9. fejezet


2003. JÚLIUS 27., VASÁRNAP


Theo besurrant Fernsby zsúfolt érdekességboltjába, amely sötét ereklyéket, tiltott mérgeket és kétes eredetű bájitalösszetevőket kerítő üzletének álcája volt.

A tulajdonost hátul találta, egy pult mögött állt, amely egyben kirakat is volt, és egészségtelenül előre dőlt.

– Mondd meg Longbottomnak, hogy nem kellett volna ilyen keményen visszavágnia – mondta Fernsby, amikor Theo közeledett, vállát behúzva a szűk folyosón. A férfi bőre sápadt volt, szürkén árnyalt, és izzadságtól nedves. – Soha nem mondtam azoknak a McDuffie fiúknak, hogy próbálkozzanak vele.

Theo felvonta a szemöldökét.

– Sőt, kifejezetten azt mondtam, hogy megválogatja, kinek ad el, és azt mondtam, tudom, hogy ezt mondtam, de ne fogadjon el nemleges választ.

Theo összerezzent, amikor Fernsby oldalra fordult, hogy hányjon, aztán megragadta az alkalmat, hogy szemügyre vegye a vitrinben lévő elvarázsolt homokórák választékát, miközben Fernsby öklendezett és köhögött. Úgy hangzott, mintha egy vödör lenne ott hátul a padlón.

Fernsby lassan előrefordult, remegő kézzel törölgette a vért a szájából. A lélegzete zakatolt benne.

– Mondd meg Longbottomnak, hogy nem kell ezt tennie, ha van ellenszer, én fizetem meg az árát. Bármit, amit cserébe kér a boltból. Kárpótolni fogom. Bármit, amit csak akar.

Theo ide-oda billentette a fejét, az ajka összeszorult, elgondolkodott.

– Tudom, hogy Longbottom nem szereti a cégeket. – Fernsby nagyot nyelt, kezét a pultlapra támasztotta, és felnézett Theóra. – Mondd meg neki, hogy megtanultam a leckét. Megtanultam.

Theo lassan bólintott, és megpörgette a pálcáját.
– Nos, Fernsby, ezt jó tudni – mondta. – De én Malfoy embere vagyok. Itt valami másról van szó, amit elbasztál. Longbottommal magadra maradtál.

Theo grimaszolt, amikor Fernsby megint hányt. Ezért nem volt kifizetődő Longbottommal baszakodni.

***
Draco a kandallóhoz legközelebbi kanapén feküdt, a narancssárga förtelem a mellkasán, egyik térdét felhúzva, amikor a lángok zöldet villantak, és Theo a könyökét dörzsölgetve kilépett a kandallóból.

– Jaj – mondta Theo, és Dracóra nézett. – Teljesen átmentél viktoriánus szellembe. Mi történt?

– Semmi. Rengeteg vért vesztettem tegnap este – szólt Draco, miközben ujjbegyeivel végigsimított a mumáncdémon szőrén. – Az a feltöltő bájital egyébként szar. Három adag, és még mindig nem vagyok jól.

– Akkor megpróbáltad ágyba vinni Grangert? – Theo a bárszekérnél foglalatoskodott.

– Nyilvánvalóan. – A fenevad karmai előrenyúltak, és dorombolás közben az ingén keresztül szurkálta a férfit. – Csak a véremet akarja. Kiszívta a véremet, levetette magát, és otthagyott egy dühöngő merevedéssel a saját véres lepedőmben.

Theo nevetésben tört ki.
– Te szegény kis ribanc. – Könyökölve és térdelve egy fotelba vetette magát, pohárral a kezében. – Mennyi idő múlva csinálhatod újra?

– Nem tudom – mondta Draco morózusan. – Bella átkot hagyott a karján, amikor megvagdosta…

Theo együttérzően hümmögött.

– És tudod, nem én állítottam meg őt… Bellát. Kurvára nem tettem semmit. – Dühös volt a szégyentől, nem tudott Theo szemébe nézni. – Ott álltam és hallgattam, ahogy sikoltozik. Még mindig hallom őt…

– Semmit sem tehettél volna, haver. Bella téged is feldarabolt volna…

– Megcsinálta volna, előbb-utóbb, és én csak álltam ott, és hagytam, hogy feldarabolja Grangert, mintha ez megmentene engem. Mintha csak elég szánalmas lettem volna. Könyvmoly, kicseszett Granger jobban kiállt volna ellene…

– Hát persze, hogy így volt. – Theo felnevetett. – Emlékszel arra a pletykára, hogy felgyújtotta Pitont? Emlékszel rá a Jóslástanon?

– Merlin, ő volt az elmebeteg. – Draco majdnem elmosolyodott. – És most az átok lép fel… valószínűleg az én hibám, amiért itt lakik. És a véremtől jobb lesz, de annyira utál engem, hogy nem mondta el, amíg meg nem mérgezte. Inkább rohadjon le a véres karja, minthogy hozzám érjen…

– De hát ez Granger – mondta Theo. – Soha nem ismeri be, ha valamit nem tud. Utál segítséget kérni.

Draco közléstelenül bólintott, és a féltérdű félkegyelmű elítélő arckifejezését nézte.
– A gyűrű miatt van? – kérdezte Theo félvállról.

– Mi van? – Draco végre felnézett rá.

– Az átok hatására. Black eljegyzési ékszert visel, ugye? Állítólag reagál a vérvonalad által okozott sérülésekre?

– Bassza meg. – Draco hagyta, hogy a feje hátrahanyatlik a kanapé karfájának. – Bassza meg! Folyton azt kérte, hogy vegyem le, én meg mondtam neki, hogy nem lenne biztonságos neki – csak baszakodtam vele, mert szeretem látni, ahogy viseli, igaz? És most már nem fogja újra kérni, mert – az istenit, valószínűleg azt hiszi, hogy megerőszakolom, ha leveszem – vagy Lucius megöli. Amit, rendben, fontolóra vett, mielőtt úgy döntött, hogy ő és Narcissa benne vannak. És most arra jutott, hogy biztonságosabb, ha hagyja elrohadni a karját, mintha védtelenül lenne mellettem. Bassza meg!

Theo tehetetlenül felnevetett.
– Ó, haver. Csak ásod a saját sírodat.

– Mondtam neki néhány borzalmas szarságot a suliban. – Jó érzés volt kimondani Theónak, valakinek, aki ott volt és megértette. – Könnyű célpont volt, tudod? És gyűlöltem őt azért, mert Potteré volt.

Theo felhorkant.
– Merlin, nélküle elveszett volna.

– Igaz? És ő meg azt hitte, hogy olyan átkozottul zseniális. – Draco Theóra nézett. – Gondolod, hogy elfogadtuk volna őt? Ha a Mardekárba sorolták volna be?

– Nem tudom…

Draco mélyen elbizonytalanodott, ahogy nézte, ahogy Theo ezen elmélkedik, mintha Theo válasza megváltoztatná a múltat.

– Igen – szólt Theo végül határozottan. – Egyszer már bizonyított. Eleinte egy igazi seggfej lett volna. De mindig van egy elsős csicskázás. És vannak félvér kígyók. Miután bizonyított, mi vigyáztunk volna rá.

Draco bólintott, és azt kívánta, bárcsak igaz lenne.

– Képzeld el, ha betörte volna Potter orrát – mondta Theo vigyorogva.

– Malazárra! – Végül Draco felnevetett. – Rendben, akkor mi is így tettünk volna. – Most már mosolygott. – Képzeld csak el.

Bemennek Roxmortsba, a lányon pedig egy olyan szörnyű mugli pulóver van, a férfi pedig ugratja, és azt mondja neki, hogy vesz neki egy rendes kabátot, ami alá elrejtheti. A boszorkány nekilöki magát, mire a varázsló megragadja, átveti a vállán a karját, és Hermione nekidől, vad haját az arcába fúrja. Felteszi neki azokat a kérdéseket, amelyeket Weasley-patkánynak szokott, és most az egyszer – most az egyszer – meghallgatja a férfit, amikor az válaszol.

