ajkára.

– Köszönöm! – mondta a férfi hálásan. – Elmerültem a munkában.

Persephone körbenézett az irodában, ami tele volt pergamenekkel, feljegyzésekkel, nyitott könyvekkel… Tudta, hogy ez mit jelent. Legtöbbször ez nem ártalmatlan kutatás volt, hanem valami sokkal sötétebb, és nem kellett a legilimentori képességeire hagyatkoznia, hogy ezt megtudja. Ismerte már nagyon is jól a férjét.

– Látom, hogy elmerültél ebben. Ezúttal mi a baj? Nyugodtan elmondhatod, a gyerekek már nincsenek itthon. Abby is elment már a boltba.

– Ezen a támadáson próbálok dolgozni – válaszolta gondterhelten Perselus. – Megpróbálok valamilyen kapcsolatot, nyomot vagy előzményt találni, ami esetleg a segítségünkre lehet. Valakit már ideküldtek a Rendtől.

– A körzeti aurorra, Hermionéra gondolsz?

– Nem, ő valaki más.

– Értem – bólogatott Persis. – Aggódsz.

– Igen. Nagyon aggódom – vallotta be Perselus. – Ezek a támadások… cseppet sem tűnnek véletlennek. Ráadásul azután kezdődtek, hogy szökés történt az Azkabanból.

Persephone meglepetten nézett a férjére.

– Szökés?

– Eltusolták – válaszolt Piton komoran. – Nem tudtam még erről meg sokat, és állítólag nem volt komoly az ügy, mert rögtön megtaláltál azt, aki eltűnt.

– Tudni róla valamit?

– Nem, semmit.

– És Mae? – kérdezett rá Persis. – Pontosan ez a hetedik éve, hogy semmit sem hallottunk felőle. Elmaradtak a baglyok. Nem mintha bánnám.

– Arra gondoltam, hogy elmegyünk megnézni. A biztonság kedvéért. Ha velem akarsz jönni, természetesen csak akkor.

Mae Raven veszélyes boszorkány volt, aki többször is Persis életére tört. Megszállottan meg akarta ölni. Régi feszültség húzódott a két nő között, ami mindig is megoldatlan maradt. Persephone még gyerek volt, amikor véletlenül a különleges legilimentori képességével veszélybe sodorta Mae-t, akit ez mélyen traumatizált.
Az instabil, meg nem értett varázserő veszélyes volt, főleg egy gyerek kezében, aki képtelen volt megzabolázni azt. Egyszerre volt erős és rettentően védtelen. Viszont a különleges elmét feltáró képessége kelendő lett volna a varázsvilágban. Ugyanakkor az irányíthatatlan varázserővel senki sem tudott mit kezdeni. Persist évekig rejtegették ezek után a Mágiaügyi Minisztérium különleges, titkos csapata elől, akik többek között tanulmányozni akarták őt. Mae ehhez a csapathoz csatlakozott, hogy felkutassa és bosszút álljon Persisen. A rögeszméje tette a csapat legjobbjává, viszont ugyanez hozta a vesztét is. De mindig kudarcot vallott.

Mára minden egy emlék volt csupán. Némelyik szép, némelyik kevésbé. De Persis ennek a tortúrának köszönhette a férjét, aki hónapok kitartó munkája után segített uralni az erejét, és megmentette Mae-től, nos, többször is. Nélküle más lenne az élete… Nem lenne családja. A gondolat, hogy Mae talán megint képes lenne elvenni tőle ezt, amit az évek során felépített, nos, több volt, mint aggasztó. Néha még mindig voltak rémálmai erről.

– És a gyerekek? – kérdezte aggódva Persis.

– Elég felnőttek már ahhoz, hogy egyedül maradhassanak. De, ha ez megnyugtat, akkor az ikrek utazása után mennénk el. Abbyt pedig rábízzuk Dracóra vagy Perkinsékre – mondta Perselus. – De semmiképpen nem jöhetnek velük. Azt szeretném, ha ez csak kettőnk között maradna.

Mindketten elhallgattak egy kicsit.

– Aggódom Abby miatt – szólalt meg Persis. – Érzem rajta valamilyen átok hatását. Egy ideig azt hittem, hogy csak képzelem, de gyakran fájlalja a lábát, amikor nem látom.

– Tudom. Már napok óta csapolja a boszorkányfű készletemet – morogta Perselus. – Meddig hagyjuk még, hogy azt csináljon, amit akar?

– Nem tudom – rázta meg a fejét Persis. – Nem akar velem beszélni. Minerva néni is aggódik érte, és tudom, hogy Abby nem túl sokáig feszítheti a húrt Roxfortban sem.

– Amit lehet, beszélnem kell vele is.

– Jut eszembe. És Dracóval miért kellett beszélned? Még mindig nem mondtad el, hogy vele mi a helyzet.

Perselus mélyen sóhajtott fel.

– Még egy felelőtlen gyerek…

– Ezt, hogy érted? – kérdezte Persis. – Mit csinált?

– Teherbe ejtette Hermione Grangert.

– Oh, akkor ezért költözött ide? Teljesen meg voltam győződve arról, hogy az események hatására történt. Te jó ég, már megértem, hogy Draco miért volt ennyire dühös a múltkor. Mikor találkoztak újra? – folytatta a kérdésekkel a boszorkány. – És miért nem mondott róla semmit?

– Nem most történt – világosította fel Perselus, és vett egy mély levegőt. – Hanem még diák korukban. Hermionénak van egy fia, akiről teljesen biztos, hogy Draco fia.

– Te jó Merlin!

– Több mint érdekesen fog ez a nyár alakulni.

