Fejezetek
1. fejezet
1. fejezet
Kezdetek
Erősen tűzött a nyári nap. A hőség szinte elviselhetetlen volt, mintha a horizont is lángolt volna a kínzó forróságtól. A felhőtlen ég gyönyörű kékje vakítóan fénylett ezen a délelőttön. A növények kókadt leveleiket bágyadtan lógatták, erőtlenül lengedeztek a szellőben. A hűsítő zápor hetek óta váratott magára. Darkness Falls utcái kihaltak és csendesek voltak, egy lélek sem mozdult. Egy kósza szélroham söpört végig utcán tovasodorva az út porát, majd továbbfordult az erdő felé.
Az egyik fa lombkoronájának oltalmazó árnyékában az ágakra erősített valamikori faház padlóján egy fiú feküdt, s unottan nézte a levelek mozgását. Tejfölszőke haját szinte teljesen kiszívta a nap. Rosszkedvűen vágott egy fintort. Ide menekült a családja elől, persze ez sem a volt a legbiztonságosabb rejtekhely, de úgy gondolta megteszi, mielőtt még megtalálnák és valami házimunkát sóznának rá.
A közeli házból, ami a Repülő Sárkány nevű fogadó szomszédságában volt, egy dühös, göndör hajú nő lépett ki. Finom nőies vonásai megkeményedtek, melegbarna szemei – amivel odaadó anyai szeretettel tudott nézni gyermekeire – most villámokat szórtak. A lábait lógató fiú jobbnak látta inkább visszatérni a hanyattfekvő testhelyzethez, de már késő volt, hiszen észrevették. Anyjának megint ki kellett tölteni valakin a mérgét és nem alaptalanul indult legidősebb gyermeke keresésére.
A nő gyors közeledett, már amennyire domborodó pocakja engedte. Szerencsére nem kellett sokat keresgélnie, azonnal megtalálta a fiát. Dylannek nem kellett odanéznie, hogy tudja, nagyon nagy bajban van. Anyja dühösen nézett felé, s mély levegőt vett fia szidalmazásához.
– Dylan Malfoy! – szólt a vészjósló hang, mely egyszerre volt hideg és parancsoló. Dylan megforgatta a szemét, majd megmozdult ideiglenes fekhelyén.
– Tessék, anyu! – szólt unottan a fiú, mintha csak éppen most kelt volna fel egy hosszú délutáni alvás után. – Miért vagy kint ilyen melegben? Még a végén rosszul leszel.
– Te leszel mindjárt rosszul, kisfiam. Gyere le, de azonnal! Ne kelljen kétszer mondanom! – Anyja hangjától végigfutott a hátán a hideg, olyan volt akár egy elsöprő hurrikán.
– Mindjárt – nyafogta Dylan, mintha olyan megerőltetést okozna neki már pusztán a beszéd is.
– Vagy lejössz, vagy én rángatlak le onnan! – hangzott az anyja ultimátuma és elővette a varázspálcáját, ami vészjóslóan szikrázott.
– Ühümm – ásított egyet a fiú, mintha csak el akarná rejteni a valódi félelmét. – Megyek már, anya.
Azzal lemászott a fáról, és unott képpel meredt az anyjára, majd zsebre tette a kezét. A kamaszkori dac, önteltség és a Malfoy gének nagyon jó munkát végeztek a fiún, így Hermionénak éppen elég oka volt a vadhajtások nyesegetésére. Csípőre tette a kezét és összeszorított ajkakkal figyelte őt. A magas fiú kiköpött mása volt az apjának, jobban nem is hasonlíthattak volna.
– Tessék, anya, mit szerettél volna mondani? – szólt negédesen, mintha nem tudná, hogy Hermione mit is szeretne neki mondani. Még élt Dylanben a remény, de tisztában volt mit tudott meg az anyja és biztosan büntetés lesz a vége.
– Hol voltál tegnap este? – húzta penge vékonyra az ajkait a nő.
– Én?
– Nem kell a köntörfalazás!
– Anya…
– Gyerünk, várom a magyarázatot!
– Anya, az úgy volt… – Dylan, aki jóval magasabb volt anyjánál, rögtön egész aprócskára zsugorodott össze. Az égerfából készült pálca apró szikrákat szórt. A fiú hirtelen nem tudta, mint mondjon inkább hallgatásba burkolózott, és kerülni próbálta a rosszalló pillantásokat.
– Majd én meg mondom, ha már te nem akarsz válaszolni – emelte fel a hangját a dühös anya. Dylan már nem mert a szemébe nézni. – Már megint kiszöktél éjjel, és a druidák után kutattál. Hányszor mondjam még el, hogy veszélyes?! Ráadásul, hogy képzelted, hogy Josht és Ryant is magaddal rángatod?
– De, anya… – kezdte a védőbeszédét. Feleslegesen fogott bele, hiszen nem volt mentsége, szülei pedig már amúgy is ismerték az összes gyenge lábakon álló érvet a gyalázatos viselkedésére.
– Most én beszélek! Nem elég, hogy apád is druidák után kutat egyáltalán nem hiányzik, hogy még egy ember miatt aggódjak. Mégis hogyan képzelted ezt? Egyedül szállsz szembe velük? Nem emlékszem, hogy kijártad volna az aurorképzőt. Igazam van? – Persze a kérdés csupán költői volt, mivel Hermione teljesen biztos volt az igazában. – Merlinre, a többiek mégcsak nem is használhatják hivatalosan a pálcájukat.
– Nem vagyok már gyerek! – fakadt ki Dylan és elöntötte a méreg. Végre betöltötte a tizenhetet és már csak egy éve volt még addig, hogy képzett varázsló legyen. Dicsérettel végzett az RBF-en sötétvarázslatok kivédéséből, elég képzettnek érezte már most magát. –Nem értem miért nem tehetek azt, amit akarok.
– Én is tudom, hogy a varázsvilág törvényei szerint már felnőttnek számítasz, nagyon jól emlékszem a születésed napjára. Még sem nőttél fel a feladathoz, sőt inkább meggondolatlannak mondanálak. Lehetne több eszed is és felelősségteljesebb is lehetnél. Nemsokára az utolsó éved következik a Roxfortban, most már gondolkodhatnál valami máson is, ahelyett, hogy apádat és engem teszel próbára. Azok veszélyes gyilkosok, nem tudtad?
– Mama! – nyafogott továbbra is Dylan, ám ezzel nagyon régóta nem tudta meghatni Hermionét. – Tudom, hogy mit csinálok…
– Még mindig nem fejeztem be! Még egy ilyen magánakció és megnézheted magad. –Miközben Hermione korholta a fiát, egy szőke hajú férfi jelent meg a közelben, egy ötéves forma, világosszőke hajú, mosolygós kislánnyal a nyakában. A lányka éppen csacsogott valamiről, amit apja mosolyogva hallgatott. Aztán a varázsló meglátta a fa alatt a feleségét és egyetlen fiacskáját, összevonta a szemöldökét. Tudta, hogy valami baj van, ezért megszaporázta a lépteit, ami a nyakában csücsülő kislányt kacagásra késztette.
Mikor közelebb értek Draco lelassított, aztán letette a lányát. Hermione szikrázott a dühtől, Dylan pedig megpróbált sem apja, sem anyja szemébe nézni, de belül nagyon megsértették anyja szavai, és jogtalannak érezte a korholást, mivel ő csak segíteni akart ezeknek a gyilkosoknak a kiirtásában.
Viszont az nagyon jól tudta, hogy újra el kell beszélgetnie a fiával. Dylan tekintete találkozott Dracóéval. Apja férfias vonásai sokkal keményebben lettek az évek során, sőt nem csekély tapasztalatra is szert tett, és szürke szeme komoran fürkészte Dylant.
– Mi történt már megint? – érdeklődött Draco. Mióta a fia szabadon használta pálcáját azóta mindig történt valami. Vágyakozva gondolt vissza az előző tizenhat évre.
– Majd a fiad elmondja – szólalt meg Hermione kimérten és csípőre tette a kezét. A háta már nagyon fájt, nem is beszélve arról, ahogy a nagy melegben leginkább pihennie kellett volna. – Nemrég beszéltem Aidriantől tudok az egészről.
– Akkor rajta – unszolta Dylant. Eközben a kis Sophie kíváncsian figyelte a családját. A kicsi érezte a feszültséget és igyekezett magára vonni apja figyelmét.
– Apu, elmegyünk majd a vízeséshez halakat nézni? – rángatta meg apja ingét a kislány.
– Később, kicsikém, most beszélnem kell Dylannel.
– Dylan most bajban van? – kérdezte a kislány, majd ravaszul elmosolyodott. Nagyon is jól tudta, hogy bátyja nagy slamasztikában van.
– Fogd be! – sziszegte Dylan, bár nem szokott ilyen kemény lenni húgával.
– Te jobb, ha hallgatsz! – nézett rá Hermione villogó szemekkel és beléfojtotta a további szavakat. – Gyere, Sophie, hagyjuk aput és Dylant beszélgetni!
Sophie megfogta anyja kezét és leindultak be a házba. A lány útközben néha visszanézett a bátyjára és szomorúan lebiggyesztette az ajkát.
– Már megint a druidák, igaz? – kezdte Draco gondterhelten. – Azt hittem, megállapodtunk a múltkor.
– Tudom, apa – mondta bűnbánóan Dylan. – De most nem tehettem mást…
– A szabad pálcahasználat nem tesz sem jobb varázslóvá, sem okosabbá – közölte dühösen a varázsló.
– Apa, kérlek!
– Hallgass! – kiáltott rá Draco, amitől a fia még kisebbnek érezte magát. – Megérdemelnéd, ha egész nyárra bezárnálak a házba.
– De…
Draco intett egyet, hogy a fiú fogja be a száját.
– Sétáljunk – szólt színtelen hangon. Egy ideig némán egymás mellett haladtak, de aztán Draco megtörte a csendet: – Te is tudod nagyon jól, hogy veszélyes, amit csinálsz! De nem kell neked papolnom, azt anyád már megtette.
– Tudom – sóhajtott.
– Megmondtam, hogy nincs szükségünk információgyűjtésre. És örülnék, ha nem rángatnád bele a többieket is.
– Josh és Ryan önként jöttek.
– Mert Ron Weasley és Leslie Malfoy fia ugyanolyan idióták, meggondolatlanok és vakmerőek, mint amilyen te – korholta Draco a fiát tovább.
– Rendben, bocsánat – bólintott beleegyezően Dylan. Dacosan felszegte a fejét, így jobban hasonlított így most Lucius Malfoyra.
– Nem hinném, hogy tudnád mire képes egy druida harcos. El sem tudod képzelni micsoda szörnyűségeket tudnak véghezvinni. Bár el tudnám mondani neked…
– De apa, te is harcoltál ellenük régen. Te sem voltál nálam sokkal idősebb. – Draco állkapcsa megfeszült. Mégis hogyan mondhatná el neki? Megdörzsölte az orrnyergét és a fiára nézett. Saját magát látta benne, aki pontosan olyan dacos volt, mint ő. De hogyan magyarázhatná meg Dylannek, hogy ő nem nevelt halálfalót a fiából, ahogy Lucius tette.
– Azt hiszed jókedvemből kellett velük megküzdenem? – csattant fel Draco mérgesen. – Anyád majdnem meghalt miattunk, amikor először jött ide Darkness Fallsba. Ő volt az egyetlen túlélője annak a mészárlásnak, ami alig pár mérföldre innen történt. Aurorokat öltek meg és nem engedetlen kölyköket. Érted már miért veszélyes ez?
– Nem említette soha, hogy megtámadták – hűlt meg az ereiben a vér.
– Anyád félti a galamblelkedet, de ideje, hogy megkomolyodj, fiam! – szólalt meg kimérten Draco. – Nemcsak magadért vagy felelős, hanem a családodért is. Jobb, ha az eszedbe vésed ezt.
– Sajnálom apa, ne haragudj! – szólalt meg halkan Dylan. Tényleg komolyan gondolta ezt, de nem tudta megígérni, hogy ez nem történik meg még egyszer. Buzgón dolgozott benne a tettvágy, ami keveredett némi bizonyításvággyal is, mindkettő veszélyes kombináció volt.
– Ez nem a haragról szól, Dylan – csóválta meg a fejét Draco és egy nehéz sóhajt hallatott. – Az életedről van szó. Hatalmas kockázatot vállalsz és még csak nem is érted mekkorát… Ne bosszantsd anyádat! Most elég sérülékeny állapotban van. Ez a nyár az utolsó, amit így együtt tölthetünk, mielőtt el nem kezded a felnőtt életedet. Nem akarok semmilyen drasztikus lépést megtenni veled és persze a kedves barátiddal szemben sem.
– Rendben – válaszolt a fiú kissé megszeppenten.
– Helyes! Még egy stikli és a kis csapat nem tölti itt tovább a nyarat. Már megbeszéltem Piton professzorral, hogy foglalkozzon veletek egy kicsit és kösse le az energiáitokat. Azt mondta szívesen lemond a bahamai nyaralásról a kedvetekért, mert különben sem szereti a túlságosan meleg időt.
– Ugye ezt nem mondod komolyan? – fintorodott el a fiú, majd fintort vágott. Piton személye ellen volt egy kis kifogása. A professzor mindig is keményen bánt velük, a Roxfortban minden egyes óra olyan volt, mint egy kiképzés, viszont a nyarat nem ezzel akarta tölteni.
