1. fejezet
Betegeskedés

2008. július 14.

A Lethe, Deloitte és Bunch irodái – Az elme, a test és a lélek gyógyítói

Abszol út



Nem akart ő lenni az első, aki megszólal. Már a recepción be kellett vallania, hogy ő valójában Draco Malfoy, aki hétfőn délután a kettő órás időpontra érkezett. De ez volt az ő személyes határa, ami az érzései megosztását illeti: az elé tárt tények kimondása és/vagy elfogadása.

A váróteremben ült, kezeit illedelmesen ölében összefonva, és szemügyre vette a környezetét. A falakat bézs színűre tapétázták, és a székek, összesen hét darab, egymás mellett sorakoztak. Gesztenyebarna. Szarvasbőr utánzat. A levegőben éles vanília- és pézsmaillat terjengett.

A tekintete a tőle két székkel távolabb ülő boszorkányra siklott, akinek köpenyét harsányan hímzett lila örvények áztatták a vörös bársony tetején. Förtelmesen meleg (és egyszerűen visszataszító) a londoni júliushoz képest.

Végül (négy és fél perc után) visszahívták a gyógyító irodájába. Jobbra egy robusztus diófa íróasztal állt, mögötte egy elegáns, teveszínű, bojtos háttámlával díszített székkel. Könyvespolcok sorakoztak a falakon, az íróasztalon túl három képablakon keresztül áradt be a fény, míg balra egy barna bőr klubfotelekből álló ülőgarnitúra állt, amelyek egy zömök kis asztalon osztoztak, tetején egy teáskészlettel.

Nem tervezte, hogy kényeztetni fogja magát.

Lethe gyógyító helyet foglalt vele szemben, miközben az ajtó közelében időzött. Elővett egy jegyzetfüzetet és egy tollat, majd a szék felé mutatott.
– Elnézést, hogy megvárakoztattam. Teát?

A férfi kurtán megrázta a fejét, és a nő gesztusának megfelelően elfoglalta a másik széket.

– Azt hiszem, Mr. Malfoy, bölcs dolog lenne, ha mesélne egy kicsit magáról. Szerintem ez jó módja egy kapcsolat kezdetének… megismerni a másik felet. – Lethe gyógyító nem mosolygott, ehelyett hunyorgott egy kicsit, és úgy bámult lefelé, mintha azt kihívná, hogy nem értsen egyet.

A varázsló úgy döntött, hogy nem fog.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ez a felállás megérdemli a „kapcsolat” címet.

– Nem?

A férfi ismét megrázta a fejét.

– Nos. Itt kell ülnünk, minden héten, egy órán keresztül. Akár beszélgethetnénk is egy kicsit, hogy elüssük az időt, hacsak nem szeretné inkább… – Intett a kezével, hogy átvegye ezt az egész „csak csináljuk” dolgot.

– Nagyon szívesen, köszönöm. – A testtartása merev volt, kifinomult, mintha a nevelőnője még mindig ott állna mögötte, és bármikor megütné a pálcájával, amikor a vállai meg merik kerekíteni.

– Ah. – Lethe gyógyító bólintott. – Akkor ez ön döntése. – A jegyzetfüzetét az ölébe tette, a tollát a teáskészletet tartalmazó asztalra támasztotta. Letelepedett a helyére, és bámult. A férfit. Egyenesen az arcába.

Ha valaha is látott már ilyet – ebben biztos volt.

Nem nézhetett el előbb, nehogy… elveszítse? Vagy gyengének tűnjön. Nem voltak testvérei, így nem ismerte a bámulóverseny szabályait, de úgy tudta, hogy még a pislogás is elvesztette a győzelem látszatát. Nem több mint harminc másodperc után könnyezni kezdett a szeme.

Vajon világosabb lett a szoba?

Semmi másra nem tudott gondolni, csak a pislogásra, a vágy felemésztette. Összeszorította a kezét, Lethe gyógyítóra szegezte a tekintetét. Ördögi.

Pislogott, és félrenézett.

Lethe gyógyító nagyjából az anyja korabelinek tűnt, és mint tisztavérű úriember, csak ennyit mondhatott erről a kérdésről. Sötét és ősz haját könnyed kontyba söpörte a tarkójánál, fekete szarukeretes szemüvegét az orra hegyére állította, hogy a tetején keresztül Dracót figyelhesse. Köpenye szépen vasalt, szénszürke volt, és kellemes súllyal. Akcentusa Birminghamben töltött fiatalságra utalt, de a megjelenése határozottan európai volt. Talán a Beauxbatonsba járt külföldön tanulni.

