4. fejezet
Kamillatea és mentális összeomlások

Bár Hermionénak sosem vallaná be, de volt egy pillanat – igazából csak a másodperc töredéke –, amikor Draco biztos volt benne, hogy az ünnepélyes, sötét hajú lány, aki az imént lépett be a váróterembe, lesz Lilith Atkinson. Biztos, ha egy szokatlanul erős gyereket kerestek, akkor annak neki kellett lennie, és nem a mellette szinte helyben ugráló, fényes szemű, rokokó korabeli teremtésnek.

De aztán a komoly, okosnak tűnő lány továbbment, és Gemma Thompson-Stewartként mutatkozott be az idősebb párnak, a cserfes másik pedig mosolyogva ugrott oda hozzá.

Ez zavarta a férfit, elvégre nem lehetett ránézésre megállapítani, hogy ki mugli. Ez a fajta gondolkodásmód volt az, ami miatt bajba keveredett évekkel ezelőtt. Még börtönbe is került miatta – emiatt és még néhány más dolog miatt –, és úgy gondolta, hogy már régen alaposan kigyomlálta ezt a filozófiát az elméjéből. Kellemetlen felfedezés volt rájönni, hogy mégsem.

Ezért belenézett a lány fiatal, mosolygós arcába, és némán megígérte neki, hogy jó (ál, ideiglenes) szülő lesz, és mindent megtesz, hogy segítsen neki jobb döntéseket hozni, mint amilyeneket egykor ő hozott. Egy egész érzelmes pillanatot töltött el ezzel, miközben Hermione intézte a bemutatkozást. Olyan érzések árasztották el, amelyekkel évek óta nem foglalkozott, mindaz a sajnálat és szégyen, amivel addig élt, amíg nem érett meg annyira, hogy rájöjjön, választathat, ha akar, hogy valami egészen más legyen. És ő választotta, legalábbis azt hitte, mert csak azt akarta, hogy Hermione gyűlölje őt az összes ostoba, gyerekes, csínytevéssel kapcsolatos ok miatt, amit kitaláltak, és ne azokért a nagyon is valós és tökéletesen jogos okokért, amiket valaha vallott.

De amikor a rossz gyerekre nézett, és egy muglira gondolt, rájött, hogy jobban oda kell tennie magát. Lilith, az apokalipszis megelőzése és maga Hermione miatt is.

Jobban fogja csinálni. Jobb lesz.

Mire kiléptek a napfényre, ezt már megváltozott emberként tette.

Aztán Hermione elrontotta az egészet azzal, hogy odahajolt, és azt mormolta:
– Megesküdtem volna, hogy a másik az.

***

Egészen a parkolóig jutottak, mielőtt a nyilvánvaló probléma előjött volna. Nem volt kocsijuk.

– Akkor azt hiszem, ezt itt csináljuk – mondta Draco, és egy nonverbális figyelemelterelő bűbájt vetett köréjük.

– Nem mondhatjuk meg neki, hogy boszorkány, egy parkoló közepén – suttogta Hermione dühösen. – El kéne vinnünk ebédelni, vagy valami ilyesmi.

– Hogy mi vagyok?

Lilith (aki valójában Gemma volt) azon tűnődött, vajon nem késő-e még meggondolni magát. A parkoló túloldalán látta, hogy Gemma (aki valójában Lilith volt) becsúszik egy kis szedánba az újdonsült nyugger szüleivel. Intett neki, de Gemma nem úgy tűnt, hogy észrevette volna.

– Azt javaslod, hogy gyalog menjünk el ebédelni? – Draco célzottan nézett körbe a lakónegyeden, majd le Hermione ekrü szandáljára.

A lány legyőzött sóhajtással felsóhajtott.
– Rendben van. Lilith, biztos vagyok benne, hogy ez most nagyon zavaros lesz, és sok mindent kell feldolgoznod, de valami fontosat kell mondanunk neked. Először is, kérlek, tudd, hogy bármi is történjék, mi tényleg kiválóan akarunk gondoskodni rólad, és a végén minden rendbe fog jönni. Emiatt nem kell aggódnod.

Lilith természeténél fogva nem volt hajlamos az aggódásra, de ez megtette a hatását.

– Sajnálom – mondta. – Mi folyik itt?

– Nagyon megnyugtató vagy, Granger. Született tehetség.

– Akkor csináld te!

Lilith egyik lábát a másik mögé csúsztatta, arra az esetre, ha menekülnie kellene.

– Boszorkány vagy – közölte vele Draco. – Gratulálok! Kicsit olyan, mintha megnyerted volna a lottót, legalábbis úgy hallottam. Ezt a mugli dolgot nem értem.

– Csak azért, mert ez egy kipolgári dolog, te sznob…

– A lényeg az, hogy tudsz varázsolni. Biztos vagyok benne, hogy már megtetted; így vagy úgy mindig előkerül. Nem csináltál még olyat, amit nem tudtál megmagyarázni, például kinyitni zárt ajtókat, vagy eltüntetni valamit?

Amikor Hermione, aki szintén tökéletesen mugli környezetben nőtt fel, a szülei konyhaasztala körül ugyanezt az információt kapta a Minisztérium által kinevezett mugli összekötő tisztjétől, hatalmas megkönnyebbülés volt, tényleg, mert igaza volt. Több működő elmélete is volt, köztük a tündérátváltoztatás, az idegenekkel végzett kísérletek és az emberi faj spontán evolúciója, de ő a veleszületett mágikus képességekre tett fogadásokat, amelyeket előbb-utóbb valaki úgyis megmagyarázott volna neki.

Ezért arra számított, hogy Lilith valami olyasmit mond, hogy „igen, persze, és most már az egész életemnek van értelme, mert tudom ezt a kritikus információt magamról”.

Ehelyett Lilith tekintete a gyermekotthon bejárata felé meredt.

– Lehet, hogy akkor történt, amikor dühös voltál vagy megijedtél – folytatta Hermione aggódva. – Biztosan tudod, mire gondolunk.

– Általában nem szoktam dühös lenni – mondta Lilith, elfelejtve, hogy kinek adja ki magát. – A nővérek mindig azt mondták, hogy olyan nyugodt vagyok, mint egy uborka. – Szerették az igazi Lilithet „kisördögnek” nevezni, ami egy apácától komoly vád volt.

– Ne nézz így rám! – szólt Draco, amikor Hermione tanácstalanul felé fordult. – Kétéves koromban egy játékseprűnyélen repkedtem. Itt az ideje egy partitrükknek, azt hiszem.

Hermione előrántotta a pálcáját, és havat varázsolt. Aztán azt tette, amit mindig is tett, ha ideges volt. Belekezdett a kioktatásba.

Lilith jóval kevesebb kérdést tett fel, mint amire bármelyikük is számított, helyette inkább a körülötte lebegő hópelyheket bámulta távolba révedő arckifejezéssel, miközben Hermione megpróbálta a varázsképességeit egészét egy rövid, az összefüggés határát súroló monológba sűríteni.

Észrevéve, hogy az információk tizede sem talál célba, Draco félbeszakította a lány előadását.
– Azt hiszem, McGalagony mindjárt kiugrik a bokorból, hogy tesztet írasson a Gamp-féle elemi átváltoztatás törvényeiből.

– Az erős alapozás elengedhetetlen a sikeréhez. El sem tudom mondani, mennyire lemaradva éreztem magam, amikor elkezdtem a Roxfortot.

– Talán mégis hazamehetnénk, mielőtt áttérnénk a nonverbális bűbájokra.

Nézték, ahogy egy nagy, nedves hópehely lesodródik, hogy aztán lágyan landoljon Lilith tenyerén.

Hermione azon tűnődött, vajon elhisz-e bármit is ebből.

Lilith mindent elhitt. A havat júliusban nehéz volt vitatni, és különben is, Hermione a pálcáját egy közeli fűszálon csipegető madárra is ráfogta, és fehér görénnyé változtatta. Valamiért Draco ettől rendkívül idegesnek tűnt.

De Lilith túlságosan el volt foglalva az aggodalmaskodással ahhoz, hogy élvezze a lottónyereményét. Határozottan rossz lányt kaptak el. A probléma csak az volt, hogy az igazi Lilith sem volt az igazi lány. Az igazi Lilith nem tudott varázsolni. Elmondta volna Gemmának, ez nem kérdés.

Mégis, már épp azt akarta volna mondani, hogy valahogy tévedtek, amikor az új, magát az örökbefogadó anyjának kiadó nő megszólalt:
– És imádni fogod a Roxfortot. Minden hozzád hasonló fiatal varázslógyerek oda jár.

