Fejezetek
írta: onebedtorulethemall
1. fejezet
1. fejezet
A St Galgani éves gálája a nem kívánt gyermekek és az elesett nők javára
2007. július
Az a nap, amikor a boszorkány megtudta a hírt, nem volt sötét és komor, de ez csak azért történt így, mert az univerzumnak van érzéke az iróniához.
Szép nap volt, egy kiváló hét megkoronázása. Jelentkezett, majd sikeresen interjún vett részt egy új, kevéssé ismert pozícióra a mágiaügyi miniszter személyes stábjában. Hermione Granger, mivel a legtöbbe jelentkezőnél gyorsabban felfogta a dolgokat, tökéletesen megértette, hogy mivel jár a pozíció.
A titulus „mugli kapcsoltokért felelős vezető”. Ez lényegtelen. A pozíciója szerint a „megoldóember”.
Ha az a fajta ember lettél volna, aki szabadidejében részt vesz a helyi városházi gyűléseken, hogy tanúja legyen az adója felhasználásának, valószínűleg hivatalos vizsgálatot kezdeményeztél volna Hermione új pozíciójának jogszerűségét illetően. Ha ezt megtetted volna, akkor egy rövid választ kaptál volna a Minisztérium levélpapírján, amelyben az állt volna, hogy a mugli kapcsolatokért felelős vezető a mágikus törvények kissé szűk hatókörén kívül működik, és ezért senkinek sincs hatásköre a vizsgálat lefolytatására.
Valószínűleg maga a mugli kapcsolatokért felelős vezető írta volna alá, hogy még egy kis sértődöttség is legyen benne.
De joggal vetetted volna fel az aggályaidat.
Gyakorlatilag semmi sem korlátozta, csak a saját képzelete és fejletlen erkölcsi kódexe, Hermione legfőbb célja az volt, hogy minden eszközzel menjen előre, és akadályozza meg a konfliktust a muglikormányzattal. És – mint kiderült – a szükséges eszközök csak egy sor üzlet volt, Hermione és a mugli miniszterelnök pedig csak két nő, akik az egymást átfedő, de különálló nemzetek stabilitásáért játszottak Go Fish-et.
Ha egymás hátát vakargatják – erősködött optimistán Kingsley – a dolgok később nem fognak fejcsóválásig fajulni. Elvégre a mugliknak valódi fegyvereik voltak, amelyek sokkal nagyobb kárt tudtak okozni, mint a botok (vagy a pálcák, bár ezt aligha akarta bárki is beismerni). Így hát Hermione lett a diplomáciai hátba támadás tervezője és mérnöke.
Egyszóval egy megoldóember.
Amivel nem számolt, mert nem kérdezte, és talán mégsem volt olyan rafinált, így a mugli miniszterelnöknő is felfogadott magának egy megoldóembert.
Egy nagyon magas, nagyon szőke, nagyon undorító egyéniséget, aki vigyorogva üdvözölte, ahelyett, hogy normális ember módjára kezet nyújtott volna.
– Te… – fröcsögte a boszorkány, amivel szintén semmiben sem hasonlított egy normális emberhez.
– Te is hiányoztál nekem, Granger. – Draco Malfoy méltóságteljesen, mint egy nagyúr, lehajtotta a fejét. Ezzel sikerült még jobban felbosszantania a lányt.
– Veled fogok dolgozni?
– Én is nagyon várom már a társulásunkat.
– De… mi? Azt hittem, közvetlenül a mugli miniszterrel fogok együtt dolgozni, rosszul gondoltam? – Tehetetlenül nézett Kingsley Shackleboltra, aki csak tegnap adta neki a munkát, és valószínűleg most éppen azon volt, hogy ezt átgondolja.
– Így biztosítjuk az erőfeszítéseink folytonosságát, ha és amikor miniszterasszony távozik a hivatalából. – A miniszter kissé megráncolta a homlokát. – Emellett felmerült, hogy talán jobban érezné magát, ha úgymond a saját csapatából dolgozna valakivel, nem pedig közvetlenül velünk. Még nem is találkoztam a miniszterasszonnyal.
Ettől a magyarázattól Hermione majdnem hisztérikusan kiborult.
– És ennek melyik része az, hogy a saját csapata? – Egy kéz lendült közel Draco arcához. A férfi elsöpörte, mint egy idegesítő rovart.
– Valaki, aki nem a Mágiaügyi Minisztériumból való – tisztázta Kingsley. – Valaki, aki neki dolgozik.
Draco felé fordult.
– Hogyan kaptál munkát a mugli miniszterelnöktől?
Ha a tekintet ölni tudott, akkor a férfié épp most találta fel a negyedik főbenjáró átkot. Valószínűleg az élveboncoláshoz volt köze.
– Kérdezd meg szépen, és talán elmondom.
Visszafogott hangja ehhez képest csak még túlfűtöttebbé tette a lányt. Hermione úgy gondolta, hogy a haja talán felborzolódott a dühtől, a férfi megvető pillantásából ítélve, amivel rá nézett. Körmeit a tenyerébe vájta, hogy megakadályozza magát abban, hogy visszasimítsa.
– Mr. Malfoy… – Nem, sajnálom, nem tudta megtenni. Újra megpróbálta. – Malfoy, elmondanád, hogyan jutottál az új pozíciódhoz?
Az ütnivaló arca valósággal felragyogott a diadaltól, amikor lenézett a lányra.
– Történetet halasszuk máskorra, Granger. Nem kezdhetnénk el? Egy egész listát kell átnéznem veled, és nem érek rá egész nap. Egyébként be kell állítanunk egy rendszeres ritmust, gondolkodom kezdetnek találkozzunk kéthavonta.
Kábultan és zavartan vezette a nőt az új irodájában lévő kanapéhoz, és úgy ült le, mintha az övé lenne, miközben végig beszélt. A nő rövid ideig az emberölésről fantáziált.
Kingsley kimentette magát, becsukta maga mögött az ajtót, miközben Draco Malfoy felvázolta tízpontos tervét, amellyel a muglik biztonságát akarta biztosítani a közelgő hőhullám idején.
A boszorka úgy érezte, mintha agyvérzést kapna.
Tudás hiányában Hermione agya kitalált egy kíméletlen forgatókönyvet, amelyben a mugliminiszter csak azért vette fel a férfit, mert ördögien jóképű volt – a hangsúly az ördögön volt –, pedig ő egy női miniszter volt.
Később Hermione ébren feküdt az ágyban, és ostorozta magát ezekért a határozottan nem feminista értelmezésekért. Mégsem tudta megállni, hogy ne azon tűnődjön, hogy a fenébe lett Draco Malfoy a mugli miniszter mágikus összekötője.
Még a saját fejében is hangosan csengtek a hangsúlyos részek a hitetlenkedéstől.
– A minisztériumod el tudja-e vállalni azt, hogy a nyilvános menedékhelyeken hűsítő bűbájokat alkalmazzon? – kérdezte esküdt ellensége.
A névmástól megfulladt.
– Gyűlöllek – csikorogta.
– Hasonlóképpen, Granger. Válaszolj a kérdésre, kérlek!
– Ez soha nem fog működni. Megöljük egymást. – Elhatározta, hogy a biztonság kedvéért megkéri Harryt, hogy tanítsa meg a Sektumsempra átokra.
– Nagyon szeretem a munkámat, és tökéletesen képes vagyok arra, hogy értelmetlen harag fenntartása mellett is végezzem. Sajnálom, hogy te nem vagy ilyen ügyes a multitaskingban.
Mivel a lány könnyen felbosszantható típus volt, elhatározta, hogy ő jobban tudná gyűlölni a férfit, mint fordítva.
– Rendben. Akkor mindkettővel is foglalkozom. Örökké gyűlölni fogjuk egymást, miközben kiválóan végezzük a munkánkat.
– Remek terv. Most már belevághatnánk? Néhányunkat tényleg érdekel a muglik jóléte.
***
Megpróbálták tartani magukat a tervhez. Tényleg, tényleg megpróbálták.
***
Egy érdekes tény, amivel egyikük sem volt tisztában a kapcsolatuk kezdete előtt, hogy elég sok energiát igényel az, ha valakit öt egymást követő éven át, kéthavonta esedékes találkozók alkalmával gyűlöljön valakit.
Ez duplán igaz volt akkor, amikor egyikük most már tényleg rendes ember volt, a másikuk pedig túlságosan zseniális és vonzó ahhoz, hogy komolyan utálni lehessen.
Így anélkül, hogy bármelyikük is megtette volna a szükséges erőfeszítést, a gyűlölet feneketlen kútja vékony, zavaros réteggé száradt, amely valami egészen mást takart.
Nem az ő hibájuk volt, hogy nem vették észre a változást. Elvégre a látszatot továbbra is ők maguk őrizték, a sokat szidott barátaik és a mindenkori minisztereik előtt. Gyakorlatilag mindenki előtt, akit ismertek (és nagyon sokak előtt, akiket nem ismertek) köztudott volt róluk valamilyen történet egy konferenciateremben történt átkozódásról vagy egy kiabálási versenyről a minisztérium látogatói bejárata előtt.
És még ha rá is jöttek volna, hogy valódi gyűlöletet elhagytál volna 2007. szeptemberében vagy októberében, ettől még nem lettek volna automatikusan barátok, vagy akár egymást toleráló ismerősök.
Emellett Hermione Granger idegesítése vált Draco legfőbb örömforrásává.
A bosszantások eleinte hétköznapiak voltak, és egy évtizedes megszokásból fakadtak. Szándékosan késett, férfiasan elterpeszkedett, valahányszor a boszorka irodájában osztoztak a kanapén. Néhány jól elhelyezett gúnyos megjegyzés. Semmi olyan, ami helyrehozhatatlanul károsíthatta volna a munkakapcsolatukat, és ezzel veszélyeztethette volna az állását.
De aztán a férfi meglepetésére és szórakozására, a nő is idegesítő lett. (Bár, mint azt a mugliminiszternek többször is tisztázta, mindig is provokatívnak találta. Csak most, hogy szándékosan csinálta, távolról is elviselhetővé vált).
Mivel a boszorkány volt kettejük közül a legszervezettebb, általában magára vállalta, hogy összehívja a találkozókat és meghatározza a napirendet. Ez nem volt nagy felelősség, de rengeteg lehetőséget biztosított neki arra, hogy megnehezítse a férfi életét, amiben láthatóan örömét lelte.
Így kezdődött a háború.
A baj az volt, hogy a nő tehetséges, fantáziadús és rosszindulatú volt. A tehetséges, fantáziadús, rosszindulatú boszorkányok úgy keltették fel a figyelmedet, hogy a találkozó időpontját és helyszínét a homlokodra írták hirtelen kialakuló felnőttkori pattanásokban.
Vagy kiiktatták az őrvarázslataidat, és betörtek a lakásodba, hogy a párnádon hagyjanak egy cetlit az adott hónap napirendjével, csak hogy emlékeztessenek rá, megtehetik, és ezzel örökre tönkretegyék a biztonságérzetedet.
Vagy lefizettek egy éneklő mugli táviratost, hogy az utcán, limerick formátumban adja át neked az üzenetet, így kettős kínt kellett elszenvedned: egyrészt, így nyilvános látványosság legyél, másrészt, hogy aztán a muglitól kérj egy ráadást, hogy megfejthesd a tizenegy rímes strófába ügyesen elrejtett fontos részleteket.
A pattanások ellenére a lány gyenge próbálkozásait, hogy irritálja őt, meglehetősen bájosnak találta. Nem rendelkezett az ő ördögi képességével, ami már önmagában is bosszantó volt számára.
A varázsló teljes hat hónapot töltött azzal, hogy kifejlesztett egy észrevehetetlen bűbájt, amellyel manipulálni tudta egy zárt tér nedvességtartalmát, majd titokban kilencvenöt százalékos páratartalomra állított egy légzsebet a lány feje körül. Hét hétig követte őt, mire végre a boszorka rájött, miért lett hirtelen olyan kíméletlenül bozontos a haja.
Egy másik alkalommal a vénséges macskáját bűvölte el, hogy verseket szavaljon, de csak a rosszabbik fajtából. És „ez volt az ördögi rész” ebben az volt, hogy csak boszorkány hallhatta ezt.
– Azon kaptam magam, hogy jambusban gondolkodom. Kérlek, hagyd abba! – könyörgött a férfinak, amikor később találkoztak abban a hónapban. A varázsló ragaszkodott hozzá, hogy a találkozóra a lakásán kerüljön sor, hiszen szemtanúja akart lenni a macska költő működésének. – Elvittem az állatorvoshoz, mielőtt rájöttem, hogy senki más nem hallja. Írt nekem egy beutalót a Szent Mungóba. A megaláztatás mély volt.
Csámpás ingerülten nyávogott a lábai előtt.
Draco szemében könnyek csillogtak, miközben levegőért kapkodott
– Most meg mit mond? Szépségben járkál? Vagy… nem Blake, ugye? Tigris, tigris, égő fényű, talán túlságosan is törekvő lenne szegény teremtésnek.
– Mondta a Holló: Soha többé. – A lány szerencsétlenül lógatta le a fejét.
A varázsló arra készült, hogy megátkozzák, amiért babrált a szeretett háziállatával, de egy hónap Edgar Allen Poe bárkiből kiszívná a harcot.