Bájitaltanra társulnak – elszántan, hogy legyőzzék Theo és társa jegyeit. Későig dolgoznak, ez egy többnapos főzés, és a lány fürtjei göndörödnek a gőztől, összeguranak a nyakáról, az ingük a csuklójánál és a gallérjánál kigombolva. Veszekednek a vágási technikáján, a nő szidja a férfit, aztán a varázsló követi a hozzávalók szekrényébe, nekinyomja a polcoknak. Megcsókolja, és a lány visszacsókol, aztán a férfi lenyalja a sót a nyakáról, a keze a szoknyája alatt, és azt mondja:
– Ne mondd el Pansynek

Mire a lány azt mondja:
– Ó, elmondom neki. Rendes cicaharcot fogunk rendezni miattad. – És a varázsló a szájára mosolyog, miközben az ujjai belé hatolnak.



Karácspnyi bál van, és Pansyvel táncol, de a férfi a lányt figyeli. Hagyja, hogy Pansy túlságosan berúgjon, hogy otthagyhassa Millie-vel, és ellopja Grangert attól a baromtól, akivel jött.

– Gyere ki velem – nyafogja, amíg a lány enged, aztán a durva kőhöz szorítja, éhesen csókolgatja, kezei a mellén, a fenekén, gyűrögeti a finom ruháját.

– Veled akartam jönni – mondja a férfi, és a nő visszahúzódik.

– Akkor miért nem tetted, Draco? – kérdezi élesen. – Szégyellsz engem?

A férfi megpróbálja megcsókolni a lányt.
– Ugyan már, nem, nem erről van szó. Csak muszáj… tudod, milyen Pansy. – De a lánynak ez nem tetszik. – Azért, mert mugli születésű vagyok, ugye?

A férfi magához szorítja a lányt, és megpróbálja ott tartani.
– Ne légy ilyen – mormolja a fülébe. – Megint meg akarlak dugni. Benned akarok lenni. Kérlek, Granger. Engedd meg.

Aztán ellöki magától a férfit, és sírni kezd.
– Gyűlöllek, Draco.

Igen, képzelte el.

– Elszúrta. – Nem tudott Theóra nézni. Úgy hangzott, mintha egy harmadéves mondaná ezt. De nem tudta megállítani magát. – A keresztnevemen szólított.

– Mit mondott? – kérdezte Theo óvatosan.

– Gyűlöllek, Draco. – Nem tudta kontrollálni az arcát.

– Pajtás. – Theo hangjában figyelmeztető hang volt.

– Soha nem fog megbocsátani nekem.

– Merlin, milyen szart hallgattál? – Theo hangja most már valóban frusztráltnak tűnt. – A megbocsátás nem létezik. Megbocsátottál már valaha valakinek? Nem. Ez csak valami, amiről a hugrabugosok és a griffendélesek beszélnek, mert olyan titokzatosan és fennköltnek hangzik, és aztán összeverhetik egymást emiatt. Mardekárra. Megbocsátok neked. Én nem bocsátok meg neked. Aztán úgy tesznek, mintha még mindig nem éreznének ugyanúgy. Tudod, hogy ez az egész baromság. – Dühösen fújt egyet, az arca elfordult.

Draco elgondolkodott rajta.
– Ez igaz – mondta. – Soha nem bocsátottam meg senkinek.

– Nem fog megbocsátani neked, haver. Csak eldönti majd, hogy most vagy tud veled élni, vagy nem.

Draco lassan bólintott. Most egymásról beszélgettek – azokról az évekről, amikor Draco Theo helyett Crakkal és Monstroval szórakozott, mert Draco tudta, mit tett vele Theo halálfaló apja, és mégis hagyta magát belerángatni. Draco egyszerre értette meg, hogy Theo miért határolódott el, és azt mondta magának, hogy Theo egy gyenge kis ribanc. És Theo egyaránt megértette, hogy Dracónak nem volt más választása, és elárulva érezte magát. Nem beszéltek erről. Egyszerűen csak úgy döntöttek, hogy most már együtt tudnak élni egymással.

– Tényleg alkut kötött velem a vérért. – Draco Theóra nézett. Utálta, hogy a múltra emlékeztette Theót, hogy megint boldogtalanná tette. Hagyta, hogy a hangja éneklőre változzon: – Aztán megszegtem minden szabályt. Szóval…

– Szóval váltságdíjként tartod fogva a macskáját – mondta Theo, és mosolyogni kezdett.

– Elérem, hogy jobban szeressen engem, mint őt. – Az állával a mellékasztalon álló teáscsészére mutatott. – Csinálj neki egy egeret.

– Ó, egy klasszikus! – A vigyora visszatért.

Theo egy ügyes pálcacsapással átváltoztatta a teáscsészét, majd a farkánál fogva felkapta az egeret, és Draco felé hajította.

– Hé! – kiáltott fel Draco, miközben ő és mindkét állat megrándult, a térdecske pedig szőr és karmok összevisszaságában kilőtt a mellkasából.

Aztán ő és Theo felszabadultan nevettek az őrült kergetőzésen.

***

2003. JÚLIUS 28., HÉTFŐ - 2003. SZEPTEMBER 18., CSÜTÖRTÖK


Ő és Malfoy nem beszéltek arról az éjszakáról, amit a férfi ágyában töltött. De az irodájában tett látogatásai rendszertelenné, de gyakorivá váltak.

Malfoy bejelentés nélkül ugrott be, és szüntelenül panaszkodott. A lány vendégszékében lustálkodott, miközben elmondta, milyen kényelmetlenül érzi magát. Kérés nélkül használta a pennáját, és siránkozott az olcsó minisztériumi tinta miatt. Hanyagul turkált az aktái és jelentései között, felváltva bámult rá, és nem törődött vele, amikor megpróbálta visszavenni őket. Amikor azt hitte, hogy a lány nem figyel, éhesen szemezett vele, tekintete a karjára vándorolt. Amikor azt hitte, hogy a férfi nem figyel, a kezét és a száját figyelte, és az ingek húzódását a mellkasán és a bicepszén.

– Ezt nézem – csattant rá most a férfi, amikor a nő átnyúlt az íróasztalán a kezében lévő aktáért.

– Malfoy, ezt nem szabadna elolvasnod.

– Akkor ne hagyd kint.

– Kint van az irodámban, ahol lennie kell.

– Nos, én az irodádban vagyok – jelentette ki a varázsló, miközben lapozgatott.

– Igen, ez a probléma – mondta a nő. Francesco idegesen figyelte őket.

– Ez így nem jó – fújt egyet Draco, és felvette a tollát, hogy határozottan kihúzzon egy sor szöveget.

– Malfoy, neked nem szabadna…

– Itt az áll, hogy jelenleg Rolf Salamander az egyetlen beszállítója a hamukuszma tojásoknak, de Nott azt hallotta Lovegoodtól, hogy Goldstein nemrég szállt be az üzletbe. – A férfi egy széljegyzetet készített, a kézírása bosszantóan pontos volt. Kijegyzetelte a jelentés többi részét, aztán félredobta, és negyedórán át morgolódott a minisztériumi tea minősége miatt.

– Mondd meg az emberednek, hogy menjen el jobb teáért – mondta Draco, nem törődve Francescóval.

– Francesco dolgozik, Malfoy.

Malfoy morgott, egy lendülettel visszavette a talárját, és távozott.

– A tollaid szemét – közölte Draco másnap, és egy luxusmárkás csomag hattyútollat dobott az asztalára. Bevetette magát a vendégszékébe, és félrelökött néhány pergament, hogy fejjel lefelé elolvasson egy irodaközi feljegyzést. – Van egy kis kekszed? – A férfi felnézett rá. – Miért ne?

Visszahelyezte a tintatartókat az irodájában. Kicserélte a szőnyeget az irodájában. Vett egy mugli kávéfőzőt, és addig nyafogott, amíg Francesco meg nem tanulta, hogyan kell kezelni, miután Hermione azt mondta, hogy munkaidőben jobban szereti a kávét. Megváltoztatta az iktatását fordított kronológiai sorrendre. (Ő visszaváltoztatta.) (Összevesztek emiatt.) Megmondta neki, hogy az Ulysses segítségével túl sok munkabaglyot küldözget a kastélyból, és adott neki egy hóbaglyot, akit (nem kommentálta) Penelopénak hívtak.

Malfoy jelenleg ingujjasan és mellényben gubbasztott a vendégszékében, törvénytervezeteket olvasott és mugli cukorkát evett. (Elvetemült édesszájú volt, és a lány véletlenül rászoktatta a magas fruktóztartalmú kukoricaszirupra.)