Az irodája nem keltette a „megrendezett” benyomását, volt egy olyan érzése, hogy szinte az összes könyvet elolvasta, ami a polcain állt. Néhányat talán kétszer is. A Meditáció, mint átváltoztatás – Manifesztáld a kívánt varázslatot című könyv egyik kopott példányának gerince több tucat átnézést sejtetett.

Az iroda technikailag kevésbé volt bézs színű, mint a recepció, de a cserzett bőr és a fa tónusai nem feltétlenül üvöltöttek bőséges színvilágról. inkább csak bézs színű volt különböző kontextusban.

Nem kevesebb, mint tizennégy növény állt cserepekben, és mindegyik egészségesnek és gondozottnak tűnt, ami valószínűleg jó dolog volt, tekintve, hogy a nő olyasvalaki volt, aki vigyázott az elmére. Ha nem tudta megakadályozni, hogy egy aloe verának megbarnuljon a szélein, akkor nem sok reményt fűzött a páciensei és a betegségeik listájához.

Örült, hogy nem fecsegett – a sztoikus hallgatás alulértékelt tulajdonság volt, különösen akkor, amikor a világ mostanában tele volt túl sok beszéddel.

– Szóval, mit talált? – kérdezte a nő.

Draco kissé megdöntötte a fejét, sürgetve a nőt, hogy folytassa.

Sztoikus.

– Kétségtelenül átkutatta az irodámat. Mit talált?

A férfi pislogott.
– Semmi említésre méltót.

– Akkor milyen tragikusan unalmas dolgokat talált?

Kifújta a levegőt, egy rendkívül „nagyon bosszúsnak érezem magam” módon, megragadta a széke karfáját, és úgy igazította magát, hogy az egyik lábát keresztbe tegye a másikon.

– 49, 50 éves lehet… Tehetős, fentről Birmingham környékéről származik. Egy-két évet a Beauxbatonsban töltött, ezért öltözik úgy, mintha tényleg számítana, hogy minek mutatja magát a világnak… És ott tanulta meg, hogyan kell így feltűzni a haját. Jógázik, itt, az irodádban. – A mögöttük lévő térre mutatott. – Pont ott, azt hiszem.

Lethe gyógyító nem nyitotta ki a jegyzetfüzetét, a tolla ott maradt a cukros doboz mellett.
– Nincs… tévedésben – engedte meg a boszorkány.

Felemelte a tenyerét, mielőtt a feje mögött összekulcsolta volna, és hátradőlt.
– Egy ajándék.

– Én jövök.

A férfi bólintott, mintha azt mondaná:
– Légyen a vendégem.

– Hanyag lennék, ha nem ismerném el, hogy az elmúlt nagyjából tíz évben olvastam a Prófétát, és mint ilyen, nagyjából tudom kicsoda Draco Malfoy. – Ismét bólintott, és egy enyhe mosoly jelent meg, ahogy a nő folytatta. – De nem hiszem, hogy maga és ő egyformák lennénel.

– Igazán? – Draco kényszerítette magát, hogy a vigyor továbbra is megmaradjon.

– Maga Draco Malfoy, a Malfoy és a Black vérvonal örököse. A legfiatalabb, aki valaha is felvette Voldemort nagyúr követőinek jelét.

A varázsló felemelte a bal karját.
– Erre a régi dologra gondol?

– Voldemort bukása után bíróság elé állt a nevében elkövetett bűneiért, és két évre ítélték az Azkabanba… ezt az ítéletet teljes egészében letöltötte.

Dracót a leporelló életrajza nem hozta lázba.
– Igen, igen. És azóta?

– Semmi különös. – A nő felvette a tollát. – Partik, fényűző üdülések Ibizán és Mykonoson, galleonok adományozása, amikor a képek túlságosan személetessé válnak a nyomtatáshoz a sajtóban.

Szóval látta a Balira készült anyagot. Klasszikus.
– Úgy gondolom, tartoztam egy kis szórakozással a magamnak a… rehabilitációm után. Egy kicsit ebből, egy kicsit abból – és ha nyugtalan leszek, egy kiruccanás a naposabb partokra úgy tűnik, azonnal elűzi a rossz hangulatot.