A leghatékonyabb módszerei közül azonban néhány a legegyszerűbb közül került ki. Körülbelül egy évnyi fokozódó bosszúság után Draco rájött, hogy az egyik tuti módszer Hermione Granger zavarba hozására az, ha egyszerűen flörtöl vele. A lány vagy elvörösödött és feldúlt lett, amit a férfi nagyon élvezett, vagy megpróbálta visszavágni, ami természetesen szintén nyerő volt.
Tökéletesítette a szexuális célzások művészetét. Olyan gyakran érintette meg a haját, amilyen gyakran csak merte. Szörnyen sokat kacsintott rá. A férfi tudta nélkül a boszorkány átváltoztatta Draco alsónadrágját, úgyhogy egyik este hazaérve Hermione megelevenedett arcképét fedezte fel, amint a nadrágja nyílásán keresztül lehangoltan hunyorgott.
Ezután egy maréknyi perui instant sötétségporral érkezett az előre megbeszélt találkozójukra. Az ezt követő koromsötétben kikapta a lány kezéből a pálcáját, és egyenesen szájon csókolta. A nő persze felpofozta, de a fájdalom még finomabbnak tűnt, amiért ezt ilyen alaposan kiérdemelte.
Ami ezután történt, még jobb volt. A nő azzal büntette meg érte, hogy a következő öt hónapban nem viselt mást, mint átlátszó fehér felsőt, amelyekkel még csak meg sem próbálta eltakarni a különféle elbűvölő fehérneműket. Valahányszor a férfi ránézett, ami szinte állandóan megtörtént, a nő olyan apácás hangon csattant fel, hogy valósággal összezsugorodtak a golyói.
– Itt vannak fent a szemeim, Malfoy!
Rémálmai voltak ezektől a szavaktól.
Ötéves közös munkájuk során mindössze egyetlen magányos példa volt arra, hogy valamelyikük túl messzire ment volna, és ez meglepő módon a nő részéről történt. Egy nap, másfél évvel a pozíciójuk betöltése után, Draco sziszegő hangot hallott a bal karjából. Felhúzta az ingujját, hogy megnézze elhibázott fiatalságának sajnálatos bizonyítékát, és megdöbbenve tapasztalta, hogy a tetovált kígyó ajkatlan száján keresztül próbál beszélni hozzá.
– Ssssss hét óra, Ssssaint Jamessss Park.
Elég dühös és nyugtalan volt ahhoz, hogy egyáltalán ne jelenjen meg a találkozón. Ehelyett összeszedte a haverjait, és arra kényszerítette őket, hogy elkísérjék egy rögtönzött estére, ami abszolút senkinek sem volt szórakoztató, mert lerészegedett, és szüntelenül panaszkodott Grangerre mindenkinek, aki meghallgatta.
És azon az éjszakán igazi rémálmai voltak.
Másnap a boszorkány elképzelhető legpimaszabb módon kért bocsánatot: küldött egy hivatalos üzenetet, majd, amikor a férfi nem válaszolt időben, megjelent a háza előtt. Még a látványt sem tudta élvezni, ahogy a nő szorongva tördelte a kezét, ő pedig hallgatta olyan másnaposan, mint amilyen másnapos csak lehetett.
Bár a férfi furcsán mégis elfogadta a bocsánatkérését, a nő két hónapig nem volt hajlandó részt venni a közös programjukban, míg végül sikerült rávennie, hogy véget vessen az egyoldalú enyhülésnek.
Az évek múltak, és még mindig gyűlölték egymást.
Csakhogy a gyűlölet ebben a forgatókönyvben az igazat megvallva inkább erős ellenszenv volt, ami valójában ingerültségből fakadt, ami igazán vonakodó szeretet volt, ami tulajdonképpen olyan valami, amit leginkább (persze soha nem ők maguk) barátságnak neveztek.
***
2012. július
Ezen a bizonyos estén Draco a londoni Towerben a Jewel House körül bolyongott, és várta, hogy a nő megjelenjen.
A boszorka legújabb harci taktikája az volt, hogy egyre nehezebben megközelíthető helyekre időzítette a találkozóikat, majd néhány perccel utána érkezett, miután a férfi befejezte a riasztók hatástalanítását, az őrök összezavarását és általában véve a sok fáradságot.
Ezúttal úgy járt túl az eszén, hogy egyszerűen csak időpontot kéretett a boszorkánytól a mugli miniszterrel, vagy ahogy ő nevezte, az M.M. Segített, ha az embernek magas rangú barátai voltak. (Ez egyébként a Malfoy család mottójának rendkívül szabad fordítása.)
Egy halk pukkanás jelezte a jelenlétét. A férfi megfordult és észrevette, hogy a lány egy komikusan nagy gyémántot csodált, amely egy érett szilvaszínű bársonykorona tetején volt.
– Ezt tényleg vissza kellene vinni Indiába – mondta, és a kioktatás mellé egy adag szigorú pillantást is bevetett. – Tudna a M.M. tenni ez ügyben valamit? Hajlandó lennék elcserélni, mondjuk arra, hogy Anglia két év múlva megnyerje a világbajnokságot.
Akkor nem csodálom.
– Helló, szexi varázslónőm!
A nő olyan figyelmet szentelt neki, mintha egy ismeretlen foltot vizsgálna meg a szegélyen. Végül megelégedett egy félszeg vállrándítással, amit egy istenkáromló „Kopj le, Malfoy!” kísért.
Ez is a rutinjuk része volt. A férfi egy bosszantónak szánt becézéssel köszöntötte, és a lány a válaszában rejlő ingerültségből pontosan tudatta vele, mennyire volt ez sikeres.
Valójában a rutin már korábban kezdődött, amikor a férfi egy szórakozott órát töltött azzal, hogy azon gondolkodott, melyik új köszönés váltaná ki a leghevesebb reakciót. A mai objektíve kudarcot vallott.
Legközelebb jobban kell majd teljesítenie, ha le akarta szorítani a trónról a vitathatatlan győztest: – Hát csak nem az az arc, amely ezernyi merevedést indított el? – Amitől a lány olyan heves köhögési rohamot kapott, hogy a pálcájával kellett a levegőbe varázsolnia a választ, ahelyett, hogy szóban adta volna elő. A szavak csupa nagybetűvel és dőlt betűvel írták. Döntő győzelem.
Ó, nos… Mindig volt egy következő alkalom. A férfi azzal vigasztalta magát, hogy hosszan, lassan végignézett a lány görbületein, végigjárva az összes kedvenc kitérőjét. A nő keresztbe fonta a karját a mellkasán, és rámeredt.
Fehéret viselt, mint mindig. Valamikor a 2008-as áttetsző fehér blúzos epizódok idején ez a szín egyfajta egyenruhává vált számára. Az egész akkor kezdődött, amikor a varázsló a boszorka tudtára adta, hogy márpedig ő tudja, mit művel a nem megfelelő ruhaválasztásával, háromrészes fekete öltönyben kezdett járni minden találkozóra, hogy a lány bujaságának ellentéteként szolgáljon.
Még azután is fehér maradt a ruházata, miután – tragikus módon – visszatért a korábbi átlátszatlan darabokhoz. A férfi szerette elképzelni, ahogy a barátnőivel vásárolgat, és rövid, fehér, finom gyapjúból és selyemből készült szoknyákat között, és közben rá gondol. És így, hallgatólagos bátorításként, megtartotta a fekete öltönyöket. Egészen biztos volt benne, hogy a lány is szerette őket.
Ráadásul jól néztek ki együtt, a lány a rézszínű bőrével és a ropogós fehér öltözékével, a férfi pedig magas, sápadt és jóképű volt a jól szabott öltönyeiben, amelyeket titokzatos sötét napszemüveggel koronázott meg. Sok csodáló pillantást kaptak, amikor együtt látták őket, ami táplálta a férfi jelentős egóját.
– Mi a program ma este, Granger? – A férfi odament hozzá az üvegvitrin mellé. – Tudod, akár el is lophatnám neked.
– Nekem ez nem kell.
– Akkor fel akarod próbálni? Csak egy percre? – A pálcája csábítóan lebegett a zárt vitrin felett.
A lány habozott, majd káromkodott, mert ez azt jelentette, hogy a férfi nyert.
– Csak mert egy fél pillanatra elcsábultam…
– Ez azt jelenti, hogy objektíve rossz ember vagy. Pedig kiválóan állna neked.
– A padlizsán aligha az én színem.
A férfi tekintete végigkövette a szaténnal borított gombok sorát az elefántcsont színű ruha elején, amelyet a lány a találkozójukra választott. Alul a vádlija csupasz ívén és a tíz fehérre lakkozott lábujjon időztek, amelyeket egy maréknyi finom krémszínű pánt bizonytalanul rögzített a magassarkú szandálhoz.
Július kitűnő hónap volt. Februárban Hermione egy térdig érő kabátot kedvelt, amely egy mályvacukorra emlékeztette a varázslót.
– Most az egyszer teljes szívemből egyetértek.
– Nem tudom, hogy láthatsz bármit is azon a hülye napszemüvegen keresztül. Az ég szerelmére, bent vagyunk egy épületeben. Ráadásul éjszaka van.
A sértő kiegészítőt a feje tetejére tolta, és közben egy elegáns tincset elsimított a platinaszőke hajából a homlokára.
– Látom, hogy beszéltél rólam a pedikűrösödnek.
A számjegyek szemérmesen összegömbölyödtek.
– Nem minden rólad szól, Malfoy. Tudatom veled, hogy a bugyim fuksziaszínű.
Hunyorított a kérdéses területre.
– Nem, szerintem nem az. Láthatóak lennének. Azt mondanám, hogy legfeljebb valami halvány pírrózsaszín. Ez pedig még mindig a fehér családba tartozik.
– Ne bámuld a fenekem, te perverz! – Hermione mindig jelen lévő jegyzetfüzete új hasznosságra talált, mint egy adatvédelmi paraván.
Draco visszatette a napszemüvegét az orrnyeregre, hogy inkognitóbban bámulhasson.
– Feltételeztem, hogy ez egy nyílt meghívás. Neked is van egy, hogy megnézd az enyémet.
Rövid, elutasító pillantást vetett az övterületére.
– Biztos vagyok benne, hogy nincs ott semmi, amit érdekesnek találnék.
– Talán most nem, de folytasd csak a bugyid…
– Elkezdhetnénk? – A nő lecsapta a jegyzetfüzetét az üvegvitrinre.
Bármelyik mugli biztonsági részleg is volt felelős a riasztásért a londoni Towerben, a jelek szerint számon tartotta azokat a felpaprikázott nőket, akik a koronaékszereket íróasztalként próbálták használni. A szoba steril fehér fényei vörösre váltottak. A boszorkány ruhája és a varázsló haja skarlátvörösen pislogott egymásra.
– Szép munka, megtaláltad a riasztót! – kiáltotta át a lüktető jajveszékelésen a férfi, amely megpróbált maradandó nyomot hagyni a dobhártyáján. Egy pálcacsapással később az üvegtartó eltűnt, és a korona pimasz szögben megpihent a férfi feje tetején.
A saját pálcáját a mennyezetre irányította, és a riasztó sikolyát felváltotta a füllel alig hallható, kisebb halláskárosodást okozó halk csengés.
– Mit csinálsz?
– Talán most. Hogy nézek ki?
– Arisztokratikusan, de ezt te is tudtad. Attól tartok, nem lennél jó fajta uralkodó.
– Vasököl, mit gondolsz?
– Épp ellenkezőleg. Bacchanália*. Teljes törvénytelenség. Alapvetően az ókori görögök közül való.
– Felvennélek téged, hogy irányítsd a mindennapokat. Tudod, az orgiák szervezése. A különböző folyadékok eltakarítása. A törött borosüvegek eltüntetése. Körülbelül négy percünk van, mielőtt a fegyveres férfiak megérkeznek, ha szeretnél belevágni.
– Ó, persze. – A lány a jegyzetfüzetében lévő első felsorolásra utalt. – Sárkányok.
Draco szeme felcsillant.
– Ó, ez aztán a móka. Már azt hittem, megint kölcsön akarod kérni az egyik könyvelőnket. Gondolom, a tiéd még mindig nem tudja egyensúlyba hozni a minisztérium könyvelését.
Hermione szeme védekezően összeszűkült.
– Ez egy jó ötlet volt! Nem tudhattam, hogy ennyire megsértődnek a lehetőségtől.
– Úgy érted, nem tudtál volna elszámolni vele?
– Ne csinálj szóvicceket, csak kínos helyzetbe hozod magad. Mondtam nekik, hogy nem az ő hibájuk, hogy a Roxfort megdöbbentően kevés matematikaoktatást kínál. A ti könyvelőitek egyszerűen… jobbak.
– Így fogalmaztál? El sem tudom képzelni, miért ment rosszul.
– Szóval a sárkányokról – forszírozta tovább. – Szükségünk van egy bázisra a sárkánytenyésztési programhoz. Valahol, ahol senkinek sem fog hiányozni, ha eltűnik a térképről egy terület úgy egy hónapra. Middlesbrough, talán.
– Megint?
– Sárkánytenyésztés – ismételte meg türelmetlenül. – Sok helyre van szükségük. És nyilvánvalóan elég hangos lesz.
Draco kénytelen volt kellőképpen megfontolni a sárkányok közösülésének aktusát.
