12. fejezet
Volt szemüveg, nincs szemüveg

Erős fény kúszott be a hasadékba, ahol Mary és Dylan aludt békésen, egy ágyon, ez utóbbi igazából nem tartozott egy átlagos barlang felszereltségéhez. Kint az eső már órák óta elállt, de pár tócsa az úton még emlékeztetett a viharra, ami megállíthatatlanul söpört végig a tájon. Enyhez szellő rezzentette meg a komor fákat, amik már évek hosszú során át, magasodtak a mohával és más növényekkel benőtt sziklafal fölé.

Mary és Dylan mocorogni kezdett, majd egyszerre kinyitották a szemüket. Mindketten a másik szemébe néztek, majd zavarukban gyorsan elfordították a fejüket másfelé.

– Jól vagy? – kérdezte Dylan.

– Igen, köszönöm már sokkal jobban – mondta a lány, Dylan kezével megérintette a homlokát, s megállapította, hogy Mary láza lement. Amilyen hirtelen jött, ugyan olyan hirtelen tűnt is el – megkönnyebbülten sóhajtott egyet. Mary lassan elhúzódott Dylantől, a fiút hirtelen szörnyű hiányérzet fogta el, és legszívesebben magához húzta volna a lányt. Így szemüveg nélkül még szebb volt, mint eddig bármikor – állapította meg magában révedezve. Visszagondolt a láztól csillogó szemekre, s a félelemre, amit érzett. Összeállt a kép… Most ahogy újra Maryre nézett elöntötte a forróság és gyomrában ezernyi pillangó járt lepketáncot. Az elmélkedésből egy hang zökkentette ki.

– Dylan, Mary! – hangzott egy női hang egészen közelről.

– Itt vagyunk! – kiáltott fel Mary, majd felpattant az ágyból.
Már indult volna kifelé, ám szemüvege nélkül nem látott sok mindent, és megbotlott egy kőben.

– Várj, segítek! – szólt utána Dylan, aki csalódott volt, amiért ilyen hamar rájuk találtak, ellenben szó nélkül odament a lányhoz, s belekarolt, aztán együtt kiléptek a szabadba.

– Erre gyertek, itt vannak! – kiáltotta Emily megkönnyebbülten.

Kisvártatva MacCaulum professzor vezetésével a többi gyerek és Owen is a helyszínre érkezett.

– Minden rendben? – kérdezte a professzor, amikor közelebb ért, s végigmérte mindkettőjüket.

– Marynek… – kezdte Dylan, mivel feltett szándéka volt beszámolni Mary állapotáról.

– Elveszett a szemüvegem – vágott a szavába a lány –, de máskülönben minden a legnagyobb rendben.

– Jól van – mondta megkönnyebbülten a professzor. – Akkor, most szerintem menjünk vissza a kastélyba.

– Mary, úgy aggódtam miattad – ölelte át barátnőjét Vittoria és nem sok hiányzott ahhoz, hogy elsírja magát. Mary hagyta magát ölelgetni, de túlzásnak érezte a körülötte érezhetően megszaporodó aggodalomhullámokat. Igazából rém idegesítőnek találta, legfőképpen a Dylantől származó árgus tekintetet, ami minden mozdulatát követte; nem kellett látnia, hogy ezt megérezze.

– Bizony, bizony, legközelebb nem tűnj el! – szólalt meg Adriano is és közelebb lépett Maryhez.

– Jól van, jól van, elég! Semmi bajom – fakadt ki Mary türelmét vesztve, de a többiek arcát látva inkább hozzátette: – Örülök, hogy aggódtatok, de teljesen felesleges volt.

– Persze, mert vigyáztam rá – húzta ki magát Dylan.

– Örülök – veregette meg a vállát Adriano csak úgy mellesleg, majd hagyta, hogy Mary belékaroljon.