Kopogás hallatszott, és Padma belépett egy halom jelentéssel.

– Ne mondd – nyögte Hermione, felállt, és megkerülte az íróasztalát, hogy találkozzon Pammával az ajtó mellett.

– Attól tartok, igen. – Padma tekintete Francescóról Malfoyra és Hermionéra siklott.

Hermione kínosan átvette tőle az aktákat, és visszapillantott a túlterhelt íróasztalára, amelynek egyik sarkát még mindig a túlméretezett váza és a mindig frissülő fehér tulipánok foglalták el. Hová tette volna ezt a sok papírt?

Miközben a lány figyelt, Malfoy félrelökte az édességcsomagolásokat, hogy felvegye az egyik hattyútollat, majd agresszívan körözött egy sor vázlatnyelvet.

Padma megköszörülte a torkát, és Hermione felkapta a fejét.
– A hallhatatlanok a hét végére remélik a gondolataidat.

– Hét végéig! De jelenleg egy hónapos lemaradásban vagyok. Miért…

– Tudod, hogy nem mondhatom el – mondta Padma bocsánatkérő homlokráncolással. – Talán Malfoy tud neked segíteni.

– Én nem itt dolgozom, Patil – jegyezte meg Draco gúnyosan, fel sem nézve. Nyilat húzott a széljegyzetére.

– Rendben – szólt Padma, és felvonta a szemöldökét Hermione felé, miközben távozott.

Malfoy eldobta a tollat, és lazán kinyújtotta Hermione íróasztalát, majd a legfelső jelentésért nyúlt, miközben Hermione az új sarokba dobta a köteget.
– Akkor mi ez az ostobaság?

Olvasni kezdett, miközben Hermione újra helyet foglalt, és a szeme sarkából figyelte őt.
– Időpocsékolás – motyogta férfi, miközben elkezdte aláhúzni a részeket.

– Malfoy, nekem ebédmeghívásom van – mondta a lány.

– Menj csak – intett neki a férfi. – Én is megyek.

– Rendben – szólt Granger, összeszedve a táskáját és a talárját, miközben a férfi lapozgatott egy oldalt. – Francesco, egy óra múlva visszajövök.

Amikor a lány elment, Malfoy a fejét rázta, miközben áthúzott egy bekezdésnyi szöveget.

***

Amikor Hermione a Szivárgóba ért, Ron és Harry már ott volt, Ron a bárból jött vissza egy-egy korsóval a kezében.

– Ó, hát itt vagy, Hermione – mondta Harry. – Hozunk még egyet.

– Nem, nekem egyet sem – ellenkezett a lány szemérmesen. – Padma egy rakás aktát dobott az asztalomra rövid határidővel, és szükségem lesz az eszemre.

– Még nem vonultál vissza, Mione? – kérdezte Ron, miközben nehézkesen leült, és az egyik poharat Harrynek csúsztatta. A nyakkendője meglazult, az ujja felgyűrődött izmos alkarján, Hermione emlékeinek kócos iskolásfiúja zökkenőmentesen átalakult a kócos aurorrá.

– Mit akar ez jelenteni, Ronald? – Godrikra, néha elfelejtette, hogy nem Malfoy volt az egyetlen, aki nyomogatta a gombjait.

– „Az üdvöske adakozó körútja” – idézte Ron, és ívben intett a kezével, mintha a legfrissebb főcím lenne egy sátortáblán felettük. – Aligha kell minisztériumi munka Malfoy pénzéből.

– Azért végzem a munkámat, mert hiszek benne, Ron. Nem a pénzről van szó!

– Úgy beszélsz, mint egy igazi milliomos filantróp – ugratta Harry ravaszul, és Hermione önmaga ellenére felnevetett.

– Felelőtlenség lenne nem jó célokra fordítani Malfoy aranyát, amíg van rá lehetőségem.

– Mi van, akkor rohamot kapott, amikor megtudta?

Hermione tudta, hogy Ron azt akarta hallani, hogy Malfoy dühöngött, mielőtt visszakapta volna a Gringotts kulcsát. Akkor újra ismerős terepen lennének.

– Igazi olvadás – ismerte be a lány. – Azt mondta, nem adományozok eleget, és emiatt szegénynek tűnik.

Harry felhorkant, míg Ron a szemét forgatta, és azt mormolta:
– Ó, te jó ég, Merlin!
– Egyébként észre sem veszi – tette hozzá lány, tudva, hogy ezt azért mondta, hogy visszavágjon Ronnak.

– Ó, azt viszont határozottan észreveszi, hogy rehabilitálod a nevét – mondta Ron. – Minden második címlap arról szól, hogy Hermione Malfoy háborús árvákat ment meg.

– Szóval azt kéne mondanom a hadiárváknak, hogy húzzanak el, mert valaki elfelejtheti, hogy a Malfoyok halálfalók? – A lány kirázta a haját az arcából. – Azkabani tetoválás van a nyakán, Ron. Senki sem felejti el!

– Ments meg néhány kölyökkutyát, és a Szombati Boszorkány cikket fog írni arról, hogy a börtönrúnák tavaszra bejöttek.

– Ronnak igaza van, Hermione – mondta Harry. – Nem az a Megbékélési Törvény lényege, hogy az emberek elfelejtsenek, hogy a mardekárosokat visszafogadják a társadalomba?

– Nos, akkor aligha az egész azon múlik, hogy én adományozok néhányat, ugye?

– Nem, de ilyen tempóban sosem fog elhúzni Franciaországba – mondta Ron.

Hermione Rontól Harryre nézett.
– Nem én hívtam meg a kviddicsmeccsre…

– Ez mind Ginny volt.

– …melyen te áhítoztál azokért a seprűkért, amiket Malfoy állított be az én érdememnek, köszönöm szépen, Ronald.

– A Nimbus 3000 elég édes – mondta Ron, és felvonta a szemöldökét Harryre.

– Beteg a fordulási sugara – értett egyet Harry.

Hermione felnyögött, és elvette Ron maradék vajsörét.

– Más barátját is feldarabolta? – kérdezte Harry sötéten.

– Nem tudok róla – motyogta Hermione. Egy része azt szerette volna, ha mindenki megtudja, hogy mivel van dolga ott. Egy másik része viszont megbánta, hogy elmondta Ginnynek Crakot, és nem szerette volna megvizsgálni, miért. Hűtlennek érezte magát… hűtlennek? – És nem tudok semmit sem bizonyítani – tette hozzá gyorsan.

– Nincs mit bizonyítani – mondta Ron. – Crak nem azért jött be, hogy panaszt tegyen. Elmondta az ő oldalát a történetnek. Beszélt nekünk…

– Értem én – szólt Hermione.

– Ron felfogása csípős – közölte Harry, mire Ron elfordította a fejét, hogy a vállába kuncogjon –, de elmondod nekünk, hogy Malfoy fenyeget-e téged?

– Nincs mit elmondani – válaszolt Hermione, kihagyva mindent, amit el lehetett volna mondani.

– Merlin, ez egy pszichopata – állapította meg Ron szórakozottan, miközben felállt a saját korsójáért menet.

Hermione nem akarta elmondani nekik, hogy a pszichopata ágyában volt, nyöszörgött, és a megkönnyebbülés végigsöpört rajta, amíg hátradőlt a férfin, ő pedig a sebhelyes mellkasához szorította, a Sötét Jegy végighúzódott a karján.

Ahhoz, hogy úgy tegyen, mintha a sebhely nem zavarná, hozzátartozott, hogy nem beszélt róla Harrynek és Ronnak, mert ettől csak szörnyen érezték magukat. Nem kellett volna szégyenkeznie, mintha valami rosszat tett volna, mert valami olyasmit tettek vele, ezt újra és újra elmondták neki. De Hermione mégis szégyellte magát, mintha egy jobb verziója gyorsabban beszélt volna, keményebben küzdött volna, valahogy megakadályozta volna, hogy ez megtörténjen. Nem számított, mit kellett volna éreznie; azt érezte, amit érzett. De ha ezt elmondja Ronnak és Harrynek, ők azt mondanák neki, hogy nem, ők a hibásak, amiért nem akadályozták meg. És azt mondaná nekik, hogy nem tehettek volna semmit, és ők is ugyanezt mondanák neki, és egyikük sem érezné magát jobban, csak frissen feldúltnak. Ők is érezték, amit éreztek – Ron különösen.