– Az egy bentlakásos iskola? – kérdezte Lilith.

– Ó, igen. Valójában Skóciában.

Nos, ez eldöntötte a kérdést. Nem akarta az igazi Lilithet skóciai bentlakásos iskolába küldeni. Lehetetlenül hangzott, hogy elmeneküljön onnan. A lány utálná.

– Akkor te is boszorkány vagy? – kérdezte Dracótól.

– Igazából varázsló – válaszolta a férfi feleslegesen páváskodva.

– A varázslóvilág szörnyen régimódi a nemek szerinti főnevek tekintetében – magyarázta Hermione. – Várj csak, amíg megismered a tisztavérűeket.

– Granger, ne kezdd el! Nem akarom, hogy már az első fél órában megutáljon.

– Kiváló, akkor hagyom, hogy mesélj neki a háborúról. De azért győződj meg róla, hogy én is ott legyek. Ellenőrizni akarom a tényeket.

– Én már tudok a háborúról. – Ez valahogy igaz volt. Lilith inkább Jerry Brannigan tarkójára koncentrált, mint a leckére, de bizonyos részletek megragadtak. – Volt egy rendkívül ijesztő ember, aki nagy hatalmat akart, és egy rakás igazán szörnyű dolgot tett, hogy megszerezze. A végén a jófiúk győztek.

– Tessék, látod. Már érti is. – Szélesen rámosolygott Hermionéra.

– Menjünk haza! – Hermione a szokásosnál is rosszabbul érezte magát a férfi közelében, miután a váróteremben túlzottan is kimutatta a színlelt vonzalmát. – Mármint a te otthonodba. Szerintem ő is benne van az ügyben. – Lilithhez szólva hozzátette: – A félév kezdetéig Malfoynál fogsz lakni, ha nem bánod. Neki több helye van.

– Ki az a Malfoy?

– Ó, ő. Ez, ööö, Draco vezetékneve.

– Nem a tiéd?

Hermione elvörösödött. Persze most már Lilithnek is voltak kérdései.
– Nem vagyunk házasok. Inkább olyanok vagyunk, mint… a kollégák.

– Gyűlöljük egymást – pontosított tovább Draco.

Egy szemorvos látogatott el a gyermekotthonba még az év elején, és az összes lakó felváltva vetette alá magát a vizsgálatnak. Lilithről megállapították, hogy tökéletesen lát. Ezért láthatta, hogy ez távolról sem volt igaz.

– Tehát nem vagytok házasok, és nem éltek együtt. Legalább randiztok?

Határozottan közölték vele, hogy nem. Ez nem szegte kedvét. Ehelyett megkérdezte:
– Mikor van a születésnapotok?

Miután megtudta, hogy Hermione szeptember tizenkilencedikén, Draco pedig június ötödikén, mentálisan feljegyezte, hogy megnézi az egyik Mizz magazinja hátulját, hogy milyen kompatibilitási értékkel bír egy Szűz és egy Ikrek.

***

Ha Voldemort vagy a követői valaha is szünetet tartottak volna a már-már komikus gonoszkodásban, hogy kritikusan elgondolkodjanak a mugli technológia előnyeiről, talán nem gondolták volna magukat ennyire felsőbbrendűnek.

És minden mugli, aki meglátogatta volna a Mágiaügyi Minisztériumot hülyére röhögte volna magát annak láttán, hogy az úgynevezett felsőbbrendű faj egy egész kormányt próbál tintával és pergamennel irányítani, majd azt mondta volna: – Nem, köszönöm, azt hiszem, megtartom a számítógépemet.

Ez tényleg elképesztő mennyiségű pergamen volt, olyan mennyiségű, amely megtizedelte volna Nagy-Britannia birkaállományát, ha a pergamen még mindig báránybőrből készülne mágia helyett. És a minisztériumban a sok papírmunka kezelésére alkalmazott boszorkányok és varázslók száma már-már az abszurditás határát súrolta: egész osztályok tele alacsony beosztású dolgozókkal, akiknek a munkáját egy mikrochip fél másodperc alatt automatizálhatta volna.

Ezek az alkalmazottak egyöntetűen fiatalok, pletykásak és Hermione Grangertől elborzadtak voltak. (Ez részben azért volt, mert neki nem kellett papírmunkát végeznie, soha. Mindenkinek jobb volt, ha nem létezett feljegyzés a munkájáról.)

A Varázshasználati Főosztályon az alacsony szintű tollforgatók sem voltak mások. Ide tartozott a vadonatúj harmadik gyakornokhelyettes is, aki Hermione és Draco Stoke-ban tett látogatásának reggelén túl rövid gyorstalpaló tanfolyamot kapott a kormányzati bürokráciából.

– Rendben. Itt fognak megjelenni a jelentések valahányszor varázslatot használnak egy muglival szemben vagy rajta. Vagy bármi illegális dologról, igazából. – Az első asszisztens egy közeli asztalon lévő postaládára mutatott. Miközben figyeltek, egy darab pergamen jelent meg benne. – Csak a helyszínt és a varázslat típusát kapjuk meg.

A második asszisztens felvette, és hangosan felolvasta: – Helyváltoztató bűbáj egy mugli jelenlétében végrehajtva. Helyszín: Ewhurst Bowlingközpont.

A harmadik asszisztens gyakornok megdöbbent.

– Ez nevetséges. Ki szegné meg a Titoktartási Alaptörvényt, hogy bowlingban győzzön muglik ellen?

– Egy dologra megtanít ez a munka, hogy az emberek nagyon ostobák – mondta neki az első asszisztens, míg a második asszisztens nyomatékosan bólintott. – Most pedig az a dolgod, hogy idejössz ehhez a térképhez, és megkeresed az adott helyen lévő boszorkányt vagy varázslót.

Ez egy hatalmas térkép volt Nagy-Britanniáról, amelyen több ezer apró pötty volt felcímkézve a szigeteken élő összes ismert boszorkány és varázsló nevével. A harmadik segédtanonc bámulta, és igyekezett nem gondolni arra, hogy ez a magánélet megsértését jelenti.

– Ha megvan a név és a hely, tölts ki egy ilyen hivatalos figyelmeztető levelet, és add át egy bagolynak, hogy kézbesítse. – Az első asszisztens szakszerűen bemérte az Ewhurst Bowlingközpontot a térképen, és rámutatott egy kis pontra, amelyen a „Wyndell Porking” felirat szerepelt. Sietve kitöltött egy fehér nyomtatványt, mielőtt átadta volna egy várakozó bagolynak.

– Ha nem tudod megmondani, hogy ki tette, írja fel az összes részletet az egyik rózsaszín űrlapra. Azok a mágikus bűnüldöző járőrszolgálathoz kerülnek további vizsgálatra. – A második asszisztens egy közeli rózsaszín halomra mutatott.

– És ha nincs boszorkány vagy varázsló a környéken, akkor lehet, hogy véletlenül varázsolt egy kiskorú, aki nem fog megjelenni a térképen. Írj egy kék jelentést – azt majd az amneziátorok kapják meg tisztogatás céljából –, és menj tovább.

– Ha az igazán rossz varázslatok egyikéről van szó, tudod, melyekről, akkor írj piros jelentést.

– Mi történik a piros jelentésekkel?

– Egyenesen Harry Potter postaládájába kerülnek – magyarázta a második asszisztens borzongva.

– A lényeg, hogy gyorsan dolgozzunk, mielőtt bárki is dehoppanálna a helyéről. Megértetted?

– Azt hiszem, igen? – Ez tényleg rengeteg papírmunka volt, és a harmadik asszisztens gyakornok nem volt jó abban, hogy egyszerű utasításokat megjegyezzen. A Roxfortban sem jeleskedett, valószínűleg ezért is volt most alacsony szintű gyakornok a Varázshasználati Főosztályon, ahelyett, hogy jogot tanult volna, amit az anyja szorgalmazott.

– Jó, mert van még egy dolog.

– Még valami? – A harmadik segéd gyakornok tanácstalanul nézte a színkódolt űrlapokat.

– Igen, és ez nagyon fontos…

– …úgyhogy ne felejtsd el…

– …vagy elveszítheted az állásodat. Rosszabb esetben még az is lehet, hogy ő lejön ide.

– …és Merlin tudja, mi történhet akkor.

– Ki jöhet le ide? Mi történik? – A harmadik asszisztens gyakornok aggodalma egyre nőtt, ahogy magába szívta a gyors egymásutánban érkező figyelmeztetéseket.

