1. fejezet

2003. JÚNIUS 30., HÉTFŐ



Reggeli Próféta

A MEGBÉKÉLÉSI TÖRVÉNYT ELFOGADTÁK: A MINISZTÉRIUM ÁLTAL ELRENDELT HÁZASSÁGKÖTÉSEKET JELENTENEK BE



A tűz zöldet villant, és Pansy Parkinson belépett Draco Malfoy gyengén megvilágított dolgozószobájába, ahol az íróasztala mögött Draco ismerős látványt nyújtott, a kandallóhoz közeli ülőalkalmatosságon pedig a vézna Theo Nott ült egy pohárral a kezében. Theo gallérját gombolta, hullámos haja kócos volt. Draco inge éppoly ropogósan merev volt, mint a vonásai.

– Én kaptam a növényembert – mondta Pansy, félszeg gúnnyal lesöpörte a kormot a Givenchyje szaggatott mintás, kötött kardigánjáról.

– Longbottomot? – Theo Dracóra nézett, miközben mindketten egyenesebben ültek. Draco tolla egy nyitott főkönyv felett lebegett.

Pansy elkapta a mozdulatot, és a szemei közöttük cikáztak.
– Micsoda? Miről maradtam le?

– Sok mindenről – mondta Theo, visszatelepedve a sötétzöld bársonyra –, ha azt hiszed, hogy úgy lökdösheted őt, ahogy minket.

– Mikor voltam én valaha is…

Theo nevetésben tört ki. Draco felvonta az egyik szemöldökét.

– Jól van, rendben. – Pansy az orrát ráncolta. – És persze, hogy megtehetem. Tudom, hogy neki van az a kis növénybirodalma…

– A varázsvilágban ismert legritkább és legveszélyesebb növények kiterjedt leltára – pontosított Draco szárazon, és visszatért a főkönyvéhez.

– És szerinted ki más tud arról a kis birodalomról? – mondta Theo keresztbe tett lábbal, a lábát lóbálva. – Csak minden sötét bájitalmester, illegális patikus, lénycsempész, társasági hölgy, aki meg akar szabadulni a férjétől…

Pansy szeme felcsillant, keze a megfeszített csípőjére vándorolt.

– …és legalább két mugli gyógyszergyár.



– És mégis – mondta Draco – életben maradt, és nem háborgatták, a cége még mindig független tulajdonban van.

– Valamelyikőtök még nem vásárolta fel? Nem a jóvátételi pénz volt az…

Draco leintette a nőt.
– Én nem baszakodom Longbottommal. A saját dolgaimat intézem vele, amit kell, és kimaradok az övéiből.

– De, Pans – szólította meg Theo, keresztbe vetve a lábait, hogy előre dőljön a kanapén –, ha te leszel a nő a kis növénybirodalom belsejében…

– Ha igen – mondta Draco, Theo felé fordulva –, akkor ne becsüld alá őt.

Pansy Draco felé pillantott.
– Úgy viselkedsz, mintha feldarabolna, és megetetne a kis drágáival.

– Hát… – fintorodott el Theo.

– Nos, mi? – csóválta Pansy a fejét.

– Van egy ipari üvegháza húsevő növényekkel, amiket nem törődik a védővarázslatokkal. – Theo hangja elgondolkodóvá vált: – Gondolom, ingyen trágya. Azt mondják, az utolsó, aki túl közel tévedt, elvesztette a karját, mielőtt kijutott volna.

Pansy felhorkantott, de Draco tekintete közömbös volt.
– Flint tartósan megvakult…

– Az egyik szemére visszanyerte a látását. – Theo gúnyolódott. – Jobban kellett volna tudnia, minthogy megissza a teát, amit Longbottom szolgált fel neki egy zsarolási kísérlet során.

– De hát ez a lényeg, Pans – mondta Draco a könyökére támaszkodva. – Jobban tudni. Másként jött ki a háborúból. Nem fogod felizgatni, de reakciót fogsz kiváltani belőle.

Pansy hümmögött, a szeme összeszűkült.

– Miért van az az érzésem – nyújtóztatta ki magát Theo, visszadőlve a kanapéra –, hogy ez a kis beszélgetés nem érte el a kívánt hatást?

– De elég volt belőlem – fújt egyet Pansy, és rókaszerű mosollyal fordult felé. – Kinek szántak, Theo?

– Ó, engem? – Theo lassan kortyolt egyet az italából. – Senki. Kaptam egy felmentést. A minisztérium egyetértett azzal, hogy nem lenne igazságos, ha egy szegény ártatlan boszorkányt egy életre hozzám láncolnának, miközben büntetőjogi értelemben elmebeteg vagyok.

– Micsoda? – csattant fel Draco, és hirtelen megint tizenkettő volt, és nyafogott Dumbledore nyilvánvaló kivételezése miatt a Griffendél felé. – De hát valakit feleségül akarnak adni hozzád?

– Theo! – Pansy megpaskolta a vállát. – Mióta vagy te őrült?

– Mióta tesztek egész sorának vetettek alá, amikor eldöntötték, hogy bíróság elé álljak-e, vagy csak lógjak a házban pár évig. Ez bekerült az állandó aktámba. Nincs érzékem a jóhoz és a rosszhoz. Gyenge a valóságérzékem. Nulla empátiakészség. – Széles mosolyt villantott. – Rosszul neveltek.

– De Theo – ellenkezett Pansy –, te teljesen normális vagy.

Draco kétkedő pillantást vetett rá.

– Mit is mondhatnék, kedvesem? – A feje a kanapé háttámlájának dőlt. – Csak nagyon jó vagyok a tesztekben.

– Szóval Longbottomnak semmi baja, de azt hiszik, hogy te feldarabolsz minden Lady Nottot, akit hozzádrendelnek? – gúnyolódott Pansy.

– Hát, az apám megtette – mondta Theo, és éles csattanással a poharát a kisasztalra csapta.

Pansy nem hátrált meg, de az egész arca megfeszült, mielőtt megdobta a haját, és lekapta a lángnyelv whiskys üveget a bárszekérről.
– Igen, kedvesem, tudom. Draco, a modorod borzalmas. Remélem, hogy egy mugli születésűt kapsz, aki nem ismer jobbat.

