5. fejezet
Az ellenségeskedések ideiglenes beszüntetése

Késő este volt Pansy hatodik napján Stoke-ban – a harmadik nap telt el a Neville-lel való, valószínűleg nem véletlen találkozása óta –, és pontosan nulla előrelépés történt egyik dologban sem.

Minden reggel a férfi a boszorkány bérelt házikójához hoppanált, ahol a napot azzal töltötték, hogy megpróbáltak tealeveleket, holdtérképeket vagy (egyszer, nyugtalanító módon) ujjperccsontokat olvasni, amelyeket személyesen Veta mindössze tíz perccel azután hozott, hogy megkérdezték tőle, nem tudja-e, hol lehetne beszerezni.

Kivétel nélkül egyszer sem jártak eredménnyel. Pansy akármennyire is kereste, csak torz tealevél pacákat látott, olyan csillagképeket, amelyeknek nem volt mélyebb jelentése, és egy gyanúsan ember alakú halom fehér csontanyagot, amit Neville kimondatlan megállapodással azonnal eltüntetett.

Neville minden este hazatért, a hoppanálás távolságban lévő otthonába, a boszorkány pedig a mugli házikóban maradt, és küzdött a kétségbeesés ellen, ami a férfi távollétében eluralkodott rajta. De Neville, aki úgy tűnt, hogy türelemmel és ötletekkel volt megáldva, nem hagyta, hogy a lány engedjen neki.

Pedig most éppen közel járt hozzá.

– Úgy nézek ki, mint egy szőnyeg. Mint egy nagyon csúnya szőnyeg. – Felemelte a karját, hogy demonstrálja. A piros-arany paisley mintás kaftán úgy lobogott körülötte, mintha repülni készülne.

– Nem úgy nézel ki, mint egy szőnyeg. Talán egy kicsit olyan, mint egy párna. És megegyeztünk, hogy a megfelelő öltözködés segíthet a megfelelő hangulatba kerülni.

Pansy felnyögött.
– Igazad van! Mint Trelawney egyik díszpárnája. – Néhányszor csapkodott a karjával, és felsóhajtott. – Nem érzem magam megihletettnek. Hülyének érzem magam.

– Szerintem jól nézel ki, nos, te mindig jól nézel ki. – Neville nem nézett a lány szemébe, miközben ezt mondta, részben azért, mert tényleg mindig jól néz ki, részben pedig azért, mert a paisley mintás kaftánra nagyon nehéz volt ránézni nevetés nélkül. Úgy látszik, mindkét dolog igaz lehetett.

– Csak folytassuk a dolgot. – Pansy ökölbe szorította a túlméretezett ruhadarabot, és szertelenül az új kristálygömbje elé huppant, amelyet a Szombati Boszorkány hátsó oldalán lévő hirdetés alapján vásárolt postai rendelés útján. A gyártó garantálta, hogy isteni látást tesz lehetővé, és misztikus látomásokat közvetít a fátylon túlról. A garancia további részleteit nem taglalták.

Pansy egészen biztos volt benne, hogy ez egy hagyományos gömb alakú üvegdarab volt. Mégis, nem volt abban a helyzetben, hogy visszautasítson bármilyen lehetőséget, hogy válaszokat találjon, még akkor sem, ha ez a lehetőség egy nyilvánvaló átverés vagy egy nem túl vonzó ruhadarab formájában kínálkozott. Ha túl sokat gondolkodott volna rajta, megint elsírta volna magát, ezért egyszerűen nem tette.

Neville kibontotta a mellékelt brosúrát.
– Ebben az áll… hm. Azt írja, hogy mielőtt bármilyen kristálygömbből jóslást végezhetnél, a látónak fel kell készítenie a testét a látás ajándékának befogadására.

– Undorító.

– Úgy tűnik, az első lépés a hangulatvilágítás. A gyertyafény elengedhetetlen az esti hangulat megteremtéséhez.

– A jövőt próbálom előre látni vagy inkább elcsábítani azt? – Pansy morgott, de felállt, hogy lekapcsolja bérelt mugli házikójának világítását, mielőtt megkeresett volna egy gyertyát. – Tessék. Eléggé hangulatos, remélem. Mi a következő?

– Öhm, azt írja, hogy feküdj le, hogy… be tud fogadni.

– Nem ezt írja.

Neville elpirulva a kanapéra mutatott.
– Akkor csináld csak.

A boszorka szuszogva letette a meggyújtott gyertyát az asztalra, felkapta a kristálygömböt, ami nem volt sem igazi kristály, sem varázslatos, és a kanapéra feküdt az arca elé tartva azt.

– És most mi lesz? Ha mondasz valamit a romantikus zenéről…

– Ööö, igen, tulajdonképpen. Azt mondja, hogy az érzéki zene segít ellazítani az elmét.

– Neville! Biztos, hogy a megfelelő utasítást kaptuk? Ez úgy hangzik, mint egy kiábrándító péntek este kezdete egy nagyon alkalmatlan partnerrel.

Neville egyre hálásabb volt a hangulatvilágításért, amely többnyire elfedte kipirult arcát. Másrészt viszont éteri ragyogásba borította Pansyt, akiről nehezen tudott elfordítani a tekintetét, paisley minta meg minden.

– Kihagyhatjuk a zenét – mondta a férfi, és visszakényszerítette a figyelmét a füzetre. – A rádió amúgy is csak beszélgetéses műsort játszik.

(A házikóban találtak egy mugli rádiót, de sajnos nem találták meg az FM gombot. Aznap délután Neville érdeklődve hallgatta, ahogy két testetlen hang a délutáni forgalom közelmúltbeli javulásáról beszélgetett, amit zavarba ejtően a mozgással járó betegségek növekedésének tulajdonítottak.)

Neville szeme a következő utasítás során landolt, és rémülten tágra nyílt. Egy csettintéssel becsukta a füzetet.

– Mi áll benne? – kérdezte Pansy, és a kezébe idézte a papírokat, mielőtt Neville megállíthatta volna. A kristálygömböt a hasára támasztotta, és hangosan felolvasta: – Törekedni kell arra, hogy a test alaposan ellazult, jóllakott állapotban legyen, mielőtt továbbhaladunk. Eurgh. Ez úgy hangzik, mintha…

– Tudom! – mondta gyorsan a varázsló. – Nem kell…

– Szerinted minden látónak van orgazmusa, mielőtt látomásai lennének? Ó, várj csak. – A lány az orrát ráncolta. – Elfelejtettem, hogy ez rám is vonatkozik. Nem, nekem biztosan nem volt.