– Hermione Granger. Ha meglátod a nevét a térképen, azonnal jelentést teszel. – Az első asszisztens a padlón lévő szemetesre mutatott. Valaki vörös festékkel ráírta kívülre, hogy „Hermione Granger postaládája”.

– Egy szemetes?

– Állj hátrébb! – figyelmeztette a második asszisztens, mielőtt egy üres, rózsaszín űrlapot dobott a kukába. Az lángra lobbant, és gyorsan elhamvasztotta a nyomtatványt egy narancssárga tűzcsóvával, amely megperzselte a harmadik asszisztens gyakornok bal ujját.

– Mit csinál ő? – kérdezte döbbenten a harmadik segédtanonc.

– Senki sem tudja. Mi nem kérdezősködünk. – Az első asszisztens megvonta a vállát. – A lényeg az, hogy ha ő is benne van, akkor dobd ki.

– Nem gyilkol embereket vagy ilyesmi – pontosított a második asszisztens. – Soha semmi szörnyűség nem történik…

– …csak tudod, illegális és zavaros…

– …csak nem illegális, mert szerintem rá nem vonatkoznak a törvények…

– …és úgy tűnik, valami köze van Draco Malfoyhoz. A térképen láthatod, hogy állandóan együtt vannak.

A terem légköre kicsit hűvösebb lett ennek a bizonyos névnek a megemlítésére.

– Na, nézd csak, máris lemaradtál. – A második asszisztens biccentett a postaládára, amelyben most három új pergamen volt. – Van még kérdés?

De az első és a második asszisztensnek is megvolt a saját postaládája, amivel foglalkoznia kellett, így nem álltak meg várakozni. Kiléptek, és a harmadik asszisztens gyakornokot egy gyorsan növekvő jelentéshalommal, több halom színkódolt nyomtatvánnyal és egy még mindig füstölgő szemetesládával hagyták ott.

***

Igazából varázslatos volt.

Tényleg, tényleg varázslatos. Neville alig hitt a szerencséjének. Mindössze három napjába telt, mire rájött, és még kevesebb is lett volna, ha az Oxfordi Egyetem mugli tudósai nem ragaszkodtak volna annyira ahhoz, hogy mindig ott lebegjenek körülötte, amikor az új növényfaj, amelyről kiderült, hogy egyfajta sántító szürke gomba, elérhető távolságban van.

Mire Stoke-on-Trentbe érkezett, már lefényképezték és mintát vettek róla, és éppen azon vitatkoztak, hogy kié legyen a névadás joga. A jelenlegi éllovasok a carbo comedentis és a taediosum griseo voltak, ami nagyjából szénfalónak, illetve rendkívül unalmas szürke csomónak fordítható.

Egyik sem volt éppen pontatlan. A nyálkás kis gomba valóban túlélte a mérgező fekete filmréteget, amely a jelek szerint a város számos felületét borította, és meglehetősen kiábrándító volt, ami az új növényfelfedezéseket illeti. Kivéve, ha az ember lenyelte. A mugli tudósok ezt valamiért nem próbálták ki.

Neville megvárta, amíg a botanikusok elmennek, hogy kipróbálja. Még ha nem is lett volna illegális, nem volt olyan tuskó, hogy támadó varázslatot alkalmazzon egy növénybarát társával szemben, még ezekkel szemben sem, akik különösen kellemetlenek voltak. Az első két napot azzal töltötték, hogy megkérdőjelezték az igazolványát, és kuncogtak rajta, miközben kipróbálta néhány kedvenc módszerét, amivel rávehetett egy növényt, hogy felfedje mágikus természetét: beszélt hozzá, enyhén megcsiklandozta, diszkréten megbökdöste a pálcájával.

– Mit is mondtál, melyik egyetemről jöttél?

A vezető botanikus vigyorgott, amikor Neville végigsimított az egyik ujjával a gomba szivacsos hosszán. A botanikus társai felnevettek. Neville-t erősen emlékeztette ez egy ötödéves dupla gyógynövénytanra, amikor szerencsétlenségére egy egész félévre Vincent Crak társa lett. Akkor is sok gonoszkodó nevetésben volt része.

Nem törődött velük, és végül elmentek, ahogy azt a zsarnokok szokták.

Talán nem volt a legjobb gyakorlat, hogy egy kis ismeretlen gombás anyagot lenyomjon az ember a torkán, de azért a biztonság kedvéért volt a férfinél egy bezoár, hátha. Bele is vágott.

Pillanatokkal később lebegni kezdett. Ahogy Neville lába teljesen elhagyta a talajt, a zsebében halászott, és kicsomagolt egy cukorpennát. Sosem tudhatta, meddig tartanak a mágikus mellékhatások, akár órákig is fent lehetett.

Miközben a levegőben lebegett, és várta, hogy a gomba visszahelyezze a földre, áttekintette a következő lépéseit.

Mintákat vitt volna vissza a laboratóriumába további tanulmányozásra. Írna egy tanulmányt, és azt lektorálnák, majd további vizsgálatoknak vetnék alá, de végül a taediosum griseo-t valójában varázslatosnak minősítenék, és akkor védettséget kapna, és a muglik nem láthatnák többé. Zavarba ejtő veszteség lenne az Oxfordi Egyetem botanikusokból álló csapatának, de ők zsarnokok volna, így Neville nem tudta rávenni magát, hogy törődjön ezzel.

Talán még egy nap munkája volt ott Stoke-ban. Néhány utolsó minta begyűjtése, néhány sztázis- és védővarázslat, amit el kell mondania. De nagyrészt az ottani dolga befejeződött.

Neville úgy döntött, talán mégsem olyan rossz az utazás, ha rövid ideig tart, és hoppanálási távolságában van az otthonától.

Kegyesen rövid tíz perccel később a lába újra egyesült a földdel, és elindult, hogy megünnepelje, és vegyen magának egy sört a város egyetlen tisztességesnek tűnő kocsmájában.

***

Pansy egy járdaszegélyen ült, és átadta magát a depinek.

Legalábbis egy mocskos külsejű férfi így nevezte, amikor egy arra járó autó lehúzott ablakán durván kiabálva megkérdezte tőle, hogy vajon „kitört rajtad a depi, édesem?” A férfi elhajtott, mielőtt a nő megerősíthette vagy tagadhatta volna a vádat.

Feltételezte, hogy idegösszeomlása volt. A sírás már napokkal ezelőtt abbamaradt, de csak a kimerültség miatt. Azon tűnődött, vajon a sok jóslat is fárasztotta-e, bár nem tudta megerősíteni vagy cáfolni, hogy még mindig vannak-e ilyenek.

Veta talált neki szállást egy kis házban a városon kívül, ahol nem zavarták a közeli szomszédok. De Vetának hogyan sikerült mugli szállást szereznie, azt nem akarta tudni. Volt valami szinte félelmetesen hozzáértő abban a manóban.

Pansynek rengeteg muglipénze volt ételre, és eddig tisztességes sikerrel jutott hozzá. Biztonságban volt, amíg nála volt a pálcája, és semmi olyan dologban nem szenvedett hiányt, amire az embernek szüksége lehetett a túléléshez, ha nem is a boldoguláshoz, egy ideig.

Ami tehát a mentális összeomlás a tetőfokán, miközben a pánikroham kínjaiban ült egy véletlenszerű utca járdaszegélyén, egy véletlenszerű környéken, egy olyan városban, ahová Pansy soha nem tette volna be szívesen a lábát, az a kérdés volt, hogy miért vagyok itt?

(Két szomszéddal arrébb Mary Caroline nővér éppen néhány fiatalabb gyereknek ezt magyarázta, és tekintélyt parancsoló hangon adta meg a választ erre a kérdésre. Ez sok áldozatot és bűnbánatot igényelt. Ők pedig kezdtek nagyon unatkozni.)

Fogalma sem volt arról, hogy jelenlétével mit akar elérni. Amennyire ő tudta, a próféciák inkább égi jelek voltak, mint ismételt utasítások, hogy „Kapd el Stoke-on-Trentben”. És mégis, volt egy olyan érzése – egy érzékenység, amely kétségtelenül generációkon át öröklődött ajándékként attól az idióta őstől, aki tönkretette az életét –, hogy pontosan ott van, ahol lennie kell.

De miért?

A térdei közé hajtotta a fejét, és megpróbált levegőt venni. Nagyon meleg és büdös volt odakint, ami nem segített.

– Ööö, jól vagy… jól vagy? – Egy férfihang. Ha az ismeretlen közelebb jön, elkábítja. Szinte remélte, hogy így lesz. Megkönnyebbülés lenne, ha ilyen könnyen megszabadulhatna az egyik problémájától.

