11. fejezet
Egymásra utalva

Az égbolt sötét fellegekbe burkolózott, a máskor égkőként ragyogó csillagok sem látszottak. A vigyorgó hold fénye sem tette tiszteletét, inkább a felhők mögé bújt, mintha félne attól, amit saját maga világít meg. Baljóslatú szél orkánként száguldott végig a tájon és az eső is szemerkélt már. Vihar készülődött.

A közeli erdő mentén két fiatal futott megállás nélkül, mit sem törődve a hőbörgő elemekkel. Már fáradtak voltak és elcsigázottak, de nem hagyták abba. A lány hosszú hajfonata ide–oda himbálózott a szélben, arcáról pedig verejtékcseppek gördültek le. Egy pólóban és egy rövidnadrágban volt, amiben általában aludni szokott, de ez a helyzet különbözött az átlagostól, mivel a futás a büntetésének részét képezte.

Dylan tekintetét előre szegezte, és próbált nem arra gondolni, hogy oktalan ötletével megint olyasmit tett, amit nem kellett volna. Zihálva rótta a poros ösvényt, s eközben szörnyű bűntudatot érzett tette miatt. Durva bosszút álltak a srácokkal, ehhez kétség sem férhetett.
Tudta, hogy a rokonai miatt hajlamos a rosszra, de ő cseppet sem volt ilyen, csupán helytelen döntést hozott. Mély szégyent érzett, legszívesebben leköpte volna saját magát – talán meg is kéne tennie már most. Gondolatban látni vélte családja csalódott tekintetét. Azt kívánta, bár nyílna meg a föld és süllyedne olyan mélyre, hogy soha senki sem látná többet. De kívánsága mégsem teljesült.

A mellett futó Maryre tekintett, aki egy árva pillantásra sem méltatta. Dylan üvölteni tudott volna a fájdalomtól, de tisztában volt vele, hogy ezt a békát igen is le kell nyelnie, és méltósággal kell viselni a következményeket. Gyorsított a tempóján. Úgy döntött, vezeklésképpen a végkimerültségig hajszolja magát, annak érdekében, hogy álmok nélkül aludhassa át az éjszakát, és lelkiismeretének démonai ne tudják kísérteni. Minden izma megfeszült, de nem törődött vele. Kábán előre nézett, de nem látott teljesen tisztán mindent. Tüdeje majdnem kettészakadt, oldala nagyon szúrt, ám ő nem állt egy percre sem. Izzadtságcseppek gördültek le az arcán, amit sután letörölt a jobb kezével.

Hideg vízcseppeket érzett a nyakán, amitől libabőrös lett. Felnézett az égre, ahonnan pillanatok múlva érkezett is égi áldás. Dylan minden egyes csepptől megrándult, mintha tűkkel szurkálnák felhevült testét. Kábult volt és kimerült, de a világért sem hagyta volna abba önmaga hajszolását. A távolból egyszer csak egy hangot hallott.

– Dylan! – A fiú összes izma megrándult, amikor meghallotta a saját nevét. Félelem érzése vett erőt rajta, mivel nagyon is jól tudta, hogy Mary szólítja. Azon nyomban megfordult és lélekszakadva elindult a hang irányába.

– Mi a baj? – kérdezte, amikor Mary közelébe ért.

– Nem látok semmit, vagyis nagyon homályosan – mondta a lány mérgesen. – Elvesztettem a szemüvegemet. – Dylan körbenézett a földön, majd elhúzta a száját. Sehol se látta a keresett tárgyat, nem is csoda, mivel az eső függönyében amúgy sem volt értelme keresni.

– Nem találom – közölte végül.

– Oh, hagyd a fenébe, inkább keressünk valami száraz helyet, mert már teljesen eláztam és megfagyok.

– Jó – egyezett bele rögtön a fiú. – Nem jössz? – nézett vissza a lányra Dylan.

– Mennék én, csak hát nem látok semmit, vagyis csak nagy homályt. – Mary ki nem állhatta az ilyenhez hasonló helyzeteket. Soha nem szerette, ha másra van utalva – ez most sem volt másképpen.