– Igen, azt hiszem, az. Nos, nem ígérhetek egy egész várost. Mi lesz a lakókkal? Mindenkit elfeledtettek? Tegyük a kanos sárkányokat valahová egy természetvédelmi területre.
– A természetvédelmi területek a megőrzésre vannak. Megölik az összes védett vadon élő állatot.
– És a middlesbroughi muglikból táplálkozni elfogadható alternatíva?
– Alig él ott valaki. Különben is, mi majd vigyázunk rájuk.
– Elég szar terv, ha engem kérdezel.
– Senki sem kérdezett – emlékeztette a lány szigorúan. – A Mágikus Lények Szabályozásáért és Ellenőrzéséért Felelős Osztály majd kidolgozza a részleteket, amint megvan a helyszín. Megtennéd, hogy megnézed azt a várost, mint lehetőséget? Abból, amit hallottam, a muglik talán megköszönnék, ha örökre eltüntetnénk.
– Rendben – mondta vonakodva a varázsló, visszatéve a koronát az üvegdobozába. – Az én dolgom unalmas. M.M. azt szeretné tudni, hogy tudsz-e valamit kezdeni a forgalommal.
– Forgalommal? Ugye tudja, hogy van tényleges mágiánk, ami valódi, akut problémákat tud megoldani?
– A muglik mind nagyon aggódnak emiatt. Az automobiljaik…
– Autóik. Tudom, hogy ismered ezt a szót.
– …gyakorlatilag egy parkolóban ülnek, vagy valami ilyesmi. – Megvonta a vállát, méghozzá érdektelenül.
– Hogy kaptad a munkádat? – Az öt évvel ezelőtti megválaszolatlan kérdése időnként újra előkerült, általában a férfi a muglivilág iránti érdektelensége és ismerethiánya miatti csodálkozással kísérve. A sértő felirat tehát az volt, hogy mégis hogyan kapta meg azt az állást, amelyre ennyire nyilvánvalóan alkalmatlan?
Soha nem válaszolt a kérdésre, mert akkor nagyképűnek tűnt volna, ha azt mondja: a m muglikat rendkívül könnyű manipulálni, hogy fontos kormányzati pozíciókat adjanak át, és a családi kapcsolataim valószínűleg nem ártottak – még ha ez az igazság is. És különben is, ő már bizonyította, hogy kompetens, ha általában meglehetősen lusta is.
– Arra gondoltam, hogy talán egy fókuszbűbájt tennénk az utakra. És aztán egy extrém mozgásbetegséget kap mindenki, aki a telefonját nézi. Nem tudom, észrevetted-e, de úgy tűnik, mindenkinek van valami sürgős mondanivalója egymásnak vezetés közben. Szörnyen veszélyes.
Hermione visszautasította, hogy a kiváló javaslatai közül bármit is lejegyezzen.
– És szerinted biztonságosabb lesz, ha arra kényszeríted őket, hogy sürgősen álljanak félre hányni? Vagy egyébként elősegíti a forgalom zavartalan áramlását?
– Szerintem elég lenne egyszer-kétszer, hogy mindenki megértse a célzást. Gondolj bele, mennyi mugli életet menthetünk meg a hányinger jól alkalmazott erejével.
A mugli életek megmentése volt az egyetlen érv, amelynek a boszorkány nem tudott ellenállni, így bőkezűen alkalmazta.
Egy hosszú, bosszús sóhajjal később a kis könyvébe firkantott egy jegyzetet.
– Rendben, meglátom, mit tehetünk. Nem tudom, hogy van-e elegendő forrásunk arra, hogy minden úton bűbájt tartsunk fenn. Talán csak a csúcsforgalom idején.
– Mi az a csúcsforgalom?
A nő olyan hosszan nézett rá, mint aki gondolatban tízig számol, hogy ne kiabáljon az engedetlen gyermekével.
– Még valami? – kérdezte, miután befejezte.
– A globális felmelegedés.
– Nem, Malfoy, már mondtam, hogy ezzel nem tudunk mit kezdeni. Tudod, hogy egy egész hónapig kutattam a tehénmetán után, amikor először megkérdezted? Ez egy globális probléma, még ha varázslatosan csökkentenénk is a szén-dioxid-kibocsátást, a többi nemzet…
A férfi nevetett rajta.
– Ez nem nevetséges dolog.
– Valóban, egyetértek. A szarvasmarha puffadás miatt nem tudok aludni éjszaka.
Hermione szkeptikusan keresztbe fonta a karját. Amikor ezt megtette, a dekoltázsának jelentős része köszöntötte Dracót a ruhakivágás v-je felől, amely úgy izzott, mint két lenyugvó nap a lehalkított riasztó vörös villogó fényei alatt. Erősebben a helyére tolta a napszemüvegét, és megengedett magának egy diszkrét pillantást.
Egy emberben mégiscsak sok mindent rejthetett magában. Draco sokfélesége közé tartozott Hermione belső lényének féktelen utálata és a csomagolásának jelentős megbecsülése.
– Te is elég hangos vagy? – kérdezte zavartan.
Gyakran előfordult, miközben Draco elméje mással volt elfoglalva, a szája megragadta az alkalmat, és valami illetlen dolgot mondott a lánynak. Ez általában azt eredményezte, hogy kapkodva próbálta azt visszamenőleg sértéssé változtatni.
– Hogy én mi vagyok?
A dekoltázs eltűnt a krémszínű selyem mögött, ahogy a lány karjai meglepetten lesüllyedtek. A férfi kicsit előrehajolt, hogy búcsút mondjon, mielőtt távozott volna.
– Mint a kanos sárkányok – tisztázta. – Kivéve, hogy gondolom, te nagyon gyakorlatilas látod az egészet. Nem csak ott. Egy-egynéhány centiméterrel balra, ha kérhetem.
– Milyen gyakran tévedsz több mint egy centimétert? – A nő széttartotta a mutatóujját és a hüvelykujját a megadott távolságban, és furcsán nézett rá. – Tudnál nekem küldeni egy listát a nevekről és címekről? Szeretnék részvétet nyilvánítani a partnereidnek.
Draco elkomorult.
– Hol vannak a fegyveres férfiak, amikor szükség van rájuk?
A torony egy másik részében egy ajtónak csapódó bakancsos láb jelezte az érkezésüket.
– Biztosan van kulcsuk. Az erőszak megszállottjai ezek a muglik. Találkozunk jövő héten, vagy bármikor.
Épp felemelte a lábát, hogy egy ügyes pördülést hajtson végre a dehoppanáláshoz, amikor a lány azt mondta:
– Igazából elég hangos vagyok.
A lábfej újra összekapcsolódott a talajjal.
– Micsoda vagy?
– Azt mondták, hogy mindenféle izgalmas hangokat adok ki – magyarázta. – Bemutathatom…
Annak ellenére, hogy a férfi mindkét lába síkfelületen állt, majdnem megbotlott.
– …de úgy tűnik, nem vagy képes rávenni, hogy megmutassam őket.
Miután megnyerte a találkozót, a nő egy takaros pukkanással eltűnt. Dracónak sok gondolkodnivalója maradt, amit a hét hátralévő részében fejben ismételgethetett.
***
Harminckét éves korában, gondolta a boszorkány, talán kiérdemelt volna egy kis nyugalmat.
Nem egyedül vészelte-e át élete negyedét (vagy, ha mugli mércével számolva, bő harmadát)? Nem élt-e eddig a pontig tökéletesen boldog, férj nélküli életet? A boldogság nem sok nehézséget jelentett ebben a mondatban, igaz, de a tény az maradt, hogy egyedülálló volt, és túlélte, az anyja legnagyobb bánatára.
De a béke helyett csak a várakozás mérhetetlen súlyát kapta. És néha a nyomás már túl nagy lett ahhoz, hogy elviselje.
Néha reggelente nem tudott mást tenni, mint a hátán feküdni, miközben kudarcainak hideg kősúlya úgy tornyosult fölötte, mint az a háromszáz évvel ezelőtti salemi boszorkány, akit halálra ítéltek a létezés bűnéért. A salemi boszorkány bátor volt, a végsőkig követelte a nagyobb súlyt.
Pansy Parkinson kevesebbet kért, de úgy tűnt, senki sem hallgatta meg.
Egy követ adtak hozzá minden olyan barátért, aki elérte az egyetlen olyan eredményt, ami úgy tűnt, hogy mindenkit érdekel: házasság és gyerekek (természetesen ebben a sorrendben).
Egy másikat minden egyes alkalommal, amikor emlékeztették, hogy ő tisztavérű (bár semmi sem vette el annyira a jelvény fényét, mint egy egész háborút elveszíteni miatta), és ami még rosszabb, tisztavérű nő, és ezért elvárták tőle, hogy hasonló genetikai struktúrát hozzon létre egy csecsemő formájában. Ezúttal fiút, ha lehetséges.
És további tízet minden egyes jószándékú megjegyzésért, miszerint csak még nem találkozott a megfelelő férfival.
Ha megkérdezték volna tőle, miért nem állapodott meg a megfelelő férfival (ez általában azt jelentette, hogy tisztavérű és nem túl közeli rokon), és miért nem hozott létre elfogadható mennyiségű hímnemű utódot, a válasza attól függően változott volna, hogy mennyi levegőt tudott volna beszívni a tüdejébe száz gránitlap nyomása alatt.
– Nem tudom – mondta volna, ha lett volna hozzá levegője. – Egyszerűen nem történt meg velem, és kezdem azt hinni, hogy soha nem is fog.
Máskülönben:
– Ez kurvára nem tartozik rád.
Egyébiránt:
– Petrificus totalus.
Ő csak békét akart, de a béke kevés volt a St Galgani évnyitó gáláján a nem kívánt gyermekek és elesett nők javára.
Kezdjük azzal, hogy a rendezvény neve erősen frissítésre szorult.
Kilépve a hop-por kandallóból, diszkréten a mosdó felé vette az irányt, ahol a tükörben gyorsan felmérte a külsejét. Legalább a javak, ahogy azt az anyja nyersen megfogalmazta, mind megvoltak.
Sima, fekete haj, amely egy olyan bobban végződött, amely inkább elegáns volt, mint szigorú, pipa.
Finom, lágy vonások, amelyeken szerencsére nem látszott a nemzedékek óta tartó véletlenszerű beltenyészet, amire mindenki igyekezett nem túlságosan gondolni, pipa.
Férjszerzéshez illő ruha, amely mozgása közben a lába körül összegabalyodott, pipa.
Alkalmi szexre vágyó cipő, amit nem engedhetett az anyjának, hogy meglásson, pipa.
Elégedetten hagyta el a mosdót, ahelyett, hogy végrehajtotta volna a tartaléktervét, miszerint az este hátralévő részében egy fülkében rejtőzködik, és elindult kifelé.
Valójában inkább a fülke felé kellett volna mennie.
Narcissa Malfoy majdnem ütközésszerűen lépett be, mindkét nőt megriadva állt a jól begyakorolt udvariaskodással.
– Nahát, Pansy! Örülök, hogy látlak, drágám.
Pansy lopva a fülkeajtóra pillantott, és egy pillanatra bűntudatot érzett. Narcissa aligha volt a legrosszabb anya – a sajátja sokkal rémisztőbb volt –, de már rég megtanulta, hogy kerüljön minden olyan nőt, akinek még mindig vannak agglegény fiai.
– Ó, üdv, Mrs. Malfoy. Örülök, hogy látom. Nem tudtam, hogy itt lesz.
– Draco sajnos nem tudott eljönni – válaszolta Narcissa, mintha csak kérdezte volna. – Nagyon elfoglalt a munkájával.
Mindketten tudták, hogy ez nem igaz. Nos, lehet, hogy így volt, de Draco akkor sem lett volna hajlandó részt venni ezen a gálán, ha a bolygó minden más tevékenysége végleg elmaradna.
– Ez nagyon kár. – Pansy igyekezett udvariasan kifejezni rendkívüli érdektelenségét Narcissa fiának holléte iránt. Borzasztó sok mellékszál történt, ami megterhelte az arcizmait.
– Ugye beugrasz valamikor a kúriába ebédelni? Tudom, hogy szívesen látna téged. Mióta nem találkoztatok? – Narcissa eltökélten figyelmen kívül hagyta Pansy minden gondosan kidolgozott szemöldökmozgását.
Mióta nem alszanak már együtt? Vagy mióta nem folytattak valódi beszélgetést? Öt és hét éve, ebben a sorrendben.
Mondhatta volna azt is: – Azért szakítottam a fiaddal, mert ő nem tud túllépni azon, hogy Hermione Grangerrel foglalkozzon.
Vagy azt is mondhatta volna: – A fiad soha nem fog elvenni senki olyat, akit nem Hermione Grangernek hívnak.
Ehelyett inkább azt választotta:
– Elég régen.
Pansynek tulajdonképpen nem is volt szüksége a beszélgetés további részére ahhoz, hogy tudja, hogyan fog alakulni. Meg akarta kérni Narcisszát ugorjon már végére, és ne kelljen fáradniuk azzal, hogy hangosan kimondják a többit.
Óhatatlanul is így ment volna:
Narcissa: Ez nagyon rossz. Egyébként, hogy van az édesanyád?
Pansy: Nagyon jól, köszönöm. Ma este itt lesz.
Narcissa: Ó, milyen kedves. Majd később megkeresem, hogy köszönjek neki.
Pansy: Nagyon fog örülni, hogy látja. Most már be kell mennem, jó volt beszélgetni.
