3. fejezet

2003. JÚLIUS 8., KEDD



A kandalló tüze zölden villant, és Pansy belépett Draco gyengén megvilágított dolgozószobájába, ahol Draco az íróasztala mögött ült, Theo pedig a kandalló melletti ülőgarnitúrán üldögélt, pohárral a kezében.

– Gratulálok, Draco! – mondta Pansy, és lesöpörte a kormot fekete Valentino kabátjáról. – Hol van Granger?

– Mrs. Malfoy dolgozik – válaszolt Draco, felnézve a levelezéséből.

– Ilyenkor? – szipogott Pansy.

– Igen, Pansy, van, aki ilyenkor dolgozik… – Egy Tempust vetett. – Reggel kilenckor dolgozom.

– Undorító – mondta Pansy.

– Ne törődj vele, Pans – legyintett Theo, és meglengette a pohárkáját. – Hogy ment a dolog Longbottommal? Most már a Növénykirállyal is van dolgunk? Várjatok. . . várj! Pans! Elpirultál? Pans! Pans! Ez azt jelenti, hogy a Növénykirály ránk szállt?

– Theodore Nott! – rontott Pansy neki, és nyitott tenyérrel fejbe és nyakon vágta Theót. – Halálra foglak verni a cipőmmel!

– Igen, Pansy, én is azt akarom – huhogta Theo, lebukott és a csuklójába kapaszkodott. – De nem hagyhatom, hogy velem csald meg a Növénykirályt. Remélem… – tört ki belőle a nevetés. – Jaj, csak az arcát ne! Aú! Remélem, hogy hagyja, hogy befektessek!

– Soha nem mondasz semmit az üzleti ügyeidről – mondta duzzogva Pansy, és a mellette lévő ülőpárnára vetette magát. – Fogalmam sincs, hogy mit csinálsz.

– Nekem sincs fogalmam, hogy mit csinálok! – közölte Theo vidáman.

– Fogalmam sincs, miért nem állítottam vissza a védővarázslatokat – motyogta Draco.

– Különben is, nem lesz szüksége a pénzedre. Az enyémet fogja megkapni – trillázta Pansy ívesen.

Draco felnézett.
– Kulcsot adsz neki a széfekhez?

– Te adtál kulcsot Grangernek a tiédhez? – kérdezte Pansy mosolyogva.

– Persze, hogy Mrs. Malfoynak van kulcsa – mondta Draco némi méreggel.

– Akkor nem aggódsz, hogy meg akar mérgezni a Parkinson-vagyonért, Pans? – kérdezte Theo.

– Egyáltalán nem aggódom – szólt Pansy könnyedén, és ellopta Theótól a poharat, hogy kortyoljon egyet. – Azt mondta, vigyázni fog rám, és én vigyázni fogok rá.

– Szóval ez egy öngyilkos pa…

– Nem, te idióta. – A nő egy recskázó mozdulatot tett a kezével.

– Oh ho! Szóval azt mondod, hogy Neville Longbottomnak nagy farka van. – Theo elgondolkodva csóválta a fejét. – Rendben, ezt értem.

– Pansy engedélye nélkül nem – mondta Draco, és kitekert egy tekercset. – Ne hagyd, hogy rábeszéljen egy édeshármasra, Pans. Nott önző az ágyban.

– Egyszer, Draco! Egyszer! Elfeledtetlek.

– Kérlek, tedd meg – vetette oda Draco szárazon.

– Még jó, hogy Draco felizgul, ha nyilvánosan megverik – szurkálódott Theo bizalmaskodó hangon. – Nem hiszem, hogy ő és Granger egyhamar új emlékeket fognak szerezni a hálószobában.

– Mrs. Malfoy és én olyan érzésekben gazdagok vagyunk, amelyek túlmutatnak a puszta fizikai érzékelésen, köszönöm.

– Azt hiszem, a gyűlölet is egy érzés – szólalt meg Pansy elgondolkodva.

– Az egyik kedvencem! – vigyorgott Theo, és felemelte a poharát.

– Eléggé – motyogta Draco.

– Draco – mondta Pansy. – Megkérem Narcisszát, hogy segítsen megtervezni az esküvőmet.

Draco felnézett, arckifejezése megenyhült.
– Ez zseniális, Pans. Imádni fogja. Franciaországban van, üzenj neki a kastélyban.

– Szóval rárepülsz, mi? – Theo jóindulatúan meglökte Pansyt.

– Ha Longbottom nem bánja, hogy velem mutatkozik. Tudod… háborús hősnek ígért háborús bűnös.

– Ugyan már, Pans – mondta Theo. – Téged sosem ítéltek el.

– Az az ember nem bán semmit – szólt Draco, és még több pergament kevergetett.

– Igen – bólintott Pansy, egy furcsán félénk mosollyal. – Azt mondta, hogy megteszi, ha ez megfelel az igényeimnek.

– Fúj, Pansy! Nem akarom hallani ezt a perverz szart! – Theo grimaszolt és hátrált.

– És amire nekem szükségem van…

– Fúj!

– Azt akarom, hogy ti ribancok legyetek a koszorúslányaim.

– Igen! – Theo felugrott, és egy kört futott a kanapé körül, az itala a perzsaszőnyegre fröccsent, a kezét győzelmi ujjongásra emelte, miközben Pansy felnevetett. Odasuhant az asztalnál ülő Dracóhoz. – Adj egy ötöst, Draco! Megcsináljuk! Megcsináljuk!

Draco megforgatta a szemét, és elhárította Theo kezét, de nem tudta elrejteni a mosolyát, ahogy Pansyre nézett.

– Kelj fel, te pompás pszichopata! – Theo ölelésbe húzta Pansyt, ide-oda ringatta, miközben az italát lötyögtette, miközben azt kántálta: – Megcsináljuk, megcsináljuk!

– Pans – mondta Theo, elhúzódott tőle, és járkálni kezdett, miközben a lány visszaesett a kanapéra. – Zöldet fogunk viselni? Mondd meg a Növénykirálynak, hogy nem akarom, hogy a csokrom felfaljon. Egy kis vérontás várható, de utálok a Szent Mungóba menni.

– Nyugi – húzta meg magát Draco. – Ha bármi elszabadul, először a griffendélesek mind feláldozzák magukat.

– Igaz – mondta Theo. – Talán mi is elszabadíthatnánk valamit?

– Pansy – szólalt meg Draco –, kérdezd meg Longbottomot, hogy van-e nála valami, ami véletlenül megehet egy macskának tettetett démont.

***

Draco minden bűbájt bevetett, amit csak tudott, egy kicsinyes emlékeztető, hogy még mindig képes rá. A talárja nem gyűrődött, a csizmája nem kopott, a haja tökéletes volt. Akárcsak az anyja, ő is mindig jól bűbájolt.

Ennek ellenére, amikor Lucius cellájában találta magát, apja olyan természetes könnyedséggel járkált a kis térben, hogy még a börtönruhája is testreszabottnak tűnt. Persze, elég sok őr volt a nyakán ahhoz, hogy talán az is legyen. A szoba gyanúsan hűvös és száraz volt, ellentétben a nedves, nyers hideggel, ami Draco csontjaiba szivárgott az ittléte alatt. Draco még most is a legnehezebb köpenyét viselte, és aznap éjjel álmában is érezni fogja a hideget.

Végül Lucius letelepedett vele szemben a kis asztalnál. Draco szemügyre vette az ismerős tetoválást Lucius nyakának jobb oldalán. Lucius tekintete Dracóéra esett. Kétségtelenül volt néhány gondolata arról, hogy Draco dolgozhatna keményebben is, hogy megkerülje a csillogásellenes varázslatokat. Mit kellett volna tennie? Nyúzza meg magát? Éljen tartósan egy Százfülé-főzetes testben?

– Apám – szólította meg Draco. – Azért jöttem, hogy elmondjam, megnősültem.

– Tudok róla – húzta fel Lucius az egyik szemöldökét. – Anyád olyan szorgalmasan dolgozott azon, hogy helyreállítsa a család helyét a társadalomban, és te ezzel a nevetséges magamutogatással tennéd tönkre az erőfeszítéseit? A várbörtönökkel? Komolyan, Draco.

– Én csak arra törekedtem, mint mindig, hogy megtegyem, amit elvárnak tőlem – mondta Draco, és a vonása tökéletesen utánozta az apjáét.

Lucius felhorkant.
– Rossz emberek véleményével törődsz.

– Tényleg így van, apám? – Draco hangja enyhe volt, de a dorgálás egyértelmű.