– Ígérd meg, hogy nem avatkozol bele túlságosan – kérte Persis.

– Miért?

– Mert láttam, hogy milyen reakciója volt Dracónak.

– Majd igyekszem – jegyezte meg mogorván Perselus.


***

Ezen a délutánon a nap erősen sütött, mintha eldöntötte volna, hogy felmelegíti az egész tájat, elűzi végleg a tavasz utolsó maradványát is és tündöklő nyárrá változtatja az időt. Errefelé valamiért mindig korábban jött a jó idő. Wall ma csendes volt, alig járkáltak néhányan az utcákon. A mugli és varázsló utcák kellemes atmoszférája megnyugtatta Hermionét. Ma már kitudja hányadszor haladt el az impozáns épületek előtt. Kellemesebb volt így sétálni, mint a Zsebpiszok közben, ahol egy auror könnyen kaphatott egy átkot, ha nem vigyázott magára.

A boszorkány egész nap Wallt járta, és feltérképezte a hely sajátosságait. Pulitzer pennájára vidáman rajzolta meg a városka alaprajzát, s bejelölte az üzleteket, lakóépületeket, gyenge pontokat. Az aurorboszorkány cseppet sem vágyott még egy percnél többet tölteni a fülledt irodájában, ahol a léghűtő bűbáj egyáltalán nem működött. Egyedül pedig nem maradhatott az akták között melyek mély szomorúsággal töltötték el. Egész nap Pitont kereste, de valószínűleg szabadnapos lehetett, mert senki sem tudta hol van.

Léptek zaja hangzott fel közvetlenül mögötte. Szerencsére kifinomult érzékei segítségére voltak ma is. Igaz, hogy válla még mindig istentelenül fájt, mégis bármikor meg tudta volna átkozni azt, aki így a háta mögé kerül.

– Hogy halad, Ms Granger? – szólalt meg a polgármester negédes hangja Hermione mögött. – Remélem nem ijesztettem meg.

– Jó napot, polgármester úr! Nem, nem ijesztett meg – köszönt illedelmesen, és még egy mosolyt is kipréselt magából. – Készítek egy felmérést, ahogy kérte a városról. Mindkét oldalról egyaránt. Már a mugli oldallal készen vagyok, és meg kell, hogy mondjam eddig csak pár apróságot találtam.

– Ennek igazán örülök – mosolyodott el a férfi, majd felvette Hermione ritmusát és továbbsétált vele. – Beszélt már Pitonnal a védelmi bűbájokról?

– Még nem volt alkalmam rá. Mr. Piton ma nem volt bent az irodájában. Valószínűleg szabadságon vagy terepen van. De mindenképpen beszélek vele.

– Mindenképpen tegye is meg. Nagyon jók a bűbájai, és szeretném, ha együttműködnének – közölte a férfi elégedetten, mintha minden úgy alakult volna, ahogy ő azt eltervezte. – Tudnom kell, hogy milyen védőteret kell felhúzunk a város köré, hogy még nagyobb lehessen a közbiztonság.

– Rendben van, uram. Megteszünk mindent, ami a lakók legnagyobb biztonságát szolgálja. – Hermione maga sem értette honnan veszi ezeket a mondatokat, de igyekezett mindent jól csinálni vagy legalább elhitetni ezt.

– Ez igazán dicséretreméltó – jegyezte meg Westwood.

– Kapcsolatba léptem a baleset helyszínét vizsgáló aurorokkal és…

– Jó lenne, Ms Granger, ha észben tartaná, hogy errefelé nem egészen úgy mennek a dolgok, hogy ön gondolja. Nem nyomozhat abban az ügyben, és ezt a feledtesével is megbeszéltem. Természetesen a tanúkat és akiket kell kihallgathatja, de a többi dolgot hagyja meg a kollégáinak. – Hermione ajka összepréselődött, viszont képes volt hamar túltenni magát a dühön, amit a polgármester iránt érzett. Legszívesebben megfojtotta volna egy kanál vízben, de nem lett volna az egésznek semmi értelme.

– A közösség biztonságáért én felelek, tehát kötelességemnek érzem…

– Lehet, de jobban teszi, ha kimarad ebből, és inkább élvezi a tájat – javasolta kitérően a polgármester, majd megint undorító mosolyát Hermionéra villantotta. – Maga olyan okos, Ms Granger, nem hagyhatja ezt veszni. Legyen egy kicsit kedvesebb és lazább, aztán egyáltalán nem lesz problémája.

– Dolgozni jöttem ide, és nem pihenni, remélem, megérti az ebből adódó aggályaimat. – Westwood csak nevetett, pedig ezt egyáltalán nem szánta viccesnek.

– Hát persze, de meg kell kérnem, hogy szorítkozzon a munkájára, és ne okozzon feszültséget a lakók között. Már így is feszélyezi őket, hogy egy auror van a városunkba – jegyezte meg a férfi. – Ez nem London és nem a Zsebpiszok köz.

– A lehető legtapintatosabb leszek.

– Ezt nem is kellett volna így kihangsúlyoznia – mosolyodott el a varázsló, majd biccentett egyet. Hermione teljesen felfortyant dühében. Végül már csak végigtrappolta az utcát, és meg sem állt a Wicca nevű boltig. Nem is igazán tudta hová megy, egyszerűen csak besétált a helyiségbe.

Mozgó szélcsengők, prizmák, kövek és különféle csecsebecséket pillantott meg az ablakban, melyek felkeltették az érdeklődését. Végül úgy döntött, körülnéz egy kicsit. A hangulatot bent fokozták a különféle mozgó tárgyak, melyek lágyan lengedeznek a betóduló légáramlatban, mintha saját életük lenne és önmaguktól mozognának. Varázslat volt vagy szemfényvesztés? Hermione ezt nem igazán tudta.