Narcissa: Természetesen, Pansy kedves, és küldj egy baglyot az ebédről. Gondoskodom róla, hogy Draco ráérjen…
És így tovább.
Olyan volt, mintha egy iskolai színdarabban olvasnának szöveget, amiben nem volt olyan hasonlat, amivel Pansy tudott volna rokonszenvezni, és a Roxfort nem rendelkezett dráma kurzussal. Mindegy, tudta a szerepét.
Ám mielőtt belekezdhetett volna a jelenetbe, valami szokatlan dolog történt.
Tulajdonképpen attól függ, kit kérdezel, mi történt ezután. És három különböző embert kellett volna megkérdeznie ahhoz, hogy teljes képet kapjon.
Pansy számára csak egy kicsit volt szokatlan. Igazából aligha volt említésre méltó. Az egyik pillanatban Narcissa Malfoy éppen a forgatókönyv azon részéhez érkezett, hogy „Ó, milyen kedves. Majd később megkeresem, hogy köszönjek neki”.
Aztán pislogott egyet, és Narcissa furcsán bámult rá. Hoppá, gondolta Pansy. Most rajta volt a sor, hogy megszólaljon. „Örülni fog, hogy találkozhatnak” – folytatta volna. Narcissa csak még inkább zavartan nézett, és nem válaszolt.
Csend borult a szobára.
Pansy – a kora gyermekkori drámaórák hiánya ellenére – végre teljes mértékben átélte, milyen érzés egy színpadon állni egy tömeg előtt, miután teljesen elfelejtette, hogy mit kellene mondania legközelebb. Kínosan elnézést kért, és zavartan sietve távozott, vigyázva, hogy a férjfogó ruha ne akadjon bele az alkalmi szexre csábító cipőbe.
Nem élvezte az este hátralévő részét, de amúgy sem számított rá, úgyhogy nem volt nagy veszteség.
***
A második nézőpont, amit figyelembe kellett venni, az egyetlen másik személyé volt, aki akkoriban a helyiségben tartózkodott.
Narcissa az előtte lévő kedves, udvarias, hajadon nőt nézte, és azt kívánta, bárcsak a fia ne töltené az összes idejét azzal, hogy Merlin tudja mit csinál, és Merlin tudja kivel (civakodással, illetve Hermionéval), és komolyan foglalkozna a jövőjével. Pansy valami kedves és barátságos dolgot mondott, a tekintete kicsit olyan volt, mint egy csapdába esett rókáé.
Ez Narcissának tökéletesen megfelelt. Ha neki és Pansy anyjának sikerülne a makacs utódaikat házassági csapdába ejteniük, nos, az legalább adna valami közöset nekik. Kiváló házasságok kevesebbre is épültek már.
De aztán a fiatalabb nő arckifejezése megváltozott, mégpedig úgy, hogy teljesen lecsúszott az arcáról. Nem maradt más, csak az alvajáró üres tekintete. Ahelyett, hogy a szokásos, elvárt szavakat mondta volna arról az értelmetlen témáról, amiről éppen beszéltek, Pansy kinyitotta a száját, és valami nagyon furcsát mondott, méghozzá valami nagyon furcsát.
– MINDENSZENTEK ELŐESTÉJÉN, TIZENEGY ÉVVEL EZELŐTT EGY SZÜLŐ NÉLKÜLI, NEM MUGLI GYERMEK SZÜLETETT, AKI A VILÁG VÉGÉNEK HATALMÁVAL RENDELKEZIK.
A TIZENKETTEDIK SZÜLETÉSNAPJA ESTÉJÉN DÉMONOKAT HOZ LÉTRE, HOGY A FÖLDÖN JÁRJANAK, ÉS AZ ÉLŐK A HALÁLBA MENJENEK. KIKÉPZETLENÜL ÉS SEGÍTSÉG NÉLKÜL A SÖTÉTSÉG FELÉ FORDUL.
A FÉNY FELÉ KELL ŐT VEZETNI.
Narcissa még mindig próbálta felfogni, hogy egy ilyen mély, egykedvű hang hogyan jöhetett ki az előtte álló, vékony nő szájából, amikor vége lett, és Pansy visszapislogott Pansy-szerűségébe.
És talán a következő volt a legfurcsább az egészben, mert a zavarba ejtő kijelentését rögtön követte:
– Örülni fog, hogy láthatja
Narcissa bámulta. Mi az? Egy gyermek, akinek hatalma van a világ végét okozni, örömmel látná őt? Ez már-már fenyegetésnek hangzott, ha már azt hitte, hogy Pansy képes ilyesmire.
De mielőtt összeszedhette volna a gondolatit, hogy a „mi a fene volt ez” kifejezést egy jól nevelt eufemizmusra fordítsa, Pansy csapdába esett zsákmány kifejezése visszacsúszott a helyére, és kisietett, Narcissa világa pedig jóval kevésbé állt a feje tetejére, mint néhány perccel ezelőtt.
***
Az egyes és kettes számú perspektívával az volt a baj, hogy mindegyikből hiányzott a kontextus.
Pansy nem tudta értelmezni azt a furcsa pillantást, amit Narcissa vetett rá aznap este a mosdóban. Ha sikerült volna, talán egyenesen a Szent Mungóba ment volna, vagy ha tisztábban gondolkodott volna, elküldött volna egy baglyot a régi jóslástan professzorának. De hiányzott egy kritikus fontosságú információ, amit Narcissa túlságosan megdöbbent és udvarias volt ahhoz, hogy átadjon neki.
Narcissának eközben hiányzott a kontextus a Parkinson-családdal kapcsolatban.
A Parkinsonok, bár Pansy maga is nélkülözte ezt a kontextust, mert soha senki nem beszélt róla, csak majdnem tisztavérűek voltak. Lehetett volna úgy is írni, hogy tisztavérű* (csillaggal), vagy hangosan kimondva, erősen utalva a légies idézőjelekre.
Ez egy Veronica nevű ük-ük-ük-ük-nagymamának volt köszönhető, aki a maga idejében kiváló kedvezményezettje lett volna a St Galgani évnyitó gálának a nem kívánt gyermekek és elesett nők javára.
Hosszú történet röviden: ez a Parkinson őse kompromittáló helyzetbe került egy félvér közemberrel. Szegény Veronica szülei számára egyik fél sem volt elfogadható. A mugli fele nem, nyilvánvaló okokból, és a varázsló fele sem. Ez annak köszönhető, hogy anyai ágon hosszú sorban a leszármazottakból a látnokok kerültek ki, és tényleg nem volt semmi kifogásolhatóbb, mint egy jósnő, annak idején. Ebbe furcsa módon a muglik is beletartoztak.
Mindenesetre, bár Veronicát bukott nőként tartották számon, a kapcsolatából született gyermek valójában nem volt annyira nemkívánatos. Elvégre egy Parkinson volt. Egy elhamarkodott házasság valószínűleg egy nem eléggé távoli unokatestvérrel később, és az egészet olyan alaposan eltussolták, hogy soha senki nem jött rá, legalábbis senki, aki még élt volna, hogy pletykáljon róla.
És különben is, annak a bizonyos házasságnak a leszármazottai között nem voltak jövendőmondók. Semmiféle látnokok nem nőttek ki a gondosan megmetszett családfán, mint egy nemkívánatos kinövés.
Persze egészen a gáláig.
Ha magyarázatot keresel arra, hogy Pansy Parkinson miért egy mosdóban, Narcissa Malfoy szeme láttára mondta el első jóslatát – az elsőt a tisztavérű* családjában –, akkor az univerzummal és annak irritáló iróniára való hajlamával kell vitába szállnod.
Valószínűleg ezért is jött a harmadik számú perspektíva egy olyan személytől, akinek, ha lehet, még kevesebb köze volt az egészhez, mint Pansynek vagy Narcissának.
***
A huszonhárom éves, junior hallhatatlan Benjamin Davies Prestonnak volt valamije, ami a többieknek nem: mély és tartós szereleme Hermione Granger iránt.
Tragikus módon ez nem volt kölcsönös.
Mégis, legalább volt szerencséje sokat gondolni rá. Rá gondolt, amikor olyan minisztériumi emeleteket látogatott, amelyek nem a sajátjai voltak, remélve, hogy összefut vele a liftben. Rá gondolt, amikor a neve szóbakerült a pihenőszobákban, általában azért, mert senki sem értette pontosan, mi a munkája, bár borzasztó fontosnak tűnt, és biztosan köze van Draco Malfoyhoz, mert mindig látták őket egymással vitatkozni. Elgondolkodott rajta és Draco Malfoyon, és izgatottan összezavarodott.
És miközben a lányon gondolkodott, aznap este a műszakos feladatát is elvégezte.
Feladatai közé tartozott: ellenőrizni, hogy a régebbi próféciákról nem eshetett le egy címke sem (a ragasztó bűbájok hajlamosak voltak egy évtized után meghibásodni), a próféciafelvételi kérelmek kezelése, a Látók közösségének tájékoztatása, a sorban varázsütésre megjelenő új próféciák katalogizálása és címkézése, könnyű portörlés szükség szerint.
Az új próféciákat mindig a végére tartogatta.
Ez volt a legjobb része a munkának: elsőként megtudni, gyakran még maguk a látók előtt (mivel ők kényelmetlen módon nem tudták, hogy egyáltalán elmondták a próféciát, hacsak valaki el nem mondta nekik), hogy mit hoz a jövő. A legtöbb jövőkép meglehetősen unalmas volt, ez igaz, de attól még a jövőről szóló látomások voltak. Ez vitathatatlanul király volt.
Benjamin éppen befejezte az egyiknek a felcímkézését és polcra helyezését, amely egy antarktiszi jéghegyről szólt (mostanában sok szó esett az óceánok felmelegedéséről, ami nyugtalanító volt), amikor az ismerős fényszikra jelezte, hogy valahol az országban egy látó éppen most kapott egy új látomást.
Odament, hogy megnézze a másolatot, amelyet varázslatos módon átírt egy naplóba.
Újra elolvasta.
A világvégéről szóló baljóslatú próféciák nem voltak olyan gyakoriak, mint ahogyan azt az ember gondolná. Ez azért volt így, mert a jóslatok általában valóra váltak (valójában nem tudott olyanról, amelyik ne vált volna valóra), és a világnak észszerűen csak egyszer lehetett véget vetni. Mielőtt ez a bizonyos jóslat megjelent volna, azt gondolta volna, hogy a tengerszint emelkedéséhez lesz köze.
Mégis volt valami borzasztóan ismerős egy szülő nélküli gyermekben, akinek természetes hajlama van a Sötétségre, és hatalma van arra, hogy mindennek véget vessen.
Talán, ha nem gondolt volna folyton Hermione Grangerre, nem jött volna rá az összefüggésre. Elvégre fiatal volt, amikor minden történt; még a Roxfortba sem járt. Az emlékei arról az időszakról sötétek, zavarosak és ijesztőek voltak. (Ha megkérdezte volna Hermionét, amit nem tett meg, mert túlságosan félt, hogy egyáltalán beszéljen a jelenlétében, ő is ugyanezt mondta volna a saját emlékeiről.)
Akárhogy is, azonnal biztos volt benne, hogy abban a pillanatban egy miniatűr női Voldemort terrorizálta az angol vidéket.
Valószínűleg el kellene küldenie egy emlékeztetőt Harry Potternek, hiszen ő volt a minisztérium rezidens Voldemort-verője, és ami ugyanilyen fontos, a minisztérium vezető aurora. Tényleg, először az egyik szolgálatban lévő rangidős hallhalatlant kellene értesíteni. Parancsnoki lánc meg minden.
De az univerzum még soha nem nyújtott neki tökéletesebb alkalmat arra, hogy beszéljen Hermione Grangerrel.
* Bacchanália: tivornyázás, dorbézolás
A St Galgani éves gálája a nem kívánt gyermekek és az elesett nők javára
2007. július
Az a nap, amikor a boszorkány megtudta a hírt, nem volt sötét és komor, de ez csak azért történt így, mert az univerzumnak van érzéke az iróniához.
Szép nap volt, egy kiváló hét megkoronázása. Jelentkezett, majd sikeresen interjún vett részt egy új, kevéssé ismert pozícióra a mágiaügyi miniszter személyes stábjában. Hermione Granger, mivel a legtöbbe jelentkezőnél gyorsabban felfogta a dolgokat, tökéletesen megértette, hogy mivel jár a pozíció.
A titulus „mugli kapcsoltokért felelős vezető”. Ez lényegtelen. A pozíciója szerint a „megoldóember”.
Ha az a fajta ember lettél volna, aki szabadidejében részt vesz a helyi városházi gyűléseken, hogy tanúja legyen az adója felhasználásának, valószínűleg hivatalos vizsgálatot kezdeményeztél volna Hermione új pozíciójának jogszerűségét illetően. Ha ezt megtetted volna, akkor egy rövid választ kaptál volna a Minisztérium levélpapírján, amelyben az állt volna, hogy a mugli kapcsolatokért felelős vezető a mágikus törvények kissé szűk hatókörén kívül működik, és ezért senkinek sincs hatásköre a vizsgálat lefolytatására.
Valószínűleg maga a mugli kapcsolatokért felelős vezető írta volna alá, hogy még egy kis sértődöttség is legyen benne.
De joggal vetetted volna fel az aggályaidat.