Dylant mellőzve indultak vissza a kastélyba, s hagyták, hogy teljesen megzöldüljön féltékenységében. A fiú egy ideig csak hápogott, aztán az elfojtott dühtől gyárkémény módjára füstölgött egész úton. Meg akart mindenkit fojtani – ez a gondolat kavargott minduntalan a fejében.

Josh és Ryan kitűnően szórakozva haladtak Dylan mögött, persze amikor barátjuk hátranézett mindig komoly arcot vágtak. Azért még éltek a gyanúperrel, hogy Dylan még valamikor bosszút áll rajtuk, ám egyelőre azt a hatalmas békát kellett lenyelnie. Mary egész úton csak Adrianónak szentelte a figyelmét és nem is sejtette, hogy ezzel két embert bánt meg.


***

Dylanben fortyogott a düh, szinte csak egy vékony hajszál választotta el attól, hogy a kastély valamennyi falát kiüsse. Erre a napra még véletlenül sem neki kedvezett, az úton egész végig mást sem látott, mint Adrianót, ahogy Maryvel flörtöl. Gondolataiban ezerszer a legkínzóbb átkokat küldte rá vagy egyszerűen csak savba áztatta. Nem bírta elviselni azt a behízelgő mosolyt vetélytársa arcán, amivel Maryt kábította. Már az őrület határát súrolták a gonoszabbnál gonoszabb gondolatai, amikor úgy döntött, inkább szobája nyugtató magányába vonul vissza.

Fáradtan terült el a baldachinos ágyon. Mélyeket lélegzett, úgy érzete ez valamicskét segít nyomorúságos helyzetén. Kinyújtóztatta fáradt tagjait, lehunyta a szemét, s képek jelentek meg előtte. A védtelen Maryt látta maga előtt, aki oly sebezhetőnek tűnt. Ő, Dylan soha nem látta még ilyennek. Megszokta, hogy Mary magas kőszerű falak mögé rejtőzik, s csak nagyritkán mutatja ki az érzelmeit.

Hiányzott neki a lány, őrülten izzó vágyat érzett iránta, szíve hevesen dobogott, ha arra gondolt, hogy mellette fekszik a lány, úgy ahogy nem sokkal ezelőtt. Akkor azt hitte végre megtalálta lelke másik felét, és révbe ért. Vágyakozva gondolt vissza a selymes hosszú ébenfekete haj kellemesen bódító illatára.
– Szerelmes vagyok Marybe – mondta ki félhangosan, mintha megszabadult volna némi tehertől. Elmosolyodott és megfogadta, hogy harcolni fog érte, nem adja fel,

Majd eszébe jutott valami, s ez egyszerre némi félelemmel és némi izgalommal töltötte el. Apja és Harry ábrázatát képzelte maga elé, amikor megtudják, hogy ők ketten egy pár. Felnevetett. Nagyon is jól tudta, hogy Draco Malfoy és Harry Potter nem éppen a legjobb barátok, de ha számításba is veszik az esetleges jövőbeli rokoni kapcsolatok lehetőségét… Nos, itt már lesznek „vérre” menő viták is. Dylan végül még egyszer megfogadta, hogy a Malfoyok és Grangerek összes makacsságát összeszedve úgy döntött harcolni fog Maryért. Mindenképpen el akarta éri a célját: meghódítani a szeretett hölgyet. Ehhez azonban nem itt kell henyélnie.


Felpattant az ágyból, s pillanatokon belül már a kastély kacskaringós folyosóit rótta. Az egyetlen hely felé vette az irányt, ahol érzései, gondolatai mindig a helyükre kerültek és ez nem volt más, mint a könyvtár. Édesanyjára hasonlított ebben, bár Draco büszkeségére, tőle a kviddics szeretetét örökölte. A szülei mindig azzal ugratták egymást, hogy fiukat csak egy hajszál választja el a tudós és a buta kviddics sztár léttől.