Lucius gúnyosan nézett rá.
– Feltételezzem, Draco, hogy ez egy szándékos stratégia volt a részedről, nem igaz? Azt reméled, hogy ha elég gyakran bántalmazod nyilvánosan az új feleségedet, akkor a Wizengamot megsajnálja, és feloldja a kötelékedet? Ha így van, akkor attól tartok, hogy nagyon tévedsz. A társadalom soha nem törődött a feleségek rossz bánásmódjával – ezért a mi kötelességünk, hogy mi magunk védjük meg a feleségeinket. És egyetlen lány bántalmazása nem fogja elérni azt, amit az egész Szent Huszonnyolcak tiltakozása sem.

Draco komolytalanul hümmögött.
– Ez a lány egy háborús hősnő, a korának legokosabb boszorkánya, és Harry Potter legjobb barátja.

– Éppen ezért fél és bizalmatlan vele szemben a Wizengamot! – csattant fel Lucius.

– Akkor végre egy közös érdemünk van vele – őrlődött Draco. – A Wizengamot mindkettőnket gyűlöl.

Lucius egy apró, feszes mosollyal kedveskedett neki.
– És ezért vállaltad magadra, hogy emlékezteted a nagyközönséget a köztetek lévő igen nagy ellentétre? Arra, hogy mennyire szeretik őt, amikor látják, hogy te mennyire nem?

Draco szomorúan bámult az apjára, a mellkasa elnehezült.

– Draco, te is nagyon jól tudod, hogy anyád szívesen kihasználná ezt a párosítást. – Lucius szünetet tartott. – Anyád és én egyetértünk.

Draco érezte, hogy gondosan kontrollált arckifejezése megrebben.
– Nem kívánja, hogy a kötelék felbomoljon.

Lucius összeszorította az ajkát.
– Nagyon kétlem, hogy ez lehetséges lenne. Megfontoltam a lehetőségeidet…

Draco tudta, ez azt jelenti, hogy az apja kitervelte, hogyan ölje meg a feleségét. A Black jegyesség varázslat megakadályozta, hogy a vőlegény vérvonalából bárki szándékosan kárt okozzon a menyasszonynak, de mindig volt megoldás.

– …De a politikai helyzet olyan, amilyen, és azt hiszem, úgy kell játszanunk, ahogyan a kezünkbe kerül. Az újjászületés hívei azt szeretnék, ha megszabadulnának tőle. A radikálisok az ő oldalán azt szeretnék, ha megszabadulnának tőled. Mindketten nagyon szeretnék, ha nem a családunk fizetné meg ennek az árát. De Draco – és itt Lucius úgy mutatott a környezetére, hogy az mindent magába foglalt, ami rajtuk kívül van –, a jelenlegi nehézségeink csak egy múló pillanat a Black és a Malfoy ház hosszú és nemes történelmében. És bármit is gondolsz a múltbeli kudarcaimról e téren, nem fogom feláldozni a jövőnket azért, hogy megnyugtassam a szélsőségeseket a jelenlegi ideológiai megosztottságunk egyik oldalán. – Lucius előre ült. – A radikálisok mindig is alapvetően félreértették az értékeinket. Mi egyszerűen csak a sajátjainkat akarjuk megvédeni. Túlélni. Hogy folytassuk. És bár én személy szerint gyászolni fogom a vérvonalunk elveszett tisztaságát…

Draco arckifejezése elkomorult.

– …talán fantáziadús elképzelni, hogy a Black és a Malfoy vonalban sosem voltak kivételek az út során. Kész vagyok elfogadni, hogy a feleséged különleges kivételességét…

Draco felvonta a szemöldökét erre a nagylelkűségre.

– …mely előnyösebbé teszi őt a Huszonnyolcak beltenyésztett tökfilkójával és talpnyalójával szemben, ha a minisztérium egyáltalán engedélyezte volna az ilyen párosítást. Szóval nem, jelenleg nem az a prioritásom, hogy megpróbáljam feloldani a köteléket. Kár, hogy a Greengrass-megállapodást megszegték…

Lucius tekintete fenyítő volt, Dracóé üres.

– De ha a Minisztérium célja, hogy lealacsonyítson minket ezzel a nyilvánvalóan megrendezett párosítással, akkor sajnálatosan alábecsülte a Malfoyokat, és véletlenül olyan lehetőséget adott nekünk, amit nem szabad elszalasztanod. Szóval, Draco, áruld el, hogyan szándékozol előmozdítani a feleséged ügyét a Minisztériumban és a Wizengamotban?

Draco gondolatmenete megtorpant. Nem erre az irányra számított ebben a beszélgetésben.
– Hogyan szándékozom…

Lucius megengedte, hogy csalódottságának egy gondosan adagolt töredéke látszódjon.

– Apám – mondta Draco lassan –, nem értesz egyet a feleségem tervével.

Lucius türelmetlenül intett a kezével.

– Tisztában vagyok a feleséged meggyőződésével. Hatással van rájuk a háttere, és pillanatnyilag divatban követni ezt. De a berögzült ellenzékkel szemben nehézségei vannak a törvényjavaslatai érvényre juttatásával és a minisztériumon belüli előmenetelével. Okos és ambiciózus, de nincs politikai érzéke. Ami szép és jó volt, amikor még Miss Granger volt. De most már Mrs. Malfoy.

Draco a homlokát ráncolta.
– Apám, túlbecsülöd, hogy milyen mértékben hajlandó velem társulni. Aligha hivalkodik a nevemmel.

– Lényegtelen. – Lucius hangja üzleties volt. – Veled van kapcsolatban. A vereségei visszahatnak ránk. A győzelmei erősítik a befolyásunkat. Lehet, hogy már nem én vagyok ennek a háznak a feje – a saját ballépéseim miatt a cím és a kötelesség idő előtt rád szállt, és ezt sajnálom, Draco, bár teljes mértékben bízom benned –, de nem szeretném, ha a házam egyik tagját sem tisztelnék meg. Egy Malfoy nem lesz nevetség tárgya, sem a saját, sem az ellenségei miatt. A te nevedben is osztozik. A te védelmed alatt áll. Azt akarod, hogy mások azt mondják meg, hogy mi tehetetlenek vagyunk, vagy hogyan védjük meg vagy mozdítsuk előre a sajátjainkat?

Draco némán nézte az apját. Valóban voltak gondolatai – sok gondolata – az apja múltbeli kudarcairól ezen a téren, és a grandiózus elvárásokról, amelyek ezekhez vezettek. De bármennyire is jogos volt, a harag és a fájdalom, amit magában hordozott – és mindig is hordozni fog –, gyerekesnek tűnt. Ő dühönghetett és ordíthatott az apjával a szörnyű-szörnyű döntései miatt, az apja pedig visszaüvölthetett és leereszkedhetett a szörnyű-szörnyű döntések miatt, amelyekkel ő és Draco anyja szembesültek. Mindent megtettek, ami tőlük telt. A legjobbjuknak jobbnak kellett volna lennie. Draco ugyanezt elmondhatta magáról is.

Ez egy régi, terméketlen vita volt. A vele járó érzelmektől Draco úgy érezte magát, mint egy gyerek. És úgy is hangzott, mint egy gyerek, amikor a múlton nyafogott. Draco szíve hevesen dobogott, miközben elzárkózott a dühtől és a szégyentől. A családja cserbenhagyta őt. Mindig, mindig cserbenhagyta a családját.

– A hatalom az hatalom, Draco – mondta Lucius egyenletesen. – Ma olyan jogszabályokat terjeszt elő Granger, amelyek személyesen nem érdekelnek. De holnap ő lesz a mágiaügyi miniszter. Jobb, ha hatalmon van, mintha nem lenne.

– Soha nem fogják megengedni neki, hogy miniszter legyen, amíg a feleségem – köpte Draco.

– Akkor helyettesítsd őket – vicsorgott Lucius. – Az a lány alig végzett az iskolában. Neked évtizedid vannak.

– Addigra meg fog ölni.



– Hát legyen – mondta Lucius, és elfordította a tekintetét, unva Draco kifogásait.

– Apám – szólalt meg Draco halkan, – tényleg azt hiszed, hogy ő lehet a mágiaügyi miniszter?

– Természetesen – szippantotta be a levegőt Lucius. – Ő a korának legokosabb boszorkány, és ő egy Malfoy. Megvan minden fegyvere, amire szüksége van.

Draco az apjára meredt.

– Aztán ott van még Potter ügye – folytatta Lucius. – És a saját politikai ambíciói…

– Neki nincsenek olyanok – közölte gyorsan Draco.

