18. fejezet

2003. NOVEMBER 1., SZOMBAT


Hermione a nedves kövön ébredt, csontig átfagyva. Azonnal éberen felrándult, keze a pálcája után kaparászott a szoknyája zsebében. Nem volt ott. Eszeveszetten tapogatta végig a kőpadot, felugrott, hogy megforduljon és átkutassa – amikor megdermedt, a felismerés hatalmába kerítette. Egy cellában volt. Persze, hogy a pálcája eltűnt.

Mit tett Draco?

Amikor Draco elmondta neki, hogy bántotta a vérfölényeseket, megcsonkította Crakot, megölte Flintet, azt mondta magának, hogy na és? Ha Lavender, Fred és Tonks meghalhatott, akkor ők is meghalhatnak. De látni, ahogy Draco így rávetette magát Ronra… Semmi gondolkodás, semmi tétovázás, vicsorogva rúgott belé, amilyen erősen csak tudott – mintha Ront holtan akarta volna látni. Mintha semmilyen fájdalom nem állítaná meg. Így ölte meg Flintet? Draco földre vitte, és elvágta a torkát?

Egy hangos, rozsdás nyikorgás, megpördült, a szoknyája megpördült a lába körül, és mozgást látott az árnyékban. A cella ajtaja kinyílt, és aztán Malfoyt betuszkolták, kócos, fehérszőke haja gyertyalángként lobogott a homályban.

A boszorkány odasietett hozzá.
– Draco! Draco!

A nő belekapaszkodott a férfiba, a szmokingjába, amit még mindig viselt és felé fordult, a kezét rajta tartotta.

A feldagadt szája véres volt, a halántékán friss és ragacsos vér, a szúrásokból származó vörös erek csíkozódtak a lehetetlenül fehér bőrén, a haja a homlokára hullott. A nő megragadta a kemény, csontos csuklóját, túl durván, ha törött volt. Aztán eltörik a csuklója. De nem voltak – persze, hogy nem voltak.

Sápadt szürke szemei a lányra szegeződtek, ahogy a tekintete végigfutott az arcán, a zúzódásos arcán.

– Te ölted meg? – kérdezte a nő.

– Ezt akarod tudni? – A férfi gúnyosan rávigyorgott, véres fogait kivillantva. A hangja reszelős volt a párbajtól.

Nem engedte el a varázsló csuklóját.
– Igen, tudni akarom – mondta a lány. – Tedd a kötelességed, Malfoy… tájékoztass engem. Követelem, hogy tudjam, mit tettél.

Felemelte az állát. Tönkrement ajkai szétnyíltak, szemei elnehezültek, ahogy hegyes orrával a lányra nézett. A férfi mozdulatlanná vált, de a lány érezte, ahogy a feszültség lüktet benne.
– És akkor mi van, ha nem úgy alakult, ahogy ő akarta?

Hermione beszívta a levegőt.

Megölte Ront.

…és aztán sírva fakadt, émelygett a félelemtől.

Leengedte a csuklóját, hogy eltakarja az arcát, a kezét a halántékához szorította, a fájdalom átjárta. Zihált, a mellkasa hevesen zihált…

fuldoklott…

Nem kapott levegőt.

Mindenkit el akart veszíteni. Így vagy úgy, de mindenkit el fog veszíteni.

Mit tett?

Mit tett?

– Szerelmem, szerelmem… – Draco a kezét rángatta. – Szerelem. Nem én… nem én öltem meg. – A hangja szakadozott, a lélegzete elakadt. Az ujjbegyei a lány állánál voltak, és a lány arcát feléje billentette. A férfi fölé hajolt, és megcsókolta az arcát. – Ne sírj, szerelmem. Én nem…

– Draco… – Hermione a könnyein keresztül próbált lélegezni. Szédült. A mellkasa annyira szorult. – Nem akarom…

– Ne védd őt… – A férfi visszahúzódott, kemény éllel a hangjában. – Mit mondott neked?

A nő megrázta a fejét. Nem számított.
– Csak azt, amit mindenki gondol. Azt mondod, amit hallani akarok…

Malfoy ajka begörbült.

– Ellenem fordulsz, és én megkönnyítem a dolgodat…

– Mi az, ami könnyű nekem veled kapcsolatban? – gúnyolódott a varázsló.

A lány felnyögött egy nevetést.
– Akkor miért nehezíted meg? Egy nyilvános veszekedés…

A férfi felháborodottnak tűnt, a szemöldöke összeráncolt, a szája vicsorgott.
– Senki sem fogja látni, hogy mellette állok…

– Mi lenne, ha te…

– Még mindig védem…

– Draco! – sóhajtott Hermione, és összeesett a frusztráció súlyától. Felnézett a férfira – a véres arcára, a ráncokra a dühös szemei között. – Nem akarom, hogy visszamenj az Azkabanba.

Lihegő nyöszörgés szökött ki belőle, homloka ráncba rándult, szája tátva maradt, mintha a nő épp most csapta volna be az ujjait egy ajtóba. A férfi a lányra meredt.

– Nem akarom, hogy visszamenj az Azkabanba. – Érezte a ráncokat a saját szemei között. – Nem tehetsz olyan dolgokat, amiért visszaküldenek…

Aztán durván, éhesen megcsókolta, a vállai görnyedtek, a kezei az arcán voltak, a szája tele volt a vérének és a saját könnyeinek ízével.

A férfi a durva kőfalnak támasztotta, nekinyomta a lányt, a térdét a lába közé szorította. A hideg futott végig a hátán – a hideg, nedves fal – a férfi forró, szaggatott lélegzete, a kezei nehezek voltak a rajta, a mellén, a bordáin.

A lány nehezen lélegzett, a varázsló karját szorongatta, fejét hátradöntötte a falnak, miközben tisztán pislogott. Draco a könnyeket nyalogatta az álláról, hegyes orrát a lányhoz szorította.

– Még mindig meg akarsz tartani?

– Próbálkozom, Draco…

A férfi a lányhoz hajolt, a száját az övére tapasztotta. Ő volt az egyetlen meleg dolog a cellában, a melegség szivárgott róla. A nő közelebb húzta magához. Draco keze felhúzta a szoknyáját. A selyem nedves volt és surrogott a kőpadlón. Érezte, hogy a férfi lefelé nyúl, hogy felhúzza a szövetet, miközben csókolta őt, a nyelve kitartóan mozgott. Az alkarján összegyűlt, majd ujjai megtalálták Hermione bugyiját. A férfi végigsimított a csiklóján a vékony selymen keresztül, és a lány a hideg kőnek dőlt, még több melegség gyűlt össze mélyen a hasában.

A férfi megszakította a csókot, ajkát az övére tapasztotta. Ujjai a nedves selymen csúsztak.

A lány vele együtt lélegzett, csípője Draco fel mozdult, a gyönyör felfelé sugárzott, keze szorosan a férfi bicepszére tapadt.