Gyakorlatilag semmi sem korlátozta, csak a saját képzelete és fejletlen erkölcsi kódexe, Hermione legfőbb célja az volt, hogy minden eszközzel menjen előre, és akadályozza meg a konfliktust a muglikormányzattal. És – mint kiderült – a szükséges eszközök csak egy sor üzlet volt, Hermione és a mugli miniszterelnök pedig csak két nő, akik az egymást átfedő, de különálló nemzetek stabilitásáért játszottak Go Fish-et.
Ha egymás hátát vakargatják – erősködött optimistán Kingsley – a dolgok később nem fognak fejcsóválásig fajulni. Elvégre a mugliknak valódi fegyvereik voltak, amelyek sokkal nagyobb kárt tudtak okozni, mint a botok (vagy a pálcák, bár ezt aligha akarta bárki is beismerni). Így hát Hermione lett a diplomáciai hátba támadás tervezője és mérnöke.
Egyszóval egy megoldóember.
Amivel nem számolt, mert nem kérdezte, és talán mégsem volt olyan rafinált, így a mugli miniszterelnöknő is felfogadott magának egy megoldóembert.
Egy nagyon magas, nagyon szőke, nagyon undorító egyéniséget, aki vigyorogva üdvözölte, ahelyett, hogy normális ember módjára kezet nyújtott volna.
– Te… – fröcsögte a boszorkány, amivel szintén semmiben sem hasonlított egy normális emberhez.
– Te is hiányoztál nekem, Granger. – Draco Malfoy méltóságteljesen, mint egy nagyúr, lehajtotta a fejét. Ezzel sikerült még jobban felbosszantania a lányt.
– Veled fogok dolgozni?
– Én is nagyon várom már a társulásunkat.
– De… mi? Azt hittem, közvetlenül a mugli miniszterrel fogok együtt dolgozni, rosszul gondoltam? – Tehetetlenül nézett Kingsley Shackleboltra, aki csak tegnap adta neki a munkát, és valószínűleg most éppen azon volt, hogy ezt átgondolja.
– Így biztosítjuk az erőfeszítéseink folytonosságát, ha és amikor miniszterasszony távozik a hivatalából. – A miniszter kissé megráncolta a homlokát. – Emellett felmerült, hogy talán jobban érezné magát, ha úgymond a saját csapatából dolgozna valakivel, nem pedig közvetlenül velünk. Még nem is találkoztam a miniszterasszonnyal.
Ettől a magyarázattól Hermione majdnem hisztérikusan kiborult.
– És ennek melyik része az, hogy a saját csapata? – Egy kéz lendült közel Draco arcához. A férfi elsöpörte, mint egy idegesítő rovart.
– Valaki, aki nem a Mágiaügyi Minisztériumból való – tisztázta Kingsley. – Valaki, aki neki dolgozik.
Draco felé fordult.
– Hogyan kaptál munkát a mugli miniszterelnöktől?
Ha a tekintet ölni tudott, akkor a férfié épp most találta fel a negyedik főbenjáró átkot. Valószínűleg az élveboncoláshoz volt köze.
– Kérdezd meg szépen, és talán elmondom.
Visszafogott hangja ehhez képest csak még túlfűtöttebbé tette a lányt. Hermione úgy gondolta, hogy a haja talán felborzolódott a dühtől, a férfi megvető pillantásából ítélve, amivel rá nézett. Körmeit a tenyerébe vájta, hogy megakadályozza magát abban, hogy visszasimítsa.
– Mr. Malfoy… – Nem, sajnálom, nem tudta megtenni. Újra megpróbálta. – Malfoy, elmondanád, hogyan jutottál az új pozíciódhoz?
Az ütnivaló arca valósággal felragyogott a diadaltól, amikor lenézett a lányra.
– Történetet halasszuk máskorra, Granger. Nem kezdhetnénk el? Egy egész listát kell átnéznem veled, és nem érek rá egész nap. Egyébként be kell állítanunk egy rendszeres ritmust, gondolkodom kezdetnek találkozzunk kéthavonta.
Kábultan és zavartan vezette a nőt az új irodájában lévő kanapéhoz, és úgy ült le, mintha az övé lenne, miközben végig beszélt. A nő rövid ideig az emberölésről fantáziált.
Kingsley kimentette magát, becsukta maga mögött az ajtót, miközben Draco Malfoy felvázolta tízpontos tervét, amellyel a muglik biztonságát akarta biztosítani a közelgő hőhullám idején.
A boszorka úgy érezte, mintha agyvérzést kapna.
Tudás hiányában Hermione agya kitalált egy kíméletlen forgatókönyvet, amelyben a mugliminiszter csak azért vette fel a férfit, mert ördögien jóképű volt – a hangsúly az ördögön volt –, pedig ő egy női miniszter volt.
Később Hermione ébren feküdt az ágyban, és ostorozta magát ezekért a határozottan nem feminista értelmezésekért. Mégsem tudta megállni, hogy ne azon tűnődjön, hogy a fenébe lett Draco Malfoy a mugli miniszter mágikus összekötője.
Még a saját fejében is hangosan csengtek a hangsúlyos részek a hitetlenkedéstől.
– A minisztériumod el tudja-e vállalni azt, hogy a nyilvános menedékhelyeken hűsítő bűbájokat alkalmazzon? – kérdezte esküdt ellensége.
A névmástól megfulladt.
– Gyűlöllek – csikorogta.
– Hasonlóképpen, Granger. Válaszolj a kérdésre, kérlek!
– Ez soha nem fog működni. Megöljük egymást. – Elhatározta, hogy a biztonság kedvéért megkéri Harryt, hogy tanítsa meg a Sektumsempra átokra.
– Nagyon szeretem a munkámat, és tökéletesen képes vagyok arra, hogy értelmetlen harag fenntartása mellett is végezzem. Sajnálom, hogy te nem vagy ilyen ügyes a multitaskingban.
Mivel a lány könnyen felbosszantható típus volt, elhatározta, hogy ő jobban tudná gyűlölni a férfit, mint fordítva.
– Rendben. Akkor mindkettővel is foglalkozom. Örökké gyűlölni fogjuk egymást, miközben kiválóan végezzük a munkánkat.
– Remek terv. Most már belevághatnánk? Néhányunkat tényleg érdekel a muglik jóléte.
***
Megpróbálták tartani magukat a tervhez. Tényleg, tényleg megpróbálták.
***
Egy érdekes tény, amivel egyikük sem volt tisztában a kapcsolatuk kezdete előtt, hogy elég sok energiát igényel az, ha valakit öt egymást követő éven át, kéthavonta esedékes találkozók alkalmával gyűlöljön valakit.
Ez duplán igaz volt akkor, amikor egyikük most már tényleg rendes ember volt, a másikuk pedig túlságosan zseniális és vonzó ahhoz, hogy komolyan utálni lehessen.
Így anélkül, hogy bármelyikük is megtette volna a szükséges erőfeszítést, a gyűlölet feneketlen kútja vékony, zavaros réteggé száradt, amely valami egészen mást takart.
Nem az ő hibájuk volt, hogy nem vették észre a változást. Elvégre a látszatot továbbra is ők maguk őrizték, a sokat szidott barátaik és a mindenkori minisztereik előtt. Gyakorlatilag mindenki előtt, akit ismertek (és nagyon sokak előtt, akiket nem ismertek) köztudott volt róluk valamilyen történet egy konferenciateremben történt átkozódásról vagy egy kiabálási versenyről a minisztérium látogatói bejárata előtt.
És még ha rá is jöttek volna, hogy valódi gyűlöletet elhagytál volna 2007. szeptemberében vagy októberében, ettől még nem lettek volna automatikusan barátok, vagy akár egymást toleráló ismerősök.
Emellett Hermione Granger idegesítése vált Draco legfőbb örömforrásává.
A bosszantások eleinte hétköznapiak voltak, és egy évtizedes megszokásból fakadtak. Szándékosan késett, férfiasan elterpeszkedett, valahányszor a boszorka irodájában osztoztak a kanapén. Néhány jól elhelyezett gúnyos megjegyzés. Semmi olyan, ami helyrehozhatatlanul károsíthatta volna a munkakapcsolatukat, és ezzel veszélyeztethette volna az állását.
De aztán a férfi meglepetésére és szórakozására, a nő is idegesítő lett. (Bár, mint azt a mugliminiszternek többször is tisztázta, mindig is provokatívnak találta. Csak most, hogy szándékosan csinálta, távolról is elviselhetővé vált).
Mivel a boszorkány volt kettejük közül a legszervezettebb, általában magára vállalta, hogy összehívja a találkozókat és meghatározza a napirendet. Ez nem volt nagy felelősség, de rengeteg lehetőséget biztosított neki arra, hogy megnehezítse a férfi életét, amiben láthatóan örömét lelte.
Így kezdődött a háború.
A baj az volt, hogy a nő tehetséges, fantáziadús és rosszindulatú volt. A tehetséges, fantáziadús, rosszindulatú boszorkányok úgy keltették fel a figyelmedet, hogy a találkozó időpontját és helyszínét a homlokodra írták hirtelen kialakuló felnőttkori pattanásokban.
Vagy kiiktatták az őrvarázslataidat, és betörtek a lakásodba, hogy a párnádon hagyjanak egy cetlit az adott hónap napirendjével, csak hogy emlékeztessenek rá, megtehetik, és ezzel örökre tönkretegyék a biztonságérzetedet.
Vagy lefizettek egy éneklő mugli táviratost, hogy az utcán, limerick formátumban adja át neked az üzenetet, így kettős kínt kellett elszenvedned: egyrészt, így nyilvános látványosság legyél, másrészt, hogy aztán a muglitól kérj egy ráadást, hogy megfejthesd a tizenegy rímes strófába ügyesen elrejtett fontos részleteket.
A pattanások ellenére a lány gyenge próbálkozásait, hogy irritálja őt, meglehetősen bájosnak találta. Nem rendelkezett az ő ördögi képességével, ami már önmagában is bosszantó volt számára.
A varázsló teljes hat hónapot töltött azzal, hogy kifejlesztett egy észrevehetetlen bűbájt, amellyel manipulálni tudta egy zárt tér nedvességtartalmát, majd titokban kilencvenöt százalékos páratartalomra állított egy légzsebet a lány feje körül. Hét hétig követte őt, mire végre a boszorka rájött, miért lett hirtelen olyan kíméletlenül bozontos a haja.
Egy másik alkalommal a vénséges macskáját bűvölte el, hogy verseket szavaljon, de csak a rosszabbik fajtából. És „ez volt az ördögi rész” ebben az volt, hogy csak boszorkány hallhatta ezt.
– Azon kaptam magam, hogy jambusban gondolkodom. Kérlek, hagyd abba! – könyörgött a férfinak, amikor később találkoztak abban a hónapban. A varázsló ragaszkodott hozzá, hogy a találkozóra a lakásán kerüljön sor, hiszen szemtanúja akart lenni a macska költő működésének. – Elvittem az állatorvoshoz, mielőtt rájöttem, hogy senki más nem hallja. Írt nekem egy beutalót a Szent Mungóba. A megaláztatás mély volt.
Csámpás ingerülten nyávogott a lábai előtt.
Draco szemében könnyek csillogtak, miközben levegőért kapkodott
– Most meg mit mond? Szépségben járkál? Vagy… nem Blake, ugye? Tigris, tigris, égő fényű, talán túlságosan is törekvő lenne szegény teremtésnek.
– Mondta a Holló: Soha többé. – A lány szerencsétlenül lógatta le a fejét.
A varázsló arra készült, hogy megátkozzák, amiért babrált a szeretett háziállatával, de egy hónap Edgar Allen Poe bárkiből kiszívná a harcot.
A leghatékonyabb módszerei közül azonban néhány a legegyszerűbb közül került ki. Körülbelül egy évnyi fokozódó bosszúság után Draco rájött, hogy az egyik tuti módszer Hermione Granger zavarba hozására az, ha egyszerűen flörtöl vele. A lány vagy elvörösödött és feldúlt lett, amit a férfi nagyon élvezett, vagy megpróbálta visszavágni, ami természetesen szintén nyerő volt.
Tökéletesítette a szexuális célzások művészetét. Olyan gyakran érintette meg a haját, amilyen gyakran csak merte. Szörnyen sokat kacsintott rá. A férfi tudta nélkül a boszorkány átváltoztatta Draco alsónadrágját, úgyhogy egyik este hazaérve Hermione megelevenedett arcképét fedezte fel, amint a nadrágja nyílásán keresztül lehangoltan hunyorgott.
Ezután egy maréknyi perui instant sötétségporral érkezett az előre megbeszélt találkozójukra. Az ezt követő koromsötétben kikapta a lány kezéből a pálcáját, és egyenesen szájon csókolta. A nő persze felpofozta, de a fájdalom még finomabbnak tűnt, amiért ezt ilyen alaposan kiérdemelte.
Ami ezután történt, még jobb volt. A nő azzal büntette meg érte, hogy a következő öt hónapban nem viselt mást, mint átlátszó fehér felsőt, amelyekkel még csak meg sem próbálta eltakarni a különféle elbűvölő fehérneműket. Valahányszor a férfi ránézett, ami szinte állandóan megtörtént, a nő olyan apácás hangon csattant fel, hogy valósággal összezsugorodtak a golyói.
– Itt vannak fent a szemeim, Malfoy!
