4. fejezet
Ez a legalkalmasabbnak tűnő öltözékem


2008. július 17.

Piccini rezidencia – Twickenham


Draco letelepedett a harmadik sor egyik üres helyére, azonnal tudta, hogy ez rossz jel. Ha egy temetésen voltak ülőhelyek, akkor az bizonyára hosszú részekből állt. Talán még egy dal is elhangzik az elhunyt tiszteletére… dicsőséges. Erőltetetten letörölte az arcáról a gúnyos mosolyt.

A férfi, akibe a Százfűlé-főzet miatt belebotlott, különösen jóképű volt, akivel a múlt hónapban egy firenzei bárban találkozott. Széles vállak, napbarnított bőr és fényes fekete haj, amely a füle körül göndörödött, bár egy kicsit alacsonyabb volt, mint Draco a való életben. Kiderült, hogy a világ másképp fest, ha kétméteres magasság alattról nézik. Jóval 180 centi alól. A férfi biztosan ült, amikor Draco megragadta a haját, különben talán nem is zavartatta volna magát. A lába kilógott a székéről, ami illetlen volt, és őszintén szólva Andrea Piccini emlékének megsértésének érezte.

Köztudott igazság volt, hogy Draco mindent elkövetett, hogy objektíven jóképű férfiaktól szerezzen mintákat… ami valószínűleg a saját személyiségének valamiféle hibája volt. Valami olyasmi, hogy: belülről már annyira csúnyának érezte magát, hogy szorgalmasan ápolta a szép külsőt… vagy valami hasonlóan sekélyes és tragikusan nyilvánvaló. Talán majd érintette a témát, amikor Lethe gyógyító mellett naplót vezetett.

Yaseera temetése korábban a nap folyamán rövid volt, székek nem voltak a láthatáron. Örült, hogy a lány szülei is jelen voltak, hiszen az esemény az ő házukban volt, de csak egy maroknyi ember volt ott, és Draco senkit sem ismert fel. A családi telek körbejárása után a vendégeket behívták, amit Draco alázatosan visszautasított. Nem győzték szóvá tenni a sírnál, de biztosan beszélgetnie kellett volna, ha Yaseera barátai és családja sarokba szorítják. Így hát elment.

Andrea Piccini temetése szöges ellentétben állt Yaseera temetésével. A hátsó gyepen szétszórtan álltak a székek, boszorkányok és varázslók százai nyüzsögtek, helyet kerestek, és beszélgettek a többiekkel. Olyan volt, mint egy jól látogatott, szigorú színpalettájú kapcsolatépítő rendezvény. Draco megelégedett azzal, hogy úgy tett, mintha külföldi rokon lenne, aki nem beszél angolul.

– No grazie, no grazie – mondta korábban egy boszorkánynak, aki a talárját rángatva próbálta rávenni, hogy üljön mellé. A férfi kirántotta a lány csontos kezéből a ruháját, miközben átlépett rajta, a mögötte lévő üres ülőhelyek menedéke felé. Alig ült le, amikor máris felkapta a fejét.

– Ez nem egy rohadt esküvő, Ronald, itt nincsenek oldalak, mindannyian ugyanazért az emberért vagyunk itt. Ugyanazért az oldalért – sziszegte egy ismerős hang, és Draco felvonta tekintetét az öléből. Közvetlenül előtte ült le Hermione Granger, akit (örökké) Potter és Weasley kísértek. Néhány dolog valóban nem változott.

Draco megdermedt, egy pillanatra megfeledkezve arról, hogy nem úgy néz ki, mint önmaga, és így nem kell eltűnnie az éterben.

Ahogy az arany trió elhelyezkedett, Draco azon tűnődött, vajon van-e nála telefül? Elmosolyodott a gondolatra, hogy Weasley sosem tudta meg, mennyire hasznosnak találta Draco a különböző Weasley Varázsvicc Vállalat újításait a munkája során.

Hamarosan felfedezte a problémát, hogy meglehetősen gyengén lát a tömegben… teljesen vakká tette az embert, ha egy, mondjuk, az átlagosnál nagyobb hajú nő pottyant le a közelébe. Hermione Granger vad sörénye háttérbe szorította, nem volt temetés, legalábbis Draco nem látott egyet sem.

Néhány nap leforgása alatt kétszer is összefutni Grangerrel? Draco cukkinivé változtatná magát a sok okklumenciától, amit ahhoz kellene tennie, hogy visszatérjen a normális állapotok valamelyik látszatához.

