3. fejezet
Az árva gyermek, aki nem mugli


Mint minden valódi, határozottan nem képzeletbeli háborúban, itt is megvoltak a hadviselésnek szabályai.

Súlyos testi sértés nem volt megengedett. Igazából egyikük sem akarta bántani a másikat, mert akkor valószínűleg elveszítenék a munkájukat, és ami még fontosabb a játékukat is.

És addig a pontig a másik munkájának szabotálását is. Már a legelején kötöttek egy ki nem mondott egyezséget, hogy sem a muglivilágnak, sem a varázsvilágnak nem szabad járulékos veszteséget okozniuk. Az egymás iránti közvetlen támadások amúgy is szórakoztatóbbak voltak.

Egyébként szinte semmi sem szabott határt a csínytevéseknek, amiket bevethettek egymás ellen. Draco lehet, hogy lecserélné Hermione jegyzetfüzetét egy olyanra, amelyik egyik napról a másikra portugálra fordítja az írásait, hogy később ne tudja elolvasni. Vagy lány mumusokat helyezhetne a férfi előszobaszekrényébe. Mindkettőt megtették, mindkettőt úgy, hogy közben elragadtatva vihogtak magukban, mint a Batman-gonoszok.

És akkor ott volt a múlt. Ha a szabályokat Hermione kis fekete jegyzetfüzetébe írták volna bele, akkor azok, amelyek részletezték, mivel lehet és mivel nem lehet előállni, akkor az fél oldalt is elfoglalnák.

Hermionénak tökéletesen megfelelt, hogy emlékeztesse a varázsló, milyen szemét volt vele a Roxfortban. (Egyszer a boszorkány konkrétan megbűvölte a férfi kedvenc tollát, hogy a nevét a szokásos aláírása helyett „Szemét” néven írja. Mielőtt M.M. kedvesen tájékoztatta volna, Draco Malfoyt, hogy Szemét néven adott be egy kérelmet a tömegbiztonsági intézkedések varázslatos támogatására egy közelgő koncertre az O2-ben. A Szemét szó cikornyás díszítéssel jelent meg az aláírási sor fölött).

A Voldermortra és a háborúra való utalások megengedettek lettek voltak, bár harci taktikaként hatástalanok. A végére Draco már számolta azokat napokat, amíg a Sötét Nagyúr Harry segítő lökésével végre eltávozik a földi porhüvelyéből. Nem lehetett pontokat szerezni olyan megjegyzésekkel, mint „legalább nem a vesztes oldalt választottam”, amikor a vesztes egy metaforikus VOLDEMORT BŰZIK gombot viselt a talárja alatt.

A boszorkány nem gúnyolta Dracót halálfalóként eltöltött ideje miatt. Egyszer Hermione úgy gondolhatta, hogy talán elég idő telt el ahhoz, hogy könnyedén piszkálhassa őt emiatt, de az az elkeseredett arckifejezés, amikor másnap megjelent, hogy bocsánatot kérjen a férfitól, amiért megbűvölte a Sötét Jegyét, hogy üzenetet sziszegjen neki, mást árult el a lányról. Granger annyira rosszul érezte magát, amiért teljes két hónapig szívélyes és távolságtartó volt, aminek az lett a váratlan eredménye, hogy mindketten rendkívüli módon szerencsétlenné váltak.

Hermione egészen biztos volt benne, hogy az Azkaban nem volt hatékony módszer a bűnözők megjavítására, de ettől függetlenül Draco két évet töltött ott, és talán ennek ellenére megjavult. Szóval a boszorkának nem igazán volt ok arra, hogy ezt egyébként is felhozza. És még Hermione hideg szíve sem engedte volna meg, hogy bármit, még egy halálos ellenségeit sem, hogy emlékeztesse az Azkabanban töltött időjükre.

A boszorkány Bellatrixot sem hozná fel. Annak a napnak a megemlítése a Malfoy-kúriában egy atombomba finomságával vetett volna véget a háborúnak. Hiszen pontosan tudta, mi történne, ha felhasználná ezt. A varázsló emiatt bőségesen és őszintén bocsánatot kérne, azzal a kísérteties tekintetével elfojtaná a szokásos humorának minden cseppjét, aztán soha többé nem állna szóba vele.

Draco a maga részéről fontosnak tartotta, hogy a lány elhiggye, bár még mindig teljes mértékben gyűlöli őt, de ez nem az örökölt elvakultságának kiszámítható és ötlettelen indítékaiból fakad.

Úgy gúnyolódott a külsején, miközben ugyanolyan arányban bókolt is neki (vagyis flörtölt). Cukkolta őt az általános nagyképűségéért, amíg a lány megértette, hogy tiszteli az intelligenciáját. Úgy hadonászott a családnevével és a pozíciójával, mint egy terelő ütővel, de csak ironikusan, hogy a lány tudja, csupán úgy tesz, mintha elviselhetetlen lenne.

A varázsló soha, de soha nem hivatkozott volna a vérségi helyzetére. Időnként a boszorka mégis megtette csak azért is, hogy élvezze a férfi hirtelen hallgatását és megdöbbent arckifejezését.

Mindenekelőtt nem szabadott elfelejteniük, hogy gyűlölik egymást. Nem szabadott összetéveszteniük a harc élvezetét egymás társaságának élvezetével. Nem szabadott túlságosan elkényelmesedniük.

Ez az utolsó szabály volt igazán fontos. Naponta nem kevesebb, mint egy tucatszor megszegték.

***

Egy jó napon körülbelül tizenhét akadály volt Hermione kandallója és a puha, égetett narancsszínű kanapéja között.

Hermione az a fajta nő volt, aki abban a pillanatban ledobta a cipőt, az élére vasalt nadrágot és a melltartót, amint belépett a lakásába, így Draco egy jól begyakorolt lépést hajtott végre a kandalló előtt lévő három pár magassarkú felett, és módszeresen figyelmen kívül hagyta a véletlenszerűen melléjük szórt fehér alsóneműt. (Rengeteg más alkalommal is megnézte már, és ha kellett, elő tudta hívni a pontos mentális ábrázolást.)

Miután sikeresen megkerülte a könyveket, a macskajátékokat és egy narancssárga mérges valamit, ami a bokája felé tett egy csapást, elérte a kanapét, ahol a lány ült, már és nem meglepő módon kényelmesnek tűnő lenge öltözékben.

– Minden rendben, Granger?

A lány habozott.
– Elhúznál, Malfoy? – hangzott el a kérés.

A férfi fintorogva, fáradtan rogyott le mellé. Általában sosem állt ellen a lehetőségnek, hogy a kelleténél több helyet foglaljon el, ha egymás mellett ültek.
– Nem volt energiám semmi kreatívra gondolni. Legközelebb duplán obszcén leszek.