Rémálmai voltak ezektől a szavaktól.
Ötéves közös munkájuk során mindössze egyetlen magányos példa volt arra, hogy valamelyikük túl messzire ment volna, és ez meglepő módon a nő részéről történt. Egy nap, másfél évvel a pozíciójuk betöltése után, Draco sziszegő hangot hallott a bal karjából. Felhúzta az ingujját, hogy megnézze elhibázott fiatalságának sajnálatos bizonyítékát, és megdöbbenve tapasztalta, hogy a tetovált kígyó ajkatlan száján keresztül próbál beszélni hozzá.
– Ssssss hét óra, Ssssaint Jamessss Park.
Elég dühös és nyugtalan volt ahhoz, hogy egyáltalán ne jelenjen meg a találkozón. Ehelyett összeszedte a haverjait, és arra kényszerítette őket, hogy elkísérjék egy rögtönzött estére, ami abszolút senkinek sem volt szórakoztató, mert lerészegedett, és szüntelenül panaszkodott Grangerre mindenkinek, aki meghallgatta.
És azon az éjszakán igazi rémálmai voltak.
Másnap a boszorkány elképzelhető legpimaszabb módon kért bocsánatot: küldött egy hivatalos üzenetet, majd, amikor a férfi nem válaszolt időben, megjelent a háza előtt. Még a látványt sem tudta élvezni, ahogy a nő szorongva tördelte a kezét, ő pedig hallgatta olyan másnaposan, mint amilyen másnapos csak lehetett.
Bár a férfi furcsán mégis elfogadta a bocsánatkérését, a nő két hónapig nem volt hajlandó részt venni a közös programjukban, míg végül sikerült rávennie, hogy véget vessen az egyoldalú enyhülésnek.
Az évek múltak, és még mindig gyűlölték egymást.
Csakhogy a gyűlölet ebben a forgatókönyvben az igazat megvallva inkább erős ellenszenv volt, ami valójában ingerültségből fakadt, ami igazán vonakodó szeretet volt, ami tulajdonképpen olyan valami, amit leginkább (persze soha nem ők maguk) barátságnak neveztek.
***
2012. július
Ezen a bizonyos estén Draco a londoni Towerben a Jewel House körül bolyongott, és várta, hogy a nő megjelenjen.
A boszorka legújabb harci taktikája az volt, hogy egyre nehezebben megközelíthető helyekre időzítette a találkozóikat, majd néhány perccel utána érkezett, miután a férfi befejezte a riasztók hatástalanítását, az őrök összezavarását és általában véve a sok fáradságot.
Ezúttal úgy járt túl az eszén, hogy egyszerűen csak időpontot kéretett a boszorkánytól a mugli miniszterrel, vagy ahogy ő nevezte, az M.M. Segített, ha az embernek magas rangú barátai voltak. (Ez egyébként a Malfoy család mottójának rendkívül szabad fordítása.)
Egy halk pukkanás jelezte a jelenlétét. A férfi megfordult és észrevette, hogy a lány egy komikusan nagy gyémántot csodált, amely egy érett szilvaszínű bársonykorona tetején volt.
– Ezt tényleg vissza kellene vinni Indiába – mondta, és a kioktatás mellé egy adag szigorú pillantást is bevetett. – Tudna a M.M. tenni ez ügyben valamit? Hajlandó lennék elcserélni, mondjuk arra, hogy Anglia két év múlva megnyerje a világbajnokságot.
Akkor nem csodálom.
– Helló, szexi varázslónőm!
A nő olyan figyelmet szentelt neki, mintha egy ismeretlen foltot vizsgálna meg a szegélyen. Végül megelégedett egy félszeg vállrándítással, amit egy istenkáromló „Kopj le, Malfoy!” kísért.
Ez is a rutinjuk része volt. A férfi egy bosszantónak szánt becézéssel köszöntötte, és a lány a válaszában rejlő ingerültségből pontosan tudatta vele, mennyire volt ez sikeres.
Valójában a rutin már korábban kezdődött, amikor a férfi egy szórakozott órát töltött azzal, hogy azon gondolkodott, melyik új köszönés váltaná ki a leghevesebb reakciót. A mai objektíve kudarcot vallott.
Legközelebb jobban kell majd teljesítenie, ha le akarta szorítani a trónról a vitathatatlan győztest: – Hát csak nem az az arc, amely ezernyi merevedést indított el? – Amitől a lány olyan heves köhögési rohamot kapott, hogy a pálcájával kellett a levegőbe varázsolnia a választ, ahelyett, hogy szóban adta volna elő. A szavak csupa nagybetűvel és dőlt betűvel írták. Döntő győzelem.
Ó, nos… Mindig volt egy következő alkalom. A férfi azzal vigasztalta magát, hogy hosszan, lassan végignézett a lány görbületein, végigjárva az összes kedvenc kitérőjét. A nő keresztbe fonta a karját a mellkasán, és rámeredt.
Fehéret viselt, mint mindig. Valamikor a 2008-as áttetsző fehér blúzos epizódok idején ez a szín egyfajta egyenruhává vált számára. Az egész akkor kezdődött, amikor a varázsló a boszorka tudtára adta, hogy márpedig ő tudja, mit művel a nem megfelelő ruhaválasztásával, háromrészes fekete öltönyben kezdett járni minden találkozóra, hogy a lány bujaságának ellentéteként szolgáljon.
Még azután is fehér maradt a ruházata, miután – tragikus módon – visszatért a korábbi átlátszatlan darabokhoz. A férfi szerette elképzelni, ahogy a barátnőivel vásárolgat, és rövid, fehér, finom gyapjúból és selyemből készült szoknyákat között, és közben rá gondol. És így, hallgatólagos bátorításként, megtartotta a fekete öltönyöket. Egészen biztos volt benne, hogy a lány is szerette őket.
Ráadásul jól néztek ki együtt, a lány a rézszínű bőrével és a ropogós fehér öltözékével, a férfi pedig magas, sápadt és jóképű volt a jól szabott öltönyeiben, amelyeket titokzatos sötét napszemüveggel koronázott meg. Sok csodáló pillantást kaptak, amikor együtt látták őket, ami táplálta a férfi jelentős egóját.
– Mi a program ma este, Granger? – A férfi odament hozzá az üvegvitrin mellé. – Tudod, akár el is lophatnám neked.
– Nekem ez nem kell.
– Akkor fel akarod próbálni? Csak egy percre? – A pálcája csábítóan lebegett a zárt vitrin felett.
A lány habozott, majd káromkodott, mert ez azt jelentette, hogy a férfi nyert.
– Csak mert egy fél pillanatra elcsábultam…
– Ez azt jelenti, hogy objektíve rossz ember vagy. Pedig kiválóan állna neked.
– A padlizsán aligha az én színem.
A férfi tekintete végigkövette a szaténnal borított gombok sorát az elefántcsont színű ruha elején, amelyet a lány a találkozójukra választott. Alul a vádlija csupasz ívén és a tíz fehérre lakkozott lábujjon időztek, amelyeket egy maréknyi finom krémszínű pánt bizonytalanul rögzített a magassarkú szandálhoz.
Július kitűnő hónap volt. Februárban Hermione egy térdig érő kabátot kedvelt, amely egy mályvacukorra emlékeztette a varázslót.
– Most az egyszer teljes szívemből egyetértek.
– Nem tudom, hogy láthatsz bármit is azon a hülye napszemüvegen keresztül. Az ég szerelmére, bent vagyunk egy épületeben. Ráadásul éjszaka van.
A sértő kiegészítőt a feje tetejére tolta, és közben egy elegáns tincset elsimított a platinaszőke hajából a homlokára.
– Látom, hogy beszéltél rólam a pedikűrösödnek.
A számjegyek szemérmesen összegömbölyödtek.
– Nem minden rólad szól, Malfoy. Tudatom veled, hogy a bugyim fuksziaszínű.
Hunyorított a kérdéses területre.
– Nem, szerintem nem az. Láthatóak lennének. Azt mondanám, hogy legfeljebb valami halvány pírrózsaszín. Ez pedig még mindig a fehér családba tartozik.
– Ne bámuld a fenekem, te perverz! – Hermione mindig jelen lévő jegyzetfüzete új hasznosságra talált, mint egy adatvédelmi paraván.
Draco visszatette a napszemüvegét az orrnyeregre, hogy inkognitóbban bámulhasson.
– Feltételeztem, hogy ez egy nyílt meghívás. Neked is van egy, hogy megnézd az enyémet.
Rövid, elutasító pillantást vetett az övterületére.
– Biztos vagyok benne, hogy nincs ott semmi, amit érdekesnek találnék.
– Talán most nem, de folytasd csak a bugyid…
– Elkezdhetnénk? – A nő lecsapta a jegyzetfüzetét az üvegvitrinre.
Bármelyik mugli biztonsági részleg is volt felelős a riasztásért a londoni Towerben, a jelek szerint számon tartotta azokat a felpaprikázott nőket, akik a koronaékszereket íróasztalként próbálták használni. A szoba steril fehér fényei vörösre váltottak. A boszorkány ruhája és a varázsló haja skarlátvörösen pislogott egymásra.
– Szép munka, megtaláltad a riasztót! – kiáltotta át a lüktető jajveszékelésen a férfi, amely megpróbált maradandó nyomot hagyni a dobhártyáján. Egy pálcacsapással később az üvegtartó eltűnt, és a korona pimasz szögben megpihent a férfi feje tetején.
A saját pálcáját a mennyezetre irányította, és a riasztó sikolyát felváltotta a füllel alig hallható, kisebb halláskárosodást okozó halk csengés.
– Mit csinálsz?
– Talán most. Hogy nézek ki?
– Arisztokratikusan, de ezt te is tudtad. Attól tartok, nem lennél jó fajta uralkodó.
– Vasököl, mit gondolsz?
– Épp ellenkezőleg. Bacchanália*. Teljes törvénytelenség. Alapvetően az ókori görögök közül való.
– Felvennélek téged, hogy irányítsd a mindennapokat. Tudod, az orgiák szervezése. A különböző folyadékok eltakarítása. A törött borosüvegek eltüntetése. Körülbelül négy percünk van, mielőtt a fegyveres férfiak megérkeznek, ha szeretnél belevágni.
– Ó, persze. – A lány a jegyzetfüzetében lévő első felsorolásra utalt. – Sárkányok.
Draco szeme felcsillant.
– Ó, ez aztán a móka. Már azt hittem, megint kölcsön akarod kérni az egyik könyvelőnket. Gondolom, a tiéd még mindig nem tudja egyensúlyba hozni a minisztérium könyvelését.
Hermione szeme védekezően összeszűkült.
– Ez egy jó ötlet volt! Nem tudhattam, hogy ennyire megsértődnek a lehetőségtől.
– Úgy érted, nem tudtál volna elszámolni vele?
– Ne csinálj szóvicceket, csak kínos helyzetbe hozod magad. Mondtam nekik, hogy nem az ő hibájuk, hogy a Roxfort megdöbbentően kevés matematikaoktatást kínál. A ti könyvelőitek egyszerűen… jobbak.
– Így fogalmaztál? El sem tudom képzelni, miért ment rosszul.
– Szóval a sárkányokról – forszírozta tovább. – Szükségünk van egy bázisra a sárkánytenyésztési programhoz. Valahol, ahol senkinek sem fog hiányozni, ha eltűnik a térképről egy terület úgy egy hónapra. Middlesbrough, talán.
– Megint?
– Sárkánytenyésztés – ismételte meg türelmetlenül. – Sok helyre van szükségük. És nyilvánvalóan elég hangos lesz.
Draco kénytelen volt kellőképpen megfontolni a sárkányok közösülésének aktusát.
– Igen, azt hiszem, az. Nos, nem ígérhetek egy egész várost. Mi lesz a lakókkal? Mindenkit elfeledtettek? Tegyük a kanos sárkányokat valahová egy természetvédelmi területre.
– A természetvédelmi területek a megőrzésre vannak. Megölik az összes védett vadon élő állatot.
– És a middlesbroughi muglikból táplálkozni elfogadható alternatíva?
– Alig él ott valaki. Különben is, mi majd vigyázunk rájuk.
– Elég szar terv, ha engem kérdezel.
– Senki sem kérdezett – emlékeztette a lány szigorúan. – A Mágikus Lények Szabályozásáért és Ellenőrzéséért Felelős Osztály majd kidolgozza a részleteket, amint megvan a helyszín. Megtennéd, hogy megnézed azt a várost, mint lehetőséget? Abból, amit hallottam, a muglik talán megköszönnék, ha örökre eltüntetnénk.
– Rendben – mondta vonakodva a varázsló, visszatéve a koronát az üvegdobozába. – Az én dolgom unalmas. M.M. azt szeretné tudni, hogy tudsz-e valamit kezdeni a forgalommal.
– Forgalommal? Ugye tudja, hogy van tényleges mágiánk, ami valódi, akut problémákat tud megoldani?
– A muglik mind nagyon aggódnak emiatt. Az automobiljaik…
– Autóik. Tudom, hogy ismered ezt a szót.
– …gyakorlatilag egy parkolóban ülnek, vagy valami ilyesmi. – Megvonta a vállát, méghozzá érdektelenül.