– Oh, bocsánat – szabadozott a fiú és visszament a lányhoz, majd hagyta, hogy Mary belékaroljon. Óvatosan mentek tovább, amerre Dylan a barlangot sejtette, amit korábban, az egyik büntetés alkalmával vélt látni. Lassan haladtak, a lány görcsösen markolt bele a fiú karjába. Dylan egy kicsit furcsán érezte magát, de jól esett neki Mary közelsége.

– Erre menjünk! – mondta gyengéden és a másik irányba húzta magával.

– Utálom, amikor nem látok semmit sem – vallotta be gyengeségét a lány.

– Már nem kell sokáig menni – bíztatta Dlyan és folytatta az utat, de már nem beszélgettek. Az eső megállíthatatlanul esett és mindkettőjüket eláztatta. Mikor odaértek a célhoz Mary elengedte Dylant, majd kicsavarta a pólóját, ami teljesen átázott és teljesen rátapadt, úgy, mint a fiú tekintete, de ezt ő nem vette észre.

– Itt legalább egyenlő esélyeink vannak, mivel én is csak alig látok – mondta vigasztalóan Dylan.

– Gúnyolódj csak, Dylan, gúnyolódj! – hangzott a lány hangja epésen.

– Megint haragszol? – A fiú kérdése önmagában is egy nagy oktalanság volt. Mary igen is haragudott rá és ezt nem rejtette véka alá.

– Eltaláltad. – Mary hideg tekintete egyértelmű utalás volt mindenre.

– Sajnálom. – A szavak ugyan ecetként marták a fiú torkát, de ennek ellenére lelke egy pillanat alatt könnyebb lett egy kicsit.

– Sajnálhatod is.

– Durva tréfa volt, tudom jól.

– Igen, ez enyhe kifejezés arra, hogy képes voltál halálfalónak öltözni, és el akartad hitetni velem, hogy meghaltál. Oh és a többiekről se feledkezzünk meg. Szóval elég szemetek voltatok. – Mary szavai szíven találták Dylant és elgondolkozásra késztették.

– Tudom – hajtotta le a fejét Dylan. Lelkiismerete háborgott, s nem akart nyugodni.

– Ha tudod, akkor minek csináltad ezt?

– Fogalmam sincs. – A válasz annyira bonyolultnak tűnt már… Hogyan is válaszolhatná meg ezt a kérdést úgy, hogy ne tűnne totálisan idiótának?

– Jellemző…

– Mondtam, hogy sajnálom. Nem tudok visszamenni az időben és helyre hozni mindent.

– Jó. – Mary hangja továbbra is hideg és száraz volt. Dylan nem is várt mást és az igazat megvallva meg sem érdemelt mást.

– Nem akartalak megijeszteni.

– És megcsókolni se.

– Te meg miről beszélsz? – kérdezte a fiú értetlenül.

– Hát nem te… áh, semmi. Akkor sem kellett volna ezt.

– Mi van azzal a csókkal?

– Az ég egy adta világon semmi – rázta meg a fejét a lány.

– De én tudni akarom – unszolta kíváncsian.

– Én úgy gondolom, csak szeretnéd tudni. De nem fogom elmondani.

– Hüm… és akkor még én vagyok utálatos.

– Az is vagy!

– Ha az lennék, hagytalak volna kint ázni.

– Ha csak ez a problémád kimegyek én az esőre – ajánlotta fel határozottan és Dylan biztos lehetett benne, hogy meg is fogja tenni.

– Dehogy mész! – hördült fel rögtön. Készen állt arra, hogy feltartóztassa Maryt, még akkor is, ha most nem mennek köztük jól a dolgok.

– Oh, dehogy is nem!

– Én nem engedem!

– Törődök is vele, hogy te mit engedsz meg és mit nem – vonta meg a vállát a lány. – Minek maradjak itt? Semmi kedvem téged hallgatni.

– És inkább áznál?

– Igen.

– Ennyire utálsz? – kérdezte a fiú egy kicsit drámai hangsúllyal.

– Amikor ilyen vagy az agyamra tudsz menni, és meg tudnálak fojtani.

