2. fejezet
(hallgatni) a fontos dolgokról



1998. szeptember 1.

Wizengamot – Draco L. Malfoy elítélése; A Sötét Nagyúr bűntársa és általános szarságok



Rossz lóra ülni, amikor az említett ló valójában egy gyilkos mágikus diktátor volt, aki pokolian elszánt volt az emberek kiirtásában és irányításra hajlamos, nos, annak megvoltak a maga hátrányai. Először is, ez borzalmasan hatott az arcbőrre, a fizikumra és általában az elmére nézve. Draco soha nem nézett ki rosszabbul, mint a Jegy felvétele utáni hónapokban (években), amikor a Roxfortban ólálkodott, szekrényekkel, almákkal és mérgezett csecsebecsékkel babrált. Az arca, az amúgy is szögletes formájú, amelynek a pubertás után éles állkapoccsá és erős orrá kellett volna válnia, ehelyett sovány lett. A bőre (a már amúgy is túlságosan sápadt) fakóvá vált. A haja (a haja!) petyhüdten hullott a homlokába.

Másodszor: szörnyen elszigetelő volt „gonosznak” lenni. Az egyedüli emberek, akik hajlandóak voltak a közelébe jönni, szintén „gonoszak” voltak, de Draco úgy érezte, hogy az ő „gonoszságuk” kevésbé szituációfüggő, mint inkább egy modus operandi*… az ő módszerük. Arról nem is beszélve, hogy a meglehetősen kellemetlen hajléktalanok (és a kígyó(k)), akik úgy érezték, rendben van, ha az ő otthonában lébecolnak, az ősi birtokon, ami nem, abszolút nem az övék volt. De mindegy is. Mindegy is volt. A cél érdekében történt így.

Vagy legalábbis így gondolta.

Nem. A legrosszabb dolog, ha rossz lovat választasz, és az vesztésre állt.

Elveszítette a barátait. A családja elvesztésének veszélye mindig ott volt. Elvesztette az önállóságát, az otthonát, a békéjét… az élni akarását – bizonyos napokon. Elvesztette a hitét mindabban, amit tanítottak neki, vagy amiben hinnie kellett. Elveszítette a jövőjét… bármi is volt az. Miután kiszemelte azt a kibaszott orr nélküli szörnyeteget, az élete úgysem ért volna semmit.

Semmi sem lesz olyan, amilyennek lennie kellett volna.

Draco mélyen érezte ezt a heveny kétségbeesést, ahogy bilincsben ült, és várta az ítélethirdetést. Átvágta a húsát, és a csontjait súrolta, a rezgések egészen a fogáig zúgtak. Az egész Wizengamot körülötte ült, négy sorban egymásra rakva. Gyűlölte a fejükön lévő kis árkokat. Gyűlölte őket, teljes mértékben.

Az apja tárgyalása eljött és elmúlt, és a nagy Lucius Malfoyt húsz évre ítélték az Azkabanban. Az okok sokfélék voltak, de általában néhány olyan alaptételre futottak ki, amelyek a legalapvetőbb módon Lucius Malfoy lényegét jelentették: egy hatalmas pöcs volt, soha nem döntött úgy, hogy valóban jót tesz, és több mint hajlandó volt tényleges rosszat tenni, ha az őt szolgálta.

Lucius szigorúan tartotta magát a becsületkódexhez, amely megkövetelte tőle, hogy bármit megtegyen a saját családja érdekében – az, hogy az ilyesmit kinek a hasznára válik, legyen az egy orr nélküli tökfej vagy a következő szuper népirtásrajongó, aki a színre lép, az nem számított. Amit tett, az a családjáért történt.

Draco úgy érezte, ebben van némi becsület, hát nem ezt tette ő is? Megpróbálta megmenteni a Malfoykat? Ha valaha is felesége, gyerekei lesznek… vajon ölne értük? Ezt a kérdést nem kellett volna feltennie. De Lucius Malfoynak ez nem volt mindig élet-halál kérdése. Hanem inkább tisztelet és hatalom. A társadalomban való helytállás. Ez volt az a pont, ahol Draco úgy érezte, hogy meginoghatna… ha lehetőséget kapna rá. A társadalom, amiért Lucius harcolt, nem volt olyan, ami Dracót csak rettegéssel töltötte el.