– Igen, igen. – Lucius túl jól nevelt volt ahhoz, hogy forgatni tudja a szemét. – Most is ezt mondja. Fiatal, még mindig meglepődik, hogy életben van. De a hős-komplexusa és a mártíromság vonzása miatt meg fogja győzni – saját maga vagy mások által –, hogy szükség van rá, és ismét meg kell mentenie a varázslóvilágot önmagától. Ez elkerülhetetlen. A részletek jelenleg nem számítanak. A lényeg csak az, Draco, hogy a hatalom, a politika – mindez ciklikusan változik. Az ifjú griffendélesek a kormány kapuját feszegetik, miközben a te Maderkár-generációd itt rohad velem együtt, vagy ül és szopja a hüvelykujját, a szüleit hibáztatva…

– Apám! – morogta Draco, előre tántorogva.

– Elismerem, hogy van mit hibáztatni! – Lucius csettintett. Sóhajtott, képtelen volt találkozni Draco tekintetével. – A lényeg, Draco – mondta végül, a tekintetét a férfire szegezve –, az az, hogy most a Minisztérium intézkedései révén potenciális hatalom közelében vagy, olyan helyzetben, hogy befolyásolhatod azt.

– Vagy olyan helyzetben, hogy elpusztíthatod – közölte Draco egykedvűen.

– Vagy olyan helyzetben, hogy elpusztíthatod – ismételte Lucius. – Azt hiszem, ezt akarják a feleséged ellenségei. Azt hiszik, hogy elszalasztjuk a többi kínálkozó lehetőséget, mert túl rövidlátóak vagyunk, túlságosan hajt a gyűlölet…

– Talán engem is túlságosan hajt a gyűlölet – harapott rá Draco.

– Ennyire gyűlölöd őt? – kérdezte Lucius enyhe hangon.

– Mindenkit gyűlölök – jegyezte meg Draco félvállról, és minden forrongása elszállt.

Lucius elmosolyodott.
– Talán meglátod a többi lehetőséget, amit elszalasztottam. Én itt vagyok, te pedig kint vagy a világban, és a birtok ügyeit intézed. Annak ellenére, hogy bármit is mondtam, ami mást sugallt neked, én bízom benned, Draco. Anyád és én is büszkék vagyunk rád.

Draco bólintott, de nem tudott az apja szemébe nézni. A szülei mindig azt mondták neki, hogy büszkék rá, elkényeztették, amikor fiatalabb volt. Szerencsés volt Pansyhez képest, aki egészen kicsi kora óta nem hallotta ezeket a szavakat, Theóhoz képest, aki soha nem hallotta őket. Egy része hálás volt, szánalmasan hálás. A másik része dühös volt.

***

Draco a dolgozószobájában ült, és az esőben a kertet nézte, az albínó pávákat sehol sem lehetett látni. A tűz lobogott a kandallóban, de még mindig érezte az azkabani hideget.

Lucius és Narcissa is azt hitte, hogy ez olyan istenverte könnyű. Csak megfordulna a táncparketten a bájos menyasszonyával, és adományozna a kedvenc jótékonysági szervezetének, aztán a társadalom tárt karokkal fogadná vissza a legfiatalabb volt halálfalót. A szülei annyira hozzászoktak a hatalom hajszolásához, annyira hozzászoktak, hogy – még most is – el sem tudták képzelni, hogy a Malfoy név ne jelentsen valamit.

És igazuk volt – jelentett is valamit. Azt jelentette, hogy mocskosul gazdag volt, és ez azt jelentette, hogy mindig akadt valaki, valami becstelen, valami egyszerűen csak erkölcstelen, aki hozzá akart férni a galleonjaihoz. Minden nap egy új tervbe fektethetett volna be, minden éjjel más boszorkánnyal feküdhetett volna le, ha elfogadta volna, hogy a legvalószínűbb útja a szervezett bűnözés. Egy kis kínzás – amit ő végzett, amit rajta végeztek el –, és megválthatta volna magát a tisztavérmániásoknál. A vérvonala egyszerűen túl ellenállhatatlan volt számukra, ha hajlandó lett volna megalázkodni egy sor mini-Voldemort előtt, meggyőzni őket arról, hogy az Azkaban az ő fajtájuk gyilkosává változtatta őt, felvonultatva a karján lévő, alig halványuló Sötét Jegyet. Egy hitvány, nyomorult életet töltött azzal, hogy felnőtt férfiak nyafogását hallgatta arról, miszerint meg kellett volna nyerniük a háborút, és áldozatai lettek azoknak, akiket ki akartak irtani, miközben ő minisztériumi gorillákat vesztegetett meg és riválisokat terrorizált.

Nos… Draco tudott zsarnokoskodni.

Nem állt a megvesztegetés felett. (Jelenleg is rendelkezett a költségvetésében, bár az apjának bonyolult rendszere volt a kiosztásukra, amivel Draco nem volt hajlandó foglalkozni. A minisztériumi ellenőrzések nevetségesen, kétségtelenül szándékosan nem fedeztek fel ilyen tételeket a Malfoy-könyvekben).

Valóban üzletelt rossz hírű emberekkel. (Érdeklődött a bűbájok és bájitalok iránt, beleértve néhány illegálisat is, és vonzódott a sötét ereklyékhez. Mit is mondhatott volna?)

Néhány előítélet megmaradt. (Tudta értékelni a mugli művészetet és találmányokat. A Malfoy Kft. kiterjedt üzleti tevékenységet folytatott a muglik világában. Csak éppen nagyon kevés személyes érdeklődést mutatott bárki iránt, akinek nincs varázsereje).

De az Azkaban után semmi kedve nem volt visszatérni ahhoz az életmódhoz – az állandó félelemhez, a szüntelen pózolási kényszerhez, a követeléshez, hogy ne legyen határa annak az erőszaknak, amit mások céljai érdekében elkövethet. A vérfölényesek sértették az érzékenységét – nem csak helytelenek voltak, de unalmasak is. Unalmasak. Kínosak. Nem volt hajlandó nyalizni nekik. Nem akart a társaságukban ragadni.

A griffendéles hősök is reménytelenül unalmasak voltak. Draco sem akart nekik nyalizni.

Merlin, mennyivel tartozott Narcisszának. Ő végezte el azt a munkát, amit ő nem akart, ami által visszakerülhettek a társadalomba. Zseniális volt, amíg ő otthon bujkált. Hálásabbnak kellene lennie.

De nem volt hálás, ugye? Dühös volt. Miért nem látta? Senki más nem látta azt a drága kisfiút, akit ő látott. Ők a szemetet látták. Nem akarták őt. A felesége sem akarta őt. Nem mosolygott rá a táncparketten, hogy mindenki beleszeressen. Éppen az ellenkezője fog történni. A férfi be akarta mocskolni a nőt. Tönkre akarta tenni a hírnevét. Az üdvöskét mocskossá akarta tenni, már azzal is, hogy mellette állt.

Nagylelkű volt, feltételezte, hogy az apja tudatta vele, hogy hajlandó elismerni Draco leendő félvér gyermekét Malfoy-örökösnek. A Malfoyok trezorjai több aranyat tartalmaztak, mint amennyit Draco valaha is rosszul tudott volna kezelni; a család politikai törekvései szintén, végső soron, feleslegesek voltak a túlélésük szempontjából. Nem, Draco egyetlen igazi életcélja az volt, hogy tiszta vérű gyermeket szüljön – és a Malfoyoknál általában csak egy volt, aki továbbviszi a családot. Az egyetlen igazi módja annak, hogy elbukjon, az volt, hogy ebben kudarcot valljon. És ezért tudta értékelni, hogy Lucius félretette az egész hitrendszerét, és eldöntötte, Draco most nem értéktelen, aztán megmondja neki, hogy mégsem fog elbukni.

De Draco el fog bukni. Mert a felesége nem nyúlt volna hozzá, csak ha kikaparja a szemét. Már attól is megmerevedett, hogy a férfi keze a hátát érintette. Ellökte magától, amikor érezte, hogy a férfi keményen nekifeszül. Nem akart tőle gyereket.

Bármelyik tisztavérű feleség megtette volna, bármennyire is utálta a férfit. Torival egy lidércet vitt volna a hálószobájába, és örökösöket szült volna. Most lenne gyereke is, ha elvenné Torit. Önző volt. De nem gondolta, hogy Tori ezt megérdemelné. Szerinte ő sem érdemelte meg.

Talán a felesége egy nap úgy dönt majd, hogy eléggé akar gyereket, és vonakodva szül egyet neki. Draco tudta, hogy szeretni fogja a gyereket, bármennyire is utálja a felesége. Tetszett neki a gyerek gondolata – nem tehetett róla. Jó gyerekkora volt. Akkoriban felnézett az apjára. Ő is apa akart lenni. De nem akarta, hogy így alakuljon.

Betegesnek tűnt mennyire számított Draco számára, hogy egy életfogytiglani börtönbüntetését töltő férfi büszke-e rá. Nem tehetett róla, mégis hallani akarta, még ha dühítette is, amikor hallotta. A felesége soha nem fogja azt mondani, hogy büszke rá. Nem tudta megállni, hogy az emiatt érzett csalódottságot ne változtassa haraggá is.