Neville levette a szemüvegét, hogy a tenyere sarkát a szeméhez nyomja.

– Szerinted mégis működne? – töprengett a boszorka. – Jelen pillanatban bármit hajlandó vagyok kipróbálni, és tényleg bármit.

A férfi leengedte a kezét, és a lányra meredt.

– Mármint egyedül – tisztázta Pansy egy kézmozdulattal. – Nem arra céloztam, hogy orgazmussal segítened kellene. Bár lehet, hogy egy partnerrel jobban működik? Úgy értem, tudom, hogy jobban működik egy partnerrel. Nagyjából legalábbis, szerintem ez a partnertől függ. De azért, hogy legyen egy látomásom… Jól vagy?

Neville, aki épp egy sokkhatás okozta köhögőroham közepette kimenekült a konyhába, hogy készítsen egy csésze teát. A lány jelenlétében eltöltött idő alatt elég sok kamillára volt szükség, állapította meg a varázsló.

Felemelte a kristálygömböt, és belehunyorgott.
– Ennek semmi értelme. Nem vagyok nyugodt, ez csak egy darab üveg, és ha a látomásokat ki lehetne kényszeríteni, Trelawney minden óráján ezt csinálná, csak hogy felvágjon vele.

Neville úgy kapaszkodott a témaváltásba, mint egy mentőkötélbe.

– Van még néhány dolog, amit kipróbálhatunk – szólt vissza a varázsló. – Holnap visszajövök, és újra megpróbáljuk. Utánanéztem néhány növénynek, amit megfontolhatnánk. Egy pár közülük nem éppen legális, szigorúan véve, de szerintem többnyire ártalmatlanok.

Pansy felült, hogy az állát a kanapé háttámlájának támassza, és figyelte, ahogy a férfi gyakorlott mozdulatokkal forró vizet tölt két csészébe. Szép keze volt, elmélkedett a lány. És szép arca. És kedves volt. Olyan ritka az ő világában, hogy valakivel kellemesen el tudjon beszélgetni. Közel sem volt olyan unalmas, mint amilyennek elképzelte.

– Neville?

A férfi felnézett, és megállt. A gyertyafény lágyan megcsillant az orrnyergén.
– Igen?

– Szeretnél ideköltözni? Van egy szabad szoba.

A férfi üres, meglepett tekintetét látva Pansy rájött, hogy éppen Neville Longbottom elutasítása lehet az a megaláztatás, ami végleg átlöki a ló túloldalára.

– Semmi baj, ha nem akarsz – mondta, és lenézett a még mindig a kezében tartott üveggömbre. – Tudom, hogy van életed, és nem akarsz állandóan itt lenni velem. Felejtsd el, hogy megkérdeztem.

– Igen, igen, Pansy. Ideköltözöm.

A boszorka körmeit a hideg, áttetsző felületre kopogtatta.
– Rendben. Jó.

– Jó.

A szoba félhomályos volt, csak egyetlen gyertya szorgos erőfeszítései világították meg. Mégis, amikor újra felnézett, ki tudta venni a férfi mosolyának alakját.

***

Lilith kilencpontos tervének első lépése, amellyel új örökbefogadó szüleit szerelemre akarta bírni, kevésbé bizonyult bolondbiztosnak, mint azt eredetileg elképzelte.

Ez nem a terv hibája volt. Csak az, hogy Draco és Hermione nagyobb bolondként viselkedtek, mint amivel ő valaha is számolni tudott volna.

A legközelebb az első lépéshez álltak: Rávenni őket, hogy kedves dolgokat mondjanak egymásnak azt jelentette, hogy „jó őt bosszantani” és „nem is olyan hülye, mint amilyennek látszik”. Aztán mondtak valamit a moratóriumról, és csúnya pillantásokat vetettek egymásra.

Olyan volt, mintha egy vitás felügyeleti csata közepébe fogadtak volna be.

Azon a héten Hermione minden reggel megérkezett a lakásba, magával hozva reggelit Lilithnek, és néhány éles szúrást Dracónak. Aztán választhatott, hogy a napot a Mágiaügyi Minisztériumban tölti Hermionéval, vagy a rendes Minisztériumban Dracóval. A lány kivétel nélkül a sokkal érdekesebb, mágikus lehetőséget választotta.

Esténként hallgatta, ahogy a felnőttek arról vitatkoznak egymással, hogy vajon léteznek-e démonok, vagy sem, közben pedig többször is figyelmeztették, semmiképpen se próbáljon meg egyik esetben sem megidézni egyet sem. Lilith minden próbálkozását, hogy a beszélgetést arra terelje, hogy nyilvánvalóan lelki társak voltak, figyelmen kívül hagyták.

(Ha ez ilyen egyszerű lett volna, valamelyik barátjuk már évekkel ezelőtt elérte volna.)

A hét végére Lilith úgy döntött, ideje stratégiát váltani. Összehívott egy családi gyűlést.

– Ez így nem működik – mondta nekik a lány, kezét szépen maga előtt összefonva.

– Nem működik? – kérdezte Hermione, miközben Lilith melletti székre telepedett. – Nem volt jó az első hetetek?

– Nem teljesen. – Amikor Hermione csalódottan nézett rá, így a lány sietett magyarázkodással. – Úgy értem, mindkettőtöket nagyon kedvellek. A Mágiaügyi Minisztérium félelmetes. A kandallóval való utazás király. És tetszik a lakásotok – tette hozzá Draco felé fordulva, aki felvonta a szemöldökét, várva a nyilvánvalóan közelgő de-re.

– De – folytatta a lány – nem vettek részt a szülői órák egyikén sem. Ez egyáltalán nem olyan, mint egy normális család.

Hermione és Draco óvatosan egymásra pillantottak.
– Lehet, hogy kihagytunk néhányat az örökbefogadási procedúra szükséges lépései közül – ismerte be lassan a varázsló. – Ez nem olyan, mintha… mi is volt az, Granger? Stabil életközösség?

– Nem – tájékoztatta őket Lilith őszintén. – Nektek együtt kellene élnetek. Szerintem neked be kellene költöznöd, Hermione.

Merész lépés volt, egyenesen a terv nyolcadik lépésére ugrott. A lány visszatartotta a lélegzetét, és remélte, hogy kifizetődik. Nem így történt.