– Nos, mivel egyértelművé tetted, hogy harcolni akarsz, ha felnősz, akkor kemény kiképzést kell kapnod – vonta meg a vállát Draco. Nem akarta, hogy a fiának azokon a nehézségeken kelljen keresztülmennie, amin neki, de ha a harcosok ösvényére lép, akkor fel kell készülnie. – Ki lehet ennél alkalmasabb a feladatra, mint Piton professzor?
– Azt hittem, hogy…
– Hogy én foglak segíteni? Nem – rázta meg a fejét. – Nagyon sok dolgot kell megtanulnod.
– Megértettem – hajtotta le a fejét végül.
– Merre jártatok pontosan? – kérdezte témát váltva az apja. Dylan felkapta a fejét és összeszűkült tekintettel nézett apjára. Talán mégsem végezett olyan haszontalan munkát.
– A fenyvestől délre lévő folyótól úgy ötszáz méterre a tisztáson. – Draco szürke szemei megvillantak, majd sóhajtott egyet. Ilyen messzire jutni egy éjszaka alatt? Hiába tudta veszélyes, amit csinálnak, ők sokkal közelebb jutottak, mint ők az elmúlt hónapok alatt. Mellesleg nyugtalanító volt a tudat, hogy a druida csapat elmozdult az eredeti helyéről, ugyanis túl közel voltak korábban. Alapvetően nem kellett velük harcolniuk az elmúlt évek alatt, azonban megfigyelés alatt kellett őket.
– Hányan voltak? – folytatta tovább
– Ha jól emlékszem tizenketten voltak. – A varázsló nem szólt egy szót sem, mindenesetre Dylan érezte, hogy valami nincs rendben.
– Ugye nem harcoltatok velük!?
– Nem – rázta meg a fejét Dylan, aztán folytatta beszámolót, bár biztosan tudta, hogy ez nem marad így és egyszer össze fognak csapni, viszont mindent elmondott apjának az utolsó bogárig, amit tegnap este láttak.
– Jól van! – szólalt meg végül Draco. – Ekkora túlerővel szemben kész öngyilkosság lett volna harcot kezdeményeznetek. Inkább ezt a részét hagyd ránk… A druidák évek óta nem támadtak komolyan, de képesek rá.
– Értem, apa.
– Hol van Josh és Ryan? – kérdezte hirtelen.
– Maryt keresik, azt hiszem.
– Már megint miben törik a fejüket? – kérdezte Draco fáradtan. Ilyenkor érezte, hogy nem lett volna szabad még egy nyarat túlfűtött kamaszok között töltenie. De a fene egye meg! Veszetett azon az átkozott köpkőversenyen Potter és Weasley ellen és ez lett az eredménye. – Remélem, nem megint azt a szegény lányt nyaggatják.
– Nem tudom. – A fiú pontosan tudta, hogy barátai mit terveznek a szegény Potter lány ellen, de nem tett semmit sem. Egy besúgó megérdemelte, amit kapni fog.
– Jó lenne, ha megkeresnéd őket. Áh, jövőre nem itt fogjátok tölteni a szünetet az biztos. Ha rajtam múlik, megkérem Mr Weasleyt, hogy keressen nektek valamilyen iroda munkát a Minisztériumban.
– Rendben, megyek. – Azzal Dylan elindult a közeli ösvényen. Draco sóhajtott egyet, majd visszament a házhoz, ahol már Hermione várta az ajtóban. Aggódva figyelte férjét, akinek semmit sem tudott leolvasni az arcától.
– Beszéltél vele? – kérdezte türelmetlenül.
– Igen. De biztos vagyok benne, hogy ezzel nem tántorítottam el semmitől.
– Rád hasonlít, Draco. Ízig-vérig Malfoy, játszani akarja a nagyfiút, de fogalma sincs, hogy mivel jár ez.
– Mert a te makacsságodat ugye nem is örökölhette, még ilyet – mosolyodott el a férfi és átkarolta Hermione derekát. – Ne aggódj, most azt hiszem sikerült a lelkére beszélnem.
– Rendben, és most hova ment? – tudakolta a boszorkány.
– Megkeresi Maryt és a többieket.
– Mary nem olyan rég ment el innen, adtam neki egy könyvet…
– Oh, engem nagyon emlékeztet egy könyvmolyra, akit ismertem – révedezett Draco vigyorogva.
– Oh, engem, meg a fiúnk viselkedése, emlékeztet egy ravasz mardekáros pattogó görényre, akit régen ismertem – mondta Hermione kimérten.
– De, drágám, miért kell neked a múltam sötét szakaszát emlegetned? – méltatlankodott a varázsló drámai hangsúllyal.
– Elnézést, Mr Malfoy, mivel engesztelhetném ki? – kérdezte a boszorkány cinkos mosollyal.
– Lenne valami, Mrs Malfoy, amivel kiengesztelhetne. – Hermione magához húzta és megcsókolta Dracót.
– Mami, mi az a mardekáros pattogó görény? – kérdezte ártatlan szürke szemekkel Sophie.
– Oh, drágám, ezt majd apukád elmagyarázza – fojtotta el kitörni készülő nevetését Hermione, és inkább megköszörülte a torkát.
– Kicsikém, ehhez még kicsi vagy – mondta Draco, kitérve a kínos válasz elől.
– De már elmúltam öt éves – mutatta a kezén a kicsi, majd mérgesen az apja szemébe nézett.
– Még nőnöd kell egy kicsit.
– Már nem vagyok kislány! – Durcásan karba tette a kezét és elfordította a fejét. Draco segélykérően nézett rá feleségére, aki azt az üzenetet küldte felé, hogy a te lányod és azzal magára hagyta őket. Az apa nem nézhette tovább, hogy a kis arcocska ilyen mogorva maradjon. Eszébe jutott valami.
– Mit szólnál hozzá, ha elmennénk a vízeséshez? – kérdezte mosolyogva.
Sophie arca felderült és sugárzóan nézett Dracóra.
– Jó menjünk! – egyezett bele rögtön.
– Akkor indulás! – adta ki a parancsot az apa.
Sophie azonnal megfogta Draco kezét és maga után húzva elindultak a vízeséshez.
***
Dylan, miután megszabadult a szülői vallatástól, ráérősen haladt a fák közt futó keskeny ösvényen. Mindig szeretett itt sétálgatni, mert olyan nyugodt volt minden és cseppet sem volt itt olyan nagyon meleg, mint Darkness Fallsban. A fiú úgy ismerte a környéket, akár a tenyerét, nem okozott neki soha semmi problémát a tájékozódás. Aztán a közeli tisztás felől kiabálást és nevetést hallott. Az ifjú varázsló lemondóan sóhajtott és megszaporázva a lépteit, elindult a hang irányába.
Nagyon jól tudta kik vannak ott. Josh Weasley – Ron és Nyssa fia, Ryan Malfoy – Leslie és Ginny fia, aki mellesleg Dylan másod unokatestvére volt. A két fiú, ahogy általában rendszeresen Mary Pottert szekálták.
– Adjátok már vissza a könyvemet! – szólt egy ellentmondást nem tűrő lányhang.
– De, Mary drágám – mondta egy magas, rövid, tizián vörös hajú fiú, akinek rengeteg szeplő borította az arcát és a Joshua Weasley névvel büszkélkedhetett –, ugyan minek neked ez a könyv?
– Igen, drága – nevette el magát a másik fiú, aki csak egy kicsivel alacsonyabb volt a vörös hajú fiúnál, de még így is magasabb volt Marynél, és ezüst szőke hajjal büszkélkedhetett, ami most szinte világított a fák leveli között utat tört fényben. – Minek neked nyáron könyv? Ilyenkor lazítani és bulizni kell! – A fiú vihogva egy csípőmozdulatot mutatott be.
– Ryan Malfoy! – szólt mérgesen a fekete hajú, szemüveges lány. Leslie fiacskája csak nevetett. – Én se szólok bele a te dolgodba! Szóval add ide a könyvet…
– Vagy mi lesz? – kérdezte Ryan, és tengerkék szemmel kérdőn meredt Maryre, akinek olajzöld szeme csak úgy csillogott a dühtől. – Meg fogsz átkozni? Nem hinném. Na mégis mi lesz most?
– Akkor megjelenik Dylan, és elveszti tőled a könyvet, aztán még kupán csap vele – szólalt meg az erdei ösvény felől közeledő varázsló. – Hagyjátok békén! Nem szenvedett már eleget?
– Oh, pont jókor érkeztél! – mondta Josh elégedetten vigyorogva. – Éppen, le akarjuk szoktatni Maryt az örökös olvasásról és árulkodásról. Segítesz?
– Gyerekesek vagytok! – morogta Mary dühösen, majd megigazította hosszú fonott haját. – Most már ne játszatok tovább!
A fiúk nem is figyeltek rá, mintha ott sem lenne, de már megszokta, hogy mindig az lesz a vége az ilyen játszadozásoknak. A lány arca lángolt, majd legyintett egyet és leült az egyik fa tövébe. Dylannek kisebb gondja is nagyobb volt, mint egy könyvön veszekedni, de még is jobbnak látta, ha azonnal megoldja ezt a problémát.
– Ryan, Josh! – emelte fel a hangját. – Beszélnem kell veletek!
– Miért? – kérdezték megrökönyödve.
– Majd elmondom, találkozunk a szokott helyen.
– Jó, rendben – mondták egyszerre, már éppen elhagyták volna a terepet, amikor Dylan utánuk szólt.
– Josh elfejeltettél valamit!
– Oh, tényleg. – Josh a kezében tartott könyvre meredt, majd egy laza mozdulattal odadobta Dylannek, aki azt gond nélkül elkapta. Aztán a két rokona másodperceken belül elhagyta a terepet. Dylan közelebb ment az egyik fa tövében ülő mérges lányhoz. Mary éppen a szemüvegét igazgatta hosszú hollófekete hajfonata, ami egyébként kibontva kezelhetetlenül állt mindenfelé, most az egyik vállán pihent. Néhány tincse az arcába hullott, ami most cseppet sem volt vidám.
– Tessék itt a könyved – szólalt meg a fiú.
– Kösz – mondta a lány színtelen hangon és szomorú arccal meredt maga elé.
– Mi a baj? – kérdezte gyanakodva Dylan.
– Semmi – válaszolt dacosan.
– Jaj, Mary, tudom, hogy ok nélkül nem vagy szomorú. Mi történt megint?
– Elegem van, tudod! Nagyon elegem.
– Ugyan miből van elege egy bátor griffendélesnek? – gúnyolódott kedvesen.
– Egészen pontosan mindenből – határozta meg a lehető legpontosabban az álláspontját. – Nem kellett volna idejönnöm nyáron.
– Pedig a nyár még csak most kezdődött el, és a java még hátra van – próbálkozott Dylan, bár nem volt jó ebben a lelkizésben. – Sokkal jobb itt, mint egy nyári munkán Josh nagyapja mellett.
– Csodásan érzem magam itt – mondta ironikusan. – Jobb már nem is lehetne.
– Akkor elmondod mi a baj? – faggatta tovább a fiú.
– Ne haragudj, de erről nem akarok beszélni! – legalábbis veled nem – tette hozzá gondolatban.
– Ahogy gondolod – vonta meg a vállát Dylan. – Akkor én most megyek, és magadra hagylak a könyveddel.
– Jó rendben, akkor majd később találkozunk – motyogta Mary és kinyitotta a könyvét. Nem akart Dylanre figyelni, sőt senki másra sem, ez persze nem igazán sikerült.
– Tényleg, a szüleid mikor jönnek? – fordult meg Dylan.
– Holnap dél körül érkeznek meg Josh szüleivel együtt.
– Akkor holnap délben nekünk annyi – sóhajtott fel a fiút. – Kösz az infót, felbecsülhetetlen volt.
– Miért? Csak nem megint a druidák? – kérdezte a lány tettetett gyanakvással, főleg, hogy első kézből tudott Dylanék kilógásáról.
– De igen. Lebuktunk…
– Jaj, Dylan, hiszen tudod…
– Mary, nem kell neked is előadást tartanod – morogta a fiú igencsak dühösen. – Már megkaptam a szüleimtől a magamét. Csak tudnám hol toltam el a varázslatokat.
– Ha nem lennél ilyen forrófejű, akkor nem keverednél bajba – korholta Mary, majd félretette a könyvet. – Amúgy tényleg ki fognak titeket nyírni, ha még egyszer…
– Jó, jó, én is tudom – legyintett a fiú mérgesen. – Ha holnap a Malfoyok, a Weasleyk, a Mooreok és a Potterek testületileg összegyűlnek, akkor nekünk annyi.
– Vittoria és az én szüleimet ne sorold oda, mert mi nem csináltunk semmit.
– Mary Elena Potter – szólalt meg Dylan színpadiasan. – Tudtommal te is és Vittoria is, tudtatok mindenről, szóval ti is a bűntársaink vagytok. Már csak az a kérdés, hogy ki látott meg minket vagy kettőtök közül ki árult be az anyámnak?
– Mi ugyan nem! Letagadom, ha bárki ilyesmit kérdez – jelentette ki Mary, de elég jól hazudott, hogy ezt Dylan szemrebbenés nélkül elhiggye. – Amúgy nem terveztek újabb akciót, ugye?
– Mi? Ugyan dehogy, nem tervezünk mi semmit. – Dylan, olyan ártatlanul közölte ezt, mint egy ma születetett bárány. Égett a vágytól, hogy megtudjon valamit. Képes volt ezért megfeledkezni szülei intelmeiről is.