És ezért Hermione nem akarta elmondani nekik, hogy a heg égeti és viszket és mérgezi, Bellatrix átka feléledt, amikor ők csak azt érezhették, hogy cserbenhagyták őt. És most nem akarta bevallani, hogy hagyta, hogy Draco Malfoy használja, hogy egy vékony selyem hálóingben és alsónemű nélkül az ágyába vigye. Rosszul lennének tőle. És elmondanák neki, hogyan beszélhetett volna gyorsabban, hogyan küzdhetett volna keményebben, hogy megakadályozza azt az éjszakát. És nem tudná elmondani nekik, hogy hagyta, hogy Draco Malfoy átkarolja, hogy ráöntse a vérét, és aludjon neki, a keze a combját markolva, és a saját tettei – nem az övéi – miatt kellett menekülnie, és újra és újra szégyenkeznie.

Tehát máris hazudott nekik.

Amikor Hermione visszatért az irodájába, Francesco egy halom aktára mutatott, az eredeti felére, amely most az íróasztala sarkán állt.

– Ötvenöt percig maradt, és kizsigereléssel fenyegetett, ha a nap végére nem foglalom össze őket neked.

Hermione észrevette, hogy Francesco kerülte Malfoy nevének kimondását, mintha ezzel megidézné őt.

Átlapozta a jelentéseket. Mivel nem tudhatta, hogy a hallhatatlanok mit keresnek, Malfoy megjelölte a tendenciákat, a következetlenségeket, és mindent, amiről úgy gondolta, hogy alátámasztja az aktuális politikai álláspontját. A minimális durva kommentár arról árulkodott, hogy gyorsan dolgozott.

Malfoy véleménye konzervatívabb, cinikusabb és üzletorientáltabb volt, mint az övé. De egyre inkább képes volt meglepő pontossággal utánozni az övét. Vagy talán nem is meglepő – az iskolában nem a nyers erő, hanem a harapós szellemesség miatt volt rettegés az iskolában. Megfigyelő volt – csalhatatlan szemmel érzékelte a bizonytalanságokat, és csúnya képességgel teremtett újakat a pontos kritikájával. Mindig tudta, mikor veszekednek Harryvel és Ronnal, készen arra, hogy sarokba szorítsa és szétszedje, ha nem volt fedezete.

Hermione az Amortentia és a Veritaserum jutott eszébe, amit a felújított börtönében főzött. Még mindig pletykákkal, bizonytalanságokkal, megosztottsággal kereskedett, most már nagyobb színvonalon. És most már neki, Harrynek és Ronnak sem kellett harcolnia azért, hogy megosztja őket – csak az ágyába kellett alkudnia, és a lány megtette érte.

***

Hermione a Reggeli Prófétát olvasta, miközben Malfoy a vendégszéken ült, egy kviddicsmagazint lapozgatott, és tétlenül pintyeket varázsolt. Már átfutotta az újságot, és minden olyan cikket megjelölt, amit érdekesnek talált.

Most is ezt tette, folyamatosan küldte neki a kivágásokat és fehér lapokat olyan témákról, amelyeket a munkája szempontjából fontosnak ítélt. Néha összevesztek a tartalmakon, és ez – Merlin segített neki – furcsán kielégítő volt, ahogy Malfoy mindig is harcra kész volt. Amikor Harry a szemét forgatta, és témát váltott, vagy Ron játszotta a hülyét, vagy Francesco mindenben egyetértett, amit mondott, akkor úgy érezte, hogy az ötletei túl unalmasak – az érzései túl erősek ahhoz, hogy bárki is elviselje őket. Ezzel szemben Malfoy érvei csak egyre ravaszabbak és konkrétabbak lettek – a válaszai egyre gondosabban kalibráltak arra, hogy bosszantsák – mintha végtelen ideje és energiája lenne arra, hogy azon gondolkodjon, hogyan idegesítse őt. Még a bigottabb, tudatlanabb véleményeket is folyamatosan kidobta a repertoárjából, mintha csak azt akarná elérni, hogy a lány ne tudja őt eleve elutasítani.

Nemrégiben elkezdett neki kommentált regénykritikákat küldeni. Hermione úgy érezte, veszélyesen közel áll ahhoz, hogy meghívják egy könyvklubba.

Most Francesco lebukott, amikor egy pinty körözött és az asztalára szállt.

– Meglep, hogy Harold Higgs támogatja a farkasfűbájital-javaslatot – mondta Hermione, miközben a varázslótanács tagjának interjúját fürkészte. – Mindig is veleszületetten ellenezte, hogy bárkinek is segítsen, aki rászorul.

– Persze, hogy támogatja – szólt Malfoy horkantva. – Neki van egy ezüstbányája. Nagyot fog kaszálni, ha ezüstnitrátot ad el a bájitalmestereknek, akik felbukkannak, hogy kihasználják a támogatást.

– Micsoda? Nincs ezüstbánya a konfliktusainak nyilvánosságra hozatalán – mondta Hermione felnézve.
Fekete inget és fekete mellényt viselt, a gallérja a torkánál nyitott volt. Egy fehérszőke hajtincs a homlokába hullott.

– A felesége neve alatt van – válaszolt Draco, és egy oldalt lapozgatva a játékosok statisztikáit nézegette homlokráncolva.

– És van képe megakadályozni a rendelkezésemet, hogy minden alapanyagot a tisztességes munkaügyi normák szerint szerezzenek be, amikor ő személyesen profitál ebből az intézkedésből? – kérdezte Hermione feldühödve.

– Ez csökkentené a haszonkulcsát – szólt Malfoy bambán, most az egyszer nem foglalkozott vele.

– A mérhetetlen kapzsiság!

Malfoy vállat vont és felnézett.
– Van még abból a savanyú cukorkából?

***

– Draco – köszöntötte Higgs. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést?

– A négyes szinten voltam – mondta Draco, miközben a Higgs gyanúsan tiszta íróasztala előtt álló, rikítóan kárpitozott vendégszékbe pottyant. – Gondoltam, beugrom.

– Á, igen. Mágikus lények. Láttalak a Prófétában mostanában, Miss Grangerrel. – Terence Higgs nagybátyja kerek, nyűgös kis ember volt. Olyasvalaki, aki könyörgött, hogy piszkálják.

– Most már Mrs. Malfoy, hála a minisztériumnak. – Egy apró, nemtörődöm mosoly.

– Csak hogy tudd, én a Megbékélési Törvény ellen szavaztam. – Hivalkodó, hamis aggodalom hangja. – Megdöbbentő, amit veled tettek.

– Eléggé. – Draco bölcsen bólintott.

– Remélem, nem akar belerángatni a nevetséges kis projektjeibe. Tudom, milyenek tudnak lenni a feleségek. – Higgs elcsuklott a nevetéstől, mint akit határozottan megfélemlített a felesége. – Talán emlékeztetned kellene őt a helyére, amikor legközelebb a négyes szinten jársz?

Draco önelégült arckifejezéssel kedveskedett Higgsnek.
– Nem vagyok az a fajta férfi, aki szükségét érzi, hogy házimanóként parancsolgasson a boszorkányának – húzta ki magát. – Mondd csak, Higgs, a források hiánya vagy az állóképesség hiánya miatt könyörögsz, hogy ne elégítsd ki a nőid szeszélyeit? Az anyám azt akarja, hogy zöldet viseljek a karácsonyi bálján, én zöldet viselek. A feleségem azt akarja, hogy a hátrányos helyzetű munkásoknak jogaik legyenek… – Elutasítóan legyintett a kezével. – Én engedek neki. Nem jelent számomra erőfeszítést, hogy megtegyem ezeket az apróságokat, hogy őt boldoggá tegyem. – Gúnyosan kuncogott. – Elvégre én csak beszélgetek veled.

Higgs felvonta a szemöldökét, és összeszorította az ajkát, miközben egy réz ananásszal koronázott levélnyitót sorakoztatott fel a makulátlanul tiszta blotterének szélén.
– Nos, Draco, pletykák keringenek arról, hogy kivel beszéltél utoljára. – A tekintete a fiatalabb férfi arcára siklott.