– Mennyi energiát szoktál arra fordítani, hogy üdvözléseket találj ki? A múlt hónapban azt mondtad, hogy Üdvözlöm A-NŐT-AKIT-NEM-NEVEZEK-A-NEVÉN? Egyszer az ágyékod fényének neveztél. Azt feltételeztem, hogy csak azt mondtad ki, ami éppen akkor pattant ki abból a homályos elmédből. Most már tudom, hogy ezt megtervezed…

– Nincs hozzá kedvem. A homályos elmémet inkább prófétai ostobaságok foglalkoztatják.

Legalábbis így gondolta. Most, hogy ott volt, valamivel jobban érezte magát. A térdeit szélesebbre nyitotta, amíg az egyik a lány térdét meg nem érintette.

A lány három oldalsó mozdulattal a kanapé túlsó végébe húzódott vissza. A maradék teret a férfi végtagjai foglalták el, ahogy megfordult, hogy vízszintesen feküdjön el, fejét a nő csípőjének támasztva. A boszorkány elkomorult a közeledéstől, de nem vágott vissza, valószínűleg azért, mert a bosszúval várt. A combja íve közben kellemesen puha párnát jelentett.

– Szerinted ez badarság? Tudod, hogy rossz véleménnyel vagyok a látnokokról…

– Nem te kiabáltál Trelawney-val, és nem te viharzottál ki az órájáról?

– Azt mondta, hogy nincs aurám.

– Van aurád, rendben. Az a hallhatatlan Benjamin Davies Preston egész délelőtt azt bámulta.

Mindenféle engedély nélkül, a férfi engedetlen vonásai olyan mogorva fintort formáltak, amely a féltékenység mintapéldája volt.

– Ne légy durva. Tökéletesen kedves volt. Különben is, meg kell mentenünk egy gyereket, ha hinni akarunk ennek a titokzatos látónak.

– És magunkat is, ne feledjük. Én önző módon az apokalipszis megelőzése miatt vagyok benne, nem pedig azért, hogy kipróbálhassam magam az apaság szerepében.

– Hamarosan egy kotrógépre lesz szükséged, hogy bemássz a magadnak állított léc alá.

A férfi új nézőpontjából figyelte a nőt, a lábához szorítva feküdt, miközben a nő föléje magasodott. Vonzó volt minden szögből, sajnos.

– Igazából nemrég áthelyeztem azt a lécet pokolba – mondta neki. – Különben is, nem úgy tűnik nekem, hogy te rendszeresen találkozol egy évesnél idősebb gyerekkel.

Ingerülten megrántott egy hajtincset a férfi hajából. Ettől bizsergett Draco fejbőre.
– Nem igaz! Harrynek és Ginnynek van egy kétéves gyereke, akivel rengeteget találkozom. Tulajdonképpen én vagyok a keresztanyja.

– Igazán? Hányszor voltál vele egyedül? – Draco megbillentette a fejét, hogy találkozzon a lány tekintetével, vigyázva, hogy ne mozdítsa el a homlokán lévő kezének puha súlyát.

– Csak arra várok, hogy kevésbé legyen ragacsos, ennyi az egész. Az ő korában nincs semmi közös bennünk.

– Ne félj, Granger! A legfontosabb dolog, amit a gyerekekről tudni kell, hogy egyszerűen az ellenkezőjét teszik annak, amit mondasz nekik. Szóval, ha az a terved, hogy csak rázúdítod a életrajzi könyvedet, és azt mondod neki, hogy tegye azt, amit te, akkor rekordidő alatt elsajátítja a főbenjáró átkokat.

– Nekem nincs életrajzi könyvem.

(Volt neki. Csak inkább úgy tett, mintha nem is létezne, mivel azt a beleegyezése nélkül írta nem más, mint Rita Vitrol.)

– És mit tudsz te egyáltalán a gyerekekről, Malfoy? Nem futnak el sikoltozva, ha meglátnak téged?

A varázsló elhatározta, hogy másnap reggel a boszorkány az íróasztalán várja majd a Hermionévá válás: A korának legragyogóbb boszorkányának el nem mondott igaz története (nem hivatalos) című könyv egy példánya.

– Nem egy, hanem négy nyolc év alatti gyerek van, akik előszeretettel emlegetnek engem „Draco bácsiként”.

Az említett gyerekek háromnegyede Blaise Zabini újdonsült hármas ikrei voltak – három elsőre, szegénykém –, akik még nem sajátították el a beszédet, de biztos volt benne, hogy néhány további beszédleckével rávehet közülük egyet-kettőt, hogy első szóként az ő nevét megközelítő valamit kimondjanak. A harmadik egy vesztes ügy volt, csak a családi háziállathoz volt érzéke. A „kutyus” már előre eldöntött tény volt.

– Gondoskodom szerencsétlenek jóllétéről. Szóval akkor tehát egyikünknek sincs tapasztalata tizenegy évesekkel.

– Azt mondanám, mindkettőnknek van tapasztalata a szeszélyes, nehézkes tizenegy évesekkel.

– Én egy tökéletesen kellemes gyerek voltam! Ha valaha is más lettem, az csak azután történt, hogy az emberek megpróbáltak megölni! Te viszont…

– LeviOsa, nem leviosA. – Draco olyan magasra emelte a hangját, amennyire csak lehetett, ami így sem volt túl magas. – Ez volt az abszolút kezdete annak, hogy meg akartalak ölni, ami azt jelenti, hogy te kezdted az egészet. Istenem, csak a füzetet ne! Csak azt ne mondod, hogy van egy tízpontos terved a világ megmentésére.

A kis fekete jegyzetfüzetét gondosan az arca elé tartotta, hogy elrejtse a tartalmát Draco elől.

– Igazából kilenc pont. Gondolod, hogy tíznek kellene lennie? Lehetne…

A férfi kiszabadította a könyvet a lány gyanútlan ujjai közül.
– Első lépés: Szerezd meg a gyermeket. Igen, jól van. Örülök, hogy ezt leírtad, különben elfelejtettem volna. Második lépés: Hihető fedősztori kidolgozása. Miért nem mondod egyszerűen, hogy „Helló mindenki, ez itt a Granger-Malfoy szerelemgyerek, akit évek óta rejtegetek”? Mindenki túlságosan meg fog döbbenne ahhoz, hogy kérdezősködjön, és a legkevésbé sem fognak meglepődni, amikor a származását tekintve elpusztítja majd a világot.

A boszorka a könyvet vipera pontossággal kapta vissza.