A varázsló duzzadt szája az övé fölött lebegett.
– Nem akarod, hogy visszavonják a párosításunkat? Nem akarsz elhagyni engem?

– Nem, Draco… mondtam, hogy hazamegyünk…

– Nem akarsz elköltözni?

– Nem, Draco. Te vagy az, aki kirúgott…

– Nem! Nem, szerelmem. Nem. Én csak… Nem – könyörögte Draco. Az ujjai már nem mozdultak, a keze lejjebb csúszott egyenesen a nő szeméremajkai közé. – Tudod, hogy soha nem engednélek el. Tudod, hogy…

– Draco – sóhajtott a lány –, tudom, hogy bármit mondasz, amikor megdugsz.

– Még nem duglak meg – mondta, miközben a másik keze a nadrágja gombjához vándorolt.

– Draco…

A férfi véres ajkai a lány arcához tapadtak, a lehelete meleg volt a hideg cellában.
– Talán ez az egyetlen alkalom, amikor elég bátor vagyok. – A varázsló túl közel volt ahhoz, hogy a lány láthassa az arcát, aki fölé hajolva lélegzett. – Sajnálom, hogy megbántottalak – suttogta.

Aztán megcsókolta, mielőtt Hermione bármit is mondhatott volna. A keze a farkához ért. A férfi a lány lábát rángatta

Aztán megragadta a combjait hátulról, és felhúzta, a lány karjai a nyaka köré fonódtak, a térdei a férfi oldalára, ahogy a falhoz húzta, az ujjbegyei beleásták magukat, a tönkrement selyem a boszorka derekára gyűrődött. A varázsló keményen a kőhöz szorította Hermionét, változott a szorítása, és grimaszolt, véres homlokát összeráncolta, aztán félrerántotta a bugyiját, és a lánynak a lélegzete elakadt, ahogy Draco farkát belé nyomta, miközben suttogta a síkosító bűbájt, aztán a boszorkány zihált, miközben a férfi a fogda falának támasztva dugta.

– Akarlak, szerelmem. Mondd, hogy te is akarsz engem.

Hermione zihált, könnyei nedvesek és viszkettek az arcán, lapockái fájdalmasan dörzsölődtek a csipkéhez és a durva kőhöz. A fal olyan hideg volt. A meleg lepergett a testéről, ahol az övéhez ért, a férfi érzése volt az egyetlen ismerős dolog ezen az idegen helyen. Olyan erősen kapaszkodott a varázslóba, ahogy csak tudott.

– Én is téged akarlak.

A férfi előregördítette a csípőjét, nekinyomta magát a lánynak.
– Mondd még egyszer.

A nő felnevetett. Olyan mohó, olyan szűkölködő. De hát nem volt ő is az?
– Draco, én is téged akarlak.

Még egyiküket sem tudta levenni, amikor a kulcs megszólalt a zárban, az ajtó zörgött. Még egy dolog, amit ma este elrontott.
Egy pillanatra azt hitte, hogy nem fog megállni. De nem hagyta volna, hogy egy másik férfi lássa a lányt kompromittálva. Csak ő láthatta így.

Egy nyögéssel kihúzta magát, kínos volt, a nő belekapaszkodott, aztán a lába újra a kövön állt, és remegő kézzel, nehezen lélegzetvételezve igazgatta a szoknyáját, ő pedig elrakta magát, ami kurvára szívás volt.

– Mi van? – szólalt meg megvetően, amikor az ajtó rozsdás zsanérok csikorgásával befelé lendült.

– Merlin – motyogta az auror az árnyékból előbújva, hogy Draco bámulva lássa, amint az ingét betűrte. – Kihallgatásra keresnek, Malfoy.

– Persze – mondta Malfoy, és az ajka máris görbülni kezdett. A szája megölte, a bordái sikoltoztak, de nem érdekelte.

– Draco – sziszegte a nő, és a férfi visszarándult hozzá. Mi volt a baj? Hermione kiegyenesedett a falhoz támaszkodva – Merlin, de jól nézett ki. A fürtjei kiszabadultak a hajtincsei közül. Az arca nedves és kipirult. Az ajkai méhszúrósak. Ezt ő tette. Maradni akart, és bámulni őt. Levenni a haját. Befejezni a dugást. – Ne menj vissza a börtönbe – mondta neki.

Ez az. Erre kellene gondolnia. A mosoly kísértete rángatta feldagadt száját. A lány szemei tágra nyíltak, magába szívták a férfit – látni akarta, ahogy újra így néz rá.

Megcsókolta a boszorkányt, és kisétált, mielőtt az auror megragadhatta volna a karját. Még nem volt feltöltve. Nem volt szükségük arra, hogy bántalmazzák.

Robards és – meglepetés – Shacklebolt a kihallgatószobában vártak egy gyorsírónak álcázott legilimentorral. Szóval, ő értékelte a felsőbb vezetést és a piszkos trükköket. Hízelgő.

– Miniszter úr – húzta ki magát. – Robards.

– A feleségével együtt találtuk meg – mondta sötéten az auror, mielőtt távozott volna.

Draco kilőtte a mandzsettáját, vállat rántott a zakóján, és helyet foglalt.

Robards szemügyre vette Draco kócos haját, vérfoltos és gyűrött ingét, duzzadt ajkait. Szipogott egyet.

– Merlin, Malfoy… szexeltél a fogdában?

Draco elmozdult a kárpitozatlan ülésen, és összerezzent, amikor lenyúlt, és megigazította. Még mindig félig merev volt.

– Tényleg jól jött volna még öt perc.

Shacklebolt arcára undor íródott.

– Azt hittem, a feleséged nem kedvel téged – mondta Robards savanyúan.

– Mi köze van ennek bármihez is? – kérdezte Draco, csak hogy lássa, ahogy a szemükbe néznek.

Shacklebolt nagyot sóhajtott.
– Malfoy, hogyan jutottál be a fogdájába? Úgy volt, hogy különválasztanak titeket.

Draco felhorkant.
– Tényleg? Azt hittem, azt akartad, hogy valami jót baszogasson belém.

Azt hitte, hogy Shacklebolt le fogja ütni.

Draco a vele szemben ülő másik férfi felé billentette a fejét.
– Utálom, hogy ezt kell közölnöm veled, Robards, de van egy aurorod, aki fogékony a megvesztegetésre.

– Mondd meg a nevét. Most azonnal.

– Nem értettem. Ki kell hallgatnod mindet – mondta Draco tréfás mosollyal.

Megnyalta véres ajkát, és látta, hogy a legilimetor elvörösödik, amikor előkerült az emlék, hogy tizenhét éves korában éppen egy ilyen szobában verték meg. Már mindent eltemetett, amit rejtegetni akart, mindazok alá, amiket csupán el akart felejteni. Könnyű volt - annyi rossz emlék közül választhatott.

– Hol voltál tegnap este, Malfoy – kérdezte Robards.