– Nem hiszek neked – rázta meg a fejét Mary, majd feljebb tolta a szemüvegét. – Ha ilyen túl ártatlan képet vágsz mindig hazudsz.
– Ezt meg honnan veszed?
– Hiába vagy ravasz mardekáros, engem nem versz át.
– Na jó, én most megyek, majd később beszélünk.
Azzal a fiú, se szó, se beszéd, sarkon fordult és pár másodperc múlva Mary már csak a hűlt helyét nézhette. Tudta nagyon jól, hogy a fiúk, minden ígéretre fittyet hányva újra druidákra fognak vadászni. Hiába szólt Hermionénak. Azt gondolta, így majd abbahagyják ezt a felelőtlen viselkedést vagy egy kicsit visszafogják magukat, de tévedett. Most újra cselekvésre szánta el magát. Felállt a fa tövéből, megigazította a ruháját, majd a Dylan után eredt.
***
A fital varázsló útja egy másik tisztáson keresztül vezetett. Körültekintően és minden apró neszre figyelve haladt. De azt viszont nem vette észre, hogy egy sólyom követi minden lépését. A madár szinte észrevétlenül repkedett és egy másodpercre sem tévesztette szem elől, a fiút. Dylan, miután megkerült egy hatalmas sziklát, meglátta két barátját.
– Lebuktunk! – közölte Dylan mihelyt közelebb ért.
– Na, ne! – csóválta a fejét Ryan hitetlenkedve. – Hogy az ördögbe, ha egyszer az összes bűbájt semlegesítettük és az égvilágon senki se vett minket észre?
– Fogalmam sincs, de Aidrian mégis látott minket vagy valamelyik lány volt, és elmondta valakinek. Apám meg megint megígértette velem, hogy nem kajtatok druidák után. – Dylan nekitámaszkodott az egyik közeli sziklának.
– Mary árult be minket – szólalt meg Ryan. – Nem véletlenül nyaggattuk.
– Remélem, hogy nem ő volt, mert akkor…
– Akkor a ma esti akciót elhalasszuk? – kérdezte Josh.
– Dehogy – jelentette ki Dylan határozottan. – Már nagyon közel járunk.
– Hát akkor számítsunk rá, hogy anyád ki fog minket nyírni – vázolta fel a cseppet sem szívderítő jövő Ryan.
– Szerinted egy halom gyilkost lefülelni nem fontos?
– De igen.
– Rendben, akkor a szokott helyen találkozunk. – Dylant a lelkiismerete nem engedte volna a druidák közelébe, de valami azt súgta neki, hogy muszáj mennie.
Egy belső erő vonzotta hozzájuk, ami ellen nem tudott harcolni. A három fiú lassan ballagott vissza Darkness Falls felé, ügyet sem vetve a lombok jótékony takarásában megbúvó sólyomról, ami most kitárta szárnyait és előrerepült.
Mikor a szövetségesek beértek a faluba, meglátták Maryt és Vittoria Mooret, egy hosszú szőke hajú lányt, a Repülő Sárkány előtt ülni, és elmélyülten beszélgetni.
– Valamit mondanom kell – mondta Mary.
– Mit? – kérdezet a szőke hajú lány, majd zöld szemeivel Maryre nézett.
– Csináltam valami nagy hülyeséget – harapta meg a szája szélét zavarában.
– Még egyszer megkérdezem: Mit? – tudakolta Vittoria kíváncsian.
– Én szóltam Hermionénak, ő pedig az apukádnak, hogy nézzen a többiek körmére. Tegnap megint a druidáknál voltak.
– Tudom, már hallottam a történetet. Én is hiába beszéltem velük, hogy hagyják ezt az örültséget abba – mondta Vittoria és lemondóan sóhajtott. – Nyugi, nem fogják megtudni.
– Kik és mit nem fognak megtudni? – érdeklődött Dylan.
– Senki semmit! – válaszolt Mary gyorsan. Dylan már éppen meg akarta győzni a lányt az ellenkezőjéről, de valaki közbeszólt.
– Gyertek vacsorázni! – jött az anyai parancs. Hermione szúrós szemekkel nézett a fiatalokra. Még mindig aggódott a gyerekekért.
– Rendben megyünk, anya! – szólt Dylan, de le sem vette a szemét Maryről. A lány nagyot nyelt, de állta a tekintetet, aztán Vittoriával rögtön elhagyták a terepet, mielőtt a srácok tovább faggatták volna őket. A három fiú egy ideig még kint maradt a Repülő Sárkány előtt.
– Valami nem stimmel – csóválta meg a fejét Ryan. – Talán mégis el kellene halasztani a ma estét.
– Rémeket látsz – sóhajtott Dylan –, nem tudnak semmit sem.
– De lehet, hogy még sincs igazad – erősködött Ryan. – Itt az egész nyár, hogy a tervet véghez vigyük.
– Még is mi van veled? Csak nem begyulladtál? – nevetett fel az ifjú Malfoy. – Meg akarom mutatni mindenkinek, hogy mi is képesek vagyunk harcolni.
– Csak egy megérzés volt.
– Ne aggódj! – veregette meg a vállát Dylan. – Holnap reggel úgy fogunk hazajönni, mint a hősök.
– Vagy hullák – röhögött fel Josh. – Mi van? Mi ketten Ryannel még nem vagyunk még tizenhét évesek.
– Egyébként szerintem tévedsz – jegyezte meg Dylan. – Sikerrel fogunk járni.
Azzal bement a fogadóba és lezártnak tekintette a dolgot.
***
Sötét éjszaka volt. A hold kísértetiesen sikoltott fent az égen, s baljóslatú fénnyel borította be a tájat. Farkasok vonyítása hasított az éjszakai csendbe. A fák hajlongtak az esti szélben, amiben érezni lehetett a fekete mágia vibrálását. A közelben lévő kis patakocska visszatükrözte a hold rideg fényét. Hideg északi szél süvített végig a környéken, zizegtette a fák lombját és a tisztást borító gyepszőnyeget. Egy bagoly panaszos huhogása hallatszott a távolban, majd minden nehéz, nyomasztó csendbe burkolózott.
S hirtelen lassú, óvatos léptek tompa zaja hallatszott. A homályban három fiú sötétbe burkolózó sziluettje bontakozott ki, és amilyen hirtelen megjelentek, úgy tűntek el megint a sötétségben. Egy tisztás felé igyekezetek, azt hitték rajtuk kívül, senki sincs a közelben, de két macskaügyességgel mozgó sötét alak követte őket teljes észrevétlenségben. Ahogy egyre közelebb értek hangokat hallottak, s mindegyikük elrejtőzött néhány nagyobb szikla körül. A három fiú a rejtekhelyéből figyelte a tisztáson mozgolódó fekete csuklyás alakokat, akik egy hatalmas máglya körül sündörögtek. A tűz karmazsinpiros lángjai magasan az ég felé csaptak. Az alakok levették fejükről a csuklyát, majd elkezdődött a szertartás.
Körbeállták a hatalmas máglyát és felemelt kezekkel néztek az ég felé, s egy fohászt kántálva kértek segítséget. Mindegyik fején egy vérrel felfestett pentagramma éktelenkedett. Szemük borostyán színben izzott a sötétségben. Kántáló hangjuk lüktetésként hatott. Egy magasabb rangú druida intett a kezével és szólásra emelkedett.
– Oh, égi istenek, kérünk titeket, szabadítsatok meg minket a ránk leselkedő veszedelemtől. Imádkozunk az igézés sikeréért, s ha eljön az igazság órája, méltón hajtunk fejet urunk előtt. –
Dylannel ekkor valami furcsa dolog történt előrántotta a pálcáját, és nem is gondolkozva elindult a tisztás felé.
A másik két fiúnak ideje sem volt, hogy visszatartsák, ugyan fojtott hangon szólongatták, de az ifjú Malfoy nem reagált. Esélye sem volt tizenkét druida ellen, akik nyilván több átkot és igézést tudtak, mint ő, az erejükről nem is beszélve. Az éber gyilkosok rögtön észrevették a fiút, amint kivont pálcával közeledett feléjük. A druidák egyike elindult Dylan felé nem titkolt szándékkal, a fiú nem rémült meg, de továbbra sem eszmélt rá mit is csinál. Hirtelen egy nyílpuskából kilőtt nyíl hasított a levegőbe, alig pár milliméterre süvített el Dylan füle mellett és egyenesen a közeledő csuklyás jobb lábába fúródott, aki felüvöltött fájdalmában.
Eközben a rejtekhelyükön lapuló Ryan és Josh gyorsan döntöttek arról, hogy itt az ideje menekülni. Maguk után húzva döbbenten álló Dylant, futásnak eredtek. Nem néztek semerre, csak minél előbb megszabaduljanak az őket üldöző felbőszült druidák elől. Hevesen dobogó szívvel rohantak keresztül a fenyvesen. Érezték a közelükben a gonosz energiát, és ahogy egyre gyorsabban haladtak, egyre kevésbé érezték azt. Aztán amikor már biztonságos környékre értek, kimerülten területek el a Darkness Fallstól nem messze lévő a tisztás zöld gyepén.
– Ez meleg helyzet volt – hörögte Ryan még mindig zihálva.
– Elbántam volna vele – morgolódott sértett büszkeséggel Dylan. – Csak már megint valaki beleköpött a levesünkbe.
– Egy fenét, haver! Teljesen megvesztél – mérgelődött Ryan. Dylan szeretett volna válaszolni, aztán elhallgatott, mert a közeli bokrok közül motoszkálás hallatszott ki.
– Hallottátok ezt? – kérdezte Josh fojtott hangon. Dylan és Ryan bólintottak és elindultak a bokrok felé, ahonnan két fekete árny bontakozott ki. A fiúk hátrálni kezdtek. Majd a fekete ködszerűség oszlani kezdett és a rideg holdfényben fényderült kik is követték őket eddig.
– Mary? Vittoria? Mit kerestek itt? – tette fel a kérdést Dylan.
– Csak megakadályoztuk, hogy valami hülyeséget csinálj! – szólalt meg mérgesen Mary egy nyílpuskát szorongatva. Remegett a keze, de a végsőkig kitartott.
– Ki kért rá? – szólt közbe Josh.
– Pofa be, Josh! – szólt rá Vittoria mérgesen. – Vakok vagytok, és hülyék, ha Mary nem lövi le azt a csuklyást…
– Elbántam volna vele! – emelte fel a hangját Dylan dühösen. – Ezt nem hiszem el, hogy ezt kellett tenned.
– Na persze, egyedül? – szólt gúnyosan Mary. – Te nem vagy normális! Ezerszer erősebb nálad.
– Nem hiszed, hogy képes lennék rá?
– No, igen eggyel lehet, hogy elbánnál, de legalább tizenegyen voltak ott még azon az egyen kívül, és ha nem tudnád az egész kollektíva téged támadt volna, ha megölted volna az egyik társukat. Miket is beszélek, ha megtámadsz egyet is, azok ott mind rádszálltak volna. Esélyed sem lett volna.
– Akkor, ha jól sejtem, te voltál, aki beárult minket – mondta ki Dylan az első gondolatot, ami az eszébe jutott. – Nem tévedtem, amikor azt mondtam áruló vagy.
– Csak a ti érdeketekben tettem. Nem tudom mi bajod van Dylan, de mióta visszajöttünk Roxfortból mást sem csinálsz csak meggondolat hülyeségeket.
– Mi? – hüledezett Josh mérgesen. – Ezt nem hiszem el, most miattad fognak minket megbüntetni, ezt nem viszed el szárazon.
– Josh, pofa be! – szólt rá Ryan. – Mintha nem sejtette volna senki sem…
– Á, szóval, így bízzak meg benned, Mary? – mondta gúnyosan Dylan. – Egy átkozott spicli vagy, aki nem ért máshoz, minthogy másokat beáruljon. Mondhatom, nagyon szép dolgot műveltél. Ezek után nem vagy a barátom többé.
Maryt megdöbbentették a szavak, de nem szólt semmit, csak megfordult és elindult a sötét bozótos felé és pár perc múlva már nyoma sem volt. A többiek is elindultak a falu felé, de hosszú volt az út hazáig.
– Néha meg tudnám fojtani – sziszegte Dylan.
– Nem gondolod, hogy egy kicsit túllőttél a célon? – kérdezte Vittoria aggódva. – Még mindig nem érted, hogy mi történhetett volna?
– Nem! – mondta ingerülten a fiú. – Mindenki gyereknek néz, és már nagyon, de nagyon elegem van ebből.
– Hiszen megmentette a nyomorult életedet. Nem értelek Dylan, úgy viselkedsz, mint egy eszelős.
– Miket beszélsz? – fortyant fel Dylan és megvonta a vállát.
– Olyan nehéz, hogy egy kicsit gondolkodj is? – nézett rá a lány villogó szemekkel. – Ezek nem kentaurok a Tiltott Rengetegből, akiket csak úgy megzavarsz az éjszakai csillagnézegetésben.
– Milyen jogon sértegeted Dylant? – szólalt meg Josh. – Meg tudja magát védeni és egyáltalán nem volt veszélyben.
– Neked a szüleid soha nem beszéltek, hogy milyen egy druidával harcolni? Eszement vagy Josh – közölte Vittoria mérgesen.
– Elég legyen már, fogjátok be! – szólt rájuk Malfoy, majd lehajtotta a fejét. – Lehet, hogy igaza van, de akkor sem fogok neki egyhamar megbocsátani.