– Jól vagyok. Menj el! – motyogta.

– Megtehetném… – A hangja elakadt, mintha nem tudta volna, mit ajánljon fel. – Feletonáljak valakit neked?

Veta nemrég magyarázott a telefonokról, ezért elég biztos volt benne, hogy ez a férfi csak rosszul mondta ki a szót. Zavartan nézett fel.

Egy nagyon magas ember állta el a napfényt előtte az utcán. A feje pont oda illett, ahol a nap lett volna, így az arcát fény gyűrűzte be. Hunyorogva próbálta meglátni őt, de nem tudott többet kivenni a borosta és a szemüveg sejtésénél. Abban azonban biztos volt, hogy a férfi jóképű, és neki jó érzéke volt az ilyesmihez.

– Pansy? Pansy Parkinson?

Ha állt volna, talán elesett volna. De mivel Parkinson volt, és gyakorlatilag arra nevelték, hogy rendíthetetlen legyen (a jelenlegi mentális összeomlást leszámítva), alapból udvariasságra váltott.

– Nagyon sajnálom, ismerjük egymást?

A lány ingatagon felállt, hogy jobban lássa a férfi arcát. Határozottan jóképű, mint egy tisztességesen fiatal, vonzó professzor. Inkább olyan, amilyennek egy fiatal, vonzó professzort elképzelt, mivel a Roxfortban tragikus hiány volt belőlük.

Az idegen férfi csak meglepetten bámult rá.
– Én vagyok az, Neville – sikerült neki végül kimondania.

Pansy hirtelen visszaült.
– Neville Longbottom? – Majdnem elkiáltotta a nevet a földhöz közeli méltatlan helyzetéből. – Mi a fenét keresel itt?

– Én… én a munkám miatt vagyok itt. Mit keresel te itt? – A férfi leguggolt mellé, ami tulajdonképpen nagyon udvarias volt, mert a boszorkány nyaka már kezdett fájni.

– Fogalmam sincs – mondta halványan. Aztán nagy zavarában sírni kezdett.

***

Neville nem volt az, akit bárki nyájasnak nevezne. Ezért meg kell bocsátania neki, ha egy gyönyörű nő látványa, aki könnyekben törik össze előtte, nem ihletett csodával határos módon nagyszabású, elsöprő gesztusokat.

Ehelyett úgy dőlt rá a sarkára, mintha hátrafelé akart volna esni az egész helyzetből, majd kinyújtotta merev karját, hogy enyhén megveregesse a nő vállát.
– Na, na – motyogta, és úgy érezte magát, és úgy is hangzott, mint egy idióta. – Minden rendben lesz.

Furcsa módon ez működött.

***

Neville ragaszkodott hozzá, hogy visszakísérje őt a kis bérelt házikójába, miközben Pansy megpróbált észszerű magyarázatot adni a Stoke-beli jelenlétére.

Először azt mondta, hogy családi ügyben van ott. A férfi megigazította a szemüvegét, és a lányra nézett, udvariasan felajánlva neki egy második esélyt, hogy valami hihetőbbel álljon elő. Aztán azt mondta, valami fontos dolga van a környéken, ami valószínűleg igaz volt, de még így is kérdésnek hangzott.

A férfi kétkedve nézett a lány vörös karimájú szemébe, és felajánlotta, hogy készít neki egy csésze kamillateát.

– A gyógytea nem is igazi tea – mutatott rá a boszorkány. Ő is azok közé tartozott, akik sznobok voltak az itallal kapcsolatban.

Neville úgy kapaszkodott ebbe a megjegyzésbe, mint egy mentőövbe. Ha Pansy Parkinson olyan növénykedvelő volt, mint ő maga, akkor legalább lesz miről beszélgetnie vele. Hajlamos volt beszélni idegességében, és semmi sem volt idegőrlőbb, mint egy idegen konyhában állni egy nővel, aki tizenöt évvel ezelőtt még terrorizálta, de most megmagyarázhatatlanul sírás közben talált rá az utcán, ráadásul kivételesen csinos és eddig elég udvarias volt.

Belekezdett a matricaria recutita különféle szorongásoldó jótékony hatásainak magyarázatába, miközben vizet forralt a pálcájával.

Pansy, akit egyáltalán nem érdekelt volna, hogy melyik növénynemzetségből származik a levél, feltéve, hogy úgy ízlik neki, ahogy máskor Veta elkészítette, úgy tett, mintha hallgatná.

Vajon Neville Longbottom lehetett az oka annak, hogy ő ott volt? Az összes hihetetlen dolog közül, ami az utóbbi időben történt vele, a férfi, aki véletlenül pont akkor jelent meg előtte, amikor a járdaszegélyen gyakorolta a mély lélegzetet, volt a legnehezebben elfogadható. Vajon az univerzum terve volt, hogy megalázza őt előtte, valamiféle karmikus igazságtételként azért, mert rosszul bánt vele a Roxfortban?

Ha így volt, akkor működött. Szerencsétlennek érezte magát.

– Szörnyű voltam veled? – kérdezte a boszorka, félbeszakítva valamit, amit a férfi az aminosavakról mondott. – A Roxfortban. Az voltam, ugye?

– Ööö…

Ez elég volt válasznak. Hagyta a fejét az asztalra esni, hogy tájékoztassa a karmát a győzelméről.

A varázsló tétován letette a csészét a lány elé, és helyet foglalt.

– Pansy, jól vagy? Nem nézel… jól.

A lány felnevetett a virágos terítőn.
– Azt hiszem, válságban vagyok.

– Segíthetek?

A hangja őszintén hangzott. Mindig is ilyen kedves volt, és a lány túl felszínes volt ahhoz, hogy észrevegye? Még egy dolog, ami miatt később még szánalmasabban érezhette magát. Felemelte a fejét.

– Mondtam valami furcsát, mióta együtt vagyunk?

– Valami furcsát?

– Igen, mintha valami szokatlant mondtam volna. A szokásostól eltérő dolgot.

Nem tudta, hogyan válaszoljon udvariasan. Gyakorlatilag a délután folyamán minden a szokásostól eltérő volt.

– Nos, azt gondoltam, hogy meglehetősen szokatlan, hogy családi ügyben jöttél ide.

– Ó, persze. Ez hazugság volt.

– Igen, én is így gondoltam. Elmondanád az igazi okot?

A lány ivott egy kicsit a teából, és arcot vágott.
– Azt fogod hinni, hogy őrült vagyok. Még annál is őrültebbnek, mint amilyennek eddig is tartottál.

Neville megállt, hogy elgondolkodjon ezen. A Roxfortban a lány mindig is kivételesen gyakorlatiasnak tűnt neki, amilyenek a tisztavérű örökösök gyakran voltak. Az, hogy az ember életét hároméves korától kezdve tervezgették, általában nem táplálta a fantáziadús szellemet. Arra számított volna, hogy a lányt a Reggeli Próféta társasági rovatának oldalain látta volna keringőzni (ha olvasta volna, amit nem olvasott), nem pedig a járdán sírni a délután közepén Stoke-on-Trentben.

És mégis, gondolta, bizonyára mindenki ezt várta tőle. Látta, ahogy a gyűrű nélküli bal kezével a teáscsészét szorongatja, és sejtette, hogy a „házas vagy?” kérdés talán visszakatapultálja a nyomorúságba. Az elvárások kétségkívül fojtogatóak voltak. Először fordult meg a fejében, hogy a lány sorsa az övé is lehetett volna, ha a szüleit nem sorolják magukat határozottan a „véráruló” kategóriába az első varázslóháborút követően. Elvégre ő egy bukott női felmenőt leszámítva volt csak tisztább vérű, mint maga Pansy.

– Nem hiszem, hogy őrült vagy. És nincs kinek elmondanom, ha emiatt aggódsz.

Valószínűleg elmondaná a növényeinek, de a legtöbbjüknek nem volt füle, és egyikük sem volt képes emberi beszédre.

Így hát elmondta neki, mert ekkor már tényleg nem volt vesztenivalója, beleértve a méltóságát is. A férfi csendes érdeklődéssel hallgatta, és a lány távolról elgondolkodott azon, hogy vajon hallotta-e már valaki igazán, ahogy beszél. Pansy tapasztalatai szerint a legtöbb ember mindig csak a következő szavain gondolkodott, miközben arra várt, hogy becsukja a száját, hogy kinyithassa a sajátját.

Neville nem ezt tette.

Amikor befejezte, szinte félénken megkérdezte, hogy hisz-e neki.

Hát persze, hogy hitt.
– Egyszer egy jóslat tárgya voltam.