Kit érdekelt a hatalom, ha a világ romokban hevert?

Végül Lucius túl közel kacérkodott a tényleges gonoszság határához. Elérte azt. Néha-néha táncolt rajta, és ezért a Wizengamot szilárdan tartotta magát. Mégis, Draco szerint húsz év extrémnek tűnt. Példát statuáltak a Malfoyjal… és Draco volt a következő.

Az anyját hat hónapra házi őrizetbe helyezték, ami valószínűleg a javára vált, hiszen a fél rohadt házat szét kellett szednie, hogy megszabadítsa az egészet Voldemort és a rosszindulatú dekadenciájának bűzétől. Majdnem ugyanolyan haszontalan volt a jó oldal, a helyes oldal számára, mint Lucius, amíg az az egy pillanat a Tiltott Rengetegben az igazságszolgáltatás ingája a javára nem billent.

Narcissa Malfoy ajkáról egyetlen hazugság megmenthette volna a varázslóvilágot.

Draco sajnos sosem tett semmit a jó irányába. Nem teljesen. Főleg nem olyan nyilvánvalóan, mint az anyja.

Két kérdőjelezhető pillanatát felhozták a Wizengamot előtti tárgyalása során, felvonultatta az Első számú Nemkívánatos Tanú és az Első számú Nemkívánatos Sárvérű Tanú: Harry Potter és barátja, Granger.

Potter már Narcissa tárgyalásán is tanúvallomást tett, és nem titkoltan azt állította, hogy Narcissa határozottan tisztában volt vele, hogy Potter életben volt, és nem csak összezavarodott… tekintve, hogy történt egy rövid, de elég valóságos és lényegre törő szóbeli eszmecseréjük a Kistúlélő látszólagos halálának közepén. Amikor Potter visszatért Draco tárgyalására, Draco számára nem volt világos, hogy egyáltalán miért vesződik vele.

Kiderült, hogy Szent Potter a Csillagvizsgáló toronyban volt azon az áldott éjszakán, amikor Draco szabaddá tette az iskolát a halálfaló számára, és pálcát rántott Dumbledore-ra. Micsoda szerencse.

Draco utálta, amikor a gondolatai visszatértek arra az éjszakára. Meg kellett tennie. Meg kellett ölnie őt. Vagy ez, vagy… mi? Sorba állni a családjával, azzal két emberrel, akivel igazán törődött a világon, hogy lemészárolják? Inkább: megkínozták, majd lemészárolták, mert nemcsak a „Jó” oldal akart példát statuálni a Malfoyokon, hanem gyakran a saját oldaluk is.

– Leengedte a pálcáját. – Potter hangja nem csuklott el, miközben végignézett a tucatnyi áfonyaszínű taláros boszorkányon és varázslón, akik őt figyelték. – Nem akarta megölni Albus Dumbledore-t.

Ezután sok volt az oda-vissza beszélgetés, különféle „Biztos benne, Mr. Potter?” és „Lehet, hogy a fény trükkje volt, ó, Kiválasztott?”, sőt, még egy „De én úgy hallottam, hogy valóban a Malfoy fiú volt az, Harry-Úrunk-és-Megváltónk, és hogy Perselus Piton akkoriban úgy repkedett Roxmorts felett, mint egy denevér, több szemtanú is ezt állítja…”

– Nos, valószínűleg az csak egy denevér volt – közölte Potter egykedvűen.

Draco nem várta, hogy Harry Potter a védelmére keljen, nem is tetszett neki a gondolat, ha őszinte akart lenni… de a következő tanú a napirenden teljesen mélyebb vágást ejtett benne.