– Csak rajta – lépett közelebb a fiú, és már csak centik választották el őket egymástól, Mary dermedten állt Dylan előtt, és egy tapodtat sem mozdult.

– Amikor ilyen vagy meg tudnálak csókolni – közölte Dylan rekedtes hangon.

– Meg ne próbáld! – hívta fel a figyelmét Mary. Dylan természetesen Malfoy révén nem törődött a figyelmeztetésekkel. Hirtelen azon kapta magát, hogy átöleli a lányt és megcsókolja. Egyszerűen vonzották a halványpiros ajkak, amiket nem először ízlelt meg. A mennyekben érezte magát hirtelen, és ha szárnya lett volna, most legalább egy pár centivel a föld felett lebegett volna. Mary hevesen tiltakozva próbálta ellökni Dylant. Mivel más választása nem volt megharapta a fiú száját.

– Aú! – hangzott a panaszos felkiáltás. – Hé, beléd meg mi ütött?

– Az, hogy nem akarom, hogy csókolgass! – Mary összezavarodott tekintettel nézett rá, majd jó pár lépésnyi távolságba húzódott Dylantől.

– Miért?

– Mert nem! Te csak játszol velem.

– Nem, dehogy is!

– Nem is szeretsz – mutatott rá a tényekre Mary.

– Dehogynem!

– Ugyan ne legyél már ilyen! Nem is vagyok az eseted.

– Honnan tudod?

– Tudom, hiszen hányszor megosztottad ezt velem korábban – mondta a lány panaszosan és érezte, hogy szemei megtelnek könnyel.

– És mi van akkor, ha tévedsz?

– Ennek az egésznek semmi értelme – szólt a boszorkány és elindult kifele.

– Mary, ne menj el!

– De elmegyek, nem maradok itt veled.

– De itt maradsz! – Azzal Dylan megfogta a lány kezét és visszahúzta a biztonságot jelentő száraz helyre.

– Utállak! – sziszegte a lány.

– Ahogy gondolod. – Dylan megvonta a vállát, majd újabb csókot adott a lánynak, aki ettől még jobban mérges lett.

– Te szemét! – sziszegte Mary, amikor levegőhöz jutott. Ám a mi ravasz és telhetetlen mardekárosunkat illeti, nem lehetett egy pár sértéssel leállítani. Így Mary egy újabb és még szenvedélyesebb csókkal lett gazdagabb.

– Hagyd már abba! – kiáltotta a lány, amikor végre sikerült megszabadulnia Dylan karjaiból.

– Nem értem, miért csinálod ezt velem, de most már hagyj végre békén! Mondd, miért kínzol?

– Nem kínozlak.

– De igen is kínzol! Nem veszed észre, hogy mit csinálsz?

– Szeretlek – mondta ki önkéntelenül.

– Nem – rázta meg a fejét a lány, majd egy apró könnycsepp gördült végig az arcán. – Nem ezt érzed.

– De igen – erősködött a fiú makacsul.

– Dylan, gondolkozz! Ez csak egy üres szó, csak vágyat érzel és semmi mást. A szerelem több mint puszta vágy. Hidd el, én tudom, hogy így van. – Dylan eltávolodott a lánytól és kicsit rémülten nézett vissza rá. Feje zúgott és a szívében még mindig ott leledző bűntudat erősebb lett. Nem teheti ezt Maryvel – jutott erre a következtetésre. Ma már elég hibát követett el.

– Bocsáss meg, kérlek! – suttogta halkan.

– Ugyan mire mész azzal, ha megbocsátok? Én mit nyernék vele? – A fiú nem szólt vissza, de nem mert a lány szemébe nézni. Sértették a szavak és megint rájött, hogy hibázott. Nem is tudta, hogy szorulhatott belé ennyi bűntudta. Hiszen a családjának többi tagja, mármint pár nemzedékkel ez előtt, csak úgy kínozta az embereket, hol volt akkor a bűntudat?

– Nekem ettől ugyanolyan rossz. – Ez a mondat tőrként hasított a fiú szívébe. Sohasem kívánt rosszat Marynek, inkább meghalt volna, minthogy ilyet tegyen.