– Tényleg? – A lány előre ült. Ez volt a legérdekesebb dolog, amit Neville Longbottom valaha is mondott neki.

– Hát, igazából nem. Nem voltam egy jóslat tárgya.

Csalódottan dőlt hátra ismét.

Érezte, hogy elvesztette a közönségét.
– Nem, úgy értem… ez egy fontos megkülönböztetés volt. Két gyermekre vonatkozhatott, de nem közvetlenül rám.

– Ó.

– A másik Harry volt. Egy olyan gyerekről volt szót, akinek megvan a hatalma, hogy legyőzze Voldemortot.

– Oh.

– Néha a látók ilyen homályosak. Beszélnek egy bizonyos személyről, aki egy bizonyos napon született, és két ember is lehet az. Mindenkinek találgatnia kell, és remélni, hogy jól tippelnek. Harry esetében, szerencsére, sikerült nekik.

– Remélem, én nem vagyok ilyen látó.

– Nem, biztos vagyok benne, hogy a jóslataid nagyon egyenesek.

Eszébe jutott az első, amit azután készített, hogy Veta elkezdte leírni őket. AZ EGYIK NEM A MÁSIK, ÉS A MÁSIK NEM AZ EGYIK.

– Igen, tökéletesen koherens – mondta halványan.

– Szóval, mit gondolsz, mit kell itt tenned?

Nem tudom – közölte majdnem Pansy. Valójában az életem teljesen iránytalan, mióta utoljára láttál, és úgy tűnik, mindenki úgy gondolja, hogy elvesztegettem a legjobb éveimet, így úgy tűnik, nincs értelme bármit is csinálni bárhol.

De ahogy egy nagy levegőt vett, hogy felsorolja egész szomorú létezésének nyomorúságos tényeit, végre eszébe jutott, hogy levegőt vehet. A várakozás szorító súlya enyhült, ha nem is teljesen, de eltűnt, mert évek óta először nem érezte magát egyedül. És akivel nem volt egyedül, az egy olyan férfi volt, aki a lehető legalacsonyabb elvárásokat támasztotta vele szemben, és ezért nem hagyhatta magát tovább cserben.

Csak annyit kellett tennie, hogy kevésbé borzalmasan viselkedett, mint tizenöt évvel ezelőtt, és máris eltölthetett egy egész napot – sőt, akár egy egész hetet is – anélkül, hogy csalódás forrása lett volna egy másik ember szemében.

Már ha meg tudná győzni, hogy vele maradjon. Pansy úgy gondolta, megfelel a kihívásnak.

– Nem tűnik túlságosan is véletlennek, hogy mindketten itt vagyunk? – kérdezte tőle. – Egyszerre?

– Gondolod, hogy köze van hozzám?

– Igen – mondta remélve, hogy ez igaz. – Három napja vagyok itt, és még nem jutott eszembe semmi más. Ez legalább annyira valószínű, mint bármi más.

Neville levette a szemüvegét, és idegesen megpucolta a zsebéből előhúzott zsebkendővel.
– Én is három napja vagyok itt.

Ez az egybeesés megerősíteni látszott, hogy nem véletlen.

– Akkor ez a gomba. Biztosan erről van szó. – Elkezdte magyarázni a felfedezését, de csak három-négy szót tudott mondani, mielőtt a lány elborzadt arckifejezéssel félbeszakította.

– Szó sincs róla! Kizárt, hogy egy gombáról kezdtem el jósolgatni! Nem vagyok hajlandó elfogadni.

(Szerencsére igaza volt, és egyikünknek sem kellett többet hallania a megfelelő nevű taediosum griseo-ról.)

– Mennyi ideig maradsz a városban? – kérdezte, és egy lágy mosolyt megkockáztatott.

Neville arra gondolt, hogy visszatérhetne az üvegháza puha, nyirkos csendjébe, ahol a lelke egyes részei talán tovább sorvadnak, gondozatlanul, ahogy a háborítatlan magány hónapjaiból, éveiből évtizedek lesznek.

– Nem vagyok benne biztos. Egyelőre nem tervezem, hogy elmegyek.

Pansy újabb mélyet szívott a szennyezett stoke-i levegőből, amelyet a Környezetvédelmi Hivatal egykor „csernobili jellegűnek” minősített, és könnyebbnek érezte magát, mint évek óta bármikor.

***

Húsz percet töltött a munkában, és a Varázshasználati Főosztály harmadik segédgyakornoka máris lemaradt.

Valaki Dumfriesben épp most hajtott végre Tarantallegrát egy szerencsétlen muglin. Még mindig azt próbálta kitalálni, hogy ez elég rossz-e ahhoz, hogy piros nyomtatványt kapjon (biztosan nem örülne, ha kontrollálatlan táncra kényszerítenék), amikor újabb öt jelentés pottyant a postaládájába a már ott összegyűlt négy mellé.

– A francba – mondta magában, mert igazából csak erre volt ideje. Összekeverte a kékeket és a rózsaszíneket, és most valami szerencsétlen mugli Great Yarmouthban lebegett.

A fehér formanyomtatványnak meg kellett felelniük. Amilyen gyorsan csak tudott, firkált egyet a levitációhoz, egyet pedig a táncoló lábak bűbájához.

A következő három jelentés mind ugyanazt tartalmazta. Valaki Stoke-on-Trentben elég sok varázslatot hajtott végre nyilvános helyen. Azt írta, hogy „varázslatok helytelen használata muglikon”, és remélte, hogy ez elég volt.

Most már csak meg kellett találnia a felelősöket a térképen, neveket kellett ráírnia, és elküldeni a jelentéseket.

Egy George Pidgeon nevű varázsló végezte a lebegtetést. Felírta a nevét a megfelelő űrlapra.

A táncoló lábak varázslat elkövetője valaki Blake Cabbage volt. Ezt is leírta.

Ezután Stoke-ot is megtalálta a térképen. Ahogy Hermione Grangert is. És ahogy Draco Malfoyt is.

A harmadik segédtanonc döbbenten meredt a nevekre. Korábban nem tűntek igazi embereknek, úgy, ahogy a híres (vagy hírhedt, Draco esetében) emberek soha nem tűntek. De most, hogy látta az apró pöttyöket, amint egy mugli jelenlétében illegális varázslatokat követnek el a nyugtalanítóan részletes térképen, rádöbbent, hogy többről van szó, mint a történelemkönyvekben szereplő nevekről.

Valódiak voltak.

Mögötte a postaládája tovább töltődött.

Az első asszisztensnő bedugta a fejét, hogy felmérje gyakornoka haladását.

– Lemaradsz! Készen vannak már azok? Küldd el őket!

Meglengette a pálcáját, és a három űrlap kirepült a harmadik asszisztens gyakornok kezéből, a levegőben borítékká hajtogatták magukat, és három minisztériumi bagoly várakozó csőrébe repültek.

A két, címzettek nevével ellátott levelet hordozó példány egy szárnycsapással eltűnt. A harmadik lassan pislogva várta a további utasításokat.

– De… az Hermione Grangeré volt… – mondta halványan a harmadik segédtanonc.

A baglyoknak kiváló a hallásuk. A feliratos szövegek megértésében azonban nem jártasak. Ezért a harmadik bagoly azt hallotta, amit szó szerint mondtak, és egyáltalán nem vette észre, hogy a harmadik segédtanonc valójában mire gondolt, ami így hangzott: De ez Hermione Grangeré volt, és ezért egyenesen abba a rémisztő kukába kell szállítani.

Felszállt az égbe.

***

Abban a pillanatban, hogy Lilitht letették a kényelmes, tágas új szobájában, Draco lakásában, és hagyták kipakolni, Hermione csuklónál fogva megragadta férfit, és nagy sebességgel végigvonszolta a folyosón az ínyenc konyhába, ahol még a varázsló egyszer sem főzött.

– Szörnyű hibát követtünk el – suttogta Dracónak, miközben szorosan a nyomában loholt.

– Máris megbántad a szülőséget?

– Kezdem azt hinni, hogy ezt nem gondoltuk át. – Felmászott a pultra, hogy megkeresse az egyik szekrény hátsó sarkában elrejtett Discos chipses zacskót. Az elmúlt öt év során elég sok késő esti találkozón vett részt Draco lakásán ahhoz, hogy tudja, hol tartja őket (szerinte elérhetetlen helyen, de a Hermionéhoz hasonló alacsony termetű nők alkalmazkodóképesek), és hogy a varázsló tudja, amikor később kinyitja a szekrényt, addigra a nő visszahelyezte a zacskót, amelynek alján csak egy-két morzsa maradt. Ilyenkor a férfi képes volt néhány igazán újszerű káromkodást produkálni.