– Amikor a Malfoy-kúriába vitt minket az emberrablók bandája, mindent megtettem, hogy Harryt álcázzam. Mindössze egy mérgesszömörce átok egy változatát tudtam összehozni, amitől az arca kicsit megdagadt. – Granger arca a rezzenéstelenség képe volt, kezeit szépen ölbe hajtotta. Mintha ez is csak egy átlagos kedd lett volna. Úgy tűnt, kényelmesen szónokol tucatnyi vén mágus előtt, de ez nem volt meglepő, Draco jól ismerte Grangert. Bármikor felkapta a vizet, amikor úgy érezte, hogy leköti a tömeg figyelmét. Várta, hogy a lány elővegyen egy ábrát, és megmutassa nekik, hogyan hajtotta végre ezt a mérgesszömörce bűbáj változatot. Kibaszott nagyokos. – Mr. Malfoy családja alig várta, hogy Voldemortért küldjenek, és feladjon minket, de úgy tűnt, haboztak Mal…, bocsánat, Draco ellenjegyzése nélkül, hogy kik is vagyunk valójában. Nem adott fel minket. Nem válaszolt igennel arra, hogy azok vagyunk-e, akiknek szerintük lennük kell.

Végigpásztázott mindenkit maga előtt, majd folytatta.
– Mivel a roxforti éveink alatt többször is láttak engem és Ront, természetesen Mr. Malfoy szülei felismertek minket, és ebből következtettek arra, hogy Harry ki is volt – hadarta Granger tovább, mintha csak bemondásra mondta volna. – Mr. Malfoy nem volt hajlandó megerősíteni a személyazonosságunkat, ezzel időt hagyva nekünk, hogy elmeneküljünk a kastélyból. Ha nem tette volna ezt, talán ma már egy másik valóságban élnénk.

A tanács egyik tagja, egy boszorkány, akit Draco nem ismert, megköszörülte a torkát, és felemelte a kis kezét. A hangja nyikorgó és gyors volt.

– Biztos benne, hogy Mr. Malfoy úgy tett, mintha nem ismerné a személyazonosságát, és nem egyszerűen csak nem tudta, hogy ki is maga? A Roxfortban nem jártak egy házba… nem ugyanazokban a körökben mozogtak. Az igazat megvallva, ahogyan a tárgyalás során megtudtuk róla és a viselkedéséről, egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy Mr. Malfoy nagyra becsülte volna önt, Ms. Granger. Nem lehet, hogy valóban nem ismerte meg önt?

Hermione összeszorította az ajkát, lassan pislogott, mielőtt válaszolt.
– Mr. Malfoy és én 1991. szeptember 1-jén találkoztunk. Azóta – a maga módján – minden nap, amikor kereszteztük egymás útját, világossá tette, hogy tud rólam – közölte a lány hűvösen. – És egyébként igaza van, nem jártunk egy házba, de hat évig együtt jártunk bájitaltanra, valamint három évig a legendás lények gondozása tantárgyra. Azt hiszem, joggal feltételezhetem, hogy a második legjobb tanuló ismeri az elsőt, nem igaz?

A férfi minden olyan ereklyében lefogadta volna, amit még nem foglaltak le a birtokról, hogy a lány az arca belsejét harapdálta, hogy ne mosolyogjon, miközben ezt mondja. A boszorkány nem nézett rá, de a varázsló tudta, mennyire szeretné ezt, miközben kimondta az utolsó szúrást. Megcsodálta a tüzet. Mindig is csodálta.

És gyűlölte is őt valahogyan… olyan okokból, amelyek túlságosan összefonódtak más dolgokkal ahhoz, hogy most kibogozhassa őket. Igazából sosem volt ideje kibogozni őket. Betuszkolta őket egy szobába, elméje mélyére, és úgy folytatta, mintha Hermione Granger gondolata meg sem fordult volna a fejében. Egészen addig, amíg röviddel később elkerülhetetlenül meg nem fordult a fejében.

És újra elzárta.

Újra és újra.

Az unalomig.

A tanács visszavonult, hogy döntsön Draco utolsó ítéletéről, és nem volt lehetősége (és igazából nem is akart) látni vagy beszélni Potterrel és Grangerrel. Hosszas tanácskozás (14 teljes másodperc) után a Wizengamot elintézte az ügyet.

Draco két évre az Azkabanba került, és a viselkedési, pszichológiai értékelések függvényében potenciálisan jogosult volt a korai szabadulásra.

A családtagok nem léphettek be a Wizengamot üléstermébe, ami azt jelentette, hogy Narcissa (az egyetlen személy, akit egyébként is érdekelt) a folyosón várta, amikor Dracót bevitték. Nem sírt, amikor elvonultak mellette, mindkét karján egy-egy aurorral. Viszont úgy nézett ki, mintha a szeméből kihunyt volna a fényt. Bámult. Üresen.