– A feleségemmel és a Trió többi tagjával találkoztam a Foltozott Üstben, talán láttad a sajtóhíreket? Aztán Mrs. Malfoy és én hazamentünk. Fél éjszakán át nem tudott aludni…

Shacklebolt fáradtan megrázta a fejét.

– Veszekedtünk – mondta Draco.

– Miről? – kérdezte Robards.

– Nem fogod elhinni – szólt Draco, felhúzta az állát, hagyva, hogy látszódjanak az azkabani rúnák –, de azt hiszi, hogy féltékeny vagyok a volt barátjára.

– Nos – mondta Robards szárazon –, a mai este ezt tisztázni fogja.

– Eléggé – helyeselt Draco.

***

Az ajtó csikorogva csattant a zsanérjain, és az auror visszatért.

– Hol van Ron? – kérdezte Hermione, mielőtt megszólalhatott volt.

– A kórházban – mondta komoran.

Hányinger szökött át rajta. Mindig csúnyán elfajult a dolog, amikor veszekedtek. A férfi durva lett, a nő pedig undok. Ez nem jelentette azt, hogy nem gondolta, hogy igazat mond neki. Ez nem jelentette azt, hogy a nő holtan akarta látni.

– Vajon ő…

– Életben marad – mondta az auror. – Szabadon elmehetsz.

Hermione remegő lélegzetet vett, és végigsimította gyűrött szoknyáját.

Végigvezették a nyirkos kőfolyosón, a vaskos cellaajtók mellett, a száját a gyomra forgatta. Mi van, ha Harry visszatért a Flint kúriából, és ott várt rá? Mi van, ha Ginny jött a Szent Mungóból, hogy elmondja neki, milyen rossz a helyzet? Mit mondana Dracóról?

Belépett egy mocskos feldolgozóhelyiségbe. Harry kócos haját, Ginny elszánt arckifejezését – habitusát – fürkészte. Csak Theo Nottot találta, aki arisztokratikusan görnyedt a szmokingjában, ugyanolyan művészien összekuszálva, mint az este elején.

Nott elmosolyodott.
– Szia, Granger!

Hermione felsóhajtott.

Az asztali auror felé fordult.

– A pálcám?

– A helyesírás-ellenőrzéshez tartom – mondta, nem barátságosabban, mint az első auror.

Hermione megrázta a fejét. Felemelte a pálcáját – esélye sem volt rá, hogy bármit is rosszul csináljon. De nem is csinált semmit jól. Nem segített Ronnak, a hősnek, amikor az a gonosz ellen harcolt. Most Ron kórházban feküdt, és ő bűnös volt abban, hogy Dracóval társult.

– Mikor engedik ki Draco Malfoyt?

– Ma este nem – közölte tárgyilagosan. – A halálfaló férjed délelőtt tízkor megjelenik a varázslótanács előtt.

– Milyen vádakkal? – A hangja élesen szólt.
A férfi vállat vont, papírmunkát mozgatva.
– Tárgyalás. Az a hír járja, hogy Shacklebolt alig várja, hogy rendezze… ezt az egészet. – A férfi elutasító kézlegyintése körbefogta Hermionét. – Addig is, a halálfaló férjed barátja itt van érted.

Unott arckifejezését Nottra váltotta.
– Úgy hallottam, a fajtád szeret osztozkodni.

– Anyád is ezt mondta nekem – mondta Nott barátságosan.

– Te kibaszott szemétláda…

– Mondd meg neki, hogy mindjárt jövök, jó? – Nott sűrű szempillái összeszűkültek, a teste egy kicsit túlságosan is mozdulatlan volt.

Az auror felállt, amikor Nott kinyújtotta a kezét.
– Gyere, Granger!

Hermione hagyta, hogy a férfi kivezesse a folyosóra, most már bűnösnek érezte magát, amiért Nott-tal társult.

– Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam, Theo. Haza tudok libegni, és hagyom, hogy visszamenj Charlie-hoz.

– Nos, Granger – mondta a férfi mellé lépve –, már elmúlt kettő, Charlie már elhagyta a Szent Mungót a rezervátumba, és a Malfoy-kastélyt még mindig átkutatják. Nem mész haza – hazamész velem.

– Ez nem…

– Szerinted nincsenek vakondok az auroroknál? – A hangja laza volt, a kezét a zsebében tartotta. – Mostanra már elterjedt a hír, hogy Dracót fogva tartják, te a pálcád nélkül vagy, és a Malfoy-kúria kandallója nyitva áll bárki előtt, akinek jelvénye van. Averyék nagyon szeretnének a kezükbe kaparintani téged. Az a legjobb, ha olyan helyen vagy, ahol senki sem számít rád.

– Theo, te egy ismert társad vagy.

– Igaz – mondta. – De a Nott-kúria az utolsó hely, ahol bárki keresni fog téged.

A nő várakozóan felvonta a szemöldökét.

A férfi lenézett rá.
– Mert nem biztonságos.


***


Hermione kilépett a kandallóból a homályos sötétségbe, valami törött anyag ropogott a lába alatt.

Theo szorosabbra szorította a csuklóját, de a lány nem rándult el.

– Maradj közel, Granger – mondta, és magához húzta a lányt. – Vannak lyukak.

Hermione érezte, hogy a gyomra leesik, és a pulzusa felszökik.

Theo meggyújtotta a pálcáját, és Hermione sietett, hogy lépést tartson a férfi hosszú lépteivel. Megpillantotta a sötét keményfa padlót, a tönkrement szőnyegeket, a szélein göndörödő pelyhes tapétát. Egy hosszú folyosón sétáltak végig, amelyet festmények szegélyeztek, a fal felé fordulva, széleikből dühös mormogás és jajveszékelés hallatszott. A szeme sarkából félelmet keltő mozdulat szökött elő.

Mintha perzselésnyomokat vélt volna látni itt a fal mentén. Valami csöpögött. A levegő nehéz volt a régi sötét mágiától, és hányinger járta át – ez az egész nagyon rosszul esett. Kétségbeesetten kívánta, bárcsak nála lenne a pálcája.

Nyikorgó lépcsőkön felfelé, pókhálós, törmelékkel teleszórt folyosókon lefelé, és végül Theo valami bonyolult varázslattal kinyitotta a nehéz dupla ajtókat, amelyeken aztán átcsúsztak, és – igen, a hálószobai lakosztályában voltak, Theo azonnal végrehajtotta a zárak bonyolult sorozatát.

A szoba sötét volt, de Hermione megkönnyebbülten vette észre, hogy a folyosó rothadó dohos szaga után tiszta illata van. Gyertyák keltek életre az eltorlaszolt kandalló kandallóján, és Hermione önkéntelenül hangot adott ki, amikor meglátott egy időfordítót az ott lévő csecsebecsék és tárgyak összevisszasága között.

– Elromlott – mondta Theo, követve a tekintetét. – Egyelőre!