***

– Malfoy, te rühes kígyó! Gyere ide!

Draco már a közös nappaliban várta a nőt, ingujjban és nadrágban a legújabb bájitaltan-folyóiratot olvasgatta, amikor érezte, hogy a védőbűbájok felmelegednek, és hallotta, hogy a kandalló begyullad, dühös lépteket hallott, majd ezt. Azonnal a lány mellé hoppanált az öltözőjébe.

Briliáns.

Draco lendületesen elkezdte kigombolni az ingét.
– Akkor most akkor beteljesül a kapcsolatunk?

– Micsoda? Nem! Kifelé!

– Azonnal, kedvesem.

Draco visszagördült a nappaliba, és laza pózt vett fel a lakosztálya kétszárnyú ajtajával szemközt álló ülőgarnitúrán, és várakozás közben újragombolta az ingét.

– Malfoy! – A lány a várakozásnak megfelelően berobbant az ajtón. Arca kipirult, fürtjei a feje körül lebegtek, szemei csodálatosan élénkek voltak. Dracónak vigyorognia kellett volna, de azon kapta magát, hogy az a veszély fenyegeti, hogy valódi mosolyra csúszik.

– Mrs. Malfoy. Elnézést kérek, ahogy magadhoz szólított, azt hittem…

– Hát persze, lealacsonyító perverzió lenne számodra – sziszegte a nő csípőre tett kézzel.

Draco szélesen elmosolyodott.
– Derítsük ki együtt, kedvesem. – Csak blöffölt. Most már borzasztóan tudta, mennyire szerette volna hallani, ahogy a lány dicséri őt.

A boszorkány nem törődött vele, és egy csomó sötét, azonosíthatatlan anyagot tartott a kezében.

– Malfoy, kicserélted az összes ruhámat?

– Nem – mondta a legértelmesebb hangján a varázsló. – Ne légy nevetséges!

– Megmondtad a manóknak, hogy cseréljék ki a ruháimat?

– Azt mondtam Pipnek, hogy mosson vagy javítson ki mindent, ami nem felel meg a kúria színvonalának.

– Malfoy, a manód kicserélte az egész ruhatáram. – Megrázta az ökölbe szorított anyagtömeget a kezében.

– Azt hiszem, ez többet mond a ruhatáradról, mint bármi, amit én tettem – mondta Draco szemrehányóan. – Most gyűröd össze azt a … darabot.


A felesége a földre dobta.
– Malfoy, ezt nem teheted! Ez klasszikus irányító viselkedés. Ehhez nincs jogod!

– A 10(c) paragrafus, Mrs. Malfoy. Nekem kell gondoskodnom az anyagi szükségleteidről…

– Van saját pénzem!

– …egy bizonyos szinten…

– Nincs szükségem arra, hogy megvedd…


– …nem kevesebbet, mint amennyit a háztartás többi tagja élvez.

– Nem akarok méretre szabott ruhákat!

– Nagy kár – mondta Draco. – Nem akarom, hogy azt mondják, rongyokban járatlak. Soha nem fogják elhinni, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy felöltöztessünk téged… – Jobb kezével felsőtestét ölelő, makulátlanul szabott ingre intve. – Azt fogják hinni, ez a vérségi előítélet miatt van, és nem tűröm, hogy a makacsságod rágalmazzon engem. Nem erről van szó.

– Te vagy az, aki azt mondta a sajtónak, hogy a tömlöcben tartasz – sziszegte a boszorkány.

– Igen, én vagyok vicces – mondta Draco. – Most pedig, ami az ékszereidet illeti…

– Malfoy – szólalt meg Hermione figyelmeztető hangon, sötét pillantással.

– Mrs. Malfoy. Ma délután meglátogattam a páncéltermeket, egy… reggeli megbeszélés után, és kiválasztottam néhány, a munkanaphoz illő darabot.

Megidézte a dobozokat, a bársonyfedeleket egy pálcacsapással felpattintotta, és közben itta a lány egyre hitetlenkedőbb arckifejezését.

– Ezek aligha alkalmasak arra, hogy…

– Szerelmem, az anyám nem viselné ezeket a rózsáinak metszéséhez sem. Ahogy azt már megbeszéltük – tartsd észben –, most én vagyok a ház feje. Az én Lady Malfoyom nem öltözhet koldusnak. A sajtó azt fogja találgatni, ha nem viselheted a család ékszereit, akkor azokat elátkozták ellened. Ismétlem, nem hagyom, hogy a makacsságod aranyvérmániásként rágalmazzon engem.

– Te egy…

– Többé már nem – szűrte a fogai között Draco. – Bill Weasley csapata megerősítette, hogy ezeket a darabokat biztonságosan viselheted. Azonban… – A férfi szünetet tartott, és a lány felnézett, ahogy azt a férfi szerette volna, az arckifejezése keményebb volt, mint amire számított. – Rossz hatással lesznek bárkire, aki nem tartozik a Black vagy a Malfoy házakhoz. Ne add tovább ezeket az ékszereket. Ha ezek a darabok nincsenek magánál vagy a szobájában, Pip visszaszerzi őket. Hozzám hasonlóan Pip is azért él, hogy téged szolgáljon, de kérlek, ne bosszantsd őt azzal, hogy megpróbálod eldobni őket.

A felesége a homlokát ráncolva nézte a rubintokat és zafírokat a koboldok által megmunkált ezüst foglalatban, egyértelműen kiszámítva, hogy Pip át tud-e jutni a minisztérium megjelenés elleni védelmén, ha bezárja a nyakláncokat az íróasztalfiókjába.

Draco azon tűnődött, vajon rá tudná-e venni a lányt a smaragdokra.

A boszorkány megrázta a fejét.
– Malfoy, ennek semmi értelme. Mindenki tudja, hogy ez egy kényszerházasság volt. Úgy próbálsz feldobni, mintha érdekelne…

– A saját nevemmel kapcsolatban. Amire a sajtó nemrég emlékeztetett mindenkit, hogy általában a „halálfaló söpredék” szóval folytatják vagy egészítik ki. – Gonoszul elmosolyodott. – Ez rendben van. De a nevemen osztozom az anyámmal, aki keményen dolgozott azon, hogy levetkőzzön bizonyos régimódi nézeteket, és átlépjen a modern korba. És most már veled is osztozom a nevemen, tetszik vagy sem, nem kell tisztázni, tudom, hogy nem tetszik.

Megszakította a szemkontaktust, hogy lustán játsszon a mandzsettagombjaival, bár azok tökéletesen a helyükön voltak.

– Nyilvánvalóan nem érdekel a munkád. Talán azt hiszed, hogy ha úgy öltözködsz, mint egy hajótörött, akit a házastársa ki nem állhat, azzal tiszteletet szerzel a minisztériumban? Vagy talán, ha emlékeztetnéd a Wizengamotot, hogy hozzáférést adtak neked a páncélszekrényeimhez és a családi kapcsolataimhoz – ó, tudom, hogy soha nem használnád őket –, talán másképp hatna. Bevallom, ez egy rejtély számomra. Persze fogalmam sincs, hogyan működik a politika. – A férfi felmosolygott rá, és a szempilláit rebegtette. – Csak arra kérem a feleségemet, hogy viseljen valami tisztességes ékszert, hogy mindenki tudja, hogy gazdag halálfaló söpredék vagyok.

A felesége szája elgörbült, ahogy elgondolkodott ezen a félrevezetés-áradaton.
– Gondolom, van utasításod, hogyan viseljem a hajamat – morogta a lány szárazon.

– Természetesen nem – mondta Draco, és felállt a kanapéról. – Az klasszikus irányító viselkedés lenne. Ehhez nincs jogom.

A lakosztálya felé fordult, és mosolyogva küzdött a lány teljes undorral teli pillantása ellen.

Besurrant az ajtón, és a válla fölött odaszólt neki:
– Vedd fel az ékszert, szerelmem. Különben Pipnek le kell cserélnie az összes fehérneműdet Mardekár-zöldre.

***


2003. JÚLIUS 9., SZERDA


Rossz hatással lesznek bárkire, aki nem a Black vagy a Malfoy házakhoz tartozik.

Hermione ivott egy kortyot a teájából – a minisztériumi kávé szar volt –, és újra végiggondolta Malfoy előző esti szavait. Úgy volt, hogy Harryvel és Ronnal találkozik reggelire a minisztérium szörnyű kávézójában, és korán érkezett – kiszámíthatóan, hiszen ki akart jutni a kastélyból. Most azon gondolkodott, vajon Malfoy nem tudja-e, mit művel a gyűrű a karján lévő heggel.

