Fejezetek
írta: WhatMurdah
14. fejezet
14. fejezet
2003. OKTÓBER 4., SZOMBAT
A felesége még mindig nem volt otthon, amikor bedobta a Hop-port, és a kandallóhoz lépett. Most Draco lépett ki az Avery-kastély előcsarnokába, és a kormot törölgette köpenye válláról, miközben a környezetét fürkészte. Tipikusan tisztavérű kastély - kisebb, mint az övé, de mutatósan berendezve pávatollakkal és túl sok ezüsttel. És ma éjjel, őrlődő alattvalókkal. A döntéshozók odabentebb voltak.
Egy emberi főudvarmester gyorsan elkülönült egy csapat férfitól, és odalépett Dracóhoz.
– Uram… – A pálcája elő volt húzva, de még mindig az oldalán volt. – Ez egy zártkörű összejövetel.
Draco hátravetette a köpenyét, fürgén levett egy mandzsettagombot, és felhúzta az ingujját, hogy felfedje a Sötét Jegyet.
– Mondd meg az uraidnak, hogy Draco Malfoy van itt.
A férfi megmerevedett, amikor először meglátta a Jegyet. Most megfordult, és biccentett egy tágra nyílt szemű kamaszfiúnak, aki elszaladt.
Draco zsebre vágta a mandzsettagombját, és követte egy folyosón, amelyet pletykáló portrék és fiatal lakájok pillantásokat váltogató tekintetei szegélyeztek. A következő ajtót egy idősebb tinédzser őrizte, és Draco felületes ropogással villantotta meg a Sötét Jegyet, mire a fiú élesen és idegesen bólintott, a tekintete pedig az azkabani rúnákra siklott.
Draco…
Voldemort…
Azkaban…
Malfoy…
Hallotta, ahogy a suttogások terjednek.
Draco halálfaló feketében lépett át egy sor ajtón, haja és pecsétgyűrűi megakadtak a lámpafényben, állát magasra tartva.
Vance Crak talán azt mondaná, hogy apja generációjának csalódást okozott, de a ma este itt lévő fiúkat látva Draco egy pillanat alatt tudta, hogy legendája csak nőtt és csavarodott a Mardekár közös helyiségében a társaságtól távol töltött idő alatt. A tisztavérű herceg, aki együtt élt Voldemorttal, aki a Sötét Nagyúr keze által vette fel a Jegyet, aki megpróbálta megölni a saját igazgatóját, aki túlélte az Azkabant – Voldemort halálával ő lett az utolsó és legfiatalabb egy olyan kohorszból, amelyet soha nem lehetett újraalkotni, egy olyan kohorszból, amely lehetetlenül keményen hangzott a háborús történeteken és törvényen kívüli propagandán nevelkedett új purista fiatalok számára. Minden egyes griffendélesre, aki úgy vélte, hogy a vonakodását eltúlozták a tárgyalásán, Draco most már értette, jutott egy-egy mardekáros, aki ragaszkodott hozzá, hogy így volt.
Ezeknek a fiúknak az arcát olvasva Draco tudta, hogy neki is lehetne egy saját újjászületett ifjúsági rajongói klubja, egy kis seregnyi gyerekkatonája, akiket megfélemlíthetne és parancsolgathatna, mint az iskolában. Az idősebb fiúk közül néhányan talán még az ő hetedéves elsősei is voltak. Szégyenlős mosollyal és kidüllesztett mellkassal figyelték őt, és egymáshoz könyököltek, amikor elhaladt mellette. Ő az orra alá nézett rájuk, a szája sarka a gúnyos gúnyolódás legcsekélyebb árnyalatára rándult. Alábecsülte a vonzerejét.
A férfiak a kastély hátsó részében lévő biliárd- és kártyaszobában gyülekeztek. Draco beljebb lépett, elhaladt a falaknál ácsorgó fiúk mellett, és a játékasztalok mellett csoportokban álló varázslók között ismerős Slytherin-arcokat látott. Itt voltak a játékosok - idősebbek, jobban öltözöttek, konzervatív szabású köntösben és örökölt ékszerekben. Kígyónyakkendőtűk és koboldok által készített gyűrűk. Kezet ráztak és hátba veregették egymást, odahajoltak, hogy megosszák egymással bizalmasaikat és baráti sértéseket cseréljenek.
Draco azonnal húzott egyet, és Marcus Flintet egy cruciatus átokkal sújtotta.
A nem regisztrált pálca csak egy másodpercig küzdött ellene, mielőtt életre kelt volna, a mágia ereje legyőzte az ellenállását.
Vörös villámlás, és Flint fülsértő sikoly kíséretében összeesett, a földön fetrengve, miközben a teste megtört és újratört a fájdalom kaszkádszerű lavinájában.
A varázslók kiabálva ugrottak hátra, az italok kiömlöttek. Pálcáikat felemelték, majd félig leeresztették, amikor meglátták Dracót. Zavart, dühös tekintetek. Kérlelő követelések.
Draco továbbra is kinyújtva tartotta a pálcáját, és ott tartotta Flintet.
Avery feléje sietett.
Draco a fiúkra nézett, akik tátott szájjal és remegve figyelték, ahogy Flint jajgat és rángatózik. A fiatalabbak valószínűleg még sosem láttak ilyet. Őket még sosem feszítette keresztre Voldemort. Bella által. A Carrowk. Soha nem nézték végig, ahogy az osztálytársaikat kínozzák és feldarabolják a szalon padlóján. Számukra ez csak egy mese volt.
– A trükk, uraim – szólt közbe Draco –, hogy tényleg érezzék a gyűlöletet. – Gonoszul elmosolyodott. – És én így is teszek.
Avery már majdnem mellette volt.
Draco leeresztette a pálcáját, elengedve Flintet.
– Avery – mondta hangosan. – Tartoztam Marcusnak ezzel. Most pedig beszéljünk a következő lépésekről, rendben?
Avery betessékelte Dracót egy hátsó irodába, és intett a többieknek, hogy minden rendben van. De Draco hallotta az ideges csevegést, látta Puceyt, amint Flint mellett térdelt a szőnyegen. A fiúk terjesztették a hírt: Draco Malfoy visszatért, és veszélyes volt.
– Tényleg, Draco – szólalt meg Avery, és átnyújtott neki egy pohár whiskyt, miközben helyet foglaltak Avery íróasztalának két oldalán. Draco szemügyre vette a halálfaló kellékeket az üveg mögött az Avery háta mögötti kuriózumszekrényben, miközben a mandzsettagombját visszatűzte az ingujjába. Kíváncsi volt, vajon az Avery-kastély hogyan állna egy rajtaütés során. – Ezúttal megpróbáljuk elkerülni az efféle belharcokat.
– Marcus a Minisztériumot küldte a birtokomra – érvelt Draco. – Van fogalmad róla, mit találtak volna az aurorok, ha a boszorkányom nem ad fülest?
– A sárvérűt – mondta Avery meglepődve.
– A feleségemet – javította ki Draco egy fejcsóválással és egy szűkszavú, tréfás mosollyal, ami akár Avery, akár Shacklebolt elmarasztalására utalhatott volna. – Folyton azt mondom neked, Avery, hogy Lucius a saját emberünket akarja a Minisztériumon belül.
– Hűséges hozzád. – Avery arckifejezése szkeptikus volt, ahogy hátradőlt a székében. – Tudja, hogy ma este itt vagy?
– Természetesen nem – válaszolta Draco. – Azt hiszi, hogy megváltó vagyok.
– Azt hiszi, hogy a háziállata vagy – mondta Avery gúnyosan.
– És szeretem, ha simogatnak és finomságokkal etetnek – húzta ki magát Draco, és hagyta, hogy a szemei kialudjanak, miközben Avery tekintetét tartotta. – Kioktathatsz arról, hogy ki tartja melegen az ágyamat, ha már egy látogatásnál hosszabb ideig érezted az Azkaban hidegét. Egyelőre Luciusnak megvan az eszköze, és a Shacklebolt-törvénynek való megfelelésünk segít elfedni a valódi céljaimat.
– Melyek azok? – kérdezte Avery élesen.
– Ugyanazok, mint a tiéd, azt garantálom – mondta Draco. – Eltávolítani a minisztert, és visszaállítani a házam hatalmát. Békésen vagy… másképp.
– És a Sötét Nagyúr eszméi?
Draco felhorkant.
– Muszáj megkérdezned? Soha nem mondtam le róluk.
Ez… igaz volt. Draco már látta Voldemorttól, hogy mit hoz a könyörgés – még több kínzást. És pontosan tudta, hogy a Rend mennyire gyűlöli őt. A verések, amikor letartóztatták, majd a kihallgatása során is, tisztázták volna az ottani tévhiteket. Életfogytiglani börtönbüntetésre számítva ment a tárgyalásra, és nem kérte a kegyelmet, amiről tudta, hogy nem jön el. A ketrecben töltött időt éhezve, fázva, alváshiányban és fájdalmak közepette töltötte – a sérülései szándékosan rosszul gyógyultak –, és amit érzett, nos, az bizonyosan nem bűntudat volt. Félelem, düh, harag – igen. Gyűlölt mindent, amit tett. Gyűlölt mindenkit, aki miatt tette. Gyűlölt mindenkit, aki most elítélte érte. Gúnyolódott a griffendéleseken, miközben azok védték őt, a kezét bámulta, miközben az anyja az ő ügyét védte. Végtelenül cikázott a düh és a rémület, a megkönnyebbülés és a zsibbadás között, amikor az ítéletét meghozták. Kimerítő volt, szinte elviselhetetlen. Véget kellett volna vetni neki, és még mindig nem volt biztos benne, hogy el tudná viselni.
És miután elítélték, senki sem akart hallani Draco Malfoyról. Draco olvasott néhány fantáziadús beszámolót arról a bocsánatkérő körútról, amit állítólag a szabadulása után tartott, és egyik sem volt igaz. Úgy tudta, hogy a mugliknak volt néhány furcsa elképzelésük a rehabilitációról, amelyek eljutottak a Szombati Boszorkány romantikusabb íróihoz, de ő nem írt levelet, nem tett nagyszabású nyilatkozatokat, nem fejezte ki megbánását. Egyszerűen csak bedobták a romos otthonába, egy olyan jól nevelt anyával, aki csak zárt ajtók mögött zokogott, és ott molyolt.
Most pedig gúnyosan nézett Averyre.
– Fel kell húznom az ingujjamat, és meg kell mutatnom a Voldemorttól kapott jelet, mintha te is egy lennél a tizennégy évesek közül, akik az előcsarnokban vannak? Imádjuk a gyerekkatonákat, nem igaz?
Avery savanyú arckifejezéssel intett le.
– Azért jöttél, hogy csatlakozz a mozgalomhoz, vagy azért, hogy kritizáld?
– Ennyire vékonybőrű vagy? – mondta Draco. – Azért vagyok itt, hogy szövetkezzek veled, Avery. A nemes Malfoy ház a te oldaladon lesz. Cserébe pedig segítesz majd megerősíteni a pozícióját, ami kölcsönös előnyünkre válik. Kezdetnek azt akarjuk, hogy Mrs. Malfoy a Nemzetközi Mágiatanácsban legyen. Neked kell megszavaznod őt.
Draco hátradőlt, és megitta a whiskyjét, várva, hogy Avery meghozza a döntést, amiről tudta, hogy meg fogja hozni.
***
2003. OKTÓBER 5., VASÁRNAP
Már elmúlt kettő, mire Draco visszaért a kastélyba. Kilépett a főfolyosón, csizmájának kemény bőr talpa a tűzrakóhely kövén súrolt, mielőtt elérte volna a szőnyeget, és csendben végigsétált a hideg, sötét folyosókon. Az ajtókat és az ablakokat fürkészte, a gyámhivatalok pislákolása után nyúlt. Elhaladt a szalon, az ebédlő mellett.
Az Avery-kastély összes fiára gondolt.
A feleségére gondolt, amint a padlón sikoltozik.
Arra gondolt, hogy fiatalabb énje ott állt abban a szobában.
Felment a lépcsőn, elhaladt az alvó festmények mellett. Még több folyosó, még több rossz emlék. Örült, hogy az anyja nincs itt. Talán nem a felesége volt az egyetlen, aki most nem akarta látni őt.
Besurrant a lakosztályuk ajtaján, átvágott a közös nappalin az ajtaja felé. Ahogy kinyitotta őket, egy tüske félelemmel töltötte el, hogy az asszony nem lesz ott.
Persze, hogy nem lesz ott.
Most Potteréknél volt. A Weasley kunyhóban. Egy szálloda a mugli Londonban. Nem lenne inkább bárhol, mint itt? Hazudott magának, azt mondogatta magának, hogy a lány túl tud lépni a múlton. A mai este emlékeztetett rá: Soha senki nem tudta túltenni magát a múlton.
A köpenyét ledobta, ahogy végigsétált a folyosón, kilépett a cipőjéből. Vajon… igen, érezte a lány mágiájának nyomait. Az elmúlt hét maradványait?
Itt volt a lány? Zokniban ment végig a folyosón.
Igen.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel.
Érezte a lány illatát, érezte a mágiáját, érezte a melegséget, ami onnan áradt, ahol a boszorkány az ágy oldalán kuporogva feküdt. Hirtelen megfagyott, átfagyott, mintha újra az Azkabanban lett volna.
Amilyen gyorsan csak tudta, levetette a ruháit, a szőnyegen hagyta őket szétszóródva, miközben átment az ágy saját oldalára, és belebújt a lepedőbe, aztán már rajta is volt – a lány mögött sorakozott fel, a karját magához húzta, amilyen szorosan csak tudta, az állát Hermione vállára tapasztotta, miközben belélegezte őt. A férfi olyan hideg volt, a nő pedig olyan meleg. Hermionénak tinta, sampon és valamilyen bőrkrém illata volt.
Egy elégedetlen hang, ahogy felébredt.
– Malfoy? – A hangja fáradt volt, gyenge.
– Draco, kedvesem. Draco vagyok – motyogta, és megcsókolta a fülét.