– Még az én kivételes képzelőerőm sem tudna ennél hihetetlenebbet kitalálni – fújt egyet. – Mit szólnál, ha egy rég elveszett unokatestvér látogatóba jönne?

– És aztán mi lesz? Október után szépen elbúcsúzol az unokatestvéredtől, és soha többé nem beszélsz róla?

– Ó, erre nem is gondoltam…

– Maradjunk a munkával kapcsolatos résznél – javasolta a varázsló. – Tudod, elég hasznos titokzatossági fátylat alakítottál ki a tényleges munkaköri feladataiddal kapcsolatban, és mindenki túlságosan fél tőled ahhoz, hogy kérdezősködni merjen. Valószínűleg megjelenhetnél a munkahelyeden egy búvárral és a Mariana-árok térképével, és csak jókívánságokat kapnál a fontos küldetésed sikeréhez. Egy gyermek hirtelen megjelenése nem fog szemetszúrni.

A boszorkány formás lába felháborodottan megmerevedett a varázsló feje alatt. A férfi kinyújtotta a kezét, hogy megtapogassa. A boszorka egy pillanatra hagyta, aztán éles csapást mért a füzetre.

– Az egyetlen ember, akinek rettegnie kell tőlem, jelenleg a kedvenc bútordarabomon pihenteti a koszos cipőjét.

A tökéletesen tiszta sárkánybőrcipőt komolytalanul lerúgta magáról, hogy zoknis lábát mélyebben elássa a rengeteg díszpárnak közé.

– Akkor mi történik a harmadiktól a kilencedik lépésig?

A lány gyorsan előadta őket, anélkül, hogy a jegyzetfüzetet markolattávolságon belülre engedte volna.

– Biztos, stabil életkörülményeket biztosítani. Nevelés a jóra és a rosszra vonatkozóan.

– Biztosan nem engem akarsz önkéntesnek felkérni erre.

– Az érzelmi állapotának szoros figyelemmel kísérése. Biztosítani, hogy a megfelelő társaságba kerüljön a Roxfortban.

– Vagy az.

– További szoros megfigyelés a Roxfortban. Jelen lenni a születésnapján, azaz a világvégén. És végül, ha a legrosszabbra fordul a helyzet, állj készen arra, hogy egy rakás Evanescóval dobálózz, hogy eltüntessük a démonokat, bár még mindig nem hiszem, hogy tényleg léteznek. A kutatásaim nem voltak meggyőzőek.

Kicsit szar terv. Nem kellett volna hangosan kimondania, úgyhogy nem is fáradozott vele.

– Ami a harmadik lépést illeti. A padlón fog aludni? – kérdezte, és elfordította a fejét, hogy felmérje gyerekbarát-e a lakás. Valamikor volt egy második hálószoba, de nagyjából negyvenezer könyv már elég kényelmesen berendezkedett ott, és a kilakoltatási folyamat fárasztó és hosszadalmas lenne.

– Arra gondoltam, hogy a stabilitás érdekében nálad maradhatna. Több hely és kevesebb botlásveszély.

Mondta lazán, mintha teljesen normális lenne, hogy egy gyereket meghívnak, hogy más házában lakjon. Túlságosan is lazán, döntött Draco gyanakvó elméje.

Hirtelen adrenalinlökéstől megrándult.
– Te álnok boszorkány! Ez az egész csak egy trükk volt, ugye? Soha nem volt semmilyen jóslat, csak azért próbálsz beültetni valami random kamaszlányt az otthonomba, hogy bosszants.

A dolog abszolút mértéke kitágította a határait annak, amit lehetségesnek gondolt. A következő lépése egyenesen halálos lesz.

A szóban forgó álnok boszorkánynak volt képe sértődötten nézni.
– Ez nem ellened egy ostoba csínytevés.

Ez egy kicsit túlzás volt attól a felbujtótól, aki mind a hét csínytevésnek a kezdeményezője volt, amiben a reggeli kávéját koffeinmentes alternatívára cserélte, vagy egyszer egy lapos mugli üdítőre.

– Az én hülye…

Hermione komótosan kinyújtotta a jobb kisujját, és ezzel gyakorlatilag leállította az egész konfrontációt, mielőtt az elharapózott volna. Draco, megértően, azonnal kijózanodott.

(Egy augusztusi délutánon, három évvel ezelőtt, M.M. lazán megemlítette Dracónak, hogy az egyik kabinetminisztere „kisujjesküvel megígérte”, hogy valamit tenni fognak, ezért elvárta, hogy véghez is vigyék. Draco tanácstalanul hozta fel a kifejezést Hermionénak a következő találkozójukon, amelynek helyszíne a Hyde Parkban egy laza séta közben történt. A lány bölcsen bólintott, és közölte vele, hogy ez a muglik között egy kötelező megállapodás, amely olyan kitörölhetetlen, mint a megszeghetetlen eskü (bár a hirtelen halál eleme nélkül). Csak a legőszintébb és legsúlyosabb körülmények között lehetett használni, így eddig nem volt olyan alkalom, ami indokolta volna.)

Óvatosan szemügyre vette a boszorkány kisujját. Aztán a szent szertartáshoz illő ünnepélyességgel a sajátjával körbetekerte, és gyengéden megszorította, hogy megpecsételje az esküt.

– Maradhat nálam – nyugtázta, miközben elméje még mindig a történtek komolyságán forgott. – És egészen biztos vagy benne, hogy nem akarod elmondani senkinek? A te oldaladon, nem az enyémen, nyilvánvaló okokból.

Rengeteg nyilvánvaló oka volt annak, hogy ne beszéljen a mugliknak egy szupererővel rendelkező gyerekről, kezdve az orvosi vizsgálatokkal, és befejezve azzal, hogy képzeljük el, ha az amerikaiak rájönnek.

– Szerintem biztonságosabb, ha nem mondjuk el. Kingsley valószínűleg a Wizengamot elé hurcolná, és véletlenül megijesztené, hogy gonosszá válik. Mindenki egyedüliként érdekelt abban, hogy megakadályozza a varázsképességű megalománok felemelkedését, egy bizonyos okból, amit nem kell feltárnunk. Legalábbis sosem engedné, hogy elküldjék a Roxfortba, ami egyszerűen kegyetlen. Harrynek jelentenie kellene, mert velem ellentétben neki van kinek jelentenie. Én még a többi barátomnak sem mondhatom el, mert mindannyian házasok és szörnyű pletykafészek.

– Alig várom, hogy elmondhassam a barátaimnak, hogy Hermione Grangerrel egy munkával kapcsolatos gyereket nemzettem – morogta.