Nem mintha önmagában véve kedvelte volna Hermione Grangert. Nem volt benne biztos, hogy mi volt az. Soha nem engedték meg neki, hogy ilyen érzéseket fedezzen fel, akár a kötelesség, akár a tisztaság, akár az a tény, hogy a lány meglehetősen szörnyű volt a fiatalkoruk különböző pontjain. Meg sem közelítette az ő szintjét, ehelyett egy teljesen sajátos szintet képviselt. Bosszantó. Könyörtelen. Mindentudó… ami annyiban volt kellemetlen, hogy úgy tűnt, valóban sokat tud.

Annyira igyekezett, amit talán élete egy pontján szánalmasnak tartott, de most már tudta, hogy valójában mi is az. Bátor. Csodálatra méltó.

Most már ő is olyan ember volt, aki keményen próbálkozott. Nem a gyengéknek való volt, de Hermione Grangert amúgy sem vádolhatta senki épeszű ember ilyesmivel.

Valószínűleg egy kicsit ott lappangott benne a „nem lehet a tiéd, eszedbe se jusson” is, ami valamikor a negyedik vagy ötödik évben tetőzött (gondolta!), és azóta elhalványult. És talán volt egy kis borzongás a gondolattól, hogy egy ilyen lány valaha is csak egy fél gondolatot is gondolt egy olyanra, mint ő.

Szóval, elég, ha csak annyit mondok… voltak dolgok, amiket ki kellett derítenie Grangerrel kapcsolatban.

Igyekezett a lehető legjobban helyezkedni átlásson a lány haján, amely kevésbé volt bozontos, mint fiatalkorukban, és sokkal dúsabb volt. Olyan sok volt belőle, hogy a válla körül és majdnem a könyökéig omlott, fényes gesztenyebarna hullámokban. Elgondolkodott azon, milyen illata van, és arra gondolt, hogy előrébb lép, hogy megigazítsa a cipőjét, de jobbnak látta, mert Draco Malfoy sok minden volt, de a „csúszómászó” általában nem tartozott közéjük.

Ma másképp nézett ki a boszorkány haja. A Szent Mungóban elég göndör volt, de ma laza és göndör volt. Mindkét alkalommal jól nézett ki, ezt el kellett ismernie.

Épp ideje volt már.

Mugliszületésű ide vagy oda, nem tudta elhinni, hogy a lány nem tett lépéseket, hogy kitaláljon néhány hajvarázslatot, amíg az iskolában volt. A kollégiumi szobatársai biztosan tudták, mit csinálnak, úgyhogy úgy gondolta, hogy valamikor majd megtanulja, vagy ozmózis útján, vagy nem is tudta, hogy a lányok barátok voltak-e? De aztán Granger úgy robbant be a bájitaltanra, mintha egy szurcsókot lőttek volna tarkón. Megdöbbentő volt.

A varázslói lét egyik mellékes előnye az volt, hogy ilyen könnyedén lehetett ilyen frivolnak lenni, nem volt túl nehéz nagyon jól kinézni. A tökéletes hullám, a tökéletes tincs. Végül meg kellett értenie, hogy a lányt nem érdeklik az ilyen dolgok, ami úgy vélte, nemes dolog volt.

Balra nézett a lánytól, fel-felpillantott Potterre, egy varázslóra, akinek szintén hasznára válhatott ugyanez a könnyelműség. Nem csoda, hogy ilyen páros voltak.

Bármilyen szinten Granger is csak egy volt a dolgok közül, amit eltaszított magától, mindennel együtt, ami megijesztette, érdekelte vagy egyáltalán megállásra késztette. Nem volt rá ideje. Voltak fontosabb dolgok, amire a mentális energiáit fordíthatta.

– Láttad már az összes itteni embert? – Potter végigpásztázta a tömeget. Draco olyan feltűnésmentesen hajolt előre, amennyire csak tudott, hogy hallja.

– Nem vettem észre senkit, aki fontos lenne – mondta Weasley lustán.

– Senki fontosat? Te vak vagy? Esküszöm, összetévesztenéd az anyádat azzal a nővel, aki a fagylaltot kanalazza Florian Fortescue-nál, ha kontextusából kiragadva látnád, Ron. – Granger szavai gyorsak voltak, Dracónak vissza kellett tartania egy nevetést, miközben Weasley csak kissé zavartnak tűnt. – Mindenesetre igen, ez egy valóságos ki kicsoda a minisztériumi kegyencek és a csatlósaik közül.

Potter lenézett a lányra.
– Hermione, mi vagyunk a minisztérium kegyencei.

– Ne butáskodj, nem úgy, ahogy ők – legyintett a kezével nem egy konkrét személy felé a lány.

Weasley Granger fölé hajolt, hogy megszólítsa Pottert.
– Azért van kiakadva, mert régen odavolt Picciniért, ugye, Hermione?