– Igazad van. Nem emlékszem, hogy valaha is lett volna kevésbé átgondolt terved. Igazából csak azért egyeztem bele, mert itt akartam lenni, hogy tanúja legyek pontosan ennek a pillanatnak, amikor a szemeid tökéletesen elkerekednek, és suttogva bevallod, hogy szörnyű hibát követtél el.

Visszatelepedett a pultra, és dühösen a szájába nyomott egy marék kifosztott chipset.
– Ez nem vicces.

– Előbb rágj, aztán beszélj. Őszintén, Granger, jobb példát kellene mutatnod a gyereknek.

Hermione stresszevéssel rágta át magát egy újabb marékon, mielőtt válaszolt volna.
– Pontosan ez a probléma. A harmadik és a negyedik lépés. Teljesen el vannak baszva, mielőtt még elkezdenénk.

– Azok arról szólnak, hogy bejuttassuk őt a Griffendélbe?

Nyelve a kiszáradt szájában, a lány egy tenyérnyi ropogós pornyomot törölt Draco konyharuhájára. A férfi kikapta a lány kezéből, és szépen összehajtogatta, mielőtt visszatette a fogasra.

– Nem emlékszem, hogy bármit is mondtam volna a Griffendélről.

– Nem, ez lényegesen kódoltabb nyelvezet volt. Hogy a megfelelő társaságba kerüljön, vagy mi. Tisztában vagyok vele, hogy te mit tartasz a megfelelő baráti körnek. – Draco összeráncolta a szemöldökét, miközben a lány beletúrt a zacskóba.

– Tévedsz – mondta. – Valójában azért tettem oda, mert feltételeztem, hogy mardekáros lesz, és ezért a megfelelő fajta mardekáros barátokra van szüksége, mint te, és nem a rossz fajtára, mint Tom Denem.

Szórakozottan felhorkant.
– Ez majdnem bók volt. Akkor milyen lépcsőfokokat buktál el?

– Nem én, hanem mi. A stabil, biztonságos környezetet az egy, valamint az erkölcsi nevelést. El tudsz képzelni még két embert, aki kevésbé képesek stabilitást nyújtani? Alig bírjuk ki, hogy egy szobában legyünk.

Draco közelebb lépett, hogy kikapja a zacskót a lány vonakodó kezéből.
– Ne töltsd ki az aggodalmadat a rágcsálnivalóimon, Granger. Még megbetegíted magad. És ezek kitűnő kérdések, amelyeket már azelőtt is át kellett volna gondolnod, mielőtt egy tizenegy éves gyerek törvényes gyámjai lettünk.

A gyomra felfordult.

– Törvényes gyámok! Ez a másik dolog. Mi lesz október harmincegyedike után? Vissza fog jönni ide az iskolai szünetekben? Nem dobhatjuk vissza arra a borzalmas helyre, ahol az Örökké Nyögdécselő Nővérek vagy mi a fene van.

Draco egy maréknyi chipset nyomott a saját szájába, mielőtt válaszolt volna.
– Nem – mondta véglegesen a boszorkány. – Én sem akarom ezt. Majd kitalálunk valami mást, feltéve, hogy sikerül, és ebben az évben tényleg van iskolai szünet. Az itt mászkáló démonok talán elrontanák az ünnepi hangulatot.

– Ő nem az, akire számítottam. Azt hittem, hogy sokkal…

– Mint én gyerekként?

Általában, amikor a férfi a lányra nézett, vagy a következő lépését számolgatta, vagy a boszorkány reakcióját mérte fel arra, amit épp most tett. Most a férfi arckifejezésében olyan sebezhetőséget látott, amilyet még sosem, mintha a lány majdnem bókja kinyitott volna egy ajtót a szeme mögött, és ő elfelejtett volna bezárni.

– Te sem voltál hajlamos a gonoszságra, Malfoy. A gyerekek általában nem azok.

– Akkor szerinted minden a neveltetésen múlott?

A lány kényelmetlenül megmozdult.
– Ne idézzük meg az apádat. Szerintem a lényeg az, hogy te nem vagy gonosz, annak ellenére, hogy mindenki az ellenkezőjét állítja.

– Ez bók volt.

Hermione tudta, hogy az volt. Ami még rosszabb, hogy komolyan is gondolta.
– Ez csak a mai nap stressze. Ne hidd, hogy a rosszul átgondolt törvényes gyámság lágyító hatással volt rám.

– Álmomban sem gondolnád, Granger. Mindketten tudjuk, hogy te áthatolhatatlan vagy az én lágyító erőfeszítéseimmel szemben.

– Miért kell neked mindent célzásként hangoztatnod?

Draco őszintén felnevetett, és a lány megacélozta magát, hogy ne lágyuljon el a hang hallatán. – Ez nem volt az. A keményítő erőfeszítések viszont…

A pulton ülő helyzetéből Hermione a combját vizsgálgatta, amely a rakott fehér szoknya szegélye alatt látszott. Tenyerével lesimította a redőket.

– Azt hiszem, moratóriumra van szükségünk. Nem kellene veszekednünk körülötte.

– Igen – értett egyet a férfi. Most már a lány combját is nézte. – Nincs veszekedés. A stabilitás érdekében.

– És a flörtölés. Tudom, hogy nem igazi, de talán nem kellene…

A férfi a pultnak támaszkodott, kezét a lány lábának két oldalára tette, és a boszorkány hirtelen becsukta a száját.
– Ezen a fronton nem ígérhetek semmit, Granger.

Sötétbarna szemei találkoztak a férfiéval, és a helyén tartották.
– Moratórium van – mondta halkan. – Ne felejtsd el.

Ha abban a pillanatban nem lettek volna annyira egymáséi, talán megértették volna, hogy számukra a harc a stabilitást jelenti. Ez tartotta őket egyenlő lábakon. Kényelmes távolságban tartotta őket. Ha a férfi szürke szeme nem lett volna olyan komoly, vagy ha a lány meztelen lába nem lett volna olyan zavaróan közel, talán eszükbe jutott volna, hogy a harc maga a pillér, amelyen a kapcsolatuk áll.

Ha ezt eltávolítják, az egész összeomolhat. Talán összeomlanának.

És amikor ez megtörténik, talán egyenesen egymás karjaiba esnek.

***

– Gondoltam, kezdhetnénk egy rövid találkozóval – javasolta Hermione, miután Lilith végzett a szánalmasan kevés holmijának kipakolásával, amelynek nagy része, úgy tűnt, tinimagazinok voltak –, hogy megismerjük egymást.

Draco Lilith felé fordult.
– Ez tulajdonképpen minden, amit Grangerről tudni kell. A találkozók az ő elképzelése szerint szórakoztató jégtörő. Csak várd ki, amíg a füzet előkerül… de várj! Ott van.

Lilith elhelyezkedett a felnőttekkel szemben Draco konyhaasztalánál, figyelmen kívül hagyva Hermione jegyzetfüzetének dühös csattanását a fa felületen.

– Az apácák minden héten tartottak ilyen megbeszéléseket. Családi találkozóknak hívták őket, bár igazából nem is találkozó volt. Csak sokat beszéltek a szabályokról.

Draco elgondolkodott ezen.
– Szerintem nekem nincsenek szabályaim. Granger, mi szigorú szülők vagyunk? Szerintem elég lazák vagyunk, Lilith. Csak ne bűbájolj el senkit a házban, kérlek. – Hermione felé fordult. – Igazából ez rád is vonatkozik.

A lány belerúgott az asztal alatt.
– Nem vagyunk szülők, és ez nem családi találkozó.

– Hmm. Jogilag azt hiszem, mi… – kezdte, de egy második, erőteljesebb rúgással elhallgattatta. – Nagyon hegyes a cipőd, Granger. Ha lehorzsolsz, megtorolom.

– Lilith – folytatta Hermione –, bár mi nem vagyunk igazi szülők, mindent megteszünk, hogy felkészítsünk a Roxfortra, megtanítunk mindent a varázsvilágról, segítünk, ööö, megkülönböztetni a jót a rossztól…

– Az apácák már rengeteg ilyet megtettek – mondta Lilith, és leült a székére. Ha azt hitte volna, hogy a vagány, fiatalos külsejű pár prédikációkat fog tartani, talán kétszer is meggondolta volna, hogy helyet cseréljen-e az igazi Lilith-tel. – Ismerem az összes bűnt, a falánkságot, a gőgöt, a haragot és így tovább.

– Akkor ez téged egyenesen a pokolba visz – mormolta Hermione Draco felé. – Hány bűbájt használtál ma reggel a hajadra?