– Már tudom, hogyan találom meg – jelentette ki, felfedezve a módját annak, hogy a füzet lapozásával közölje a férfi helyzete iránti rendkívüli együttérzésének hiányát.

– Akkor rajta, izgalomba hozol a zsenialitásoddal.

Visszafeküdt az ölébe, és kapott egy éles térdet a lapockájába.

– Hát, tizenegy éves, nem igaz? A roxfortos leveleket úgy egy hét múlva küldik ki. Már csak azt a mugli születésű árvát kell megtalálnunk a listán, aki Mindenszentek napján született – az október harmincegyedikén van. – Az utolsó részt azzal célzással tette hozzá, ha esetleg a varázsló túl hülye lenne ahhoz, hogy ezt tudja.

– Mi van, ha a kiterjedt családnál él? Nem lophatod el csak úgy. Miért mindig nekem kell aggódnom ezeknek a szerencsétlen mugliknak a jólétéért?

A lány szigorúan halántékon bökte, mire a férfi elkapta a kezét, hogy megakadályozza a további támadásait. A boszorka ujjai melegek és finomak voltak, bár ellenálltak a férfi azon törekvésének, hogy a sajátjával összefonja őket.

– Először is – tájékoztatta Hermione könnyedén, miközben küzdött, hogy visszaszerezze az ujjai felett az uralmát –, ez szó szerint a te munkád. Tudnom kellett, hiszen öt évvel ezelőtt kértem egy példányt a feladataiból, csak hogy megbizonyosodjak arról, hogy ez egy valódi pozíció. Másodszor, ő nem mugli. A prófécia kifejezetten azt mondta, hogy ÁRVA GYERMEK, AKI NEM MUGLI.

A hüvelykujjával megmasszírozta a lány tenyerének közepét.
– Furcsa megfogalmazás, nem igaz? Miért nem lehetett volna egyszerűen csak azt mondani, hogy SZÜLŐK NÉLKÜLI BOSZORKÁNY? vagy MUGLISZÜLETÉSŰ?

A lány keze elernyedt a vereségtől, de a férfi továbbra is tartotta, hátha valami mással próbálkozik.

– Igen, én is így gondoltam. De valószínűleg csak a látó szándékosan titokzatos és homályos. Tudod, szoktak ilyet csinálni. Így azt állíthatják, hogy valami igazán fontos dolgot jósoltak meg, amikor valójában csak arról van szó, hogy a trollok törvényhozásért felelős különleges tanácsadója hat hónap múlva egy vicces szendvicset eszik.

– Értelmetlen különbségtétel, szerinted?

– Valószínűleg.

(Egyébként nem volt értelmetlen különbségtétel. Pansy nem volt az a fajta látó.)

– Akkor majd a beszerzéssel kapcsolatos részt az előnyünkre használjuk, attól függően, hogy éppen hol lakik. Ami a jövőbeli életkörülményeit illeti, láttam, hogyan eszik. Nem etetheted csak úgy chow mein kajával és Discos chipsekkel.

Draco vállat vont a lány combjához értve, örömmel elismerve ezt az álláspontot.
– Akkor majd te megoldod az etetést.

– Ne káromkodj mellette. És ne hozd haza a ledér nőszemélyeidet, amíg ő ott van.

– Ledér nőszemélyeket? Milyen évet írunk? Különben is, én szeretem a feslett nőket. – A férfi megfordította a fejét a nő ölében, hogy szuggesztíven felmérje merev testtartását.

– Ne kezdd el. Tudod, mire gondolok.

– Igen, tökéletesen értem. Akkor szex csak az irodában A tiédben vagy az enyémben?

– Az enyémet nyugodtan használhatod. Én lent leszek Benjaminnal. – A nő békésen mosolygott a férfi mogorva arcába.

Még néhány perc logisztikai beszélgetés után a gyereknevelésről, amelyet Draco kezének passzív simogatása kísért a nő vádliján, mindkettőjüknek feltűnt, hogy ez kezd aggasztóan hasonlítani egy igazi társszülői kapcsolatra. A végtagjaik kihúzásával és valami gonoszsággal igyekeztek visszatérni a megszokott területre.

– Mivel nekünk a Fény felé kell terelgetnünk, próbálj meg nem túl sokat beszélni hozzá – mondta Hermione.

– Hülyén néz ki így a hajad.

A boszorkány felemelte a kezét, hogy megvizsgálja a haját, amelyet aztán a pálcájával laza kontyba rögzített. Kihúzta, és figyelmeztetően ráfogta.

Sajnos, az így keletkezett mélybarna fürtök kaszkádja átkapcsolta az elméjében a Flörtölj Grangerrel feliratú kapcsolót.

– Te választottad miattam ezt a pizsamát? – Fehér volt és szaténos.

– Baszódj meg, Malfoy! – mondta a boszorkány, ezúttal igazi hévvel a hangjában.

Tessék, ott volt boszorkány. Draco a legdörzsöltebb vigyorát villantotta.

***

Csak egy szülő nélküli, október harmincegyedikén született lánygyerek volt, aki, mint kiderült, még abban a hónapban megkapta volna a Roxfort levelét.

– Lilith Alecto Atkinson? Lilith? Miért terhelték az elhunyt szülei ezt a szegény lányt a lehető leggonoszabb névvel, amit csak el lehet képzelni?

– Várj, amíg meghallod, hol van az árvaház.

Draco várt.

– Stoke-on-Trent.

– Merlin szerelmére, ő tényleg az ördög. Semmi jó nem származhat onnan.

***

Valószínűleg hallottad már valakitől, aki több bizonyossággal, mint bizonyítékkal mondta, hogy az ellentétek vonzzák egymást.

Sajnos, attól, hogy valamit gyakran ismételgetünk, még nem feltétlenül válik igazzá. Ha így lenne, akkor Ronald Weasley egyedül lenne felelős azért, hogy a 2010-es kviddicsvilágbajnokságon Anglia válogatottja győztesként került ki. De ez nem így van, ezért nem is történt így.

De attól még, hogy valami túlhasznált mondás, még nem lesz eredendően hamis. Ezeket a dolgokat esetről esetre kell vizsgálni. Például mindaz, amit Hermione és Draco tettek, hogy ellentétként pozícionálják magukat – az ellentétes színek viselése, az ellentétes álláspontok képviselete minden elképzelhető vitapontban, a munka és a magánélet egyensúlyának ellentétes megközelítése – csak azt szolgálta, hogy mindenki körülöttük még élesebben érzékelje a kölcsönös vonzalmukat. (Ezt persze nem lehetett nekik elmondani, mert akkor elszörnyedt arcot vágtak volna, majd többórás szónoklatba kezdtek volna arról, hogy mennyire utálják a másikat. Ezt bármelyik szerencsétlen barátjuk tanúsíthatja).

