10. fejezet
A fiúk bosszúja

Owen gyengéden ölelte át álmában a mellette fekvő nőt, s álomittas mosoly terült szét az arcán, amibe néhány ébenfekete hajtincs lógott bele. Emily nyugodtan feküdt. Biztonságban érezte magát, így az erős karokban, s ilyen közel a férfihoz. Ahogy a boszorkány mocorogni kezdett, ezt a férfi is érezte, így még jobban magához húzta, hogy még véletlenül se szökhessen meg a szeretett nő tőle. Jó volt így együtt. Felhozott néhány emléket.

Emily kinyitotta a szemét, majd megpróbálta lefejteni magáról a kezeket. Először gyengéden, majd egy kis erőt is vitt bele, de nem szabadult.

– Owen – suttogta a lány, és lassan ébresztgetni kezdte –, engedj el, kérlek!

A válasz erre némi morgás volt, a férfi elhúzta a száját, mintha a legjobb álmából ébresztgetnék. Bár nagyon jól tudta ez maga a valóság és nem a képzeletének illúziója. Owen álmosan megszólalt:

– Ne is álmodj róla! – Emily hátán jóleső bizsergés futott végig. Imádta ezt az érzést, már régen el is felejtette, milyen megborzongani Owen hangjától. – Nem akarlak elengedni. Annyira rég nem öleltelek így.

– Elzsibbadt minden tagom – mondta durcásan.

– Nem baj – suttogta a fülébe, s még jobban hozzábújt. – Majd elmúlik, de addig is meg ne moccanj! Túl gyenge vagy még.

– De nekem igen is baj!

– Lazíts, kicsim, és maradj itt velem! Sehova nem sietünk – mormolta Owen, cirógatta meg a lány arcát. – Majd kérünk szabadnapot vagy bármit.

– Owen…

– Komolyan beszéltem.

Emily újra megpróbált kiszabadulni, de az ölelő karok nem engedték el egy percre sem. Az idill gyorsan elillant, amikor kopogtattak az ajtón. A két fiatal egymásra nézett, de mire kitalálták volna, mit is tegyenek, MacCaulum professzor lépett be a szobába. A professzor igencsak meghökkent, mindenre számított, csak erre nem.

– Elnézést, csak meg akartam kérdezni, hogy jól vagytok-e. De amint látom igen, szóval én most megyek is.

Szinte menekülve az ajtó felé vette az irányt, s kicsit még szerencsétlenkedett a kilinccsel. Owen és Emily egymásra pillantott, mikor a professzor távozott kitört belőlük a nevetés. A boszorkány most érezte magát először felszabadultnak azóta, hogy újra találkozott a varázslóval. Soha nem nevettek még így.

– Kicsit zavarba hoztuk az öreget – nevetett még mindig Owen. – Gondolom, hogy nem erre számított.

– Csodálkozol? – kérdezte a lány. – Nem kellett volna az ágyamba engednem téged.

– Örülhetsz, hogy én másztam az ágyadba és nem az öreg – incselkedett tovább a férfi. – Vagy talán neki jobban örülnél?

– Dehogy – forgatta meg a szemét.

– Szólhatok neki.

– Nem kell.

– Vagy más?

– Más férfi. Mert, ha van más, akkor megküzdök vele.

– Oh, milyen kis harcias – érintette meg Owen orrát. – Nem változtál semmit sem.

– És ez érzéseim sem irántad. Szeretlek, még mindig.

– Hihetek neked?

– Igen… Te szeretsz még?

– Nem tudom – mondta a lány kicsit zavartan.

– De azt ne mondd, hogy semmit sem érzel irántam. Nem hinném el. Hisz itt remegsz a karjaimban.

– Oh, menj már! – fordult vele szembe Emily. – Tényleg nem tudom, hogy mit érzek.

– Majd segítek – mondta Owen és megcsókolta. Emily rég elfeledett érzés futott végig; bizsergés, ami az évek során eltűnt, most újjá éledt. Átjárta a testét, a szívét és az elbódította az elméjét. Megkínzott szíve újra heves dobogásba kezdett és ugyan az a tűz ég benne, ami akkor régen.