Elzárkózott, valószínűleg azért, hogy ne tegyen olyasmit, ami megbocsáthatatlanabb, mint a sírás, vagy hogy ne mutasson más érzelmet az önelégültségen kívül. Ez volt a Black-Malfoy módi. Jól megtanulta.

Ahogy a Minisztérium gyomrában lévő nyirkos fogdába vezették, ugyanoda, ahol a tárgyalása kezdetére várt, egy újabb csapat auror jelent meg előttük, elállva az útjukat.

– Mi vagyunk a csapat, amelyik az Azkabanba helyezi a foglyot, takarodjanak – mondta a bal karját tartó auror.

Az előttük álló gárdista egykedvűen rázta a fejét. Kicsit hátborzongató, tényleg. Az egyik megköszörülte a torkát.
– Változott a terv.

– Senki sem szólt nekünk – szólt baloldali, eléggé éleselméjűen. – És különben is, én nem fogadok el utasításokat tőletek.

– Az utasítás a… ööö, miniszteri titkár helyettesétől jött, nem érdekel, hogy ti mit gondoltok róla. – Az auror barátja átnyújtott baloldalinak egy kis tekercset. Draco nem tudta, hogy pontosan ki szolgált a miniszter titkárának helyetteseként… de ennél sokkal problémásabb volt ennek az aurornak az akcentusa. Olyan volt, mintha a brit akcentust fonetikusan írták volna egy tekercsre, és ő csak ismételte volna. Igazán bizarr. – Velünk jön, haver, világos.

Draco majdnem megforgatta a szemét. Ha valamelyikük „tesó” -nak szólítaná, egyszerűen beverné a fejét a falakat szegélyező penészes kövekbe.

Az új aurorok egymásra néztek, és aprót biccentettek egymásnak.

Ebben a pillanatban Draco kezdte megsejteni, hogy valami készülődik. Ez a sejtés akkor szilárdult meg, amikor a kérdéses „auror” és „auror” barátja elfeledtette jobboldalit majd a baloldalit, aztán megragadta Dracót, és elhoppanáltak egy olyan helyre, amit első ránézésre csak úgy lehetett leírni, mint egy egyszobás, sürgős felújításra szoruló tengerparti paradicsomot. Néhány függöny. Egy felmosórongy.

Fény szűrődött be a falakon lévő repedéseken keresztül, a falakon, amelyek nem voltak többek, mint varázsszalaggal összecsapott kerítésoszlopok. Hihetetlenül huzatos, de határozottan nem börtönszerű.

Egyszerűen nem éreztem, hogy ez lehetne az Azkaban, de Draco már régóta hallotta, hogy nem a legvendégszeretőbb hely.

– Na jó, akkor mindenképpen tisztázzuk. Te vagy Draco Lucius Malfoy, igaz? – kérdezte a kérdéses auror barátja. Egy hajszállal alacsonyabb volt Dracónál, de jóval szélesebb. Draco még mindig nem ismerte fel a hangot, de azt észrevette, hogy most nem angolul beszélt. A kérdéses auror barátja amerikai volt.

– Én vagyok.

– Jó. Elbasztunk volna, ha valaki más vagy. – A túlméretezett talár eltakarta a teste és az arca nagy részét, még akkor is, amikor Draco előrehajolt, hunyorogva, hogy jól megnézze. – Tudod, hogy hol vagy?

– Azkabanban?

– Nem, majd később lesz lehetőséged odamenni, ha akarsz…

Ha akarja?! Mi a faszt akart ez jelenteni?

– …de most elviszünk az igazgatóhoz, és onnantól kezdve dönthetsz. A te döntésed, tesó.

Draco szája kiszáradt a szó hallatán. Tesó? Mi volt ez? Mi folyik itt?

A „tesó” az amerikai „tesó” volt, ebben biztos volt.

Nem tudta megállni, hogy ne gúnyolódjon.

Még mindig megbilincselve, de kicsit óvatosabban kezelve, az „aurorok” kivezették Dracót a kunyhóból, így akadálytalanul láthatta a környezetüket. Egy apró kis szigeten álltak a hideg, szürke tenger közepén. A levegőben sűrű köd volt, a sziget sziklafalát, amelyen a kunyhó állt, vagy csúszós bazalt, vagy szivacsos moha borította, a kettő között nem volt semmi. Nincsenek fák. Semmi más építmény.