Csend uralkodott a könyvtárban, ami Dylan felfokozott érzelmi állapotára igencsak kellemesnek hatott. A hatalmas polcok rendíthetetlenül álltak, rajtuk rengetek könyvvel, amik néha megmoccantak, sőt akadt olyan is, ami halkan horkolt. Minden nyugodt volt, csak olykor-olykor hangzott fel lapozás, de csak azért, hogy megszakítsa a nehéz csöndet.

Dylan végigjárta a polcokat és szakértő szemmel nézte végig a könyvek gerincét. Eszébe jutott egy varázslat, amivel biztosan kiengeszteli majd Maryt. Egészen megszállott lett ettől a gondolattól, s ez motiválta, hogy tovább tudjon kutatni. Észre sem vette, hogy már órák óta egyhelyben gubbasztott az egyik asztalnál.

Rögtön kiment a szeméből az álmosság nyoma is, amikor az egyik bűbájtankönyvben megtalálta azt, amit keresett. Közelebb húzta a vaskos kötetet, minden arcizma megfeszült, jégkék szemei követni kezdték a sorokat és szája diadalmas mosolyra húzódott. Tejfölszőke tincseit egyik kezével hátrasimította és rendíthetetlenül olvasta a szavakat. Egy könyvjelzőt tett a könyvbe, majd a hóna alá csapta; azonnal meg kell keresnie Maryt – döntötte el végül, aztán a következő pillanatban már be is csukódott mögötte a könyvtárajtó.

Kihúzta magát és büszke volt magára, így haladt végig a folyosón. Szíve hevesen dobogott, valamiért nagyon biztos volt abban, hogy ezzel az ötletével jó pontot szerez magának. Persze elég komplex varázslatnak ígérkezett, tehát a pozitív eredmény sem százszázalékos pontossággal megjósolható.

Dylan lassan közeledett Mary szobája felé, valahogy elvesztette a kezdeti lendületét. A lány törökülésben ült az ágyán és éppen a haja befonásával küzdött. Mióta visszajöttek, nem mert sehova sem menni egyedül, mert annyira rosszul látott és attól félt még a végén keresztülesik valamin, vagy ami még rosszabb valakinek nekimegy és ezen a ponton egy konkrét személy jutott az eszébe, nem is sejtette, hogy vele hamarosan ismételten találkozni fog.

A fiú földbe gyökerezett lábbal állt az ajtóban, egyszerűen csak nézte a lányt, végül nagy levegőt vett, aztán kopogtatott a nyitott ajtón.

– Gyere be, Dylan! – mondta Mary.

– Honnan tudtad, hogy én vagyok?

– Lehet, hogy nem látok tökéletesen, de a te szőke fejedet bármikor felismerem – mosolyodott el a lány.

– Oh, ezt gúnyos megjegyzésnek vegyem? – kérdezte elgondolkozva, aztán közelebb ment a lányhoz.

– A gúnyosság nem rám jellemző – nézett Dylan felé Mary.

– Na persze – köhintett zavartan.

– És minek köszönhetem a látogatásod? – Dylannek kellett egy kis idő, amire tudott reagálni.

– Csak meg akartam kérdezni, hogy jól vagy-e – válaszolta végül és zavartan a cipője orrát kezdte vizsgálgatni.

– Köszönöm, jól vagyok.

– Tényleg? – emelte fel a fejét Dylan.

– Igen, nincs semmi bajom. Csak a szemüvegem hiányzik – panaszkodott Mary.

– Azt hiszem, erre van megoldás.

– Már megint mit találtál ki?

– Találtam egy bűbájt, amivel többet nem kell szemüveget viselned. Már korábban hallottam róla bűbájtanon, de csak most jutott eszembe, hogy hasznos lehet.

– Dylan, biztos vagy abban, hogy használni fog? – aggodalmaskodott a lány. – Semmi kedvem kísérleti nyulat játszani.