– Sajnálom, Mary, nem akartam.

– Te semmit sem akartál, még is megtetted. Meggondolatlan vagy és hülye.

– Megérdemlem, bármit mondj.

– Ah, mit érek én ezzel? – legyintett Mary. – Azt hiszem a Potterek és a Malfoyok sosem jönnek ki egymással.

– Nincs igazad! – suttogta Dylan, és néma fogadalmat tett, hogy ő bizony be fogja bizonyítani, neki van igaza, és Mary óriásit téved.

– De igen, igazam van. Csak nézz ránk és akkor igazat adsz nekem.

– Miért vagy ilyen, nem emlékszel arra mi régen volt?

– De emlékszem, csak mostanra mindketten megváltoztunk. Merlinre, te nem vetted észre, hogy mi folyik körülötted? – Ez nem is kérdés volt, hanem inkább felszólítás. Dylan nem tudott ezzel a megállapítással mit kezdeni.

– Ez nem igaz.

– Hagyjuk abba! Már fáj a fejem ettől az egésztől. – Azzal Mary leült az egyik sziklára, hátat fordított Dylannek és hallgatásba burkolózott.


***

Hosszú órák óta zuhogott az eső megállíthatatlanul, a szomorú fellegek nem akarták elhagyni az eget. Mary továbbra is a sziklán ült, nedves ruháiba burkolózva, és átkozta magát, hogy nem hozta el a pálcáját. Reszketett, mint a nyárfalevél, viszont eszébe sem jutott ezt Dylannel közölni. Feje egyre nehezebb lett és homályosabban látott, nem tudta, hogy mi lehet vele, hiszen nem sokkal ezelőtt még teljesen jól érezte magát, most meg egész testében remeg. A torka pedig nagyon fájt – azt gondolta valószínűleg megfázott egy kicsit. Elcsigázva tette a kezét a homlokára és kicsit rémülten vette tudomásul, hogy lázas.

A barlang másik oldalán Dylan ült egymagában. Teljesen magába roskadt, úgy érezte, hogy nincs értelme bármit is mondani Marynek. Már ott tartott, hogy kimegy az esőre, keres valami sziklát és leveti magát ottan; bűntudata hatalmas és ijesztő méreteket öltött. Hiába volt őszinte a lányhoz, mégsem tudta elnyerni a bocsánatát. Az önostorozás nem állt távol tőle, így nem okozott gondot neki, hogy elmerüljön benne. Ám amikor Maryre nézett összeráncolta a szemöldökét.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva. Semmi választ nem kapott, s Dylan közelebb ment hozzá. Mary vacogott, minél jobban koncentrált, annál hangosabban koccantak össze a fogai, s arca égett a láztól.

– Mary! – A lány próbálta betájolni, hogy egyáltalán hol is van. Dylan arcát látta lebegni a sajátjához nagyon közel.

– Tessék – mondta bágyadtan. Dylan óvatosan megérintette a vállát, amitől a lányon végigfutott a hideg.

– Jól vagy? – ismételte meg a kérdést a fiú.

– Igen, jól vagyok – rebegte Mary, és újra vacogni kezdtek a fogai. Nem értette, hogy mi történik vele, de ez a láz cseppet sem jókor tört rá.

– Én ezt nem hiszem – állapította meg a fiú. Dylan aggódva nézett az olajzöld szemekbe, amik furcsán csillogtak a halvány fényben. A fiú rátette a kezét a lány homlokára, de ijedten állapította meg:

– Merlinre, te forró vagy! – Mary ránézett a fiúra, de túlontúl fáradt volt ahhoz, hogy bármit is mondjon. – Azt hiszem beteg vagy – állapította meg Dylan és ösztönösen kisimított egy tincset a lány arcából.

Mary így a lázban lebegve is valahogy boldognak érzete magát, hogy Dylan mellette van. Utólag persze ezt képtelenségnek tartotta, ám most teljesen más helyzetben volt. A fiú lejjebb húzta a kezét a felhevült arcon, még soha nem érezte magát ennyire tehetetlennek. A lány nagyon hidegnek érzékelte a fiú kezét; nem kellett volna, de jól esett az érintés.