A logikus elmélet az volt, hogy Malfoy, aki gyűlölte őt, nehezményezte, amiért erőszakkal vette őt feleségül, és sebezhető volt a minisztériumi vizsgálattal szemben, arra bátorította, hogy olyan ékszert viseljen, amiről tudta, lassan megmérgezi. Elvégre a férfinak volt múltja elátkozott ékszerekkel és szövevényes merényletekkel.

De Hermione ezt nem vette be. Régóta ismerte Malfoyt, és Malfoy szerette, ha a másik tudja, ha gúnyt űz belőle. Nem volt önelégült pillantása a karja felé, amivel gúnyosan azt hangsúlyozta, hogy ő egy kívülálló. Úgy tűnt – bármennyire is ellentmondásos volt ez –, Malfoy őszintén tettette, hogy ő lett Lady Malfoy.

Ennél is fontosabb volt, hogy Bill Weasley megerősítette, az ékszerek biztonságban vannak, és ő bízott Billben.

Nem, Hermione vonakodva arra a következtetésre jutott, miszerint Malfoy kizárólag azért öltöztette fel őt, mert ez a saját egóját szolgálta, de az övét frusztrálta.

Előző este a nappaliban hagyta az ékszerdobozokat, és dühösen forgatta át a szekrényét, a legkisebb gondjára fixírozva, mert úgy érezte, ez az, amit a legjobban tud irányítani. De minél jobban megvizsgálta, amit Pip adott neki, annál jobban összezavarodott. Ahelyett a Stepford-feleség köntös helyett, amire Hermione számított, minden úgy nézett ki, mint az ő ruhái… csak jobban. Az anyag jobb minőségű volt, az arányok finoman hízelgőbbek, a szabásvonal jobban szabott, a színek összehangoltabbak. Hermione stílusa volt, de drágább.

És akkor a boszorka kinyitott a szekrényen belül egy másik szekrény ajtaját, és az utolsó dühét is tápláló kétségbeesés elpárolgott. Pip megmentette az érzelgős darabjait. Az apja kopott pólóját, az anyja selyemsálját, a griffendéles talárját a Roxfortból, a kedvenc pulóverét. Minden ott volt. Hermione nem akart szembesülni azzal, milyen kétségbeesetten belezuhant a gondolatba, hogy elveszíti ezeket a dolgokat. Biztos volt benne, hogy Malfoy elégette őket. És túlságosan félt attól az érzelmi tűzvihartól, amit ez a felfedezés okozna, ahhoz, hogy mostanáig teljesen be is vallja magának a gondolatot. Valahogy Pip tudta – talán abból, ami a legrégebbi, legkopottabb, muglibb volt –, mi volt az, amit a legjobban szeretett. Talán felszívtak valamit Hermione varázslatából.


Piszkos trükk volt, ami miatt hálásnak érezte magát, hogy nem a saját holmiját lopták el tőle és semmisítették meg. Minden alkalommal, amikor Malfoy adott neki valamit, valami mélyebbet vett el tőle. Tudta egyáltalán, hogy milyen hatékonyan csinálja? Vajon megtervezte? Vagy csak ösztönből volt ilyen szánalmas, manipulatív szemétláda?

Hermione éppen a teászacskó zsinórját csavarta az ujja hegye köré, ami elvázárva a vérkeringést, dühösen vörösre és fehérre festve a húst, miközben azon elmélkedett, milyen szörnyű a férfi, amikor meghallotta a hangot.

Ne! Ne!

Szörnyű, előkelő férje szörnyű, előkelő hangja közeledett felé. Egy alattomos támadás hátulról.

– Mrs. Maaalfoooy! – kiáltotta.

Hermione felkapta a fejét, szemei összeszűkültek, szája összeszorult, haja az arcába lengett. Korán jött, de nem volt olyan korán. Az ebédlő tele volt.

Egy fényképezőgép vakuja villant.

Malfoy egyenes háttal lépkedett felé. Fekete mugliöltönyt viselt, fekete inget, fekete nyakkendőt, fekete sárkánybőr cipőt. Jobb kezén a pecsétgyűrűk. A gyémántgyűrű csillogott a bal kezén. A haja hátrasimította a homlokából, fénylett a világításban. A nyakán jól látható volt az azkabani tetoválás.

Meglepően szépnek és teljesen, rendkívül hitványnak tűnt.

Úgy nézett ki, mint egy varázsló, aki mugli öltönyt visel, mert ki-be járkált a mugli Londonban, és sötét ereklyéket árult maffiafőnököknek.

Hermione hirtelen minden kétséget kizáróan biztos volt benne, hogy van egy be nem jegyzett pálcája, amit a minisztériumi razziák nem vettek észre.

Kisimította az arcát, és felállt, hogy találkozhasson a férfival, nehogy az asztalnál föléje magasodjon.

– Malfoy.

– Mrs. Malfoy. – A férfi közel lépett hozzá, és odahajolt hozzá, egy intim pillanat paródiája száz tanú előtt. – Elfelejtetted a nyakláncodat, drágám. Pip megkért, hogy hozzam el neked.

– Most már házimanóktól fogadsz el parancsokat? – Ez egy mélyütés volt. Mi baja volt a nőnek? Bizalmatlan volt a férfi indítékaival szemben, és most ő volt az, aki gúnyolódott a házimanókkal kapcsolatban?

– Mostanában mindenkitől fogadok el parancsokat – felelte Malfoy kedvesen, a fejét csóválva, halvány mosollyal, mintha megkedvelte volna a lányt. Merlin, de jól megjátszotta magát. – Tessék, édesem, hadd tegyem fel neked.

Kihúzta a zsebéből a csillogó, koboldok által megmunkált ezüstöt és zafírokat, hagyta, hogy a nyaklánc megragadja a fényt, és egy közeli nő valósággal zihált. Hermione elfojtotta a vágyát, hogy a boszorkányra nézzen, helyette Malfoyt bámulta.

Malfoy a kezei között kifeszítve, teljes valójában tartotta a magasba.
– Kedvesem, hátrahúznád a hajad a kedvemért?

Baszd meg, baszd meg, baszd meg, baszd meg, baszd meg. Csapdába esett. Ha visszautasítja, mindenki végignézi, ahogy Malfoy egy egész színdarabot eljátszik a sértettségből és zavarodottságból, amiért a felesége durván visszautasítja a szép ajándékát. Talán szépen elpirulhatna, és ragaszkodhatna hozzá, hogy ez már túl sok? Nem, Hermione nem volt egy csinos piruló típus, és ez csak meghosszabbítaná a pillanatot, ahogy Malfoy ragaszkodik ahhoz mennyire szeretné, ha megkapná. Túl kellett esnie rajta, ami azt jelentette – a fenébe is –, hogy összeszedte a haját a válláról, és engedelmesen lehajtotta a fejét a férfi felé, hogy Draco a nyaka köré nyúlhasson, és becsatolhassa a kapcsot.

– Jó ki…

– Ha azt mondod, hogy „jó kislány”, betöröm az orrod.

– Kész – mondta elégedetten, és a kezét leengedte.

Hermione elengedte a haját, és kiegyenesedett, a férfi pedig merészen kinyújtotta az istenverte kezét, és a nyakláncot a mellkasához igazította középre. Egy aprócska másodpercnyi bőr-bőr érintkezés – valami olyasmi, amit egy igazi férj és feleség bármikor megtenne futólag –, de Hermione egész eleje és háta úgy bizsergett, mint falnak ütközött volna, mintha arra várna, milyen erősen fog vérezni egy vágás.

Legalább egy szuszogó sóhajt hallott, és tudta, hogy ezek a körülöttük lévő abszolút idióták készen állnak arra, hogy tapsban törjenek ki. (Ez nem volt tisztességes! A kollégái közült legtöbben nem voltak idióták. Nem igazán gondolta ezt. Godrikra, Malfoy a legrosszabbat hozta ki belőle.)

Malfoy a könyökénél fogva magához húzta, magához szorította. Citrus. Szegfűszeg. A teste forrósága.

Hermione ellenállt a késztetésnek, hogy elrántsa a könyökét, és a férfi bordáira használja. Draco lehajtotta a fejét, mintha édes semmiségeket akart volna suttogni a fülébe.

– Malfoy – kezdett bele a boszorka megelőlegezve őt –, én nem egy baba vagyok, akit fel kell öltöztetned.

– Akkor öltöztesd fel magad, hogy ne kelljen nekem jönnöm öltöztetni téged. – A férfi szorosabbra fogta a lányt. – Csak feltételezhetem, hogy azzal akarsz idecsalogatni, hogy a személyes inasod legyek, kedvesem. Elvégre nincs saját munkám. Szabadon eljöhetek az öltöződbe minden reggel, hogy felöltöztesselek, és minden este, hogy levetkőztesselek. Csak egy szót kell mondania. Tudod, hogy parancsokat fogadok el.