– Na, akkor készüljetek fel arra, hogy Draco nagyon mérges lesz – jósolta meg Vittoria.
– Szóltatok apámnak is? – kérdezte Dylan.
– Ugyan dehogy. Szerinted az apád hülye? – csóválta meg a fejét a lány. – Ott vár kint a verandán.
– Ezt ugye nem mondod komolyan? – hüledezett a fiú.
– Akkor nekünk lőttek! – szólalt meg Josh.
– Pofa be, Josh! – szóltak rá a többiek egyszerre.
– Jól, van már! Az ember, már meg se szólalhat anélkül, hogy le ne ugatnátok. – Aztán a kis csapat megérkezett a falu határába, ahol Mary várta őket, mondván legjobb, ha mindenki megkapja a méltó büntetését. Mindannyian mély levegőt vettek és felkészültek a kivégzésre.
***
Ezen az éjszakán Draco a tornácon ült, hogy egy kicsit kiszellőztesse a fejét, mivel nem tudott aludni. Aidrian megnyugtatta, hogy szemmel tartja a gyerekeket, de ő aggódott értük. Még mindig nem jöttek meg, pedig már lassan hajnalodott. Draco leült az egyik székbe, aztán becsukta a szemét. Már majdnem elnyomta az álom, amikor léptek zaját hallotta meg. Nem sokkal később egy könnyektől áztatott arcocska jelent meg előtte. Sophie volt az, aki maciját szorongatva állt előtte, majd az ölébe mászott, s apja ölelő karjaiban keresve menedéket.
– Mi történt, kicsikém? Rosszat álmodtál? – kérdezte Draco, majd vigasztalóan megsimogatta a kislánya hátát.
– Igen, rosszat álmodtam – pityeredett el Sophie.
– Mondd csak el, mi volt az?
– Egy nagy sárkány volt és meg akart enni.
– Jaj, kincsem, ne aggód nincs itt semmilyen sárkány sem a közelben. És különben sem hagynám, hogy bántsák az én hercegnőmet. – A kicsi már mosolyogva ölelte át még szorosabban apját. Majd újra léptek zaja hallatszott a bokrok felől. Sophie abbahagyta a pityergést, és a zaj irányába fordította a fejét, ahogy Draco is.
– Valaki van itt, apu! – suttogta a kislány. – Elő kell venned a varázspálcádat.
– Maradj itt, Sophie! – figyelmeztette a férfi. Draco letette a kislányt, már éppen felállni készült, amikor meglátta kik is érkeztek. A fia, néhány rokon és jó barát által alkotott vegyes társaság bontakozott ki a fák sötétjéből.
– Ti meg hol voltatok? – kérdezte számonkérő hangon. Az egész banda megszeppenve állt meg Draco előtt és mindegyikük kicsire zsugorodva várta, hogy mi fog ez után következni, de egyikük sem merte megmondani hol voltak. De Dracót sem kellett félteni, mert őt sem ejtették a feje lágyára, rögtön tudta, hogy hol volt a kis csapat.
– Azonnal indultok lefeküdni! – adta ki a parancsot ellentmondást nem tűrő hangon. Le kellett volna teremtenie őket, de iszonyatosan dühös volt és nem bírt semmit sem mondani. – Holnapra mindenki itt lesz. Vége a nyugodt nyári szünetnek.
Az öt gyerek gyomra egyszerre szorult össze. Annak viszont örültek, hogy megúszták ennyivel a találkozást Dracóval. Dylan lehajtott fejjel kerülte apja pillantását, szörnyen érezte magát, de nem csak amiatt, hogy megszegte az ígéretét, hanem azért is, amit Marynek mondott. De azzal nyugtatta magát, hogy egy ideig csak Maryt okolta mindenért.
– Apu, most Dylanék, megint a csuklyás bácsikra vadásztak?
– Igen. De most már neked is aludnod kellene – mondta, majd felkapta a kislányt és bevitte a házba.
– Papa, elmeséled nekem azt a sárkányos mesét?
– Nem volt még elég mára sárkányokból?
– Papa, én gondolkodtam! Ha te is sárkány vagy…
– Igen, kétszeresen is – sóhajtott Draco.
– Tőled nem félek, – mondta a kislány – akkor a sárkányoktól se félek.
Draco fáradta nyugtázta, hogy a lánya egy igazi Malfoy és még őt is lepipálja ravaszságban. De hajnali háromkor még mesét is mondjon… ehhez már meglehetősen elcsigázott volt.
– Bogaram, már nagyon fáradt vagyok – szólt és még ásított is egyet. – Holnap, majd elmesélem, jó lesz?
A szürke szempár felcsillant, majd Sophie megszólalt:
– De ugye betakarsz?
– Igen.
– És kapok jó éjt puszit is?
– Kettőt is.
– Hármat is? – Draco elnevette magát és elindult lányával a karjai között az emeletre. Lefektette az ágyba, majd adott neki három puszit és jól betakargatta.
– Jó éjszakát, apu!
– Neked is, tündérkém. – Draco becsukta az ajtót, majd fáradtan elindult a hálószoba felé. Óvatosan benyitott. Hermione megrettent álmában és kinyitotta a szemét.
– Történt valami? – kérdezte zaklatottan.
– Semmi, drágám – szólt Draco és elindult, hogy felvegye a pizsamáját.
– A gyerekek? – tudakolta Hermione pánikszerűen.
– Már alszanak – mondta nyugodtan Draco és bebújt az ágyba.
– Dylan megint kint lófrált, ugye? – Nagy hallgatás, aztán hatalmas sóhaj.
– Draco! – lökdöste oldalba Hermione a férjét, aki morgott valamit.
– Tessék, szívem, figyelek! – válaszolta kényszeredetten.
– Kérdeztem valamit, amire nem vagy hajlandó válaszolni. Talán nem hallottad, amit mondtam?
– Hallottam – hangzott a férfi rövid válasza.
– És mi a válaszod, de ajánlom, hogy az igazat mondd! – szólt ellentmondást ne tűrő hangon.
– Igen, megint kint voltak az erdőben. – Draco mélyet sóhajtott, és először most volt igazán tanácstalan. – Minden gyerek kint volt ma az erdőben. Mégis hogyan magyarázzam meg ezt a többieknek? Így is szinte örökös családi téma a sötét múlja a Malfoy családnak. Mintha élvezném ezt… Most pedig a fiunk még rá is tett egy lapáttal. Annyira dühös vagyok rá.
– Tudtam, éreztem, hogy nem fogja magát távol tartani tőlük! Draco, csinálj vele valamit! – fakadt ki Hermione dühösen.
– Mégis mit tehetnék? Egyszerűen tanácstalan vagyok. Mutassam meg az emlékeimet, hogy végre megértse, hogy milyen veszélyes, amit csinál?
– Pont olyan, mint te: makacs és önfejű.
– Szerintem az anyjától örökölte a makacsságot, a mártírságról nem is beszélve – vágott vissza Draco.
– Ne sértegess! – szólította fel felsége.
– Eszem ágában sem volt. Ne haragudj, de iszonyatosan dühös vagyok. Legszívesebben bezárnám a kis szörnyetegeket. Taknyos tizenhét éves kamasz és azt hiszi, mindent megtehet, mert már legálisan varázsolhat. Hát erre neveltük?
– Nyugodj meg, Draco! Higgadtan kell ezt átgondolnunk…
– Próbálkozom.
– Ez nem mehet így tovább. Nem értem pontosan miért ezt a legzavarosabb időszakot kellett választaniuk arra, hogy teljesen megőrüljenek – morogta Hermione, majd megsimogatta feszülő pocakját. – Amikor meséltem neki kicsi korában a múltunkról nem gondoltam volna, hogy…
– Nem a te hibád! Mindketten tudjuk, hogy Darkness Falls, már cseppet sem olyan biztonságos, mint évekkel ezelőtt volt. A varázslatok kezdenek gyengülni, csak idő kérdése mikor szűnik meg teljesen. Mindenki fél, hogy ez hamarabb fog bekövetkezni, mint gondoljuk. Igen, a druidák mozgolódnak, valami megint készül.
– Mit gondolsz, ennek van valami köze Dylan viselkedéséhez? – tette fel a kérdést Hermione.
– Mióta visszajött Roxfortból egyszerűen mintha kicserélték volna. Már a tavaszi szünetben is majdnem minden napot az erőben töltött, de akkor még nem tudtam miért és nem tűnt furcsának.
– Nem tudom biztosan. Félek, hogy tényleg nagyon megváltozott. Őt is csak csábítja a harc, ahogy minket régen, de ő közel sincs erre felkészülve. Nem akartam hagyni, hogy az apám tanítsa, ahogy engem tette régebben, de azt hiszem ez hiba volt. – Draco mélyen felsóhajtott és az oldalára fordult. – Nem nevelt volna belőle halálfalót, viszont sok mindenre megtaníthatta volna
– Ne beszélj sületlenségeket! A fekete mágia nem gyereknek való. Miért vádolnád magad azért, hogy apád nem taníthatta gyerekünket? Vagy ami még rosszabb, hogy te miért nem tanítottad erre.
– Nem fekete mágiára gondoltam, hanem harcra és önvédelemre. Isten őrizz, hogy a fiamat az apám sötét dolgokra tanítsa. Bár szerintem azóta nem ejtett ki egyetlen egy sötét varázslatot sem, mióta Dylan megszületet… Merlin! Iszonyatosan tehetetlennek érzem magam – csattant fel Draco. – Megmondtam neki, hogy legalább rád legyen tekintettel, de ez sem hatott.
– Draco, nyugodj meg kérlek! Holnap mindent megbeszélünk. Itt lesznek a gyerekek és a család többi tagja is. Kitalálunk valamit.
– Nagyon remélem, hogy így lesz.
Kezdetek
Erősen tűzött a nyári nap. A hőség szinte elviselhetetlen volt, mintha a horizont is lángolt volna a kínzó forróságtól. A felhőtlen ég gyönyörű kékje vakítóan fénylett ezen a délelőttön. A növények kókadt leveleiket bágyadtan lógatták, erőtlenül lengedeztek a szellőben. A hűsítő zápor hetek óta váratott magára. Darkness Falls utcái kihaltak és csendesek voltak, egy lélek sem mozdult. Egy kósza szélroham söpört végig utcán tovasodorva az út porát, majd továbbfordult az erdő felé.
Az egyik fa lombkoronájának oltalmazó árnyékában az ágakra erősített valamikori faház padlóján egy fiú feküdt, s unottan nézte a levelek mozgását. Tejfölszőke haját szinte teljesen kiszívta a nap. Rosszkedvűen vágott egy fintort. Ide menekült a családja elől, persze ez sem a volt a legbiztonságosabb rejtekhely, de úgy gondolta megteszi, mielőtt még megtalálnák és valami házimunkát sóznának rá.
A közeli házból, ami a Repülő Sárkány nevű fogadó szomszédságában volt, egy dühös, göndör hajú nő lépett ki. Finom nőies vonásai megkeményedtek, melegbarna szemei – amivel odaadó anyai szeretettel tudott nézni gyermekeire – most villámokat szórtak. A lábait lógató fiú jobbnak látta inkább visszatérni a hanyattfekvő testhelyzethez, de már késő volt, hiszen észrevették. Anyjának megint ki kellett tölteni valakin a mérgét és nem alaptalanul indult legidősebb gyermeke keresésére.
A nő gyors közeledett, már amennyire domborodó pocakja engedte. Szerencsére nem kellett sokat keresgélnie, azonnal megtalálta a fiát. Dylannek nem kellett odanéznie, hogy tudja, nagyon nagy bajban van. Anyja dühösen nézett felé, s mély levegőt vett fia szidalmazásához.
– Dylan Malfoy! – szólt a vészjósló hang, mely egyszerre volt hideg és parancsoló. Dylan megforgatta a szemét, majd megmozdult ideiglenes fekhelyén.
– Tessék, anyu! – szólt unottan a fiú, mintha csak éppen most kelt volna fel egy hosszú délutáni alvás után. – Miért vagy kint ilyen melegben? Még a végén rosszul leszel.
– Te leszel mindjárt rosszul, kisfiam. Gyere le, de azonnal! Ne kelljen kétszer mondanom! – Anyja hangjától végigfutott a hátán a hideg, olyan volt akár egy elsöprő hurrikán.
– Mindjárt – nyafogta Dylan, mintha olyan megerőltetést okozna neki már pusztán a beszéd is.
– Vagy lejössz, vagy én rángatlak le onnan! – hangzott az anyja ultimátuma és elővette a varázspálcáját, ami vészjóslóan szikrázott.
– Ühümm – ásított egyet a fiú, mintha csak el akarná rejteni a valódi félelmét. – Megyek már, anya.
Azzal lemászott a fáról, és unott képpel meredt az anyjára, majd zsebre tette a kezét. A kamaszkori dac, önteltség és a Malfoy gének nagyon jó munkát végeztek a fiún, így Hermionénak éppen elég oka volt a vadhajtások nyesegetésére. Csípőre tette a kezét és összeszorított ajkakkal figyelte őt. A magas fiú kiköpött mása volt az apjának, jobban nem is hasonlíthattak volna.
– Tessék, anya, mit szerettél volna mondani? – szólt negédesen, mintha nem tudná, hogy Hermione mit is szeretne neki mondani. Még élt Dylanben a remény, de tisztában volt mit tudott meg az anyja és biztosan büntetés lesz a vége.
– Hol voltál tegnap este? – húzta penge vékonyra az ajkait a nő.