A prizmák csillogása játékosan törte meg a fényt, és azokat a szivárványszíneket vetítették szerte-szét az üzletben, mely úgy tűnt, mintha csalogatná egyre beljebb az érkezőket. Élmények még inkább magával ragadták, nem is beszélve a füstölő illatról, ami betöltött mindent.

A bolt belső részén különféle kövek sorakoznak polcokon és vitrinekben. Ezek az ősi kristályok és drágakövek különleges energiával rendelkeznek, és mindegyikük más és más képességeket hordoz magában. Gyógyítás, szerencse, átkok elűzése. Hermione ilyesmivel nem foglalkozott, igazán nem is hitt benne. Mindig is a tényekre támaszkodott, de egyik másik kristály megragadta a tekinteté. A boltban nézegető muglik azonban lélegzetvisszafojtva válogattak a különböző marokkövek, nyakláncok és karkötők között. A boszorkány fél füllel hallgatta, ahogy az egyik nő az ametiszt jó tulajdonságait sorolta.

Hermione elhaladt mellettük, és tovább nézegetett. A csecsebecsék és apró tárgyak sorakoztak, csodálatosan faragott faszobrok, varázslatos amulettek és misztikus tarot kártyák társaságában. Teák, gyógyfüvek, olajak. Az illatok még inkább mélyítették az élményt. A füstölők édes, füstös illata körülöleli az egész teret, és egyfajta spirituális érzést kölcsönöznek a bolt hangulatának. A boszorkány megfigyelte, ahogy a fény játszott a polcokon, úgy tűnt, mintha kristályok és követ a belsőfényüket is megmutatnák.

Végül egy ismerős hang zökkentette ki a nézelődésből.

– Jó napot! Miben segíthetek? Oh, Hermione, te vagy az? – hallotta Persis Lennox Piton hangját, mintha tegnap találkoztak volna.

– Persis, de örülök, hogy látlak – mosolyodott el Hermione, és tényleg így is volt. Perselus Piton felesége mindig is kellemes emlékeket idézett fel benne. Annyi segítséget kapott tőle, hogy vissza tudja állítani a szülei emlékeit, hogy azt meg sem tudta köszönni. – Gondolom, hogy a férjed egyáltalán nem említette neked… Tegnap találkoztunk vele.

– Perselus egyáltalán nem változik sohasem – nevetett a nő. – Mindig csak a számára lényeges információkat adja tovább. Közel tizenhét éve nem láttuk egymást. Merlinre! Mi történt veled?

– Auror lettem, és van egy fiam. – Hermione nagyon kurtának tartotta az életrajzát egy mondatban összefoglalni, mégsem tudott többet mondani. Valóban rengeteg minden történt azóta, hogy Mae Raven – a Mágiaügyi Minisztérium különleges képességekkel foglalkozó titkos osztály alkalmazottja – megzsarolta, és Persis után kémkedni küldte Írországba. És ezzel egy olyan útra terelte, ami megváltoztatta Hermione életét.

– Úgy örülök neked – mondta Persis, és kilépett a pult mögül. Pontosan olyan kedves volt a mosolya, mint amikor először találkoztak. Hermione akkor még diák volt, egy olyan iskolában, ahol nem látták szívesen. Felrémlettek a két nő előtt a régi emlékek. – Mi jó pár éve itt lakunk, azelőtt még, hogy Wall ennyire fejlett nem lett. Perselus is itt dolgozik, így nem kell messze lennünk egymástól. A gyerekek pedig imádják. Mennyi idős a fiad?

– Januárban lett tizenhét éves. – Persis felvonta a szemöldökét, és érdeklődve fürkészte egykori tanítványát, akit belerángattak egykoron egy olyan ügybe, amibe nem kellett volna. Felhasználták, kihasználták és megzsarolták. Mégis Hermione Grangernek köszönhette az életét és a boldogságát, amit családjával oszthat meg.

– Szóval csak nem ő Keelan Granger, a rettenthetetlen hollóhátas diák, aki a lányom szerint állítólag mardekáros ravaszsággal és ördögi képességekkel rendelkezik, amivel megkeseríti a mardekárosok életét?

– Ez még egészen új információ a fiamról – nevette el magát Hermione, de megborzongott. Vajon mennyire volt árulkodó Keelan viselkedése? Igyekezett palástolni a pillanatnyi zavarát. Soha nem szűnt meg az aggódása. Keelan első Roxfortos éveiben gyakran járt Roxmortsba, hogy közel lehessen hozzá. – Akkor a te lányod az a kígyóivadék, aki meg az én fiam életét keseríti meg? Hallottam, hogy többször is összetűzésbe keveredtek az évek során.

– Gyűlölik egymást – pontosított Persis, majd elmosolyodott. – Fogalmam sem volt róla, hogy Keelan a te fiad.

– Én meg a te lányodról nem tudtam. Bár nem túl sok Piton nevű embert ismertem. Nem is verték nagydobra, hogy Roxfort egykori igazgatójának gyerekei milyen iskolát választottak.

– McGalagony teljesítette Perselus kérését, és igyekezett nem firtatni a gyerekek származását, amikor Abby, Beth és Rick Roxfortba mentek. Persze nem lehetett mindent eltitkolni, mikor a mágiatörténetbe bekerült az apjuk neve. Aztán később a Próféta már a Potter és Weasley gyerekekkel foglalkozott.

– Igen, de így volt a legjobb… Gyönyörű a boltod! Egyszerűen csodálatos, ahogy minden mindennel harmonizál.