Elengedte a lány csuklóját, ami furcsán megnyugtató gesztus volt a lakosztályon kívüli szoros fogása után, és egy sötét ajtó felé sétált.
– Keressünk neked valami ruhát, jó?

A pislákoló fényben Hermione ki tudta venni a kandalló melletti lószőr ülőgarnitúrát, könyvhalmokat, több antik órát, egy látnok kristálygömbjét, egy megkövesedett parafahengert, és Theo hatalmas négyszemélyes ágyát, a függönyöket félrehúzva, a pávakék takarót hátradobva, hogy a gyűrött lepedők láthatóvá váljanak. A lány óvatosan szemlélte az ágyat.

Hermione tanácstalan volt, bezárva ezekbe a szobákba, egy elátkozott kastélyban, egy férfival, aki még Dracónál is kiszámíthatatlanabb.


Theo fekete pizsamában jelent meg az ajtóban, kezében egy köteg pávakékkel.
– Jól van, Granger. Itt átöltözhetsz, de ha valami közeledik feléd, kiálts.

Theónak voltak szellemei? Mumusok? Elvadult manók? Valami sokkal rosszabb?

Lassan elindult feléje. Amikor a közelébe ért, a férfi átnyújtott neki egy selyempizsamának tűnő ruhát és egy fogkefét

– Hermione nem kérdezte meg, hogy mi az, amit átváltoztatott. – Majd a férfi a fürdőszobába mutatott.

Már az ajtóra tette a kezét, amikor hallotta, hogy Theo halkan azt mondja:
– Granger.

A lány felé fordult, és a férfi feszült tekintete találkozott a szemével. Aztán kinyújtotta hosszú ujjú kezét, és csendben a pálcáját a boszorkány karjában lévő szövetkupacra tette. Hermione beszívott egy lélegzetet, a szemei könnybe lábadtak, aztán az ujjbegyei a hátán voltak, és a szobába vezették, a férfi pedig behúzta mögötte az ajtót.

A szoba sötét és férfias volt – semmi sem volt Draco páfrányokból, virágokból vagy ólomüvegből. Kilépett a ruhából – a szoknyája piszkos volt, a csipke most viszketett –, és megvizsgálta a bal karját. Már hozzászokott, hogy Draco állandó gondoskodása nyugton tartja. Most a bőr begyulladt, a sebhely könnyezett, kérges és repedezett volt. Hűsítő bűbájt varázsolt, ami semmit sem ért, aztán megostorozott mindent, amit megostorozhatott. Theo pálcája elegáns volt és nyegle, akárcsak ő maga. Levette a fülbevalóját, és a mosdókagylónál lesikálta az arcát, Theo BAFTA-t érdemelt volna, amiért nem reagált a maszatos sminkjére, és igyekezett nem az alkarjára nézni. Nem gondolta volna, hogy így elválasztják Dracótól. Vajon eltűnt az a pálca?

Theo szappanjának és törölközőinek szantálfaillata volt. A fogkrémjének menta íze volt. A gyertyák bűbájosan, leégés nélkül pislákoltak.

Nem bírt ki még egy percet a pánt nélküli melltartóban. Letépte magáról, és a ruhájára dobta, majd belekapkodta a pizsamát, kényelmetlenül érezte magát, hogy majdnem meztelenül van egy ismeretlen helyen. Összement a ruha – még mindig túl nagy volt. De ő pocsék volt a ruhaátalakításban. Leszedte a haját, a hajtincseket egy kupacban hagyta a fülbevalója mellett, aztán feladta.

Amikor kilépett, Theo a szemközti lambériának támaszkodott. Olyan mozdulatlan volt, mintha eltűnne.

– Rendben – mondta, és ellökte magát a faltól. A lány odanyújtotta a pálcáját, és a férfi úgy csúsztatta ki az ujjai közül, mintha mi sem történt volna.

Óvatosan az ágy felé terelte a lányt.
– Menj be.


– Hol alszol? – kérdezte a lány.

– Az ajtóhoz legközelebbi oldalon – mondta Theo. – Túl magas vagyok a kanapéhoz, és nem jó ötlet, ha itt egyedül vagy. Alhatsz a kanapén, de kérlek, ne tedd, Granger. Tényleg nem kényelmes. – Közölte fáradt őszinteséggel.

Hermione szünetet tartott. Látta Theót vérrel fröcskölve és nevetve; a pletykák szerint nemrég erőszakos pusztítást végzett Zsebpiszokban. Őt sem bántotta soha. Csak a pálcáját bízta rá. És pontosan tudta, hogy Draco mennyire bosszúálló.

Beszállt az ágyba.

A lepedőnek levendulaillata volt, nem szexszaga. Theo riadtan tempust varázsolt, majd látszólag lelkiismeret-furdalás nélkül becsúszott a lány után. Összekuporodott az ágy túlsó oldalán, és a fáradtság megcsapta. Minden olyan nehéznek tűnt, mintha beleolvadna a matracba.


Theo az oldalára gurult, szembefordulva vele, a fejét a kezére támasztva.
– Szóval, Granger… – Villantott egy mosolyt. – Mit mondott Weasley-lány, amiért felpofoztad?

– Mit nem mondott? – kérdezte a lány, mire Theo elvigyorodott. Az ágy nagy volt, és ő több lábnyira volt tőle. Úgy vélte, még mindig érzi, ahogy a hideg szobában eloszlik róla a meleg. Csupa hosszú végtag volt, és azok a csábító szemek. – Remélem, ez nem okozott szakadást közted és Charlie között.

– Láttad, hogy eteti a sárkányokat? – kérdezte Theo bizalmasan. – Kevésbé szentimentális, mint gondolnád. Nem az a benyomásom, hogy ő és Ginny nagyon közel állnak egymáshoz.

– Nyolc év választja el őket egymástól – értett egyet Hermione. – Mindig azt hittem, Charlie leginkább Bill-lel beszélget. Molly szokott panaszkodni.

Theo elvigyorodott.
– Szóval nem fog vasárnap esténként elvinni az Odúba.

Hermione felhorkant.
– Molly majd rávesz téged egy extra adagra, aztán megkérdezi Charlie-t, mikor ad neki unokát.

– Hova tennék egyáltalán egyet? – kérdezte Theo, csillogó szemmel.

Hermione szomorúan felnevetett. Theóval könnyű volt beszélgetni, mert elmondta az igazat, de távol tartotta magától.

– Bemutatom Charlie-t Narcisszának – mondta. – Csak azt fogja követelni, hogy hozzon neki sárkánytrágyát a rózsáiért…

– Micsoda?

– Egészen komolyan gondolja őket! Tudod, régen úgy tettem, mintha az anyám lenne. Miután apa megölte anyát. Ellibegtem a Malfoy-kastélyba, és követtem őt.

A férfi mosolygott, de Hermione azt hitte, hogy sírni fog.

– Úgy tettem, mintha Dray és én testvérek lennénk. Mindig küldött nekem édességet a gondozócsomagjaiban.