A férfi végigsimított büszkén ápolt platinaszőke fürtjein, és a lányra nézett.
– Ezt mondd a nasiszekrényemnek, te falánk. Különben is, Lilith, nem hiszem, hogy azok a leckék átvihetők. Mindössze három szabályt kell tudnod ahhoz, hogy elkerüld a varázsló poklot, amit Azkabannak hívnak. Nincs gyilkosság, nincs kínzás, és nincs agykontroll.

Hermione szeme egy kicsit kitágult. Nem hitte, hogy valaha is hallotta volna, hogy varázsló akár csak homályosan is említést tett volna az Azkabanról vagy az ott töltött idejéről.

Lilith elvigyorodott.
– Oké. Semmi gyilkosság vagy kínzás.

– És nincs agykontroll – erősködött a férfi, tudatában annak, hogy Hermione tekintete rajta van. – Ez fontos.

(Madam Rosmerta tanúsíthatta ezt, és tanúsította is.)

Mivel fogalma sem volt róla, hogy mi folyik itt, Lilith készségesen beleegyezett.

Draco, aki épp most teljesített kiváló példamutatással, mielőtt Hermione bármivel is próbálkozott volna, diadalmas mosolyt csalt a lány arcára.
– Tessék. Megcsináltam. Először.

Bármilyen pozitív gondolat is járt volna a boszorka fejében a férfiról, egyenesen eltűnt a fejéből. Viszont esélye sem volt válaszolni, mert épp ekkor érkezett egy bagoly, ami valami sietve összefirkált valamit hozott, dühösnek tűnő minisztériumi levélpapíron.

Draco elkapta tőle a levelet, és elvigyorodott.
– Úgy látszik, az a sok szabályszegés azzal az apácával kezd téged is utolérni, Granger. Szeretnél hallani a börtönkosztról, vagy inkább meglepetésnek szánod?

A boszorkány egész úton a Minisztériumig sajnálta a moratóriumukat.

***

– Helló! – köszöntötte Hermione a Varázshasználati Főosztály három, műszakban lévő lakóját. – Nem vagyok biztos benne, hogy jó helyen járok, talán önök el tudnának igazítani. Szeretnék beszélni valakivel erről.

Odatartotta a levelet, hogy megvizsgálhassák. Egyikük sem mozdult, hogy átvegye, mert túlságosan lefoglalta őket a kollektív pánik pillanatának átélése.

– Nos – folytatta, amikor a csend kellemetlenné vált. – Azt reméltem, hogy talán rávehetném önöket, hogy nézzenek másfelé ebben az ügyben. A Stoke-on-Trentben az ügyeim munkával kapcsolatosak.

Az első asszisztensnek sikerült összeszednie magát.
– Nagyon sajnálom. Ő még új! – Rávillantott a hervadó harmadik asszisztens gyakornokra, miközben a második asszisztensnek testen kívüli élménye kezdett lenni.

Hermione felajánlotta a szerinte megnyugtató mosolyt. Valamiért ezek a fiatalabb minisztériumi alkalmazottak mind olyan idegesek voltak. Úgy gondolta, valószínűleg köze lehet ahhoz, hogy a béke idején nevelkedtek. Egyiküknek sem volt még dolga igazi megpróbáltatásokkal.

– Semmi baj… – kezdte.

Az első asszisztens rémülten rándult össze.
– De nem az! Annak a levélnek nem kellett volna…

– Nem, őszintén szólva, ez tökéletesen…

– Nagyon sajnáljuk! Meg lesz a büntetése, esküszöm.

– Nem – mondta Hermione határozottan. – Csak kérem, ne törődjenek semmivel, amit történetesen Stoke-ban láttak. Senkit sem kell megbüntetni semmiért.

Az első asszisztensnő annyira hasonlított egy bólogatóra, ahogy egyre hangosabban beleegyezését adta, hogy minden Stoke-ból érkező jelentést alaposan figyelmen kívül hagynak.

– Bármi, ami Stoke-ban van, azonnal a kukába, azonnal, értettem – papolt, miközben Hermione vidáman mosolygott hálálkodva.

A másodasszisztens, akinek a vér az arcába szökött, amikor a rendkívül híres és félelmetes Hermione Granger megjelent a kis irodájukban, a látóterében táncoló fehér foltokon keresztül bámult rá.

A harmadik asszisztens gyakornok heves rosszullétet érzett. Az anyja dühös lenne, ha már az első napján kirúgnák, ráadásul Hermione Granger keze által.

Amikor Hermione elhagyta az irodát, az első asszisztens a levelet a megbűvölt szemetesbe tette, míg a második asszisztens az ájulás ellen elővigyázatosságból ülőhelyzetbe ereszkedett a földre.

– Igazad volt. Félelmetes nő – szólalt meg végül a harmadik asszisztens gyakornok, amikor mindannyian magukhoz tértek a tökéletesen kellemes és egyáltalán nem ijesztő Hermionéval való találkozásból.

– Nem hiszem el, hogy még mindig megvan a munkád – mondta az első asszisztens. – Ha rajtam múlna…

– Baleset volt!

– Egyébként is, mit keresett Stoke-ban?

– Egy mugli előtt görényt csinált egy madárból. Hogy lehetne ez munkával kapcsolatos?

– Ki tudja? – vonta meg a vállát a második asszisztens. – Senki sem mondja meg, hogy mit csinál itt. Talán azért tette, hogy megmentse a világot. Talán csak szereti a vadászgörényeket.

***

Az volt a baj azzal, hogy a legjobb barátod annyira különbözött tőled, hogy az emberek azt feltételezték, mindenben a spektrum másik végén kell állnod.

Mivel Gemmáról köztudott volt az ellenszenvessége, Lilith ezzel szemben gyakorlatilag szentnek tűnt.

Mivel Gemma okos és könyvmoly volt, Lilithnek butának és egyszerűnek kellett lennie.

Mivel Gemmának rossz természete volt, ebből az következett, hogy Lilithnek kedvesnek kellett lennie.

Lilith kedves volt. De nem egyszerű vagy buta. És biztosan nem szenteskedő.

Megértette, amit Hermione és Draco mondott neki, de ami még fontosabb, amit nem. Segítünk felkészülni a Roxfortra – mondták, anélkül, hogy a tanévkezdésen túli terveket említették volna. Ez nem családi találkozó, mert nem vagyunk igazi család. Nem vagyunk szülők. Még csak nem is kedveljük egymást.

Amikor fiatalabb volt, és a fantáziáját nem csiszolták le annyira a rosszindulatú apácákkal töltött évek és a létezésének kiábrándító tényei, Lilith, mint minden árvaházi gyerek, álmodozott a valamikori családjáról. Nem nagyon érdekelte, hogyan néznek ki, amíg szépek voltak. Talán valamelyiküknek egy igazán menő autója lesz. Talán valamelyikük megtanítaná festeni. Talán együtt mehetnének nyaralni a tengerpartra, valahová, ahol friss levegő van (amiből Stoke, földrajzi csodaként, úgy tűnt, nem kapott).

A finomságok tekintetében rugalmas volt, amíg volt családja.

Az új életének formája és megjelenése a felszínen megfelelőnek tűnt. Tényleg jobbnak tűnt, mint bármi, ami húsz árvaházi gyerek együttes fantáziája ki tudott volna tenni.

Elvégre varázslattal érkeztek, ami fantasztikus volt, egy ugyanilyen fantasztikus lakásba (Draco határozottan tele volt), aztán megkapta azt a nagy szobát csak saját magának, amire mindig is vágyott.

De a fényes külső réteg alatt ott volt egy törékeny üreg, ahol a stabilitásnak kellett volna lennie. Lilith úgy érezte, hogy az egész magába omolhat, ha túlságosan összenyomja.

A családok örökbe fogadták és megtartották a gyerekeket. Az emberek, akik együtt dolgoztak, nem. Azok az emberek, akik együtt dolgoztak, és azt állították, hogy gyűlölik egymást, különösen nem.

Egy nap, valószínűleg hamarosan, rájönnek, hogy ő nem boszorkány. És akkor tényleg nem lenne okuk megtartani őt, mert egyáltalán nem lennének egy család. Csak három ember, akiket egy hazugság és egy munkahelyi kötelezettség kötött össze. Aztán visszaküldenék, és akkor ő és az igazi Lilith is szerencsétlenek lennének. Az egyetlen reménye az volt, hogy ezt a nagyon is abnormális megállapodást igazi, működő családdá alakítja, mielőtt ez megtörténne.