Granger gúnyolódott.
– Bravo, Ron. Ismét csúcsra juttattad azt a képességedet, hogy a beszédben rejlő egyáltalán nem finom és rosszul elrejtett utalásokat kiolvasd. Hogy sikerült ezt kikövetkeztetned? A tavalyi néhány találkozásunk alapján? Vagy abból, amikor egy hónapja vacsorázni mentünk, megláttuk őt, és én elmerengtem azon, mennyire szerettem volna, ha a csillagok úgy állnak, hogy együtt lehessünk?

Több mint egy évtizede nem látta, de mintha nem is telt volna el idő. Granger hangulatban volt, és ő pedig itt, hogy tanúja legyen. Micsoda szerencse! El volt ragadtatva. Még izgatott is lett. Ez jobb volt, mint bármi a West Enden.

– Igazi romantikus vagy, tudod? – Weasley hátradőlt, elgörnyedve a székében. – Csoda, hogy nem jöttünk össze.

A lány megpaskolta a karját, mire a férfi felnevetett, amivel egy apró kacajt húzott ki belőle is.
– Sajnálom, én csak… még mindig nehezen tudom feldolgozni a dolgot. Azt hinné az ember, hogy mostanra már hozzászoktunk a halálhoz. – Ismét felnevetett, de ezúttal üres volt a nevetése.

Potter bólintott.
– Legalább kaptunk egy kis szünetet. Egy kis haladékot…

– Erről nem tudok – folytatta Weasley, miközben a másik kettő őt bámulta. – Muriel néni, csak tavaly.

Granger fojtott nyögést eresztett meg.
– Ó, és micsoda tragédia volt az!

Draco élesen kifújta a levegőt, és próbált nem nevetni.

– Egész életemben itt volt, Hermione.

– Majdnem 120 éves volt! – Granger elharapta magát, a hangja vágó suttogás volt. – Sok ember egész életét végigkísérte!

Weasley megrázta a fejét.
– Még mindig csak értelmetlen vézna hülye megjegyzéssel foglalkozol.

Granger felszisszent, miközben Potter oldalra hajtotta a fejét.
– Pontosan mi a kívánatos alternatíva erre? Izmos bokák? Robusztus bokák? – tűnődött hangosan.

– Azt is mondta, hogy rossz a testtartásom – egyenesedett ki Granger, miközben beszélt.

– Így van – mondta Potter és Weasley egybehangzóan.

A lány zihált, a feje ide-oda csapkodott közöttük.
– Abszolút baromság.

– Te egy kicsit… – Potter kereste a szót.

– Suta vagy – fejezte be Weasley, mire Granger ismét nekiesett. – A suliban azt hittem, az összes könyv miatt. De most már azt hiszem, csak miattad van ez. A te módszered.

Olyan volt, mintha egy sportmérkőzést néznék, gondolta Draco. Egy muglit, az egyiket azok közül, amikben kis labdák és ütők vannak. Pong pong. Elég sokat tudott a muglik életéről, de a sportokba sosem ment bele. Ha nem volt benne repülés, nem volt értelme, legalábbis szerinte.

– Elnézést, hogy nem jártam egy felsőosztálybeli elit iskolába, ahol székhez kötöztek, hogy kiegyenesítsék a hátamat. Nem mindannyiunknak lehet rohadtul tökéletes a testtartása. Magasan állni, a vállak hátravetve. Úgy járkálni, mintha Draco Malfoy lennénk, vagy ilyesmi.

Draco nyelt egyet. Talán nem ő volt az egyetlen, aki megszállottja volt a legutóbbi randevújuknak? Megfogta a (pici, apró) térdét a (szintén aprócska) kezével, és egy kicsit jobban meghajolt.

– Draco Malfoy? – kérdezte Weasley. – Ez meg honnan jött?

– Nem tudom. Ha feszes és előkelő testtartásról van szó, akkor ő az, aki eszembe jut.

– Attól, hogy tisztességes a tartásod, még nem feltétlenül vagy előkelő – jegyezte meg Potter, de senki sem figyelt rá.

– A minap láttam őt a Szent Mungóban – folytatta.

– Tényleg? – kérdezte Weasley. – És hogy van mostanában a vadászgörény?

Draco összeszorította az állkapcsát. Gyömbér hajú pöcs.

– Meglátogatott valakit, igazából egy kicsit szomorúnak tűnt. Úgy nézett ki, mmm, nos, körülbelül úgy nézett ki, ahogy az ember elvárná – mondta gyorsan Hermione, mintha lenyelte volna a szavait, mielőtt hangosan kimondhatta volna őket. Draco kétségbeesetten szerette volna tudni, hová vezet a gondolatmenete.

– Mi az az elit iskola? – Weasley végül megkérdezte. – És miért kötöznek embereket székekhez?

Granger megvonta a vállát.
– Mugli dolog.