– Nem lehet – szólalt meg Draco, és szórakozottan felhorkant a kilátáson. – Megölne álmomban.

Hermione összeszűkítette a szemét a férfira.
– Nem, de Csámpás talán igen.

Lilith keresztbe fonta a karját, és mindkettőjükre ráncolta a homlokát.
– Ez az, amire én gondolok! Még beszélgetni sem tudtok úgy, mint a normális felnőttek. Ez annyira idegesítő.

– Ó, majd megszokod – vigyorgott rá Draco. – A barátaink már alig panaszkodnak.

– Ez igaz– vonta meg a vállát Hermione. – Az, hogy utáljuk egymást, sosem akadályozott meg minket abban, hogy jól együttműködjünk. Ennek ellenére, ha ez az érzés bizonytalannak tűnik… – Felcsapta a jegyzetfüzetét, és lefelé utalt az oda írt kilencpontos apokalipszis-megelőzési tervre. – Beszélhetnénk egy pillanatra? Lilith?

Egy Disaudiót varázsolt, miközben Lilith drámaian lecsúszott a székében.

Amikor már hallgatózás nélkül beszélhettek, Draco Hermionéhoz fordult.
– Hát, már így is sikerült elbasznunk. Meglep, hogy még nem jelentek meg spontán démonok.

– Nem költözöm össze veled. – Hermione megdörzsölte a halántékát. Hosszú, fárasztó hét volt, amely alatt több egymást követő órát töltött Dracóval, mint az elmúlt hónapokban összesen. Bosszantotta, hogy mennyire nem gyűlölte ezt.

– Nyilvánvalóan. De megpróbálhatnál kedvesebb lenni?

Hermione sóhajtott egyet.
– Nem tudom, mire gondolsz. Egész héten tökéletesen kedves voltam.

– Hát, nyilvánvalóan keményebben kell próbálkoznod.

– Rendben. Van egy ötletem. – Véget vetett a bűbájnak, és melegen mosolygott Lilithre, aki most eléggé megközelítette a stoke-i gyereket, akinek tettette magát.

– Nem költözöm be. De megígérjük, hogy kedvesebbek leszünk egymáshoz, és a hétvégén mindkettőtöket elviszlek egy mugli moziba. Kétlem, hogy Malfoy valaha is járt volna ilyen helyen, mert teljesen járatlan a mugli világban, annak ellenére, hogy ott dolgozik.

– Ez gonosz volt – mutatott rá.

– Ó, persze. Már el is felejtettem. Bocsánat.

– Mint egy randi? – kérdezte Lilith reménykedve, hajlandó elnézni az egész incidenst, ha a harmadik lépés: Meggyőzni őket, hogy menjenek el egy randira, ki lehetett volna pipálni a listáján

– Nem – mondta Hermione gyorsan. – Mint egy… családi kirándulás. Bár hangsúlyoznom kell, hogy ez nem igazán egy család.

– Én pedig felfogadok egy házimanót – jelentette be Draco.

Lilith szemöldöke felszaladt.
– Mi az a házimanó?

– Fizetetlen munkaerő! – Hermione rávillantott a férfira. – Ezt nem mondhatod komolyan.

– Azt mondtam, felfogadok, Granger. Ne légy bonyolult. Te vagy az, aki panaszkodik, hogy minden étkezésnél elviteles kajával etetem. Különben is, a szüleimnél a házimanók gyakorlatilag felneveltek. Ez segíthet a stabilitási helyzetben.

– És felbérelték őket? Különben is, ez nem éppen egy fényes elismerés a gyereknevelési képességeikről.

– Légy kedves – figyelmeztette a lányt a varázsló. – Bármennyire is nehéz lehet neked.

– Már megint elfelejtettem – vonta meg a vállát Hermione.

Lilith sóhajtott egyet, és remélte, hogy legalább Gemmának könnyebb dolga van a Stoke-ban.

***

Gemma nagyon tisztán emlékezett arra, amikor először csinált valami varázslatosat.

Hétéves volt, és éppen kiabáltak vele valamiért. Talán nem takarította ki a szobát, amelyen Lilith-tel (akit akkoriban Gemmának hívtak) osztozott, vagy talán elvitte valakinek a játékát, és tiltakozott, hogy visszaadja. Szerinte nem sok olyan dolog volt, amit hétévesen meg lehetett tenni, amiért egy felnőtt kiabálhatott vele, ezért eléggé biztos volt benne, hogy nem érdemelte meg. De az apáca, aki a kiabált vele nem a modern gyereknevelési módszereket írta elő, és ezért Gemma arcához hajolt, mozgó szájjal, csattogó nyelvcsücsökkel.

Gemma arra gondolt:
– Jaj, ez nagyon fáj a fülemnek. Kérlek, fogd be! – És akkor a zaj abbamaradt.

Az apáca lassan reagált, így egy teljes mondat erejéig csendben folytatta Gemma szidalmazását, mielőtt az észrevette volna. A hangja azután sem tért vissza, hogy szopogatott egy cukorkát, sem a helyi orvosnál tett látogatás után, sem azután, hogy a pap mindenkit arra kényszerített, hogy imádkozzon a hangszálai helyreállításáért.

Csak akkor tért vissza a nővér hangja, amikor Gemma bűntudatot kezdett érezni, és arra gondolt, bárcsak újra tudna beszélni, és Gemma rájött, hogy valóban varázsolt.

A legtöbb gyerek örült volna, ha titkos mágikus tehetséget fedez fel. De Mary Caroline nővér szeretett történeteket mesélni egy ördögűzésről, amelyen a hatvanas években vett részt, és az szörnyen hangzott. Így Gemma megfogadta, hogy titokban tartja démoni képességeit, még a legjobb barátnője előtt is.

Magába zárkózott, és ideje nagy részét a szobájában töltötte, ahol minden varázslásról szóló könyvet elolvasott, amit csak tudott anélkül, hogy az apácák észrevették volna. Magányos ember hírnevét ápolta, azzal az érveléssel, hogy ha nincs emberek között, akkor nem tud rájuk haragudni, és ha nem haragszik, akkor nem gyújt fel véletlenül valamit, nem röpít át egy asztalt a szobán, és nem tör be egy ablakot.

Az egyetlen kivétel a magányossága alól Lilith volt, akire soha nem volt mérges. Mégis, bármennyire is hiányzott neki a barátja, megkönnyebbülés volt tudni, hogy biztonságban van messze, ahol soha nem kerülhet veszélybe egy véletlen varázslat kitörése miatt.