Hermione pislogott, próbált visszaemlékezni. El tudta képzelni, ahogy a Malfoyok szörnyű baglya lecsapott, és Draco uralkodott az édességein. Theóra alig emlékezett. Olyan csendes volt akkoriban. Elképzelte, hogy Narcissa helyében Theóra és Dracóra mint édes kisfiúkra gondol. Számon tartotta, melyik cukorkát szeretik. Most Theo ebben az elátkozott kastélyban volt, Draco pedig egy cellában.

– El kellett volna sétálnom Rontól. Ha nem reagáltam volna…

– Granger! Nem hagyhatod, hogy a sértegetések álljanak. – Theo szórakozott. – Draco és Wealsey veszekedni akartak. Bízz bennem ebben.

– Az a prófétadarab hozta Draco kedvét – ismerte el a lány. – Hát. Ő már… – Óvatosan szemügyre vette Theót. – Volt már kedve. Elmondta neked? Megölte Flintet. Tegnap este egy párbajban.

– Szegény kis ribanc…

Hermione szemöldöke felszaladt.

– Draco – szólalt meg Theo. – Ő nem igazán gyilkos, tudod. Flint már régóta kéreti magát. De ez valószínűleg megbántotta Draco érzéseit.

– Igaz – mondta Hermione, és azon tűnődött, vajon mit jelenthetett Theo szerint ez a mondat. De igaza volt, Draco megbántódott. A lány Theo bágyadt arckifejezését nézte. – Ezért teszel meg dolgokat Dracóért? Hogy ne sérüljenek meg az érzései?

– Pontosan! – Theo elégedetten vigyorgott. – Ő egy érzékeny virág, Draco. Nem kaphat túl sok napot vagy árnyékot.

Hermione az arcát figyelte.
– És mi van az érzéseiddel? – kérdezte.


– Milyen érzésekkel? – kérdezte Theo, még mindig mosolyogva. De Hermione tudta, hogy vannak érzései.

Theo témát váltott:
– Akkor rágalmazzák, hogy erőszakos bűnöző…

– Az igazság nem lehet rágalom, Theo! – De Hermione megértette, hogy a férfi csak ugratja. Most azonban a homlokát ráncolta. – Ron csak azt mondta, hogy mindenki másnak, hogy néz ki. Bár nem vagyok benne biztos, hogy tudnom kellett volna, hogy a minisztériumban mindenki azt hiszi, hogy a szexet befolyásra cserélem Dracónak…

– Azzal vádolnak, hogy lefeküdtél a férjeddel? – Theo összevonta a szemöldökét. – Skandalum.

– Az, ha halálfaló!

Theo mosolya lehervadt, és lenézett oda, ahol az ujjai a lepedőt tépkedték.
– Akkor te is így látod Dracót? – A férfi felnézett rá a szempilláin keresztül.

– Nem. De mindenkit meggyőzött róla, így úgy hangzik, mintha idióta lennék – mondta Hermione. – Mintha minden nap látnám a jelet, és nem tudnám, mi az…

Valami végigfutott Theo arcán, és a lány szünetet tartott.

– Minden nap látod? – kérdezte, miközben a lányt figyelte.

– Draco ing nélkül alszik – mondta lassan.

A férfi felfelé billentette az állát, és a lányt tanulmányozta.
– Szóval minden nap látod.

Hermione érezte, hogy a homloka összeráncolódik.
– Együtt élek vele – felelte. Fintort vágott. Hogy mi?

Theo megvonta a vállát.
– Nem kényszeríted, hogy eltakarja?

– Mi értelme lenne? – mondta Hermione, és az ajka nem egészen görbült. – Tudom, hogy ott van. Soha nem tett úgy, mintha nem tette volna meg, amit tett.

Theo bólintott, és lenézett. Bizonytalan arcot vágott.
– Szóval szexet cserélsz befolyásért? Nekem elmondhatod, le leszek nyűgözve. – A pimasz vigyora.

– Nem – horkant fel Hermione. – Mi egy kapcsolatban élünk. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy az vagyunk. Draco szerint a puristák mind azt hiszik, hogy én valami mugli háziállat vagyok… – Miért ismételgette ezt? Mert nem tudta elfelejteni, hogy a férfi mondta?
– Granger – mondta Theo, és úgy nézett ki, mint aki nevetni akar –, Draco a háziállat.

– Ezt mondja, és aztán egy istenverte dolgot sem csinál, amit mondok! – szólalt meg Hermione. – Mondtam neki, hogy adjon öt percet, és hazamegyünk. Ront a Szent Mungóba tette, mi meg börtönbe kerültünk!

– Ez csak egy léprepedés – közölte Theo, most már nevetve.

– Theo!

– A kutyák harapnak, ha félnek, Granger. – Még mindig mosolygott. – Draco attól fél, hogy nem akarod őt.

– Naponta dugok vele!

Theo elragadtatott mosolya kiszélesedett, szemöldöke felhúzódott.
– És közben elmondod neki, hogy mit érzel iránta?

– Igen, azt mondom neki, hogy egy szörnyű barom, és remélem, hogy a pokolra jut – csattant fel Hermione. De pontosan tudta, mire gondolt Theo, és nem, nem mondta el neki.

– És mit mond neked? – kérdezte Theo ravaszul.

– Azt, hogy tetszik neki a seggem – mondta Hermione holtfáradtan. – Igazi szívből jövő érzelemkitörés, én mondom neked. A melleimért is nagy rajongó.

Most Theo kuncogott.
– Ti ketten egyszerűen egyformák vagytok.

Hermione felsóhajtott.

Theo a hátára huppant.
– Alig várom, hogy halljam, mit mond Draco a Wizengamotnak.

Hermione felnyögött, miközben noxolta a fényeket.

A függönyt nyitva hagyta. Az oldalán maradt.

– Köszönöm, Theo – mondta a sötétben.

– Bármikor, Granger.

A hangjából nem tudta megmondani, mire gondol.

– Theo – szólalt meg újra a lány.

– Igen, Granger?

– Köszönöm… a brókereket.

– Örömmel, Granger. – Hallotta a mosolyt a férfi hangjában. – Jó volt kimozdulni a házból.

– Igaz – mondta a lány.

Hermione feküdt a sötétben, és Theóra gondolt, aki egyedül volt ezen a szörnyű helyen. Pansyre a kastélyában. Dracóra, aki a Malfoy-kastélyban él, csak az anyjával és a manókkal. Arra gondolt, hogy Pansy és Theo összebújva ültek a kanapén, amikor Draco dolgozószobájában voltak, hogy Theo átvetette a karját Draco vállán, és Draco odahajolt hozzá, hogy Draco nem volt hajlandó az oldalán maradni, amikor a lány az ágyukban feküdt.

Néha csak azért akarunk valakit, mert ő nem akar minket.

Én téged akarlak, szerelmem. Mondd, hogy te is akarsz engem.