– Oh, van itt valami, ami azt hiszem, hogy tetszene neked – mondta Persis, és leemelt egy csillogó prizmát az egyik bársonnyal bevont polcról. – Neked adom, hogy szerencsét hozzon.

– Köszönöm – mosolyodott el Hermione. Aztán amikor kezük egymáshoz ért, furcsa dolog történt. Persis meleg tekintetébe nézve egyszer csak azt vette észre, hogy valami érdekes erő átjárja a testét. Emlékek törtek fel belőle, melyeket az elmúlt tizenhét év során szerzett. Mintha egy gyorsított felvételt vetítettek volna le előtte, amiről aztán egy biztonsági másolat készült Persisnél.

El akarta húzni a kezét, de aztán nem tette meg. Persis nyugtatóan megsimította a kézfejét, majd a tenyerébe helyezte a prizmát, amely szikrázott az ablakon beáramló nyári napfényben. Hermione zavartan nézett a boszorkányra, akinek a szeme fátyolos lett a könnyektől, melyeket az ő emlékei csaltak a szemébe.

– Mi történt? – kérdezte nagy szemekkel, kissé kusza gondolatokkal.

– Sajnálom – szabadkozott zavartan a nő, majd hátrált egy lépést. – Nem kellett volna belenéznem az emlékeidbe. Tapintatlan voltam. Tudom kontrollálni, de néha nem tudom megállítani, és elszabadul a képességem.

– Semmi baj – mondta Hermione és némiképp össze volt zavarodva ő is. – Soha nem tapasztaltam meg a képességedet. De most már tudom, hogy valóban különleges.

– Különleges – ismételte meg Persis, majd elkomorult. Senki sem értette meg mennyire nehéz is ez. Egy érintéssel átvehette az irányítást másokon. Veszélyes erő volt ez. Nem mindig tudta uralni. Évek óta nem használta ezt, és most kissé zavarban volt miatta. – Így is lehetne mondani. Nos, így könnyebb megértenem azt a tizenhét évet, amit átéltél.

A boszorkány halványan elmosolyodott.
– Így nincs szükség rá, hogy mindent elmondjak – nevetett fel kissé keserűen.

Persis habozott egy pillanatig, majd kinyújtotta a kezét és megfogta Hermione kezét. Most nem történt semmi. A boszorkány nem húzódott el tőle.

– Minden tiszteletem a tiéd. Nem lehetett könnyű az elmúlt években. Bár tudtam volna, és bár segíthettem volna neked. És Draco…

– Nem volt éppen egyszerű – szólalt meg Hermione kiszáradt szájjal. – De megtettem, amit tudtam.

– Úgy sajnálom, hogy semmit sem tudtunk segíteni. Még mindig olykor-olykor felrémlik előttem, ahogy elhagyjuk Írországot. És az a félelem… Veletek kellett volna mennünk, és segítenünk. Vagy legalább kapcsolatban maradunk volna. Draco… évekig bujkált a családja elől. Lucius nagyon sokszor keresztbe akart neki tenni. Mi is három évvel azután találkoztunk először vele, miután visszajött gondozói képzéséről. Bár tudtam volna, hogy veled mi történt.

– Kicsit hátborzongató ez az érzés, hogy mindent tudsz rólam, és ki tudod tölteni a hézagokat, amik hiányoztak az életemből – válaszolt suttogva, és megmasszírozta az orrnyergét. Aztán Dracóra gondolt. – Így rengeteg időt lehet megspórolni, és a szavakat sem kell keresni.

– Nem kell ettől rosszul érezned magad. Kicsit talán elragadtattam magam – rázta meg Persis a fejét. – Bár tudtam volna neked segíteni. Megmentetted a családunkat, és ezért mindig hálás leszek neked. Ha nem segítesz, akkor Abby… Néha még mindig eszembe jut, hogy ez mennyire rosszul is alakulhatott volna.

– Ez így volt jó, ahogy történt. Ha nem kapják el, akkor még nagyobb veszélyben lettünk volna. Minden más út… nos, nem volt jártható – magyarázta Hermione. – Egy ilyen gonosz lénynek nem szabad senkihez sem közel kerülnie. Azóta szerencsére a lehető legjobb helyen van, ahol lehet.

– Ez igaz – mondta a boszorkány. – Megbánás nélkül megtette volna a legrosszabbat.

– Igen, biztosan így van.

– Sajnálom tényleg, hogy nem maradtunk kapcsolatban. Akkor könnyebb is lehetett volna – nézett rá olajzöld szemével a boszorkány. – Draco évekig a családunkkal lakott, miután visszajött Romániából.

Hermione mély levegőt vett, aztán kisimított az arcából egy hajtincset.

– Szerinted rosszul tettem?

– Micsodát, kedvesem?

– Hogy nem kerestem tovább Dracót, miután annyi levelemet hozták vissza a baglyok – tette egyértelművé a kérdést Hermione, amit magának sem tudott feltenni soha sem. Most már az emlékeit megosztotta Persissel, akinél nagyobb biztonságban nem is lehetnének. – Állandóan féltem attól, hogy Lucius Malfoy megtalálja, és… Nem bírtam volna ki, ha elviszi tőlem. Megtettem mindent, hogy Keelan biztonságban legyen. Titkoltam, csak a szüleim tudják ki az apja Keelannek, és egy… egy gyerekkori barátom.

– Egy anya mindent megtenne a gyermekéért. Nem hibáztatlak ezért. Még van lehetőséged helyre hozni ezt.