Weasley továbbment, mintha ezt a választ gyakran kapta volna, és megtanulta elfogadni, hogy vannak dolgok, amiket sosem érthet meg.

– Ó – hajolt feléjük Potter. – Elfelejtettem, Ginny azt akarta, hogy találkozzunk a Pinchwickey’s-ben egy kis harapnivalóra és egy kis italra. Valószínűleg nem sokkal azután megyünk oda, hogy elmegyünk innen, ti ketten benne vagytok?

Úgy látszott Granger és Weasley is igennel válaszolt volna, de valami elindult elöl, és mindenki csendbe burkolózott.

- - - - -

Több mint két órával később a temetés végre a végéhez ért. Piccini bátyja szólalt meg, ahogy a nagyapja és a szomszédja is. Valahogy amikor a kórus szólalt meg, és még féltucatnyi ember érezte úgy, hogy fel kell állnia, és ki kell mondania, mit jelentett neki – és még inkább a világnak – Andrea Piccini.

Draco még mindig nem fogadta el teljesen a gondolatot, hogy Countdown és Andrea Piccini ugyanaz a személy.

Countdown a sláger szinte minden elemében tehetséges volt, de úgy tűnt, élvezte, hogy a Near Pie-jal együtt irányíthatja az intelligenciát. Amikor Draco kapott egy dossziét Countdowntól, tudta, hogy az aprólékosan és alaposan előkészített. Olyannyira alapos, hogy Draco gyakran ellenállt az egész elolvasásának (általában nem volt szüksége arra, hogy megtudja, mikor forgolódott álmában a célpont, vagy hogy a télizöldet jobban szereti, mint a borsmentát), nehogy végül tizenhat órát töltsön az eposz átnézésével.

Amikor együtt dolgoztak, a Countdown hűvös és magabiztos volt. Született vezető, de egyben támogató katona is. A varázslóvilág rosszabbul járna egy ilyen ember nélkül.

Draco kezdte érezni az ismerős viszketést, hogy a Százfűlé-főzet elveszíti a genetikája feletti uralmát. Finoman félrehúzódott a sorból, igyekezett figyelmen kívül hagyni az idős boszorkány korábbról ismerős csontos csípését. Elhaladt az arany trió mellett, ahogy visszasétáltak a hoppanálási pont felé. Éppen mielőtt fehér haj kezdett volna kilátszani a feketék közül, eltakarította a Piccini rezidencia oldalát, és dehoppanált.

A földszintjén járkált, miközben várta, hogy néhány centit nőjön, a testfelépítés és az általános méret mindig az utolsó dolog volt, ami visszatért. Ha belenézett a tükörbe, lényegében annyi 1,75 méteres Draco Malfoyt látná… ami fárasztó volt.

– Á, hát visszajöttél – lépett be Gemma az alagsori lakása lépcsőjét a földszintjével összekötő ajtón.

– Egyelőre – mondta a férfi, és egy ötlet pattant ki a fejéből.

Gemma fel- és lenézett rá.
– Akkor most máshová mész?

A varázsló a lépcső felé indult.
– Gyorsan átöltözöm, és találkozom Blaise-zel egy korsó sörre a Pinchwickey's-ben.

– Ó – hangzott Gemma hangja kissé feszülten. – Oké, nos, azt reméltem, hogy beszélgethetnénk… a munkáról. A munkámról.

– Több pénzre van szükséged? – kérdezte Draco, miközben megállította a lépcső felé menekülését, és három lépésen belül Gemma előtt volt. – Fizess magadnak többet. Te intézed az átutalásokat. Engem nem érdekel. Amit csak akarsz, fizess magadnak annyit. Duplázd meg!

– Nem, nem, ez nem… duplázzam meg? – A nő hátralépett, és megrázta a fejét. – Nem, csak egy kis szabadságot akartam kivenni – kezdte. – Tudom, hogy az időbeosztásod egy kicsit… szabadabb lesz a következő néhány hétben, úgyhogy reméltem, hogy ezt kihasználhatom.

Draco láthatóan megnyugodott.
– Igen, rendben. De miért?

– Hát… – mosolygott a lány. – Esküvő és nászút?

A férfi tekintete a lány kezére siklott, majd vissza.
– Eljegyeztek?

Megragadta mindkét kezét, és lábujjhegyre állt.
– Még nem, de szerintem hamarosan! Angela mostanában kicsit… furcsán viselkedik, és rájöttem, hogy valószínűleg ez az oka… és ha már eljegyezzük egymást, akkor akár az egészet is végigcsinálhatnánk, nem igaz? Miért várnánk? Ma este el akar menni egy szép vacsorára, az Alessandróba, ahol az első nagy randink volt, és tudod…

– Én biztosan nem – vonta a lányt egy ölelésbe Draco, szorosan átölelve –, de annyira örülök neked, Gem. – Bár valójában nem volt az.