Dylan elővette a pálcáját, s a közeli sziklát egy ággyá változtatta át. Gyengéden felemelte a lányt, majd elindult az alkalmi fekhely felé. Mary megkönnyebbülést érzett a fiú karjaiban, mintha hirtelen csontjai eltűntek volna és ő lebegett volna a levegőben céltalanul. A lángoló arcát a fiú mellkasára hajtotta, aztán újra remegni kezdett, amikor Dylan letette az ágyra.

A varázsló egy ügyes bűbájjal megszárított a lány nyirkos ruháit, aztán egy levette az ingét, amit takarónak alakított át és betakargatta. Az arcát Maryéhez nyomta, és így még jobban érezte, hogy tűz forró a láztól.

– Ne aggódj! – mondta a lány bágyadtan. – Nem nagy ügy. Hiszen tudod, hogy milyen gyorsan felmegy a lázam, ha beteg vagyok.

– De nem kellene segítségért elmennem?

– Ne, ne hagyj itt! – szólat rémülten. – Most félnék itt egyedül és különben sem tudjuk, pontosan merre mentünk a viharban…

– Jó, jó nem megyek sehová. Nyugodj meg! – nyugtatta szelíden és megsimogatta a lány fejét.

– Bár eszembe jutna az a lázcsillapító bűbáj – rebegte elhaló hangon.

Dylan gondterhelten nézett a láztól piros arcra, bűntudata még erősebbé vált Mary láttán. Ha ő nem viselkedik így, akkor mindez nem történik meg. Hevesen gondolkozni kezdett azon, mi is volt az a lázcsillapító-bűbáj, amit nem is olyan rég tanult, de az ő agya is megmakacsolta magát.

Átkozta magát, amiért nem figyelt olyan jól azon az órán. Végig gondolta az össze szóba jöhető varázsigét, de nem találta a megfelelőt. Zavarában az ajkába harapott, de megbánta, mert még mindig érezte a lány harapását, amit egyébként teljesen megérdemelt és ezt ő is belátta. Aztán hirtelen a semmiből eszébe jutott, mintha csak úgy felbukkant volna az elméjében a helyes válasz. Halkan kimondta a varázsigét, és elővarázsolt egy pohár vizet, segített felülni a lánynak, aki szomjasan itta az éltető folyadékot.

– Köszönöm – rebegte Mary, és érezte, hogy torka be van dagadva.

– Nincs mit – szólalt meg Dylan, aztán leült Mary ágya mellé. A lány minél inkább abba akarta hagyni a remegést, az annál erősebb lett. Nem akarta, hogy a fiú aggódjon érte, egyszerűen irtózott ettől a gondolattól. Dylan úgy érzete nem ülhet itt tétlenül, ő volt Mary egyetlen támasza ebben a pillanatban.


Így hát felállt és cselekvésre szánta el magát, óvatosan a felemelte a Maryt rejtő takarógombócot és kicsit arrébb tette az ágyon, majd a lány őszinte meglepetésére melléfeküdt. Belebújt ő is a takaró alá, az egyik karját Mary feje alá tette, másikkal simogatni kezdte a lány haját, s így feküdt vele órákon keresztül és ezzel talán csökkentette a fájdalmát, mert a fiú oltalmazó karjaiban a beteg lassan álomba merült.

Dylan árgus szemekkel figyelte a lány minden egyes rezdülését. Nagyon félt, hogy bármi baj történik vele és akkor… Nem akart erre gondolni, egy régi dallamot dúdolt miközben Mary álmát vigyázta, valamint önmagát vádolta a történtekért. A szerelme erősebb volt a józan észénél, így semmiféle racionalitást nem mutatott, amikor belement a halálfaló játékba. Már nem volt képes maga előtt sem titkolni, szerelmes lett Marybe.

– Nem értem miért nem hiszed el, hogy szeretlek – suttogta alig halhatóan. Tisztában volt vele, hogy Mary ezeket a szavakat nem hallja, de egyetlen egyszer meg akart könnyebbülni a vallomásától, amit egy ideje rejtegetett. – Igaz, soha nem éreztem, még ilyet senki iránt. Tudom, hogy most nem hallasz, lehet. hogy jobb is így… Szeretlek, és nem akarom tovább titkolni ezt.