– Én?
– Nem kell a köntörfalazás!
– Anya…
– Gyerünk, várom a magyarázatot!
– Anya, az úgy volt… – Dylan, aki jóval magasabb volt anyjánál, rögtön egész aprócskára zsugorodott össze. Az égerfából készült pálca apró szikrákat szórt. A fiú hirtelen nem tudta, mint mondjon inkább hallgatásba burkolózott, és kerülni próbálta a rosszalló pillantásokat.
– Majd én meg mondom, ha már te nem akarsz válaszolni – emelte fel a hangját a dühös anya. Dylan már nem mert a szemébe nézni. – Már megint kiszöktél éjjel, és a druidák után kutattál. Hányszor mondjam még el, hogy veszélyes?! Ráadásul, hogy képzelted, hogy Josht és Ryant is magaddal rángatod?
– De, anya… – kezdte a védőbeszédét. Feleslegesen fogott bele, hiszen nem volt mentsége, szülei pedig már amúgy is ismerték az összes gyenge lábakon álló érvet a gyalázatos viselkedésére.
– Most én beszélek! Nem elég, hogy apád is druidák után kutat egyáltalán nem hiányzik, hogy még egy ember miatt aggódjak. Mégis hogyan képzelted ezt? Egyedül szállsz szembe velük? Nem emlékszem, hogy kijártad volna az aurorképzőt. Igazam van? – Persze a kérdés csupán költői volt, mivel Hermione teljesen biztos volt az igazában. – Merlinre, a többiek mégcsak nem is használhatják hivatalosan a pálcájukat.
– Nem vagyok már gyerek! – fakadt ki Dylan és elöntötte a méreg. Végre betöltötte a tizenhetet és már csak egy éve volt még addig, hogy képzett varázsló legyen. Dicsérettel végzett az RBF-en sötétvarázslatok kivédéséből, elég képzettnek érezte már most magát. –Nem értem miért nem tehetek azt, amit akarok.
– Én is tudom, hogy a varázsvilág törvényei szerint már felnőttnek számítasz, nagyon jól emlékszem a születésed napjára. Még sem nőttél fel a feladathoz, sőt inkább meggondolatlannak mondanálak. Lehetne több eszed is és felelősségteljesebb is lehetnél. Nemsokára az utolsó éved következik a Roxfortban, most már gondolkodhatnál valami máson is, ahelyett, hogy apádat és engem teszel próbára. Azok veszélyes gyilkosok, nem tudtad?
– Mama! – nyafogott továbbra is Dylan, ám ezzel nagyon régóta nem tudta meghatni Hermionét. – Tudom, hogy mit csinálok…
– Még mindig nem fejeztem be! Még egy ilyen magánakció és megnézheted magad. –Miközben Hermione korholta a fiát, egy szőke hajú férfi jelent meg a közelben, egy ötéves forma, világosszőke hajú, mosolygós kislánnyal a nyakában. A lányka éppen csacsogott valamiről, amit apja mosolyogva hallgatott. Aztán a varázsló meglátta a fa alatt a feleségét és egyetlen fiacskáját, összevonta a szemöldökét. Tudta, hogy valami baj van, ezért megszaporázta a lépteit, ami a nyakában csücsülő kislányt kacagásra késztette.
Mikor közelebb értek Draco lelassított, aztán letette a lányát. Hermione szikrázott a dühtől, Dylan pedig megpróbált sem apja, sem anyja szemébe nézni, de belül nagyon megsértették anyja szavai, és jogtalannak érezte a korholást, mivel ő csak segíteni akart ezeknek a gyilkosoknak a kiirtásában.
Viszont az nagyon jól tudta, hogy újra el kell beszélgetnie a fiával. Dylan tekintete találkozott Dracóéval. Apja férfias vonásai sokkal keményebben lettek az évek során, sőt nem csekély tapasztalatra is szert tett, és szürke szeme komoran fürkészte Dylant.
– Mi történt már megint? – érdeklődött Draco. Mióta a fia szabadon használta pálcáját azóta mindig történt valami. Vágyakozva gondolt vissza az előző tizenhat évre.
– Majd a fiad elmondja – szólalt meg Hermione kimérten és csípőre tette a kezét. A háta már nagyon fájt, nem is beszélve arról, ahogy a nagy melegben leginkább pihennie kellett volna. – Nemrég beszéltem Aidriantől tudok az egészről.
– Akkor rajta – unszolta Dylant. Eközben a kis Sophie kíváncsian figyelte a családját. A kicsi érezte a feszültséget és igyekezett magára vonni apja figyelmét.
– Apu, elmegyünk majd a vízeséshez halakat nézni? – rángatta meg apja ingét a kislány.
– Később, kicsikém, most beszélnem kell Dylannel.
– Dylan most bajban van? – kérdezte a kislány, majd ravaszul elmosolyodott. Nagyon is jól tudta, hogy bátyja nagy slamasztikában van.
– Fogd be! – sziszegte Dylan, bár nem szokott ilyen kemény lenni húgával.
– Te jobb, ha hallgatsz! – nézett rá Hermione villogó szemekkel és beléfojtotta a további szavakat. – Gyere, Sophie, hagyjuk aput és Dylant beszélgetni!
Sophie megfogta anyja kezét és leindultak be a házba. A lány útközben néha visszanézett a bátyjára és szomorúan lebiggyesztette az ajkát.
– Már megint a druidák, igaz? – kezdte Draco gondterhelten. – Azt hittem, megállapodtunk a múltkor.
– Tudom, apa – mondta bűnbánóan Dylan. – De most nem tehettem mást…
– A szabad pálcahasználat nem tesz sem jobb varázslóvá, sem okosabbá – közölte dühösen a varázsló.
– Apa, kérlek!
– Hallgass! – kiáltott rá Draco, amitől a fia még kisebbnek érezte magát. – Megérdemelnéd, ha egész nyárra bezárnálak a házba.
– De…
Draco intett egyet, hogy a fiú fogja be a száját.
– Sétáljunk – szólt színtelen hangon. Egy ideig némán egymás mellett haladtak, de aztán Draco megtörte a csendet: – Te is tudod nagyon jól, hogy veszélyes, amit csinálsz! De nem kell neked papolnom, azt anyád már megtette.
– Tudom – sóhajtott.
– Megmondtam, hogy nincs szükségünk információgyűjtésre. És örülnék, ha nem rángatnád bele a többieket is.
– Josh és Ryan önként jöttek.
– Mert Ron Weasley és Leslie Malfoy fia ugyanolyan idióták, meggondolatlanok és vakmerőek, mint amilyen te – korholta Draco a fiát tovább.
– Rendben, bocsánat – bólintott beleegyezően Dylan. Dacosan felszegte a fejét, így jobban hasonlított így most Lucius Malfoyra.
– Nem hinném, hogy tudnád mire képes egy druida harcos. El sem tudod képzelni micsoda szörnyűségeket tudnak véghezvinni. Bár el tudnám mondani neked…
– De apa, te is harcoltál ellenük régen. Te sem voltál nálam sokkal idősebb. – Draco állkapcsa megfeszült. Mégis hogyan mondhatná el neki? Megdörzsölte az orrnyergét és a fiára nézett. Saját magát látta benne, aki pontosan olyan dacos volt, mint ő. De hogyan magyarázhatná meg Dylannek, hogy ő nem nevelt halálfalót a fiából, ahogy Lucius tette.
– Azt hiszed jókedvemből kellett velük megküzdenem? – csattant fel Draco mérgesen. – Anyád majdnem meghalt miattunk, amikor először jött ide Darkness Fallsba. Ő volt az egyetlen túlélője annak a mészárlásnak, ami alig pár mérföldre innen történt. Aurorokat öltek meg és nem engedetlen kölyköket. Érted már miért veszélyes ez?
– Nem említette soha, hogy megtámadták – hűlt meg az ereiben a vér.
– Anyád félti a galamblelkedet, de ideje, hogy megkomolyodj, fiam! – szólalt meg kimérten Draco. – Nemcsak magadért vagy felelős, hanem a családodért is. Jobb, ha az eszedbe vésed ezt.
– Sajnálom apa, ne haragudj! – szólalt meg halkan Dylan. Tényleg komolyan gondolta ezt, de nem tudta megígérni, hogy ez nem történik meg még egyszer. Buzgón dolgozott benne a tettvágy, ami keveredett némi bizonyításvággyal is, mindkettő veszélyes kombináció volt.
– Ez nem a haragról szól, Dylan – csóválta meg a fejét Draco és egy nehéz sóhajt hallatott. – Az életedről van szó. Hatalmas kockázatot vállalsz és még csak nem is érted mekkorát… Ne bosszantsd anyádat! Most elég sérülékeny állapotban van. Ez a nyár az utolsó, amit így együtt tölthetünk, mielőtt el nem kezded a felnőtt életedet. Nem akarok semmilyen drasztikus lépést megtenni veled és persze a kedves barátiddal szemben sem.
– Rendben – válaszolt a fiú kissé megszeppenten.
– Helyes! Még egy stikli és a kis csapat nem tölti itt tovább a nyarat. Már megbeszéltem Piton professzorral, hogy foglalkozzon veletek egy kicsit és kösse le az energiáitokat. Azt mondta szívesen lemond a bahamai nyaralásról a kedvetekért, mert különben sem szereti a túlságosan meleg időt.
– Ugye ezt nem mondod komolyan? – fintorodott el a fiú, majd fintort vágott. Piton személye ellen volt egy kis kifogása. A professzor mindig is keményen bánt velük, a Roxfortban minden egyes óra olyan volt, mint egy kiképzés, viszont a nyarat nem ezzel akarta tölteni.
– Nos, mivel egyértelművé tetted, hogy harcolni akarsz, ha felnősz, akkor kemény kiképzést kell kapnod – vonta meg a vállát Draco. Nem akarta, hogy a fiának azokon a nehézségeken kelljen keresztülmennie, amin neki, de ha a harcosok ösvényére lép, akkor fel kell készülnie. – Ki lehet ennél alkalmasabb a feladatra, mint Piton professzor?
– Azt hittem, hogy…
– Hogy én foglak segíteni? Nem – rázta meg a fejét. – Nagyon sok dolgot kell megtanulnod.
– Megértettem – hajtotta le a fejét végül.
– Merre jártatok pontosan? – kérdezte témát váltva az apja. Dylan felkapta a fejét és összeszűkült tekintettel nézett apjára. Talán mégsem végezett olyan haszontalan munkát.
– A fenyvestől délre lévő folyótól úgy ötszáz méterre a tisztáson. – Draco szürke szemei megvillantak, majd sóhajtott egyet. Ilyen messzire jutni egy éjszaka alatt? Hiába tudta veszélyes, amit csinálnak, ők sokkal közelebb jutottak, mint ők az elmúlt hónapok alatt. Mellesleg nyugtalanító volt a tudat, hogy a druida csapat elmozdult az eredeti helyéről, ugyanis túl közel voltak korábban. Alapvetően nem kellett velük harcolniuk az elmúlt évek alatt, azonban megfigyelés alatt kellett őket.
– Hányan voltak? – folytatta tovább
– Ha jól emlékszem tizenketten voltak. – A varázsló nem szólt egy szót sem, mindenesetre Dylan érezte, hogy valami nincs rendben.
– Ugye nem harcoltatok velük!?
– Nem – rázta meg a fejét Dylan, aztán folytatta beszámolót, bár biztosan tudta, hogy ez nem marad így és egyszer össze fognak csapni, viszont mindent elmondott apjának az utolsó bogárig, amit tegnap este láttak.
– Jól van! – szólalt meg végül Draco. – Ekkora túlerővel szemben kész öngyilkosság lett volna harcot kezdeményeznetek. Inkább ezt a részét hagyd ránk… A druidák évek óta nem támadtak komolyan, de képesek rá.
– Értem, apa.
– Hol van Josh és Ryan? – kérdezte hirtelen.
– Maryt keresik, azt hiszem.
– Már megint miben törik a fejüket? – kérdezte Draco fáradtan. Ilyenkor érezte, hogy nem lett volna szabad még egy nyarat túlfűtött kamaszok között töltenie. De a fene egye meg! Veszetett azon az átkozott köpkőversenyen Potter és Weasley ellen és ez lett az eredménye. – Remélem, nem megint azt a szegény lányt nyaggatják.
– Nem tudom. – A fiú pontosan tudta, hogy barátai mit terveznek a szegény Potter lány ellen, de nem tett semmit sem. Egy besúgó megérdemelte, amit kapni fog.
– Jó lenne, ha megkeresnéd őket. Áh, jövőre nem itt fogjátok tölteni a szünetet az biztos. Ha rajtam múlik, megkérem Mr Weasleyt, hogy keressen nektek valamilyen iroda munkát a Minisztériumban.
– Rendben, megyek. – Azzal Dylan elindult a közeli ösvényen. Draco sóhajtott egyet, majd visszament a házhoz, ahol már Hermione várta az ajtóban. Aggódva figyelte férjét, akinek semmit sem tudott leolvasni az arcától.
– Beszéltél vele? – kérdezte türelmetlenül.
– Igen. De biztos vagyok benne, hogy ezzel nem tántorítottam el semmitől.
– Rád hasonlít, Draco. Ízig-vérig Malfoy, játszani akarja a nagyfiút, de fogalma sincs, hogy mivel jár ez.
– Mert a te makacsságodat ugye nem is örökölhette, még ilyet – mosolyodott el a férfi és átkarolta Hermione derekát. – Ne aggódj, most azt hiszem sikerült a lelkére beszélnem.