– Tudom, de nem akarom, hogy meggyűlöljön a fiam – mondta ki őszintén. – Ezért nem is tudtam neki elmesélni semmit az apjáról. Azt sem tudtam volna elviselni, ha őt utálja meg. Draco… nem tehet róla, hogy nem tudja.

– Keelan soha sem fog meggyűlölni – intett nemet a fejével Persis. – És Dracót sem. Talán a sors nem véletlenül vezetett ide.

– Gondolod?

– Egyre inkább így gondolom.

– Nem gondoltam, hogy ma ilyen érzelmes beszélgetésben lesz részem – nevetett fel halkan Hermione, miközben megpróbálta tartani magát. Annyi minden kavargott benne.

– Nem mindig ilyen egy találkozás – mosolyodott el Persis. – A nővéremet mindig megőrjítem ezzel a képességemmel, bár ő már ezt megszokta. De kellemesebben is tölthetnénk az időt. Mit szólnál egy jó erős teához?

– Nem lehet, még be kell fejeznem ezt a jelentést, aztán be is kell vásárolnom. Keelan úgy sejtem még mindig a könyveit bújja, mert feloldottam a bűbáj alól a könyveket, és biztosan megfeledkezett az ebédről.

– Mi lenne, ha holnap este átjönnétek hozzánk vacsorára? – vetette fel a kérdést Persis. – Így egy kicsit lenne alkalmunk beszélni.

– Biztos, hogy jó ötlet ez? Perselus engem nem igazán kedvel, a lányod meg utálja a fiamat.

– Abby mindenkit utál, hiszen kamasz és szerelmi csalódás érte, már amennyire meg tudom ítélni. Mióta hazajött Roxfortból ügyesen kerüli a közelségemet. Perselusszal pedig mindig vitatkoznak. Beth és Rick pedig hallgatnak, mintha semmiről sem tudnának.

– Rendben, elfogadom a meghívást.

– Remek – örvendezett Persis.

Hermione bólintott, de még mindig ott lógott egy kérdés levegőben, amit meg kellett kérdeznie.

– Mit gondolsz Draco… – Aztán elhallgatott, és összepréselte az ajkát.

Persephone mély levegőt vett. Emlékezett arra a dühös varázslóra, aki őrjöngve távozott az otthonukból. Nem tudta, hogy mit mondjon.

– Sokat változott az évek során. Sok szempontból előnyére – válaszolt végül Persis. – Minél hamarabb beszélsz vele, szerintem annál jobb.

– Bár tudtám hogyan lehet egy ilyen hírt közölni valakivel.

Persis biztatóan mosolygott rá.

– Ha bármiben tudok segíteni, akkor szólj nekem. Rendben?

– Köszönöm!

– Akkor várunk titeket a fiaddal.

Elköszöntek egymástól, aztán Hermione már kint is volt a napsütésben. Egy kicsit könnyebbnek érezte magát.


***

Eközben a mit sem sejtő Keelan kiült a verandára, és elővett egy mugli tárgyat a táskájából. Egy tabletet húzott ki belőle, amit még a nagyszüleitől kapott születésnapjára. Nagyon örült az értékes szerzeménynek, mivel így sokkal behatóbban tanulmányozta az internet adta lehetőségeket. Mind a két világot igyekezett egyensúlyban tartani nagyszülei legnagyobb örömére. Anyjához hasonlóan azok közé a szerencsés emberek közé tartozott, akinek egyáltalán nem okozott gondot a tanulás és az ezzel járó feszültség, inkább örömét lelte benne. Mosolyogva jutott eszébe, hogy most igazából illegálisan használja a tabletet, mivel egy kicsit megbűvölte az áramellátását, amihez remek ötleteket kapott Flitwick professzortól, aki persze csak elméletben segített. Még jó, hogy nem tudott erről senki sem, főleg anyja, aki elveszthette volna az állását is. A törvény szigorúan megtiltotta a mugli tárgyak megbűvölését.

Hermione mindent megtett fia érdekében, és mindig fontosnak tartotta megfelelő képzését. Az alapvető mugli dolgok használatát kötelezővé tette fia számára. Előző londoni otthonukhoz közel Keelan nyári iskolába járt, használta mindennapi élethez szükséges eszközöket, és megszerezte a továbbtanuláshoz szükséges összes bizonyítványt. A muglik között is megvoltak a lehetőségei, és ez mindkettőjüket megnyugtatta.

Az informatika volt az egyik kedvence, és az ezzel járó minden matematikai számítás, egyenlet, persze mindezt legtöbbször titokban tartotta. Roxfort nem az a hely volt, ahol mindezeket megértették volna. A statisztikák szerint a legtöbb mugliszületésű varázsló vagy boszorkány az iskolát követően már csak minimális időt tölt a mugli világban. Keelan azonban szerette a szabadságot, a korlátlan választási lehetőséget, nem akart csak simán varázsló lenni.

Éppen egy érdekes cikkbe mélyedt bele, amikor megmozdult nem messze a nagy jázminbokor. A varázsló egyáltalán nem vett észre semmit sem, se az egyre közelebb kerülő árnyat sem. Aztán már az újabb zörrenésre felkapta a fejét. A házuk előtt nem sokkal Ella és a barátnői haladtak el nevetve. A lányok vidáman integettek neki, majd kuncogva összesúgtak Ellával, aki visszafordult egy pillanatra és elmosolyodott. A fiú egy végtelennek tűnő pillanatig nézte a szőkehajú szépséget, ahogy a haja fénylett a szikrázó napfényben, s a kedves mosolyát.

– Még jó, hogy a nyálcsorgatást nem büntetik – hangzott az éles kritika és nevetés a jázminbokor mögül.