Dylan csüggedten végigsimított a lány haját.

– A francba – fakadt halkan –, egyszer mondom ki, amit gondolok és ő nem hallja. Arról meg nem is beszéljük, hogy magamban beszélek. Jól van Dylan, úgy látszik agyadra ment a futás és a szerelem. Szóval jobb, ha befogod a szád.

Azzal ásított egyet, és lassan lehunyta a szemét. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy elnyomja az édes álom, bár így Mary mellett fekve, is úgy érzete, mint ez nem lenne más, mint képzeletének furcsa játéka. De mikor megérezte a lány testéből áradó meleget és bőrének bódító illatát, tudatosult benne, ez nem lehet illúzió. Maga a puszta valóság.


***

Hajnalodott, amikor Mary ébredezni kezdet. A magas láza amilyen hirtelen jött olyan hirtelen múlt el, a lány bágyadtan nyitogatta a szemét, de csak homályosan látta a környezetét. Az a fránya szemüveg igencsak hiányzott. Lassan oldalra fordult és szembetalálta magát az édesen alvó Dylannel, gyomra egyből görcsbe rándult és milliónyi pillangó dervistáncát érezhette.

A fiú nagyon mélyen aludt, nyilván egész este virrasztott felette és vigyázott rá. Mary mély hálát és szeretet érzett iránta, sőt még annál is többet. Sosem gondolta volna, hogy Dylan erre is képes, önzőnek tartotta, aki saját magát mindig előtérbe helyezi, most pedig fordult a kocka. Nem értette, miért foglalkozik vele ennyit, hiszen annyira nem illenek össze egymással. Hiába lett volna erre kézenfekvő magyarázat a fiú vallomása, de ezt nem akarta elhinni.

A lány emlékezetében élénken éltek a tegnap történtek, ám e pillanatban mindez tovaszállt. Megbocsátott és szívből remélte, hogy Dylan elgondolkozik mindezen, és rájön mekkora hibát követett el. Marynek fájt a fiú könnyelműen tett vallomása, mi szerint szereti őt, viszont nagyon is jól sejtette, hogy mindez csupán puszta vágy volt, hiába is próbált ennek másfajta értelmet adni. Nem akarta üres, jelentéktelen álmokba ringatni magát, amiből fájdalmas az ébredés, úgy érzete nem képes elviselni ezt. Vagy talán mégis? – tépelődött némán. Most az egyszer engedhet egy picit csak, hogy könnyebb legyen, és kedves emléket őrizzen egy szerelemről, ami nem teljesülhetett be.

Ám azzal nem számolt, hogy a mellette fekvő fiú komolyan gondolta, amit mondott. Pedig, ha hallotta volna a vallomást, amit Dylan este fülébe suttogott, nem lett volna egy szemernyi kétsége sem. Nem is sejthette, milyen egyszerű és kézenfekvő a megoldás…

Mary kisimított egy tejfölszőke tincset az álomittas arcból. Ilyen közel és mégis olyan távol érezte magát tőle, és eszébe sem jutott, hogy tévedhet is. Végül újra a fiú mellkasára hajtotta a fejét, aztán becsukott szemmel álmodozott tovább, biztonságban érezte magát Dylan mellett, úgy, mint még soha. Közelebb bújt, és szeretett személy szívverését hallgatva újra mély álomba merült.

A fiú karjai önkéntelenül szorosan átfonták a lány törékeny testét; Dylan álmában jelentőségteljesen elmosolyodott, majd ösztönösen közelebb húzódott Maryhez. Egykőjűk sem gondolkodott ekkor, csak engedtek egy érzésnek, ami egymás karjaiba sodorta őket. Vajon sikerül egymásra találniuk? Nos, ők ezzel a kérdéssel ezekben a pillanatokban a legkevésbé sem foglalkoztak, inkább az álmunkat álmodták tovább.

hozzászólások: 0