– Rendben, és most hova ment? – tudakolta a boszorkány.
– Megkeresi Maryt és a többieket.
– Mary nem olyan rég ment el innen, adtam neki egy könyvet…
– Oh, engem nagyon emlékeztet egy könyvmolyra, akit ismertem – révedezett Draco vigyorogva.
– Oh, engem, meg a fiúnk viselkedése, emlékeztet egy ravasz mardekáros pattogó görényre, akit régen ismertem – mondta Hermione kimérten.
– De, drágám, miért kell neked a múltam sötét szakaszát emlegetned? – méltatlankodott a varázsló drámai hangsúllyal.
– Elnézést, Mr Malfoy, mivel engesztelhetném ki? – kérdezte a boszorkány cinkos mosollyal.
– Lenne valami, Mrs Malfoy, amivel kiengesztelhetne. – Hermione magához húzta és megcsókolta Dracót.
– Mami, mi az a mardekáros pattogó görény? – kérdezte ártatlan szürke szemekkel Sophie.
– Oh, drágám, ezt majd apukád elmagyarázza – fojtotta el kitörni készülő nevetését Hermione, és inkább megköszörülte a torkát.
– Kicsikém, ehhez még kicsi vagy – mondta Draco, kitérve a kínos válasz elől.
– De már elmúltam öt éves – mutatta a kezén a kicsi, majd mérgesen az apja szemébe nézett.
– Még nőnöd kell egy kicsit.
– Már nem vagyok kislány! – Durcásan karba tette a kezét és elfordította a fejét. Draco segélykérően nézett rá feleségére, aki azt az üzenetet küldte felé, hogy a te lányod és azzal magára hagyta őket. Az apa nem nézhette tovább, hogy a kis arcocska ilyen mogorva maradjon. Eszébe jutott valami.
– Mit szólnál hozzá, ha elmennénk a vízeséshez? – kérdezte mosolyogva.
Sophie arca felderült és sugárzóan nézett Dracóra.
– Jó menjünk! – egyezett bele rögtön.
– Akkor indulás! – adta ki a parancsot az apa.
Sophie azonnal megfogta Draco kezét és maga után húzva elindultak a vízeséshez.
***
Dylan, miután megszabadult a szülői vallatástól, ráérősen haladt a fák közt futó keskeny ösvényen. Mindig szeretett itt sétálgatni, mert olyan nyugodt volt minden és cseppet sem volt itt olyan nagyon meleg, mint Darkness Fallsban. A fiú úgy ismerte a környéket, akár a tenyerét, nem okozott neki soha semmi problémát a tájékozódás. Aztán a közeli tisztás felől kiabálást és nevetést hallott. Az ifjú varázsló lemondóan sóhajtott és megszaporázva a lépteit, elindult a hang irányába.
Nagyon jól tudta kik vannak ott. Josh Weasley – Ron és Nyssa fia, Ryan Malfoy – Leslie és Ginny fia, aki mellesleg Dylan másod unokatestvére volt. A két fiú, ahogy általában rendszeresen Mary Pottert szekálták.
– Adjátok már vissza a könyvemet! – szólt egy ellentmondást nem tűrő lányhang.
– De, Mary drágám – mondta egy magas, rövid, tizián vörös hajú fiú, akinek rengeteg szeplő borította az arcát és a Joshua Weasley névvel büszkélkedhetett –, ugyan minek neked ez a könyv?
– Igen, drága – nevette el magát a másik fiú, aki csak egy kicsivel alacsonyabb volt a vörös hajú fiúnál, de még így is magasabb volt Marynél, és ezüst szőke hajjal büszkélkedhetett, ami most szinte világított a fák leveli között utat tört fényben. – Minek neked nyáron könyv? Ilyenkor lazítani és bulizni kell! – A fiú vihogva egy csípőmozdulatot mutatott be.
– Ryan Malfoy! – szólt mérgesen a fekete hajú, szemüveges lány. Leslie fiacskája csak nevetett. – Én se szólok bele a te dolgodba! Szóval add ide a könyvet…
– Vagy mi lesz? – kérdezte Ryan, és tengerkék szemmel kérdőn meredt Maryre, akinek olajzöld szeme csak úgy csillogott a dühtől. – Meg fogsz átkozni? Nem hinném. Na mégis mi lesz most?
– Akkor megjelenik Dylan, és elveszti tőled a könyvet, aztán még kupán csap vele – szólalt meg az erdei ösvény felől közeledő varázsló. – Hagyjátok békén! Nem szenvedett már eleget?
– Oh, pont jókor érkeztél! – mondta Josh elégedetten vigyorogva. – Éppen, le akarjuk szoktatni Maryt az örökös olvasásról és árulkodásról. Segítesz?
– Gyerekesek vagytok! – morogta Mary dühösen, majd megigazította hosszú fonott haját. – Most már ne játszatok tovább!
A fiúk nem is figyeltek rá, mintha ott sem lenne, de már megszokta, hogy mindig az lesz a vége az ilyen játszadozásoknak. A lány arca lángolt, majd legyintett egyet és leült az egyik fa tövébe. Dylannek kisebb gondja is nagyobb volt, mint egy könyvön veszekedni, de még is jobbnak látta, ha azonnal megoldja ezt a problémát.
– Ryan, Josh! – emelte fel a hangját. – Beszélnem kell veletek!
– Miért? – kérdezték megrökönyödve.
– Majd elmondom, találkozunk a szokott helyen.
– Jó, rendben – mondták egyszerre, már éppen elhagyták volna a terepet, amikor Dylan utánuk szólt.
– Josh elfejeltettél valamit!
– Oh, tényleg. – Josh a kezében tartott könyvre meredt, majd egy laza mozdulattal odadobta Dylannek, aki azt gond nélkül elkapta. Aztán a két rokona másodperceken belül elhagyta a terepet. Dylan közelebb ment az egyik fa tövében ülő mérges lányhoz. Mary éppen a szemüvegét igazgatta hosszú hollófekete hajfonata, ami egyébként kibontva kezelhetetlenül állt mindenfelé, most az egyik vállán pihent. Néhány tincse az arcába hullott, ami most cseppet sem volt vidám.
– Tessék itt a könyved – szólalt meg a fiú.
– Kösz – mondta a lány színtelen hangon és szomorú arccal meredt maga elé.
– Mi a baj? – kérdezte gyanakodva Dylan.
– Semmi – válaszolt dacosan.
– Jaj, Mary, tudom, hogy ok nélkül nem vagy szomorú. Mi történt megint?
– Elegem van, tudod! Nagyon elegem.
– Ugyan miből van elege egy bátor griffendélesnek? – gúnyolódott kedvesen.
– Egészen pontosan mindenből – határozta meg a lehető legpontosabban az álláspontját. – Nem kellett volna idejönnöm nyáron.
– Pedig a nyár még csak most kezdődött el, és a java még hátra van – próbálkozott Dylan, bár nem volt jó ebben a lelkizésben. – Sokkal jobb itt, mint egy nyári munkán Josh nagyapja mellett.
– Csodásan érzem magam itt – mondta ironikusan. – Jobb már nem is lehetne.
– Akkor elmondod mi a baj? – faggatta tovább a fiú.
– Ne haragudj, de erről nem akarok beszélni! – legalábbis veled nem – tette hozzá gondolatban.
– Ahogy gondolod – vonta meg a vállát Dylan. – Akkor én most megyek, és magadra hagylak a könyveddel.
– Jó rendben, akkor majd később találkozunk – motyogta Mary és kinyitotta a könyvét. Nem akart Dylanre figyelni, sőt senki másra sem, ez persze nem igazán sikerült.
– Tényleg, a szüleid mikor jönnek? – fordult meg Dylan.
– Holnap dél körül érkeznek meg Josh szüleivel együtt.
– Akkor holnap délben nekünk annyi – sóhajtott fel a fiút. – Kösz az infót, felbecsülhetetlen volt.
– Miért? Csak nem megint a druidák? – kérdezte a lány tettetett gyanakvással, főleg, hogy első kézből tudott Dylanék kilógásáról.
– De igen. Lebuktunk…
– Jaj, Dylan, hiszen tudod…
– Mary, nem kell neked is előadást tartanod – morogta a fiú igencsak dühösen. – Már megkaptam a szüleimtől a magamét. Csak tudnám hol toltam el a varázslatokat.
– Ha nem lennél ilyen forrófejű, akkor nem keverednél bajba – korholta Mary, majd félretette a könyvet. – Amúgy tényleg ki fognak titeket nyírni, ha még egyszer…
– Jó, jó, én is tudom – legyintett a fiú mérgesen. – Ha holnap a Malfoyok, a Weasleyk, a Mooreok és a Potterek testületileg összegyűlnek, akkor nekünk annyi.
– Vittoria és az én szüleimet ne sorold oda, mert mi nem csináltunk semmit.
– Mary Elena Potter – szólalt meg Dylan színpadiasan. – Tudtommal te is és Vittoria is, tudtatok mindenről, szóval ti is a bűntársaink vagytok. Már csak az a kérdés, hogy ki látott meg minket vagy kettőtök közül ki árult be az anyámnak?
– Mi ugyan nem! Letagadom, ha bárki ilyesmit kérdez – jelentette ki Mary, de elég jól hazudott, hogy ezt Dylan szemrebbenés nélkül elhiggye. – Amúgy nem terveztek újabb akciót, ugye?
– Mi? Ugyan dehogy, nem tervezünk mi semmit. – Dylan, olyan ártatlanul közölte ezt, mint egy ma születetett bárány. Égett a vágytól, hogy megtudjon valamit. Képes volt ezért megfeledkezni szülei intelmeiről is.
– Nem hiszek neked – rázta meg a fejét Mary, majd feljebb tolta a szemüvegét. – Ha ilyen túl ártatlan képet vágsz mindig hazudsz.
– Ezt meg honnan veszed?
– Hiába vagy ravasz mardekáros, engem nem versz át.
– Na jó, én most megyek, majd később beszélünk.
Azzal a fiú, se szó, se beszéd, sarkon fordult és pár másodperc múlva Mary már csak a hűlt helyét nézhette. Tudta nagyon jól, hogy a fiúk, minden ígéretre fittyet hányva újra druidákra fognak vadászni. Hiába szólt Hermionénak. Azt gondolta, így majd abbahagyják ezt a felelőtlen viselkedést vagy egy kicsit visszafogják magukat, de tévedett. Most újra cselekvésre szánta el magát. Felállt a fa tövéből, megigazította a ruháját, majd a Dylan után eredt.
***
A fital varázsló útja egy másik tisztáson keresztül vezetett. Körültekintően és minden apró neszre figyelve haladt. De azt viszont nem vette észre, hogy egy sólyom követi minden lépését. A madár szinte észrevétlenül repkedett és egy másodpercre sem tévesztette szem elől, a fiút. Dylan, miután megkerült egy hatalmas sziklát, meglátta két barátját.
– Lebuktunk! – közölte Dylan mihelyt közelebb ért.
– Na, ne! – csóválta a fejét Ryan hitetlenkedve. – Hogy az ördögbe, ha egyszer az összes bűbájt semlegesítettük és az égvilágon senki se vett minket észre?
– Fogalmam sincs, de Aidrian mégis látott minket vagy valamelyik lány volt, és elmondta valakinek. Apám meg megint megígértette velem, hogy nem kajtatok druidák után. – Dylan nekitámaszkodott az egyik közeli sziklának.
– Mary árult be minket – szólalt meg Ryan. – Nem véletlenül nyaggattuk.
– Remélem, hogy nem ő volt, mert akkor…
– Akkor a ma esti akciót elhalasszuk? – kérdezte Josh.
– Dehogy – jelentette ki Dylan határozottan. – Már nagyon közel járunk.
– Hát akkor számítsunk rá, hogy anyád ki fog minket nyírni – vázolta fel a cseppet sem szívderítő jövő Ryan.
– Szerinted egy halom gyilkost lefülelni nem fontos?
– De igen.
– Rendben, akkor a szokott helyen találkozunk. – Dylant a lelkiismerete nem engedte volna a druidák közelébe, de valami azt súgta neki, hogy muszáj mennie.
Egy belső erő vonzotta hozzájuk, ami ellen nem tudott harcolni. A három fiú lassan ballagott vissza Darkness Falls felé, ügyet sem vetve a lombok jótékony takarásában megbúvó sólyomról, ami most kitárta szárnyait és előrerepült.
Mikor a szövetségesek beértek a faluba, meglátták Maryt és Vittoria Mooret, egy hosszú szőke hajú lányt, a Repülő Sárkány előtt ülni, és elmélyülten beszélgetni.
– Valamit mondanom kell – mondta Mary.
– Mit? – kérdezet a szőke hajú lány, majd zöld szemeivel Maryre nézett.
– Csináltam valami nagy hülyeséget – harapta meg a szája szélét zavarában.
– Még egyszer megkérdezem: Mit? – tudakolta Vittoria kíváncsian.
– Én szóltam Hermionénak, ő pedig az apukádnak, hogy nézzen a többiek körmére. Tegnap megint a druidáknál voltak.
– Tudom, már hallottam a történetet. Én is hiába beszéltem velük, hogy hagyják ezt az örültséget abba – mondta Vittoria és lemondóan sóhajtott. – Nyugi, nem fogják megtudni.
– Kik és mit nem fognak megtudni? – érdeklődött Dylan.