– Te meg mi a francot keresel itt? – mennydörögte Keelan, miközben elővette a pálcáját. – Meg akarsz küzdeni velem, vagy csak keresed a bajt?

Abby előjött a jázminbokor mögül, és gúnyosan nézett a fiúra. A fekete haját hosszú fonatba fogta, szemét újra kihúzta az ébenfekete tussal, éjfél nevű rúzsa most matt fényűre változtatta az gúnyos mosolyra húzódó ajkait. Megint csak a nyugat gonosz boszorkája jelmezben lépkedett át hortenzia ágyáson. Szoknyáját magasabbra emelte, nehogy letörje a virágokat, majd egy ügyes szökkenéssel már a járdán folytatta az útját. Egyedül a zöld tekintete árulta el őt igazán. És az enyhe bicegés, ami szemet szúrt a fiatal varázslónak.

Keelan egy pillanatra megmerevedett, amikor a boszorkány egyre közelebb ért hozzá. Ez a dühös tekintet emlékeztette a lányt valakire, de még mindig nem tudott rájönni. Abby rosszabbat nem tudott elképzelni a tudatlanságnál, így el kellett jönnie ide, újra meg kellett néznie. Éppen ezért szökött ki a házból, és sétált át a réten, hogy végére járjon ennek a dolognak. Utálta a hollóhátast, viszont imádta piszkálni, és most ez még inkább motiválta. Különben is annyira unatkozott már.

– Már az is bűnnek számít, ha meglátogatok valakit? – kérdezte, majd leült Keelan mellé a padra, egészen közel húzódott a fiúhoz, akinek egy cseppet kellemetlennek tűnt a boszorka közelsége, nem is beszélve az émelyítő parfümről, amit magára locsolt, valószínűleg direkt.

– Nem bűn, de a zaklatás már egészen más. Mit akarsz tőlem, Piton? – próbálta megtudni Keelan. – Nem hiszem, hogy csak én vagyok az, akire kíváncsi vagy.

– Még magam sem tudom, viszont szívesen elszórakoznék veled egy kicsit. Annyira unalmasan telnek errefelé a nyarak. Ella és a barátnői egyszerre idióták, és folyton csacsognak. Veled lehet legalább veszekedni.

– Keress valaki mást, aki erre hajlandó, és Merlin szerelmére menj már odébb! Utálom, amikor ennyire belemásznak az aurámba.

Abby boszorkányosan felnevetett.

– Gondolom, ha Ella lennék, akkor egyáltalán nem viselkednél így. A kis szerelmedet azonban nehezebb lesz meghódítani, mint gondolod. Azzal biztosan nem fog menni, ha itt üldögélsz, és azt a bigyót babrálod.

– Nem babráltam semmit csak olvastam egy könyvet – morogta Keelan, majd berúgta a táskát a pad alá, nehogy a kotnyeles boszorkány kiszúrja.

– Persze, én meg csak most jöttem le a falvédőről. Nem lapoztál és majdnem fél órát bámultad azt a vackot, néha megtapogattad, de nem lapoztál. – Abby kíváncsi volt ugyan, mégsem akart bemászni a pad alá. Akkor biztosan valamiféle verekedés alakult volna ki köztük. A térde iszonyatosan lüktetett a megerőltetéstől, de még kitartott. – Remek megfigyelőképességem van.

– Ne törődj vele! – válaszolta Keelan mérgesen. – Nem a te dolgod.

– Csak nem felbosszantottalak? – nevetett Abby, majd hideg kezével megérintette a fiú arcát. Keelan szembe fordult vele és mérgesen megragadta a lány kezét.

– Igen és most jobban tennéd, ha elmennél. – A szürkébe hajló kék szemek szikrázása egy pillanatra megbabonázta az ellenséges mardekárost. Túl különleges, hogy ne vegye észre. Szenvtelenül bámulta, noha meglehetősen erősen szorította meg a kezét. – Nagyon örültem a látogatásodnak, könnyekig meghat a kedvességed…

Keelan elengedte a lány kezét. Egy pillanatra bűntudat hasított belé, amikor meglátta a piros csíkokat az alabástromfehér bőrön. Bocsánatot akart kérni, de… meggondolta magát.

– Addig nem megyek el, amíg nem tudom meg, amit akarok – közölte a boszorka, majd keresztbe tette a lábát. Aztán hirtelen felszisszent, amivel a kelleténél nagyobb lendülettel tette meg ezt. Az arca eltorzult, de inkább összeszorította a fogait. Keelan azonnal reagált.

– Fáj a lábad?

– Ugyan, dehogy fáj – legyintett, mintha egy semmiség lenne. Nem akarta a törődésre szoruló lány szerepét játszani, főleg nem Keelan Granger előtt. Erős akart lenni, kacér, és velejéig romlott. És őt leginkább gyötörni akarta. – Azt egyébként nem tudod, hogy Ellára nagyon sok helybeli srác pályázik.

– Ezt most miért mondod nekem? – kérdezte Keelan. – Miért akarsz egyébként is beleavatkozni a szerelmi életembe?

– Tehát beleavatkoztam valamibe?

– Nem! – vágta rá határozottan Keelan, majd elfintorodott. – Egyáltalán nem.

– Ugyan, nekem nem kell hazudnod. Láttam, hogy mit műveltetek bájitaltanon. Ha nem lett volna az az üst közöttetek…

– Akkor nem dobtál volna bele trágyagránátot – fejezte be a mondatot Keelan. Abby felnevetett és viccesen oldalba lökte a fiút.

– Isteni humorod van, gyakrabban kellene beszélgetünk.