– Hát persze – mondta Draco, és öntudatlanul megfeszítette a vállát, hogy a nyakának jobb oldalán lévő rúnák és számok, amelyek már a szoba árnyékos sarkai felé hajoltak, az inge gallérja alá merüljenek. – A Wizengamot sosem bocsátotta volna meg magának, ha nem vetett volna véget a Malfoy-vonalnak, amikor lehetősége volt rá.

– Szóval abban reménykednek, hogy mégiscsak feldarabolod a Lady Malfoyt. – Pansy elmosolyodott, miközben bőséges adagot töltött a megidézett poharába.

– Ó, Pans – szólalt meg Draco szeretettel. – A Black jegygyűrűk ezt soha nem fogják megengedni. De a minisztérium örülne neki, ha megpróbálnám.


***


2003. JÚLIUS 1., KEDD



HÁBORÚHŐS HÁBORÚBŰNÖSNEK ÍGÉRTÉK – üvöltötte a Reggeli Próféta címlapja.

– Hogy adhatnak ilyen nyilvánosságot ennek az ostoba törvénynek? – mormogta Harry, és undorodva dobta az újságot a zsúfolt íróasztalára.

– Hogyhogy erre koncentrálsz itt? – csattant fel Ron, felkapta a Prófétát, és vastag izmú alkarján megugrottak az erek, ahogy a keze a gyűrött oldalakat összegyűrte. A hajtás fölött, a bal oldalon egy ötéves fotó egy ágyban fetrengő Hermione könnyeit törölgette egy hurokban, míg a jobb oldalon egy sovány, üreges szemű Malfoy vigyorgott a ketrecből a varázslótanács előtti tárgyalásán.

– Tudod, mire gondolok – mondta Harry, és nyögve huppant le a székébe. – Ez igazolja mindazt, amit a törvényjavaslat ellen mondtunk! Még ha igazat is mondtak arról, hogy a meccseket mágikusan határozzák meg, azt gondolnád, hogy közbelépnek, hogy ezt megtörjék. Ez a lehető legrosszabb végkifejlet… minden érintett számára!

– Az lenne? – kérdezte Ron, és felhúzott szemöldökkel Harry felé billentette a fejét. – Nekem jut eszembe…

– Ezek a pöcsök tényleg utálnak engem – vicsorgott Hermione, miközben Harry irodájának ajtaját kivágta, a haja új magasságokba göndörödött a feje körül, és beleütközött Ronba.

A boszorkány a varázsló széles mellkasának dőlt, miközben ő átkarolta, szorosan átölelte, és állát a lány fejének a tetejére támasztotta.
– Sajnálom, Mione – motyogta a hajába.

– Hallottál már felőle? – kérdezte Harry, miközben felállt, és megkerülte az íróasztalát.

– Igen – válaszolta Hermione, eloldozta magát Rontól, és Harry felé fordult, hogy gyorsan és keményen megölelje. – Ma reggel egy obszcén órában írt nekem egy levelet, rögtön azután, hogy megkaptam a minisztériumi levelet.

Hátralépett, arckifejezése elsötétült.
– Szerződéstárgyalásokat akar kezdeni.

Ron felhorkant, miközben Harry csípőre tett kézzel bámult Hermionéra.
– Nem fog fellebbezni a döntés ellen?

Ron gyorsan megrázta a fejét.
– Már kiszivárogtatták a Prófétának. Most már nem hátrálhatnak meg, Malfoy miatt nem… már évek óta azt állítják, hogy Lucius nem zsarolja őket még mindig az Azkabanból.

– Ronnak igaza van – mondta Hermione. – Malfoy és én is vonzóak vagyunk, de eldönthető, hogy a Wizengamot melyikünket akarja kevésbé megnyugtatni. – Türelmetlenül hátrahúzta a haját, csak hogy újra lazán a vállára omoljon. – Godric, hogy kerülök én egy csónakba a Wizengamottal, mint a kibaszott Malfoy, hogy kerülök én egyáltalán egy csónakba a kibaszott Malfoyjal, hogy leszek én a kibaszott Malfoy?

Harry reflexszerűen Disaudiót vetett, amikor Ron azt kiáltotta, hogy „Hermione!”, Hermione pedig ősi sikolyra fakadt.

– Nem lehet a kibaszott Malfoy! – kiabálta Harry.

– Tudom, tudom – mondta Hermione. – De tudod, hogy ennek a törvénynek pont ez a lényege…

– Igen, tudom – csattant Harry. – Szóval hány év kell örökös nélkül, mielőtt Malfoy feladja, és elhúzza a csíkot Franciaországba? Van egy szőlőskertje és egy kastélya. Miért van egyáltalán itt? Senki sem akarja, hogy itt legyen, és ezt ő is tudja. Miért nem megy el egyszerűen?

– Éppen ez az… nem fog. – Hermione kotorászott a gyöngyös táskájában, és elővett egy gyűrött pergamendarabot, amelyet láthatóan szoros golyóvá gyűrtek össze, mielőtt újra ellapították. – A házassági szerződés tervezetét mellékelte a nyitó feltételeihez. Ragaszkodik hozzá, hogy továbbra is a kastélyban maradjon, állítólag azért, hogy teljes mértékben élvezhesse a vérvédők és más védővarázslatok használatát, mivel a házassága óta velem… – Hermione megállt, hogy becsukja a szemét, és élesen kifújja a levegőt az orrán keresztül, mielőtt elkerekedett szemmel folytatta. – A velem kötött házassága miatt fokozott fenyegetettségnek van kitéve mind a „rajongóim”, mind a halál-vérárulók kontingensének részéről.

Harry és Ron óvatos, elgondolkodó pillantásokat váltottak.

– És a rád leselkedő fenyegetés – kezdte Harry.

– A Malfoy-kastély több száz éves védőrendszere is távol fogja tartani – mondta Ron –, hacsak nem az jelenti számodra a nagyobb fenyegetést, ami a kastélyban van.

– Malfoy nem tud megölni téged, Hermione – mondta Harry. – Tudja, hogy az halálos ítélet lenne.

– Nem kell megölnie ahhoz, hogy bántson, Harry! Mi van, ha nem érdekli? Mi van, ha elveszti az önuralmát? – Hermione mély levegőt vett, és az arca felengedett, a szemöldökei közötti ráncok kisimultak. – Mi van, ha én ölöm meg előbb?