Ráadásul most minden idejét gyakorlással tölthette. Nagyon szeretett gyakorolni Price-ék négy kicsi, csaholós kutyáján.

(Ha olyan ember vagy, aki jobban törődik az állatok jólétével, mint az emberekével, nem kell aggódnod. A négy csaholó kutyának semmi baja nem esett. Ugyanez nem mondható el Price-ékról. Nem voltak szörnyűek, már ami az örökbefogadó szülőket illeti. Megnézte Anniet, így általában tisztában volt azzal, hogy a spektrum alsó vége mivel jár.)

De ha Mrs. Price rajtakapta, hogy nem foglalkozott semmivel, megpróbálta beíratni úszásoktatásra, vagy elvitte a barátaival teázni, vagy beszélgetést kezdeményezett az időjárásról, ami mindig csak meleg és büdös volt. És még ha Gemma alá is vetette magát az unalomnak, Mrs. Price mindig kissé csalódottnak tűnt, mintha Gemma valósága nem felelt volna meg teljesen annak az elvárásnak, amelyet az örökbefogadásra való három hosszú évnyi várakozás keltett az idősebb nő fejében.

Ha Mr. Price (soha, de soha nem hívta apának, és amikor megpróbálta Kennethnek szólítani, a férfi riadtan rántotta hátra a fejét) rajtakapta, hogy a lány nem csinál semmit, megpróbálta rávenni, hogy takarítsa ki a szerszámoskamrát, vagy hozzon neki valamit a konyhából. Ha a lány nem úgy nézett ki, mint aki örömmel engedelmeskedik, a férfi ránézett, és morgott valamit arról, hogy az apácák hamisan adták be neki a számlát. Aztán azt mormolta magában, hogy „nincs visszatérés”, és visszament, hogy figyelmen kívül hagyja a lányt.

Ezért sok időt töltött a szabadban, távol a háztól, sétálni vitte a kutyákat.

Csakhogy ahelyett, hogy sétáltatta volna őket, inkább lebegtetni szerette őket az úton. Ez nekik is tetszett.

Eleinte csak az egyiket tudta megoldani, és felváltva kellett lebegtetni. De az első hét végére már megbízhatóan tudott három vonagló, csaholó kutyát egy méter magasan lebegtetni maga előtt, miközben a negyedik optimistán ugrált a lába előtt.

Aznap délután a sávban sétálgatott, és erősen koncentrált a negyedik kutyára, miközben a többiek hordógurítást végeztek a magas fű felett. Valószínűleg túlságosan is koncentrált, mert nem vette észre a mögötte megálló autót, amíg már túl késő nem volt.

– GEMMA! – Mr. Price teljesen kihajolt az autó ablakán, hogy jobban kiabálhasson neki.

A lány megpördült, a kezét maga elé emelve, mintha meg tudná akadályozni a jelenet kibontakozását. Ha tudott volna a kiábrándító bűbájokról, és lényegesen jobban uralta volna a mágiáját, talán megkísérelt volna egyet. Így azonban tökéletesen látható maradt, és az idő nem állt meg.

Sőt, úgy tűnt, hogy felgyorsul. Több dolog is történt egyszerre.

Az első az volt, hogy Mr. Price megpillantotta a kutyákat, akik közül kettő most az üres levegőben kutyagolt. A harmadik a hátán lebegett Gemma válla mellett, nyelve kilógott a nyitott szája szélén. Mr. Price állkapcsa megereszkedett.

Közben Gemmának az a kétségbeesett ötlete támadt, hogy talán Mr. Price-ot meg lehetne győzni arról, hogy hirtelen fellépő demenciája van. Arra koncentrált, hogy óvatosan letegye a kutyákat.

A mágia egy izom. Különösen a pálca nélküli mágia használatát megtanulni olyan, mint kisgyerekként megtanulni a villát használni. Néhányszor elhibázod és állon bököd magad, mielőtt belejönnél a dologba.

Gemma még nem fejlesztette ki a finommotoros irányítást.

A negyedik kutya farkcsóválva csatlakozott a testvéreihez. Kezdett pánikba esni, és újra megpróbálta.

Az autó, és vele együtt Mr. Price is lebegni kezdett.

– Ó, Krisztusom.

A negyedik kutya, örülve, hogy végre bevonják, őrült ugatással indult a levegőben az autó felé. A többiek követték, apró lábacskáikkal úgy csapkodtak a feje körül, mint a lapátok.

Price úr megtalálta a hangját, és azzal kiabálni kezdett.
– MIT TETTÉL, KISLÁNY? AZONNAL TEGYÉL LE!

– Mit gondol, mit akarok csinálni? – kiáltott vissza kétségbeesetten. Nagyon nehéz volt koncentrálni a sok izgatott csaholás és dühös kiabálás közepette.

A kocsi tovább emelkedett.

Az egyik kutya utolérte Price urat, és ő bizonytalanul kihajolt az ablakon, hogy a hasa köré kapja. Letette az utasülésen, és visszahajolt a következő, legközelebbi kutyáért. Eközben a már az autóban lévő kutya futva kiugrott a szemközti ablakon, ahol szerencsére nem zuhant a földre, ami most már elég messze volt.

– TUDTAM, HOGY VALAMI NINCS RENDBEN VELED! VISSZAVISZLEK ABBA AZ ÁRVAHÁZBA!

– Nem vesznek vissza, te tökfilkó! – Gemma nem tudta megállni, hogy ne kiabáljon vissza a férfinak, bár kezdett nagyon félni. Valószínűleg ördögűzésre került volna sor a közeljövőben, ha nem találja meg a módját, hogy ezt helyrehozza.

– LE FOGNAK TARTÓZTATNI! – A hang most már távolabb volt.

Gemma a fülére csapta a kezét, összeszorította a szemét, és kántálni kezdett magában.
– Tegye le őket! Tegye le őket! Tegyétek le őket. Tegyétek le őket.

Valami meleg és vonagló dolog nyomódott a sípcsontjához. Kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy mind a négy kutya újra együtt van a gravitációval, és köréje gyűltek. Hátsó lábukon ugráltak a lába előtt, és könyörögtek, hogy újra lebegjenek.

Az autó is visszatért a földre, csak éppen fejjel lefelé. Az egyik kerék szabadon forgott.