További bizonyíték arra, hogy néha az ellentétek valóban vonzzák egymást, a Stoke-on-Trent egyik kellemes lakónegyedében található Örökké Gyászoló Szűzanya Gyermekotthonban volt.

Ez egy másfajta kapcsolat volt, mert két tizenegy éves lány között zajlott. Valójában két legjobb barátnő között, akik annyira különbözőek voltak, amennyire két lány, akikben elég sok közös volt, csak lehetett.

Mindkettőjüknek hiányzott a szülői felügyelet. Mindketten ugyanabban a katolikus gyermekotthonban laktak, az apácák kevéssé figyelő szemei alatt (a vak Charlotte nővérről majd később). Mindketten a kétezres év október harmincegyedikén születtek.

Itt véget ért a hasonlóság.

Lilith Alecto Atkinson szeszélyes, okos és független volt. A legjobb barátnője, Gemma Thompson-Stewart pezsgő, élénk és bájos volt.

Lilith sötét hajú, barna szemű és komoly. Gemma az volt, amit az apácák „kerubnak” neveztek.

Lilith állandó bosszúságot okozott tanárainak és nevelőinek. Bárhogy is próbálkozott, nem tudott úgy viselkedni, ahogyan azt mindenki elvárta tőle. Gemmának, aki még soha nem látta belülről az igazgatói irodát, csak mosolyognia kellett, és minden megbocsáttatott. Gyakran alkalmazta ezt a képességét, hogy kihúzza Lilithet a bajból.

Valószínűleg azért, mert Gemmán kívül soha senki nem volt vele túlságosan elégedett, Lilith jobban szerette a könyvek társaságát, mint az emberekét. Gemma kirángatta a szobájából, és időnként arra kényszerítette, hogy másokkal érintkezzen, arra hivatkozva, hogy csak gyakorolnia kell a szociális készségeit.

Lilith szerette a szellemtörténeteket és a pókokat, és nagyon érdekelték a démonok és az okkultizmus, amit az apácák akaratlanul is elősegítettek azzal, hogy hétéves korában megengedték neki, hogy elolvassa Dante pokoljárását. Gemma is szerette az okkultizmust; ismerte a One Direction minden tagjának horoszkópját.

Lilithnek volt egy nagy titka. Gemma nem tudott egyet sem megtartani, ezért Lilith soha nem mondta el neki, hogy tud varázsolni.

Lilith meglepően jól uralta a jelentős varázserejét egy képzetlen, segédeszköz nélküli tizenegy éves lányhoz képest, aki még a Roxfortba sem kapott levelet.

Gemma olyan mugli volt, amilyen csak lehetett.

***

Kenneth Price úr és a felesége, Joyce már nagyon régóta vártak arra, hogy örökbefogadó szülők lehessenek. Pontosabban Joyce Price arra várt, hogy anya lehessen. Kenneth Price arra várt, hogy végre túl legyen rajta, és ne kelljen folyton erről beszélnie.

Ez egyáltalán nem olyan volt, mint örökbe fogadni egy kutyát, amiből négy volt nekik a kis csaholós fajtából.

Voltak háttérellenőrzések és családlátogatások. Tanfolyamokon kellett részt venniük, és rengeteg papírt kellett kitölteniük. Aztán díjakat kellett fizetni, és aztán ki kellett választaniuk egy olyan kutyát, amelyik a megfelelő temperamentummal rendelkezik.

Jobban belegondolva, ez inkább olyan volt, mint egy kutya örökbefogadása, csak sokkal nagyobb felelősséggel. Mert ellentétben a Prices helyi állatmenhelyével, az Örökké Gyászoló Szűzanya Gyerekotthon nem igazán szerette elfogadni a visszahozatalt.

Összesen három év telt el, amíg eleget tettek a törvényi előírásoknak, kitöltötték a kérdőíveket és vártak. A várakozás volt a legrosszabb rész, mert egyre idősebbek lettek, és minden év elteltével egyre kevesebb lehetőség állt rendelkezésükre.

Mr. Price térdeivel, abban az állapotban, amelyben voltak, nem lehetett volna kisgyerekek után szaladgálni (amúgy sem tudott volna). Nem tudtak volna igazán problémás eseteket sem befogadni, nem volt már energiájuk rosszul viselkedő gyerekekkel foglalkozni (neki amúgy sem volt energiája soha).

Nem, valóban, Mr. Price és Mrs. Price egy udvarias, jól nevelt, tizenegy éves lányt kértek, és ilyet is ígértek nekik.

Kerubikus, mondták az apácák.

Ajánlom is, hogy az legyen, válaszolta Mr. Price. Ennyi baj, és még két kutyát is kaphattunk volna helyette. Nem, három.

Ez tetszeni fog, ígérték a nővérek. Még a kutyáknál is jobban viselkedik.

Ha nem, akkor visszahozom, közölte velük mogorván.

Aztán az apácák közölték vele, hogy nem fogadják el a visszaváltást, mire ő morgott, de végül abbahagyta a vitatkozást.

Így aztán a hosszú várakozás egy utolsó, rövid várakozásban csúcsosodott ki Örökké Gyászoló Szűzanya Gyermekotthon kis várótermében, amikor Gemma Thompson-Stewart összecsomagolt, hogy hazamenjen.

***

Eközben a kis váróteremtől a folyosó végén, egy valamivel kisebb irodában Hermione és Draco úgy tettek, mintha olyan pár lennének, akiknek szívesen adaptálnának egy gyereket.

Ez nehezebbnek bizonyult, mint gondolták. Most az egyszer nem az ő viselkedésük miatt, hanem a gyerek miatt, aki után kérdezősködtek.

– Egészen biztos vagy benne, hogy ezt akarják? – Az apáca szkeptikusan nézett rájuk.

Csukd be a szemed, és képzelje el egy apácát. Ez itt, ez lesz az. Ő volt a rendfőnöknő archetípusa: szigorú, mosolytalan és ízületi gyulladásos, mégis képes volt gyorsabban végigcsapni egy vonalzót az ujjbegyeden, mint ahogy te el tudnád rejteni az asztalod alá.

A Hermione és Draco arcára vakolt széles, álnok mosolyok elillantak.

– Miért? Nem kéne? – Hermione aggódva pillantott álférjére.

Mary Caroline nővér úgy nézett, mintha épp most mondták volna el neki, hogy a kedvenc fagylaltízük a pacal, ahelyett, amit valójában mondtak, vagyis:
– Jó napot, azért jöttünk, hogy Lilith Atkinson gyámságáért folyamodjuk.