A kunyhó, kopott és világoskék, egy fölöttük lógó szikla tövébe volt beépítve. Látta a sziget másik oldalát, de ahogy a vízbe nézett, semmi mást nem vett észre.

Ahogy a szikla tövében sétáltak, Draco kétszer is megcsúszott, és új fogvatartói elkapták. Egy pálcával végigkocogtatva egy nagyon különlegesnek tűnő sziklát, ami az útjukba állt, a szikla oldala fáklyafényben pompázó alagúttá materializálódott. Kevesebb mint két percig sétáltak a nyirkosságban, ahol mintha a semmiből egy nagy, kerek tölgyfaajtó tűnt volna elő.

Az ajtón keresztül meredek lépcső vezetett, nyolc csigalépcső, Draco megszámolta. Korlát nélküli, kopott kőlépcsőkkel. Gyakorlatilag egy csúszda volt. Valaki egy egész lépcsőházat robbantott ki egy sziklahegyben? Draco ezt kissé nevetségesnek érezte. Pontosan milyen céllal… pontosan?

Végül egy emelvényhez értek, amelyre már nem volt lépcső, előttük egy újabb kerek ajtó állt. Ezen keresztül mentek be.

Az „aurorok” az ajtónál maradtak, de mielőtt előre sürgetnék Dracót, levették a bilincseit, hogy akadálytalanul besétálhasson egy tágas, üvegezett átriumba. Néhány lépést sétált, és körülnézett. Volt egy ülőalkalmatosság egy sor íróasztal előtt, de nem sok minden más foglalta el a teret. A legtöbb helyiség nyitott volt. Az ég világította meg, és az a nap, amelyik átjutott a felhőkön és a ködön – felhők és köd, amelyeknek most valahogy a részévé váltak, ilyen magasan.

– Hol vagyunk? – kérdezte Draco, de az „aurorok” nem válaszoltak, mert valaki más materializálódott közöttük.

– Jó napot, Mr. Malfoy! – szólalt meg a hang, és Draco hátrált egy lépést, hogy megnézze, ki szólította meg. Egy kerek arcú, világosbarna hajú, rózsaszín arcú férfi közeledett felé, aki valamiféle mugli szabadidőöltönyt és edzőcipőt viselt. – Örülök, hogy újra látlak. Mondhatnám, hogy már találkoztunk korábban…

– Valóban? – Draco nem volt benne olyan biztos. Tulajdonképpen látványos volt az arcfelismerésben, ahogy abban is, hogy emlékezzen arra, hogy ki a fene beszélt vele… de ez a férfi egy nagy nulla volt a memóriabankjában.

– Ebben az alakban nem – mutatott a férfi a testére. – Ez nem az én testem, csupán kölcsönveszem mára.

Dracónak nem tetszett a hangja. Kicsit Voldemort cirka Mógus-fertőzésnek érezte.
– Á, mondd csak…

– Igen, nos, ha nem bánod, rögtön a tárgyra térek. Draco, hallottál már a Varázslói Hírszerző Egységről? Vagy még jobb esetben a Varázsló Hírszerző Egységről, a Hetes Szekcióról?

Draco körülnézett, az „aurorok” eltűntek, nem volt senki más, akivel arcvonásokat mérhetett volna. Ez a férfi komolyan gondolta?
– Most csak viccelsz?

– Nem – mondta egyszerűen.

– Akkor mi ez?

A férfi az ülősarok felé vezette Dracót, ahol két ülőgarnitúra állt egymással szemben. Draco követte őt, nem másért, mint azért, mert nem volt hova menni, csak lefelé.
– Nem sokkal a Rejtélyek Osztályán történt incidens után néhányan közülünk úgy kezdtük érezni, hogy amit csinálunk – mi egy tágabb kifejezés az… angol varázslóvilágra… amit csinálunk, az nem elég. Mi, mint kollektíva hagytuk, hogy egy varázsló, ugyanaz a varázsló, hatalmas hatalomra tegyen szert. Kétszer is.