– Ha Crakra célzol, nem ő az utolsó, akivel beszéltem – mondta Draco, és hagyta, hogy a hangja gonosz legyen. – De lefogtam, kivágtam a nyelvét, és megetettem a feleségem macskájával. Szóval én voltam az utolsó, akivel beszélt. – Elmosolyodott.

– Szóval azért vagy itt, hogy intimitást gyakorolj velem – szólt Higgs savanyúan.

– Megfélemlítettnek érzed magad? – kérdezte Draco felhúzott szemöldökkel, a barátságos hangnemét visszaadva. – Csupán azt javaslom, hogy támogassa Mrs. Malfoy preferált szabályozási nyelvezetét.

Higgs megrázta a fejét.
– Nem, nem, azok az intézkedések egyszerűen túl költségesek…

– Azoknak, akiknek ezüstbányáik vannak – mondta Draco. – Igen. De ezeket a költségeket ellensúlyozza, ha a Malfoy Kft-vel kötnek szerződést a szállításra, kedvezményes áron. A feleséged árrése érintetlen marad. A Malfoy Kft. új üzleti partnerre tesz szert. Te pedig reformerként kaphatsz némi sajtónyilvánosságot. – Draco legyintett egyet. – Vagy megmondhatom a versenytársaimnak, hogy emeljék meg az áraikat, mert nem fogok alákínálni nekik. Mrs. Malfoy kétségtelenül riasztani fogja az etikai bizottságot a feleséged érintettségéről. – Megvonta a vállát. – Akárcsak a macska, ő is megkóstolja a vért.

Higgs elégedetlenül bólintott.
– Látom, mindkettőtöknek van. – Neheztelő tekintetét Draco felé fordította. – Talán igaza volt a minisztériumnak, amikor úgy gondolta, hogy ti ketten jól összeilletek.

***

– Avery, megértem, hogy ellenzed Mrs. Malfoy politikai kezdeményezését. Szeretnénk, ha támogatnád. – Draco alighogy leült Avery vendégszékébe, de nem volt értelme Averyvel halogatni a dolgot. Keresztbe tette a lábát, és semlegesen nézett az idősebb férfira.

– Tényleg, Draco! – Avery színlelt döbbenete még sértőbbé tette azt, amit mondani akart. – Az a fojtó lánc biztos szorosabb, mint gondoltam. Téged küldött ide, hogy a megbízásait intézd?

– Tulajdonképpen az apámét. – Bosszantotta, hogy ez igaz, de ez volt a jobb megoldás Averyvel szemben, aki még mindig nem tisztelte Dracót, és nem hagyta magát egykönnyen megfélemlíteni. – Luciusnak tervei vannak az én Malfoy asszonyommal. Azt akarja, hogy előrébb lépjen.

Avery ráncolta az arcát, amely homlokráncolva állapodott meg, miközben hátradőlt a székében, és az ujjait maga előtt meresztgette.

– Megértem, hogy Lucius a minisztériumon belül akarja őt eszközként használni… de nem az a lényeg, hogy a te parancsaidat teljesítse, és nem fordítva?

– A Malfoy-érdekek talán bonyolultabbak, mint ahogy te felfogod – mondta Draco enyhén. – Mi hosszú távon gondolkodunk. Biztos lehetsz benne, hogy ha a Malfoy név szerepel rajta… mi abban vagyunk érdekeltek, hogy sikeres legyen. – A tekintete éles volt.

Avery felhorkant.
– Igen, nos. Együttérzek Luciusszal, aki mártírhalált halt az ügyért, mint ahogyan ő is. Szerintem jobban kellene bíznia a saját terveinkben, hogy helyreállítsuk a rendet ebben az országban . . . Nem hiszem, hogy ilyenekhez kell folyamodnia…

Draco felvonta a szemöldökét, azt sugallva, hogy Avery ne sértegesse Luciust a fia szemébe. Averynek nyilvánvalóan nem volt lelkiismeretfurdalása, ha Draco feleségét sértegette, és Draco még nem volt felkészülve arra, hogy nyílt konfliktusba kerüljön vele, tekintve Avery mély kapcsolatait az újjászületési mozgalomban. Több idő alatt akarta kijátszani az ottani lehetőségeket.

Avery összeszorította az ajkát.
– Majd meggondolom, Draco.

– Briliáns – mondta Draco, és egy gúnyos mosollyal nyugtázta ezt a nem túl nagylelkű engedményt. – Akkor magadra hagylak.

Avery bólintott, aztán hagyta, hogy Draco elérje az ajtót.
– Egyébként úgy hallottam, Vance Crak elvesztette a nyelvét. – Egy apró horkantás jelezte, hogy Avery sosem tartotta sokra a férfit. – Mi történt ott, fiam?

Draco átnézett a válla fölött.
– Nem szólította meg rendesen a feleségemet. – Felemelte az állát, és búcsúzóul megkopogtatta az ajtófélfát, aztán befordult a folyosóra, a léptei ugráltak.

Draco tervei, ahogy elhagyta Avery irodáját, homályosak, de megszilárdultak. Draco nem akarta, hogy Avery újjáéledő meséket suttogjon Lucius fülébe, és túl őszinte volt Averyvel Lucius saját, a feleségével kapcsolatos terveiről. A legcinikusabb megfogalmazást használta, mert tudta, hogy ezzel Averyhez szólna, de nem akarta, hogy ez visszaszálljon hozzá. Averyvel kellett megbirkóznia. Ami azt jelentette, hogy egy ponton Draco kénytelen lesz kibaszni Longbottommal.

***

Benedict Burke tíz évvel idősebb volt Dracónál, és a modellje annak, hogy milyen lett volna az élete, ha sikerült volna elkerülnie a háborút, ahogy Burke-nek sikerült. Burke azokat az éveket Amerikában töltötte ki, majd visszatért, hogy átvegye a családja örökös helyét a Wizengamotban. Jóképű volt, jól öltözött és divatosan fodrászkodott, egy örökös és egy tartalék apja. A mardekáros társalgóban még mindig meséltek a kviddicspályán mutatott ügyességéről. Egy másik életben Draco a férfi politikai kohorszának fiatalabb tagja lenne, aki szorgalmasan dolgozna azon, hogy utánozza, majd felülmúlja őt, miközben Lucius a Malfoy Kft-t vezetné. Draco még most is vonzalmat érzett a varázsló felé – a csapatkapitány vagy barátja idősebb testvére, akit észre akart venni. Sajnos Draco azért volt itt, hogy megzsarolja őt.

Hát, talán nem is kellett volna.

Elég könnyű volt összefutni Burke-kel a minisztérium folyosóin, elejteni néhány közös mardekáros nevet, és érdeklődést színlelni az amerikai hőstettei iránt – Draco nagyrészt igazat mondott –, és hamarosan meghívták Burke irodájába egy csésze teára. Draco megcsodálta a férfi klasszikus, finoman férfias stílusú berendezését. Igen, az ő varázslóirodája is így nézett volna ki, csak kissé felfrissítve. A Malfoy-házat nem fosztották meg a helyétől, de nehéz volt szolgálni, ha az ember az Azkabanban ült, mint Pansy és Theo, Draco olyan képviselőt használt, akit nem köpködtek volna le a volt rendtagok.

Burke jelenleg Dracónak hízelgett, hogy ürügyként dicsekedhessen a saját húszas éveivel.

– Azért szerencsés vagy, Draco. Ó, tudom, hogy az elmúlt évek trükkösek voltak! De most már megy tovább az élet, és te fiatal vagy, szabad vagy, nincs olyan fülledt állásod, mint az enyém, nincsenek síró és ragaszkodó gyerekek. Te kezeled a birtokodat – és mi az? Néhány befektetés, amire vigyázni kell? Mindet évekkel ezelőtt, hosszú távra tervezve. Gyakorlatilag magától működik, igaz? És aztán azt csinálsz, amit akarsz! Repülni. Egy kis sport. Üldözni a boszorkányokat, mi?

– Nos, nemrég házasodtam meg – válaszolta Draco, és nem volt hajlandó elárulni Burke-nek, hogy fiatal, szabad évei nagy részében azt csinált, amit csak akart, és kész volt arra, hogy Avada Kedavrázni magát.