Angela egy kissé makacs volt. Ez nem volt jó. Általában is szar. Határozottan nem volt elég jó Gemmának, és önző módon Draco nem akart hozzá kötődni semmiféle mágikusan kötött minőségben (mert természetesen soha nem hagyta volna, hogy Gemma elhagyja őt).

Draco ezen a ponton sok tekintetben lekötelezettje volt Gemma Sloan-Catesnek. Gemma öt évvel Draco előtt járt a Roxfortban – mugli születésű volt a Hugrabugból. Amerikából hazatérve hamar rájött, hogy segítségre lesz szüksége ahhoz, hogy fenntartsa azt a trükköt, hogy ő Lord Malfoy: a Malfoy-ház (és Black, de Teddyt is beleszámította) bulizó, cselszövő, önző örököse… miközben a WI7 ügynöke is. Szüksége volt diszkrécióra, megbízhatóságra, lojalitásra és valakire, aki aprólékosan szervezett, megértő és egy kicsit keményfejű. Gemmáról tucatszor olvasott az anyja révén, aki a különböző jótékonysági fórumokon siránkozott egy „önfejű mugli származású boszorkányról”. Szinte minden egyes levélben panaszkodott, amit küldött neki, amíg külföldön volt. De vicces módon a Gemmáról szóló leírása egyre kedvezőbb lett, ahogy a levelek halmozódtak, és az évek teltek, míg végül Gemma volt az egyetlen vélemény, amit Narcissa egyáltalán értékelt.

Egyúttal szóba hozta a témát Narcissa előtt, amikor elmondta neki, hogy inkább saját lakást szeretne (Hogy merészeli!), de azért még el fog jönni a kastélyba, hogy fenntartsa a látszatot. Anyja nem értette, miért érzi úgy, hogy szüksége van egy személyi asszisztensre („Mit jelent ez egyáltalán, Draco? Miért nem egy házimanó?”), de Gemmáról egyértelműen áradozó dicséretet mondott. A lány bármit el tudott végezni.

– Továbbá, ha bármi haszna lenne, ő egy született okklumentor… eléggé diszkrét. – Draco ezt elnevette intézte az anyja előtt, de ez volt az, ami bebetonozta, hogy munkát fog ajánlani Gemmának.

Draco másnap találkozott Gemmával a kastélyban, hogy megbeszéljék a részleteket. Nagy fizetés, tisztességes szabadság az időbeosztásban… egy ingyenes lakás (a városi háza pincéje), hogy azt csináljon vele, amit akar, de egy nagy kikötéssel. A nő szervezné az életét, helyettesítené, amikor ő nincs jelen, feltöltené a készleteit; de azt nem tudná, hogy pontosan mit csinál.

Mivel Gemma borzasztóan eszes boszorkány volt, Draco tudta, hogy szinte azonnal rájönne. Ezt hajlandó volt elfogadni. A legjobb tudása szerint titokban tartotta a WI7-es szerződését. Nem az ő hibája volt, hogy ehhez némi engedményt kellett tennie. Nem volt éppen az az ember, aki (megint) eltűnhet, és mint ilyen, szüksége volt egy megbízottra az alkalmazásában. Ez volt egyébként a szándék, és ahogy feltételezte, Gemma az első héten szinte mindenre rájött – de fenntartották a látszatot, hogy nem sokat beszélnek róla. Idővel a lány kigyűjtötte a „munkatársai” nevét, és a közelmúltban történt összes incidensből nyilvánvalóan rájött, hogy július 11-én valami lényeges dolog történt, valami, ami miatt Dracónak el kellett kezdenie elmegyógyászhoz járni, szünetet kellett tartania a munkájában, és gyors egymásutánban több temetésen is részt kellett vennie. De nem mondta el neki nyíltan, hogy ő vezette a csapatát egy olyan villámcsapásra, ami mindenkinek az életébe került. Nem akarta elmondani neki. Nem akarta hangosan kimondani senkinek, aki még nem tudta.

Gemma rendezetten tartotta a bájitalait (rengeteg fájdalomcsillapító, vérpótló, Százfűlé-főzet és egyebek… köztük szorongásoldó elixírek és különböző szintű nyugtató hatású bájitalok), valamint a fegyvereit és a taktikai ruháit. Nyomon követte a társasági naptárát, és gondoskodott róla, hogy úgy tűnjön, mindig csinál valamit. Hetente találkozott Narcisszával, hogy átbeszéljék a különböző kötelezettségeit a család nevében, és ő volt az a levelezőpartner, akiről mindenki azt hitte, hogy ő az. Ha valaki kapott valamit, amit D. Malfoy, mióta visszatért Amerikából, az valójában „G. Sloan-Cates” volt, aki minden egyéb mellett a hamisításban és az ajándékozásban is jártas volt.