– Ne aggódj, csak bízz bennem! – ígérte Dylan, bár Mary szkeptikusan kezelte a bizalom kérdését.

– Nem is tudom – emlékezett vissza pár régebbi esetre, amikor nem kellett volna Dylanben bíznia.

– Kérlek! – ment hozzá közelebb Dylan, letérdelt előtte, és megfogta a kezét. – Engedd, hogy jóvá azt a sok hülyeségemet!

– Na, jó – ment bele a lány, bár érezte, hogy hibát követ el, viszont most nem volt kedve egy hosszabb nyaggatás végigszenvedni –, de szerintem egy másik szemüveg is megtette volna.

– Csak bízd rám magad! – Dylan hangja nagyon bizalomgerjesztő volt, Mary pedig hinni akart neki.

– Csak meg ne bánjam – adott hangot a félelmének.

– Nem fogod! – Azzal Dylan egy mosoly kíséretében rátette a kezeit Mary szemeire és egy furcsa varázsigét kezdett kántálni. A két fiatal között a levegő forrósodni kezdett, szívük egyszerre vert, s csillogó fénygömbök keringtek közöttük. Megmagyarázhatatlan volt az, amit éreztek. Egyszerre borzongató és szívet melengető volt ez a furcsa érzés.

Mary csak a keringő fényeket nézte. Mintha az egész naprendszer látta volna keringetni. Elmosolyodott. Olyan érdekesek voltak ezek a gömböcskék. Mintha tényleg bolygók lettek volna, de a legkülönfélébb színekben. Úgy döntött, ha mégsem sikerült a varázslat, akkor sem fog neheztelni Dylanre. Miért is tette volna, hiszen olyan aranyos volt, amikor előadta szándékát. Lassulni kezdett a gömbök forgása, s Dylan kántálása is. Mary remegve várta a következményeket.

A fiú miután befejezte a kántálást, levetette a kezeit Mary szemeiről. Szíve hevesen vert, mivel nagyon remélte, hogy nem csinált már megint valami végzetes, helyrehozhatatlan hibát. Ekkor még nem is sejtette mi lesz tettének kimenetele. Végre valamit tett egy másik emberért, ami a lehető legönzetlenebb volt.

Mary pislantott egyet, és az olajzöld szemek találkoztak a jégkékekkel. A lány elképedve nézett körül, már nagyon régen volt, hogy tökéletes élességben szemlélte a világot, egyszerűen hihetetlen volt az egész. Még soha nem látta Dylan arcát ennyire élesen és tisztán. A lány elmosolyodott, és közelebb hajolt Dylanhez, és adott neki egy puszit.

– Köszönöm. – Dylant meglepte

– Ugyan nincs mit, szívesen segítettem – mondta zavartan, s kicsit elpirult, de ezt alig lehetett észrevenni.

Dylan újra belenézett az olajzöld szemekbe és megvillantott egy győztes mosolyt. Közelebb hajolt Maryhez.

– Meg ne próbáld!

– Én nem akartam semmi rosszat csinálni – védekezett.

– Ismerlek.

– Nem hiszem, hogy eléggé – mondta, azzal homlokon csókolta a lányt. – Most megyek, sétálok egyet. Szia!

– Szia! – köszönt el gépiesen a lány.

Egyszer csak azt vette észre, hogy Dylan eltűnt, mintha elpárolgott volna. Az egész helyzet olyan furának tűnt. De nem akart semmin sem agyalni. Hátra dőlt az ágyon, és sóhajtott egyet. Kinyújtóztatta elzsibbadt tagjait.

Végül felkelt az ágyból, és kinézett a nyitott ablakon. Először szemlélte meg igazán a naplementét. A nap lassan haladt lefelé a horizonton, befestve a türkizkék eget, némi rózsaszínnel, halványpirossal és vérvörössel. Utolsó sugarait végigfuttatta a közeli réten, s megcsillant az elvesztett szemüveg üvegén.

hozzászólások: 0