– Ó, igen! Az az egzotikus kis boszorkány a Varázslények osztányán…

Draco érezte, hogy az egész arca megkeményedik, a szeme lapos lett. Egzotikus kis boszorkány. Mocskosan hangzott Burke szájából. Vajon így hangzott, amikor a lányra gondolt? Burke úgy hangoztatta, mint egy állatot, akit meg akar dugni. Draco elhatározta, hogy meg fogja büntetni Burke-öt.

– Tüzes, ugye? Ez majd lefoglalja egy darabig! De amint terhes lesz, felejtsd el, akkor minden a babáról szól, és máshol kell keresgélned, csak hogy egy kis figyelmet kapj.

Dracót majdnem elöntötte a hányinger a féltékenységtől. Ölni is képes lenne – talán ölni is, figyelembe véve az Averyvel kapcsolatos gondolatait –, hogy a felesége lefoglalja őt.

A felesége tintafoltos ujjbegyei között szorosan a fülcimpáját csípte, lehúzta a fejét, a fülét a szájához húzta, és azt huhogta: – Térdre, Malfoy. Légy jó fiú.

A felesége a párnáknak nyomja hátra, a keze a farkába markol, miközben egyik lábát ráveti, és azt mondja: – Most szükségem van rád, Draco.

A felesége letelepszik tökéletes fenekével az asztalán lévő brókerkimutatások tetejére, az övénél fogva magához húzza, és azt mormolja: – Van fontosabb dolgom is a számodra.

Ha az asszony megszülné a gyerekét, ez lehetetlen fantázia volt, akkor a férfi teljes figyelmét a kettőre fordíthatná. A Malfoy-örökösök ritkák voltak, dédelgették őket. Mi jobb feladata lehetett volna neki? Burke maga mondta - a birtok önmagát is el tudná látni. Nem tudná távol tartani tőle. A fia… fia lenne, hacsak az ő ismeretlen varázslata valahogyan nem győzi le a Malfoy-ősnemesi mágiát, iskolába járna, és megtanulná, hogy nehezteljen rá. Megtanulná, hogy Draco a gonosztevő. Draco elviselné a sírást és a ragaszkodást, mielőtt csenddé válna, és ellökné magától.

Dracót elöntötte a nosztalgia a gyermekkor után, amit újra akart teremteni. Repülőgyakorlatok, táncórák, játék a kertben, édességlopás a konyhából, karácsonyi bevásárlókörutak, hogy ajándékot vegyen az anyjának, megtanulni tőzsdei jelentést olvasni, még az unalmas illemtanórák is. Most mindezt furcsának és biztonságosnak érezte. A saját gyermekkorát átitatta a vértisztaság, annyira átható volt, hogy még csak nem is tudta, hogy ez egy különálló vonás, de a gyerekének nem kellett annak lennie. Ha úgy gondolta, hogy ki tudja alkudni a feleségének a gyermeket mi kell hozzá? Bármilyen engedményt megtett volna, amit csak akart. Mugli tanulmányok, kiruccanások a mugli Londonba – rendben, rendben. A felesége kibírta volna az előadásokat a közös emberségről és minden varázslény jogairól, és ő egy szóval sem mondott volna ellent. Rákényszerítené a tiszteletet iránta, mint a gyermek anyja iránt, és biztosan nem mérgezné ellene a gyermeket.

Veszélyes álmodozás volt ez, amit el kellett fojtania. Nem volt igaz. A nő minden lépésnél harcolna ellene. Semmiben sem engedett volna. Forgatná a szemét a lány szenvedélyes beszédeire. A nő bigottnak nevezné. Vitatkoztak a reggelinél a reggeli prófécián. Sikoltoztak a vacsoraasztalnál. A gyerek jobban kedvelné őt. Draco lenne a zsarnok, még mielőtt a fia iskolába érne.

Már így is ő volt a rossz fiú, nem igaz?

A féltékenység undorrá aludt. Itt volt Burke, aki mindent természetesnek vett. Burke, aki még mindig nem tanulta meg, hogy mindent, amije van, el lehet tőle venni.

– Hallottam néhány dolgot – mondta Burke-nek –, arról a figyelemről, amit Amerikában találtál. – Elmosolyodott.

***

Longbottom vállat vont, és a nő felült, de a férfi látta a tekintetét, és feltartotta a kezét.
– Mérgező vagyok… – Kesztyűt viselt, a nyakába akasztott védőszemüveget. – Ne érj hozzám, amíg meg nem mosakodtam.

A nő hátradőlt a párnáinak.
– Akkor folytasd csak.

Felvonta a szemöldökét, és eltűnt a szűkös fürdőben. A házikó elbűvölő volt, ha szerette a kitett gerendákat és a tizennyolcadik századi vízvezetékeket, feltételezte Pansy, de tervei között szerepelt, hogy Longbottomot a Parkinson-kúriába költözteti. Most éppen alig hallotta a bagoly kopogását az üvöltő csövek felett.

Pansy lemászott az ágyáról, és az ablakhoz lépett, ahol elverte a feléje nyúló ördögi borostyánt, és felkurblizta a szárnyat. Ellentétben az üvegházával, Longbottom háza foghíjasan védett volt néhány nagyon csúnya varázslattal, és Longbottomon kívül jelenleg ő volt az egyetlen, aki ajtókat vagy ablakokat tudott nyitni. Összeszedte az esti postát, és a baglyot megkínálta, becsukta az ablakot. Aztán szemügyre vette az ablakpárkányon álló, gondolkozz a saját dolgoddal című kannát, mielőtt átnézte volna Longbottom leveleit. Nem tett úgy, mintha jó oka lenne rá. Kíváncsi volt – ez volt az oka.

De az volt a baj, ha az ember keresi a bajt, hogy meg is találja. Mint ez a Hurgabug-sárga boríték.

Az iskolában azt mondta magának, hogy nem érdekli. Draco volt a legjobb, fitt, népszerű, a Malfoy-örökös, és rá más szabályok vonatkoztak. Ő az övé volt, vagy elég közel volt hozzá, és a többi boszorkányt vetélytársként kezelni méltóságán aluli volt. De sok munka volt, elég nagy felhajtást csapni ahhoz, hogy megpróbálja őt kordában tartani, de nem annyira, hogy az arcába vágja. A férfi sokszor a lány arcába vágta. És ez automatikus volt a gyomorszájába esés, amit akkor érzett, amikor a négylábújában volt, és egy lány jött a szobájába, amikor leült a Nagyteremben, és a fiúk tekintete róla rá siklott, és elrejtették a vigyorukat, amikor eltűnt Roxmotsban, és azt állította, hogy egész idő alatt ott volt, amikor el kellett döntenie, hogy veszekedést kezdjen, vagy úgy tegyen, mintha nem látta volna, hogy boszorkányokkal csókolózik a közös teremben, amikor nem rejtette el a szerelemcsípéseket, és nem volt választása.

Most ugyanazt a gyomorszájába esést érezte, ugyanazt az ideges adrenalinlöketet. A levélre rá volt írva a feladó neve: Hannah Abbott Macmillan-Longbottom egykori menyasszonya. Miért írt Neville-nek?

Ha ez itt Roxfort lenne, és Draco hálószobájában lenne, Pansy azonnal feltépné. De ő felnőtt nő volt, és Neville hálószobájában volt. Visszatolta a borítékot a kötegbe, és a levelet a férfi éjjeliszekrényére tette.

Többé nem akart rápillantani.

Pansy levette a ruháját, egy újabb fekete Gucci – tetszett neki az idei szezon kollekciója. A melltartója egy építészeti csoda volt, amely csipke, drót, három kampós záróelem és valószínűleg egy egyszarvúszőr mag segítségével tartott mindent felemelve és láthatóvá téve. Magán hagyta, a hozzá illő bugyival együtt. Visszatért az ágyra, és elrendezte magát a teljes hatás érdekében. Nem nézett a posztóra.



A fürdő ajtaja gőz és eukaliptusz fuvallatával kinyílt, és kilépett, meztelenül, rózsaszínre súrolt bőrrel, a haja még mindig nedves volt. A férfi elmosolyodott, amikor meglátta a nőt, és a nő hagyta, hogy lássa, ahogyan végignéz rajta - széles vállak, feszes has, nagy farok, amit épp azon volt, hogy még nagyobbá tegyen. Lezárta a távolságot, és átkúszott hozzá az ágyon.