Draco WI7-es pozíciója és a varázslói kommunikáció különböző problémái miatt (nem mindig volt valahol Hop-por, a baglyok lassúak voltak, és egy rosszul időzített patrónus szó szerint a halálba küldhette), Draco ellesett egy kicsit a WIE-s társaitól, akik folyamatosan mugliktól lestek el dolgokat.

Draco mobilt használt, és Gemma is használt egyet.

Szüksége volt arra, hogy Gemma lényegében állandóan „készenlétben” legyen, és őszintén hálás volt, hogy a muglik ilyen zseniális találmányt találtak ki az azonnali kommunikációra. Először fontolgatta egy Proteus bűbáj használatát, mivel már volt neki egy a WI7-ekkel való kommunikációhoz, de annyira hozzászokott már az amerikai mobiltelefonokhoz, hogy inkább butaságnak tűnt, hogy erőfeszítéseket tegyen egy gyengébb változat létrehozására annak, ami már létezett.

Akadt azonban néhány bökkenő. A városi házban óvatosan kellett tölteniük őket, mivel a házban működött villanyhálózat, de a varázsvilágban sehol máshol nem volt… így, ha a telefon lemerült, nem volt szerencséjük, amíg haza nem tértek. Draco megpróbált létrehozni egy elektromos töltővarázslatot, de ehelyett felrobbantotta az első négy iPhone-ját, majd várólistára került a továbbiak kaphasson.

És minden olyan hely, amelyet generációs mágia vagy vérmágia hordái átszőttek, és amely történetesen olyan területen volt, ahol nem volt sok mugli (például a kastély és a környező Wiltshire), érvénytelenné tette az elektromosságot, és emellett mobiltornyok nélkül, még ha működött is a telefon, nem lehetett telefonálni. Természetesen Draco megrendelt egy tornyot, amely mindkét problémát megoldja. Két évig tartott az elkészítése, és amikor végre felállították, Narcissa elvarázsolta, hogy láthatatlan legyen, mert Draco ötlete, hogy „fának nézzen ki”, szívdobogást okozott neki. Később Teddy Lupin a „Szörnyű torony” nevet adta neki, a rengeteg madártetem miatt, amelyek az alapzatán hevertek. Szegény madarak sosem látták, hogy ez lesz a vége.

Állandó kapcsolatuk, párosulva a szoros életkörülményekkel és az egymás iránti őszinte ragaszkodással, minden szempontból a legjobb barátokká tette őket. Theo és Blaise nem értene egyet, de Draco tudta az igazságot.

És ez az igazság megnehezítette, hogy elhallgassa az Angelával szembeni fenntartásait.
– De tudod, mit szoktam mondani… nem érdemel meg téged.

– Tudom, tudom – nevetett Gemma –, de tényleg, ki lenne, aki megfelelő lenne?

Elengedte.
– Nem vagyok benne biztos, hogy bárki is, Gem.

– Oké – méregette a férfit. – Te elmész, én elmegyek… micsoda éjszaka! Készülődnöm kell, de szükséged van valamire tőlem, mielőtt én is megyek?

– Megleszek – indult megint a lépcső felé Draco. – Sok szerencsét ma estére, Gem.



=-=-=-=-=-=-=-=-=-=-=-=-=-=-=-=-=-=-=



– Akarsz menni a Pinchwickey's-be? Most rögtön? – kérdezte Blaise Zabini a pult mögül a Horizont sikátorban lévő régiség- és műtárgyboltjában, az Olde Timesban.

– Kedvem van a fish&chipshez – vonta meg a vállát Draco, miközben végigsimított az ujjával az üveglapon, és lenézett a kék szaténpárnákra helyezett gyűrűkre és brossokra. – Ráadásul Agatha biztosan elboldogul a tömeggel. – Az idős boszorkány, akire utalt, egy könyvet olvasva ült a sarokban. Az üzletben jelenleg senki más nem volt jelen.

– Igen, nos – Blaise megkevert néhány papírt, és a pult mögötti szekrénybe tette őket –, akkor te fizetsz. Amint látod, jelenleg nem igazán vagyok elárasztva galleonokkal. Mintha már nem is halnának meg az emberek.

Draco felnevetett.
– Épp ma reggel voltam egy temetésen, aztán egy másik… – állította meg magát. Mit is mondott? Hogy kitálalt Blaise előtt? Általában nem szokott ilyen baklövéseket elkövetni.

Blaise barna szemei felcsillantak.
– Igen? Valaki, akinek a birtokát megnézhetném?