– Draco… – Igen, a lány a férfi felé fordult. Félálomban. – Bűzlesz.
– Tényleg, kedvesem? – A férfi megcsókolta az arcát, könnyed csipkedésekkel. A keze végigsimított a hasán. Nem tudta megállítani magát. A lány olyan puha és meleg volt, de még nem lökte el magától.
Már majdnem a hátán feküdt, a válla Draco mellkasába fúródott, amikor megfordult, hogy félig lehunyt szemmel felnézzen rá.
– Mint a whisky, a cigaretta és a… sötét mágia. Hol voltál?
– Majd reggel elmondom, szerelmem. Most már itt vagyok. – Nem lökte el magától a férfit? Óvatosan csókot nyomott a lány ajkára.
Hermione nem ütötte meg.
Hagyta, hogy a keze végigsimítson a csípőjén, végig a combján. Nem kellett volna. Nem tudta megállítani.
Szemét lehunyta, miközben felsóhajtott.
– Valami szörnyűséget tettél, Draco?
A férfi megborzongott.
– Hát nem mindig olyasmit teszek, szerelmem?
Újra megcsókolta, és a boszorkány szája kinyílt, aztán csókolóztak, igazán csókolóztak, miközben a lány felé gurult, és a férfi kezei végigsimítottak rajta. Draco rajta volt, csókolta, csókolta a nyakát, felhúzta az ingét. Lefelé haladt, aztán lehúzta a pizsamáját, a bugyiját, a combját csókolgatta, majd az arcát a lába közé temette, ahol talán végre elég meleg lesz.
***
Hermione kilépett a kandallóból a Foltozottban, ahol a kora délutáni nyüzsgés és a konya szaga terjengett, és meglepődve látta, hogy Theo Nott bársonyban, tweedben és mugli aranyórában feláll a kandalló melletti székről. Felnézett rá, ahogy a férfi elkönyökölt az útjában álló embercsomók mellett, és lépést tartott vele.
– Granger – szólította meg, és mosolyogva nézett lefelé, sűrű szempillái csillogtak, haja tökéletesen kócos volt.
– Nott – mondta a lány óvatosan.
Hosszú karját elnyúlva elhaladt mellette, és elkapta az ajtót, amit nyitva tartotta neki, amikor belépett rajta. Aztán újra mellette volt, ahogy beléptek a zsúfolt sikátorba, kezét a zsebében tartva.
– Hová megyünk ma? – kérdezte, és a lány felé hajolt, hogy hallja.
– A könyvesboltba megyek – válaszolta Hermione ingerülten.
– Zseniális! – Nott csupa mosoly volt, ahogy kiegyenesedett. – Örülni fognak, hogy újra láthatnak.
Hermione összeszűkítette a szemét, visszagondolva Malfoy lopakodó pillantásaira a reggelinél.
– Nott, ha Malfoy azért küldött téged, hogy figyelj engem…
– Nem te, drágám! – Nott a mellkasára csapott a kezével, mintha csak azt akarná hangsúlyozni, mennyire szívből jövő volt ez a tiltakozás. – Csak arról van szó, hogy lehet, hogy tegnap este keresztre feszítette Flintet - elmondta neked? Nem? – És most…
– Nott! Bármit is mulasztott el Malfoy megemlíteni… – halkította le a hangját, amikor észrevette, hogy a közelben lévő fejek elfordulnak a férje nevére. – Meg tudom védeni magam.
– Tudom, tudom, tudom, drága! Nem te vagy a gond! – A férfi keze a háta mögött volt, amikor a nő lelépett a járdáról. – Csak rossz modor Draco részéről, hogy hagyja, hogy Flint azt higgye, egyedül vagy…
– Jó Godrik! Visszatértünk a Roxfortba? Nem sétálhatok egyedül a folyosókon, különben a mardekárosok rám ugranak?
– Nekem mondod? A hugrabugosok voltak a legrosszabbak, mi? – Úgy tűnt, mintha megborzongott volna. – Brutális, amikor összefogtak ellened.
Hermione megfordult, hogy rábámuljon.
– A hugrabugosok? Mit csináltál, hogy lekaszaboltak a hugrabugosok?
– Hm? – Nott meglepettnek tűnt, hogy kirángatták az álmodozásából. – Ó, azt hiszem, megdugattam magam néhány rossz… Hát, nem számít. Az emberek területet szereznek! – Szelíden rámosolygott a lányra.
– Ne is mondd! – Hermione tekintete éles volt.
A mosoly olyan hirtelen tűnt el Nott arcáról, hogy Hermione hátán végigfutott a hideg, de a hangja könnyed volt.
– Granger, fogalmad sincs róla. Az, hogy engem küldött, azt jelenti, hogy Draco teret ad neked.
– Nincs saját párod, akit bosszanthatnál? – kérdezte gonoszul Hermione.
– Felmentve – mondta Nott élénken. – A minisztérium szerint mentálisan instabil vagyok.
– De ők kényszerítettek, hogy hozzámenjek Malfoyhoz, miután az Azkabanba került? – A felháborodás, amit ez kiváltott, takarosnak és tisztának tűnt, és Hermione belekapaszkodott a sáros nyugtalanság közepette.
– Ezt Draco mondta! – szólt Nott boldogan mosolyogva. – Ti ketten egyszerűen egyformák vagytok!
Hermione rávillantott a férfira.
– Ennél jobban nem is különbözhetnénk…
– Okos, versengő, heves – mondta, felvonva a szemöldökét a lány arckifejezésére. – A haragtól fűtve…
– Jól van, jól van – rázta a fejét a lány.
Nott lazán tett egy extra lépést, hogy elállja egy túl közel kanyarodó járókelő útját.
– Draco azt mondja, hogy átiratkozol a Nemzetközi Mágia…
– Malfoy rólam beszél?
– Mikor nem beszélt? – Nott felnevetett.
– Micsoda? – Hermione élesen ránézett, de semmi sem árulta el a viselkedésében, hogy viccelődik.
– Osztályelső, Harry Potter legjobb lánya, az első mugli boszorkány, akivel valaha is találkozott… – Nott huncut vigyorral az arcán pillantott a lányra. – Szerinted Draco nem volt egy kicsit megszállott?
– Micsoda?
– Ó, hát itt vagyunk!
És ekkor Nott kinyitotta az ajtót, tartotta neki, és a hátánál lévő kezével bevezette a lányt. Ezek a kibaszott mardekárosok…
– Hermione! – kiáltotta a könyvesbolt vezetője. – Visszajöttél… És elhoztad a jogtanácsosodat!
– Henry! – énekelte Nott a háta mögül. – Csak egy kis személyes időt töltök a kedvenc ügyfelemmel! Mi a jó az újdonságokban?
Hermione zavartan figyelte, ahogy Nott örömmel végigmegy a könyvesboltosok között, és bármit felvesz, amit ajánlanak, hogy bölcselkedve bólogasson a borítós példány felett, és részletes kérdéseket tegyen fel.
Összeszorította az ajkát. Talán nem Malfoy volt az egyetlen mardekáros, akinek nem volt lehetősége hozzájárulni….
Négy órával később Nott egy karosszékben terpeszkedett, teát ivott, és egy regény végéhez közeledett, amikor Hermione közölte vele, hogy vacsorázni megy az Odúba, ő pedig kikísérheti a kandallóhoz, aztán mehet a picsába.
– Rendben! – mondta Nott, és kibontakozott a fotelből, hogy összeszedje a bevásárlásait, látszólag minden ellenszenv nélkül a délutánért, amit ott töltött, amíg a lány a kiadói katalógusokat nézegette a személyzettel. Azon tűnődött, vajon hazamegy-e a férfi a Nott-kúriába, hogy egyedül vacsorázzon. Arra gondolt, hogy Draco valószínűleg egyedül vacsorázik a Malfoy-kastélyban. Miért gondolt erre?
Megfordult, hogy meglássa, Cho Chang közeledik, és integetni kezd, ahogy Nott is kiegyenesedett teljes magasságában, kezében a könyvekkel.
– Ó – mondta Nott, mielőtt köszönthette volna a Hollóhátast. – Cho. Hát itt vagy.
A hangja … idegesnek tűnt? Hermione visszapillantott rá. A tekintete Chóra szegeződött.
Ginny hangját hallotta a fejében: Hagyta, hogy Cho megkötözze…
Cho közéjük nézett.
– Szia, Hermione. Theo. Ti ketten itt vagytok… együtt?
– Igen – mondta gyorsan Nott. – Granger és én már barátok vagyunk. Házasok a társammal, meg minden.
Cho felvonta a szemöldökét. Természetesen látta a címlapokat.
– Igen, Theo volt olyan kedves, hogy a délutánt könyvek nézegetésével töltötte velem – szólt Hermione, miközben figyelte, ahogy Cho és Nott megpróbálnak nem egymásra nézni. – De én most megyek vacsorázni. Nélküle.
– Rendben – nyugtázta Nott, és felkapta a fejét. – Én csak elkísérem Grangert a kandallóhoz, hogy biztonságban kijusson. Ha, ööö, ha itt leszel pár percig, Cho…
– Menj csak – mondta Cho. – Nem tudom, meddig leszek itt, de… Jó volt látni téged, Hermione!
– Igen – bólintott Hermione. Úgy tűnt, mintha évek óta nem látta volna Chót. – Meg kéne innunk egy csészével.
És akkor Nott olyan gyorsan a Foltozott felé sürgette, ahogy csak tudta, miközben úgy tett, mintha nem tenné.
– Theo – szólította meg Hermione. – Elkísérhetem magam a kandallóhoz, ha vissza akarsz menni…
– Nem, nem – szabadkozott Nott. – Draco meg fog Adavázni engem, ha bármi történik veled, hiszen ez volt egy munkám. Tényleg meg fogja tenni, Granger.
És akkor a férfi már a Foltozot ajtón tolta be a lányt, a kezét a hátán tartva, és feszülten figyelte, ahogy a lány a Hop-port dobálja, és azt mondja:
– Az Odú.
Hermione belelépett a zöld lángokba, és elképzelte, ahogy Theo Nott megfordul, és visszasprintel Granger és Malfoyig Cho Changhoz.
***
– És aztán azzal fenyegetőzött, hogy beperli, ha megöljük Hermione macskáját! Egyszerűen csak simán átverte! – mondta Harry, csillogó szemmel, könyökét az asztalra támasztva.
A szokásos kaotikus vasárnapi vacsora volt az Odúban. George jelenleg Angelina feje fölött forgó glóriában lebegő tealámpákat tartott.
– Az egyik mindig elsötétül, amikor bosszankodik rám – magyarázta. – Ez egy korai észlelőrendszer.
Angelina hozzávágott egy zsemlét, de a fények égve maradtak, amikor Angelina egy kacsintással elkapta.
– Van mindenkinek valami innivalója? – szólt Molly.
– Molly, ülj le – mondta Angelina.
– Lehet, hogy Malfoy szereti Csámpást – szólalt meg Hermione, megszegve új elhatározását, hogy nem pletykál róla Harryvel és Ronnal.
– Malfoy? – kérdezte Harry szkeptikusan.
– Csámpást? – hitetlenkedett Ron. – Mione, az a macska egy veszedelem. Soha nem csinált mást, csak karmolt és harapdált.
– Mondd meg Csámpásnak, hogy vigyázzon, Hermione. Malfoy bájitalalapanyagot fog belőle csinálni – mondta Ginny, felnézve a Susannal folytatott külön beszélgetésből, amikor Susan arcot vágott.
Hermione felszisszent egy nevetést. Nem akarta elmondani nekik, hogy nemrég rajtakapta Malfoyt, amint ostobaságokat suttogott Csámpásnak, miközben sonkával etette, és a macska megcsípte őt. Úgy hangzana, mintha megvédte volna.
Azt sem mondta volna el nekik, ahogyan a férfi ránézett, miután a védővarázslatokat felhúzták. Ahogy követte őt a szalonba. Ahogy lassan odalépett hozzá, és szó nélkül átölelte. Azok a pillanatok… Nos… Olyan pillanatok voltak, amelyeket nem akart csoportos megbeszélésre bocsátani.
Hermione mindig is gyávának tartotta Malfoyt, de volt olyan, hogy nem menekült el a tettei elől. A varázslóvilágban maradt. Nem takarta el az azkabani rúnáit. Hamisítatlanul viselte a jelet. Nem szakította meg a szemkontaktust, amikor a lány mesélt neki a gyógyító mesterségéről. Nem fordított hátat, amikor a lány lefagyott. Nem próbálta felvidítani, nem próbálta elterelni a figyelmét. Nem csinált belőle ügyet – nem mondta el neki, milyen rosszul érzi magát, amíg a lány fel nem mentette, vagy nem gúnyolódott, amíg a lány ki nem csapott rá, és meg nem bántotta. Csak ott maradt vele, és nem nézett el tőle.
– Itt vagy – suttogta, ahogy belé hatolt, miután felébresztette az éjszaka, a szájából érkező utórezgések még mindig végigfutottak rajta, a haja vadul kibomlott a kezéből, a teste nehezedett az övére. És talán ő is ugyanerre gondolt.
Terry Boot születésnapi vacsorája hangos és részeges volt, és Hermione jól mutatott. Volt egy kis idegösszeomlása, aztán kialudta magát, feltűzte a haját, felrakta a parti rúzsát, és az ágyban hagyta Malfoyt és Csámpást – az egyik összeráncolt szemöldökkel aludt, a másik a párnájából bámult. Szélesen elmosolyodott, amikor Terry lakására ért. Elmesélte mulatságos munkahelyi történeteit, és együtt nevetett a többiekkel. De ahogy közeledett a tizenegy óra, egyre inkább zavartnak találta magát.
Ha a házasságuk első napjaiban lett volna, és Malfoy kijárási tilalmat adott volna neki, Hermione vidáman tökké vált volna. Most viszont elképzelte, ahogy a férfi ing nélkül, azzal a gyászos arckifejezéssel várakozik, a takaró pedig el van szórva megidézett tulipánokkal. De nem akart hazarohanni, mintha nem lenne szabadna kimennie.