– Biztosíthatom, hogy azt nem akarják.

– Biztosíthatom, hogy akarjuk – mondta határozottan Draco, és egy kis korai gyakorlatot szerzett a szülői felháborodásában. Levette a sötét napszemüvegét, hogy Hermionénak nyújthassa megbízhatóságának teljes súlyát.

A nővér kötelességének érezte, hogy teljes képet kapjon a kedves fiatal pár. Elvégre az Örökké Gyászoló Szűzanya Gyermekotthon nem szívesen fogadott vissza gyerekeket.

– Kellemetlen a lány. Egy rossz alma. Jobban szereti a könyveket, mint az embereket. még beszélgetésre is alig tudjuk rávenni.

Tehetetlenül rázta a fejét, mintha nem lehetne megérteni, hogy egy gyerek miért részesíti előnyben a könyvek társaságát az idős apácákénál.

– Ó! – Hermione elernyedt a székében. – Akkor rendben van. Én is ilyen voltam az ő korában.

Draco mivel igyekezett úgy kinézni, mint aki a szeretett felesége mellett ül, nem pedig a munkahelyi ősellenség mellett, akit utál, Draco nem mondta, hogy „Most is ilyen vagy, te kibírhatatlan okostojás”.

– Gonosz könyveket – tisztázta az apáca.

– Gonosz, hogyan? – Ezt Hermione mondta, aki azon tűnődött, vajon Lilithnek sikerült-e megszereznie a Moste Potente: Leghatóbb ördöngős italoc, vagy talán a Legsetétebb mágia című könyvet.

– Jeannine nővér rajtakapta, hogy a múlt héten valami Boszorkányok vagy valami című könyvet olvasott.

(Roald Dahl: Boszorkányok című művét olvasta, és Lilith azon tűnődött, hogy mikor kezd el hullani a haja.)

Draco bájos mosollyal vonta vissza korábbi szigorú arckifejezését.
– Tökéletesnek hangzik. Elvisszük őt.

Mary Caroline nővér gyanakodva nézett rájuk. Mindenki tudta, hogy nem adnak csak úgy oda egy gyereket valakinek, akinek a kedvenc fagylaltíze a pacal.

– Elkezdhetjük a folyamatot, de az eléggé kiterjedt, ahogy azt bizonyára megérti. Vannak háttérellenőrzések, családlátogatások, kötelező tanfolyamok…

Hermione átcsúsztatott egy üres papírlapot az asztalon, félbeszakítva az apáca minden bizonnyal hosszadalmas számvetését az átvilágításról. Mary Caroline nővér szeme elkerekedett, ahogy röviden ránézett, majd az egész hozzáállása alaposan megváltozott. Szélesen rájuk mosolygott.

– Kiváló, úgy tűnik, ez rendben van. Foglaljanak helyet a váróteremben, én pedig megyek és szólok, hogy összepakolja a holmiját.

Hermione nem emlékezett rá, hogy a többi mellé hangulatjavító bűbájt is mellékelt volna a papírra, de feltételezte, hogy biztosan így tett. Valójában Mary Caroline nővér csak most jött rá, hogy mindenki legkevésbé kedvelt gyermeke – az Örökké Gyászoló Szűzanya Gyermekotthonának triplán nem kedvelt gyereke – végre elhagyja őket.

– Tulajdonképpen elég nagy véletlen, hogy ma itt vannak – mondta, miközben kikísérte őket a kis irodából a valamivel nagyobb váróterembe. – Van egy másik új szülőpáros, akik szintén egy gyermekért várakoznak.

– Igazán? Ez kedves – mormolta Hermione zavartan.

A másik fülében Draco halkan tájékoztatta arról, hogy bármit is tett azzal a pergamennel, az szinte biztosan illegális, és hogy nem szabadna a mugli manipuláció ilyen égbekiáltó cselekedeteit a Mágikus Kapcsolatok Vezetője előtt végrehajtania, ha nem akarja, hogy börtönbe kísérjék.

– Bilincselj meg, és meglátjuk, mi lesz! Sőt, akár itt is megtehetnénk, ha akarod – vágott vissza, egy kicsit túl hangosan.

Perverz furcsaságok, gondolta Mary Caroline nővér. Ha Hermione határozottan illegális bűbájai megengedték volna, talán meggondolta volna, hogy hazaküldje-e velük az egyik védencét. Egy olyan párral, akik úgy gondolták, hogy egy apáca előtt állni megfelelő idő és hely arra, hogy megbeszéljék a kifejezetten perverz hálószobai tevékenységüket.

***

– Mióta vártak az örökbefogadásra?

A váróteremben álló idős házaspár női fele próbált csevegni. Draco úgy döntött, hagyja, hogy Hermione intézze el a dolgot. Annak ellenére, hogy a szó szoros értelmében az ő feladata volt az érdekeik képviselete, nem volt szokása, hogy a munkán kívül muglikkal társalogjon. Ez nem a lappangó előítéletek miatt volt így. Csupán arról volt szó, hogy nagyon unalmasak voltak.

– Ó… négy nap, többé-kevésbé.

Mrs. Price rosszallóan ráncolta a homlokát. Úgy látszik, ha valaki fiatal volt és elegánsan öltözött, az Örökké Gyászoló Szűzanya Gyermekotthon más eljárásokat követett.

– Ki miatt vannak itt? – kérdezte a váróterem másik lakója. Charlotte nővér kedvesen mosolygott feléjük, olyan kedvességgel, amire Mary Caroline nővér nem volt képes. Charlotte nővér nem volt képes látni, mivel (ahogy az otthon fiatalabb lakói szerették hívni) vak volt, mint a denevér.

– Lilith – mondta Hermione, miközben Mr. Price azt válaszolta:

– Gemma.

Végül is csak homályosan nézett feléjük, és bármelyikükhöz szólhatott volna.

– Sok szerencsét – kuncogott Charlotte nővér.

– Elnézést, mit is mondott? – Mr. Price úr túl hangosan kérdezte: – Mi a baj Gemmával?

– Ó, egyáltalán semmi. Egyáltalán semmi. Ő egy csodálatos gyerek. Nagyon boldog lesz vele. – Az apáca elmosolyodott magában, és feltűnően hallgatott Lilithről.

Draco elgondolkodott azon, hogy milyen büntetéseket hajlandó kiosztani a rossz viselkedésért. Egy szigorú dorgálás és a kisebb kiváltságok elvesztése nagyjából ennyi volt. Remélte, hogy ez elegendő lesz.

Ültek egy darabig. Draco úgy döntött, azzal szórakoztatja magát, hogy úgy tesz, mintha mélyen szerelmes lenne álfeleségébe, és átkarolta a vállát. A lány mosolya megrögzötté és üressé vált.