Az igazsághoz tartozik, hogy az egyik alkalommal állítólag halott volt, de… mindig jó ellenőrizni, gondolta Draco. A hatalmon lévők egyértelmű kudarca, valóban.

– A Minisztériumnak ott van Varázsbűn-üldözési Főosztálya, az aurorok, akik kivételesen képzettek. De nem voltak elégségesek, különösen, ha az ilyen sötétség ennyi emberből képes hűséget kicsalni. – A férfi két csésze teát varázsolt, és az egyiket odaadta Dracónak. Az nem kérte, de azért elvette. Beleszagolt, nem volt hajlandó az ajkához emelni. – És akárhogy is, a kezük gyakorlatilag meg van kötve, amikor a fenyegetések felszámolásáról van szó… mi, mint a társadalom hiszünk a tisztességes eljárásban, abban, hogy az embereknek második esélyt adunk… bizonyítékot…

Draco nem tudta tovább titkolni a szkepticizmusát, és biztos volt benne, hogy ez látszott az arcán. Bizonyíték?

– Megállapítottuk, hogy szükség van egy további közbiztonsági intézkedésre. Egy olyanra, amely egy kissé módosított etikai kódex alapján működik. Egy olyan, amely nem gyáván megfutamodik a közvélemény súlya alatt… mert a közvélemény vagy nagyrészt nem tud róla, vagy úgy gondolja, hogy eleve valószínűtlen, hogy létezik. Vagy úgy döntenek, hogy nem vesznek róla tudomást. A három közül bármelyik a mi javunkra válik.

– Azt mondod, hogy itt, az Egyesült Királyságban van egy kirendeltsége a WIE-nek? – kérdezte Draco, a hangjából csöpögött valami, amit csak lenéző tartózkodásnak lehetett hallani. A WIE egyfajta titkos megszállottság volt Draco fiatalkorában. A szülei nem tartották vonzónak, hogy bármi amerikai érdekelje, nemhogy valami olyan amerikai, mint az indokolatlan, kormány által szentesített erőszak. De a szív azt akarja, amit a szív akar. – Van egy titkos kémügynökünk, aki nyom nélkül pukkasztja ki a szájhős varázslókat? Pompás. De hol voltak ők pontosan, amikor Voldemort a professzoraimat etette meg egy kígyóval az ebédlőasztalomon?

– A WI7 tavaly kezdett toborozni. A képzési protokollt a WIE-től kölcsönöztük, azonban a Voldemorttal való folyamatos konfliktus miatt kezdetben, akkoriban minden auror újonc visszautasította a továbbképzést. Nem akarták, hogy kivonják őket az akcióból. Akik túlélték a háborút, azóta is képzést végeznek, és aktívan keressük az új újoncokat – magyarázta a férfi. – Sajnálatos módon túl későn érkeztünk Voldemorthoz, vagy inkább szerencsénk volt, hogy a MoM, a Főnix Rendje és mások szakaszai ilyen rövid idő alatt győztesen tudtak kikerülni.

Draco erre gúnyolódott. Évek óta hadiállapotban volt.

– Az évek, mint egy vagy két… történelmileg nézve rövid idő, Mr. Malfoy.

Mély levegőt vett, Draco megerősítette a mentális védelmet. Ez a köcsög egy legilimentor volt.

– A WI7 azért létezik, mert mi, a varázsvilág nem engedhetjük meg magunknak, hogy a következő Voldemort hatalomra kerüljön. Nem elég egy olyan varázslót elintézni, aki már bizonyította, hogy félelmetes fenyegetést jelent. El kell távolítanunk őket, mielőtt lendületet kapnának. Mielőtt követőik lesznek. Mielőtt sokan még a nevüket sem ismerik.

– Szóval a Minisztériumnak nemcsak az aurorok vannak, hanem van egy, a micsoda, egy csoport pre-auror-deluxnak is? Orgyilkosok, akik rászállnak valakire, amint a Mardekárba sorolják? Vagy ki merik mormolni a sárvérű szót egy zsúfolt teremben? Vagy akik vérmágiával erősítik meg a házuk őrzését…

A férfi feltartotta a kezét.
– Ha így lenne, már halott lennél, Draco. Szóval nyilvánvalóan egy félelmetes fenyegetés és egy ostoba fiú nem ugyanaz. Nyugodt lehetsz.