Godric, mély, mormogó hangja obszcén volt.

– Azt hiszem, itt végeztünk – mondta, és elhúzódott tőle.

A férfi kiegyenesedett, és elnézően mosolygott rá. Suttogott.
– Jó kislány.

A lány rácsapott a varázslóra.

A férfi hagyta.

Az ökölcsapás az arcán, a fájdalom, ami az ujjpercekből a csuklójába nyilallt…

Aztán Harry és Ron ott volt, és széthúzták őket.

Malfoy tökéletes orra ferdén állt, ajkaiból vér csordogált, a fogaira vér kenődött, mert a férfi mosolygott, nevetett a lány arcába. Nem állt ellen. Ronnak – a legmagasabbnak és legvastagabb izmúnak – volt a legkönnyebb dolga. Harry volt az, aki Hermionét felnyalábolta, miközben az értelmetlenül kiabálta, hogy „Megtartom az ígéreteimet, Malfoy!”, akinek a lábát kellett feltennie, és visszarángatnia a lányt.

Ron Malfoy elé lépett, és egy lusta lábbilincselő bűbájt dobott felé, mintha ez is csak egy újabb kocsmai verekedés lenne. Keresztbe fonta a karját, és szemügyre vette a másik férfit.
– Miért nem mész haza, Malfoy?

– Nem kérdezed meg, hogy feljelentést akarok-e tenni? – Malfoy görnyedten állt, csupa arisztokratikus könnyedséggel a tönkrement arca ellenére. – Azt hiszem, egyértelmű, hogy itt én vagyok az áldozat.

– Szeretne vádat emelni, uram? Kihívhatjuk az aurorokat a kúriába, hogy minden papírt rendesen kitöltsünk – mondta Ron holtfáradtan. Nem mozdult meg.

– Köszönöm, Weasley – húzta össze véres ajkait Malfoy –, de azt hiszem, az én munkám itt véget ért. Csak azért jöttem, hogy átadjam a feleségem nyakláncát, és ezt meg is tettem.

Malfoy kiegyenesedett, és Ron válla fölött szólt:
– Potter! Add át üdvözletemet Mrs. Potternek…

– Mi a fene? – motyogta Harry.

– Mrs. Malfoy! Este otthon találkozunk, drágám – mondta Draco hangosan, hogy a tömeg is hallja. Aztán kuncogva megfordult, és elment, éles álláról vér csöpögött.

Hermione állt, Harry karja még mindig lazán köréje fonódott, és teljesen legyőzöttnek érezte magát.


***

KÉNYSZERHÁZASSÁGI TŰZIJÁTÉK!
Draco és Hermione harcolnak egymással


A Próféta különkiadása megint csaknem azonnal kijött. (Vajon Malfoy értesítette a sajtót, mielőtt elhagyta a házat?) Két nagyméretű fotó mesélte el a történetet: Malfoy suttog a lánynak, szemét szemérmesen lesütve, a nyaklánc és az eljegyzési gyűrű csillogott. Aztán Hermione, vadul küzdve, hogy a férfi közelébe férkőzzön, a vérfoltos mosoly, a tágra nyílt pupillák, a férfi úgy hajol felé, mintha… mintha… Hát, nem is próbált elszakadni tőle. Betegnek, őrültnek látszottak. Teljesen kiborultnak tűntek.

Lehetne még mindig áldozat, ha a férje felbecsülhetetlen értékű ékszereket hozna magának, és maga pofon vágná?

Persze, hogy megtehetné. Az anyagi tárgyak nem kárpótoltak azért, hogy egy nyálas, irányító szemétláda volt, aki megrendezte ezeket a nevetséges jeleneteket, aztán meg csalogatta a nőt. Senki más nem tudta, mit mondott neki, mielőtt a lány lecsapott. Aljas dolgokat mormolt neki… bár Hermione most nem tudta megmagyarázni, mi volt benne olyan dühítő. Egy utalás arra, hogy levetkőztette őt, valami célzás arra, hogy a nő parancsolgatott neki… Megborzongott.

Hát nem hallott ennél rosszabbat minden nap a Roxfort Nagytermében? Ginny most nem mondott durvább vicceket?

Miért ment így a bőre alá? Miért… Merlin, mit akart tőle?

Ez nem fog sokáig tartani, tudod.

Jöttek a rivallók. A fele azt üvöltötte, hogy egy mocskos, hálátlan mugli, aki nem érdemli meg a Malfoy-nyakláncot. A másik fele azt üvöltötte rá, hogy egy aranyásó áruló halálfaló, amiért a Malfoy-nyakláncot a közelébe engedte.

Hermione keze felrándult, hogy levegye azt, körmei a kapcsot kaparászták. Trükkös volt. Mindkét kézre szükség volt. Beragadt. Nem akart…

Tíz percig küzdött vele, mire beismerte magának, hogy a varázsige nem engedte lejönni.

Az istenit! Előbb temették volna el ebben, minthogy Malfoy segítségét kérje.
***


– Szóval még mindig megvan a jobb horog! – Theo a Próféta címlapját tanulmányozta, miközben Draco kilépett a kandallóból a saját dolgozószobájába. – Hmm, csodásan nézel ki. Véresen, kurvásan… szánalmasan.

Felnézett Draco fáradt arckifejezésébe, miközben felegyenesedett a mellékasztalról, aminek nekitámaszkodott.

– Gyerünk, drágám…– Theo két ujjával egy kis lökést adott Draco mellkasának közepére, amíg az vissza nem esett a kanapéra. Theo hosszú karjával odanyúlt, és elkapta az italos kocsiról a whiskys üveget, és egy megidézett pohárba töltött, miközben végignézett Dracón. – Ki csinálta rajtad ezt a silány gyógyítást?

– Weasley.

Theo átnyújtotta neki a poharat.
– Rendben. Rendbe szedünk téged.

Theo varázslata elegáns és precíz volt, irányítása és összpontosítása meglepte azokat, akik nem figyeltek oda.

Theo lepiszkálta az utolsó vérnyomokat, és a pálcáját forgatva állt meg, lazán szemlélve Dracót.
– Mit mondtál neki, hogy megütötted?

– Jó kislány.

Theo figyelmesen nézett Dracóra.
– Szóval azt akarod mondani, hogy Hermione Granger nem dicséretre vágyik? – Az arca megrándult, ahogy feldolgozta ezt az információt, a fejét lehajtotta, az orrát ráncolta, az egyik szeme összeszűkült. – Huh.

Végül megpördült a sarkán, és Draco mellé pottyant a kanapéra.
– Nos, lássuk, mit szólnak a rajongóid…

Felcsapta a Prófétát, a papír recsegett.
– Hmm… rettenthetetlen riporterünk hosszú múltra visszatekintő ellenségeskedést fedezett fel Draco Malfoy és az egykori Miss Granger között. Ki gondolta volna? Valami hugrabugos jelentette, amiért harmadévesen megütötte téged… Draco Malfoy egy nagy, piszkos zsarnok volt… a háborúban szemben álló felek… kínzás, kínzás, bla-bla-bla-bla… és… és… és itt is vagyunk! – A minisztérium hanyagul használta a Teszlek Süveg varázslatot a házastársi párosítás meghatározásához? Igen, mondd csak ki… pontatlanul… már korábban is megkérdőjelezték… Eléggé. Engem is majdnem Hollóhátba sorolt…



– Várj egy percet! – Draco felült. – Hagyták, hogy a rohadt Teszlek Süveg válasszon…

– Nem hiszem, hogy maga a kalap, igaz, inkább a mögöttes…

– Szóval csak annyit kellett volna suttogniuk annak a rongynak a fülébe, hogy „tedd tönkre Draco Malfoy életét”, és…

– Ó, ő az, aki tönkreteszi az életed, mi?

– Hogy lehetsz te itt a józan ész hangja? – Draco fújt egyet.

– Rossz passzban vagy, haver. – Theo megveregette a térdét. – És én gyakran vagyok az ész hangja. Például a kalapoknak nincs füle…

Draco hátradőlt, morózusan kortyolgatva az italát.

– Hol is tartottunk? Az egykori Miss Granger egy erőszakos mugli születésű, ellentmondásos véleménnyel rendelkező…

– Igaz. – Draco bölcsen bólintott.

– Te pedig egy jóvátehetetlen szörnyeteg vagy, satöbbi, satöbbi.

– Nyilvánvalóan.

– És a minisztérium azt állítja, hogy ez nyilvánvalóan ideális párosítás, mert a varázslatuk sosem téved. Kivéve, ha a Sötét Jegyed mindent megront. Szóval, tessék!