Este tizenegy óra negyvenkettőkor tért vissza a kastélyba. Mogorva és ingerült lenne, veszekedést kezdeményezne. Aztán magához húzná az ágyban, a teste melegen és szilárdan simulna hozzá, és ő hagyná.
De ő nem volt ott. A szobákat túl nagynak és üresnek érezte – nem volt hozzászokva, hogy nélküle legyen bennük. Levetkőzött, megmosta az arcát, megpucolta a fogait, és egész idő alatt a férfira figyelt. Az ágyneműt ropogósnak és hidegnek érezte, anélkül, hogy a varázsló zaklatta volna. Nehéz volt elaludni.
Aztán – és ez volt a legfurcsább – arra ébredt, hogy a férfi ott lebegett fölötte, és úgy csókolta az arcát, mintha ő lett volna az, aki eltűnt, és végre megtalálta volna.
Csak később, aznap reggel jött rá, hogy a varázsló nem számított rá, hogy visszajön.
Hermione mellkasa összeszorult. Az, hogy nem jön vissza… eszébe sem jutott. Várták a vacsoránál, és aztán várták a kastélyban is. Igen, elvesztette a fonalat, de aztán rátalált és továbblépett. Ami helyesnek tűnt számára, de ez azt sugallta, hogy nem az. Amikor Hermionét nem azzal vádolták, hogy túlgondolkodik, időnként az ellenkezőjével vádolták, hogy összekeverte a merevséget a jó mentálhigiénével.
Feltételezte, hogy hazamehetett volna Harryvel és Ginnyvel Grimmauld térre, elrontva az estéjüket. Eljöhetett volna egy nappal korábban az Odúba, és hallhatta volna, miért Draco Malfoy a legrosszabb. Elmehetett volna egy szállodába, hogy ne kelljen hallania. Próbálta elképzelni ezt, egyedül tölteni egy éjszakát egy ismeretlen szobában. Vajon mire lenne ez jó? Végül is vissza kellett volna térnie a kastélyba, ahol lakott.
Hermionénak gyorsabban kellett volna beszélnie, keményebben harcolnia, hogy egyáltalán ne a Malfoy-kastélyban lakjon. De őszintén szólva, mit számított volna? Akár a Malfoy-kastélyt is lerombolhatta volna az alatta lévő átkozott földig, az semmit sem változtatott volna rajta. Hermione magával vitte a bajt. Nem múlt el. Próbált beszélni valakivel. több valakivel is, de nem sikerült. Őszintén szólva őrjítő volt, újra és újra magyarázkodni olyan embereknek, akik mindig tíz lépéssel lemaradtak. Úgy érezte, hogy soha, de soha nem fogják meghallgatni.
Draco Malfoy nem fog megváltozni. Nem akarta megváltani őt. De most úgy érezte, ő az egyetlen ember, akinek megengedhette, hogy lássa a sebhelyet. Ott volt, amikor ez történt vele. És most itt volt vele, és nem nézett el tőle. Nem kellett kímélnie az érzéseit. Nem kellett magyarázkodnia.
Így amikor hazaért Terry Boot születésnapi vacsorájáról, és a férfi nem volt ott, úgy érezte, mintha azt mondta volna neki, hogy ne rejtse el a szükségleteit, aztán Draco előtt elvesztette volna az önuralmát, és ez mégsem tetszett neki. Nem akart a közelében lenni.így érezte. Aztán visszajött, és olyan lágyan megcsókolta, mintha nem undorodott volna attól, hogy milyen szánalmas volt, mintha megkönnyebbült volna, hogy ott van. A lány felé fordult, és a férfi éhesen, kétségbeesetten csókolta a testét, mintha nem tudna betelni vele. Nem akarta megmagyarázni, milyen érzés volt ez bárkinek is – még saját magának sem.
Aznap reggel, a reggelinél elmondta neki, hogy hol volt. Godrikra. Az volt az elképzelése Avery kezeléséről, hogy ágyba bújjon vele? Ki lenne a nagyobb bolond – Malfoy, aki azt hitte, hogy ezzel nem öli meg, vagy ő, aki elhitte, hogy nem ez a célja?
A lány beszívott egy lélegzetet, és felhúzott szemöldökkel nézett a férfira.
– Avery állt a feketepiaci nyomozások mögött. Nott szépen megkérdezte a brókereket, és azok bevallották. – A teájával babrált. Visszahúzta a szemöldökét a nőre. – Nem akarom, hogy a közelébe menj…
– Közben te meg meghitten…
– Közel kerülök hozzá, hogy megtaláljam a gyenge pontjait…
– Segítesz toborozni…
– Az, hogy ott vagyok, nem változtatja meg senkinek a nézeteit – csak ablakot ad arra, hogy mik azok. – A hangja gúnyossá vált. – Én egy show póni vagyok, kedvesem. Előhúznak, és megnézik, ki tapsol. Ha megátkoznak, amiért leeresztem a pálcámat, annál jobb.
A lány nagyot lélegzett, miközben a férfit figyelte. Minden éles és feszült volt rajta. Boldogtalan, gondolta.
– Csak addig, amíg rendbe nem hozom. – A férfi állkapcsa megrándult. Elráncolta a homlokát, miközben a tekintete a padlóra esett. – Beszélnem kell Longbottommal.
– Hogy visszakapd a Veritaserumodat? Megjegyzem, szerintem nem fair, hogy a csempészárut Neville-re dobod, hogy őrizze, csak mert túl kedves ahhoz, hogy nemet mondjon.
Malfoy sötéten felnevetett, majd felnézett rá.
– Drága, naiv feleségem. Tényleg fogalmad sincs róla, hogy Longbottom mivel kereskedik? Kiket szállít?
– Miről beszélsz? – kérdezte a nő ingerülten. – Ő látja el növényekkel a Roxfort herbológia tanszékét. Vendégelőadásokat tart.
– Igen, ezeket a dolgokat csinálja. Amikor éppen nem egzotikus növényi mérgeket von ki, vagy zsoldosokat fegyverez fel. – A férfi megfordult, hogy jobban szembe nézzen vele. – Gyilkos osztagai gyomlálják ki a halálfalókat Európa-szerte és most már Dél-Amerikában is.
– Micsoda? – Hermione tanácstalan volt. – Hogyan… Milyen zsoldosok?
– Volt ügynökök, volt rendtagok, magánvállalkozók. – Malfoy megvonta a vállát. – Longbottomnak pénze, kapcsolatai és háborús hősies bizonyítványa van. Nem volt nehéz számára, hogy szétküldje a szimatokat, információkat gyűjtsön, és felépítsen egy akciót.
– Milyen pénzt? – tiltakozott a lány. – A jóvátételből vett egy növényneveldét…
– És aztán sarokba szorította a rendkívül ritka, veszélyes és halálos növények piacát. – Malfoy szórakozottan szemlélte a lány megdöbbenését. – A minisztérium, a homályos bájitalpiac, a feketepiac, a mugli gyógyszergyárak, a mugli hírszerző ügynökségek és a mugli bűnügyi cégek között megválogathatja a vevőit, és megszabhatja az árait. És most már övé lesz a Parkinson-páncélterem is.
– És Pansy…
– Szerelmes. Nagyon édes, nem igaz?
– De… Harry és Ron tudja ezt? – Mindenki tudta, csak ő nem?
– Ha van rá étvágyuk, akkor megtalálják. Ez egy kis földalatti mozgalom. De én nem hiszem. – Malfoy a teáscsésze pereme fölött nézett rá. Hátradőlt a székében, és figyelte a lányt. – Túlságosan lefoglalja őket a házimunkázás.
– Honnan tudod te ezt…
– Mert, drágám, én egy elítélt háborús bűnös vagyok, aki ért a politikai befolyásoláshoz… vagy ahogy te nevezed, a zsaroláshoz és az alakoskodáshoz.
A nő elkeseredett pillantást vetett rá.
– Az emberek mondanak nekem dolgokat. – A férfi halványszürke szemei a nőre szegeződtek. – Mert megpróbálnak beszervezni, vagy mert megpróbálnak lefizetni, vagy mert ráveszem őket. Mit gondolsz, ki mondta Longbottomnak, hogy nézzen Argentínába?
– És te mondtad neki, mert…– Hermione összeszűkítette a szemét. – Félsz Neville-től?
Malfoy felvonta a szemöldökét.
– Igen.
Godrikra.
– Godrik, az a bájitallabor, ami neki van… – mondta Harry.
– Erről még többet kell hallanom… – szólat Arthur.
– Granger, én is jöhetek használni, ugye? – kérdezte George.
– Nem hiszem el, hogy nem találtunk semmit – méltatlankodott Ron, és az utolsó krumpliból is kiszolgálta magát, miközben Susan együttérzően megveregette a karját. – Valakinek tippet kellett adnia neki.
– Mostanában sok az újjászületésről szóló fecsegés – jegyezte meg Harry sötéten.
– Látták, ahogy a kígyókkal hízeleg a Wizengamotban – tette hozzá Arthur.
– Mione, ugyan már, mit csinál egész nap? Miért van mindig az irodádban?
– Talán csak szereti a társaságomat – szipogta Hermione, hagyva, hogy eldöntsék, vicc volt-e a dolog. – Talán nem tud távol maradni a sziporkázó beszélgetéseinktől a törvénytervezetekről és a mugliregényekről.
Ron felnevetett.
– El tudod képzelni? Malfoy mugli könyveket olvas. Nem, komolyan, mit csinál?
– Megeszi az édességeimet, és információkat keres, amikkel zsarolni lehet – mondta Hermione holtfáradtan.
– Tudtam – harapott rá Ron, és mindannyian újra nevettek.
Hermione elképzelte, hogy Malfoyt elviszi vacsorázni az Odúba. Vajon lágyan megsimogatná a csuklója belső oldalát az asztal alatt, és a romantikus regényekről ugratná? Nem, úgy viselkedne, mint egy idióta. Legutóbb, amikor megengedte neki, hogy elvegyüljön a barátai között, egy könyvesboltot vett, hogy megmutassa nekik. (Merlin, ez volt az ő verziója a sonkával való etetésre?) A Malfoyok és a Weasley-k között túl sok volt a rossz vér ahhoz, hogy az Odú közös terep legyen. És az egész aurorosztály már eldöntötte, hogy Malfoy újjászületett. Mi volt a bizonyítéka arra, hogy nem az – ő mondta, hogy nem akart a nadrágjába férkőzni? Igazi idiótának tűnt volna, ha ezt megmagyarázza. A Sötét Jegyével a kezén üdvözölte őket a kandallónál, majd egyenesen az Avery-kastélyba száguldott.
Most pedig azt mondta, hogy információkat szándékozik átadni Neville-nek.
Hermione homloka összeráncolódott, ahogy megpróbálta szavakba sűríteni az összes kérdését.
– Mi az a Neville…
– Gondold át, hogy milyen emlékeket szeretnél a penzumhoz – mondta gyorsan, és Hermione szája becsukódott.
Ez valósággá tette a dolgot
Neville Longbottom zsoldosokat vezet. Azt mondta volna, hogy nem, ezt nem tudja elhinni. Kivéve, hogy talán mégis el tudta.
Neville vezette az ügyészséget, szembeszállt Voldemorttal, megölte Naginit. A roxforti csata után elzárkózott a bulvárlapok elismerésétől, de néha még mindig úgy emlegették, az újságokban, késő este a kocsmákban, amikor az emberek háborús történeteket meséltek, mint Griffendél kardját. Most egy olyan ember természetfeletti nyugalmával mozgott a világban, aki látott már dolgokat, és tudta, hogy túlélheti.
Így talán Hermione nagyon is el tudta hinni, hogy Neville továbbra is a saját ügyészét vezette, a háborús bűnös férje, aki titkokkal kereskedett, biztosan.
– Ne aggódj, szerelmem – mondta neki Draco. – Ha Longbottom úgy gondolja, hogy keresztbe tettem neki, Pansy boldogan segít neki megmérgezni engem.
– Egyre jobban megkedvelem Pansyt – jegyezte meg Hermione. – Nagyon értelmes lány.
De ebben az egészben semmi sem volt értelmes, ugye? Most legszívesebben elrángatta volna Harryt és Ront a vacsoraasztal mellől, és mindent elmondott volna nekik, de a kételyek egyre jobban eluralkodtak rajta.
Hermionét a múltban azzal vádolták, hogy túlságosan is buzgón osztja meg az osztállyal, amit tud. És most úgy érezte, hogy ez egy olyan helyzet, amelyben mindenki gondoskodott arról, hogy ne tudják, és ő belelépne, ha eljátszaná a kis mindentudó kisasszonyt. Neville szívességet tett a barátainak az auroroknál azzal, hogy gondoskodott arról, hogy ne kelljen segédkezniük egy rendkívül illegálisnak hangzó tevékenységben. Talán Harry és Ron nem tudott róla. Vagy talán Harry és Ron vigyázott, hogy ne nézzenek olyan irányba, ami arra kényszerítené őket, hogy döntsenek a felesküdött kötelességük és a régi harcostársaik között. Talán nem pusztán arról volt szó, ahogy Malfoy gondolta, hogy Harry és Ron házimunkával volt elfoglalva.
– Fogjátok be, mindenki – szólt Ginny, kizökkentve Hermionét a gondolataiból. A lány leesett a Harry melletti székre, amit azért hagyott ott, hogy Susannal beszélgessen, és most megfogta a férfi kezét. – Van egy bejelentésünk.
Hermione elképzelte Ginnyt, amint limonádét kortyolgat a Foltozottban, és tudta.
Ginny megütötte Harry vállát a sajátjával, és rámosolygott. A fiú vigyorgott, a haja kócos volt, a pulóvere ujja felhajtva, valahogy még mindig az a fiú, akit Hermione tizenegykor ismert meg. Az asztal felé fordult, és kimondta.
– Babát várunk! – Harry a legszélesebb mosolyával mosolygott, az ujjbegyei Ginnyéi között fehérlettek.