Draco úgy érezte, mintha megpofozták volna.
– Tessék? – Sok mindent mondtak már rá, különösen az utóbbi időben. De hülyének? Ő határozottan okos volt. Ez volt az egyetlen dolgok egyike, amiről tudta, hogy igaz.

– Tagadod?

– Mit? Hogy ostoba fiú vagyok?

A férfi megrázta a fejét.
– Bocsánat, milyen bunkó vagyok. Ostoba fiatalember, gondolom. Most már tizennyolc éves vagy.

Draco megmozdult, hogy felálljon, de láthatatlan erők lenyomták.
– „Most szeretnék elindulni az új otthonomba, ahol a következő pár évet töltöm, ha nem okoz ezzel kellemetlenséget. Van itt valahol, a figyelmeztetések között elrejtve egy zsupszkulcs Azkabanba?

– Kaptam egy baglyot Albus Dumbledore-tól nem sokkal a halála előtt – mondta a férfi. – Mint a Varázslók Nemzetközi Szövetségének legfőbb nagykutyája, kulcsfontosságú volt a Minisztérium és a WIE összekapcsolásában, és megkérték, hogy jelöljön bárkit, akit alkalmasnak tart a programra. Ő csak egy személyt jelölt.

Szent Pottert, semmi kétség.

– Téged.

Draco hangosan felnevetett. Olyan régen volt már, hogy a teste ilyen cselekvést igényelt, hogy a testiség, a hangja megdöbbentette.

– Akkor a zsupszkulcs? – kérdezte a fiú, és megpróbálta összerántani magát. – Most már mindent elmondtál. Az utolsó darabja ennek a bonyolult figyelemelterelő kirakósnak. Nem várhatod el tőlem, hogy bármit is elhiggyek, amit mondasz ezután az undorítóan átlátszó hazugság után.

– Miért hazudnék?

Draco fújt egyet.
– Miért tenne bárki bármit is? Ki tudja? Nem ismerlek, bármennyire is ragaszkodsz az ellenkezőjéhez. Miért lett volna egyáltalán köze Dumbledore-nak egy bérgyilkos céhhez… ő az az ember, aki a Sötét Nagyurat kihúzta a mugli ismeretlenségből, és egyáltalán a mi világunkba taszította!

A férfi bólintott, karjait a mellkasára varrt nagyméretű „Bajnok” felirat előtt fonta körbe.
– Ritkán van alkalmam az elhunytakkal összeülni, de ha meg kéne tippelnem, azt mondanám, hogy pont itt van az, amiért nem volt szöges ellentétben azzal az ötlettel, hogy a fenyegetéseket a keletkezésük közelében távolítsuk el.

– Nem – rázta meg a fejét Draco, és lenézett a minisztérium által kiadott börtönköpenyére. Homályos szürke. Jócskán kopott. Körülbelül három hüvelykkel túl rövid, a szegély jóval a bokája fölött érte el. – Egy évet töltöttem azzal, hogy megpróbáltam megölni Albus Dumbledore-t. Ő tudta, hogy megtettem. Gyűlölt engem… muszáj volt neki.

– Erről nem tudok – vonta meg a vállát a férfi –, nagyon is megtehette volna. Ki tudja. De, amit láttam, az egy 1997. június 11-én kapott feljegyzés, ami szerint egy olyan fiút, aki jobb lehetett volna, mint amilyennek indult.

– Ezt nem hiszem el.

– Hogy ő mondta, vagy hogy igaz lehet?

– Mindkettő – szólt Draco gyorsan, mielőtt jobban meggondolta volna magát. Túl sokat árult el, szégyenérzet mosta át, ahogy először gondolt arra, hogy… mit jelenthetett volna jobbnak lenni.



modus operandi = egy latin kifejezés, jelentése „munkamódszer”. A kriminológiában a bűnözők által használt, rájuk jellemző bűnelkövetési módszert jelenti. Egy egyedi minta, ami a bűntett elkövetése során felismerhető, különösen, ha többszöri eseményről van szó. A bűnüldözésben a profilozás során ebből a mintából kiindulva építik fel a keresett bűnöző jellemrajzát.

hozzászólások: 0