– Most már a tiéd vagyok – mondta a férfi, és odahajolt hozzá, hogy megcsókolja.

A lány vigyorgott a férfi ajkaira.
– Tudom.

Felült, és Neville négykézláb helyezkedett és megcsókolta.

– Megjött a posta – jegyezte meg a lány. Csak nem tudta kivárni, hogy boldogtalanná tegye magát, igaz?

– Később – válaszolta a varázsló, és megcsókolta.

A lány megdöbbentette a vállát.
– Feküdj le. Én vagyok a főnök.

– Mindig, Pansy.

Aztán a hátán feküdt, és felnézett rá, arckifejezése elégedett és várakozó volt. A tekintete végigvándorolt a melltartóján. Nem a posztóra gondolt.

Pansy fölé hajolt, hogy megcsókolja, a mellei a mellkasához nyomódtak, a keze pedig lenyúlt, hogy játsszon vele. Amikor a férfi felpörgött, és egyre hevesebben lélegzett, a lány kibújt a bugyijából, és könyökére és térdére támaszkodva leült rá, hogy jól láthassa a picsáját, miközben a farkát szopta, a tövénél erősen fogta, a haja az arcát fodrozta, ahogy a szája a férfin mozgott.

– Merlin, Pansy – motyogta, miközben ujjai a lány csiklóján játszottak. Aztán a gyomra megfeszült, ahogy felemelkedett, hogy megnyalja a pináját. A lány hümmögött a farka körül, a férfi pedig erősebben nyalta. – Pansy – motyogta Logbottom, miközben a lány csípőjét mozgatta.

A boszorkány előre csúszott, és mélyebbre vitte a férfit.
– Hm?

– Merlin – suttogta a varázsló. Kifújta a levegőt. – Kérlek – mondta hangosabban.

Felemelte a fejét, és hátrébb tolódott, a férfi farkát simogatta. Neville éhesen nyalogatta, a nyelve belenyomódott a lányba. Eléggé hátrahúzódott ahhoz, hogy azt mondja:
– Kérlek, Pansy. Ülj az arcomra.

A lány elengedte a farkát, és hátradőlt, hagyta, hogy a férfi a szájára húzza. A mellkasára tette a kezét, éppen csak annyi súlyt tartott a combján, hogy szabadon mozoghasson, a csípőjét forgatva, az arcát baszogatva, miközben Longbottom Pansyt izgatta. Kifújta a levegőt, próbálta kitisztítani az elméjét, próbált a csípője ritmusára koncentrálni, a férfi forró nyelvére, arra, hogy épp annyira fojtogassa őt, hogy az boldog legyen, de ne annyira, hogy ne tudja folytatni. Behunyta a szemét, és koncentrált. Neville akarta őt, ezt akarta, ez az övé volt… A nő az arcán őrlődött, majd zihálva elélvezett, keze laposan a férfi mellkasára simult. A lány elhallgatott, ahogy vaginája görcsbe rándult, és varázsló nyelve belé hatolt. Bassza meg Hannah Abbott. Minden rendben volt. Minden rendben volt.

Minden súlyával Neville arcára nehezedett, és a férfi belesóhajtott, ahogy az utolsó hullámok végigfutottak rajta. Aztán ellökte magát – a lány beszívta a levegőt –, és térdelt, hogy szembeforduljon vele. Jól nézett ki – a varázsló lihegett, az arca nedves volt, lenyalta a lányt az ajkáról, a haja kócos. A boszorka átnyergelt rajta, megfogta a farkát, és megbizonyosodott róla, hogy Neville nézi, miközben nedves szeméremajkait a férfira eresztette, majd levette a melltartóját. Kicsit vergődött rajta, hagyta, hogy minden megremegjen – a férfi ujjbegyei a combjához nyúltak, a szemei a melleire szegeződtek –, aztán elkezdte meglovagolni a farkát.

A probléma ezzel a szöggel azonban az volt, hogy a lány láthatta az éjjeliszekrényén felhalmozott postát. Vajon akart-e még egy pillantást, amikor ezt a pozíciót vette fel? Kiszorította ezt a gondolatot a fejéből. Ez csak egy levél volt. Nem jelentett semmit.

Neville nem volt az a csaló típus.

De Pansy rávetette magát, és a férfi azonnal megdugta. Mi van, ha Abbott is magához tér, és ráveti magát? Miért ne tette volna? Ő sokkal fittebb volt, mint az a Macmillan. Már együtt voltak. A férfiak nem is gondolták, hogy ez megcsalás, amikor visszamentek a kúthoz. Ő és Pansy még nem hajtották végre a köteléket. Mindig volt valami ok, amiért nem volt megcsalás, és miért voltál bunkó. Abbott most már a Szivárgót irányította. (Pansy meg tudta érteni, hogy egy kocsma tulajdonosa – neki magának is volt néhány szállodája –, de hogy ő vezette?) Reggelente kiugorhatott, elkaphatta Neville-t a nem kitüntetett üvegházában…

Pansy észrevette, hogy a homlokát ráncolja, még akkor is, amikor a férfi fölé húzódott.

Pislogott, és ránézett – és a varázsló az arcát figyelte. Hátrahajtotta a fejét és az asztalt szemlélte. Megköszörülte a torkát.

– Mi van a postán, Pansy?

– Semmi – mondta a boszorkány lassítva, a ritmusa eltűnt.

A férfi tekintete végigvándorolt a lány arcán. Bűnösnek tűnt – tudta ezt.

Felnyomta magát a könyökére, a gyomra megfeszült a nő alatt. Az éjjeliszekrényre pillantott. Aztán átnyúlt magán, és miközben a lány figyelt, addig kotorászott a posta között, amíg meg nem látta.
– Ez lenne az?

Visszafordult hozzá, a borítékkal a kezében, és tanulmányozta a feladó nevét. Pansy tekintete végigvándorolt a vállán, az alkarján lévő kóbor hegeken, a kézfején lévő ereken. Aztán ledobta a levelet a mellette lévő lepedőre.

Megváltozott, miközben a lány még mindig rajta volt - a párnáknak dőlt, egyik karját a feje mögé emelte, egyik kezét a combjára tette. Nyugodtnak tűnt, de a szája körül feszültség volt. A tekintete rendíthetetlen volt.
– Mondd el.

Pansy megvonta a vállát, kicsit ráhintázott Nevillen, aki még mindig kemény volt benne. A szíve hevesen kalapált. Egyszerűen csak tovább kellett volna néznie a posztót, nem igaz? Nem akarta ezt a beszélgetést, csakhogy ő is akarta.

– Megláttam, és féltékeny lettem. – A lány lehajtotta a fejét, a tekintete végigjátszott a férfi hasán, a mellkasán lévő szőrszálakon, végül találkozott a szemével. – Mérges vagy? Azt hiszed, nem bízom benned?

A férfi felnézett rám.
– Tudom, kivel jártál – mondta egyenletes hangsúllyal.

– Tudom, hogy te nem Draco vagy – jegyezte meg Pansy, és azonnal elbizonytalanodott, hogy ez volt-e a helyes, vagy a legrosszabb dolog, amit mondott.

Neville felvonta a szemöldökét.

A legrosszabb. Miért mondta ki a nevét?

– Nem. Nem vagyok az.

Visszatartotta a lélegzetét. Itt volt az első nagy veszekedésük. Ő gondoskodott róla, hogy megtörténjen. Minden lelassulni látszott, ez a pillanat túlságosan is ismerős volt. Pedig nem akart úgy veszekedni Neville-lel, mint ahogyan Dracóval veszekedett. Az nem volt szórakoztató.

– Egyrészt – mondta Neville, miközben szórakozottan végigsimította a hüvelykujját és az ujját a lány combizmának mindkét oldalán –, én nem vagyok gyáva.

A lány nagyon mozdulatlan maradt.
– Tudom, Neville.

– Ami azt jelenti, hogy nem csalok. – A férfi felnézett rá, az arckifejezése komoly volt.

A lány bólintott. Hitt neki – legalábbis elhitte, hogy elhitte.

A varázsló figyelte Pansy arcát, akinek tekintete végigsiklott rajta. Érezte, hogy lélegzik, érezte a farkát benne. Most kellett volna elejtenie.
A férfi levette a kezét a lány combjáról, odanyúlt, és felvette a borítékot. Odatartotta, és felajánlotta neki.