– És most?

– Pofa be és ne hagyd abba!

– Szeretsz?

– Igen, sosem múlt el. – Most döbbent rá, hogy Owen számára az igaz és az egyetlen. Vágya a férfi iránt lángra lobbant megint, és a szerelem édes érzése öntötte el tetőtől talpig. Viszonozta Owen csókját és beletúrt az ébenfekete hajba. A férfi nem habozott tovább, apró csókokkal borította be a lány nyakát, aki kéjes sóhajt hallatott. Gyengéden vetkőztetni kezdte Emilyt, közben ellenállhatatlanul mosolygott. Azt események egymás után következtek, végül nem maradt más csak a meztelen valóság. A ruhák félre hajítva hevertek, elvesztették funkciójukat, feleslegesség váltak.

A forróság égette egész testüket és akaratuk már nem tudta volna őket megakadályozni. Valamiféle őrjítő örvénybe sodorták őket érzéseik, amiből nem tudtak szabadulni. Túl régen és túl soká vártak már egymásra. Megszűnt körülöttük minden, a tér és az idő a semmibe veszett, a szoba berendezésével együtt, mintha eltűnt volna. Ölelések. Hevesen és mohón vágytak egymás ajkai után. Mindaz, amit nélkülözniük kellett, most valóságossá vált.
Újra felfedezték egymás testének gyönyörűségeit. Együtt élvezték a boldog beteljesülés gyönyörteljes pillanatát.

A két test a vágy nyolcasában összefonódva egyet alkotott, ám nem csak pusztán a fizikai valójukban, hanem lélekben is. Tudták örökre így marad a lelkük, egyé fonódva a boldogságban. Nem létezett olyan földi erő, ami szét tudta volna őket szakítani. Egymásra mosolyogtak, és még több csókot váltottak, hogy enyhítsék az örült hiányt, ami eddig kínozta őket.

***

Dylan már kísérletet sem tett, hogy megértse, vagy magyarázatot találjon érzéseire és arra sem, miért vele történik ez. Úgy gondolta a friss levegő egy kicsit segít majd, de a kastély legmagasabb tornya nem segített. Eddig még hasonlót sem él át, amire azt hitte, hogy szerelem, az semmi sem volt ehhez képest. Teljesen értetlenül nézett szembe magával, csak őrlődött, tehetetlenül. Milliónyi apró miért cikázott az elméjében, amiket nem tudott hová tenni.

Sóhajtva hagyta el a korlátot, majd bement a toronyba, ahol néhány bagoly aludt békésen az ülőrúdon. Dylan gondos mérlegeléssel választotta ki a számára megfelelő madarat. Közelebb ment hozzá, majd megbökte az alvó postást, aki reflexből belecsípett a kezébe.

– Jájú az anyád úristenit te dög! – kiáltott fel Dylan mérgesen, majd a kezét kezdte vizsgálgatni. Egy elég méretes seb kevésbé boldog tulajdonosává vált. Haragsan nézett bele a borostyán sárga szemekbe, amik természetesen állták a pillantását. A madár megrovóan felhuhogott. Dylan megforgatta a szemét, majd belenyúlt rövidnadrágja zsebébe és némi bagolycsemegét vett elő. A bagoly azonnal a karjára röppent.

Dylan sóhajtozva kötözte fel a Sophienak szánt levelet, s útnak indította a baglyot Darkness Fallsba. Sóvárgás fogta el, amikor otthonára gondolt. Hiába érezte itt is jól magát, ez még sem az otthona volt. Némán figyelte a madarat, majd elővette a pálcáját és beforrasztotta a bagoly által okozott sebet. Vetett egy pillantást a távolra, végül elszakadt a tájtól és elindult a negyedik emeletre, ahol társai várták, hogy megvitassák, hogyan is tréfálják meg a lányokat.