– Senki semmit! – válaszolt Mary gyorsan. Dylan már éppen meg akarta győzni a lányt az ellenkezőjéről, de valaki közbeszólt.
– Gyertek vacsorázni! – jött az anyai parancs. Hermione szúrós szemekkel nézett a fiatalokra. Még mindig aggódott a gyerekekért.
– Rendben megyünk, anya! – szólt Dylan, de le sem vette a szemét Maryről. A lány nagyot nyelt, de állta a tekintetet, aztán Vittoriával rögtön elhagyták a terepet, mielőtt a srácok tovább faggatták volna őket. A három fiú egy ideig még kint maradt a Repülő Sárkány előtt.
– Valami nem stimmel – csóválta meg a fejét Ryan. – Talán mégis el kellene halasztani a ma estét.
– Rémeket látsz – sóhajtott Dylan –, nem tudnak semmit sem.
– De lehet, hogy még sincs igazad – erősködött Ryan. – Itt az egész nyár, hogy a tervet véghez vigyük.
– Még is mi van veled? Csak nem begyulladtál? – nevetett fel az ifjú Malfoy. – Meg akarom mutatni mindenkinek, hogy mi is képesek vagyunk harcolni.
– Csak egy megérzés volt.
– Ne aggódj! – veregette meg a vállát Dylan. – Holnap reggel úgy fogunk hazajönni, mint a hősök.
– Vagy hullák – röhögött fel Josh. – Mi van? Mi ketten Ryannel még nem vagyunk még tizenhét évesek.
– Egyébként szerintem tévedsz – jegyezte meg Dylan. – Sikerrel fogunk járni.
Azzal bement a fogadóba és lezártnak tekintette a dolgot.
***
Sötét éjszaka volt. A hold kísértetiesen sikoltott fent az égen, s baljóslatú fénnyel borította be a tájat. Farkasok vonyítása hasított az éjszakai csendbe. A fák hajlongtak az esti szélben, amiben érezni lehetett a fekete mágia vibrálását. A közelben lévő kis patakocska visszatükrözte a hold rideg fényét. Hideg északi szél süvített végig a környéken, zizegtette a fák lombját és a tisztást borító gyepszőnyeget. Egy bagoly panaszos huhogása hallatszott a távolban, majd minden nehéz, nyomasztó csendbe burkolózott.
S hirtelen lassú, óvatos léptek tompa zaja hallatszott. A homályban három fiú sötétbe burkolózó sziluettje bontakozott ki, és amilyen hirtelen megjelentek, úgy tűntek el megint a sötétségben. Egy tisztás felé igyekezetek, azt hitték rajtuk kívül, senki sincs a közelben, de két macskaügyességgel mozgó sötét alak követte őket teljes észrevétlenségben. Ahogy egyre közelebb értek hangokat hallottak, s mindegyikük elrejtőzött néhány nagyobb szikla körül. A három fiú a rejtekhelyéből figyelte a tisztáson mozgolódó fekete csuklyás alakokat, akik egy hatalmas máglya körül sündörögtek. A tűz karmazsinpiros lángjai magasan az ég felé csaptak. Az alakok levették fejükről a csuklyát, majd elkezdődött a szertartás.
Körbeállták a hatalmas máglyát és felemelt kezekkel néztek az ég felé, s egy fohászt kántálva kértek segítséget. Mindegyik fején egy vérrel felfestett pentagramma éktelenkedett. Szemük borostyán színben izzott a sötétségben. Kántáló hangjuk lüktetésként hatott. Egy magasabb rangú druida intett a kezével és szólásra emelkedett.
– Oh, égi istenek, kérünk titeket, szabadítsatok meg minket a ránk leselkedő veszedelemtől. Imádkozunk az igézés sikeréért, s ha eljön az igazság órája, méltón hajtunk fejet urunk előtt. –
Dylannel ekkor valami furcsa dolog történt előrántotta a pálcáját, és nem is gondolkozva elindult a tisztás felé.
A másik két fiúnak ideje sem volt, hogy visszatartsák, ugyan fojtott hangon szólongatták, de az ifjú Malfoy nem reagált. Esélye sem volt tizenkét druida ellen, akik nyilván több átkot és igézést tudtak, mint ő, az erejükről nem is beszélve. Az éber gyilkosok rögtön észrevették a fiút, amint kivont pálcával közeledett feléjük. A druidák egyike elindult Dylan felé nem titkolt szándékkal, a fiú nem rémült meg, de továbbra sem eszmélt rá mit is csinál. Hirtelen egy nyílpuskából kilőtt nyíl hasított a levegőbe, alig pár milliméterre süvített el Dylan füle mellett és egyenesen a közeledő csuklyás jobb lábába fúródott, aki felüvöltött fájdalmában.
Eközben a rejtekhelyükön lapuló Ryan és Josh gyorsan döntöttek arról, hogy itt az ideje menekülni. Maguk után húzva döbbenten álló Dylant, futásnak eredtek. Nem néztek semerre, csak minél előbb megszabaduljanak az őket üldöző felbőszült druidák elől. Hevesen dobogó szívvel rohantak keresztül a fenyvesen. Érezték a közelükben a gonosz energiát, és ahogy egyre gyorsabban haladtak, egyre kevésbé érezték azt. Aztán amikor már biztonságos környékre értek, kimerülten területek el a Darkness Fallstól nem messze lévő a tisztás zöld gyepén.
– Ez meleg helyzet volt – hörögte Ryan még mindig zihálva.
– Elbántam volna vele – morgolódott sértett büszkeséggel Dylan. – Csak már megint valaki beleköpött a levesünkbe.
– Egy fenét, haver! Teljesen megvesztél – mérgelődött Ryan. Dylan szeretett volna válaszolni, aztán elhallgatott, mert a közeli bokrok közül motoszkálás hallatszott ki.
– Hallottátok ezt? – kérdezte Josh fojtott hangon. Dylan és Ryan bólintottak és elindultak a bokrok felé, ahonnan két fekete árny bontakozott ki. A fiúk hátrálni kezdtek. Majd a fekete ködszerűség oszlani kezdett és a rideg holdfényben fényderült kik is követték őket eddig.
– Mary? Vittoria? Mit kerestek itt? – tette fel a kérdést Dylan.
– Csak megakadályoztuk, hogy valami hülyeséget csinálj! – szólalt meg mérgesen Mary egy nyílpuskát szorongatva. Remegett a keze, de a végsőkig kitartott.
– Ki kért rá? – szólt közbe Josh.
– Pofa be, Josh! – szólt rá Vittoria mérgesen. – Vakok vagytok, és hülyék, ha Mary nem lövi le azt a csuklyást…
– Elbántam volna vele! – emelte fel a hangját Dylan dühösen. – Ezt nem hiszem el, hogy ezt kellett tenned.
– Na persze, egyedül? – szólt gúnyosan Mary. – Te nem vagy normális! Ezerszer erősebb nálad.
– Nem hiszed, hogy képes lennék rá?
– No, igen eggyel lehet, hogy elbánnál, de legalább tizenegyen voltak ott még azon az egyen kívül, és ha nem tudnád az egész kollektíva téged támadt volna, ha megölted volna az egyik társukat. Miket is beszélek, ha megtámadsz egyet is, azok ott mind rádszálltak volna. Esélyed sem lett volna.
– Akkor, ha jól sejtem, te voltál, aki beárult minket – mondta ki Dylan az első gondolatot, ami az eszébe jutott. – Nem tévedtem, amikor azt mondtam áruló vagy.
– Csak a ti érdeketekben tettem. Nem tudom mi bajod van Dylan, de mióta visszajöttünk Roxfortból mást sem csinálsz csak meggondolat hülyeségeket.
– Mi? – hüledezett Josh mérgesen. – Ezt nem hiszem el, most miattad fognak minket megbüntetni, ezt nem viszed el szárazon.
– Josh, pofa be! – szólt rá Ryan. – Mintha nem sejtette volna senki sem…
– Á, szóval, így bízzak meg benned, Mary? – mondta gúnyosan Dylan. – Egy átkozott spicli vagy, aki nem ért máshoz, minthogy másokat beáruljon. Mondhatom, nagyon szép dolgot műveltél. Ezek után nem vagy a barátom többé.
Maryt megdöbbentették a szavak, de nem szólt semmit, csak megfordult és elindult a sötét bozótos felé és pár perc múlva már nyoma sem volt. A többiek is elindultak a falu felé, de hosszú volt az út hazáig.
– Néha meg tudnám fojtani – sziszegte Dylan.
– Nem gondolod, hogy egy kicsit túllőttél a célon? – kérdezte Vittoria aggódva. – Még mindig nem érted, hogy mi történhetett volna?
– Nem! – mondta ingerülten a fiú. – Mindenki gyereknek néz, és már nagyon, de nagyon elegem van ebből.
– Hiszen megmentette a nyomorult életedet. Nem értelek Dylan, úgy viselkedsz, mint egy eszelős.
– Miket beszélsz? – fortyant fel Dylan és megvonta a vállát.
– Olyan nehéz, hogy egy kicsit gondolkodj is? – nézett rá a lány villogó szemekkel. – Ezek nem kentaurok a Tiltott Rengetegből, akiket csak úgy megzavarsz az éjszakai csillagnézegetésben.
– Milyen jogon sértegeted Dylant? – szólalt meg Josh. – Meg tudja magát védeni és egyáltalán nem volt veszélyben.
– Neked a szüleid soha nem beszéltek, hogy milyen egy druidával harcolni? Eszement vagy Josh – közölte Vittoria mérgesen.
– Elég legyen már, fogjátok be! – szólt rájuk Malfoy, majd lehajtotta a fejét. – Lehet, hogy igaza van, de akkor sem fogok neki egyhamar megbocsátani.
– Na, akkor készüljetek fel arra, hogy Draco nagyon mérges lesz – jósolta meg Vittoria.
– Szóltatok apámnak is? – kérdezte Dylan.
– Ugyan dehogy. Szerinted az apád hülye? – csóválta meg a fejét a lány. – Ott vár kint a verandán.
– Ezt ugye nem mondod komolyan? – hüledezett a fiú.
– Akkor nekünk lőttek! – szólalt meg Josh.
– Pofa be, Josh! – szóltak rá a többiek egyszerre.
– Jól, van már! Az ember, már meg se szólalhat anélkül, hogy le ne ugatnátok. – Aztán a kis csapat megérkezett a falu határába, ahol Mary várta őket, mondván legjobb, ha mindenki megkapja a méltó büntetését. Mindannyian mély levegőt vettek és felkészültek a kivégzésre.
***
Ezen az éjszakán Draco a tornácon ült, hogy egy kicsit kiszellőztesse a fejét, mivel nem tudott aludni. Aidrian megnyugtatta, hogy szemmel tartja a gyerekeket, de ő aggódott értük. Még mindig nem jöttek meg, pedig már lassan hajnalodott. Draco leült az egyik székbe, aztán becsukta a szemét. Már majdnem elnyomta az álom, amikor léptek zaját hallotta meg. Nem sokkal később egy könnyektől áztatott arcocska jelent meg előtte. Sophie volt az, aki maciját szorongatva állt előtte, majd az ölébe mászott, s apja ölelő karjaiban keresve menedéket.
– Mi történt, kicsikém? Rosszat álmodtál? – kérdezte Draco, majd vigasztalóan megsimogatta a kislánya hátát.
– Igen, rosszat álmodtam – pityeredett el Sophie.
– Mondd csak el, mi volt az?
– Egy nagy sárkány volt és meg akart enni.
– Jaj, kincsem, ne aggód nincs itt semmilyen sárkány sem a közelben. És különben sem hagynám, hogy bántsák az én hercegnőmet. – A kicsi már mosolyogva ölelte át még szorosabban apját. Majd újra léptek zaja hallatszott a bokrok felől. Sophie abbahagyta a pityergést, és a zaj irányába fordította a fejét, ahogy Draco is.
– Valaki van itt, apu! – suttogta a kislány. – Elő kell venned a varázspálcádat.
– Maradj itt, Sophie! – figyelmeztette a férfi. Draco letette a kislányt, már éppen felállni készült, amikor meglátta kik is érkeztek. A fia, néhány rokon és jó barát által alkotott vegyes társaság bontakozott ki a fák sötétjéből.
– Ti meg hol voltatok? – kérdezte számonkérő hangon. Az egész banda megszeppenve állt meg Draco előtt és mindegyikük kicsire zsugorodva várta, hogy mi fog ez után következni, de egyikük sem merte megmondani hol voltak. De Dracót sem kellett félteni, mert őt sem ejtették a feje lágyára, rögtön tudta, hogy hol volt a kis csapat.
– Azonnal indultok lefeküdni! – adta ki a parancsot ellentmondást nem tűrő hangon. Le kellett volna teremtenie őket, de iszonyatosan dühös volt és nem bírt semmit sem mondani. – Holnapra mindenki itt lesz. Vége a nyugodt nyári szünetnek.
Az öt gyerek gyomra egyszerre szorult össze. Annak viszont örültek, hogy megúszták ennyivel a találkozást Dracóval. Dylan lehajtott fejjel kerülte apja pillantását, szörnyen érezte magát, de nem csak amiatt, hogy megszegte az ígéretét, hanem azért is, amit Marynek mondott. De azzal nyugtatta magát, hogy egy ideig csak Maryt okolta mindenért.
– Apu, most Dylanék, megint a csuklyás bácsikra vadásztak?
– Igen. De most már neked is aludnod kellene – mondta, majd felkapta a kislányt és bevitte a házba.