– Mr. Price? – szólította a lány. Egy pillanatig csend volt, aztán drámaian nyögve, a letekert vezetőoldali ablakon át bemászva előbújt.

Kölcsönös döbbenettel bámultak egymásra, miközben a férfi feltápászkodott. Gemmának az az ötlete támadt, hogy az egyik kutyát felkapja, védekezésképpen, arra az esetre, ha megtámadná.

– Mi… mi történt? – Mr. Price a fejéhez csapta a kezét, és döbbent tekintetét a kocsira szegezte, amely szépen a sáv közepén, a tetején pihent.

– Semmi – Gemma tétován válaszolt, azon tűnődve, vajon beválik-e még a demencia taktika.

Mr. Price lassan pislogva fordult vissza hozzá.
– Igen. Semmi sem történt. – A hangja nagyon lapos volt.

A lány hunyorogva nézett rá.
– Beütötte a fejét.

– Beütöttem a fejem. – Elhúzta a kezét, és ránézett. Úgy tűnt, nem sérült meg, már amennyire Gemma meg tudta állapítani.

– Kórházba kell mennie. Felborultál a kocsiddal.

– Felborultam a kocsimmal – ismételgette.

Gemma elgondolkodott, hogy talán demenciáról van-e szó.

(Nem az volt. Viszont ez volt az első példa a feljegyzett történelemben a pálca nélküli Imperius átokra, ami attól függően, hogy hogyan nézzük, talán rosszabb volt.)

– Mindent megismételsz, amit mondok? – kérdezte szerencsétlenül.

– Mindent meg fogok ismételni, amit mondasz.

– Ó, nem.

– Ó, nem.

– Mr. Price! Hagyja abba!

Becsukta a száját.

Gemma döbbenten bámult rá. Meg fogja úszni az egészet, döbbent rá. Bár a biztonság kedvéért talán még mindig ki kellene zárniuk azt a fejsérülést.

Aztán hazakísérte a férfit, ahol egy nagyon aggódó Mrs. Price azzal fenyegetőzött, hogy végleg elveszi a kulcsait. Végül taxit kellett hívniuk, hogy kórházba vigyék, mert az autó elállta a sávot. Gemma nem merte megpróbálni elmozdítani.

***

– Ez Stoke. Ez ő.

A Varázslatok Helytelen Használata Iroda első asszisztense felkapta a pergamenlapot, és a megbűvölt szemetes felé vette az irányt, amelyet nemrég átcímkéztek „Hermione Granger postaládája / Stoke-on-Trent”.

– Ez egy Imperius átok! – A harmadik segédtanonc megpróbálta visszarángatni, de nem járt sikerrel.

– Hallottad őt! Mindent figyelmen kívül kell hagynunk, ami Stoke-ban történik. Akarod, hogy visszajöjjön ide? – A pergament a szemetesbe dobta, ahol aztán rögtön a szemétégető követelte.

– Nem, természetesen nem. De ez törvénytelen! Mármint tényleg illegális. Az emberek börtönbe kerülnek érte. Ha az Imperius átkot alkalmazza az embereken, akkor el kell mondanunk Harry Potternek…

– Befognád végre a szádat! – sziszegte a második asszisztens. – Ő ezen az emeleten dolgozik.

Már túl késő volt. A Varázshasználati Főosztály asszisztensei egy héten belül a második háborús hősükkel készültek találkozni.

– Helló! – mondta Harry, miközben beugrott a sarkon. – Épp a folyosón voltam, amikor meghallottam a nevemet. Valamit az Imperius átokról?

Az első asszisztens a kezébe nyögött.
– Ha kirúghatnálak, most rögtön megtenném– sziszegte a harmadik asszisztens gyakornoknak.

– Valami baj van? – Harry aggódva nézett rájuk. Úgy tűnt, ezek az asszisztensek minden évben egyre fiatalabbak és nyűgösebbek lettek.

– Nem! – válaszolt az első és a második asszisztens.

– Igen – mondta a harmadik segédtanonc.

Harry a legfiatalabbra nézett.
– Rendben, azt hiszem, jobb, ha elmondod, mi folyik itt.

– Hermione-Granger-az-Imperius-átkot-használja-az-embereken – mondta, mielőtt a másik két asszisztens közül bármelyik megállíthatta volna.

– Ez nem lehet az, amit láttál – közölte Harry a legkedvesebb hangján. Az előtte álló fiatalember közel állt ahhoz, hogy kiugorjon a bőréből.

– Látod? – csattant fel az első asszisztens. – Mondtam már, hogy neki szabad…

– Nem, úgy értem. Hermione nem végzett Imperius átkot. Ez abszurdum. Nem tenné meg.

Mindhárom asszisztens összeszorította az ajkát, nem akartak ellentmondani Harry Potternek, az emberiség megmentőjének.

– Van valami bizonyítékuk?

A harmadik segédtanonc célzottan a füstölgő szemetesre nézett.

Harry felsóhajtott.
– Van valaki más, aki lehetett volna? Valami… volt halálfaló vele, esetleg? – Nem lelte örömét a vádaskodásban, de nem azért lett auror parancsnok, mert figyelmen kívül hagyta, ami nyilvánvalóan egyértelmű volt.

Későn jutott eszébe a harmadik segédtanoncnak, hogy nagyon közel áll ahhoz, hogy komoly vádat emeljen nemcsak Hermione Granger, hanem egy volt halálfaló ellen is. Sajnálkozva rándult össze.

– Igazából nem volt ott senki. Ez azt jelentheti, hogy sietve dehoppanálhattak, vagy hogy kiskorú személy volt, aki nem jelenik meg a térképen. De azt mondta, hogy fontos dolga van… azt hittük, hogy ő volt az. – A hangja védekezővé vált. – Mindannyian azt hittük, hogy ő az.

A kollégái mérgesen néztek rá, de nem szóltak semmit.

– Nos, nyilvánvalóan nem gyerek volt. Majd utánanézek. És kérlek, ne tegyél több feljelentést abba a kukába. Ő sem áll a törvények felett. Nem érdekel, hogy mit mond. – Harry megnyugtatóan bólintott, és távozott.

– Most már megtetted – szólalt meg a másodasszisztens a gyakornoknak, akinek a napjai most már meg voltak számlálva. Most vagy Hermione Granger fogja kirúgni, vagy egy bizonyos bosszúra szomjazó volt halálfaló fogja eltüntetni a föld színéről. Nem volt biztos benne, hogy melyik a rosszabb. – És téved. Ő a törvény felett áll. Majd meglátod.