– Nem hiszem – morogta Keelan, de ő is megeresztett egy félmosolyt.

– A színmintáiért sem volt kár, amit véletlenül meggyújtottam – mesélte álmodozóan Abby.

– Az te voltál? – kérdezte álmélkodva a fiú, bár ezt igazából túljátszotta. – Sosem hittem volna.

– Órákig rikácsolt. De neked biztosan ez a zsánered. A kis édes, törékeny virágszálak, akiknek csak a színek és a pillangók tetszenek – közölte a lány gúnyosan.

– Neked meg a bunkó taplók – jegyezte meg Keelan. Abby szeme egy pillanatra megvillant. – Merwyn srác egy igazán nagy agytröszt. Pontosan csak terelőnek jó, de egyébként meg egy futóféreg szintjén mozog. De nem tudja megmondani a különbséget a majomagy és a tatuepe között.

– Talán, de ő legalább nem olyan alattomos, mint egyes hollóhátasok. – Abby tudta, hogy Adam nagyon is aljasabb és alattomosabb, mint az egész Hollóhát generációkra visszamenően, de most nem akart egyet érteni Keelannel. Még friss volt a szakításuk, a balul sikerült párbajuk még inkább. A lelki sebeiről, amit gondosan eltakart, nos, ne is beszéljünk.

– Mire akarsz kilyukadni?

– Ugyan, kicsi Keelan, tudom, hogy te állsz a robbantgatás mögött, amit sikeresen rám kentél.

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Nagyon vicces – jegyezte meg Abby sötéten, majd felállt, és mosolyra húzta a rúzsos ajkát. Őrült boszorkának nézett ki. Keelan egy pillanatra belefeledkezett a látványba, s megint kapott egy hatalmas rúzsnyomatot az arcára. – Most megyek, stréber Granger!

– Őrült vagy, Piton!

– Nálad nem jobban.

Keelant annyira nem foglalkoztatta a téma, hogy sokáig merengjen rajta. Abby Pitonnak fájhat akármije az őt, akkor sem fogja érdekelni. Anyja éppen akkor nyitotta ki a kert kaput, amikor vissza akart menni a házba.

– Szia! Milyen volt a napod? – kérdezte Hermione mosolyogva. – Hoztam neked egy finom pizzát.

– Most már jó a napom – mosolyodott el. – Már majdnem éhen haltam.

– Az ott rúzs az arcodon? – tudakolta az anyja.

– Csak egy kis félresikerült bájital – hazudta Keelan.

Hermione egy varázslattal eltűntette a foltot.

– Különös… az arctisztító bűbájt lehozta – mondta végül.

– Aha… nagyon különös – morogta Keelan.

– Jól van. Gyere, megesszük a verandán a pizzát, és elmesélem, hogy hova kaptunk meghívást.

– Még csak most költöztünk ide, anyu. Mégis hova a francba kaptunk meghívást? – emelte fel egy kicsit hangját Keelan, de még határon belül.

– Pitonékhoz – mondta széles mosollyal. Keelan éppen akkor harapott bele egy szelet pizzába, de majdnem kiköpte a falatot.

– Ezt nem mondod komolyan.

– Persephonét régről, még diákkoromból ismerem – magyarázta Hermione. – Ő tanított meg az emlékvisszahozó varázsigékre.

– Minden régi ismerőst megtalálsz? – kérdezte szenvedő hangon Keelan. – Nem kell osztálytalálkozót csinálnod.

– Ez nem osztálytalálkozó. Ők a tanáraim voltak. Persis nagyon jó volt hozzám, amikor… szükségem volt rá és segített.

– De miért sikerült egy ilyen ördögi, kígyó boszorkányt felnevelnie, mint Abby Piton? – kérdezte fájdalmas arccal. – Az a lány egyszerűen…

– Egy estét biztosan kibírsz.

– De nem megyünk talárban.

– Nem megyünk talárban – egyezett bele Hermione.

– Jó, talál akkor kibírom…

***

Az erdő csendes suttogott, miközben Draco keresztülhaladt rajta. Dühös volt, már kétszer próbált bejutni a Tűzfészekbe, de az aurorok egyszerűen elzavarták. Megpróbált tanácsot osztogatni, hogy legalább ne égjenek meg… legalábbis olyan gyakran, de meg sem hallgatták. Legalább ezt-azt kiderített. Váltásban vizsgálgatták a baleset helyszínét, gyakorlatilag mindent begyűjtöttek a környéken, és egy olyan varázslatra készültek, amivel visszaállíthatják azt az állapotot, amikor megtörtént a baleset. Jó szerencsét kívánt nekik ehhez.

Még csak esélye sem volt jobban körülnézni, és ennél jobban semmi sem idegesíthette volna. Ahogy beért a táborba gyakorlatilag belefutott a tanoncába, aki egészen jókedvűen éppen az erdőbe készült. Angus Beaunak mindig, legalábbis az esetek 98%-ban vidám volt, ha mégsem akkor is nagyon hamar újra derűs lett.

– Hova, hova, Angus?

– Kirándulni – mosolyogott el szélesen Beau. – Nem akarsz velem jönni? És hívj inkább Beaunak. Nem szeretem, amikor ilyen hivatalos vagy, mert annak mindig csúnya vége van. Mondjuk trágyalapátolás.

– Neked nem kellene valami hasznosat csinálni?

– Már mindent megcsináltam a listáról, ráadásul még annyira fája kezem – mutatta fel a bekötözött kezét a varázsló.

– Ugye tudod, hogy már láttam sárkányharapást? – tette karba a kezét Draco.