Hermione érezte, hogy könnybe lábad a szeme, a torka hátsó része fáj, ahogy az érzelmek hullámai elöntik. Harrynek végre olyan családja lesz, amilyenre mindig is vágyott. Kétségbeejtően boldognak tűnt. Rémültnek tűnt.
Az asztal kitört, mindenki felugrott, hogy megölelje Harryt és Ginnyt. Harry vigyorogva ide-oda csapkodott, miközben Arthur és George is megveregette a hátát.
Hermione összepréselte az ajkát, nagyot nyelt, a szemei tágra nyíltak. Nem akart sírva fakadni. A legszélesebb mosolyát is elmosolyodott, a szemei úsztak.
Nem mindig értette, hogy Harry mennyire megszállottja volt Ron családjának. Most már egy kicsit jobban megértette, most, hogy elvesztette a szüleit, most, hogy régen vége volt Ronnal, most, hogy egyedül volt a világban. Nem ezt akarta, Ron családja nem az ő családja volt; készek voltak azonnal elnyelni őt, és ez mindig is túl sok volt neki, de most már megértette. Harry soha többé nem lesz egyedül. A Ginnyvel közös gyermeke soha nem lenne egyedül.
***
Aznap este Hermione kimosta a hajából az Odú szagát, majd nagyrészt elmerülve ült Malfoy karomlábú kádjában, a szoba tele volt sűrű, csöpögő gyertyákkal, páfrányokkal és a fehér tulipánokkal, amelyek mintha az egész kastélyban követnék. Az ajtó nyikorogva kinyílt, és Malfoy benézett, majd belépett, és nekitámaszkodott a karzatnak. Az inge a gallérjánál nyitva volt, a mandzsettája a Jegy alá gyűrve, így látszottak a csuklója csontjai.
– Minden rendben, kedvesem? – kérdezte Draco.
– Hess – mondta Hermione határozottan.
A férfi lehajtotta a fejét.
– Igen, Mrs. Malfoy. – A tekintete végigfutott a lányon, majd távozott, behúzva maga mögött az ajtót.
Gondosan megszárította a fürtjeit, és egy régi, túlméretezett pólóban érkezett az ágyba.
A férfi némán nézte a nőt, aki póló nélkül, még mindig a kezében tartva a regényt, amit olvasott.
A lány felmászott az ágyra, ő pedig félretette a könyvet.
– Mi a baj, szerelmem? – kérdezte halkan, mielőtt a boszorkány lefeküdt volna.
Hermione vett egy nagy levegőt, és félrenézett.
– Ne titkolózz előlem – mondta Draco, és a hangja élesebbé vált.
A lány a varázslóra nézett, az éles arcán kezdett megkeményedni az aggodalom. Az állkapcsa meghajlott. Amiket aznap reggel mondott neki – mitől félt, mit tett? Még mindig lehetett Shacklebolt kéme, nem igaz?
– Harrynek és Ginnynek gyereke lesz – fakadt ki Hermione.
Zavarodottság és fájdalom villant a szemébe, aztán pislogott, tisztázva a tekintetét.
– Jó nekik – mondta Draco.
– És én is örülök nekik… – Az adrenalin átjárta Hermionét, és a gyomra felfordult. Épp most mondta neki, hogy ne titkolózzon előtte, de ezt nem akarta hallani. – De emiatt hiányoznak a szüleim. Mert most Harrynek egész családja van, és én…
– Csak én vagyok neked – mondta Malfoy laposan.
A lány tágra nyílt szemekkel bámult rá.
– Ez… ez nem… ezt nem akartam mondani.
A férfi halott szemmel nézett rá.
– De hát ezért vagy szomorú.
– Draco. – Megfogta a kezét, és Malfoy nem ellenkezett. Lenézett a lány ujjaira, amik összefonódtak az övével, miközben beszélt. – A háború alatt elfeledtettem a szüleimet. A nevüket, a nevemet, a rólam szóló emlékeiket… kitöröltem mindent, hogy biztonságban legyenek. Most élnek és virulnak, és tökéletesen boldogok, hogy nem tudnak a létezésemről. Elmehetek Ausztráliába, és nézhetem, ahogy boldogok, hogy nem tudnak a létezésemről. Ott vannak, és én nem tudom visszahozni őket. Túl messzire mentem. Én . . . Szomorú lennék, mindegy, hogy kihez megyek feleségül.
Ekkor felnézett rá, a fejét a kezükre hajtotta, és ugyanilyen gyorsan visszanézett lefelé.
– Nem mentél túl messzire. – Ránézett a lányra, majd elfordította a tekintetét. – Megmentetted őket.
A lány figyelmesen nézett rá. A szíve hirtelen megdobbant, elnehezült a mellkasában.
– Draco, mit csinálsz…
A férfi ezúttal állta a tekintetét.
– Célpontok voltak, szerelmem. Bátor voltál, hogy megmentetted őket.
A boszorkány rábámult a varázslóra. A mellkasa, a háta, a tarkója – minden bizsergett, bizsergett.
– Te…
– Nem. – Draco gyorsan megrázta a fejét. – Nem. De láttam a listákat. – Megint a kezüket tanulmányozta. Hosszú, csontos ujjait az övéi között.
– Hogy tehetted…
Mély levegőt vett, és kifújta, miközben felemelte a fejét, hogy találkozzon a lány szemével.
– Te tudod, hogyan, szerelmem. Azt tettem, amit úgy gondoltam, hogy meg kell tennem.
Az arca ünnepélyes volt, rezignált.
A nő bámult rá, de a férfi nem fordította el a tekintetét.
Azt tettem, amit úgy gondoltam, hogy meg kell tennem. Megtette. De miért került ez neki ennyibe, amikor a jó oldalon állt?
Három hónappal ezelőtt még elhajította volna a férfi kezét. Most a szíve egy fekete lyuk volt, amely mindent elnyelt. Elnyelte a reményét, a dühét – mindent elnyelt, csak a fájdalmat nem. Mi értelme volt egyáltalán haragudni rá? Feláldozta a szüleit. A szülei feláldozták őt. Azt tettem, amit úgy gondoltam, hogy meg kell tennem. Rosszat tett. A nő helyesen cselekedett. És még mindig itt voltak.
– Átmehetek egy másik szobába – mondta. Három hónappal ezelőtt, tudta, hogy a férfi gúnyolódott volna rajta.
Sóhajtott, és megpróbálta kifújni a mellkasában lévő nyomást.
– Feküdj le, Draco. Ha átmész egy másik szobába, csak rémálmaid lesznek.
– Nekem nem…
– Te rugdalsz…
– Én nem…
– De igen. Szörnyű vagy. Csak gyere ide – mondta Hermione.
Lehúzta magához, a fejét a mellkasához szorította, a karjaival átölelte.
Aztán a lány a hajában feküdt, a kezét a férfi hajában tartva, a lábaik összekulcsolódtak. A haja puha volt, a szíve gyorsan és hevesen vert. Citrus és szegfűszeg és szappan illata volt.
Lehunyta a szemét, és felsóhajtott, ujjaival végigsimított a férfi haján. Összegyűrt egy marékkal, és meghúzta. A férfi belélegezte a lányt.
Fáradtan emlékezett arra a pillanatra, amikor cselekedett. Ő akart az lenni, aki cselekszik.
Nos. Volt valakije, akivel cselekedhetett.
Visszalökte Draco, felnyomta a karjára. A varázsló összerezzent az elutasítástól, a szemöldöke összeráncolt. A lány ujjbegyét végigsimította a nadrágja derékszíján, végig a hasa meleg bőrén.
– Azt akarom, hogy levedd – mondta a boszorkány. – Ha egy szót is szólsz, elhallgattatlak.
A férfi felnézett rá, a szemei tágra nyíltak, a szája mozdulatlan maradt. Aztán levetkőzött, az arca rezzenéstelen, a szemei óvatosan figyelték a nőt. A férfié már félig kemény volt.
Mély levegőt szívott be, ahogy hátradőlt a lány mellett, álla felfelé állt, felfedve a torkát. A nő megfogta, és a férfi lélegzete elakadt. A varázsló kemény volt a nő kezében, aki megszorította, hüvelykujjával végigsimított a hegyén, mire ő remegő lélegzetet vett, és felnézett rá.
A nő a könyökét Draco heges hasizmára vetette, lehajolt, hogy a szájába vegye a farkát, háttal neki. Ez nem egy előadás volt a számára. Nem lesz szemkontaktus. Semmi szemérmes kis csók, ahogy a lány felnézett rá.
Az állkapcsa kattogott, ahogy szélesebbre tárta, hogy befogadja a férfit, a nyelve körbejárta őt.
Draco ujjbegyei végigsuhantak a gerincén, könnyedén és óvatosan. A nő a férfi hasára támaszkodott; érezte, hogy nehezebben lélegzik.
Ritmusban fogta a férfit, a nyelve végigsimított rajta, felhúzta, hogy a fejét meglengesse, a varázsló ujjai most a lány alsó hátán terültek szét.
Hermione elmozdult, hogy mélyebbre vegye őt, Draco keze lejjebb csúszott.
Mélyen benne volt, amikor jól megragadta a farkát – érezte, hogy a férfi gyorsan lélegzetet vesz –, és abbahagyta a mozgást. Úgy döntött a fejét, hogy a férfi az őrlőfogai között legyen. Aztán lassan beleharapott. Draco mozdulatlanná merevedett. A farka kőkemény volt a fogai között. A nő határozottan és egyenletesen szorította. Keményen ráharapott, és ott tartotta.
Egy hamis elengedés, újabb harapás. Még egy. Az ujjbegyei egyszer meghajlottak a nőnek. Nem lélegzett.
Végül szélesebbre tárta, elengedte a férfit. Draco megrándult, amikor a nő körbeforgatta a nyelvével, és egy szuszogó hang szökött ki a torkán, miközben reflexszerűen a szájába nyomult. Hermione ismét mélyen belevette a férfit, és felgyorsult. Draco megrándult a boszorkány alatt, aki nem engedte el őt.
Aztán a varázsló megragadta az inge anyagát, és rángatta – a nő visszahúzódott, ő zihált és remegett, de nem élvezte el. Nem akart a szájába élvezni – vagy nem akarta megtenni anélkül, hogy figyelmeztette volna. Pislogott, nehezen lélegzett, a feje hátrahajtva, amikor a nő felé fordult, szembefordult vele, ahogy felnyomta magát, és fölé állt, a keze azonnal a farkához vándorolt, hogy megragadja annak tövét, és levette magáról az inget és a bugyiját.
A nő lecsúszott, és térdre ereszkedve átkarolta őt, elütötte a kezét, a férfi kemény, nedves farka pedig a csiklójához csapódott. Olyan reménytelennek és gyönyörűnek tűnt, szétnyílt ajkakkal, tátott szájjal figyelte Hermione, aki előrehajolt, támaszkodott fölötte, ő pedig feljebb billentette az állát, hogy a száját elérhetővé tegye a számára. A lány megcsókolta az ajkát.
– Jó fiú vagy – motyogta a lány. – Jól csinálod a dolgod.
Egy gyors levegővétel, ahogy a varázsló felemelkedett, hogy megcsókolja, a szája éhes volt rá, keze a hajában volt. A fogkrém és az előváladék ízét érezte a nyelvén.
A lány lélegzetvisszafojtva csókolta, majd elhúzódott, és a férfi farkáért nyúlt. Magában suttogta a síkosító bűbájt, miközben a férfira ereszkedett. Türelmetlen kis lökések jöttek Dracótól, ahogy Hermione elmozdította a csípőjét, hogy befogadja őt. Felszínesen lélegzett, a szemét lesütötte, hogy nézze, ahogy a farkát eltünteti a nőben.
Hermione előrehajolt, Draco pedig a könyökére támaszkodott, és megcsókolta, miközben a nő a csiklóját dörzsölte a férfihoz, akinek hasizma keményen hozzátapadt. Nem siette el, elfojtotta a késztetést, hogy azon tűnődjön, vajon ez is jó volt-e neki. A férfi mohón, hanyagul csókolta, a kezét a combjára tette.
Addig dugta, amíg el nem érte, amit akart, a kezei keményen a férfira tapadtak, amikor eljutott a csúcsra, aztán hagyta, hogy a férfi megragadja a csípőjét, és mozdulatlanul maga fölött tartsa, kétségbeesett céltudatossággal nyomuljon belé, amíg egy alaktalan hanggal el nem engedte. A férfi nyöszörgött, lihegett, nyöszörgött és nyögött, megcsókolta a lány arcát, hátrasimította a haját, de nem szólt egy szót sem.
2003. OKTÓBER 4., SZOMBAT
A felesége még mindig nem volt otthon, amikor bedobta a Hop-port, és a kandallóhoz lépett. Most Draco lépett ki az Avery-kastély előcsarnokába, és a kormot törölgette köpenye válláról, miközben a környezetét fürkészte. Tipikusan tisztavérű kastély - kisebb, mint az övé, de mutatósan berendezve pávatollakkal és túl sok ezüsttel. És ma éjjel, őrlődő alattvalókkal. A döntéshozók odabentebb voltak.
Egy emberi főudvarmester gyorsan elkülönült egy csapat férfitól, és odalépett Dracóhoz.
– Uram… – A pálcája elő volt húzva, de még mindig az oldalán volt. – Ez egy zártkörű összejövetel.
Draco hátravetette a köpenyét, fürgén levett egy mandzsettagombot, és felhúzta az ingujját, hogy felfedje a Sötét Jegyet.
– Mondd meg az uraidnak, hogy Draco Malfoy van itt.
A férfi megmerevedett, amikor először meglátta a Jegyet. Most megfordult, és biccentett egy tágra nyílt szemű kamaszfiúnak, aki elszaladt.
Draco zsebre vágta a mandzsettagombját, és követte egy folyosón, amelyet pletykáló portrék és fiatal lakájok pillantásokat váltogató tekintetei szegélyeztek. A következő ajtót egy idősebb tinédzser őrizte, és Draco felületes ropogással villantotta meg a Sötét Jegyet, mire a fiú élesen és idegesen bólintott, a tekintete pedig az azkabani rúnákra siklott.