Azt hitte, tudja, hogy Draco mit érez. De talán csak magányos volt és érintésre éhes, ő pedig csak egy újdonság volt – a mugli, aki úgy viselkedett, mintha nem akarná őt.

Draco, én is akarlak téged.


***

Pansy Parkinson a Wizengamot üléstermének nézőterén a mellette lévő székre pottyant.

– Malazárra – mondta, miután Hermione arcára pillantott, és elkezdett varázsolni, amiről Hermione csak feltételezni tudta, hogy bűbájtárgyak. – Hamarabb kellett volna bagóznod, Nott.

– Szia, Pans! – köszönt Theo könnyedén. Hermione másik oldalán ült, keresztbe tett lábbal, és a lábával a folyosón ugrált, miközben a sajtót szemlélte.

Egy órával korábban egy áporodott pogácsát és langyos teát szolgált fel neki a lószőr ülőgarnitúrán, félrelökve egy halom könyvet és egy pillangókést.

– A manók valamiféle sztrájkban vannak – mondta neki suttogva. – Apám túl sokat ölt meg közülük.

A manók láthatóan még mindig elkötelezettek voltak Theo öltözködési kiválósága iránt, mivel ismét hibátlanul öltözött tweedbe és bársonyba. Theo Hermione manóktól megtisztított ruháját gyászos nappali ruhává varázsolta át, amíg Hermione fürdött, Hermione pedig befonta és feltűzte a haját, és visszatette a fülbevalóját. Most Pansy mintha rúzst varázsolt volna rá, elborzadva attól, hogy a Próféta címlapján mosottan fog megjelenni.

Pansy odanézett, Hermione pedig kiegyenesedett a helyén, amikor a terem ajtaja kinyílt, és egy auror a középen lévő székhez kísérte Dracót.

Úgy sétált, mintha egy főpincér vezette volna az asztalához, lelőtte a bilincsét, mielőtt leült, gyűrűi csillogtak, fehérszőke haja megragadta a fényt. A tegnap esti szmokingját viselte, most reggelre rakoncátlanul. Kitisztították az ingét, meggyógyították az ajkát, az arcát, az ujjperceit – Hermione azon tűnődött, milyen sérülések nem látszottak rajta.

Hátravetett fejjel ült. Hermione nem látta az azkabani rúnákat a saját nézőpontjából, de tudta, hogy ki vannak téve. Lefelé nézett hegyes orrával, nem egészen bámult, a gőgös elégedetlenség levegője érezhető volt rajta.

Voltak pillanatok, amikor most olyan ismerősnek érezte a férfit, az ágyban, amikor a lány ujjaival végigsimított a haján, miközben a férfi a mellbimbóit nyalogatta és szopogatta, a mellébe nyomódtak azoknak a pecsétgyűrűknek a szalagjai, és aztán voltak olyan pillanatok, mint ez, amikor a férfi teljes valójában látta, és elállt a lélegzete, hogy milyen gyönyörű és idegen volt számára. Hermione érezte, hogy nyugtalanság keríti hatalmába a mellkasát. Nem tetszett neki az az érzés, hogy próbára teszik. Nem tetszett neki az az érzés, hogy becsapta magát azzal kapcsolatban, hogyan fog ez menni.

Warrington fóvarázsló a maga ostoba megjegyzéseivel a Megbékélési Törvény sikeréről és a Wizengamotnak a törvény integritásának biztosításában játszott szerepéről szóló, sajátos megjegyzéseivel hívta össze a tárgyalást, mielőtt átadta volna a szót Phineas Fordnak, az Abbott örökös helyét betöltő képviselőnek.


– Draco Malfoy – szólalt meg Ford –, felmerültek kérdések azzal kapcsolatban, hogy alkalmas vagy-e a törvény házassági mandátumának felvételére…

– És mégis felvettek – mondta Malfoy.

– Ezt a döntést most felülvizsgáljuk – csattant fel Ford. – Ön egy elítélt háborús bűnös és egykori halálfaló, aki saját bevallása szerint önként vette fel a Sötét Jegyet. Az azkabani büntetése és az azt követő házi őrizetének lejárta óta eltelt időben Önt hitelt érdemlően vádolták meg megfélemlítéssel, testi sértéssel és illegális mennyiségű, ellenőrzött bájital birtoklásával. Nyilvános összetűzésbe keveredett Ronald Weasley aurorral, aki most kórházban van, és Marcus Flint-tel, akit nemrég holtan találtak a kastélyában…

– A minisztériumi razziák megerősítették, hogy nincs nálam ellenőrzött bájital – közölte Malfoy, és a hangja fenyegetővé vált –, és a háború óta nem jártam a Flint-kastélyban.

Theo összerezzent mellette, és Hermione érezte a rosszindulatú szünetet, amikor a teremben mindenki regisztrálta, hogy Malfoy aktív halálfalóként járt Flint-kúriában.

Hermione válla megfeszült. Már most fájt a feje. Úgy érezte, hogy ez az egész egy csapda. Egy érzés, aminek semmi értelme nem volt, mert Malfoy valójában bűnös volt.

– Úgy tűnik, a pálcája sem – ismerte el Ford. Akkor még nem találták meg az illegális pálcát, különben Ford most azzal hadonászna, és azt kérdezné, miért használták ennyi párbajvarázslathoz. – A nyilvános párbajozás azonban még mindig pénzbírsággal sújtható vétség…

– Bagoly mondja – mondta Malfoy.

Ford arckifejezése elsötétült.
– Mióta feleségül vette az egykori Miss Hermione Grangerrel, ön is több nyilvános veszekedésbe keveredtett az új házastársával…

– A mézeshetek szakaszában vagyunk – felelte Malfoy.

– Az egykori Miss Grangert megfigyelték, amint a Szent Mungo Samhain gálán megütötte őn…

– Úgy tűnik, mégsem él félelemben tőlem…

– Úgy tűnt, hogy július kilencedikén betörte az orrát…

– Ez a házassági szerződésünk értelmében megengedett…

– Látták önt párbajozni a minisztérium napfordulós bálján…

– Hajlandó vagyok elismerni, hogy elszabadult a pokol…

– Mr. Malfoy! – Ford elvesztette a türelmét.

– Ha úgy gondolja, hogy bántottam őt, vádoljon meg – mondta Draco, tekintete rendíthetetlenül. – Ha úgy gondolja, hogy ártott nekem, az az ő előjoga. Mrs. Malfoy tudja, hogy teljes mértékben a rendelkezésemre áll.

A sajtó és a nézőtéren forrongott a levegő.

– Így akarja közölni velünk, hogy a kötelék beteljesedett? – kérdezte Thaddeus Rake, a Greengrass képviselője és örökös kerítésszaggató.

– Semmi szexuális természetű dolgot nem mondok a feleségemről – mondta Draco, és lesütötte a szemét. – Találjon valami mást, amire kiverheti.