Mr. és Mrs. Price figyeltek.

Draco gyengéden arcon csókolta a nőt.

A nő megmerevítette magát. Olyan volt, mintha egy fát csókolt volna meg, csakhogy ez a bizonyos tölgy legalább öt olyan nonverbális átkot ismert, amitől a nadrágja a bokájára esett, amikor felállt, így volt benne egy izgalmas veszélyelem.

– Nem gondolja, hogy még túl fiatalok ahhoz, hogy örökbe fogadjanak? – kérdezte Mr. Price, mert ő az a fajta ellenszenves öregember volt.

– Nem gondolja, hogy maga elég idős? – morogta Hermione. Többet ért el, mint a legtöbben fiatal élete során (az ég szerelmére, volt életrajza), és nem szerette, ha a kora alapján utasítják el.

Szerencsére Mr. Price a jobb fülére süket volt.

Draco vigasztalóan megfogta a kezét, és a lány megcsípte. A férfi visszahúzódott.

– Hol lakik, kedvesem? – Mrs. Price az a fajta volt, aki udvarias beszélgetéssel próbálta elsimítani a férje durvaságát.

– Londonban. – Ennél pontosabbat nem lehetett mondani, mivel Draco lakása a varázsló Londonban nem létezett egyetlen olyan térképen sem, amelyet Price-ék ismertek volna.

– Ó, milyen izgalmas. Biztos vagyok benne, hogy Lilithnek tetszeni fog ott. Nincs messze innen, csak a városon kívül.

– Milyen kedves – hazudta Hermione.

A vak Charlotte nővér dúdolni kezdett magában, ezért mindannyian elhallgattak, nem akartak félbeszakítani.

Mrs. Price még mindig mosolyogva figyelte őket, nyilván valami olyasmit gondolt, hogy „milyen kedves pár”. Draco unottan megragadta az alkalmat, hogy szeretettel Hermione füle mögé tűrjön egy hajfürtöt. Mivel a lány megfigyelés alatt állt, csak egy összeszorított, kellemes pillantást tudott vetni rá, olyan csillogással a szemében, ami sok fájdalmat ígért későbbre.

A varázsló már nagyon várta ezt.

***

Lilith Gemma ágyán ült, és figyelte, ahogy a legjobb barátnője csomagol, hogy örökre elhagyja őt.

– Vagy bármikor elszökhetsz, és visszajöhetsz ide, ha utálod – ajánlotta komoran.

– Lehet, hogy megteszem. Bármennyire is utálom Stoke-ot, el sem tudom képzelni, mennyivel rosszabb lehet a városon kívül. És öregek is! Ha Mary Caroline nővér is azt mondja, hogy öregek, akkor tudod, hogy tényleg öregek.

Gemmának nem sok ruhát kellett becsomagolnia, de volt egy jelentős gyűjteménye tinimagazinokból. Halmokba válogatta őket, az egyiket magával vitte, a másikat pedig szétosztotta a fiatalabb gyerekek között.

Az egyik kisebb gyerek kiabált valamit a folyosón. Lilithnek fel kellett emelnie a hangját, hogy meghallja.

– Legalább téged örökbe fogadnak! Én örökre itt ragadok az engem gyűlölő apácákkal.

– Megpróbálhatnál szimpatikusabb lenni, tudod. – A tanácsot olyan őszinteséggel adta, amilyet csak egy legjobb barátnő tudott kihozni magából anélkül, hogy karon vágták volna.

– Már túl késő. Kiszúrtak velem. Különben is, a gyűlölet kölcsönös.

Gemma felállt, hogy átkarolja Lilithet. Egész délelőtt búcsúzkodtak, így a könnyeken már túl voltak, de még mindig osztogathatott öleléseket.

– Könnyebb lenne, ha tudnám, hogy te is mész valahová. Utállak itt hagyni téged.

– Senki sem akarja örökbe fogadni a problémás gyereket, Gem. Én örökké itt leszek.

Mary Caroline nővér szigorú arca jelent meg az ajtóban.
– Te is mész, Lilith. Pakolj össze, az új családod már vár. Egy fiatal pár Londonból.

Néha az apácáknak figyelemre méltó az időzítésük. Manna az égből, vagy mi.

A döbbent lányok megpróbáltak további részleteket kiszedni a nővérből, de az már elment, hogy a sikoltozó kisebbik gyerekkel foglalkozzon.

Öt perc múlva gyorsan feldolgozták ezt az új valóságot (Gemma visítozásával és Lilith néma, gyanakvó döbbenetével), összepakolták gyér holmijukat, és megérkeztek a váróterem elé. Az ajtóban volt egy kis ablak, amelyen keresztül láthatták a bent lévő öt ember oldalprofilját. Amíg nem csapnak túl nagy zajt, nem fogják észrevenni őket. Más szóval, ez egy tökéletes hely volt arra, hogy kikémleljék új gyámjaikat.

Könnyen meg lehetett állapítani, hogy ki kicsoda.

Régi és unalmas Gemma számára. Lilith fiatal és érdekes külsejű. És aztán vak, mint egy denevér Charlotte nővér, aki homályosan mosolygott körbe a kis szobában.

A jóképű szőke férfi felhajtotta a napszemüvegét, amelyet valami hülye oknál fogva bent viselt, és hanyagul arcon csókolta a nőt. A nő elpirult, és nyilvánvalóan színlelt ingerültséget mutatott.

Lilith felnyögött.
– Eurgh, undorító. Ezek nyilvános szeretettkimutató típusok. Ha előttem fognak smárolni, kénytelen leszek elszaladni.

Gemma szélesen elmosolyodott a csúnya látványon.
– Szerintem ez romantikus! Nézd meg, hogy néz rá! Legalábbis jobb, mint az enyém. Elpusztulok az unalomtól.

Mindketten az idős párra néztek, akik úgy néztek ki, mintha évek óta nem jutottak volna tovább a gyengéd kézfogásnál.

– Nem akarok hálátlan lenni, vagy ilyesmi, de bárcsak nekem is ilyenek lennének. Fogadok, hogy bármit megúszol. Az enyémek túl okosnak tűnnek. – Lilith, aki szeretett a legokosabb lenni a szobában, rosszallóan nézett a fiatal párra.

– Igen, csak nézd meg, mit viselnek. Szerinted modellek?

– Nem, a nő túl alacsony. A fickó biztos befektetési bankár azzal az öltönyével.

– Fogadjunk, hogy gazdagok! Jövőre biztosan valami puccos magániskolába fogsz járni. – Gemma vigyorgott a barátnőjére, tudva, hogy az ezt abszolút utálni fogja.