Draco elkomorult.
– Add ide! – csattant fel, és a papírért nyúlt.

– A francba – mondta Theo, és az ólomüveges ablak felé nézett, amikor egy csőr kopogni kezdett. – Minisztérium baglya.

Draco felé fordult.
– Figyelj, haver, ha ez egy rajtaütés, lehet, hogy van néhány tárgyam a régi istállóban…

– Nott – morogta Draco. – Mondtam neked…

– Pip azt mondta, hogy megtehetem!

– Miért kellett volna…

– Pip szeret engem!

– Az istenit! – Draco ledobta a papírt, és eltüntette az italát, miközben felpattant. Gyorsan az íróasztala köré és az ablakhoz lépett, felrántotta azt, és elkapta a tekercset, amit a bagoly nyújtott neki. A bagoly sötét pillantást vetett rá, és anélkül, hogy megvárta volna a jutalmat, távozott.

Draco felsimította a tekercset az asztalán.
– Parancsot kaptam, hogy részt vegyek egy fogadáson, amelyet a Megbékélési Törvény alkalmából rendeznek. A minisztérium úgy döntött, hogy a válasz a PR-problémájára…

– Ami te vagy – mondta Theo segítőkészen.

– …egy parti.

– Zseniális. Lehetnék a kísérőd? – kérdezte Theo vidáman.


***


Draco hümmögött magában, és ökölbe szorította a farkát, miközben figyelte, ahogy a lány hurokszerűen ráveti magát. Szégyenletes, gyalázatos bemutató. Vérrel borítva és gúnyolódva a Reggeli Próféta címlapján – Lucius és Narcissa is dühös lenne. De… hmmm, itt volt Hermione Malfoy, aki azért küzdött, hogy rátehesse a kezét.

Ha kettesben lettek volna… Draco hagyta volna, hogy a lány tovább jöjjön érte. Hagyta volna, hogy a kezére kenje a vérét, amikor arcon üti, hagyta volna, hogy a vére a mellkasára, az arcára fröccsenjen. Megragadta volna a lányt, erősen átölelte volna, a nyelvével a szájába nyomta volna a vérét. Hagyta volna, hogy a nő lenyomja, a padlóhoz szorítsa az arcát, a tenyere belecsúszott az arcára kenődött vérbe. Hagyta volna, hogy a lány felmásszon rá, a kezeivel a mellkasába nyomta volna a súlyát, a lábait a férfi köré vonta volna, forrón körbeölelte a farkát. Meglovagolhatta volna, miközben az orrából a vér végigfolyt a torkán. Hagyta, hogy a lány a csuklóját a feje fölött a padlóba nyomja, bár elég erős volt ahhoz, hogy lerázza magáról. Miért is akarná? Azt akarta, hogy a nő lefogja, fájdalmat okozzon neki, és figyeljen rá.

Nem tudta, miért lett mindig ilyen fizikai, ilyen durva vele.

Azt tudta – azért, mert tizenegy és tizenöt és huszonhárom éves volt, amikor vele volt. Draco mindennapjai most voltak a legkevésbé fizikaiak, amilyenek valaha is voltak. A gyerekkora nem volt erőszakos, csak durva verekedések a fiúkkal és Pansyvel, leesések a seprűről. A Roxfortban durva volt, bukdácsolás a folyosókon, éles könyökök a lépcsőn, kicsavart karok, ökölharcok, a kviddics-tribünök mögötti csetepaté, idősebb fiúk, akiket kerülni kellett. Gurkók, harapós könyvek, átkok, Weasley-k ugráltak rá, Potter majdnem megölte. Aztán Voldemort, a nagynénje, a háború… Kijutott az Azkabanból anélkül, hogy megerőszakolták volna – nem is tudta, hogyan. És aztán… az erőszak állandó fenyegetésének évei után, egyedül maradt a kúriában.


A tisztavérűek szerettek úgy tenni, mintha csak a muglik lennének erőszakosak, hogy a bentlakásos iskola csak könnyed csínytevésekből áll, és nem erőszakolják meg egymást, nem párbajoznak a bulikon, hogy a felesége arconütése sokkoló. Draco nem akart félelemben élni, de néha úgy érezte, hogy a világ, amelyben most él, nem is a valóság. Egy hazugság volt, amit úgy kellett tennie, mintha lenne értelme – mint ahogy annak is volt értelme, hogy háborúban voltak, most pedig már nem, hogy megölték egymást, most pedig kezet fogtak és táncoltak. Ha feleségül vette volna Torit, a harc úgy nézett volna ki, mint zárt ajtók, csend és elsétálás; nem tudta elképzelni, hogy többet tegyen annál, mint hogy túl szorosan megragadja a csuklóját egy partin. A veszekedésük ugyanolyan pantomim lett volna, mint a dugásuk – ez most az ő hamis életének része. De, amikor a felesége bordán könyökölte, amikor meglökte és megütötte, úgy érezte, mintha újra tizenegy, tizenhárom és tizenhat évesek lennének –, és mintha valaki más emlékezne az igazságra.

Ironikus volt, hogy most éppen ő volt az, akivel ezt érezte, pedig annyira másnak, egzotikusnak tűnt, amikor megismerte. Úgy nőtt fel, hogy azt hallotta, a muglik ostoba, mocskos, kapzsi lények, és akkor ott volt ő, felvették az osztályába az iskolában, és furcsa volt. A ruhája teljesen rossz volt, és olyan furcsa szavakat és kifejezéseket használt, amiket még sosem hallott, mintha mindenkinek tudnia kellene, mire gondol. És az osztályban, a semmiből bukkant elő, és szinte mindent tudott. Honnan tudta? Bizarrul, dühítően jól tudott varázsolni. De aztán meghallotta, hogy Weasley a legalapvetőbb dolgot magyarázza neki. Draco mindig őt kereste, amikor Roxmortsba mentek, kíváncsi volt, mit fog viselni, min fog felkiáltani. Meg kellett volna kérdeznie tőle, hogyan működnek a dolgok, ő sokkal jobban tudta, mint Weasley.


De persze Weasley és Potter örökbe fogadták – ők mind elmebetegek voltak, ő pedig durva. A haja, a fogai, mindig tintafoltok borították. (Látod, gondolta Draco, a muglik koszosak, bár Monstro sem tudta betűrni az ingét, és tintatartót sem tudott becsukni.) Nem ült helyesen, vagy nem tette keresztbe a bokáját, ahogy a lányoknak illik. Pansy vagy Millie karoncsapott, és két számjegyű tisztelgést mutatott, és még mindig keresztbe tették a bokájukat, de ő nyilvánvalóan soha nem járt illemtanórákra. Potter és Weasley pedig reménytelen idióták voltak, akik hagyták, hogy úgy viselkedjen, mint egy idióta, aki felemeli a kezét az órán, kioktat mindenkit, és nevetséges kampányokat indít.


Draco zavartan és lenyűgözve figyelte őt. Azt hitte, hogy már kiismerte, aztán a lány valami nagyon furcsát csinált. Kiszámíthatatlan volt – mint az ütés, amit nem látott előre. Vadul. Úgy gúnyolódott rá, mintha nem lenne jobb nála. Egy bizonyos ponton már nem tudta megríkatni. Azon tűnődött, vajon képes lenne-e rá, ha egyedül lenne vele. Ha a lány megragadná, vagy megadná magát. Ha visszajön a mugli világban töltött nyarakból, és tud olyan dolgokról, amikről ő nem.

Fiatalon durván bánt a lányokkal, és nem tudta, mit csinál. És aztán néha, amikor már tudta. Theo mindig megcsókolta a közös szobában, amikor részegen buliztak. Blaise mindig ellökte magától Theót, de Draco nem bánta. Theo gyengéd volt, szép volt, és a részegség ürügy volt arra, hogy Draco is gyengéd legyen. Ez felizgatta a lányokat. Pansy mindig színpadiasan visszakérdezett:

– Bemelegíted nekem, Nott? Gyerünk, Draco, jobb hasznát veszem a szádnak! – És Draco vigyorgott, miközben mindenki felhördült, miközben a lány elhúzta őt. Nem tudta, hogyan kell gyengédnek lenni Pansyvel. Úgy tűnt, hogy egyiküknek sem ez volt a lényege.

Nem akart durva lenni a feleségével. Meg akarta tanulni, hogy gyengéd legyen vele. Azt akarta, hogy a nő megadja neki a lehetőséget, hogy az legyen.

De néha, mint most is, azt is szerette volna, ha a szart is kiverje belőle.