***

Sem Hermionét, sem Dracót nem vádolták meg hamisan az Imperius átok alkalmazásával aznap, mert amikor Harry megpróbálta elérni a lányt hop-por segítségével, rájött, hogy nincs az irodájában vagy otthon. Ezután Draco kandallóján próbálkozott, de azt zárva találta.

De még ha Hermionénak lett volna is mobiltelefonja, akkor sem lett volna elérhető. Abban a pillanatban a mugli Londonban voltak Lilith-tel, és A csodálatos Pókembert nézték.

Igazából csak Draco nézte igazán a filmet. Lilith leginkább Hermionét figyelte, aki a mozi sötétjében folyton önelégülten szórakozott pillantásokat vetett a Draco arcán végigvonuló döbbenetre. Egyszer, a mugli mozi csodáján való nyilvánvaló ámulatában megragadta Hermione kezét. Lilith diadalittasan figyelte, ahogy Hermione lenéz az összekulcsolt kezükre, az ajkába harapott, mintha gondolkodna, majd alig elnyomható mosollyal fordította vissza a tekintetét a vászonra.

***

Néhány nap múlva, miután Harry egyre jobban piszkálta baglyokkal, Hermione otthagyta Lilithet Dracóval, és a kandallón át beugrott a Grimmauld térre. Kerülte ezt az interakciót, bizonytalan volt abban, hogy képes lesz-e elég magabiztosan kimondani az „Igen, ideiglenesen örökbe fogadtam egy munkával kapcsolatos gyereket Malfoyjal” szavakat ahhoz, hogy megelőzze a nehéz követő kérdéseket.

Mégis, úgy tűnt, a minisztériumban elterjedt a hír, Harry ismételt kéréseiből ítélve, hogy sürgős találkozót kérjen, a legutóbbi egyszerűen így szólt:
– Nem kerülhetsz engem örökké, Hermione.

Rövid ideig tartó megkönnyebbülést jelentett, hogy még nem tudott meg semmit Lilithről, és hogy a jelek szerint egy egészen másfajta pletyka keringett a minisztérium folyosóin.

– Nem használtam az Imperius átkot, Harry. Várj csak, komolyan azt mondták, hogy használtam az Imperius átkot?

Harry megvonta a vállát.
– Erősen utaltak rá, hogy valahogyan közöd van hozzá.

A lány felhorkant.
– Remélem, tudod, milyen abszurdan hangzik ez.

– Igen, én is így gondoltam. – Megrándult a férfi. – Nézd, tudom, hogy neked és Malfoynak… bonyolult a viszonyotok, de ha van rá esély, hogy ő…

– Harry Potter! Ne merészeld befejezni ezt a mondatot!

Harry már jó pár éve nem látta dühösnek a nőt, és hirtelen eszébe jutott, miért is igyekeztek Ronnal mindig is kerülni.

– Sajnálom, Hermione. Tudom, hogy régen volt, és ő már más, de úgy tűnik, valaki Imperius átkokat ereszt el a jelenlétedben. Én itt csak a nyilvánvaló nyomot követem.

Fenyegetően összehúzta a szemét.
– Ha egyáltalán vetted volna a fáradságot, hogy megismerd őt, akkor megértenéd, hogy az imént valami nagy butaságot mondtál.

A szemöldökét felvonta.
– Azt hittem, azt állítottad, hogy utálod őt.

Ahelyett, hogy egyetértett volna, ahogy Harry várta volna, Hermione összepréselte az ajkait, és témát váltott.
– Találkoztam azokkal a Varázshasználati Főosztály asszisztenseivel. Nem tűnnek túl okosnak. Milyen bizonyítékkal szolgáltak?

– Semmit, mert úgy tűnik, rájuk ijesztettél, hogy megsemmisítsék a bizonyítékokat. És azt mondták, hogy az elkövető nem jelenik meg a térképen, ami azt jelentheti, hogy kiskorú személyről van szó. De ez nyilvánvalóan nem lehetséges, egyetlen gyerek sem tudna…

– Ó, baromság. – Hermione összeesett Harry kanapéján, a düh úgy pattant ki belőle, mint egy kapcsoló.

Harry a homlokát ráncolta a hirtelen megváltozott viselkedésén.
– Mondd el, mi folyik itt.

– Egyáltalán nem tudok semmit.

– Ez egy főbenjáróátok. Én vagyok a vezető auror. Hermione, tudod, hogy bele kell avatkoznom.

A homloka szánakozva ráncba rándult, ahogy felnézett a férfira.
– Ne akard, hogy kimondjam, Harry.

– Nem úszhatod meg akármivel, nem érdekel, mit mond Kingsley!

– Kérlek, ne tedd, tényleg nem fogom élvezni, ha kihúzod a gyufát.

– Ne hazudj, mindketten tudjuk, hogy fogsz. Ez nevetséges…

– Nem, ez a munkám – mondta hűvösen. – Ha van bármilyen jelentés ezzel az incidenssel kapcsolatban, küldje el nekem, hogy megsemmisíthessem.

Egy hosszú pillanatig bámultak egymásra, ami alatt Hermione mindent megtett, hogy ne tűnjön túl önelégültnek, Harry pedig igyekezett nem túl gyorsan beadni a derekát. Elvégre a nő mégiscsak fölötte állt, és ezt mindketten tudták.

Sóhajtva süllyedt a mellette lévő székbe.
– A munkádnak illegálisnak kellene lennie.

– Nem tartóztatnál le. – A nő kedvesen rámosolygott a férfira.

Harry legyőzött kézzel végigsimított a haján, amitől az még a szokásosnál is magasabbra állt. – Ugye megmondod, ha van valami, ami miatt aggódnom kell?

A nő biztosította, hogy remekül kézben tartja a dolgot, és az egész valószínűleg csak egy félreértés volt, ami azoknak a fiatal asszisztenseknek az ügyetlenségéből fakadt. Megígérte, hogy később határozottan elbeszélget velük.

Aztán elment, hogy egy másik, határozottan megfogalmazott beszélgetést folytasson a rossz tizenegy évessel arról, miért nem kényszerítjük az embereket arra, hogy akaratuk ellenére tegyenek meg dolgokat.

***

Draco még soha nem vett fel házimanót, és nem volt biztos benne, hogy jól csinálta.