***


2003. JÚLIUS 7., HÉTFŐ



Hermione kilépett a kandallóból a Mágiaügyi Minisztériumnak ugyanabba az átriumába, amelyen hetente öt – jó, igazából hat – napon átment. Egy rövid pillanatig csend volt, egy kollektív lélegzetvétel, aztán a riporterek megrohanták.

– Miss Granger, mi a válasza arra, hogy a Wizengamot elutasította a Minisztérium által elrendelt mérkőzéssel kapcsolatos fellebbezését?

– Maga megtorlással vádolja a Wizengamotot a vitatott lényjogi törvényjavaslata után?

Hermione felhúzta az állát, és elkezdett utat törni magának a sűrűjében, a liftek felé. Normális esetben a négyes szinten lévő irodájába tartott volna, a Mágikus Lények Szabályozásáért és Ellenőrzéséért Felelős Osztályra.

– Miss Granger, visszatér a muglivilágba?

Hermione szúrós tekintetet villantott, de nem lassított a tempóján.

– Ön szerint Draco Malfoynak még mindig az Azkabanban kellene lennie?

– Hermione! Draco Malfoy megkínzott téged a háború alatt?

Hermione összerezzent, de egyenesen előre bámult, miközben rendületlenül a lift felé szántott.

– Igaz, hogy őrülten szerelmes vagy Draco Malfoyba?

– Szerelmes? – bukott ki Hermionéból, miközben akarata ellenére persze a Szombati Boszorkány riportere felé kapta a fejét. – Ez egy kényszerházasság!

Hermione betrappolt a liftbe, és az ajtók becsapódtak, elvágva a riporterek hangjának kakofóniáját. Megnyomta a kettes szint gombját, a Wizengamot és a Főmágus Hivatal gombját.

Hermione úgy képzelte, hogy Narcissa Malfoyjal tárgyal – egy szappanopera jelenete a tisztavérűek elrendezett házasságáról –, de Malfoy ügyvédeket küldött. Gyorsan és agresszívan tárgyaltak, és Hermione kifejezetten vegyes érzelmekkel fogadta az eredményt. Abszolút szarul bántak Malfoy alkudozóival. (Hogy is lehetnének alkuszok? Malfoy nem léphetett ki ebből az üzletből!) Egyszerűen nem voltak hajlandóak engedni. A minisztérium ragaszkodott az együttéléshez, Malfoy pedig ahhoz, hogy a kastélyban éljenek. Ragaszkodott a Black eljegyzési ékszerekhez is. (Hermione elképzelte, hogy a Black ősök több száz éve forognak a sírjukban, de ettől a gyűrűket legszívesebben beolvasztotta volna, nem pedig viselte volna.) Hermione megpróbált ellenkezni a követelésekkel és feltételekkel (Talán Malfoy elsétálna? Egészen egy másik országig?), de az ügyvédek könnyen – túl könnyen – belementek.



– Nem fogom feladni a munkámat. Továbbra is dolgozom a házasság alatt.

– Mr. Malfoy ragaszkodik hozzá.

– Mert nem fogok hozzáférni a Malfoy páncéltermekhez?

– A házassági kötelék megkötése után hozzáférést kapsz a páncélteremhez és a Malfoy-birtokokhoz.

– De, hadd találjam ki, az egészet elzárják a mugli születésűek ellen.

– Minden, a vérségi állapoton alapuló gyámságot és átkot a minisztériumi átoktörők megszegtek Mr. Malfoy büntetési feltételeinek részeként.

Hermione fújt egyet. Bármilyen jók is voltak, a minisztériumi átoktörők semmiképp sem feleltek meg a feladatnak, amikor a Black és Malfoy ősök vonalát átszövő sötét mágiáról volt szó, és erősen gyanította, hogy a Malfoyok sikeresen elrejtették a fekete mágiás ereklyéket az Auror Parancsnokság elől, annak ellenére, hogy a minisztérium több hónapig tartó razziákat tartott a birtokaikon. (Harry egyszer suttogva bevallotta, hogy a Nott-kúria még mindig teljesen tele van velük).

Az ügyvéd úgy folytatta, hogy nem vette tudomásul a szkepticizmust, amiről Hermione tudta, hogy az arcára van írva.

– Mr. Malfoy megbízta Bill Weasley csapatát, hogy fésüljék át az összes Malfoy-birtokot mugliellenes varázslatok után. Az átoktörés folyamata akár egy évig is eltarthat a régebbi, ritkább és bonyolultabb varázslatok esetében. Ez idő alatt, észszerű értesítéssel, Mr. Malfoy elkíséri önt minden tisztítatlan birtokra, ennek teljesítését kérésre nem lehet indokolatlanul késleltetni vagy visszatartani.

– Én…

– Önnek joga lesz további, ön által választott átoktörőket alkalmazni, Mr. Malfoy költségén, hogy ellenőrizze és/vagy kiegészítse Mr. Malfoy átoktörőinek munkáját.

– A házimanók…

– Szabadon engedték, felöltöztették, és Narcissa Malfoy próbaidejének feltételei szerint fizetésben részegítették őket.

Hermione fogcsikorgatva becsukta a száját. Újra megpróbálta:
– Hozzáférésem lesz a birtok egészéhez.

– Elfogadva.

– Saját szobám lesz a kastélyban.

– Elfogadva.

– Látogatókat fogadhatok a kastélyban.

– Elfogadva.

– A macskám velem jön.

– Elfogadva. – (Az ügyvéd nyilvánvaló ellenszenvvel szedett le egy szöszdarabot az ingujjáról.)

– Minden olyan feltétel, amely a Megegyezési Törvény követelményeihez kötődik, érvénytelen lesz, ha a Törvényt hatályon kívül helyezik vagy a párosítást visszavonják.

– Elfogadva.

– Olyan fogadalmat kérek, amely megakadályozza, hogy Malfoy fizikai kárt okozzon nekem.

– A Black eljegyzési ékszer ezt biztosítja.

– Fogadalmat kérek, hogy Malfoy ne alkalmazza rajtam az Imperius átkot.

– A Black eljegyzési ékszer biztosítja ezt.