***

Pansy kihúzta az üvegház ajtaját, és besétált, a sarkai csattogtak a repedezett csempén, a szoknyája (Prada) suhogott a csípője ringásától. Végigsétált a hosszú középső folyosón, amíg meg nem találta Longbottomot a hátsó kopott faasztalnál, ahol a férfi teát készített neki.

– Szia! – köszöntötte.

A férfi halványan rámosolygott.
– Szia!

Figyelte, ahogy a férfi átültet egy növényt, többnyire kézzel.

– Megkaptad a meghívót a minisztériumi fogadásra? – kérdezte a boszorka.

– Igen.

A lány látszólag megdöntötte a fejét, felnézett a férfira, és egyik lábát a tűsarkán forgatja. Egy ember, aki nem volt szégyenlős, úgy tett, mintha szégyenlős lenne.
– Leszel a partnerem?

– Igen. – A férfi elmosolyodott.

Legutóbb, ennél az asztalnál, a lány sokat mesélt neki… sokat. Nem volt biztos benne, hogy ez hogyan történt. Longbottomban az volt a lényeg, döbbent rá, hogy már nem félt. Semmitől sem félt. Nem volt biztos benne, hogy a háborúban használta-e fel minden félelmét, és elfogyott-e, vagy egyszerűen csak úgy döntött, már szembenézett a legrosszabbal, és nem volt hajlandó többé semmitől sem félni. De nem félt tőle. És nem félt a lány érzéseitől sem.

Nem volt igazságos azt mondani, hogy a mardekárosok nem ismerik az érzéseket. Malazárra, Theo és Draco voltak a legnagyobb drámakirálynők, akiket ismert. És ő úgy szerette őket, mint a testvéreket. Mindig ott lesz mellettük. Bármit elmondhatott nekik… kivéve, hogy mit érez azzal kapcsolatban, amit az előbb mondott nekik.

Theónak bármit elmondhatott, és ő csak szomorúan nézett rá, majd viccelődött, egy nagyon, nagyon nem helyénvaló viccet. A lány nevetett, a fiú pedig azt mondta:

– Gyere, keressünk egy kis whiskyt. – A lány bármit mondhatott Dracónak, a férfi káromkodott. – A kurva életbe, Pans – és a férfi durva karral átkarolta a nyakát, felajánlotta, hogy kirúgja valakinek a fogát, és elmentek leülni a Fekete-tó mellé. A benne lévő összes érzésnek nem volt hová mennie, de ez mindenkinek így volt. Csak ültek együtt, és tudták, hogy ők is érezték ezeket az érzéseket, és ez volt a legjobb, amit tehettek.

Voltak időszakai, amikor igazán csúnyán viselkedtek egymással, még akkor, amikor Pansy Dracóval próbált randizni, Draco és Blaise pedig bármit meg akartak dugni, ami szoknyában volt, Theo pedig mindannyiukat pánszexualitásról próbálta meggyőzni. Az a fajta undokság, ahogy Pansy elképzelte, amit csak lány- vagy fiúvérével lehetett – valakivel, aki eleve a legrosszabbat gondolta rólad, de mégis szeretnie kellett téged. A mardekárosok nem szoktak bocsánatot kérni, és nem szoktak megbocsátani. De kitartottak a sajátjuk mellett. Akármennyire is bántották egymást, ők mindig egymás mellett álltak. Legalábbis Pansy ezt gondolta a háború előtt.

A háború után, amikor a háza évfolyamának fele halott volt vagy börtönben ült, újra rátalált Theóra. És ő és Theo találták meg Dracót, amikor az kijutott az Azkabanból. Rossz volt az egész. Soha nem hagyta volna el egyiküket sem. Tudta, hogy soha nem hagynák el őt.

De a háború megtörte őket. Valami baj volt velük. Azt hitték, hogy uralkodni hivatottak. Azt képzelték, hogy ők irányítanak. Aztán megtörtént a háború, és nem tudták irányítani az életüket, a testüket, az elméjüket. És a túlélés azt jelentette, hogy feladják az önállóságukat és az önbecsülésüket is. Nyilvános perek és razziák és jóvátételek és próbaidő és pálcaellenőrzések. És ők könnyen megúszták – nagyon, nagyon könnyen. És hogy panaszkodhatott volna Pansy, amikor a szüleik valóban aljas dolgokat hittek, ő pedig lenyelte őket, és kérdés nélkül visszamondta őket? Egy idióta volt. (De, Merlin, ki kérdőjelezi meg azt, amit mindenki, de mindenki körülötte hisz?)

De a helyzet az volt, hogy ők könnyen megúszták. És most már megvolt a pénzük és a szabadságuk, és bármit megtehettek – bármit! És mégis azt hitték, hogy nem tudnak. Már nem hitték, hogy irányíthatják az életüket.

Így hát kihirdették a Megbékélési Törvényt, Pansy és Draco pedig nyafogtak és siránkoztak, hogy a Minisztérium beleavatkozik az életükbe, és pontosan… semmit sem tettek. Nem házasodtak össze. Nem hagyták el az országot. Nem költöztek a mugli Londonba. Csak várták, hogy mi lesz velük.

Amikor minden, amit tudni vélsz magadról és a világról, tévesnek bizonyul, erőszakosan, szörnyen tévesnek, hogyan bízhatsz magadban, hogy meghozd a következő döntést? Hogyan próbálsz meg változtatni úgy, hogy nem bízol abban, hogy a világ úgy reagál, ahogyan te várnád, hogy ezek a változtatások egyáltalán lehetségesek? Pansy most arra gondolt, hogy ő és Draco azért nem tettek semmit, mert azt akarták, hogy megváltozzon az életük. Mivel nem hittek magukban, várták, hogy mit ad nekik a világ. És ha valami rosszat hozott volna, akkor az a megszokott csalódás lett volna, amiről azt hitték, hogy megérdemlik.

De ő úgy döntött, hogy Neville Longbottom valami jó volt. Mert amikor mondott neki valamit, nem viccelődött, mint Theo, vagy nem lett dühös, mint Draco. Csak megkérte, hogy mondjon többet, anélkül, hogy viccek vagy harag mögé bújt volna. Nem kellett kedvesnek lennie, csak őszintének kellett lennie. Ő sem volt mindig kedves. Nem félt attól, hogy megbántja a lány érzéseit.

Vagy, ahogy a lány rájött, amikor legutóbb inkább rávetette magát, és eszméletlenül megdugta.

Most közelebb sodródott hozzá, amikor a férfi befejezte, és félretette a növényt, megkoszorúzta a kezét. Ujjait halvány hegek keresztezték.

– Mire van szükséged? – kérdezte a férfi.

– Csókolj meg?

– Gyere ide.

Az asztal mögött egy fából készült komód állt, és amikor a lány csatlakozott hozzá az asztalnak az ő oldalán, a férfi félrelökte a teáskészletet, csípőre tette a kezét, és könnyedén felemelte, hogy leüljön a komód pultjára. Kezét még mindig a lányon tartva, a férfi odahajolt hozzá, és könnyedén megcsókolta. A boszorkány a vállára lógatta a kezét, a tarkójánál fodrozta a haját, és megcsípte a varázslótt. Egyik nagy keze a térdén volt, ujjai csak enyhén markolták a térdkalács szélét.

– Szabad? – motyogta Longbottom a lány ajkaihoz.

– Igen.

Kemény kezét a lány szoknyája alá csúsztatta, megszorította az izmot, amely meghajlott, amikor Pany a bokáját a lába köré csavarta. Csókjai tátott szájjal, nyugodtan csattantak. A lány szoknyájának anyaga felcsúszott az alkarján, ahogy a varázsló végigsimított a combján, amíg az ujjai a csípőjénél értek, a hüvelykujja pedig mélyen a lány lábszárának ráncába fúródott.

– Igen – nyögte Pansy Neville szájába.

A férfi széles keze elmozdult, hüvelykujja a lány csiklója felé nyúlt.

Pansy éhesen megcsókolta, miközben a hüvelykujja körözött.

A varázsló másik keze csípőjéről mozdult el, felcsúszott a hátán, miközben a férfi belehajolt a csókba. A keze Pansy tarkóján állapodott meg, Neville hüvelykujja végigvonult torkának egyik oldalán, az ujjai pedig átnyúltak a másikra.



A férfi a tarkóját tartotta a kezében, és amikor elmélyítette a csókot, gyengéden megszorította. Pansy érezte, hogy a vállai leesnek, ahogy belesóhajtott a csókba. A varázsló hüvelykujja a csiklóját nyomta. Addig csókolta, amíg a lány el nem szédült.

Levegőért kapkodott, amikor a férfi az állához ért.
– Te tudsz…

– Nem. – A férfi szája újra az övé fölött lebegett. – Ezt egy ideig csinálom.

hozzászólások: 0