– Papa, elmeséled nekem azt a sárkányos mesét?
– Nem volt még elég mára sárkányokból?
– Papa, én gondolkodtam! Ha te is sárkány vagy…
– Igen, kétszeresen is – sóhajtott Draco.
– Tőled nem félek, – mondta a kislány – akkor a sárkányoktól se félek.
Draco fáradta nyugtázta, hogy a lánya egy igazi Malfoy és még őt is lepipálja ravaszságban. De hajnali háromkor még mesét is mondjon… ehhez már meglehetősen elcsigázott volt.
– Bogaram, már nagyon fáradt vagyok – szólt és még ásított is egyet. – Holnap, majd elmesélem, jó lesz?
A szürke szempár felcsillant, majd Sophie megszólalt:
– De ugye betakarsz?
– Igen.
– És kapok jó éjt puszit is?
– Kettőt is.
– Hármat is? – Draco elnevette magát és elindult lányával a karjai között az emeletre. Lefektette az ágyba, majd adott neki három puszit és jól betakargatta.
– Jó éjszakát, apu!
– Neked is, tündérkém. – Draco becsukta az ajtót, majd fáradtan elindult a hálószoba felé. Óvatosan benyitott. Hermione megrettent álmában és kinyitotta a szemét.
– Történt valami? – kérdezte zaklatottan.
– Semmi, drágám – szólt Draco és elindult, hogy felvegye a pizsamáját.
– A gyerekek? – tudakolta Hermione pánikszerűen.
– Már alszanak – mondta nyugodtan Draco és bebújt az ágyba.
– Dylan megint kint lófrált, ugye? – Nagy hallgatás, aztán hatalmas sóhaj.
– Draco! – lökdöste oldalba Hermione a férjét, aki morgott valamit.
– Tessék, szívem, figyelek! – válaszolta kényszeredetten.
– Kérdeztem valamit, amire nem vagy hajlandó válaszolni. Talán nem hallottad, amit mondtam?
– Hallottam – hangzott a férfi rövid válasza.
– És mi a válaszod, de ajánlom, hogy az igazat mondd! – szólt ellentmondást ne tűrő hangon.
– Igen, megint kint voltak az erdőben. – Draco mélyet sóhajtott, és először most volt igazán tanácstalan. – Minden gyerek kint volt ma az erdőben. Mégis hogyan magyarázzam meg ezt a többieknek? Így is szinte örökös családi téma a sötét múlja a Malfoy családnak. Mintha élvezném ezt… Most pedig a fiunk még rá is tett egy lapáttal. Annyira dühös vagyok rá.
– Tudtam, éreztem, hogy nem fogja magát távol tartani tőlük! Draco, csinálj vele valamit! – fakadt ki Hermione dühösen.
– Mégis mit tehetnék? Egyszerűen tanácstalan vagyok. Mutassam meg az emlékeimet, hogy végre megértse, hogy milyen veszélyes, amit csinál?
– Pont olyan, mint te: makacs és önfejű.
– Szerintem az anyjától örökölte a makacsságot, a mártírságról nem is beszélve – vágott vissza Draco.
– Ne sértegess! – szólította fel felsége.
– Eszem ágában sem volt. Ne haragudj, de iszonyatosan dühös vagyok. Legszívesebben bezárnám a kis szörnyetegeket. Taknyos tizenhét éves kamasz és azt hiszi, mindent megtehet, mert már legálisan varázsolhat. Hát erre neveltük?
– Nyugodj meg, Draco! Higgadtan kell ezt átgondolnunk…
– Próbálkozom.
– Ez nem mehet így tovább. Nem értem pontosan miért ezt a legzavarosabb időszakot kellett választaniuk arra, hogy teljesen megőrüljenek – morogta Hermione, majd megsimogatta feszülő pocakját. – Amikor meséltem neki kicsi korában a múltunkról nem gondoltam volna, hogy…
– Nem a te hibád! Mindketten tudjuk, hogy Darkness Falls, már cseppet sem olyan biztonságos, mint évekkel ezelőtt volt. A varázslatok kezdenek gyengülni, csak idő kérdése mikor szűnik meg teljesen. Mindenki fél, hogy ez hamarabb fog bekövetkezni, mint gondoljuk. Igen, a druidák mozgolódnak, valami megint készül.
– Mit gondolsz, ennek van valami köze Dylan viselkedéséhez? – tette fel a kérdést Hermione.
– Mióta visszajött Roxfortból egyszerűen mintha kicserélték volna. Már a tavaszi szünetben is majdnem minden napot az erőben töltött, de akkor még nem tudtam miért és nem tűnt furcsának.
– Nem tudom biztosan. Félek, hogy tényleg nagyon megváltozott. Őt is csak csábítja a harc, ahogy minket régen, de ő közel sincs erre felkészülve. Nem akartam hagyni, hogy az apám tanítsa, ahogy engem tette régebben, de azt hiszem ez hiba volt. – Draco mélyen felsóhajtott és az oldalára fordult. – Nem nevelt volna belőle halálfalót, viszont sok mindenre megtaníthatta volna
– Ne beszélj sületlenségeket! A fekete mágia nem gyereknek való. Miért vádolnád magad azért, hogy apád nem taníthatta gyerekünket? Vagy ami még rosszabb, hogy te miért nem tanítottad erre.
– Nem fekete mágiára gondoltam, hanem harcra és önvédelemre. Isten őrizz, hogy a fiamat az apám sötét dolgokra tanítsa. Bár szerintem azóta nem ejtett ki egyetlen egy sötét varázslatot sem, mióta Dylan megszületet… Merlin! Iszonyatosan tehetetlennek érzem magam – csattant fel Draco. – Megmondtam neki, hogy legalább rád legyen tekintettel, de ez sem hatott.
– Draco, nyugodj meg kérlek! Holnap mindent megbeszélünk. Itt lesznek a gyerekek és a család többi tagja is. Kitalálunk valamit.
– Nagyon remélem, hogy így lesz.
hozzászólások: 3
feltöltötte Nyx
by Caledoonia @ 2023 Mar 25
Szia! Nagyon izgalmasan, s kicsit infó kavalkàdosan is indult az első rész! :) Ami betudható a sok szereplőnek, ezért néha kapkodnom kellett a fejem, hogy felidèzzem ki-kihez tartozik :) De egyáltalán nem rontott az élményen!
A leírások varázslatosak voltak, a karakterek elő, lélegző figurák. Hermione stresszes anyukànak, míg Draco tűnik a nyugodtabb szülőnek. Egy két helyen találkoztam elgèpelèssel, vagy kihagyott szavakkal, de ekkora terjedelehez képest igen elenyésző. Izgatottan vágok bele a következő fejezetekbe. Nagyon kíváncsi leszek, hogy mi vár még Dylanre. Igazi Malfoy-Granger. A szülei minden pozitív és negatív tulajdonságàval! 🥰🙏😍
A leírások varázslatosak voltak, a karakterek elő, lélegző figurák. Hermione stresszes anyukànak, míg Draco tűnik a nyugodtabb szülőnek. Egy két helyen találkoztam elgèpelèssel, vagy kihagyott szavakkal, de ekkora terjedelehez képest igen elenyésző. Izgatottan vágok bele a következő fejezetekbe. Nagyon kíváncsi leszek, hogy mi vár még Dylanre. Igazi Malfoy-Granger. A szülei minden pozitív és negatív tulajdonságàval! 🥰🙏😍
by Nyx @ 2023 Mar 26
Szia, Oh, igen-igen. A rengeteg szereplő. Fuuu valahol van egy szereplő lista itt fent, de nem is tudom melyik novellám régén, talán a karácsonyis végén. Majd megkeresem, aztán beteszem ide. Bőven szaporodtak a drágáim az első rész óta XD Igen, igazad van, Hermione inkább a stresszes, Draco a nyugodtabb, bár azért ő sem lesz mindig nyugodt. Oh, még biztos találhatsz benne sajnos elgépelést is meg helyesírási hibát is, sajnos ebben annyira nem vagyok jó. Dylan tényleg nagyon jó kis mixe a szüleinek :) Majd kiderül, hogy még mi fog vele történni, és a többiekkel. Jaj, és köszönöm, hogy tetszenek a leírások és a karakterek 
by Nyx @ 2023 Mar 26
Rokoni kapcsolatok
(házastársak, gyerekek, zárójelben egyéb rokoni kapcsolatok)
Draco Malfoy és Hermione Granger gyerekeik: Dylan Aaron Malfoy, Sophie Amelie, A legkisebb még meg nem született Malfoy
Leslie Nolan Malfoy (anyja: Loreen Malfoy, apja: Solan MacNamara, féltestvére: Tristen MacNamara, mostohaapja: Perselus Piton, unokatestvére: Draco Malfoy, nagybátyja: Lucius Malfoy) és Ginny Weasley gyerekük: Ryan Malfoy
Tristen MacNamara (anyja: Norah Wals, meghalt szülés közben, apja: Solan MacNamara, mostohaanyja: Loreen Malfoy, mostohaapja: Perselus Piton, féltestvére: Leslie Nolan Malfoy, vértestvére: Draco Malfoy) és Jane Trick (anyja: Josefin May, meghalt, amikor Jane 11 éves volt, apja: Albert Trick) gyerekeik: Emily Garner MacNamara (örökbefogadott gyerek), Elison Norine MacNamara
Loreen Malfoy (fia: Leslie Malfoy, mostohafia: Tristen MacNamara, unokaöccse: Draco Malfoy, bátyja: Lucius Malfoy) és Perselus Piton (fogadott unokája: Emily Garner MacNamara, mostohaunokái: Elison Norine MacNamara, Ryan Malfoy)
Harry Potter és Ashley Blake gyerekeik: Mary Elena Potter, James Potter
Ron Weasley és Nyssa Cruel gyerekük: Josh Weasley
Testvérek:
Colin O’Reily, Shannon O’Reily: ikrek, anyjuk: Mae O’Connor (boszorkány), apjuk: Larten (vámpír, az O’Reily klán tagja)
Adriano Vertha, Carmen Elisabet Vertha, Magdalena Vertha: hármas ikrek, anyjuk: Maria Raven (meghalt), apjuk: Antonio Vertha
Leslie Malfoy, Tristen MacNamara: féltestvérek, anyák: Loreen Malfoy, Norah Wals, apjuk: Solan MacNamara
Dylan Aaron Malfoy, Sophie Amelie Malfoy, A legkisebb még meg nem született Malfoy: testvérek, anyjuk: Hermione Granger, apjuk: Draco Malfoy
Mary Elena Potter, James Potter: testvérek, anyjuk: Ashley Blake, apjuk: Harry Potter
Emily Garner MacNamara, Elison Norin MacNamara: mostohatestvérek, anyák: Anna Clark, Jane Trick, apák: James Garner, Tristen MacNamara
(házastársak, gyerekek, zárójelben egyéb rokoni kapcsolatok)
Draco Malfoy és Hermione Granger gyerekeik: Dylan Aaron Malfoy, Sophie Amelie, A legkisebb még meg nem született Malfoy
Leslie Nolan Malfoy (anyja: Loreen Malfoy, apja: Solan MacNamara, féltestvére: Tristen MacNamara, mostohaapja: Perselus Piton, unokatestvére: Draco Malfoy, nagybátyja: Lucius Malfoy) és Ginny Weasley gyerekük: Ryan Malfoy
Tristen MacNamara (anyja: Norah Wals, meghalt szülés közben, apja: Solan MacNamara, mostohaanyja: Loreen Malfoy, mostohaapja: Perselus Piton, féltestvére: Leslie Nolan Malfoy, vértestvére: Draco Malfoy) és Jane Trick (anyja: Josefin May, meghalt, amikor Jane 11 éves volt, apja: Albert Trick) gyerekeik: Emily Garner MacNamara (örökbefogadott gyerek), Elison Norine MacNamara
Loreen Malfoy (fia: Leslie Malfoy, mostohafia: Tristen MacNamara, unokaöccse: Draco Malfoy, bátyja: Lucius Malfoy) és Perselus Piton (fogadott unokája: Emily Garner MacNamara, mostohaunokái: Elison Norine MacNamara, Ryan Malfoy)
Harry Potter és Ashley Blake gyerekeik: Mary Elena Potter, James Potter
Ron Weasley és Nyssa Cruel gyerekük: Josh Weasley
Testvérek:
Colin O’Reily, Shannon O’Reily: ikrek, anyjuk: Mae O’Connor (boszorkány), apjuk: Larten (vámpír, az O’Reily klán tagja)
Adriano Vertha, Carmen Elisabet Vertha, Magdalena Vertha: hármas ikrek, anyjuk: Maria Raven (meghalt), apjuk: Antonio Vertha
Leslie Malfoy, Tristen MacNamara: féltestvérek, anyák: Loreen Malfoy, Norah Wals, apjuk: Solan MacNamara
Dylan Aaron Malfoy, Sophie Amelie Malfoy, A legkisebb még meg nem született Malfoy: testvérek, anyjuk: Hermione Granger, apjuk: Draco Malfoy
Mary Elena Potter, James Potter: testvérek, anyjuk: Ashley Blake, apjuk: Harry Potter
Emily Garner MacNamara, Elison Norin MacNamara: mostohatestvérek, anyák: Anna Clark, Jane Trick, apák: James Garner, Tristen MacNamara
| név: | Remember me |
| E-mail: | (optional) |
| Smile: |        |
| Captcha | |
Powered by CuteNews