***

A sötét égbolton milliónyi fényes csillag jent meg, de messziről sötét fellegek érkeztek, és lassan-lassan betakarták az eget. Carmen szobájának ablaka nyitva volt, és behallatszott kintről a tücskök andalító, álomba ringató ciripelése. Ám a helyiségben lévő négy lányt ez cseppen sem zavarta, vidáman cseverésztek és nevettek. Maryt éppen Carmen vette kezelésbe egy rúzzsal, miközben a lány éppen Magdalena haját fonta be. Carmen nem hagyta ki Vittoriát sem a sorból, s ő is kapott a vörös rúzsból. Elgondolkozva és elégedetten nézte a művét, majd eszébe jutott egy igencsak fontos kérdés, s megszólalt:

– Vittoria, mesélj egy kicsit nekünk! Ki is tetszik neked valójában?

– De miért akarod tudni, hogy ki tetszik nekem? – kérdezett vissza a lány, s kicsit feszengeni kezdett. – Ilyen nyíltan rákérdezni valamire… Nem szoktad vesztegetni az idődet igaz?

– Oh, csak kíváncsi vagyok. Meg aztán tudom, hogy Marynek Dylan tetszik, Magdalenának meg Ryan.

– Hé! – csattant fel a két lány egyszerre, de Carmen csak nevetett egyet.

– Nekem nem tetszik Dylan – jelentette ki Mary határozottan.

– Ne is strapáld magad! – mosolygott rá Carmen. – Nagyon jól tudom, hogy fülig szerelmes vagy belé. Ha nem lennél az, nem pirultál volna el…

– Dehogy is.

– Mondhatsz, amit akarsz… Azok a flörtök a bátyámmal nem igaziak. Ugye igazam van? – Mary nem szólt semmit, csak fél szemmel Vittoriára nézett. A szőke hajú lány is kerülte Carmen pillantását, de erőt vette magán és újra felemelte a fejét. – Tudom milyen Adriano, amikor tetszik neki valaki. Nem úgy beszél, mintha fel kellene olvasnia egy szöveget.

– Hagyjuk a témát!

– Gyerünk, Vittoria, mondd meg, melyik srác tetszik neked? – unszolta Carmen fáradhatatlanul. – Tudom, hogy a bátyám tetszik.

A lány hirtelen lesütötte a szemét, és elpirult. Szíve hevesen dobogott és forróság öntötte el.

– Ismerem a bátyám, – szólalt meg Magdalena is – szóval, biztos vagyok benne, hogy tetszel neki.

– Miből gondolod, hogy ez tényleg így van? Lehet, még sem ismered annyira – amikor kimondta ezeket a szavakat nem is gondolta, hogy az arcára kiülő érzéseket a két Vertha lány és Mary egyből leolvassa.

– Csak rá kell nézni, ahogy lopva téged néz – magyarázta Carmen Adriano viselkedését. – Az első perctől fogva tudom, hogy ti egy pár lesztek. Adrianónak még sohasem volt olyan barátnője, akivel ennyire összeillett volna, mit veled. Mindig zavarban van, amikor a közeledbe kerül.

– A múltkor, amikor együtt sétáltunk nem látszott rajta semmi ilyesmi – vonta meg a vállát Vittoria, mintha nem is érdekelné.

– Jól palástolja – mondta Carmen. – De ha egyszer ütőképes helyzetbe kerül, nem lehet megállítani. Emlékszel, amikor megszökött azzal a csajjal? Hogy is hívták?

– Meera – segítette ki nővére.

– Igen, igen ő volt az. Szegény csajra rá akartak kényszeríteni egy házasságot valami barommal a saját szülei, el tudod ezt képzelni? Adriano meg nagyon szerelmes volt belé és megszöktette. Aztán elkapták őket, amikor össze akartak házasodni. A lányt visszavitték a szüleihez. Azóta Adriano nem járt senkivel, vagyis hosszabb ideig, hogy pontos legyek. De mikor meglátott téged, azon nyomban beléd szeretett. És ne mondd, hogy ez nem így van! Engem nem ver át a bátyám.

– Ah beszéltek itt össze-vissza – legyintett Vittoria. – Adrianónak Mary tetszik és nem én. –
Ahogy ezt kimondta hirtelen kialudtak a szobában a fények. Az ablak pedig nagy csattanással bezárult, a lányok ijedten húzódtak kicsit összébb.

– Mi volt ez? – kérdezte Carmen halkan.