– Hogy kaptad a munkádat? – Az öt évvel ezelőtti megválaszolatlan kérdése időnként újra előkerült, általában a férfi a muglivilág iránti érdektelensége és ismerethiánya miatti csodálkozással kísérve. A sértő felirat tehát az volt, hogy mégis hogyan kapta meg azt az állást, amelyre ennyire nyilvánvalóan alkalmatlan?
Soha nem válaszolt a kérdésre, mert akkor nagyképűnek tűnt volna, ha azt mondja: a m muglikat rendkívül könnyű manipulálni, hogy fontos kormányzati pozíciókat adjanak át, és a családi kapcsolataim valószínűleg nem ártottak – még ha ez az igazság is. És különben is, ő már bizonyította, hogy kompetens, ha általában meglehetősen lusta is.
– Arra gondoltam, hogy talán egy fókuszbűbájt tennénk az utakra. És aztán egy extrém mozgásbetegséget kap mindenki, aki a telefonját nézi. Nem tudom, észrevetted-e, de úgy tűnik, mindenkinek van valami sürgős mondanivalója egymásnak vezetés közben. Szörnyen veszélyes.
Hermione visszautasította, hogy a kiváló javaslatai közül bármit is lejegyezzen.
– És szerinted biztonságosabb lesz, ha arra kényszeríted őket, hogy sürgősen álljanak félre hányni? Vagy egyébként elősegíti a forgalom zavartalan áramlását?
– Szerintem elég lenne egyszer-kétszer, hogy mindenki megértse a célzást. Gondolj bele, mennyi mugli életet menthetünk meg a hányinger jól alkalmazott erejével.
A mugli életek megmentése volt az egyetlen érv, amelynek a boszorkány nem tudott ellenállni, így bőkezűen alkalmazta.
Egy hosszú, bosszús sóhajjal később a kis könyvébe firkantott egy jegyzetet.
– Rendben, meglátom, mit tehetünk. Nem tudom, hogy van-e elegendő forrásunk arra, hogy minden úton bűbájt tartsunk fenn. Talán csak a csúcsforgalom idején.
– Mi az a csúcsforgalom?
A nő olyan hosszan nézett rá, mint aki gondolatban tízig számol, hogy ne kiabáljon az engedetlen gyermekével.
– Még valami? – kérdezte, miután befejezte.
– A globális felmelegedés.
– Nem, Malfoy, már mondtam, hogy ezzel nem tudunk mit kezdeni. Tudod, hogy egy egész hónapig kutattam a tehénmetán után, amikor először megkérdezted? Ez egy globális probléma, még ha varázslatosan csökkentenénk is a szén-dioxid-kibocsátást, a többi nemzet…
A férfi nevetett rajta.
– Ez nem nevetséges dolog.
– Valóban, egyetértek. A szarvasmarha puffadás miatt nem tudok aludni éjszaka.
Hermione szkeptikusan keresztbe fonta a karját. Amikor ezt megtette, a dekoltázsának jelentős része köszöntötte Dracót a ruhakivágás v-je felől, amely úgy izzott, mint két lenyugvó nap a lehalkított riasztó vörös villogó fényei alatt. Erősebben a helyére tolta a napszemüvegét, és megengedett magának egy diszkrét pillantást.
Egy emberben mégiscsak sok mindent rejthetett magában. Draco sokfélesége közé tartozott Hermione belső lényének féktelen utálata és a csomagolásának jelentős megbecsülése.
– Te is elég hangos vagy? – kérdezte zavartan.
Gyakran előfordult, miközben Draco elméje mással volt elfoglalva, a szája megragadta az alkalmat, és valami illetlen dolgot mondott a lánynak. Ez általában azt eredményezte, hogy kapkodva próbálta azt visszamenőleg sértéssé változtatni.
– Hogy én mi vagyok?
A dekoltázs eltűnt a krémszínű selyem mögött, ahogy a lány karjai meglepetten lesüllyedtek. A férfi kicsit előrehajolt, hogy búcsút mondjon, mielőtt távozott volna.
– Mint a kanos sárkányok – tisztázta. – Kivéve, hogy gondolom, te nagyon gyakorlatilas látod az egészet. Nem csak ott. Egy-egynéhány centiméterrel balra, ha kérhetem.
– Milyen gyakran tévedsz több mint egy centimétert? – A nő széttartotta a mutatóujját és a hüvelykujját a megadott távolságban, és furcsán nézett rá. – Tudnál nekem küldeni egy listát a nevekről és címekről? Szeretnék részvétet nyilvánítani a partnereidnek.
Draco elkomorult.
– Hol vannak a fegyveres férfiak, amikor szükség van rájuk?
A torony egy másik részében egy ajtónak csapódó bakancsos láb jelezte az érkezésüket.
– Biztosan van kulcsuk. Az erőszak megszállottjai ezek a muglik. Találkozunk jövő héten, vagy bármikor.
Épp felemelte a lábát, hogy egy ügyes pördülést hajtson végre a dehoppanáláshoz, amikor a lány azt mondta:
– Igazából elég hangos vagyok.
A lábfej újra összekapcsolódott a talajjal.
– Micsoda vagy?
– Azt mondták, hogy mindenféle izgalmas hangokat adok ki – magyarázta. – Bemutathatom…
Annak ellenére, hogy a férfi mindkét lába síkfelületen állt, majdnem megbotlott.
– …de úgy tűnik, nem vagy képes rávenni, hogy megmutassam őket.
Miután megnyerte a találkozót, a nő egy takaros pukkanással eltűnt. Dracónak sok gondolkodnivalója maradt, amit a hét hátralévő részében fejben ismételgethetett.
***
Harminckét éves korában, gondolta a boszorkány, talán kiérdemelt volna egy kis nyugalmat.
Nem egyedül vészelte-e át élete negyedét (vagy, ha mugli mércével számolva, bő harmadát)? Nem élt-e eddig a pontig tökéletesen boldog, férj nélküli életet? A boldogság nem sok nehézséget jelentett ebben a mondatban, igaz, de a tény az maradt, hogy egyedülálló volt, és túlélte, az anyja legnagyobb bánatára.
De a béke helyett csak a várakozás mérhetetlen súlyát kapta. És néha a nyomás már túl nagy lett ahhoz, hogy elviselje.
Néha reggelente nem tudott mást tenni, mint a hátán feküdni, miközben kudarcainak hideg kősúlya úgy tornyosult fölötte, mint az a háromszáz évvel ezelőtti salemi boszorkány, akit halálra ítéltek a létezés bűnéért. A salemi boszorkány bátor volt, a végsőkig követelte a nagyobb súlyt.
Pansy Parkinson kevesebbet kért, de úgy tűnt, senki sem hallgatta meg.
Egy követ adtak hozzá minden olyan barátért, aki elérte az egyetlen olyan eredményt, ami úgy tűnt, hogy mindenkit érdekel: házasság és gyerekek (természetesen ebben a sorrendben).
Egy másikat minden egyes alkalommal, amikor emlékeztették, hogy ő tisztavérű (bár semmi sem vette el annyira a jelvény fényét, mint egy egész háborút elveszíteni miatta), és ami még rosszabb, tisztavérű nő, és ezért elvárták tőle, hogy hasonló genetikai struktúrát hozzon létre egy csecsemő formájában. Ezúttal fiút, ha lehetséges.
És további tízet minden egyes jószándékú megjegyzésért, miszerint csak még nem találkozott a megfelelő férfival.
Ha megkérdezték volna tőle, miért nem állapodott meg a megfelelő férfival (ez általában azt jelentette, hogy tisztavérű és nem túl közeli rokon), és miért nem hozott létre elfogadható mennyiségű hímnemű utódot, a válasza attól függően változott volna, hogy mennyi levegőt tudott volna beszívni a tüdejébe száz gránitlap nyomása alatt.
– Nem tudom – mondta volna, ha lett volna hozzá levegője. – Egyszerűen nem történt meg velem, és kezdem azt hinni, hogy soha nem is fog.
Máskülönben:
– Ez kurvára nem tartozik rád.
Egyébiránt:
– Petrificus totalus.
Ő csak békét akart, de a béke kevés volt a St Galgani évnyitó gáláján a nem kívánt gyermekek és elesett nők javára.
Kezdjük azzal, hogy a rendezvény neve erősen frissítésre szorult.
Kilépve a hop-por kandallóból, diszkréten a mosdó felé vette az irányt, ahol a tükörben gyorsan felmérte a külsejét. Legalább a javak, ahogy azt az anyja nyersen megfogalmazta, mind megvoltak.
Sima, fekete haj, amely egy olyan bobban végződött, amely inkább elegáns volt, mint szigorú, pipa.
Finom, lágy vonások, amelyeken szerencsére nem látszott a nemzedékek óta tartó véletlenszerű beltenyészet, amire mindenki igyekezett nem túlságosan gondolni, pipa.
Férjszerzéshez illő ruha, amely mozgása közben a lába körül összegabalyodott, pipa.
Alkalmi szexre vágyó cipő, amit nem engedhetett az anyjának, hogy meglásson, pipa.
Elégedetten hagyta el a mosdót, ahelyett, hogy végrehajtotta volna a tartaléktervét, miszerint az este hátralévő részében egy fülkében rejtőzködik, és elindult kifelé.
Valójában inkább a fülke felé kellett volna mennie.
Narcissa Malfoy majdnem ütközésszerűen lépett be, mindkét nőt megriadva állt a jól begyakorolt udvariaskodással.
– Nahát, Pansy! Örülök, hogy látlak, drágám.
Pansy lopva a fülkeajtóra pillantott, és egy pillanatra bűntudatot érzett. Narcissa aligha volt a legrosszabb anya – a sajátja sokkal rémisztőbb volt –, de már rég megtanulta, hogy kerüljön minden olyan nőt, akinek még mindig vannak agglegény fiai.
– Ó, üdv, Mrs. Malfoy. Örülök, hogy látom. Nem tudtam, hogy itt lesz.
– Draco sajnos nem tudott eljönni – válaszolta Narcissa, mintha csak kérdezte volna. – Nagyon elfoglalt a munkájával.
Mindketten tudták, hogy ez nem igaz. Nos, lehet, hogy így volt, de Draco akkor sem lett volna hajlandó részt venni ezen a gálán, ha a bolygó minden más tevékenysége végleg elmaradna.
– Ez nagyon kár. – Pansy igyekezett udvariasan kifejezni rendkívüli érdektelenségét Narcissa fiának holléte iránt. Borzasztó sok mellékszál történt, ami megterhelte az arcizmait.
– Ugye beugrasz valamikor a kúriába ebédelni? Tudom, hogy szívesen látna téged. Mióta nem találkoztatok? – Narcissa eltökélten figyelmen kívül hagyta Pansy minden gondosan kidolgozott szemöldökmozgását.
Mióta nem alszanak már együtt? Vagy mióta nem folytattak valódi beszélgetést? Öt és hét éve, ebben a sorrendben.
Mondhatta volna azt is: – Azért szakítottam a fiaddal, mert ő nem tud túllépni azon, hogy Hermione Grangerrel foglalkozzon.
Vagy azt is mondhatta volna: – A fiad soha nem fog elvenni senki olyat, akit nem Hermione Grangernek hívnak.
Ehelyett inkább azt választotta:
– Elég régen.
Pansynek tulajdonképpen nem is volt szüksége a beszélgetés további részére ahhoz, hogy tudja, hogyan fog alakulni. Meg akarta kérni Narcisszát ugorjon már végére, és ne kelljen fáradniuk azzal, hogy hangosan kimondják a többit.
Óhatatlanul is így ment volna:
Narcissa: Ez nagyon rossz. Egyébként, hogy van az édesanyád?
Pansy: Nagyon jól, köszönöm. Ma este itt lesz.
Narcissa: Ó, milyen kedves. Majd később megkeresem, hogy köszönjek neki.
Pansy: Nagyon fog örülni, hogy látja. Most már be kell mennem, jó volt beszélgetni.
Narcissa: Természetesen, Pansy kedves, és küldj egy baglyot az ebédről. Gondoskodom róla, hogy Draco ráérjen…
És így tovább.
Olyan volt, mintha egy iskolai színdarabban olvasnának szöveget, amiben nem volt olyan hasonlat, amivel Pansy tudott volna rokonszenvezni, és a Roxfort nem rendelkezett dráma kurzussal. Mindegy, tudta a szerepét.
Ám mielőtt belekezdhetett volna a jelenetbe, valami szokatlan dolog történt.
Tulajdonképpen attól függ, kit kérdezel, mi történt ezután. És három különböző embert kellett volna megkérdeznie ahhoz, hogy teljes képet kapjon.
Pansy számára csak egy kicsit volt szokatlan. Igazából aligha volt említésre méltó. Az egyik pillanatban Narcissa Malfoy éppen a forgatókönyv azon részéhez érkezett, hogy „Ó, milyen kedves. Majd később megkeresem, hogy köszönjek neki”.
Aztán pislogott egyet, és Narcissa furcsán bámult rá. Hoppá, gondolta Pansy. Most rajta volt a sor, hogy megszólaljon. „Örülni fog, hogy találkozhatnak” – folytatta volna. Narcissa csak még inkább zavartan nézett, és nem válaszolt.
Csend borult a szobára.
Pansy – a kora gyermekkori drámaórák hiánya ellenére – végre teljes mértékben átélte, milyen érzés egy színpadon állni egy tömeg előtt, miután teljesen elfelejtette, hogy mit kellene mondania legközelebb. Kínosan elnézést kért, és zavartan sietve távozott, vigyázva, hogy a férjfogó ruha ne akadjon bele az alkalmi szexre csábító cipőbe.