Igaza volt. Lilith arca a szokásosnál is komorabb lett.
– Jézusom, Gemma! Mi van, ha bentlakásos iskola lesz? Ezerszer nehezebb lesz elszökni onnan. Én vidéken akarok élni az unalmas vén trottyokkal.

– Hát én meg Londonban akarok élni a dögös, puccos milliomosokkal.

Gemma egészen tisztán el tudta képzelni a londoni életét. Lenne egy nagy szobája, csak neki, rengeteg barátja és menő ruhái, amiket nem apácák választottak ki, és egyedül utazhatna a metróval, múzeumokat látogathatna, és olyan emberekkel beszélgethetne, akik nem Stoke-on-Trentből származnak, és ezért eleve unalmasak.

Lilith okai, amiért a városon kívül akart élni a vén trottyosokkal, nem voltak kevésbé mélyen átgondoltak. Csak sokkal titkosabbak voltak.

A titkos mágikus képességekkel és a katolikus neveltetéssel az a baj, hogy az ember eléggé biztos volt benne, hogy eredendően gonosz, mint Lucifer, vagy (Mary Caroline nővér szerint) Éva. Végül is négyszer olvasta el Dante poklát, hogy megpróbálja meghatározni, a pokol melyik szintjére tart. A hatos volt a nyilvánvaló választás, mivel az eretnekeknek való, de a hetedik körnek az erőszakhoz volt köze, és egyszer véletlenül arra használta a varázserejét, hogy lelökjön egy fiút egy lépcsőn, miután az meghúzta Gemma haját. Csak három lépcsőfok volt, és a fiúnak nem esett baja, de akkor is.

Ezért már korán eldöntötte, hogy nem mondhatja el senkinek. A démoni erővel rendelkező gyerekeket nemigen szokták örökbe fogadni, az ő korlátozott tapasztalatai szerint.

Pedig neki ugyanúgy szüksége volt a varázslásra, mint Gemmának arra, hogy elmondja, ha az osztályában a helyes fiú az irányába nézett. Minél inkább próbálta magában tartani, annál valószínűbb volt, hogy egy alkalmatlan pillanatban kirobban belőle. Amikor ez megtörtént, a végén még véletlenül lelöktél egy zsarnokot egy miniatűr lépcsőn, anélkül, hogy a kezedet használtad volna.

Már az is elég nehéz volt, hogy a legjobb barátnője elől elhallgattassa. Nem volt benne biztos, hogy a zsúfolt, túlstimulált Londonban hogyan fog neki sikerülni, miközben az a két ragyogó külsejű fiatalos ember lebegett felette.

– Ez annyira igazságtalan – mondta Gemma.

– A felnőttek olyan idióták. Bárki láthatta volna, hogy rossz gyerekeket fogtak ki.

Egykedvűen sóhajtottak, túlságosan is jól értették, hogy az élet ritkán ad választási lehetőséget, hogy két lehetőség közül választhatod ki a kedvencedet, legalábbis tizenegy évesen nem.

– Akkor azt hiszem, jobb, ha továbblépünk – mondta Gemma szomorúan. Hogy mennyire unalmasnak tűnt Mr. és Mrs. Price, azt jelezte, hogy még csak úgy sem tudott tenni, mintha izgatott lenne a találkozásuk miatt.

– Igen – motyogta Lilith csüggedten, majd undorodva grimaszolt, amikor a szőke férfi gyengéden a felesége füle mögé tűrt egy hajtincset.

– Ugye felhívsz majd?

– Persze. Én is meglátogatom, ha nem küldenek el valami szörnyű intézetbe.

– Te megőrültél. Az internátus remekül hangzik. – Gemma újabb vigyorral próbálkozott, de a féltékenység tönkretette.

– Cserélnélek, ha tehetném.

– Én is, de nem lehet.

– Nem, mert…

Újra kinéztek a kis ablakon. Nem a két leendő nevelőszülői párra, hanem az egyetlen másik személyre, aki velük volt a váróteremben. Egy nagyon öreg, nagyon vak Charlotte nővérre.

Ha a villanykörték hangot adnának, a folyosó csendjét a fejük fölött egyszerre kettő felpattanó villanykörte hangja törte volna meg.

– Nem tudtunk. – Lilith egy pillanat múlva, elgondolkodva rágta az ajkát.

– Rájönnének, nem igaz?

– Igen, biztosan lesznek digitális feljegyzések. Egy fénykép rólunk valahol. Mi talán megússzuk, ha átverjük az öregeket, de őket soha. – Lilith biccentett Draco és Hermione felé, akiknek nem voltak digitális feljegyzéseik, és nem voltak számítógépeik, amelyeken el tudták volna olvasni őket.

– Mégis, jó móka lenne. Mi csak…

– …megnézhetnénk, mennyi időbe telik nekik. Ráadásul akkor újra láthatnánk egymást, amikor megcsinálják a cserét…

– Vagy talán hagynák, hogy maradjunk.

Gemma elragadtatásában felkacagott a zseniális tervükön. Lilith arcának alsó fele láthatóan megrándult valami olyasmivé, amit nagyvonalúan mosolynak lehetett volna számítani.

– Gemma Thompson-Stewart vagyok – mondta Lilith, kipróbálva Gemma vidám hangnemét. – Várj, elfelejtettem a középső neved!

– Eden.

– Hát persze, hogy az. – Gyakorolt egy megnyerő mosolyt, amelynek puszta foghíjas voltától Gemma ijedten húzódott hátra. – Gemma Eden Thompson-Stewart vagyok! Szeretem a szivárványokat és az egyszarvúakat! Belezúgtam Jerry Branniganbe! – Lilith kikerült egy könyöklést. – Jól van, azt hiszem, megvan. Most te csinálj engem.

– A nevem Lilith Alecto Atkinson – mondta Gemma, hangzatos hangot kölcsönözve. – Szeretek a szobámban maradni, könyveket olvasni és állandóan haragudni mindenkire. Belehalok a nyomorúságba, ha a velem egykorúakkal együtt bentlakásos iskolába küldenek.

– Én aligha vagyok veled haragtartó. – Lilith egy utolsó, intenzív fintort vágott, attól tartva, hogy talán ez lesz az utolsó, amit valaha is a barátnőjének adott.

Gemma egy utolsó ölelésbe burkolta őt, elég szorosan szorítva ahhoz, hogy kárpótolja az összes jövőbeli ölelésért, amire nem lesz lehetősége.

Aztán kéz a kézben elindultak, hogy bemutatkozzanak az összecserélt gyámjaiknak.

hozzászólások: 0