– Nem tudom – mondta Vittoria torkában dobogó szívvel.

– Valaki megszüntette a varázslatot a szobánkban, azért aludtak ki a fények – állapította meg Mary. – Menjünk ki és nézzünk körül!

– Jó rendben, de legyünk nagyon óvatosak! – tanácsolta Lena.

– Akkor pálcákat a kézbe! – A négy lány óvatosan kilépett Carmen szobájából. Az előtérben csend és sötétség honolt, sehol egy fényforrás. Különös módon hideg is volt, pedig a nyár napok óta meleg idővel örvendeztette meg őket. A kandallóban mindig égő varázstüzet valaki eloltotta, de nem olyan régen, mivel még füstölgött a jókora fahasáb. A fiúk szobái tárva nyitva voltak, bent pedig senki sem tartózkodott.

Mary furcsán szaggatottan lélegzett, mintha vérszagot vagy valami hasonlót érezne. Azonnal fényt gyújtott a pálcájával és négy sötétvörös csíkot pillantott meg szőnyegen. Mind a négy lánynak elkerekedett a szeme.

– Szent Merlin! – sikkantott fel Carmen, de nővére befogta a száját.

– Nyugalom! – csitította Lena. – Először, nézzünk utána a dolognak.

Mary intett nekik, majd kilépett a folyosóra, ahol még hidegebb volt. A falakon lévő képek bénult ijedtségben, mozdulatlanul álltak. A négy lány szorosan egymás mellett haladt, kivont pálcával a kezükben. Aztán négy felé ágazott a hosszú folyosó.

– Most mi legyen? – kérdezte Vittoria és nem tudta elrejteni a hangjában megbúvó félelmet.

– Nem tudom – mondta Lena. – Már nem tűnik jó ötletnek, hogy kijöjjünk a folyosóra.

– Váljunk szét – javasolta Mary, bár örültségnek hangzott a tanácsa.

– De mi van, ha valami történik, és nem tudjuk megvédeni magunkat? – aggódott Carmen.

– Nem lesz semmi baj – nyugtatta meg Mary. – Valami itt nem stimmel és azt súgja, hogy nézzünk utána.

A lányok egymásra néztek, majd elindult ki–ki a maga által választott úton. Mary léptei visszhangot vertek a folyosó falán. Érezte, hogy valaki puha, szinte hangtalan léptekkel közeledik felé. A szíve egyre hevesebben vert, és tudta, az a valaki nincs messze tőle. Hátra fordult hirtelen, de a pálcájából világító fényben nem látott semmit. Egész testében reszketett, mikor megfordult egy csuklyás fiú alakja magasodott felé.

A lány elejtette a pálcáját, hátrálni kezdett, de mire bármit is tehetett volna, a csuklyás karjai a dereka köré fonódtak. Nem tudott menekülni. Szája segélykérő sikolyra nyílt, de az álarcos hirtelen megcsókolta. Tiltakozott a lány, de valahogy érzései másféle irányt vettek. Belefeledkezett a csókba, aminek édessége teljesen elbódította. Remegett és testét elöntötte a forróság. Ilyen érzéseket felforgató csókot még soha nem élt át. Az idegen teljesen máshogy csókolt, mint ahogy más fiúk vagy akár Dylan.

Erőből és érzésből, egy csipetnyi szenvedéllyel, épp csak annyira amennyire kellett. A hetedeik mennyországba reptette a lányt. Végül Mary eszmélni kezdett, ahogy lassult a csók. Eszébe jutott minden, a helyzet, a vér és többé már nem élvezett ebben semmit sem. Összeszedte az összes erejét és ellökte magától a csuklyást, majd gyomorszájon vágta.

– Ezt a keresztanyámtól tanultam – mondta Mary a szenvedő egyénnek.

– Merlin fizesse meg! – hörögte, majd köddé vált. Furcsán ismerősnek hatott a hang, de a torzító bűbáj némiképp összezavarta.