– Fogadalmat kérek, hogy Malfoy ne használjon rajtam fogamzásgátló ellenes bűbájt.

– A Black eljegyzési ékszer biztosítja ezt.

Hermione szünetet tartott, a Black vérvonal védővarázslata iránti vonakodó elismerése háborúzott azzal az undorral, hogy egyáltalán részt vesznek egy elrendezett házasságban. Miért ragaszkodott Malfoy ezekhez a védelmekhez? Bizonyára jobban örülne… Nos, Hermione nem akart túl sokat gondolkodni azon, hogy mit szeretne.

– Nem leszek rákényszerítve, hogy beteljesítsem a házasságot.

– Elfogadva.

– Nem leszek rákényszerítve gyermekszülésre.

Az ügyvéd szünetet tartott.
– Elfogadva.

Hermione hátradőlt, és ez furcsa nyugtalanság töltötte el. Valahogy Malfoy engedményeit nem érezte győzelemnek. Olyan könnyen engedett, hogy úgy érezte, mintha rossz dolgokat kérne. Mi hiányzott neki? Miért sietett annyira a dolgok lezárásával? Nem kellene meghosszabbítaniuk ezt a harcot, bebizonyítaniuk a Minisztériumnak és a Wizengamotnak, hogy ez a párosítás sosem fog működni? Talán Malfoy számított arra, hogy a patthelyzet azt eredményezné, hogy a Minisztérium közbelép, és kikényszeríti a szerződés nélküli köteléket. Hermione figyelme végigsiklott az asztalon, miközben azon gondolkodott, vajon ez lenne-e a jobb megoldás. Nem, semmiképpen sem. A házassági kötelék életre szóló volt. Nem akart egy életre Draco Malfoyhoz kötődni szabályok és védelem nélkül.

Az ügyvéd megköszörülte a torkát.
– Tudnia kell, hogy a Black eljegyzési ékszer biztosítja a hűséget.

Hermione felkapta a fejét, amikor akaratlanul is összenézett az ügyvéddel.

Az ügyvéd arca üres volt.
– Tekintettel az utódok lehetőségére.

Hermione fintorgott. Szóval erről volt szó. Malfoy leszarta, hogy dolgozik-e, vagy hogy hol lakik a kastélyban. A tisztavérű vonalak egyetlen értelme a fennmaradásuk volt, és félt, hogy a lány felszarvazza őt, és egy szerelemgyerekkel szennyezi be a Malfoy-vonalat. Hűségre kényszerítené, és közben…

– Gondolom, azt várja, hogy örökbe fogadjam a fattyúit, hogy legyenek tisztavérű örökösei.

Az ügyvéd sértettnek tűnt.
– Mindkét fél hűsége.

Hermione értetlenül állt. Miért akadályozná meg Malfoy, hogy megcsalja őt? Az iskolában sosem tette, ha Pansy Parkinson bűbájtanácsaira lehetett következtetni.

– Ettől függetlenül nem fogok gyereket szülni Mr. Malfoynak – mondta határozottan a boszorkány.

– Akárhogy is van – szólalt meg szkeptikusan az ügyvéd –, ha mégis születne gyerek, Mr. Malfoynak több kikötése is van.

– Hát persze, hogy van – dünnyögte Hermione.

Az ügyvéd ismertette is őket: Bármilyen nemű utódot szülne Malfoynak, azt a Black és a Malfoy vonal teljes jogú örököseként ismerik el. A Malfoy családnevet viselnék. Csillagképekről neveznék el őket. (Hermione megforgatta a szemét.) A Roxfortba vagy a Durmstrang intézetbe járnának.

Hermione a homlokát ráncolta, kénytelen volt elképzelni ezeket az elméleti örökösöket valódi gyerekeknek, akik felnőtté válnak, és akiknek a létezésének feltételeit ezek az önkényes hagyományok határozzák meg. Lerázta magáról a gondolatot. Nem lesznek gyerekek. Nem tervezte, hogy elég közel kerül a nyálkás gazemberhez ahhoz, hogy a névhasználati konvencióknak gondja legyen.

De vajon Malfoy jogi képviselője nem vette észre, hogy azzal, hogy megállapodtak abban, miszerint nem kényszerítik a házasságuk beteljesülést, miközben kikényszerítik egymás hűséget, Malfoyt szerzetesi életre kárhoztatták? Mert nem feküdt le vele. Volt valami kiskapu, amit kihagyott? Aszexuális lehetett? (Biztosan nem – ha hinni lehetett a roxfortos pletykáknak.) Hát, kit érdekelt. Élhetett úgy, mint egy apáca, amíg Malfoy be nem adja a derekát, és nem talál kiutat – ki a házasságból, ki az országból, ki a varázslóvilágból. Nem érdekelte. A harag és a keze majd átsegíti rajta.

– Rendben – mondta ki vonakodva a lány.

Elméletileg tehát ő és Malfoy beleegyeztek a minisztérium által előírt házasságuk feltételeibe. (Minisztérium által előírt házasság. Godrikra.) De még azután is, hogy rekordidő alatt megkapta a minisztériumi levelet, amelyben elutasították a fellebbezését, és felszólították, hogy jelenjen meg Warrington fővarázsló előtt, Hermione eltökélten ment a találkozóra, hogy ez a paródia nem fog megtörténni.

Hallott pletykákat arról, hogy a párok sietnek hivatalossá tenni a házasságukat, mielőtt más partnerrel összeadnák őket, de semmit sem hallott arról, hogy az kényszerből összeállítitt párokat összekötötték volna. Az ő kohorszából oly sokan már fiatalon házasodtak – a tisztavérűek, akik igyekeztek elkerülni a házasságon kívül született gyerekeket, mások pedig a háború után stabilitást akartak találni. Harry és Ginny azonnal összeházasodtak. Ron tavaly vette feleségül Susan Bonest, miután végigkúrta a rajongótáborán – ő volt a legkönnyebben elérhető a trióból, és ezt sokkal jobban kiélvezte, mint azt a helyzetet, amikor Harry vagy Hermione mögött másodhegedűsként kellett játszania. A megbékélési törvény a Roxfortot épp most végzetteket sújtaná a legjobban. És Hermione émelyítő tisztánlátással döbbent rá, hogy ő és Malfoy voltak az előőrs – annak bizonyítékául, hogy bárkit (háborús hősnőt vagy halálfalót, minisztériumi alkalmazottat vagy tisztavérű örököst) rá lehet kényszeríteni, hogy feleljen meg a törvénynek.