– Ilyet nem láttál – csóválta meg a fejét, mire a hosszú haja röpködött. Az arcán megjelenő a kis gödröcskék és széles mosoly mindenkit levett a lábáról. De valamiért Dracónál és az összes sárkánygondozó kollégájánál ezzel nem jutott semmit. – Nagyon súlyos harapás volt.

– Szerintem már bőven meggyógyult – mondta ki Draco a gyanúját.

– Rehabilitáció? – próbálkozott az ausztrál.

– Ma nincs kedvem ehhez a beszélgetéshez.

– Miért vagy ennyire morcos? – kérdezte a fiatal varázsló. – Talán valami baj van?

– Baj, na az van – morogta a tejfölszőke férfi. – Megpróbáltam eljutni a Tűzfészekbe, de elzavartak az aurorok. Te meg nem tudom hol a fenében voltál…

– Én már voltam ott négyszer – vigyorgott ravaszul Beau, majd karba tette a kezét.

– Mit a kerestél ott?

– Kíváncsi voltam – folytatta szűkszavúan a férfi, de nem akarta elmondani a főnökének, hogy több volt ez, mint kíváncsiság. – Jó fejek a srácok és egy kis csokis puffancs után beszélgettünk egy kicsit.

– Néha lenyűgöző tud lenni a kotnyelességed. Szóval mit tudtál meg?

– A tag, akit megöltek, egy negyvenes pasi lehetett. Nem idevalósi úgy tűnik, mert ennyire nem lehet senki sem idióta, hogy betörjön ide. Lehet nem is tudta, hogy pontosan ott vannak összezsúfolva a sárkányok – hadarta Beau. Ha volt valami, amit tudott, akkor az a beszéd. – Valószínű rúnamániás, mert tele volt rúnatetkóval az összes maradványa, már amit a sárkányok meghagytak belőle. Tudtad, hogy a legnagyobb darabja a keze volt? Durva, mi? Párbajoztak az ellenfelével, olyan bűbájokat használtak, hogy elszáll tőle az agyad, ha elmondanám, de nem tudom, mert ezt már nekem se mondták el a srácok. Ezeket az átoknyomokat elemzik most. Én mondom, csoda, hogy újra kinőt a növényzet, és senki mást nem ettek meg még a sárkányok.

Dracót nagyon is lenyűgözte Beau különös képessége. Még egy sárkánnyal is összehaverkodna, ha nem lennének annyira vadak.

– Érdekes.

– Ja és Sötét Jegy volt a karján.

– Igen, ezt már Piton is mondta.

– Csak egy baj van – emelte fel a kezét figyelmeztetően Beau.

– Micsoda?

– Megmutatták a fiúk nekem a kart. Undorító egyébként, majdnem kidobtam a taccsot. Mondhatom neked, hogy ilyen rondán összemarcangolt kart rég láttam. Igazából nem is láttam. Bár egyszer, amikor Tahitin voltam…

– A lényeget, Angus.

– A Jegy friss volt – közölte Beau a felfedezését. – Láttam régen a Sötét Jegyet, igaz, hogy élőben soha, de könyvekben igen. Egyik sem így nézett ki. Vagyis formára, színre igen, de a bűbáj nyoma nem látszott rajta. Érted, ettől régi, mert a bűbáj, amivel beleégették már nem látszik. Persze lehet, hogy tévedek, de szerintem a faszi nem volt halálfaló, valaki csak rábűvölte azt.

– Érdekes.

– Persze jobb lenne egy igazival összehasonlítani, de ugye neked nincs már meg az alatt a sok sebhely alatt. A keresztapád pedig elevenen felfalna, ha megkérném, hogy mutassa meg a Jegyét. Neked talán hagyná, de annak semmi értelme, ha én nem látom. Érted, mester, hogy mit akarok ezzel mondani? Menjünk el Pitonékhoz.

– Már csak az a kérdés, miért jöttek be ide? A sárkányokon kívül nincs semmi sem itt. Persze értékesek, de ezek nem orvvadászok voltak.

– Tuti nem. És biztos nem tojást rabolni – vágta rá Beau. – Nem voltak közelében sem a fészkeknek. Aki ilyen bolond az csak tudja hol fészkelnek a sárkányok.

– Hirtelen – túrt bele a hajába Draco. – Körül kell néznünk, hogy mi lehet ott. A sárkányokon kívül.

– Ezen én is gondolkodtam. Levetett sárkánypikkelyek – vonta meg a vállát az ausztrál. – Egy csomó occamy fészek is van arrafelé. Tömör ezüstön akár össze is veszhettek. De én még soha nem vesztem úgy össze valakivel, hogy sárkánnyá változtatom.

– Nem hiszem, hogy ilyesmi lenne – intett nemet a fejével a tejfölszőke varázsló. – Van még itt valami más is.

– Az aurorok mindent lezártak, és így is fogják őket tartani.

– Meddig?

– Talán egy hétig vagy kettőig – vonta meg a vállát Beau. – Ennyire nem avattak be.

– Ez remek.

– Van terved?

– Van – morogta Draco. – Ellenőzöm a kerítéseket.

– Akkor nem zavarlak.

– Gyere csak, Beau-tiful, kell egy kis kirándulás neked is! – vigyorgott gonoszul Draco.

– Oh, a francba. Tudod, baromira utálom a kerítésjavítást.

– Gondozó akarsz lenni?

– Neeem, inkább sárkánylovas – vigyorgott Beau elégedetten, és álmodozva. Persze ez tényleg csak álom volt. Egy sárkányt nem lehetett megülni.

– Álmodozz csak – horkantott fel nevetve Draco. Majd mind a ketten elindultak ellenőrzőkörútra.

hozzászólások: 0