A sajtó és a nézők indulatai felforrtak.

– Csendet! – dübörgött Warrington.

– Mr. Malfoy. – Rake újra próbálkozott: – Mi csupán azt próbáljuk megállapítani, hogy mi a helyzet ezzel a szövetséggel. A minisztérium által elrendelt házasságok végső célja, hogy a következő generációnkat létrehozzuk. Széles körben elterjedt a feltételezés, hogy ön nem ismeri el az utódokat az egykori Miss Grangerrel a vérségi státusza miatt…

– Milyen utódot vár egy boszorkánytól, aki akarata ellenére házasodott meg? Azt akarja mondani, hogy erőszakoljam meg Mrs. Malfoyt, hogy a következő generációnkat létrehozzam?

A teremben kitört a felháborodás. Hermione összeszorította az ajkait, és keményen kifújta az orrán keresztül. Ezt az érvet már a törvényjavaslat ellenében is előadta, mielőtt az elfogadásra került volna. Legyintettek rá, mintha ízléstelen lett volna, hogy kimondja, nem hogy megtörtént volna. Most pedig az idióta férje mondta ki, és mindenki megdöbbent.

– Mr. Malfoy. Ha ön szerint ez a párosítás nem volt helyénvaló, miért nem fellebbezett? – őrlődött Warrington.

Hermione érezte, hogy a gerince kiegyenesedik, ahogy a feje Warrington felé csapódott. Miért nem fellebbezett? Pedig megtette.

– A Varázslótanács olyan esetekben adott engedélyt a fellebbezésre, amikor mindkét fél tiltakozott a párosítás ellen – mondta Ford.

Tényleg? Hermione látta, ahogy a gyors idéző tollak megvadulnak. Ezt az információt korábban nem hozták nyilvánosságra.

– Önt és az egykori Miss Grangert július elsején párosították össze. Még aznap megkaptuk a fellebbezését. Az ön fellebbezését nem mutatjuk az aktáinkban.

– Akkor az önök aktái helyesek – szólalt meg Malfoy.

Az egész sajtóosztály egymásnak döcögött. Hermione tekintete Theóra és Pansyra siklott, mivel egyikük sem reagált. Az adrenalin felszökött benne. Nem fellebbezett? Ő volt az oka, hogy elutasították a fellebbezését?

Rajta kívül mindenki tudott róla? Ő és a sajtó?

– Nem tiltakozott az ellen, hogy az egykori Miss Grangerrel párosítsák össze?

– Ki tiltakozna az ellen, hogy egy boszorkányt adjanak neki? – kérdezte Malfoy, miközben tiltakozó morajlás kezdett végigsöpörni a varázslógamoton. – Ajándékba csomagolva. Csokorba kötve…

– Mr. Malfoy! – Ford felhördült. A nézőtéren nagy volt a felfordulás. – Ez nem helyénvaló…

– Ó, de pontos. – Farkasszemet nézett Forddal, de már kezdett vigyorogni. – A Wizengamot ajándékot adott nekem. Az én kedves háborús ellenségemet, a saját házamban. Miért tiltakoznék ellene? Hát nem ezt akarta – hogy újra megküzdjünk egymással? Csak azt hitte, túl udvariasak leszünk ahhoz, hogy nyilvánosan tegyük. Azt hitte, a feleségem jó kislány lesz, és zárt ajtók mögött tartja az egészet, és azt mondja a sajtónak, hogy örül, hogy a maga bábuja lehet. Aztán úgy tehetne, mintha nem bántotta volna. De ha együtt járt volna a feleségemmel iskolába, tudná: Az a boszorkány szeret verekedni. És soha nem volt túl udvarias.

A teremben nagy volt a felfordulás. Hermione az ajkát rágta. Kibaszott Malfoy. Mit játszott ez a fickó? A lehető legprovokatívabb módon állt a nő oldalára…

– Uraim, talán ezt a párosítást vissza kellene vonni – mondta Ali Khan, a Shacklebolt képviselője.

Ott volt. Ő ingerelte őket. Hermione beszívta a levegőt, az állkapcsa összeszorult. Elárulva – elárulva érezte magát. Azok után, amit a fogdában mondott. Azok után, amit ő mondott a fogdában…

– Küldünk minisztériumi eskütörőket, hogy gondoskodjanak a kötelékről. Miss Grangert egy alkalmasabb partnerhez lehet visszahelyezni…

Hermione gyomra felfordult. A szíve hevesen vert. Mit tett vele Malfoy? Miért nem vette észre… Lehet, hogy tényleg beteg.

Nem fogja megtenni. Nem hagyná, hogy úgy passzolják át, mint egy tárgyat. Nem adná oda egy idegen férfinak. Elhagyná az országot, elmenekülne, valami szörnyűséget tenne, és mindenkit magával vinne, megölné a varázslótanács minden tagját, akit csak elérne, mielőtt…

– Mr. Malfoy – szólalt meg Ford –, ha azt mondja, hogy a házasságból nem lesz semmi, csak még több erőszak …

– Nem, uraim – jegyezte meg Malfoy –, attól tartok, ezt a harcot nem vehetik el tőlem.

Mit csinált?

Malfoy leengedte az állát, sápadt szemei kemények és laposak voltak az éles arccsontok felett. – A kötelék megköttetett. A szerződést aláírták és megpecsételték. A Malfoy Nemes Háznak mind jogi, mind mágikus igényei vannak Hermione Malfoyra, és mi érvényesítjük ezeket az igényeket.

Hermione visszatartotta a lélegzetét. A sajtó és a nézők elhallgattak. Hermione mellkasát és hátát bizsergés és bizsergés járta át, mintha valami visszafordíthatatlan dolog következne, amit nem látott előre. Mi történt?

– Ha visszavonod a párosítást – folytatta Malfoy –, akkor elzárjuk a Minisztérium bejárását a Malfoy-kastélyba. Nem fogunk együttműködni a minisztériumi eskütörőkkel. Perelni fogunk a házassági szerződés érvényesítéséért. Kártérítésért fogunk perelni. A Gringottsból egy barátságosabb országba fogjuk áthelyezni a vagyontárgyakat. A Malfoy Kft. az én irányításom alatt átértékeli a szerződéseit.


A Wizengamot tagjai óvatos pillantásokat váltottak, Avery savanyú vigyorral az arcán figyelte Malfoyt. Malfoynak megvolt a pénze és a rosszindulata ahhoz, hogy évtizedekig folytassa a pereskedést. A varázsló Egyesült Királyság nagyon szívesen tartaná a bankjaiban a Malfoy-milliókat. És mindannyiuknak voltak megállapodásai a Malfoy Kft-vel – némelyik legálisabb, mint a másik. Némelyik sürgősebb, mint a többi.

Malfoy leste a kormányzó testületet, amelyet nyíltan zsarolt.
– A feleségem ott marad, ahol van. Önök adták őt nekem, uraim, és nem adom vissza.