A hirdetés, amit a Prófétában adott fel, így szólt: Részmunkaidős házimanót keresek; fizetett állás, főzés, gyermekfelügyelet és könnyű takarítás, érdeklődjön D. Malfoynál. Szobát és ellátást nem tartalmazza.

Minden épeszű házimanó Nagy-Britanniában, aki olvasta, azt gondolta:
– Házimanók élnek a házadban, te idióta. Már a nevében is benne van.

Ezért csak Wally válaszolt.

Draco kínosan állt a konyhájában, és megpróbált interjút készíteni, miközben az ősi manó a kamrában turkált. Nyilván nem azért, hogy számba vegye, mi van ott, hanem hogy találjon valami ennivalót. Wally visszahúzódott, kezében egy zacskó mandulával, és fogatlan ínye közé dugott egyet, hogy elszopogassa.

– Van valamilyen korábbi tapasztalatod? – Draco megkockáztatta, és úgy döntött, nem szól hozzá.

– Igen – mondta Wally. A mandulát a másik oldalra tolta.

Miközben Draco várta a kifejtést, ami nem jött, Lilith a kezén keresztül kuncogott.
– Nekem tetszik.

– Van valami referencia, amit meg tudsz osztani velünk? – Draco ezt különösebb optimizmus nélkül kérdezte.

– Vannak Lilith úrnőnek ellenségei? – kérdezte Wally, elutasítva, hogy részt vegyen a folyamatban lévő interjúban.

A lány elgondolkodva ráncolta össze az arcát.
– Nem hinném.

Wally helyeslően bólintott.
– Mikor kezdjem el, Draco mester?

– Ööö… – Draco megtorpant, amikor Lilith várakozóan mosolygott rá. – Hogy értetted azt, hogy ellenségek?

Mielőtt Wally válaszolhatott volna (nem mintha válaszolt volna, gyanította Draco), a nappaliban dübörgő zaj jelentette be, hogy Hermione épp most rúgta le a cipőjét, miután kilépett a kandallóból.
– Malfoy, nekünk… – Megállt az ajtóban. – Ó, te jó ég!

Wally szélesen vigyorgott rá, fogak teljes hiányát mutatva.

– Hermione! Felbéreltünk egy manót – sugárzott rá Lilith. – Ő itt Wally.

Hermione tanulmányozta a mániákus csillogást Wally szemében, és kétkedve nézett Draco felé.
– Valóban?

A férfi tehetetlenül széttárta a kezét.
– Úgy tűnik, igen.

– Akkor szia. Hát… azt hiszem, jó az időzítés, mert beszélnünk kell. Wally itt maradhatnál egy pillanatra Lilith-tel? – Az utolsó rész egy kérdés volt a manónak címezve, aki ismét rávillantotta az ínyét a nőre. Ezúttal a lánynak sikerült nem hátrálnia.

– Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet – motyogta Draco, de a nő máris megragadta a karját, és szándékában állt biztonságba rángatni, mielőtt még illegális átkokat lőhetett volna ki felé.

***

Draco nappalijában, egy Disaudio védelmében, Hermione közölte a rossz hírt.

– Akkor ki az, akit Imperium alá vont? Biztosan nem minket, ugye?

Hermione aggodalmasan összekuszálta egy hajszálát.
– Nem tudom! Most mindent újragondolok. Akartam én egyáltalán filmet nézni veled? Ez nagyon nem illik hozzám.

A férfi a homlokát ráncolta.
– Igazad van. És élveztem, amit általában nem szoktam érezni a jelenlétedben.

– Ez nem sikerül – mondta Hermione. – Nem is tudtuk, hogy ezt csinálja.

– Szerintem ő sem tudja, hogy csinálja. Egyáltalán nem láttam, hogy varázsolna.

Morcosan bámultak egymásra.

– Azt hiszem… azt hiszem, össze kéne költöznünk – szólalt meg végül Hermione.

– Merlin. Most is csinálja? – A férfi az egyik kezét a lány arca két oldalára tette, és odahajolt, a szemét tanulmányozva.

Hermione azon tűnődött, hogy talán az agykontroll valamilyen primitív, pálca nélküli formája alatt áll. Vegyük például Draco kezét az arca körül: a legcsekélyebb vágya sem volt, hogy a férfi levegye őket. Volt valami egészen megnyugtató azokban a mély szürke tócsákban, amíg a férfi a tekintetével tartotta őt, addig bele tudott csúszni, és rövid időre elvonulni az apokaliptikus forgatókönyvek miatti aggódástól.

Mégis. A legfontosabb dolog, amit tenned kell, ha egy varázslat fogságában találod magad, legyen az egy megbocsáthatatlan vagy a hajzuhatagodon végigsimító, vigasztaló ujjak lágy simítása, hogy küzdj ellene.

– Nem vagyok Imperiált, Malfoy, szállj le rólam! – A lány a férfi ujjai köré kulcsolta a kezét, hogy elhúzza őket. – Egyszerűen csak úgy gondolom, hogy meg kellene próbálnunk boldoggá tenni. És nyilván jobban szemmel kell tartanunk egymást, a biztonság kedvéért.

– Szóval szerinted az a megoldás arra, hogy rávegyen minket, hogy több időt töltsünk együtt, hogy… több időt töltsünk együtt?

– Nos, nem kell ehhez folyamodnia, ha már együtt élünk – mondta Hermione, hibátlan logikát demonstrálva. – Szerencsénk van, hogy úgy tűnik, a fő célja a párkeresés, és nem valami sokkal baljósabb. Különben is, ez csak hat hétig tart, amíg iskolába megy.

Egészen közel tartotta az arcát a lányéhoz, közelről vizsgálgatva őt.
– Ha nem ígérted volna meg kisujjesküvel, akkor megesküdnék rá, hogy ez az egész valahogy még mindig csak egy tréfa.

Hermione keményen küzdött a mosolya ellen, és győzött.
– Van egy extra szobád? Egy iroda, amit ideiglenesen rekvirálhatnék?

– Van egy másik vendégszoba, amit használhatsz. – A férfi még mindig megfontoltan nézett rá. Hermione úgy vélte, talán azt fontolgatja, hogy talán már túl késő-e valami egészen mást kezdeni az életével.

– Nem vágyom arra, hogy itt lakjak. – Hermione érezte kényszert arra, hogy emlékeztesse erre a férfit. – Ez csak Lilith miatt van. Apokalipszis megelőzése, satöbbi.