Draco…
Voldemort…
Azkaban…
Malfoy…
Hallotta, ahogy a suttogások terjednek.
Draco halálfaló feketében lépett át egy sor ajtón, haja és pecsétgyűrűi megakadtak a lámpafényben, állát magasra tartva.
Vance Crak talán azt mondaná, hogy apja generációjának csalódást okozott, de a ma este itt lévő fiúkat látva Draco egy pillanat alatt tudta, hogy legendája csak nőtt és csavarodott a Mardekár közös helyiségében a társaságtól távol töltött idő alatt. A tisztavérű herceg, aki együtt élt Voldemorttal, aki a Sötét Nagyúr keze által vette fel a Jegyet, aki megpróbálta megölni a saját igazgatóját, aki túlélte az Azkabant – Voldemort halálával ő lett az utolsó és legfiatalabb egy olyan kohorszból, amelyet soha nem lehetett újraalkotni, egy olyan kohorszból, amely lehetetlenül keményen hangzott a háborús történeteken és törvényen kívüli propagandán nevelkedett új purista fiatalok számára. Minden egyes griffendélesre, aki úgy vélte, hogy a vonakodását eltúlozták a tárgyalásán, Draco most már értette, jutott egy-egy mardekáros, aki ragaszkodott hozzá, hogy így volt.
Ezeknek a fiúknak az arcát olvasva Draco tudta, hogy neki is lehetne egy saját újjászületett ifjúsági rajongói klubja, egy kis seregnyi gyerekkatonája, akiket megfélemlíthetne és parancsolgathatna, mint az iskolában. Az idősebb fiúk közül néhányan talán még az ő hetedéves elsősei is voltak. Szégyenlős mosollyal és kidüllesztett mellkassal figyelték őt, és egymáshoz könyököltek, amikor elhaladt mellette. Ő az orra alá nézett rájuk, a szája sarka a gúnyos gúnyolódás legcsekélyebb árnyalatára rándult. Alábecsülte a vonzerejét.
A férfiak a kastély hátsó részében lévő biliárd- és kártyaszobában gyülekeztek. Draco beljebb lépett, elhaladt a falaknál ácsorgó fiúk mellett, és a játékasztalok mellett csoportokban álló varázslók között ismerős Slytherin-arcokat látott. Itt voltak a játékosok - idősebbek, jobban öltözöttek, konzervatív szabású köntösben és örökölt ékszerekben. Kígyónyakkendőtűk és koboldok által készített gyűrűk. Kezet ráztak és hátba veregették egymást, odahajoltak, hogy megosszák egymással bizalmasaikat és baráti sértéseket cseréljenek.
Draco azonnal húzott egyet, és Marcus Flintet egy cruciatus átokkal sújtotta.
A nem regisztrált pálca csak egy másodpercig küzdött ellene, mielőtt életre kelt volna, a mágia ereje legyőzte az ellenállását.
Vörös villámlás, és Flint fülsértő sikoly kíséretében összeesett, a földön fetrengve, miközben a teste megtört és újratört a fájdalom kaszkádszerű lavinájában.
A varázslók kiabálva ugrottak hátra, az italok kiömlöttek. Pálcáikat felemelték, majd félig leeresztették, amikor meglátták Dracót. Zavart, dühös tekintetek. Kérlelő követelések.
Draco továbbra is kinyújtva tartotta a pálcáját, és ott tartotta Flintet.
Avery feléje sietett.
Draco a fiúkra nézett, akik tátott szájjal és remegve figyelték, ahogy Flint jajgat és rángatózik. A fiatalabbak valószínűleg még sosem láttak ilyet. Őket még sosem feszítette keresztre Voldemort. Bella által. A Carrowk. Soha nem nézték végig, ahogy az osztálytársaikat kínozzák és feldarabolják a szalon padlóján. Számukra ez csak egy mese volt.
– A trükk, uraim – szólt közbe Draco –, hogy tényleg érezzék a gyűlöletet. – Gonoszul elmosolyodott. – És én így is teszek.
Avery már majdnem mellette volt.
Draco leeresztette a pálcáját, elengedve Flintet.
– Avery – mondta hangosan. – Tartoztam Marcusnak ezzel. Most pedig beszéljünk a következő lépésekről, rendben?
Avery betessékelte Dracót egy hátsó irodába, és intett a többieknek, hogy minden rendben van. De Draco hallotta az ideges csevegést, látta Puceyt, amint Flint mellett térdelt a szőnyegen. A fiúk terjesztették a hírt: Draco Malfoy visszatért, és veszélyes volt.
– Tényleg, Draco – szólalt meg Avery, és átnyújtott neki egy pohár whiskyt, miközben helyet foglaltak Avery íróasztalának két oldalán. Draco szemügyre vette a halálfaló kellékeket az üveg mögött az Avery háta mögötti kuriózumszekrényben, miközben a mandzsettagombját visszatűzte az ingujjába. Kíváncsi volt, vajon az Avery-kastély hogyan állna egy rajtaütés során. – Ezúttal megpróbáljuk elkerülni az efféle belharcokat.
– Marcus a Minisztériumot küldte a birtokomra – érvelt Draco. – Van fogalmad róla, mit találtak volna az aurorok, ha a boszorkányom nem ad fülest?
– A sárvérűt – mondta Avery meglepődve.
– A feleségemet – javította ki Draco egy fejcsóválással és egy szűkszavú, tréfás mosollyal, ami akár Avery, akár Shacklebolt elmarasztalására utalhatott volna. – Folyton azt mondom neked, Avery, hogy Lucius a saját emberünket akarja a Minisztériumon belül.
– Hűséges hozzád. – Avery arckifejezése szkeptikus volt, ahogy hátradőlt a székében. – Tudja, hogy ma este itt vagy?
– Természetesen nem – válaszolta Draco. – Azt hiszi, hogy megváltó vagyok.
– Azt hiszi, hogy a háziállata vagy – mondta Avery gúnyosan.
– És szeretem, ha simogatnak és finomságokkal etetnek – húzta ki magát Draco, és hagyta, hogy a szemei kialudjanak, miközben Avery tekintetét tartotta. – Kioktathatsz arról, hogy ki tartja melegen az ágyamat, ha már egy látogatásnál hosszabb ideig érezted az Azkaban hidegét. Egyelőre Luciusnak megvan az eszköze, és a Shacklebolt-törvénynek való megfelelésünk segít elfedni a valódi céljaimat.
– Melyek azok? – kérdezte Avery élesen.
– Ugyanazok, mint a tiéd, azt garantálom – mondta Draco. – Eltávolítani a minisztert, és visszaállítani a házam hatalmát. Békésen vagy… másképp.
– És a Sötét Nagyúr eszméi?
Draco felhorkant.
– Muszáj megkérdezned? Soha nem mondtam le róluk.
Ez… igaz volt. Draco már látta Voldemorttól, hogy mit hoz a könyörgés – még több kínzást. És pontosan tudta, hogy a Rend mennyire gyűlöli őt. A verések, amikor letartóztatták, majd a kihallgatása során is, tisztázták volna az ottani tévhiteket. Életfogytiglani börtönbüntetésre számítva ment a tárgyalásra, és nem kérte a kegyelmet, amiről tudta, hogy nem jön el. A ketrecben töltött időt éhezve, fázva, alváshiányban és fájdalmak közepette töltötte – a sérülései szándékosan rosszul gyógyultak –, és amit érzett, nos, az bizonyosan nem bűntudat volt. Félelem, düh, harag – igen. Gyűlölt mindent, amit tett. Gyűlölt mindenkit, aki miatt tette. Gyűlölt mindenkit, aki most elítélte érte. Gúnyolódott a griffendéleseken, miközben azok védték őt, a kezét bámulta, miközben az anyja az ő ügyét védte. Végtelenül cikázott a düh és a rémület, a megkönnyebbülés és a zsibbadás között, amikor az ítéletét meghozták. Kimerítő volt, szinte elviselhetetlen. Véget kellett volna vetni neki, és még mindig nem volt biztos benne, hogy el tudná viselni.
És miután elítélték, senki sem akart hallani Draco Malfoyról. Draco olvasott néhány fantáziadús beszámolót arról a bocsánatkérő körútról, amit állítólag a szabadulása után tartott, és egyik sem volt igaz. Úgy tudta, hogy a mugliknak volt néhány furcsa elképzelésük a rehabilitációról, amelyek eljutottak a Szombati Boszorkány romantikusabb íróihoz, de ő nem írt levelet, nem tett nagyszabású nyilatkozatokat, nem fejezte ki megbánását. Egyszerűen csak bedobták a romos otthonába, egy olyan jól nevelt anyával, aki csak zárt ajtók mögött zokogott, és ott molyolt.
Most pedig gúnyosan nézett Averyre.
– Fel kell húznom az ingujjamat, és meg kell mutatnom a Voldemorttól kapott jelet, mintha te is egy lennél a tizennégy évesek közül, akik az előcsarnokban vannak? Imádjuk a gyerekkatonákat, nem igaz?
Avery savanyú arckifejezéssel intett le.
– Azért jöttél, hogy csatlakozz a mozgalomhoz, vagy azért, hogy kritizáld?
– Ennyire vékonybőrű vagy? – mondta Draco. – Azért vagyok itt, hogy szövetkezzek veled, Avery. A nemes Malfoy ház a te oldaladon lesz. Cserébe pedig segítesz majd megerősíteni a pozícióját, ami kölcsönös előnyünkre válik. Kezdetnek azt akarjuk, hogy Mrs. Malfoy a Nemzetközi Mágiatanácsban legyen. Neked kell megszavaznod őt.
Draco hátradőlt, és megitta a whiskyjét, várva, hogy Avery meghozza a döntést, amiről tudta, hogy meg fogja hozni.
***
2003. OKTÓBER 5., VASÁRNAP
Már elmúlt kettő, mire Draco visszaért a kastélyba. Kilépett a főfolyosón, csizmájának kemény bőr talpa a tűzrakóhely kövén súrolt, mielőtt elérte volna a szőnyeget, és csendben végigsétált a hideg, sötét folyosókon. Az ajtókat és az ablakokat fürkészte, a gyámhivatalok pislákolása után nyúlt. Elhaladt a szalon, az ebédlő mellett.
Az Avery-kastély összes fiára gondolt.
A feleségére gondolt, amint a padlón sikoltozik.
Arra gondolt, hogy fiatalabb énje ott állt abban a szobában.
Felment a lépcsőn, elhaladt az alvó festmények mellett. Még több folyosó, még több rossz emlék. Örült, hogy az anyja nincs itt. Talán nem a felesége volt az egyetlen, aki most nem akarta látni őt.
Besurrant a lakosztályuk ajtaján, átvágott a közös nappalin az ajtaja felé. Ahogy kinyitotta őket, egy tüske félelemmel töltötte el, hogy az asszony nem lesz ott.
Persze, hogy nem lesz ott.
Most Potteréknél volt. A Weasley kunyhóban. Egy szálloda a mugli Londonban. Nem lenne inkább bárhol, mint itt? Hazudott magának, azt mondogatta magának, hogy a lány túl tud lépni a múlton. A mai este emlékeztetett rá: Soha senki nem tudta túltenni magát a múlton.
A köpenyét ledobta, ahogy végigsétált a folyosón, kilépett a cipőjéből. Vajon… igen, érezte a lány mágiájának nyomait. Az elmúlt hét maradványait?
Itt volt a lány? Zokniban ment végig a folyosón.
Igen.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel.
Érezte a lány illatát, érezte a mágiáját, érezte a melegséget, ami onnan áradt, ahol a boszorkány az ágy oldalán kuporogva feküdt. Hirtelen megfagyott, átfagyott, mintha újra az Azkabanban lett volna.
Amilyen gyorsan csak tudta, levetette a ruháit, a szőnyegen hagyta őket szétszóródva, miközben átment az ágy saját oldalára, és belebújt a lepedőbe, aztán már rajta is volt – a lány mögött sorakozott fel, a karját magához húzta, amilyen szorosan csak tudta, az állát Hermione vállára tapasztotta, miközben belélegezte őt. A férfi olyan hideg volt, a nő pedig olyan meleg. Hermionénak tinta, sampon és valamilyen bőrkrém illata volt.
Egy elégedetlen hang, ahogy felébredt.
– Malfoy? – A hangja fáradt volt, gyenge.
– Draco, kedvesem. Draco vagyok – motyogta, és megcsókolta a fülét.
– Draco… – Igen, a lány a férfi felé fordult. Félálomban. – Bűzlesz.
– Tényleg, kedvesem? – A férfi megcsókolta az arcát, könnyed csipkedésekkel. A keze végigsimított a hasán. Nem tudta megállítani magát. A lány olyan puha és meleg volt, de még nem lökte el magától.
Már majdnem a hátán feküdt, a válla Draco mellkasába fúródott, amikor megfordult, hogy félig lehunyt szemmel felnézzen rá.
– Mint a whisky, a cigaretta és a… sötét mágia. Hol voltál?
– Majd reggel elmondom, szerelmem. Most már itt vagyok. – Nem lökte el magától a férfit? Óvatosan csókot nyomott a lány ajkára.
Hermione nem ütötte meg.
Hagyta, hogy a keze végigsimítson a csípőjén, végig a combján. Nem kellett volna. Nem tudta megállítani.
Szemét lehunyta, miközben felsóhajtott.
– Valami szörnyűséget tettél, Draco?
A férfi megborzongott.
– Hát nem mindig olyasmit teszek, szerelmem?
Újra megcsókolta, és a boszorkány szája kinyílt, aztán csókolóztak, igazán csókolóztak, miközben a lány felé gurult, és a férfi kezei végigsimítottak rajta. Draco rajta volt, csókolta, csókolta a nyakát, felhúzta az ingét. Lefelé haladt, aztán lehúzta a pizsamáját, a bugyiját, a combját csókolgatta, majd az arcát a lába közé temette, ahol talán végre elég meleg lesz.