És micsoda ráadás, hogy a Wizengamotnak volt oka arra, hogy mindkettőjüket személyesen kiállítsa. Hermione nem gondolta, hogy Malfoynak még mindig az Azkabanban kellene lennie, bármit is gondoljon a sajtó. (A fiú, akinek nem volt választása – Hermione felhorkant a bulvársajtó elnevezésére. Úgy gondolta, Malfoynak tényleg volt választása. Merlinre, szerette játszani az áldozatot. De egyetértett azzal, hogy gyerek volt, akit éppen azok a felnőttek kényszerítették katona szerepre, akiknek meg kellett volna védeniük őt. És a végén leengedte a pálcáját. Szóval nem, nem gondolta, hogy életfogytiglani börtönbüntetést kellene töltenie az apja mellett. Ő és Harry is ezt vallotta).

De nem tudott teljesen egyetérteni azokkal, akik azt morgolódtak, hogy az Azkabanban töltött két évet követő két év házi őrizet aligha tűnt nehéznek, amikor minden jel szerint azzal töltötte őket, hogy agresszívan terelgette a Malfoy-birtok üzleti ügyeit. És most, bármennyire is visszahúzódó és megfoghatatlan volt Draco Malfoy, akit Hermione a Wizengamot-per óta nem látta őt személyesen, és a sajtóban is ritkán szerepelt, egyre kevésbé lehetett figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy alig néhány évvel egy olyan háború után, amelyben kulcsszerepet és megvetendő szerepet játszott, ismét hatalmas kényelemben és gazdagságban élt. És bár lehet, hogy még mindig társadalmi páriának számított, akit a háború jobb és rossz oldalán állók éppúgy kerültek, mint azok, akik nagyon is a rossz oldalon álltak, egy halálfalót, aki az utolsó pillanatig várt, hogy cserbenhagyja Voldemortot, a gazdagsággal mindig együtt járt a befolyás is. Nézzenek csak Narcisszára. Amint a minisztérium feloldotta a Malfoy-páncéltermek befagyasztását, elkezdte magát visszavásárolni a társadalom kegyeibe, egy-egy ízlésesen nagy összegű jótékonysági adományt adva.

És Hermionénak el kellett ismernie, hogy ő is részesült belőle. A M.A.J.O.M. szervezete, a mugliismeret. Fenrir Greyback áldozatait segítette. Narcissa minden olyan célra adományozott, amit Hermione valaha is támogatott, és Hermione furcsa görcsöt érzett a gyomrában, amikor meglátta a számokat, de soha nem szólt a szervezeteknek, hogy adják vissza az összeget. Ő és Harry is tanúskodott Narcissa mellett. És bár bonyolult érzései voltak Narcissa Black Malfoy iránt, Hermione a háború után mohón vágyott a jótettekre, türelmetlenül vágyott a változtatásokra, bármi áron. Ezért is gyűlölte őt jelenleg a Wizengamot. Ő lett volna Harry Potter nagyképű mugli származású segédje. Mellette kellett volna pózolnia, és megkapnia az aranyfokozatú Merlin-rendet, aztán elmenni. Mint Ron.

Nos, nem, nem pont úgy, mint Ron – ez nem volt fair. Ron egy csodálatos auror volt. Bátor, jó stratéga, szorgalmas, de nem túl szorgalmas. Addig dolgozott egy ügyön, ameddig csak kellett, amilyen keményen csak kellett, de aztán képes volt arra is, hogyan kell abbahagyni, elengedni, elmenni a kocsmába. Nem oktatott ki egész éjjel át tartónak mindenkit arról, hogy mit csinálhattak volna másképp. Nem paprikázta fel a varázslótanácsot reformtervezetekkel.

Hermione megőrjítette az embereket – ő tudta ezt, jó, nagyon is tudta. De, Merlin, ő csak a munkáját végezte. Nem volt olyan nehéz az embereknek a sajátjukat végezni. Csak az alapvető hozzáértést kérte, túl nagy kérés volt ez? Talán egy kis lendületet, egy kis ambíciót, csak egy kis erőfeszítést, hogy körülnézzenek, és kapcsolatot teremtsenek, és kezdjenek velük valamit. Miért ne akarná ezt megtenni? Nem volt olyan nehéz. Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy meglássa, amit ő látott – ez a dolog elég nyilvánvaló volt, nem igaz? Túl nyilvánvaló volt, és mindenki más is látta, csak túlságosan kimerültek ahhoz, hogy érdekelje őket? Hermione tudta, hogy néha kissé naivnak, egy kicsit félrevezethetőnek tűnt. (Tényleg nem volt az.) És igen, mivel későn érkezett a varázslóvilágba, néha aggódott, csak egy kicsit, hogy senki mást nem érdekel valami megdöbbentően hétköznapi ok, amiért hiányzik. Vajon csak nem volt tompa? De, Godrikra, tényleg úgy tűnt, hogy mindenki más is az volt. Mintha minden olyan nyilvánvaló lenne, és miért nem akar senki sem beszélni róla? Miért viselkedett mindenki úgy, mintha olyan keményen hajtana, amikor ő csak el akarta intézni a dolgokat?

Mindegy.

Mindegy. Ezért nem kedvelték őt. És most lehetőségük volt rá, hogy megmutassák neki – bár ez a törvény, ami állítólag mindenkiről szólt, az egész varázslótársadalom javára, semmi köze nem volt hozzá személyes megítélésének, és amiért felvágós lett volna, ha most különleges bánásmódot akarna –, hogy a helyére tudják tenni. Igen, háborús hősnő volt. Igen, a minisztérium alkalmazottja volt. Igen, ő volt (fúj) az üdvöske a trióból. És pontosan ezért nem akartak kivételt tenni vele. Merlinre, tiltotta magának, hogy azt higgye, azt kaphatja tőlük, amit akar.

Mégis. Mégis. Úgy ment be a megbeszélésre, hogy úgy gondolta, ez az egész annyira nyilvánvalóan rossz ötlet, hogy csak rámutat erre, és valahogy, most az egyszer – most az egyszer – mindenki egyet fog érteni vele. Valahogy.