A szavazás gyorsan lezajlott.

Arra a kérdésre, hogy visszavonják-e a Malfoy-házasságot, a nemek nyertek, és Hermione házassága Draco Malfoynak épp most lett kőbe vésve.

Hermione nézte Malfoyt, amint rosszindulatúan bámult a varázslótanácsra, és hányingere lett az el nem fogyott adrenalintól.

A tárgyalást elnapolták, a sajtó felpattant, Theo pedig felállt, és lustán kibontotta a végtagjait. – Menjünk az emberedért – mondta vigyorogva.

Hermione bólintott, fásultan reszelt ki a helyéről, Theo és Pansy pedig mögéje esett, suttogva és egymásra könyökölve.

– Ez a mi fiúnk – hallotta, ahogy Theo mondja, Pansy pedig kuncogott válaszul.

Hamarosan Pansy és Theo a terem előtti folyosón lévő nézőseregen tolakodtak keresztül, Hermione közéjük szorult, és akkor ott volt Malfoy – körülvéve a riporterekkel. Ingerültnek, ridegnek és parancsolónak tűnt a szmokingjában délelőtt tizenegykor, arcának csontjai élesek voltak a minisztériumi világításban, az azkabani tetoválás örökre veszélyt jelzett rá.

Elfordította a fejét, és a tekintetük összeakadt, a sajtó hátralépett, hogy lássa, mi fog történni, odarohan-e hozzá, vagy megátkozza.

A Wizengamot felfedte a hűségét. Soha nem félt annyira attól, hogy Draco Malfoy felesége lesz, mint attól, hogy elveszik tőle. Harcolt vele. Ő, igen, feltételezte, nyilvánosan tette ezt, tiltakozásképpen. Egy baszd meg Shackleboltnak, a Szombati Boszorkánynak és mindenki másnak, aki azt mondta, hogy a boszorkányok majd túlteszik magukat az ellenérzéseiken. De az igazság az volt, hogy soha nem harcolt a házasság ellen - a kötelék után sem. Nem vesztegette meg Billt, hogy megszöktesse; nem kereste a törvény kiskapuit; nem találta ki, hogyan lehetne a legjobban megölni Malfoyt; még csak nem is aludt külön tőle, mióta a férfi az ágyába alkudott. Cicamica volt, harapdált és karmolt, majd összebújt vele, miközben a férfi végigsimította az ujjaival a fürtjeit.

Talán azért, mert Malfoy nem volt valami idegen férfi. Tizenegy éves kora óta ismerte - tudta, ki ő. És ez azt jelentette, hogy amikor vele volt, ő is tudta, ki ő. Ő volt a bigott és zsarnoki. Ő volt az, akinek igaza volt. (Ha nem esküdött hűséget egy népirtó őrültnek, mindig az volt az igaza.) Így hát meg kellett küzdenie vele. Hermione nem harcolhatott senki mással az életében. Rosszat tett a hírnevének, ártott volna a karrierjének, az érzései helytelenek voltak, az ellenállása gyanús volt. De Malfoyjal szemben elengedhette magát. És ez rohadtul zseniális érzés volt. Nem fogta vissza magát. Nem kellett kedvesnek lennie. Nem kellett aggódnia, hogy még mindig kedvelik-e. Érezte, hogy mit érez. Aztán a férfi magához húzta, és a nő megcsókolhatta a nyakát, leszophatta a farkát, és megnyalhatta az arcát is.

Hogy cselekedhetett az érzelmei és a vágyai szerint, szinte olyan volt, mintha hatalma lenne. És így persze a Wizengamot ezt az illúziót is leleplezte.

Hermione még mindig érezte a mellkasában az árulás görcsét, amikor azt hitte, hogy a férfi elkaszálta a meccset. A teste nem tudta elengedni. Nem tudta, mit fog mondani a férfi egyik percről a másikra. Tehetetlennek érezte magát, miközben a férfi a többi férfival játszadozott, miközben azok azzal fenyegetőztek, hogy visszavágnak neki. Az egyik pillanatban még a varázsló irányította az életét, a másikban Malfoy, de őt soha. Soha, de soha nem ő.

Nott még mindig Grangernek szólította, de érezte a változást. Amikor meglátta a férfit abban a groteszk váróteremben, és arra gondolt, hogy persze. Hát persze, hogy Mr. és Mrs. Malfoy javítója várta, hogy elhozza őt a börtönből. Most Nott keze a hátánál volt, és a férje felé terelte. Ez már nem volt kérdéses. De Hermionénak voltak kérdései.

Mióta tudott a férfi a gyűrűről?

Miért hazudott a fellebbezéséről?

Mit nem mondott el neki?

Mit nem tudott?

Ki volt ő most?

A terem elcsendesedett, ahogy a nő odament hozzá, és a férfi magasabbra állt, merev háttal, és figyelmesen szemügyre vette a nőt.

Hermione egész testében elzsibbadt, a mellkasa összeszorult. A szíve túl gyorsan vert.

A felhasadt, duzzadt ajkak, amelyek a fogdában a bőréhez nyomódtak, begyógyultak, a véres homlok makulátlan volt, az egykor kócos haja hátrafésülve a homlokából – minden nyoma eltűnt annak a pillanatnak, a vad párválasztásnak, a suttogott vallomásnak.

Sajnálom, hogy megbántottalak.

Én is téged akarlak.

Most tökéletesen nézett ki. Úgy nézett ki, mint a gazember, akivel erőszakkal összeházasodott.


Ahogy Hermione közeledett, a férfi nyitottan fordult felé. A lány odaért hozzá, a férfi pedig odahajolt hozzá, és halkan, az ajkát a lány füléhez közelítve mondta, a sajtó elhallgatott, ahogy próbáltak belehallgatni:
– Megérdemeltem, szerelmem?

Hermione hátrahúzódott, és a férfi kiegyenesedett. A tekintete végigvándorolt a lány arcán, a megrögzött arckifejezésén. A lány felnézett rá, keresően.

Kinyújtotta a kezét a férfi felé.

Fájdalom villant át az arcán, ott volt a duzzogó szerető, akit ismert, aztán a férfi a sajátjába kapta a lány kezét.

Hátralépett, meghajolt előtte, és mélyen a keze fölé hajolt. Aztán megcsókolta az ujjait, mint az a gazdag, szinte érinthetetlen arisztokrata, aki volt. Az a fajta arisztokrata, aki képes volt megfenyegetni az egész Wizengamot, és végignézni, ahogy az meghátrál. Az a fajta arisztokrata, aki ugyanezekkel a fenyegetésekkel le tudott volna fújni egy mérkőzést.

Miért hazudott? Mit nem mondott el neki?

A férfi a kezébe fogta a lány kezét, és megcsókolta az ujjait. És amikor felnézett rá, ajkai könnyedén tapadtak a boszorkány bőrére, sápadt szürke szemei panaszosak voltak, minden villanófény kialudt.

hozzászólások: 0