***
Hermione kilépett a kandallóból a Foltozottban, ahol a kora délutáni nyüzsgés és a konya szaga terjengett, és meglepődve látta, hogy Theo Nott bársonyban, tweedben és mugli aranyórában feláll a kandalló melletti székről. Felnézett rá, ahogy a férfi elkönyökölt az útjában álló embercsomók mellett, és lépést tartott vele.
– Granger – szólította meg, és mosolyogva nézett lefelé, sűrű szempillái csillogtak, haja tökéletesen kócos volt.
– Nott – mondta a lány óvatosan.
Hosszú karját elnyúlva elhaladt mellette, és elkapta az ajtót, amit nyitva tartotta neki, amikor belépett rajta. Aztán újra mellette volt, ahogy beléptek a zsúfolt sikátorba, kezét a zsebében tartva.
– Hová megyünk ma? – kérdezte, és a lány felé hajolt, hogy hallja.
– A könyvesboltba megyek – válaszolta Hermione ingerülten.
– Zseniális! – Nott csupa mosoly volt, ahogy kiegyenesedett. – Örülni fognak, hogy újra láthatnak.
Hermione összeszűkítette a szemét, visszagondolva Malfoy lopakodó pillantásaira a reggelinél.
– Nott, ha Malfoy azért küldött téged, hogy figyelj engem…
– Nem te, drágám! – Nott a mellkasára csapott a kezével, mintha csak azt akarná hangsúlyozni, mennyire szívből jövő volt ez a tiltakozás. – Csak arról van szó, hogy lehet, hogy tegnap este keresztre feszítette Flintet - elmondta neked? Nem? – És most…
– Nott! Bármit is mulasztott el Malfoy megemlíteni… – halkította le a hangját, amikor észrevette, hogy a közelben lévő fejek elfordulnak a férje nevére. – Meg tudom védeni magam.
– Tudom, tudom, tudom, drága! Nem te vagy a gond! – A férfi keze a háta mögött volt, amikor a nő lelépett a járdáról. – Csak rossz modor Draco részéről, hogy hagyja, hogy Flint azt higgye, egyedül vagy…
– Jó Godrik! Visszatértünk a Roxfortba? Nem sétálhatok egyedül a folyosókon, különben a mardekárosok rám ugranak?
– Nekem mondod? A hugrabugosok voltak a legrosszabbak, mi? – Úgy tűnt, mintha megborzongott volna. – Brutális, amikor összefogtak ellened.
Hermione megfordult, hogy rábámuljon.
– A hugrabugosok? Mit csináltál, hogy lekaszaboltak a hugrabugosok?
– Hm? – Nott meglepettnek tűnt, hogy kirángatták az álmodozásából. – Ó, azt hiszem, megdugattam magam néhány rossz… Hát, nem számít. Az emberek területet szereznek! – Szelíden rámosolygott a lányra.
– Ne is mondd! – Hermione tekintete éles volt.
A mosoly olyan hirtelen tűnt el Nott arcáról, hogy Hermione hátán végigfutott a hideg, de a hangja könnyed volt.
– Granger, fogalmad sincs róla. Az, hogy engem küldött, azt jelenti, hogy Draco teret ad neked.
– Nincs saját párod, akit bosszanthatnál? – kérdezte gonoszul Hermione.
– Felmentve – mondta Nott élénken. – A minisztérium szerint mentálisan instabil vagyok.
– De ők kényszerítettek, hogy hozzámenjek Malfoyhoz, miután az Azkabanba került? – A felháborodás, amit ez kiváltott, takarosnak és tisztának tűnt, és Hermione belekapaszkodott a sáros nyugtalanság közepette.
– Ezt Draco mondta! – szólt Nott boldogan mosolyogva. – Ti ketten egyszerűen egyformák vagytok!
Hermione rávillantott a férfira.
– Ennél jobban nem is különbözhetnénk…
– Okos, versengő, heves – mondta, felvonva a szemöldökét a lány arckifejezésére. – A haragtól fűtve…
– Jól van, jól van – rázta a fejét a lány.
Nott lazán tett egy extra lépést, hogy elállja egy túl közel kanyarodó járókelő útját.
– Draco azt mondja, hogy átiratkozol a Nemzetközi Mágia…
– Malfoy rólam beszél?
– Mikor nem beszélt? – Nott felnevetett.
– Micsoda? – Hermione élesen ránézett, de semmi sem árulta el a viselkedésében, hogy viccelődik.
– Osztályelső, Harry Potter legjobb lánya, az első mugli boszorkány, akivel valaha is találkozott… – Nott huncut vigyorral az arcán pillantott a lányra. – Szerinted Draco nem volt egy kicsit megszállott?
– Micsoda?
– Ó, hát itt vagyunk!
És ekkor Nott kinyitotta az ajtót, tartotta neki, és a hátánál lévő kezével bevezette a lányt. Ezek a kibaszott mardekárosok…
– Hermione! – kiáltotta a könyvesbolt vezetője. – Visszajöttél… És elhoztad a jogtanácsosodat!
– Henry! – énekelte Nott a háta mögül. – Csak egy kis személyes időt töltök a kedvenc ügyfelemmel! Mi a jó az újdonságokban?
Hermione zavartan figyelte, ahogy Nott örömmel végigmegy a könyvesboltosok között, és bármit felvesz, amit ajánlanak, hogy bölcselkedve bólogasson a borítós példány felett, és részletes kérdéseket tegyen fel.
Összeszorította az ajkát. Talán nem Malfoy volt az egyetlen mardekáros, akinek nem volt lehetősége hozzájárulni….
Négy órával később Nott egy karosszékben terpeszkedett, teát ivott, és egy regény végéhez közeledett, amikor Hermione közölte vele, hogy vacsorázni megy az Odúba, ő pedig kikísérheti a kandallóhoz, aztán mehet a picsába.
– Rendben! – mondta Nott, és kibontakozott a fotelből, hogy összeszedje a bevásárlásait, látszólag minden ellenszenv nélkül a délutánért, amit ott töltött, amíg a lány a kiadói katalógusokat nézegette a személyzettel. Azon tűnődött, vajon hazamegy-e a férfi a Nott-kúriába, hogy egyedül vacsorázzon. Arra gondolt, hogy Draco valószínűleg egyedül vacsorázik a Malfoy-kastélyban. Miért gondolt erre?
Megfordult, hogy meglássa, Cho Chang közeledik, és integetni kezd, ahogy Nott is kiegyenesedett teljes magasságában, kezében a könyvekkel.
– Ó – mondta Nott, mielőtt köszönthette volna a Hollóhátast. – Cho. Hát itt vagy.
A hangja … idegesnek tűnt? Hermione visszapillantott rá. A tekintete Chóra szegeződött.
Ginny hangját hallotta a fejében: Hagyta, hogy Cho megkötözze…
Cho közéjük nézett.
– Szia, Hermione. Theo. Ti ketten itt vagytok… együtt?
– Igen – mondta gyorsan Nott. – Granger és én már barátok vagyunk. Házasok a társammal, meg minden.
Cho felvonta a szemöldökét. Természetesen látta a címlapokat.
– Igen, Theo volt olyan kedves, hogy a délutánt könyvek nézegetésével töltötte velem – szólt Hermione, miközben figyelte, ahogy Cho és Nott megpróbálnak nem egymásra nézni. – De én most megyek vacsorázni. Nélküle.
– Rendben – nyugtázta Nott, és felkapta a fejét. – Én csak elkísérem Grangert a kandallóhoz, hogy biztonságban kijusson. Ha, ööö, ha itt leszel pár percig, Cho…
– Menj csak – mondta Cho. – Nem tudom, meddig leszek itt, de… Jó volt látni téged, Hermione!
– Igen – bólintott Hermione. Úgy tűnt, mintha évek óta nem látta volna Chót. – Meg kéne innunk egy csészével.
És akkor Nott olyan gyorsan a Foltozott felé sürgette, ahogy csak tudta, miközben úgy tett, mintha nem tenné.
– Theo – szólította meg Hermione. – Elkísérhetem magam a kandallóhoz, ha vissza akarsz menni…
– Nem, nem – szabadkozott Nott. – Draco meg fog Adavázni engem, ha bármi történik veled, hiszen ez volt egy munkám. Tényleg meg fogja tenni, Granger.
És akkor a férfi már a Foltozot ajtón tolta be a lányt, a kezét a hátán tartva, és feszülten figyelte, ahogy a lány a Hop-port dobálja, és azt mondja:
– Az Odú.
Hermione belelépett a zöld lángokba, és elképzelte, ahogy Theo Nott megfordul, és visszasprintel Granger és Malfoyig Cho Changhoz.
***
– És aztán azzal fenyegetőzött, hogy beperli, ha megöljük Hermione macskáját! Egyszerűen csak simán átverte! – mondta Harry, csillogó szemmel, könyökét az asztalra támasztva.
A szokásos kaotikus vasárnapi vacsora volt az Odúban. George jelenleg Angelina feje fölött forgó glóriában lebegő tealámpákat tartott.
– Az egyik mindig elsötétül, amikor bosszankodik rám – magyarázta. – Ez egy korai észlelőrendszer.
Angelina hozzávágott egy zsemlét, de a fények égve maradtak, amikor Angelina egy kacsintással elkapta.
– Van mindenkinek valami innivalója? – szólt Molly.
– Molly, ülj le – mondta Angelina.
– Lehet, hogy Malfoy szereti Csámpást – szólalt meg Hermione, megszegve új elhatározását, hogy nem pletykál róla Harryvel és Ronnal.
– Malfoy? – kérdezte Harry szkeptikusan.
– Csámpást? – hitetlenkedett Ron. – Mione, az a macska egy veszedelem. Soha nem csinált mást, csak karmolt és harapdált.
– Mondd meg Csámpásnak, hogy vigyázzon, Hermione. Malfoy bájitalalapanyagot fog belőle csinálni – mondta Ginny, felnézve a Susannal folytatott külön beszélgetésből, amikor Susan arcot vágott.
Hermione felszisszent egy nevetést. Nem akarta elmondani nekik, hogy nemrég rajtakapta Malfoyt, amint ostobaságokat suttogott Csámpásnak, miközben sonkával etette, és a macska megcsípte őt. Úgy hangzana, mintha megvédte volna.
Azt sem mondta volna el nekik, ahogyan a férfi ránézett, miután a védővarázslatokat felhúzták. Ahogy követte őt a szalonba. Ahogy lassan odalépett hozzá, és szó nélkül átölelte. Azok a pillanatok… Nos… Olyan pillanatok voltak, amelyeket nem akart csoportos megbeszélésre bocsátani.
Hermione mindig is gyávának tartotta Malfoyt, de volt olyan, hogy nem menekült el a tettei elől. A varázslóvilágban maradt. Nem takarta el az azkabani rúnáit. Hamisítatlanul viselte a jelet. Nem szakította meg a szemkontaktust, amikor a lány mesélt neki a gyógyító mesterségéről. Nem fordított hátat, amikor a lány lefagyott. Nem próbálta felvidítani, nem próbálta elterelni a figyelmét. Nem csinált belőle ügyet – nem mondta el neki, milyen rosszul érzi magát, amíg a lány fel nem mentette, vagy nem gúnyolódott, amíg a lány ki nem csapott rá, és meg nem bántotta. Csak ott maradt vele, és nem nézett el tőle.
– Itt vagy – suttogta, ahogy belé hatolt, miután felébresztette az éjszaka, a szájából érkező utórezgések még mindig végigfutottak rajta, a haja vadul kibomlott a kezéből, a teste nehezedett az övére. És talán ő is ugyanerre gondolt.
Terry Boot születésnapi vacsorája hangos és részeges volt, és Hermione jól mutatott. Volt egy kis idegösszeomlása, aztán kialudta magát, feltűzte a haját, felrakta a parti rúzsát, és az ágyban hagyta Malfoyt és Csámpást – az egyik összeráncolt szemöldökkel aludt, a másik a párnájából bámult. Szélesen elmosolyodott, amikor Terry lakására ért. Elmesélte mulatságos munkahelyi történeteit, és együtt nevetett a többiekkel. De ahogy közeledett a tizenegy óra, egyre inkább zavartnak találta magát.
Ha a házasságuk első napjaiban lett volna, és Malfoy kijárási tilalmat adott volna neki, Hermione vidáman tökké vált volna. Most viszont elképzelte, ahogy a férfi ing nélkül, azzal a gyászos arckifejezéssel várakozik, a takaró pedig el van szórva megidézett tulipánokkal. De nem akart hazarohanni, mintha nem lenne szabadna kimennie.
Este tizenegy óra negyvenkettőkor tért vissza a kastélyba. Mogorva és ingerült lenne, veszekedést kezdeményezne. Aztán magához húzná az ágyban, a teste melegen és szilárdan simulna hozzá, és ő hagyná.
De ő nem volt ott. A szobákat túl nagynak és üresnek érezte – nem volt hozzászokva, hogy nélküle legyen bennük. Levetkőzött, megmosta az arcát, megpucolta a fogait, és egész idő alatt a férfira figyelt. Az ágyneműt ropogósnak és hidegnek érezte, anélkül, hogy a varázsló zaklatta volna. Nehéz volt elaludni.
Aztán – és ez volt a legfurcsább – arra ébredt, hogy a férfi ott lebegett fölötte, és úgy csókolta az arcát, mintha ő lett volna az, aki eltűnt, és végre megtalálta volna.
Csak később, aznap reggel jött rá, hogy a varázsló nem számított rá, hogy visszajön.
Hermione mellkasa összeszorult. Az, hogy nem jön vissza… eszébe sem jutott. Várták a vacsoránál, és aztán várták a kastélyban is. Igen, elvesztette a fonalat, de aztán rátalált és továbblépett. Ami helyesnek tűnt számára, de ez azt sugallta, hogy nem az. Amikor Hermionét nem azzal vádolták, hogy túlgondolkodik, időnként az ellenkezőjével vádolták, hogy összekeverte a merevséget a jó mentálhigiénével.