– Nem erről van szó. Azt próbálom eldönteni, hogy az, hogy mégis itt akarlak látni, az agykontrollnak vagy egyszerűen csak a kényelemnek köszönhető. A tréfálkozás majdnem túl könnyű lesz, ha egy szobával arrébb vagy.

Hermione lenézett a kezére, amely – teljes megdöbbenésére – még mindig az övét érintette, és mérlegelte az egy szobával arrébb lévő következményét.
– Nem teheted. Moratórium van – emlékeztette a férfit.

Draco is lenézett a kezükre. Lágyan elhúzta az övét.
– Rendben. El is felejtettem. Akkor biztos az agykontroll miatt van.

– Nem is tudom, mi más lehetne, tekintve, hogy nyilvánvalóan utáljuk egymást. Mégis, azt hiszem, Lilith kedvéért békésen együtt tudunk élni egy házban.

– Akkor… alig várom, hogy békésen együtt éljünk. – A kijelentés nyilvánvaló őszintesége mindkettőjüket megdöbbentette. Draco pislogott, és elfordult, a szeme kissé homályos volt, Hermione pedig elhatározta, hogy a biztonság kedvéért utánanéz az Imperius átok fizikai tüneteinek.

A férfi elvezette a boszorkányt Lilith szobája melletti a lépcsőhöz, amely a második szintre vitte őket. Elhaladtak a saját hálószobája mellett, amelyet a háborújuk kezdete óta szigorúan bezárva és gyanúszkóppal őrizve tartott. A nő tudta, mert egyszer már aktiválta, amikor megpróbálta bevinni egy kákalagot a férfi fürdőszobájába.

Megállt egy ajtó előtt, amelyet még nem volt alkalma feltörni, és tétova kezét a kilincsre tette. – Granger… – A kéz visszahúzódott, ahogy a férfi szembefordult vele. – Nem gondolod, hogy valaha is túl messzire mentünk?

– Lilith-szel? Még mindig eléggé bízom benne, hogy sikerülhet.

Draco összevonta a szemöldökét, de nem szólt semmit, csak kinyitotta az ajtót a pálcájával, és benyomta. Egy mormolt kifogással, miszerint nem hagyhatja Voldemortot felügyelet nélkül egy őrült manóval, és már el is tűnt.

Ha Hermione fele olyan rosszul hazudott volna magának, mint ahogyan mindenki másnak hazudott, akkor már négy és fél évvel ezelőtt, amikor a kezdeti felháborodás pírja Draco mágikus kapcsolattartói vezető kinevezése miatt elhalványult, észrevette volna, hogy a gyűlölet pohara kiürült. Ha így lett volna, talán felcsapta volna a jegyzetfüzetét az első jelöletlen oldalra, és felvázolt volna egy rövid listát „Hogyan győzd meg magad arról, hogy megint gyűlölsz valakit, és emiatt ne veszíts el miatta egy háborút” címmel.

Három pontot tartalmazott volna:

Először is, ne gondolj rá túl sokat, és soha ne pozitív értelemben.

Másodszor, ne nézz rá túl közelről, nehogy elvonja a figyelmedet. (Ez az egyik kifejezetten Dracóra vonatkozott, és valószínűleg nem alkalmazható általánosan minden ellenfélre.)

Harmadszor, tartsd a távolságot. A közelség az utálat ellenszenve.

Hermione a szemével méricskélte az ajtóik közötti távolságot, rájött, hogy egy falon fognak osztozni, és több hatástalan mélylégzési technikát gyakorolt.

***

Miután Hermione befejezte a beszédet, amivel a rendkívül zavart Lilith-et emlékzetette, hogy az agykontroll szigorúan tilos, közölte a hírt.

Lilith egyetlen reakciója az volt, hogy vidáman elmosolyodott, és egy vonalat húzott át valamin a jegyzetfüzetében.

– A macskám is jön. Remélem, nem vagy rá allergiás.

– Nem beszéltünk a macskáról –vágott közbe Draco. – És azt sem beszéltük meg, hogy létrehoztál egy miniatűr klónt magadból. – Rosszallóan szemlélte Lilith kis fekete jegyzetfüzetét, Hermione sajátjának kisebb változatát.

– Ő csak félig macska – érvelt Hermione. – És ez jó dolog, ha egy kicsit is hasonlít rám. Mindenesetre jobb, mint az alternatíva.

– Mi a másik fele? – kérdezte Lilith.

Draco összefonta a karját.
– Mi az alternatíva?

– Murmánc, és… – Hermione sötét pillantást vetett rá, majd (felidézve a stabilitás és az erkölcsi nevelés szavakat) óvatosan befejezte: – Keverék.

– A macskád utál engem, Granger.

– Ez kinek a hibája?

– Ennek a lénynek fogalma sincs a moratórium szóról.

– Nem tudom irányítani.

Aztán a felnőttek némán vitatkoztak a szemükkel. Lilith nem volt jó a dühös pillantások értelmezésében, mivel az apácák többsége a kommunikáció hallhatóbb formáit gyakorolta, például a dühös ordítozást. Csak a legnyerőbb mosolyát tartotta magára tapasztva, és várta, hogy vége legyen.

Amikor ez megtörtént, úgy tűnt, Hermione győzött.

Draco vállai vereséget szenvedve ereszkedtek le.
– A macska marad.

Lilith le volt nyűgözve. Ha mindezt csak a szemükkel is el tudták intézni, akkor tényleg lelki társak voltak.

(A néma beszélgetés a következőképpen zajlott:

Hermione: – Nem hiszem, hogy meg tudom csinálni, Malfoy. Máris felborult az a kényes egyensúly, amit öt éven át fenntartottunk. Az előbb mondtál valami majdnem kedveset, ami, ha jobban belegondolok, valószínűleg azt jelenti, hogy tényleg vége a világnak.

Közben Dracótól: – Ez a helyzet kezd túlságosan is barátságossá válni számomra. Valószínűleg valami hülyeséget fogok csinálni.

Ezért a megegyezés született. De ennek semmi köze nem volt Csámpáshoz, és minden köze ahhoz, hogy két ember, aki kezdte érezni a talajt a lába alatt, úgy döntött, hogy visszamászik ismerősebb területre.)

***

A moratórium aznap este nyolc órakor halt meg, amikor Draco kinyitotta az ablakot Csámpásnak, és bezárta mögötte.

Őszintén szólva, tovább tartott, mint bármelyikük is számított rá.

hozzászólások: 0