Bólintott a fővarázsló titkárnőjének. Pontosan érkezett. Várták.

Magasra emelt fejjel nyitotta ki az ajtót.

Praktikus magassarkú cipőjében lépett be az irodába, köntöse lengett körülötte.

A francba!

Ott volt Malfoy. Balra ült tőle.

Hát persze, hogy itt volt. Miért lepődött meg? Miért?

Azonnal odanézett.

– Granger. – A hangja nyugodt volt, mélyen, szinte bizalmasan szólt. Az arca teljesen semleges.

Szürke szemei végigsiklottak, egészen lefelé, egészen felfelé. Elfordította a tekintetét Warringtonra, az íróasztala mögé. Nem görbítette az ajkát. Nem ráncolta az orrát. Nem sértegette a nőt. Csak nézett rá, és elfordította a tekintetét.

Hermione valahogy már akkor tudta, hogy nem fog nyerni. De ezt nem akarta beismerni magának, még nem.

A találkozó úgy ment, ahogy Hermione várta. Malfoy szenvtelenül ült. (Gyáva. Azt hitte, hogy a férfi dühös lesz. Azt hitte, hogy lesz valami mondanivalója). Warrington addig ingerelte, amíg a lány rá nem ordított. Azt mondta neki, hogy visszamehet a muglivilágba, ha nem értékelik a Wizengamot jóhiszemű erőfeszítéseit, hogy meggyógyítsa a háború utáni varázslóvilágot, ellensúlyozza a tisztavérűek beltenyészetét, hagyja, hogy előítéletek és ideológiai megosztottság helyett a mágia vezesse az utat. Elhallgatta a férfit, amikor az elkezdett metaforákat keverni a kerítések megjavításáról és a hidak építéséről, és visszatartott egy megjegyzést, miszerint a kényszerházasság nem az volt, amire bárki is gondolt, amikor azt javasolta, hogy a Minisztérium mindent beleadjon az infrastruktúra hétbe.

Az egész annyira kiszámítható volt. Hermione lopva Malfoyra pillantott. Csak kissé görnyedten ült, az arca éppen csak a mogorvaság határát súrolta, és fintorogva figyelte a fővarázsló előadását. Már nem volt lesoványodva, de még mindig hegyes volt – arisztokratikus orrát olyan állkapocs egyensúlyozta, amely akár üveget is vághatott volna, és éles állba keskenyedett. Hosszú ujjak. Kiemelkedő ujjpercek. A Malfoy-pecsétes gyűrűhöz, amelyet Hermione a Roxfortból ismert fel, csatlakozott valami, amiről úgy sejtette, hogy a Black Nemesi Ház pecsétgyűrűje. A haja tökéletes volt. Hát persze, hogy az volt.



– Szóval választási lehetőséget kínálok, és a következő öt percben ezek közül tud választani – morogta Warrington.

Hermione felkapta a fejét. Mit is mondott a férfi?

– Végrehajthatja a házassági köteléket itt, ebben az irodában, most rögtön. Vagy eltöröm mindkettejük pálcáját.

Hermione keményen belélegezett az orrát, a szája kemény vonallá préselődött. Kurvára megátkozlak, amíg…

A feje balra rándult, egy éles mozdulat vonzotta, amit a szeme sarkában elkapott. Malfoy álla leesett, tekintete nem hagyta el a fővarázslót. Már nem úgy nézett ki, mint egy tizenhat éves, aki duzzog az igazgatói irodában. Veszélyesnek tűnt.

Ez volt az a férfi, akihez feleségül akart menni?

Mert hozzá akart menni. Nem csettintett az istenverte pálcájával.

– Essünk túl rajta – vicsorgott Granger.

Malfoy feje felkapta a fejét, a szemei összeszűkültek.
– Igen, csináljuk, drágám.

***

Húsz perccel később Hermione sokkos állapotban volt. Malfoy a pálcája pontos mozdulatával előállította a házassági szerződést. A lány aláírta. Vérrel. A fővarázsló kötötte meg a házassági köteléket, a titkára pedig tanúként működött közre. (Malfoy mérges volt. Talán mert Narcissa nem volt ott? Nem mutatta ki.) Még arra sem volt alkalma, hogy odahívja Harryt és Ront, pedig ők az épületben voltak. (Tudták, hogy ma volt ez a találkozója – utána kellett volna elmondania nekik, hogyan ment.) Malfoy keze a lány csuklóján könnyed volt, de rendíthetetlen, a Malfoy-házi pecsétgyűrűje még mindig véres a szerződéstől; a lány keze a férfién remegett.

Rögtön utána, a lány meglepetésére, a férfi egy gyűrűsdobozt húzott elő a talárja zsebéből. Feketébe volt öltözve, a talár szorosan szabott a kemény vállvonalon. Magasabb volt, mint amire emlékezett, de még mindig karcsú.

– Az események rendhagyó módon zajlottak – mondta szárazon Malfoy –, de most már illő, hogy ez az tiéd legyen, Mrs. Malfoy.

Hermione összerezzent, amikor a férfi kinyitotta a dobozt, hogy felfedjen egy hatalmas gyémántot, amelyet zafírok szegélyeztek. A születési köve, gondolta ostobán. Furcsa egybeesés az örökbecsű ékszerekben.

Hosszú, csontos ujjaival kivette a gyűrűt, nagy bal kezébe a dobozt fogta, miközben a lány keze után is nyúlt.

Hermione megtorpant, és visszatolatott a sarkára.
– Erre semmi szükség.

A gyűrűbe elméletben – szerződéses nyelven – beleegyezett, de nem számított rá, hogy ilyen hamar fel kell húzni. Csak arra a mély, sötét mágiára tudott gondolni, ami a Black vérvonalon keresztül lüktetett. Még nem volt alkalma rendesen utánanézni ennek a gyűrűnek. Nem vizsgáltatta meg a saját átoktörőjével. (Kit bízott volna meg, ha nem Billt?) Mibe csalta bele Malfoy?

– Ez az – mondta nyugodtan a férfi.

– Nekem nem kell – rázta a fejét a lány.