Lilith nem tudta, hogyan manipulálja az időjárást, vagy hogyan változtassa az állatokat másfajta állatokká, de egy dologban jó volt: összehozni olyan embereket, akik nyilvánvalóan szerették egymást. Más szóval a beavatkozásban.

Gyakorlatilag minden filmet látott a témában. A vonatkozó szakirodalom (pletykalapok és romantikus komédiák) ismerete mélyreható volt.

Az iskolában nem egy, hanem két osztálytársának is segített elhívni a szerelmét. Az egyik ilyen kapcsolat még egy teljes hónapig is tartott, mielőtt a barátnője, Olivia úgy döntött, hogy valójában egy Jack nevű fiú jobban tetszik neki, és meglehetősen hirtelen és bántóan továbbállt.

Ezért bízott abban, hogy képes lesz rávenni Dracót és Hermionét arra, hogy belássák, örökre egymásnak vannak teremtve. Nemcsak azért, mert ez azt jelentette, hogy talán megtarthatják őt, hanem mert valójában tökéletesek voltak egymásnak. Csak rá kellett vennie őket, hogy ezt belássák.

Amikor tényleges varázslattal megérkeztek Draco lakásába, Hermione egy kis halom piperecikkre mutatott, amelyek még mindig a csomagjukban voltak, vadonatúj hálóruhákra, egy halom könyvre, amelyeket Lilithnek nem sok kedve volt elolvasni, és egy kis naplóra, amelyhez egy miniatűr tollat csatoltak. Megkereste a naplót, és az első oldalra lapozta.

Tizenöt perccel később már elő is állt egy bolondbiztos, kilencpontos tervvel, amivel elérheti, hogy az új örökbefogadó szülei őrülten szerelmesek legyenek belé.

Valójában jóval bolondbiztosabb volt, mint Hermione saját kilencpontos terve. Így szólt:

-Vedd rá őket, hogy szép dolgokat mondjanak egymásnak
-Mondd el H.-nak, hogy D. kedveli őt és fordítva
-Győzd meg őket, hogy menjenek el egy randira
-Vedd rá őket, hogy menjenek el egy romantikus nyaralásra
-Vedd rá őket, hogy vegyenek egymásnak valami szépet
-Vedd rá őket, hogy beszéljenek az érzéseikről
-Vedd rá D.-t, hogy hívja el randira (vagy fordítva).
-Győzd meg őket, hogy költözzenek össze
-Ha szükséges, vedd rá őket, hogy játsszanak üvegpörgetést

Lilith nem volt túl biztos az utóbbiban, de úgy tűnt, hogy működik néhány filmben, amit megnézett, amíg az apácák nem figyeltek.

Megelégedve azzal, hogy a félév végére összeházasodnak, elhagyta új szobáját, hogy tervének első fázisát végrehajtsa.

***

Hermione letartóztatás nélkül tért vissza a minisztériumi látogatásáról, magával vitte az elviteles chow mein-t.

Miközben ettek, a felnőttek végeláthatatlan kérdésekkel kényeztették őket a varázslásról, a munkájukról (ami úgy hangzott, mintha illegálisnak kellene lennie) és a Roxfortról. Ez utóbbi téma két percénél Hermione azon kapta magát, hogy egy körömágybőrét piszkálja, miközben Draco nagyon gondosan megválogatta a szavait, és a válaszait a vacsorája felé irányította.

– És nem voltatok barátok az iskolában?

– Most sem vagyunk barátok.

– Miért nem voltatok barátok?

– Ez egy elég hosszú történet.

– Milyenek voltatok az iskolában?

– Granger elég szorgalmas volt. Én meg egy kicsit… pimasz voltam.

Hermione megfulladt egy kis disznóhústól.

– És ti akkoriban nem kedveltétek egymást, még egy kicsit sem?

És így tovább.

Végül Dracónak az a zseniális ötlete támadt, hogy a villáját egérré változtassa át, ami egyszerre elterelte és elkápráztatta Lilith figyelmét. Bosszúból Hermione Wingardium Leviosát varázsolt, feleslegesen hangsúlyozva a hosszú o magánhangzót, és körbe-körbe lebegtette a lakásban, miközben a lány kuncogott.

Draco utánuk küldte a rókapatronusát. Lilith el volt ragadtatva.

Talán túl fiatal volt, vagy túlságosan nem volt hozzászokva két felnőtt sajátos ostobaságához, akik puszta makacsságból tartottak fenn egy értelmetlen haragot. Akárhogy is, Lilith nem vette észre, hogy aznap este egy újabb csatát vívtak a folyamatban lévő háborújukban, amelynek célja az volt, hogy egyre lenyűgözőbb varázslatokkal kápráztassa el őt.

Hermione úgy nyert, hogy a varázsló kanapéját úszómedencévé változtatta át, felfújható flamingóval együtt. Lilith belegázolt, nem törődve a keményfára fröccsenő vízzel.

– Fordítsd vissza, Granger, különben egy pocsolyában fogsz úszni, és eléggé biztos vagyok benne, hogy a tó süllyedését is el tudom intézni, ha kellően motivált vagyok.

A lány megtette, és a moratórium szót szájába adta, de most már a párnáknak klórszaga volt. Épp akkor élesedett ki a helyzet Dracónál egy Capitulatusra, ami kényelmesen véget a boszorkány játékának.

– Megnézhetünk egy filmet? – kérdezte Lilith, és azon gondolkodott, vajon egy 120 perces romantikus vígjáték hosszára kényszerített közelséget is fel kellene-e venni a listájára.

Draco felhorkant.
– Ez most neked szól, Granger.

Lilith még soha nem volt olyan közel ahhoz, hogy kimondja az igazságot, mint amikor Hermione bocsánatkérően összerezzenve közölte vele, hogy nemcsak filmek nincsenek, de nincsenek mobiltelefonok, sms-ek, mikrohullámúsütők, tévé, igen, ami a valóságshow-t is magában foglalta, autók, és ami a legmegdöbbentőbb, az internet egésze nem elérhető.

– Folyóvizünk viszont van – ajánlotta fel megnyugtatóan. – És varázslat is.

Éleselméjűen megfigyelve, hogy a benti vízvezeték nem sok vigaszt jelent, Draco átnyújtotta a pálcáját.
– Próbáld ki. Próbáld ki a Lumost. – Bemutatta a mozdulatot.

– Ez szabályellenes – mutatott rá Hermione nyájasan. – Nem szabadna…

– Ne aggódj, Lilith. Még nem találtak ki olyan szabályt, amit Granger ne szeghetne meg büntetlenül, úgy tűnik.

Lilith az utasításnak megfelelően tartotta a vicces fapálcát, és úgy tett, mintha megpróbálná elmondani a varázsigét. Nyilvánvalóan semmi sem történt. Szerencsére egyik felnőtt sem tűnt annyira feldúltnak emiatt.

– Semmi baj. Volt velünk egy fiú a Roxfortban, aki úgy harmadévig egyáltalán nem varázsolt – mondta Draco, és vállat vonva fogadta vissza a pálcáját.

Hermione elkomorult.
– Ez nagyon nem volt szép dolog Neville-ről.

– Longbottom? Egyáltalán nem. Én Weasley-re céloztam.

Lilith figyelte, ahogy Hermione ujjai a pálcája felé rándulnak, és felcsapta a kis füzetét.
– Szerintem meg kellene próbálnotok valami kedveset mondani egymásnak.

Bár nem tudta, aznap már elég bókot osztogattak, és még több bók tovább borította volna furcsa kapcsolatuk kényes egyensúlyát. Elutasították a választ.

***

A Mizz magazin 2011. decemberi számának 18. oldaláról:

Szűz-Ikrek kompatibilitási értékelés: öt az ötből, öt csípős paprika

A Merkúr uralja ezt a két jegyet, így nem kell meglepődni, ha egymásnak esnek! A földhözragadt, gyakorlatias Szűz az Ikreket kissé szeleburdiaknak találhatja, míg a játékos, impulzív Ikrek a Szűzeket túlságosan feszültnek tarthatják.

Mindketten intellektuális és gyors észjárású jegyek, akik szeretik, hogy igazuk legyen, ami akadályozhatja őket abban, hogy felismerjék kölcsönös vonzalmukat, még akkor is, ha ez mások számára fájdalmasan nyilvánvaló. De a szerelemben és a háborúban minden rendben van, így az úgynevezett ellenségek közötti feszültség valójában egy robbanékonyan szenvedélyes párost eredményez, ha elég ideig képesek túltenni magukat rajta, hogy ennek megfelelően cselekedjenek.

hozzászólások: 0