Nem élvezte az este hátralévő részét, de amúgy sem számított rá, úgyhogy nem volt nagy veszteség.
***
A második nézőpont, amit figyelembe kellett venni, az egyetlen másik személyé volt, aki akkoriban a helyiségben tartózkodott.
Narcissa az előtte lévő kedves, udvarias, hajadon nőt nézte, és azt kívánta, bárcsak a fia ne töltené az összes idejét azzal, hogy Merlin tudja mit csinál, és Merlin tudja kivel (civakodással, illetve Hermionéval), és komolyan foglalkozna a jövőjével. Pansy valami kedves és barátságos dolgot mondott, a tekintete kicsit olyan volt, mint egy csapdába esett rókáé.
Ez Narcissának tökéletesen megfelelt. Ha neki és Pansy anyjának sikerülne a makacs utódaikat házassági csapdába ejteniük, nos, az legalább adna valami közöset nekik. Kiváló házasságok kevesebbre is épültek már.
De aztán a fiatalabb nő arckifejezése megváltozott, mégpedig úgy, hogy teljesen lecsúszott az arcáról. Nem maradt más, csak az alvajáró üres tekintete. Ahelyett, hogy a szokásos, elvárt szavakat mondta volna arról az értelmetlen témáról, amiről éppen beszéltek, Pansy kinyitotta a száját, és valami nagyon furcsát mondott, méghozzá valami nagyon furcsát.
– MINDENSZENTEK ELŐESTÉJÉN, TIZENEGY ÉVVEL EZELŐTT EGY SZÜLŐ NÉLKÜLI, NEM MUGLI GYERMEK SZÜLETETT, AKI A VILÁG VÉGÉNEK HATALMÁVAL RENDELKEZIK.
A TIZENKETTEDIK SZÜLETÉSNAPJA ESTÉJÉN DÉMONOKAT HOZ LÉTRE, HOGY A FÖLDÖN JÁRJANAK, ÉS AZ ÉLŐK A HALÁLBA MENJENEK. KIKÉPZETLENÜL ÉS SEGÍTSÉG NÉLKÜL A SÖTÉTSÉG FELÉ FORDUL.
A FÉNY FELÉ KELL ŐT VEZETNI.
Narcissa még mindig próbálta felfogni, hogy egy ilyen mély, egykedvű hang hogyan jöhetett ki az előtte álló, vékony nő szájából, amikor vége lett, és Pansy visszapislogott Pansy-szerűségébe.
És talán a következő volt a legfurcsább az egészben, mert a zavarba ejtő kijelentését rögtön követte:
– Örülni fog, hogy láthatja
Narcissa bámulta. Mi az? Egy gyermek, akinek hatalma van a világ végét okozni, örömmel látná őt? Ez már-már fenyegetésnek hangzott, ha már azt hitte, hogy Pansy képes ilyesmire.
De mielőtt összeszedhette volna a gondolatit, hogy a „mi a fene volt ez” kifejezést egy jól nevelt eufemizmusra fordítsa, Pansy csapdába esett zsákmány kifejezése visszacsúszott a helyére, és kisietett, Narcissa világa pedig jóval kevésbé állt a feje tetejére, mint néhány perccel ezelőtt.
***
Az egyes és kettes számú perspektívával az volt a baj, hogy mindegyikből hiányzott a kontextus.
Pansy nem tudta értelmezni azt a furcsa pillantást, amit Narcissa vetett rá aznap este a mosdóban. Ha sikerült volna, talán egyenesen a Szent Mungóba ment volna, vagy ha tisztábban gondolkodott volna, elküldött volna egy baglyot a régi jóslástan professzorának. De hiányzott egy kritikus fontosságú információ, amit Narcissa túlságosan megdöbbent és udvarias volt ahhoz, hogy átadjon neki.
Narcissának eközben hiányzott a kontextus a Parkinson-családdal kapcsolatban.
A Parkinsonok, bár Pansy maga is nélkülözte ezt a kontextust, mert soha senki nem beszélt róla, csak majdnem tisztavérűek voltak. Lehetett volna úgy is írni, hogy tisztavérű* (csillaggal), vagy hangosan kimondva, erősen utalva a légies idézőjelekre.
Ez egy Veronica nevű ük-ük-ük-ük-nagymamának volt köszönhető, aki a maga idejében kiváló kedvezményezettje lett volna a St Galgani évnyitó gálának a nem kívánt gyermekek és elesett nők javára.
Hosszú történet röviden: ez a Parkinson őse kompromittáló helyzetbe került egy félvér közemberrel. Szegény Veronica szülei számára egyik fél sem volt elfogadható. A mugli fele nem, nyilvánvaló okokból, és a varázsló fele sem. Ez annak köszönhető, hogy anyai ágon hosszú sorban a leszármazottakból a látnokok kerültek ki, és tényleg nem volt semmi kifogásolhatóbb, mint egy jósnő, annak idején. Ebbe furcsa módon a muglik is beletartoztak.
Mindenesetre, bár Veronicát bukott nőként tartották számon, a kapcsolatából született gyermek valójában nem volt annyira nemkívánatos. Elvégre egy Parkinson volt. Egy elhamarkodott házasság valószínűleg egy nem eléggé távoli unokatestvérrel később, és az egészet olyan alaposan eltussolták, hogy soha senki nem jött rá, legalábbis senki, aki még élt volna, hogy pletykáljon róla.
És különben is, annak a bizonyos házasságnak a leszármazottai között nem voltak jövendőmondók. Semmiféle látnokok nem nőttek ki a gondosan megmetszett családfán, mint egy nemkívánatos kinövés.
Persze egészen a gáláig.
Ha magyarázatot keresel arra, hogy Pansy Parkinson miért egy mosdóban, Narcissa Malfoy szeme láttára mondta el első jóslatát – az elsőt a tisztavérű* családjában –, akkor az univerzummal és annak irritáló iróniára való hajlamával kell vitába szállnod.
Valószínűleg ezért is jött a harmadik számú perspektíva egy olyan személytől, akinek, ha lehet, még kevesebb köze volt az egészhez, mint Pansynek vagy Narcissának.
***
A huszonhárom éves, junior hallhatatlan Benjamin Davies Prestonnak volt valamije, ami a többieknek nem: mély és tartós szereleme Hermione Granger iránt.
Tragikus módon ez nem volt kölcsönös.
Mégis, legalább volt szerencséje sokat gondolni rá. Rá gondolt, amikor olyan minisztériumi emeleteket látogatott, amelyek nem a sajátjai voltak, remélve, hogy összefut vele a liftben. Rá gondolt, amikor a neve szóbakerült a pihenőszobákban, általában azért, mert senki sem értette pontosan, mi a munkája, bár borzasztó fontosnak tűnt, és biztosan köze van Draco Malfoyhoz, mert mindig látták őket egymással vitatkozni. Elgondolkodott rajta és Draco Malfoyon, és izgatottan összezavarodott.
És miközben a lányon gondolkodott, aznap este a műszakos feladatát is elvégezte.
Feladatai közé tartozott: ellenőrizni, hogy a régebbi próféciákról nem eshetett le egy címke sem (a ragasztó bűbájok hajlamosak voltak egy évtized után meghibásodni), a próféciafelvételi kérelmek kezelése, a Látók közösségének tájékoztatása, a sorban varázsütésre megjelenő új próféciák katalogizálása és címkézése, könnyű portörlés szükség szerint.
Az új próféciákat mindig a végére tartogatta.
Ez volt a legjobb része a munkának: elsőként megtudni, gyakran még maguk a látók előtt (mivel ők kényelmetlen módon nem tudták, hogy egyáltalán elmondták a próféciát, hacsak valaki el nem mondta nekik), hogy mit hoz a jövő. A legtöbb jövőkép meglehetősen unalmas volt, ez igaz, de attól még a jövőről szóló látomások voltak. Ez vitathatatlanul király volt.
Benjamin éppen befejezte az egyiknek a felcímkézését és polcra helyezését, amely egy antarktiszi jéghegyről szólt (mostanában sok szó esett az óceánok felmelegedéséről, ami nyugtalanító volt), amikor az ismerős fényszikra jelezte, hogy valahol az országban egy látó éppen most kapott egy új látomást.
Odament, hogy megnézze a másolatot, amelyet varázslatos módon átírt egy naplóba.
Újra elolvasta.
A világvégéről szóló baljóslatú próféciák nem voltak olyan gyakoriak, mint ahogyan azt az ember gondolná. Ez azért volt így, mert a jóslatok általában valóra váltak (valójában nem tudott olyanról, amelyik ne vált volna valóra), és a világnak észszerűen csak egyszer lehetett véget vetni. Mielőtt ez a bizonyos jóslat megjelent volna, azt gondolta volna, hogy a tengerszint emelkedéséhez lesz köze.
Mégis volt valami borzasztóan ismerős egy szülő nélküli gyermekben, akinek természetes hajlama van a Sötétségre, és hatalma van arra, hogy mindennek véget vessen.
Talán, ha nem gondolt volna folyton Hermione Grangerre, nem jött volna rá az összefüggésre. Elvégre fiatal volt, amikor minden történt; még a Roxfortba sem járt. Az emlékei arról az időszakról sötétek, zavarosak és ijesztőek voltak. (Ha megkérdezte volna Hermionét, amit nem tett meg, mert túlságosan félt, hogy egyáltalán beszéljen a jelenlétében, ő is ugyanezt mondta volna a saját emlékeiről.)
Akárhogy is, azonnal biztos volt benne, hogy abban a pillanatban egy miniatűr női Voldemort terrorizálta az angol vidéket.
Valószínűleg el kellene küldenie egy emlékeztetőt Harry Potternek, hiszen ő volt a minisztérium rezidens Voldemort-verője, és ami ugyanilyen fontos, a minisztérium vezető aurora. Tényleg, először az egyik szolgálatban lévő rangidős hallhalatlant kellene értesíteni. Parancsnoki lánc meg minden.
De az univerzum még soha nem nyújtott neki tökéletesebb alkalmat arra, hogy beszéljen Hermione Grangerrel.
* Bacchanália: tivornyázás, dorbézolás
hozzászólások: 2
feltöltötte: Nyx|2023. Oct. 25.
by Neola @ 2023 Oct 25
Nagyon érdekesen hangzik. Tetszik az 5 éves munka kapcsolat és hozzá tartozó kis saját atmoszféra, amit megtermtettek.
Engem is meglepett Hermione visszavágása ez legalább olyan volt, hogy "húzzuk egymás ágyat 5 éve jó lenne, ha csinálnál valamit a helyett, hogy mondod".....
bezzeg a Sóvárgásban ott aztán oda tették magukat.
Milyen érdekes, hogy ilyen nem átlagos módon kapunk infót a jóslatról. Megint egy érdekes és másféle történt. Kicsit kevésnek érzem a 14.fejezetet.
Viszont elég hosszú fejezet az első. Akkor lehet a többi is.
Köszi szépen!
Üdv: Neola
Ui: telefonon nem akarja adni magát a képek, kivéve ennél a sztorinál, de gépen én is megnéztem. Nagyon jók!
Engem is meglepett Hermione visszavágása ez legalább olyan volt, hogy "húzzuk egymás ágyat 5 éve jó lenne, ha csinálnál valamit a helyett, hogy mondod".....
bezzeg a Sóvárgásban ott aztán oda tették magukat. Milyen érdekes, hogy ilyen nem átlagos módon kapunk infót a jóslatról. Megint egy érdekes és másféle történt. Kicsit kevésnek érzem a 14.fejezetet.
Viszont elég hosszú fejezet az első. Akkor lehet a többi is.
Köszi szépen!
Üdv: Neola
Ui: telefonon nem akarja adni magát a képek, kivéve ennél a sztorinál, de gépen én is megnéztem. Nagyon jók!
by Nyx @ 2023 Oct 26
És ez még csak a kezdet, nagyon jó megérzéseim vannak ezzel a történettel kapcsolatban. Hihihihi igen, valóban Hermione mintha pontosan erre utalt volna, és valóban Draco léphetne a tettek mezejére, Jaja a Sóvárgásban annyira nem fogja vesztegetni az idejét A jósláshoz majd még kapunk plusz infót hamarosan. Úgy ahogy mondod, én is kevésnek érzem a 14 fejezetet, de majd meglátjuk. Köszönöm én is!
UI: Ahh a fene essen bele ezekbe a képekbe, ezer éve nem piszkáltam meg az oldalt erre tessék… Majd át fog ám futni telefonon is idővel. De örülök neki, hogy meg tudtad nézni és tetszenek
lehet majd több képet is kicserélek, csak legyen hozzá több időm.
A jósláshoz majd még kapunk plusz infót hamarosan. Úgy ahogy mondod, én is kevésnek érzem a 14 fejezetet, de majd meglátjuk. Köszönöm én is!UI: Ahh a fene essen bele ezekbe a képekbe, ezer éve nem piszkáltam meg az oldalt erre tessék… Majd át fog ám futni telefonon is idővel. De örülök neki, hogy meg tudtad nézni és tetszenek
lehet majd több képet is kicserélek, csak legyen hozzá több időm.| Név: | Remember me |
| E-mail: | (optional) |
| Smile: |      |
| Captcha | |
Powered by CuteNews