– De igen – szólalt meg a férfi, a hangja hirtelen mély és fenyegető lett. – Most már a házam tagja vagy, és ez az idióta törvény még nagyobb célponttá tett, mint a saját idióta tetteid tettek veled. Nem tűröm, hogy bántódásod essen, amíg a védelmem alatt állsz, és nem tűröm, hogy azt mondd, hogy én bántottalak. Felhúzod ezt a gyűrűt.

– Nem teszem – morogta Hermione, és elfordult, de túl későn, miközben Malfoy, az érintése már nem volt könnyed, megragadta a bal kezét, és az ujjára gyömöszölte a gyűrűt, a pánt pedig azonnal átméreteződött, hogy szorosan illeszkedjen. Meleg és sötét varázslat áramlott át rajta, a széleket tapogatva. A bal alkarján lévő heg fájdalmasan felizzott.

– Malfoy! – sziszegte Hermione, és kitépte a kezét a férfi szorításából.

– És most – kezdett bele Draco, megragadva a lány jobb kezét, a csontok megroppantak a szorításában, miközben a bal hüvelykujjával felhajtotta a gyűrűsdoboz tetejét – felhúzod ezt a gyűrűt rám. – A férfi megragadta a lány jobb kezét.

A dobozban egy a másikhoz illő gyémántcsík, meglepően finom, meglepően fényes.

A belé hatoló mágia elismerően rezgett.

– Azt hittem, ez az izé megakadályozza, hogy bánts engem. – morogta Hermione, miközben feszült, rángatózó mozdulatokkal küzdött ellene.

– Hidd el – sziszegte Malfoy, alig észrevehető borzongás járta át – érzem a mágia nemtetszését.

Hermione abbahagyta a küszködést – kitépte a gyűrűt, és megragadta a férfi kezét, a szorítása kényelmetlen volt a még mindig a tenyeréhez szorított dobozhoz képest. Aztán a körmeit a húsába vájta, és a gyűrűt az ujjára tuszkolta. Remélte, hogy áramütés érte a férfit. Ilyen közel érezte, ahogy a varázsló forrósága kisugárzik belőle, a citrusfélék és a szegfűszeg hullámai betöltötték az orrát – az egykor ritka és értékes importcikkek illatai. A Malfoy-ház régóta foglalkozott hajózással és kereskedelemmel.

– Tessék – mondta a lány, és a férfira meredt. – Boldog vagy?

– Igen, drágám, te teszel a legboldogabb emberré a világon – válaszolt a varázsló monoton hangon, halványszürke szemei az övébe fúródtak.

Hirtelen elejtette a lány kezét, és a fővarázsló felé fordult, arcán most már az udvarias közöny maszkjával.
– Nos, ha az itteni dolgunk befejeződött, akkor búcsúzunk.

– Igen, igen! – Warrington akcióba lendült, és a tömegeivel az ajtó felé terelte őket, a titkára pedig előttük szökkent ki.

Merlin, Hermione már el is felejtette, hogy ott van. A nő látta, hogy fizikailag is úgy harcol Malfoyjal, mint a roxforti elsősöknek ezekért az elátkozott gyűrűkért.

Hermione kipirult arccal, bal alkarja fájdalmával találta magát a fővarázsló és Malfoy közé szorítva – az istenverte keze a háta tövében –, miközben mindannyian az ajtó felé nyomultak.

– Sok boldog visszatérést – mondta Warrington, megállt közvetlenül az ajtó előtt, a kezét úgy nyújtotta, mintha vissza akarná vezetni őket a világba – Mr. Malfoy, Mrs. Malfoy.

Csak egy másodpercre érezte Hermione, hogy lélekben egyesül Malfoyjal, ahogy mindketten tőrrel meredtek a férfira, a szájuk egyforma gúnyos mosolyra húzódott.


***


Hermione kirohant a fővarázsló irodájából, egyenesen Ronba, és azonnal – legnagyobb meglepetésére – könnyekben tört ki, amikor a férfi karja átölelte, az illata pedig megnyugtatóan ismerős volt.

– Weasley. Potter – húzódott mögötte egy újonnan és kényelmetlenül ismerős hang. – Máris megríkatod a feleségemet?

Hermione hátrarántotta magát, amikor Ron és Harry szinte egybehangzóan morogta:
– Malfoy!

– Bocs, Weasley, elloptam a csajodat? – A szavak gúnyosak voltak, de Malfoy hangja érzelemmentes volt. – Hazudtam. Igazából nem sajnálom.

– Az istenit, Malfoy…

– Ron és én már régen nem randizunk – mondta Hermione, és jeges mosollyal Malfoy felé fordult. – De te ezt nem tudhatod, mert… ó, igaz… börtönben voltál.

– Nos, drágám…

– Mi történt itt az előbb? – követelőzött Harry, miközben kezével végigsimított amúgy is kócos haján.

– Az volt a feladat, hogy azonnal feleségül vegyem ezt a gazembert – rántotta meg az állát Malfoy felé Hermione –, vagy csettintsek a pálcámmal. Rosszul választottam.

– Ó, Hermione, annyira sajnálom. – Harry meleg kezét a lány vállára csapta, az arca fájdalmas volt.

– Köszönöm, Potter – húzta ki magát Malfoy. – Most pedig vedd le a kezed a feleségemről.

– Malfoy! – csattant fel Hermione.

– Igen, Mrs. Malfoy? – A férfi közelebb lépett hozzá, szorongatva őt.

– Ne hívj így! – sziszegte a nő.

– De foglak – mondta a férfi halk hangon, ahogy a nő fölé hajolt. Nem volt olyan magas, mint Ron, karcsúbb volt, mint Ron vagy Harry, de a testének mozdulatlanságában volt valami tekervényes erő.

Hermione ellágyította a vonásait, és a szempilláin keresztül felnézett rá.
– Ezek a gyűrűk megakadályozzák, hogy fizikai sérülést okozzak neked?

– Nem – suttogta a férfi.

Hermione azonnal mellbe vágta a varázslót.

Malfoy visszabillent a sarkára, és egy lépéssel hátrálva kapta magát. A keze a felsőtestére tévedt, a gyémántgyűrű villogott, miközben széles mosoly ült ki az arcára. Az istenit, de jót nevetett.

Az első őszinte nevetés, amit a lány hallott tőle, Merlinre a harmadik éve óta talán?