Mary zihálva nézett körül, de nem látott senkit. Felvette a földön heverő pálcáját és nekidőlt a falnak. Próbált megnyugodni, és nem venni tudomást, a torkát fojtogató zokogásról. Sóhajtott párat és sikeresen legyűrte a síráskényszert. Megigazította szemüvegét és tovább ment.
Egy kis kör alapú terembe érkezett, de nem csak ő, hanem Vittoria, Magdalena, és Carmen is. Mind a négy lányt vegyes érzelmek kínozták, és ezek kiültek a rémült arcukra.

Hirtelen fáklyák gyúltak a teremben. A lányok ösztönösen egymásnak háttal helyezkedtek el, és kivont pálcával néztek körül. Meglátták a padlón heverő fiúkat vérbe fagyva. Üveges tekintetek, a szájuk sarkából kifolyt vér nyoma, borzalmas látványt nyújtottak. Fölöttük pedig halálfalók lebegtek a magasban. Mind a négy lány sikoltozni kezdett. Kint villám és mennydörgés robaj hallatszott.

A lányok futni kezdtek, nem is tudták, hogy merre. Mary hevesen dobogó szívvel nézett előre, s nem tudta kitörölni a holtan fekvő Dylan képét az emlékezetéből. Két kezet érzett a derekán, sikoltozni kezdett, de nem tudott szabadulni. Az álarcos fiú a lány kezeit hátra fogva vezette vissza a terembe. Majd a kör közepén álló többihez lökte. Ám szerencsétlenségére álarca beakadt a lány ruhájába és szépen a földön landolt. Mary azonnal megfordult.

– Dylan? – nézett vele szembe a lány.

– Én vagyok.

Közben a lány körbe nézett; a többi álhalálfaló is levette a maszkját, fejükről pedig lekerült a csuklya. A lányok dühösen meredtek rájuk.

– Te szemét halára rémítettél, azt hittem meghaltál – kiabált Mary és közelebb ment Dylanhez.

– Dehogy haltam – védekezett a fiú és keze elindult, hogy megnyugtassa a lány, de Mary nem kért ebből.

– Kuss legyen! Ne merj hozzám nyúlni, mert eltöröm a kezed! – Aztán kongó léptek a zaja hangzott az egyik folyosó felől. MacCaulum professzor lépett be a terembe. Dühtől villámokat szórt a szeme, amikor meglátta a halálfalónak öltözött fiúkat, és vérbe fagyott másolatukat.

– Azonnal levenni ezt a maskarát! – kiáltott a menydörgő hang.
A fiatalok némán engedelmeskedtek. Lekerült róluk az álarc. Aztán sorba rendeződtek a sírás küszöbén álló lányok elé.

– Dylan, Adriano töröljétek le a képetekről azokat a rúzsfoltokat!
Mary és Vittoria önkéntelenül összenézett. Egyikük sem tudta, hogy most ki kitől kapta csókot. Ám a professzort nem ez izgatta. Próbálta összeszedni a gondolatait, miként fedhetné meg a fiatalokat. Túl öregnek érezte most magát, és a végtelenségig csalódottnak.

– Halálfalónak öltözni, és úgy viselkedni, a legnagyobb hiba, amit elkövethettetek. Ti, akiknek a szülei egy jobb világért harcoltak, nem engedhetitek meg magatoknak, hogy ilyen jelmezt öltsetek magatokra. Súlyos büntetéssel fogtok fizetni ezért, hogy többet eszetekbe se jusson, még rá gondolni sem a halálfalókra. Csalódtam bennetek – hajtotta le a fejét az öreg professzor. – Most pedig körbefutjátok az erdőt nem kevesebbszer, mint háromszor. Napfelkelte előtt nagyjából készen is lesztek. A többit meg majd megbeszéljünk. Most indulás!

A fiatalok, főleg a fiúk szörnyű bűntudattal fogadtak szót. Elismerték, hogy nem volt helyes, amit csináltak. Sőt a legrosszabb volt, amit valaha is tehettek. Szégyenbe hozták magukat, és ami a legrosszabb saját családjukat. Mindegyik fiú előtt megjelent rokonaik arca, s a csalódott tekintetük. Kiléptek a kastélyból. Cseperegni kezdett az eső, s az ég megannyi dühödt villámot szórt. A kis csapat gondolkozás nélkül elindult.

hozzászólások: 0