Feltételezte, hogy hazamehetett volna Harryvel és Ginnyvel Grimmauld térre, elrontva az estéjüket. Eljöhetett volna egy nappal korábban az Odúba, és hallhatta volna, miért Draco Malfoy a legrosszabb. Elmehetett volna egy szállodába, hogy ne kelljen hallania. Próbálta elképzelni ezt, egyedül tölteni egy éjszakát egy ismeretlen szobában. Vajon mire lenne ez jó? Végül is vissza kellett volna térnie a kastélyba, ahol lakott.
Hermionénak gyorsabban kellett volna beszélnie, keményebben harcolnia, hogy egyáltalán ne a Malfoy-kastélyban lakjon. De őszintén szólva, mit számított volna? Akár a Malfoy-kastélyt is lerombolhatta volna az alatta lévő átkozott földig, az semmit sem változtatott volna rajta. Hermione magával vitte a bajt. Nem múlt el. Próbált beszélni valakivel. több valakivel is, de nem sikerült. Őszintén szólva őrjítő volt, újra és újra magyarázkodni olyan embereknek, akik mindig tíz lépéssel lemaradtak. Úgy érezte, hogy soha, de soha nem fogják meghallgatni.
Draco Malfoy nem fog megváltozni. Nem akarta megváltani őt. De most úgy érezte, ő az egyetlen ember, akinek megengedhette, hogy lássa a sebhelyet. Ott volt, amikor ez történt vele. És most itt volt vele, és nem nézett el tőle. Nem kellett kímélnie az érzéseit. Nem kellett magyarázkodnia.
Így amikor hazaért Terry Boot születésnapi vacsorájáról, és a férfi nem volt ott, úgy érezte, mintha azt mondta volna neki, hogy ne rejtse el a szükségleteit, aztán Draco előtt elvesztette volna az önuralmát, és ez mégsem tetszett neki. Nem akart a közelében lenni.így érezte. Aztán visszajött, és olyan lágyan megcsókolta, mintha nem undorodott volna attól, hogy milyen szánalmas volt, mintha megkönnyebbült volna, hogy ott van. A lány felé fordult, és a férfi éhesen, kétségbeesetten csókolta a testét, mintha nem tudna betelni vele. Nem akarta megmagyarázni, milyen érzés volt ez bárkinek is – még saját magának sem.
Aznap reggel, a reggelinél elmondta neki, hogy hol volt. Godrikra. Az volt az elképzelése Avery kezeléséről, hogy ágyba bújjon vele? Ki lenne a nagyobb bolond – Malfoy, aki azt hitte, hogy ezzel nem öli meg, vagy ő, aki elhitte, hogy nem ez a célja?
A lány beszívott egy lélegzetet, és felhúzott szemöldökkel nézett a férfira.
– Avery állt a feketepiaci nyomozások mögött. Nott szépen megkérdezte a brókereket, és azok bevallották. – A teájával babrált. Visszahúzta a szemöldökét a nőre. – Nem akarom, hogy a közelébe menj…
– Közben te meg meghitten…
– Közel kerülök hozzá, hogy megtaláljam a gyenge pontjait…
– Segítesz toborozni…
– Az, hogy ott vagyok, nem változtatja meg senkinek a nézeteit – csak ablakot ad arra, hogy mik azok. – A hangja gúnyossá vált. – Én egy show póni vagyok, kedvesem. Előhúznak, és megnézik, ki tapsol. Ha megátkoznak, amiért leeresztem a pálcámat, annál jobb.
A lány nagyot lélegzett, miközben a férfit figyelte. Minden éles és feszült volt rajta. Boldogtalan, gondolta.
– Csak addig, amíg rendbe nem hozom. – A férfi állkapcsa megrándult. Elráncolta a homlokát, miközben a tekintete a padlóra esett. – Beszélnem kell Longbottommal.
– Hogy visszakapd a Veritaserumodat? Megjegyzem, szerintem nem fair, hogy a csempészárut Neville-re dobod, hogy őrizze, csak mert túl kedves ahhoz, hogy nemet mondjon.
Malfoy sötéten felnevetett, majd felnézett rá.
– Drága, naiv feleségem. Tényleg fogalmad sincs róla, hogy Longbottom mivel kereskedik? Kiket szállít?
– Miről beszélsz? – kérdezte a nő ingerülten. – Ő látja el növényekkel a Roxfort herbológia tanszékét. Vendégelőadásokat tart.
– Igen, ezeket a dolgokat csinálja. Amikor éppen nem egzotikus növényi mérgeket von ki, vagy zsoldosokat fegyverez fel. – A férfi megfordult, hogy jobban szembe nézzen vele. – Gyilkos osztagai gyomlálják ki a halálfalókat Európa-szerte és most már Dél-Amerikában is.
– Micsoda? – Hermione tanácstalan volt. – Hogyan… Milyen zsoldosok?
– Volt ügynökök, volt rendtagok, magánvállalkozók. – Malfoy megvonta a vállát. – Longbottomnak pénze, kapcsolatai és háborús hősies bizonyítványa van. Nem volt nehéz számára, hogy szétküldje a szimatokat, információkat gyűjtsön, és felépítsen egy akciót.
– Milyen pénzt? – tiltakozott a lány. – A jóvátételből vett egy növényneveldét…
– És aztán sarokba szorította a rendkívül ritka, veszélyes és halálos növények piacát. – Malfoy szórakozottan szemlélte a lány megdöbbenését. – A minisztérium, a homályos bájitalpiac, a feketepiac, a mugli gyógyszergyárak, a mugli hírszerző ügynökségek és a mugli bűnügyi cégek között megválogathatja a vevőit, és megszabhatja az árait. És most már övé lesz a Parkinson-páncélterem is.
– És Pansy…
– Szerelmes. Nagyon édes, nem igaz?
– De… Harry és Ron tudja ezt? – Mindenki tudta, csak ő nem?
– Ha van rá étvágyuk, akkor megtalálják. Ez egy kis földalatti mozgalom. De én nem hiszem. – Malfoy a teáscsésze pereme fölött nézett rá. Hátradőlt a székében, és figyelte a lányt. – Túlságosan lefoglalja őket a házimunkázás.
– Honnan tudod te ezt…
– Mert, drágám, én egy elítélt háborús bűnös vagyok, aki ért a politikai befolyásoláshoz… vagy ahogy te nevezed, a zsaroláshoz és az alakoskodáshoz.
A nő elkeseredett pillantást vetett rá.
– Az emberek mondanak nekem dolgokat. – A férfi halványszürke szemei a nőre szegeződtek. – Mert megpróbálnak beszervezni, vagy mert megpróbálnak lefizetni, vagy mert ráveszem őket. Mit gondolsz, ki mondta Longbottomnak, hogy nézzen Argentínába?
– És te mondtad neki, mert…– Hermione összeszűkítette a szemét. – Félsz Neville-től?
Malfoy felvonta a szemöldökét.
– Igen.
Godrikra.
– Godrik, az a bájitallabor, ami neki van… – mondta Harry.
– Erről még többet kell hallanom… – szólat Arthur.
– Granger, én is jöhetek használni, ugye? – kérdezte George.
– Nem hiszem el, hogy nem találtunk semmit – méltatlankodott Ron, és az utolsó krumpliból is kiszolgálta magát, miközben Susan együttérzően megveregette a karját. – Valakinek tippet kellett adnia neki.
– Mostanában sok az újjászületésről szóló fecsegés – jegyezte meg Harry sötéten.
– Látták, ahogy a kígyókkal hízeleg a Wizengamotban – tette hozzá Arthur.
– Mione, ugyan már, mit csinál egész nap? Miért van mindig az irodádban?
– Talán csak szereti a társaságomat – szipogta Hermione, hagyva, hogy eldöntsék, vicc volt-e a dolog. – Talán nem tud távol maradni a sziporkázó beszélgetéseinktől a törvénytervezetekről és a mugliregényekről.
Ron felnevetett.
– El tudod képzelni? Malfoy mugli könyveket olvas. Nem, komolyan, mit csinál?
– Megeszi az édességeimet, és információkat keres, amikkel zsarolni lehet – mondta Hermione holtfáradtan.
– Tudtam – harapott rá Ron, és mindannyian újra nevettek.
Hermione elképzelte, hogy Malfoyt elviszi vacsorázni az Odúba. Vajon lágyan megsimogatná a csuklója belső oldalát az asztal alatt, és a romantikus regényekről ugratná? Nem, úgy viselkedne, mint egy idióta. Legutóbb, amikor megengedte neki, hogy elvegyüljön a barátai között, egy könyvesboltot vett, hogy megmutassa nekik. (Merlin, ez volt az ő verziója a sonkával való etetésre?) A Malfoyok és a Weasley-k között túl sok volt a rossz vér ahhoz, hogy az Odú közös terep legyen. És az egész aurorosztály már eldöntötte, hogy Malfoy újjászületett. Mi volt a bizonyítéka arra, hogy nem az – ő mondta, hogy nem akart a nadrágjába férkőzni? Igazi idiótának tűnt volna, ha ezt megmagyarázza. A Sötét Jegyével a kezén üdvözölte őket a kandallónál, majd egyenesen az Avery-kastélyba száguldott.
Most pedig azt mondta, hogy információkat szándékozik átadni Neville-nek.
Hermione homloka összeráncolódott, ahogy megpróbálta szavakba sűríteni az összes kérdését.
– Mi az a Neville…
– Gondold át, hogy milyen emlékeket szeretnél a penzumhoz – mondta gyorsan, és Hermione szája becsukódott.
Ez valósággá tette a dolgot
Neville Longbottom zsoldosokat vezet. Azt mondta volna, hogy nem, ezt nem tudja elhinni. Kivéve, hogy talán mégis el tudta.
Neville vezette az ügyészséget, szembeszállt Voldemorttal, megölte Naginit. A roxforti csata után elzárkózott a bulvárlapok elismerésétől, de néha még mindig úgy emlegették, az újságokban, késő este a kocsmákban, amikor az emberek háborús történeteket meséltek, mint Griffendél kardját. Most egy olyan ember természetfeletti nyugalmával mozgott a világban, aki látott már dolgokat, és tudta, hogy túlélheti.
Így talán Hermione nagyon is el tudta hinni, hogy Neville továbbra is a saját ügyészét vezette, a háborús bűnös férje, aki titkokkal kereskedett, biztosan.
– Ne aggódj, szerelmem – mondta neki Draco. – Ha Longbottom úgy gondolja, hogy keresztbe tettem neki, Pansy boldogan segít neki megmérgezni engem.
– Egyre jobban megkedvelem Pansyt – jegyezte meg Hermione. – Nagyon értelmes lány.
De ebben az egészben semmi sem volt értelmes, ugye? Most legszívesebben elrángatta volna Harryt és Ront a vacsoraasztal mellől, és mindent elmondott volna nekik, de a kételyek egyre jobban eluralkodtak rajta.
Hermionét a múltban azzal vádolták, hogy túlságosan is buzgón osztja meg az osztállyal, amit tud. És most úgy érezte, hogy ez egy olyan helyzet, amelyben mindenki gondoskodott arról, hogy ne tudják, és ő belelépne, ha eljátszaná a kis mindentudó kisasszonyt. Neville szívességet tett a barátainak az auroroknál azzal, hogy gondoskodott arról, hogy ne kelljen segédkezniük egy rendkívül illegálisnak hangzó tevékenységben. Talán Harry és Ron nem tudott róla. Vagy talán Harry és Ron vigyázott, hogy ne nézzenek olyan irányba, ami arra kényszerítené őket, hogy döntsenek a felesküdött kötelességük és a régi harcostársaik között. Talán nem pusztán arról volt szó, ahogy Malfoy gondolta, hogy Harry és Ron házimunkával volt elfoglalva.
– Fogjátok be, mindenki – szólt Ginny, kizökkentve Hermionét a gondolataiból. A lány leesett a Harry melletti székre, amit azért hagyott ott, hogy Susannal beszélgessen, és most megfogta a férfi kezét. – Van egy bejelentésünk.
Hermione elképzelte Ginnyt, amint limonádét kortyolgat a Foltozottban, és tudta.
Ginny megütötte Harry vállát a sajátjával, és rámosolygott. A fiú vigyorgott, a haja kócos volt, a pulóvere ujja felhajtva, valahogy még mindig az a fiú, akit Hermione tizenegykor ismert meg. Az asztal felé fordult, és kimondta.
– Babát várunk! – Harry a legszélesebb mosolyával mosolygott, az ujjbegyei Ginnyéi között fehérlettek.
Hermione érezte, hogy könnybe lábad a szeme, a torka hátsó része fáj, ahogy az érzelmek hullámai elöntik. Harrynek végre olyan családja lesz, amilyenre mindig is vágyott. Kétségbeejtően boldognak tűnt. Rémültnek tűnt.
Az asztal kitört, mindenki felugrott, hogy megölelje Harryt és Ginnyt. Harry vigyorogva ide-oda csapkodott, miközben Arthur és George is megveregette a hátát.
Hermione összepréselte az ajkát, nagyot nyelt, a szemei tágra nyíltak. Nem akart sírva fakadni. A legszélesebb mosolyát is elmosolyodott, a szemei úsztak.
Nem mindig értette, hogy Harry mennyire megszállottja volt Ron családjának. Most már egy kicsit jobban megértette, most, hogy elvesztette a szüleit, most, hogy régen vége volt Ronnal, most, hogy egyedül volt a világban. Nem ezt akarta, Ron családja nem az ő családja volt; készek voltak azonnal elnyelni őt, és ez mindig is túl sok volt neki, de most már megértette. Harry soha többé nem lesz egyedül. A Ginnyvel közös gyermeke soha nem lenne egyedül.
***
Aznap este Hermione kimosta a hajából az Odú szagát, majd nagyrészt elmerülve ült Malfoy karomlábú kádjában, a szoba tele volt sűrű, csöpögő gyertyákkal, páfrányokkal és a fehér tulipánokkal, amelyek mintha az egész kastélyban követnék. Az ajtó nyikorogva kinyílt, és Malfoy benézett, majd belépett, és nekitámaszkodott a karzatnak. Az inge a gallérjánál nyitva volt, a mandzsettája a Jegy alá gyűrve, így látszottak a csuklója csontjai.