Elindultak kifelé a boltból és felfelé a sikátoron.
– Nem – Draco azon gondolkodott, hogy hazudjon-e a temetésről, vagy az igazság egy változatát mondja el. – Egy régi családi ismerős, a Shafiq család? Az egyik gyerekük. Körülbelül annyi idős, mint mi… még nem volt birtoka.

– Tragikus. – Blaise ünnepélyes volt, és Draco tudta, hogy ez többnyire őszinte, mégis szakmai csalódottsággal szegélyezve. Blaise a pénzének nagy részét azzal kereste, hogy megvásárolta a hagyatékokat elhunyt varázslóktól, akiknek nem voltak örökösei, és kreatívan marketingelte a megszerzett régi szarokat. Egy rozsdás fazékból lett a IV. Erebard első üstje, amelyben felfedezte a Nyáltakony elixírt, amely a lila pettyes varangy életének meghosszabbítására hatott; vagy valami más szarság.

Blaise különösen tehetséges volt az igazság „változataiban”.

– Elég lazán nézel ki ma – tűnődött Blaise.

Kissé meleg volt, július lévén. Draco elfelejtette a szokásos „csak a fekete az egyetlen szín” hozzáállását, és helyette egy krémszínű tábori inget és egy teveszínű nadrágot vett fel. Azért nem viselt talárt, mert 28 éves volt, és egy Soho-beli városi házban lakott, ahonnan egy kocsmába tartott, nem pedig azért, mert Abraxas nagyapja arra kényszerítette az embereket a minisztériumban, hogy szavazásra bocsássák a mugliellenes törvényeket. Új évezred volt, és a határok elmosódtak. Ha már itt tartunk, a Sötét Jegye az évek során dühösnek tűnő heggé halványult, elvesztette a pigmentjét, de még mindig feltűnő nyomot hagyott sápadt bőrén. Azkabani börtöntetoválásai (hamisak, de valódiak is) foltosak voltak a nyakán.

Ez volt, ami volt.

– Ó, csak várj! – Draco feltett egy teknőspáncélos Clubmaster napszemüveget, miközben az Abszol útra léptek. A háború óta sok minden gazdát cserélt, de néhány megmaradt: A Florean Fortescue (új vezetés alatt), az Ollivander (szintén új vezetés alatt) és a Czikornyai és Patza még mindig állt, de az üzletek és érdekességek mellé néhány étterem és bár is csatlakozott, amelyek egy kicsit vonzóbbak voltak, mint a Foltozott Üst.

Az egyik ilyen volt a Pinchwickey's; egy többszintes kocsma, amely a mugli Londonból kölcsönzött, és a fiatalabb varázslóközönséget szolgálta ki. A téglából épült homlokzatát szinte örökös virágokkal borították: cserepekben árvácskák, körömvirágok és ibolyák, virágzó szőlőtőkék, bokrokban bazsarózsák és cinniák, amelyek mind úgy voltak elvarázsolva, hogy tökéletes virágzásban maradjanak. A Pinchwickey's-ben tisztességes vasárnapi sültet, heti rendszerességgel kocsmai vetélkedőket, karaoke-esteket tartottak, és a hónap utolsó péntekét „ismerős péntek” -nek nevezték el, ahová a vendégeket arra biztatták, hogy hozzák el macskáikat, patkányaikat, varangyaikat… baglyaikat. Draco nyilvánvalóan kivétel nélkül kerülte ezt az estét. De leginkább a pépes borsó volt ott transzcendentális. Legalábbis annyira felülmúlhatatlan, amennyire a zúzott zöldség lehetett.

Draco tartotta az ajtót Blaise-nek, és utat törtek maguknak a tömegben. A belső térben minden felületet fa borított: faasztalok, székek, padok és a bárpult. A falakon faburkolat, a közelmúlt varázslói múltjából származó emléktárgyakkal felragasztva. Több száz bekeretezett Próféta-fejléc és a hozzájuk tartozó fényképek sorakoztak a falakon szerteszét. Draco túl sokban szerepelt ahhoz, hogy büszke lehessen rá, de azért jól nézett ki. Jól elköltött pénz.

Ahogy a bárpultnál leadták a rendelésüket, néhány boszorkány után lejjebb Hermione Granger állt, már nem a gyászruhájában, hanem egy kis fekete ruhában. Lábujjhegyre állt, és lassan egy italokkal megrakott tálcát idézett maga felé. Draco félrenézett, mielőtt elkapta volna a lány tekintetét.

– Blaise! – Egy hang kiáltott hátulról, amitől Draco és Blaise is megfordult (a hang keze Blaise vállára csapott), valamint Granger is.

– Mr. Potter! – Blaise melegen köszöntötte, és egy gyors ölelésre hajolt.