A barátai biztosan hallották azóta az igazi nevetését. Voltak Malfoynak egyáltalán még barátai? Basszus, lehet, hogy hamarosan megtudja.

Ron a fejét rázta, próbálta eldönteni, hogy dühös vagy szórakozott. Harry hátravetette a fejét, és olyan hangosan sóhajtott, ahogy csak tudott.
– Merlin, bassza meg, az istenit!



Leeresztette az állát, és halott szemmel nézett rájuk.
– Gyerünk, ti ketten. Át kell jutnunk a sajtón.

Malfoy nevetése abbamaradt, ahogy a mosoly lehervadt az arcáról.

– Hermione! Hermione! Miért sírtál?

– Hermione! Draco Malfoy bántott téged?

– Draco Malfoy kínzott téged a háború alatt?

– Miss Granger, mit gondolsz arról, hogy hozzámész egy halálfalóhoz?

– Villantsd fel a gyűrűt, drágám! Látni akarjuk!

Hermione lehajtotta a fejét, miközben Ron és Harry durván átfurakodott a riporterek tömegén, pálcáik tarótáskában, de pajzsként szemmagasságba emelt alkarokkal, komor arccal. Malfoy, akinek arca üres volt, amikor a lány odanézett, közvetlenül maga elé terelte, az istenverte kezét a lány hátsójánál tartva.

Hogy lehetett itt ennyi riporter? A varázsvilág nem volt olyan nagy! Ez egy nemzetközi hír volt? Honnan tudták máris? Eltorlaszolták a kibaszott libegőket?

Hermione a sajtó által bekerítve találta magát, ahogy a közelben lebegtek a gyors idéző tollak, Ron és Harry elveszett a tömegben, de Malfoy az ő oldalára tapadt.

– Hermione! Félti az életét?

– Hermione! Pislogj, ha Draco Malfoy fogva tart!

Mellette Malfoy teljes magasságában kihúzta magát, és Hermione felnézett, hogy átváltozva lássa. Szenvtelen arca most keménynek és kegyetlennek tűnt, arcának mélyedései árnyékot vetettek éles arccsontjai alatt, felső ajka éppen csak kezdett görbülni. Fehérszőke haja megragadta a fényt, feltűnő kontrasztot alkotva fekete – teljesen fekete ruhájával. Hogyhogy Hermione eddig nem vette észre? Fekete talár, fekete ing, fekete mellény, fekete sárkánybőr csizma. Majdnem úgy nézett ki – megpróbált úgy kinézni, mint egy halálfaló?

Kiegyenesedett, és a gallérja lecsúszott, felfedve az azkabani rabtetoválásának rúnáit és számait, amelyek még mindig merőben feketék voltak hófehér bőrén. Hermione lélegzete elakadt, ahogy minden villanófény kigyulladt.

A tetoválásokat lehetetlen volt elvarázsolni, Hermione tudta – az egésznek az volt a lényege, hogy a rabok ne tudják eltitkolni a személyazonosságukat, a szökött elítéltek pedig ne maradjanak észrevétlenek, és a konzervatív varázslótársadalmat nem érdekelte, ha valaki kifizette az adósságát. Aki egyszer elítélt volt, az mindig azonosítható volt. És a Wizengamot gondoskodott arról, hogy az ifjú Draco Malfoy éppen annyi időt töltsön, hogy kiérdemelje a tetoválást, még akkor is, ha ez a két év az életben töltött idejének csak egy aprócska részét teszi ki. (Nos, tizenhét évesen senki sem gondolta, hogy Draco Malfoy sok időt fog élve tölteni.)

Hermione tudta, hogy van a tetoválása. Tudta, hogy nem tudta elvarázsolni. De valahogy mégis sokkoló volt látni itt, fényes nappal, az egyébként tökéletesen arisztokratikus alakján. Draco Malfoy, örökre háborús bűnösként megjelölve.

Malfoy felemelte az állát, magasan állt fekete talárjában, azkabani rúnái fedetlenül, és minden porcikájában annak a hitvány egykori halálfalónak látszott, akinek a sajtó állította. (Nem csak állította. Az volt. Az volt.) A keze a lány könyökét szorította, az ujjai túlságosan is szorosan.

– Hermione! A Malfoy-kúriában fogsz maradni, miután ott megkínoztak?

– Hermione! Draco Malfoy kegyetlenkedett veled a háború alatt?

– Mr. Malfoy! Mr. Malfoy! Hol fognak lakni Mrs. Malfoyjal?

Malfoy lustán fordult a riporter felé, félig lehunyt szemmel.
– Természetesen a tömlöcben fogom tartani – húzta ki magát.

– Malfoy! – sziszegte az orra alatt Hermione. Erősen bordán könyökölte a férfit. Túl közel volt hozzá. Az ujjai beleásták magukat. Mindenki túl közel volt.

A férfi nem vett tudomást róla.

– Elnézést – mondta Draco a riporternek, a hanglejtése kirívóan őszintétlen volt. – Úgy értettem, hogy az ágyamhoz lesz láncolva.

– Malfoy! – üvöltött fel Hermione, és arra készült, hogy kitépje a karját a férfi szorításából.

– Igen, szerelmem? – Malfoy lenézett rá, és gonoszul mosolygott, miközben durván magához rántotta a lányt, majd sarkon pördült, és figyelmeztetés nélkül eltűntette őket.

hozzászólások: 2

by Neola @ 2024 Nov 03

Felettébb érdekesen hangzik a történet. Fuuuu itt Draco eléggé feltérképezhetetlennek tűnik. Titokzatos. Hermione meg kicsit érzelmileg túl pörög. Kíváncsi vagyok hova fajulnak a dolgok :D
Egyelőre nem érzem sötétnek, de gondolom majd később lesznek érdekes fordulatok.
Ezer köszönet!
Üdv:Neola

by Nyx @ 2024 Nov 04

Ebben Draco szarkasztikusságát nagyon bírom. Hermionéval mind a ketten egy kicsit őrültek vagyis nagyon :D Hát ez amolyan dark romance féle történt, vagy a fene tudja, nehezen tudom megfogni ezt a műfajt. Igen, igen később azért lesznek érdekes fordulatok. Nagyon szívesen