– Minden rendben, kedvesem? – kérdezte Draco.
– Hess – mondta Hermione határozottan.
A férfi lehajtotta a fejét.
– Igen, Mrs. Malfoy. – A tekintete végigfutott a lányon, majd távozott, behúzva maga mögött az ajtót.
Gondosan megszárította a fürtjeit, és egy régi, túlméretezett pólóban érkezett az ágyba.
A férfi némán nézte a nőt, aki póló nélkül, még mindig a kezében tartva a regényt, amit olvasott.
A lány felmászott az ágyra, ő pedig félretette a könyvet.
– Mi a baj, szerelmem? – kérdezte halkan, mielőtt a boszorkány lefeküdt volna.
Hermione vett egy nagy levegőt, és félrenézett.
– Ne titkolózz előlem – mondta Draco, és a hangja élesebbé vált.
A lány a varázslóra nézett, az éles arcán kezdett megkeményedni az aggodalom. Az állkapcsa meghajlott. Amiket aznap reggel mondott neki – mitől félt, mit tett? Még mindig lehetett Shacklebolt kéme, nem igaz?
– Harrynek és Ginnynek gyereke lesz – fakadt ki Hermione.
Zavarodottság és fájdalom villant a szemébe, aztán pislogott, tisztázva a tekintetét.
– Jó nekik – mondta Draco.
– És én is örülök nekik… – Az adrenalin átjárta Hermionét, és a gyomra felfordult. Épp most mondta neki, hogy ne titkolózzon előtte, de ezt nem akarta hallani. – De emiatt hiányoznak a szüleim. Mert most Harrynek egész családja van, és én…
– Csak én vagyok neked – mondta Malfoy laposan.
A lány tágra nyílt szemekkel bámult rá.
– Ez… ez nem… ezt nem akartam mondani.
A férfi halott szemmel nézett rá.
– De hát ezért vagy szomorú.
– Draco. – Megfogta a kezét, és Malfoy nem ellenkezett. Lenézett a lány ujjaira, amik összefonódtak az övével, miközben beszélt. – A háború alatt elfeledtettem a szüleimet. A nevüket, a nevemet, a rólam szóló emlékeiket… kitöröltem mindent, hogy biztonságban legyenek. Most élnek és virulnak, és tökéletesen boldogok, hogy nem tudnak a létezésemről. Elmehetek Ausztráliába, és nézhetem, ahogy boldogok, hogy nem tudnak a létezésemről. Ott vannak, és én nem tudom visszahozni őket. Túl messzire mentem. Én . . . Szomorú lennék, mindegy, hogy kihez megyek feleségül.
Ekkor felnézett rá, a fejét a kezükre hajtotta, és ugyanilyen gyorsan visszanézett lefelé.
– Nem mentél túl messzire. – Ránézett a lányra, majd elfordította a tekintetét. – Megmentetted őket.
A lány figyelmesen nézett rá. A szíve hirtelen megdobbant, elnehezült a mellkasában.
– Draco, mit csinálsz…
A férfi ezúttal állta a tekintetét.
– Célpontok voltak, szerelmem. Bátor voltál, hogy megmentetted őket.
A boszorkány rábámult a varázslóra. A mellkasa, a háta, a tarkója – minden bizsergett, bizsergett.
– Te…
– Nem. – Draco gyorsan megrázta a fejét. – Nem. De láttam a listákat. – Megint a kezüket tanulmányozta. Hosszú, csontos ujjait az övéi között.
– Hogy tehetted…
Mély levegőt vett, és kifújta, miközben felemelte a fejét, hogy találkozzon a lány szemével.
– Te tudod, hogyan, szerelmem. Azt tettem, amit úgy gondoltam, hogy meg kell tennem.
Az arca ünnepélyes volt, rezignált.
A nő bámult rá, de a férfi nem fordította el a tekintetét.
Azt tettem, amit úgy gondoltam, hogy meg kell tennem. Megtette. De miért került ez neki ennyibe, amikor a jó oldalon állt?
Három hónappal ezelőtt még elhajította volna a férfi kezét. Most a szíve egy fekete lyuk volt, amely mindent elnyelt. Elnyelte a reményét, a dühét – mindent elnyelt, csak a fájdalmat nem. Mi értelme volt egyáltalán haragudni rá? Feláldozta a szüleit. A szülei feláldozták őt. Azt tettem, amit úgy gondoltam, hogy meg kell tennem. Rosszat tett. A nő helyesen cselekedett. És még mindig itt voltak.
– Átmehetek egy másik szobába – mondta. Három hónappal ezelőtt, tudta, hogy a férfi gúnyolódott volna rajta.
Sóhajtott, és megpróbálta kifújni a mellkasában lévő nyomást.
– Feküdj le, Draco. Ha átmész egy másik szobába, csak rémálmaid lesznek.
– Nekem nem…
– Te rugdalsz…
– Én nem…
– De igen. Szörnyű vagy. Csak gyere ide – mondta Hermione.
Lehúzta magához, a fejét a mellkasához szorította, a karjaival átölelte.
Aztán a lány a hajában feküdt, a kezét a férfi hajában tartva, a lábaik összekulcsolódtak. A haja puha volt, a szíve gyorsan és hevesen vert. Citrus és szegfűszeg és szappan illata volt.
Lehunyta a szemét, és felsóhajtott, ujjaival végigsimított a férfi haján. Összegyűrt egy marékkal, és meghúzta. A férfi belélegezte a lányt.
Fáradtan emlékezett arra a pillanatra, amikor cselekedett. Ő akart az lenni, aki cselekszik.
Nos. Volt valakije, akivel cselekedhetett.
Visszalökte Draco, felnyomta a karjára. A varázsló összerezzent az elutasítástól, a szemöldöke összeráncolt. A lány ujjbegyét végigsimította a nadrágja derékszíján, végig a hasa meleg bőrén.
– Azt akarom, hogy levedd – mondta a boszorkány. – Ha egy szót is szólsz, elhallgattatlak.
A férfi felnézett rá, a szemei tágra nyíltak, a szája mozdulatlan maradt. Aztán levetkőzött, az arca rezzenéstelen, a szemei óvatosan figyelték a nőt. A férfié már félig kemény volt.
Mély levegőt szívott be, ahogy hátradőlt a lány mellett, álla felfelé állt, felfedve a torkát. A nő megfogta, és a férfi lélegzete elakadt. A varázsló kemény volt a nő kezében, aki megszorította, hüvelykujjával végigsimított a hegyén, mire ő remegő lélegzetet vett, és felnézett rá.
A nő a könyökét Draco heges hasizmára vetette, lehajolt, hogy a szájába vegye a farkát, háttal neki. Ez nem egy előadás volt a számára. Nem lesz szemkontaktus. Semmi szemérmes kis csók, ahogy a lány felnézett rá.
Az állkapcsa kattogott, ahogy szélesebbre tárta, hogy befogadja a férfit, a nyelve körbejárta őt.
Draco ujjbegyei végigsuhantak a gerincén, könnyedén és óvatosan. A nő a férfi hasára támaszkodott; érezte, hogy nehezebben lélegzik.
Ritmusban fogta a férfit, a nyelve végigsimított rajta, felhúzta, hogy a fejét meglengesse, a varázsló ujjai most a lány alsó hátán terültek szét.
Hermione elmozdult, hogy mélyebbre vegye őt, Draco keze lejjebb csúszott.
Mélyen benne volt, amikor jól megragadta a farkát – érezte, hogy a férfi gyorsan lélegzetet vesz –, és abbahagyta a mozgást. Úgy döntött a fejét, hogy a férfi az őrlőfogai között legyen. Aztán lassan beleharapott. Draco mozdulatlanná merevedett. A farka kőkemény volt a fogai között. A nő határozottan és egyenletesen szorította. Keményen ráharapott, és ott tartotta.
Egy hamis elengedés, újabb harapás. Még egy. Az ujjbegyei egyszer meghajlottak a nőnek. Nem lélegzett.
Végül szélesebbre tárta, elengedte a férfit. Draco megrándult, amikor a nő körbeforgatta a nyelvével, és egy szuszogó hang szökött ki a torkán, miközben reflexszerűen a szájába nyomult. Hermione ismét mélyen belevette a férfit, és felgyorsult. Draco megrándult a boszorkány alatt, aki nem engedte el őt.
Aztán a varázsló megragadta az inge anyagát, és rángatta – a nő visszahúzódott, ő zihált és remegett, de nem élvezte el. Nem akart a szájába élvezni – vagy nem akarta megtenni anélkül, hogy figyelmeztette volna. Pislogott, nehezen lélegzett, a feje hátrahajtva, amikor a nő felé fordult, szembefordult vele, ahogy felnyomta magát, és fölé állt, a keze azonnal a farkához vándorolt, hogy megragadja annak tövét, és levette magáról az inget és a bugyiját.
A nő lecsúszott, és térdre ereszkedve átkarolta őt, elütötte a kezét, a férfi kemény, nedves farka pedig a csiklójához csapódott. Olyan reménytelennek és gyönyörűnek tűnt, szétnyílt ajkakkal, tátott szájjal figyelte Hermione, aki előrehajolt, támaszkodott fölötte, ő pedig feljebb billentette az állát, hogy a száját elérhetővé tegye a számára. A lány megcsókolta az ajkát.
– Jó fiú vagy – motyogta a lány. – Jól csinálod a dolgod.
Egy gyors levegővétel, ahogy a varázsló felemelkedett, hogy megcsókolja, a szája éhes volt rá, keze a hajában volt. A fogkrém és az előváladék ízét érezte a nyelvén.
A lány lélegzetvisszafojtva csókolta, majd elhúzódott, és a férfi farkáért nyúlt. Magában suttogta a síkosító bűbájt, miközben a férfira ereszkedett. Türelmetlen kis lökések jöttek Dracótól, ahogy Hermione elmozdította a csípőjét, hogy befogadja őt. Felszínesen lélegzett, a szemét lesütötte, hogy nézze, ahogy a farkát eltünteti a nőben.
Hermione előrehajolt, Draco pedig a könyökére támaszkodott, és megcsókolta, miközben a nő a csiklóját dörzsölte a férfihoz, akinek hasizma keményen hozzátapadt. Nem siette el, elfojtotta a késztetést, hogy azon tűnődjön, vajon ez is jó volt-e neki. A férfi mohón, hanyagul csókolta, a kezét a combjára tette.
Addig dugta, amíg el nem érte, amit akart, a kezei keményen a férfira tapadtak, amikor eljutott a csúcsra, aztán hagyta, hogy a férfi megragadja a csípőjét, és mozdulatlanul maga fölött tartsa, kétségbeesett céltudatossággal nyomuljon belé, amíg egy alaktalan hanggal el nem engedte. A férfi nyöszörgött, lihegett, nyöszörgött és nyögött, megcsókolta a lány arcát, hátrasimította a haját, de nem szólt egy szót sem.
hozzászólások: 4
feltöltötte:Nyx| 03 Apr 2025
by Alexandra @ 2025 Apr 03
🥵🥵🥵🫠🫠 huhhh...ez is egy jó rész volt...végre...Hermione is kezd érezni Draco iránt...kötődik hozzá, várja az esti találkákat...jó lesz ez🙂
by Móki @ 2025 Apr 05
Jajj ez a történet nekem olyan, hogy olvasom, de valahogy nem tud közel kerülni a szívemhez. Vagy nem is tudom. 😀 csak nekem red flag egy pasinál, ha kivágja másnak a nyelvét? 🙈 és ezen nem tudom túltenni magam. 😀 de érdekes egyébként és folytatni is fogom, csak na…
by Nyx @ 2025 Apr 05
Alexandra: Igen-igen, úgy tűnik megtört a jég kettejük között. Ha lehet ezt így nevezni. Őrültek mind a ketten. 
by Nyx @ 2025 Apr 05
Móki: Teljesen totál igazad van. Nagyon red flag egy pasinál, ha egy másiknak kivágja a nyelvét, aztán megetetné a macskámmal. Csoda, hogy Hermionénak ettől nem durrant el az agya. Ilyen fajta khmmm áldozatra nem kérnék senkit sem és szükségtelen lenne 
Nekem az egész abszurditása tetszik ennek a történetnek. Mindegyik karakter őrült, és valahogy más szemszögből világítanak meg bizonyos helyzeteket. Pl. amikor Kingsley Hermionét akarja felhasználni a céljai érdekében, de visszafelé sül el. Aztán ott a sötét szarkasztikus humor, és ahogy Draco viselkedik, hogy akármit tesz mindenre az a magyarázat, hogy Hermione előrejutásáért teszi. Önállóan cselekszik, mégis megalázkodik Hermione előtt. És ez annyira, de annyira szürreális, ráadásul az egész kapcsolatuk is. Ahogy egymásba marnak, és Draco egyszerre féktelen pszihopata és alárendelt Hermionénak, de amúgy meg egy igazi lángelme. Áhh azért azt hiszem már a nagyon durva dolgokon túl vagyunk. Lesznek még érdekes dolgok, de a nyelv kivágás volt a csúcs.
Nekem az egész abszurditása tetszik ennek a történetnek. Mindegyik karakter őrült, és valahogy más szemszögből világítanak meg bizonyos helyzeteket. Pl. amikor Kingsley Hermionét akarja felhasználni a céljai érdekében, de visszafelé sül el. Aztán ott a sötét szarkasztikus humor, és ahogy Draco viselkedik, hogy akármit tesz mindenre az a magyarázat, hogy Hermione előrejutásáért teszi. Önállóan cselekszik, mégis megalázkodik Hermione előtt. És ez annyira, de annyira szürreális, ráadásul az egész kapcsolatuk is. Ahogy egymásba marnak, és Draco egyszerre féktelen pszihopata és alárendelt Hermionénak, de amúgy meg egy igazi lángelme. Áhh azért azt hiszem már a nagyon durva dolgokon túl vagyunk. Lesznek még érdekes dolgok, de a nyelv kivágás volt a csúcs.
| Név: | Remember me |
| E-mail: | (optional) |
| Smile: |       |
| Captcha | |
Powered by CuteNews