Nos, Draco nem tartotta magát manipulatív embernek, de azért figyelt. Példának okáért: amikor Potter néhány évvel ezelőtt elköltözött a frissen terhes feleségével a Weasley-kunyhóból (sajnálta, de igaz volt) a Grimmauld térre, Draco úgy emlékezett, hogy Blaise Zabini volt az, aki megjelent, és felajánlotta segítségét a Black-ház lomtalanításában és tartalmának nagy részének eladásában. Nem kérte a szokásos díját, valami jóvátételről volt szó… és még azt az istenverte portrét is leszedte a falról, amit az átoktörők szerint nem lehetett megtenni.

Draco vad találgatásba kezdett, és arra gondolt, hogy ha Potter talán meglátja Blaise-t nyilvánosan, meghívja majd az asztalához.

Talán.

– Hogy vagy? Hogy megy az üzlet? – Potter észrevette, hogy Draco Blaise mögött áll, és fel-le nézett rá. – Malfoy.

– Potter – bólintott Draco, italokkal a kezében.

– Az üzlet… nos, nem fogok hazudni neked, haver. Lassú. Nem ez a legjobb évszakom.

– Tudod, egy temetésről jövünk… lehet, hogy lenne néhány… – Potter megfordult, hogy Grangerre nézzen, aki láthatóan undorodott Potter durva említésétől Andrea Piccini jelenlegi halandósági állapotának (vagy annak hiányának) említésétől.

Blaise ott folytatta, ahol Potter abbahagyta.
– Vicces – nézett Dracóra. – Draco is egy temetésen volt ma… ugyanaz volt?

Draco épp azt akarta mondani, hogy nem, ő nem volt Andrea Piccini temetésén, de honnan tudhatta volna, hogy ott voltak? Túl sokáig túl könnyű volt kettős életet élni, és hirtelen, egy délután leforgása alatt kibogozódott.

– Az enyém… kicsi volt. Gondolom, észrevettem volna az arany triót – szólalt meg olyan ízléstelenül, amennyire csak tudott, és egyik kezével Weasley-re mutatott, aki a húgával, Ginnyvel ült a sarokban.

– Képzeld el, hogy észrevetted volna. – Potter csettintett a nyelvével. – És az egyetlen ami kicsi volt benne, az Hermione nem képessége a szarkazmusra… – nevetett, és úgy bukfencezett a vállával, mintha a lány meg akarná ütni.

– Vicces – biccentett az asztal felé a lány. – Mehetünk? – Otthagyta őket a bárpultnál, a tálca italokkal billegett mögötte.

– Bocsánat, rosszkedvű – mondta Potter, és a háta felé intett. – Ettől függetlenül csatlakozzatok hozzánk! Van helyünk, és… nem sok hely maradt.

Körülnézve igaza volt. Kár érte. Ó, milyen szerencsétlen körülmények vezettek idáig, hogy Hermione Grangerrel és másokkal együtt kell ülniük. Hogy is menne tovább…

Blaise Dracóra pillantott, mintha arra várna, hogy Draco visszautasítsa a kérését. Nem is sejtette, hogy várni fog egy darabig.

– Ez nagyon kedves, Potter, hálásak lennénk érte. – Draco figyelmen kívül hagyta Blaise teljesen értetlenkedő tekintetét, és követte őt.

– Meghívtam a gyakornok mardekárosokat is az asztalhoz – mondta Potter hangosan, és mindenkire vetett egy pillantást. – Olyan lesz, mint régen, mint a dupla bájitaltan. Vagy…

– És akkor talán olyan lesz a vége, mint a régi szép időkben, mint amikor Malfoy nagyszájú lett, és Hermione pofon vágta – nézett Weasley szórakozottan. – Nem Malfoyról beszéltünk az előbb?

Granger halálos pillantást vetett rá.

– Úgy tűnik, lehet, hogy te leszel az, akit megpofoznak – vette ki a Weasley-lány a sörét Granger kezéből.

– Merj álmodn i– húzta ki magát Draco, és leült közvetlenül Grangerrel szemben. Weasley nem mosolygott.

– Helló! – szólt Ginny melegen Blaise-hez, aki ugyanígy megismételte, mielőtt Draco felé fordult. A lány bólintott. A varázsló ugyanígy tett.

Granger kiosztotta az italokat, de Draco végig érezte, hogy a boszorkány tekintetét magán. Amikor a férfi felé pillantott, a nő Blaise-re nézett.

Draco kényszerítette magát, hogy nézze, ahogy a Pinchy's Pale Ale habja a pohara belsejébe tapad.

Még a lány szemébe sem tudott nézni, milyen játékot játszott itt?

hozzászólások: 0