Pansy megrázta a fejét, ajkát a szájába szívta. Nem, ő jobban tudta.

– Ez nem egy teszt – mondta a varázsló. – Nyisd ki.

– Mi áll benne? – kérdezte a lány.

– Nem tudom – szólt a férfi. – Majd te megmondod.

A nő ránézett.

– Nyisd ki, Pansy.

Habozott. Majd elvette.

Lopva ránézett Neville, miközben a hüvelykujját a pecsét alá csúsztatta, majd kihúzta a borítékból az írószert, de a férfi arckifejezése nem árult el semmit.

Gyorsan elolvasta – egy sarlóért, egy galleonért. A férfi már tudta, hogy a nő egy féltékeny, bizalmatlan szuka. Már most haragudna rá, találna valami módot, hogy megbüntesse.

A keze előre nyúlt, és – egy meglepett belégzés a lánytól – körkörösen dörzsölni kezdte a csiklóját. Pansy megfeszült a varázsló körül, és felnézett. Figyelte, ahogy a keze hozzáér, a farkát a lányban, miközben a volt menyasszonya levelét olvasta.

– Mi áll benne? – kérdezte a férfi.

– Azt mondta, hogy nem fog belekeveredni, és nem is fog. Vitatkozott, hogy elmondja-e neked, de megnövekedett Hop-forgalmat észlelt a Szivárgó és az Avery-kúria között. Reméli, hogy a mérkőzésünk nem hozza fel a múltat. Utóirat: Szerinte én olyan szörnyű vagyok, mint az iskolában voltam – válaszolt Pansy, miközben ringatta a csípőjét, és megszorította Neville farkát, miközben a férfi hüvelykujjáról a csiklójáról a gyönyör felfelé sugárzott.

A szíve hevesen vert, az adrenalin átjárta. Nem érdekelte, hogy Hannah Abbott mekkora ribancnak tartotta, amíg Abbott sehol nem írta a levélben, hogy Nev, ma reggel élveztem a farkad leszopását. Csináljuk újra. De nem tette. A hanglejtés mesterkélt volt, mintha mostanában ritkán beszéltek volna. Pansy valódi aggodalmat érzett, de a rossz érzés egyértelmű vonala is végigvonult rajta.

Most Neville dobná le magáról, és azt mondaná neki, hogy menjen haza, mert megsértette.

– Mit mondjak neki? – kérdezte Neville.

– Mondd meg neki, hogy rosszabb vagyok. Egy szörnyű csibész – szólalt meg Pansy. – Soha életedben nem találkoztál még ilyen féltékeny emberrel. Soha nem engedlek el sehova, nem csinálok semmit, nem szórakozhatsz, és megátkozlak, ha csak oldalra nézel egy boszorkányra. Itt a földi pokol a számodra.

A férfi felhorkant egy nevetést, és mosolyogva nézte, ahogy a lány gömbölyűre kapta a lábát, és elkezdte rendesen megdugni, miközben hagyta, hogy az írószer a földre hulljon az ágy mellett.

– Majd megmondom neki, hogy odaadó és védelmező vagy, és zseniálisan kefélsz.

– Ezt mondtam én is az előbb – mondta Pansy.

Figyelte a férfi arcát, miközben megdugta, a szemét lehunyta, az ajkai szétnyíltak, ahogy hagyta, hogy az érzés átjárja.

– Szörnyű vagyok, és újra el fogom olvasni a hozzászólásodat – mondta halkan. Most azt fogja mondani neki, hogy paranoiás és őrült, hogy nem bízhat meg valakiben, aki behatol a magánéletébe, hogy abba kell hagynia ezt a bizonytalanságot.

A férfi nevetett, a szeme még mindig csukva volt, ahogy felfelé billentette az állát, a fejét hátrahajtotta, és gyönyörködött a nőben.
– Olvasd el az egészet – mondta. – Nem félek.

Hagyta, hogy a nő fáradjon rajta.

Aztán megfordult vele, és gyorsan megdugta, elfordította a fejét, hogy ne kiabáljon a fülébe, amikor elélvez. Reszketve fordult vissza, és megcsókolta a lány arcát. Nehezen lélegzett, a farka még mindig benne volt, amikor azt mormolta:
– Pansy, te vagy az egyetlen boszorkány számomra.

– Tudom – mondta a lány.

Ezután a férfi teát és süteményt hozott neki, tényleg nagyon édes volt, és meztelenül ettek az ágyban.

A lány figyelte őt, amikor Nev ránézett, és elmosolyodott. Merlin, de jól nézett ki. Beköltöztette a varázslót a kastélyba. Egy rendes fürdőszobába. Egy jobb laboratóriumot – volt néhány ötlete, amin együtt akart dolgozni. Fenntartanák a nyaralót, és a gyerekeik itt nyaralhatnának, amikor kibírhatatlan tinédzserek lesznek, és emlékeztetni kell őket arra, milyen jó dolguk van otthon. Kettő is lesz, döntött.

– Miért nem házasodtatok össze Abbottal? – kérdezte Pansy. – Azt hittem, hogy igen.

A férfi arckifejezése gondosan semleges volt, ahogy lenézett, és morzsákat kezdett szedegetni az ágyneműről. A lány ismét látta a feszültséget a szája körül.

– Úgy gondolta, hogy el kell engednem a háborút – mondta Neville, és az állkapcsa megrándult. – Hogy megszállott voltam. Ezért nem akart beszélni nekem az Avery-kúriáról.

Teljesebben felé fordult.
– De hogyan csinálod ezt? Engedd el a háborút. – Pansy kérdezte… tényleg kérdezte. Mert nem tudta. Néha úgy érezte, mintha a háború mindenütt körülötte lenne, mintha fegyverszünetben lennének, ami bármelyik pillanatban véget érhet. Nevetséges volt, hogy így érezte magát, nem bántották, nem kényszerítették harcra. De mégis úgy érezte, mintha valami eltört volna benne, és a szélei mindig is érdesek maradnának.

– Nem is tudom – válaszolta Neville, és a lányra nézett. – Szóval nem tettem.

– Igaz – mondta a lány bólintva. Ez így volt.

– Miért nincs bajod azzal, amit csinálok? – kérdezte, és figyelmesen figyelte Pansyt. – Te ezekkel az emberekkel nőttél fel.

Sóhajtott, és lenézett a férfi kezére, az ujjain lévő vékony hegekre koncentrálva. Nem igazán beszéltek erről, nem egészen.

– Mert … kihasználtak minket. Főleg a fiúkat. Tönkretették őket, az összes fiút, akikkel törődtem. És a semmiért. Egy ostoba, kitalált ötlet miatt.

A nő megállt, és a férfinak támaszkodva odahajolt hozzá. Tudta, hogy nem kérheti a férfi együttérzését azokért a fiúkért, akik olyan szarok voltak vele - ő is csak egy fiú volt, és ők tették rosszabbá az életét. Végül azt mondta:

– Hazudtak nekünk… sok mindenről. És én most… utálom őket.

Magához fészkelte a lányt, a karja átölelte. Nem mondta neki, hogy nem kellene gyűlölnie az embereket, vagy hogy jobban érezné magát, ha a pozitívumokra koncentrálna. Nem volt hazug.

– Majd én gondoskodom róluk.

A lány gyorsan felnézett rá, és elvigyorodott. A szerelem túl ünnepélyes szó volt arra, amit most érzett. Olyan érzés volt, mint a repülés, a pezsgőbuborékok és az ujjbegyei végigsimítása a csincsillabundán. Mintha a szíve hevesen kalapálna, és sírva fakadna, ha megpróbálná megmagyarázni.

– Akarod elolvasni a Hannah-nak küldött válaszomat, mielőtt elküldöm? – kérdezte a varázsló.

– Nem – mondta a lány. – Bízom benned.

Lehúzta a férfit, és megcsókolta, szétszórva az összes összegyűjtött morzsát.

A varázsló úgyis otthagyta, hogy a nő elolvashassa. Abbottnak írta, hogy jól van, és nem kell foglalkoznia a párjával, hogy ő és Pansy megértik egymást, és a lány boldoggá teszi.

– Az ágyban – tette hozzá a boszorka, és kuncogott. De Pansy jó volt – nem írta bele.

hozzászólások: 0