A nő állta a férfi tekintetét. Valami nem stimmelt. Nem vette be.
– Ennyi az egész? – A gyógyító felvonta a szemöldökét.

– Mi lenne még?

– A története? Elkényeztetett, gazdag… félrevezetett? Kimerült.

– Ragyogó összefoglaló – nézett az órájára a varázsló. – Tömör. Lenyűgöző.

– És mind hazugság – töprengett a boszorkány. – Nos, nem mind. Elég gazdag, ha jól értem.

A varázsló megvárta, hogy folytassa.

– Az igazgató figyelmeztetett, hogy időbe telik, amíg bemelegszik.

Draco szívverése jéghideg ketyegésre lassult. Az volt a benyomása, hogy a kötelező gyógyítói foglalkozásai nem hivatalosak. Negyvenöt nap kötelező felfüggesztés, és „menj el egy gyógyítóhoz”. Ezt mondták neki. Ezt követelte tőle az igazgató, hogy visszatérhessen a WI7-es pozíciójába.

– Ó, igen – szűkítette le az érzelmek villanását a férfi a jól megalkotott közömbösségi maszkja mögött. – Van néhány dolog, amit nem vett észre az irodám berendezésének és a talárom szabásának átvizsgálásától. A WI7 magánvállalkozója vagyok. Az igazgatótól kaptam az ön ügyét, és én vagyok a WI7 megalakulása óta az összes felfüggesztett WI7-ügynök elmegyógyítója. Sőt, még néhány olyannak is, akik a saját utasításukra kértek tanácsadást.

A varázsló kiválasztott egy helyet a padlón, a nő közelében, ahol a szemét tartotta, amíg a gyógyító folytatta.
– Tehát a másik Draco Malfoynak, akiről azt hiszem, hogy előttem ül, kissé más az életrajza. Ugyanúgy kezdődik. Fiatal, befolyásolható, ravasz… lelkes volt, amiért megbélyegezték, de kétkedett az egész ügyet illetően, amikor a kényszerhelyzet valóban bekövetkezett.

Kinyújtotta a lábait, és ujjhegyeit újra és újra a hüvelykujjához érintette – egy ideges tik, amit jelenleg képtelen volt elfojtani.

– Ezt a Dracót már korán kinevezték, hogy részt vegyen egy alakulóban lévő brit varázslói titkos műveletbe, amelynek egyetlen célja, hogy megakadályozza a sötét varázslók hatalomra jutását… de majdnem elszúrta, mert benne volt a keze annak az embernek a megölésében, aki egyáltalán jelölte őt a programba. Hogy a hosszú történetet rendkívül rövidre fogjam, ez a Draco valójában sosem került az Azkabanba. Azon a napon, amikor a Wizengamot-perének vége lett, átkerült a WI7 őrizetébe, és az észak-rónai bázisra vitték kiképzésre. Két évig volt ott, majd a diploma megszerzése után hazament… de nem élvezte a bukott Malfoy-örökös életét – folytatta a nő. – Amerikába költözött, hogy tovább képezze magát a WIE-nél, és öt évig maradt, mielőtt visszatért az Egyesült Királyságba. Évekkel később most az Alfa század vezetője, Triple-80-as kódnéven.

Ennyit a titkos személyi aktákról. Draco nem volt biztos benne, hogy miért nem indokolt egy figyelmeztetés, bár az igazgató ritkán érezte szükségét annak, hogy magyarázkodjon.

– Két nappal ezelőtt a Triple-80-ast adminisztratív szabadságra helyezték egy olyan küldetés miatt, amely… – Szünetet tartott, miközben lapozgatott a jegyzetfüzetében.

– Balszerencsés emberveszteséghez vezetett – fejezte be helyette a férfi.

– Egy küldetés, amelyben a századából hárman meghaltak, valamint további tizennégy áldozatot követelt, mágikus és mugli áldozatokat egyaránt – olvasta tovább a nő. – Ez pontos?

– Ragyogóan – válaszolt Draco egykedvűen előre dőlve, a könyökét a térdére támasztva. – Szóval akkor. A párbaj eldőlt.

– Valóban. Akkor kezdhetjük? – A nő mosolygott, egy olyan mosollyal, amelyet őszintének és nem túl lekezelőnek érzett. – Mondja, Mr. Malfoy, milyen volt a hete?

A férfi megrázta a fejét. Tudta jól.

Pokoli.

hozzászólások: 0