13. fejezet
Éjjeli bagoly

Csendes nyári délután volt ez Darkness Fallsban. A nap fényesen tündöklött az égbolt tetején, s mi tagadás elég meleget árasztott. A házak felhevült cserepein szinte látni lehetett, hogy izzanak a forróságtól. Lágy, erőtlen szellő fújdogált, ami némaságra intette a máskor oly beszédes fűzfákat. Nehéz volt a levegő, és nyomott. Szinte biztosra lehetett venni, hogy éjjelre megérkeznek a viharfelhők, amik majd enyhülés jelentenek a szomjazó vidéknek, s felfrissül minden, ami kókadt.

A lombok oltalmazó sűrűjében Hermione pihent egy óriási fotelbe süppedve, amit még kedves férje cipelt ki, még a múlt héten. A kismama az utóbbi napokban nagyon szenvedett a hőségtől. Draconak néhány hőhűtő bűbájt kellett alkalmaznia, hogy némiképp enyhítse várandós felesége szenvedésein, aki lassan már terhessége utolsó szakaszába érkezett.

Nem messze az éber anyától, James Potter és Malfoyék mindig vidám lánya Sophie játszott nevetgélve. Sophie egy tarka pillangót próbált elkapni, hogy James gyűjteményébe tegyék, de sajnos nem járt sikerrel. A lányka lebiggyesztette cseresznyepiros ajkait, és apjához hasonló durcás képet vágott, ám beszédes szürke szemei megteltek könnyel, ezek a düh könnyei voltak, és nem elkeseredésé. De a mellette álló tizenkét éves James ezt nem tudta, ezért vigasztalni próbálta a kislányt.

– Jaj, Sophie, nehogy sírni kezdj! Ez csak egy pillangó! – mondta neki sóhajtva. – Keresünk valami mást. Mondjuk faleveleket.

– De azok nem jók a bogár gyűjteménybe.

– Akkor legyen levélből az új gyűjteményünk. Na, mit szólsz hozzá?

A kislány nem figyelt rá, hanem rögtön anyjához sietett, s belesimult a nő karjába. A fejét Hermione mellkasára tette, s úgy szipogott tovább.

– Mi a baj drágaságom? – kérdezte Hermione nyugodtan, és megsimogatta a kislány világosbarna tincseit.

– Nem tudom megfogni a pillangót – panaszolta Sophie. – Mindig elrepülnek.

– Oh, kis szívem, majd legközelebb – vigasztalta a szipogó apróságot. – Türelmesnek kell lenned.

– Mami, fogd meg nekem légy szíves! – rimánkodott, aztán a szája egy kicsit felfelé görbült.

– Drágaságom, a mami most nagyon fáradt, de mondok neked valamit. Apád ott van bent a házban, hívd ki, hogy segítsen! Neki úgy is nagyobb tapasztalata van a pillangófogásban.


Sophie szemei felcsillantak, a könnyei pedig elapadtak. Máris a házba sietett, ahogy futott világosbarna hullámos tincsei ide-oda libbentek. Tudta, hogy apja a szobájában van, ezért az emeletre érve lelassított, és csendben lopakodott a folyosón.

Halkan nyitott be szülei hálószobájába, ahol Draco a délutáni alvást gyakorolta a műszakváltás előtt, természetesen nagy sikerrel, és még horkolt is hozzá. Teljesen ki volt merülve, mert éjszaka alig aludt valamit, és ehhez sok köze volt feleségének, no meg a druidáknak. Így a délután volt az egyetlen időszak, amikor nyugodtan álomra hajthatta fejét.

Kislánya elmosolyodott apja álomittas arcát látva. De végül is úgy döntött, a Fősárkányt most pillangóvadászatra küldi. Így hát ébresztgetni kezdte.

– Apa, apa kelj fel!

– Mi az? Mi van? Mi történt? Jól vagy? Anyáddal semmi baj? – ugrott fel hirtelen. Mostanában kész volt minden percben felugrani.

– Semmi baj – nyugtatta meg Sophie, aztán megveregette apja vállát, ahogy a felnőttektől látta.

Draco visszafeküdt az ágyba és megkönnyebbülten sóhajtott egyet.

– Akkor jó. Miért ébresztettél fel hercegnőm?

– Pillangót akartam fogni, de nem sikerült.

– Oh, hát ez nagy kár– mutatott őszinte együttérzést, és közelebb húzta magához a kislány, majd megölelte – Fogjak neked egyet?

– Igen– mosolyodott el a kislány.

Azzal Draco kikecmergett az ágyból, megfogta a kislány kezét és elindultak együtt kifelé a házból. Draco ahogy kilépett a kellemesen hűvös házból, úgy érzete, mintha nyakon öntötték volna forró vízzel és kezdett egyre jobban melege lenni.

Hagyta, hogy lánya vezesse oda, ahol a lepkék tucatjai repkedtek a fák lomjában. A furfangos apa követte Sophie érdeklődő pillantását, ami egy tarka pillangót követett. Draco elővette a varázspálcáját és a kislányára mosolygott. Kimondta a varázsigét, aztán számtalan lepke röppent ki a pálcájából. Mindegyik körbetáncolta a kis boszorkányt, aki tágra nyílt szemekkel kapott utánuk.

– Köszönöm, apa! – mosolygott rá a kislány, és adott apjának egy cuppanós puszit.

– Szívesen kincsem – nevetett Draco. – Menj játszani!

Sophienak nem kellett sokáig vadásznia elkapott egyet a bűvös rovarokból, s kicsiny kezében tartva a zsákmányát azonnal Jameshez szaladt. Draco mosolyogva nézte a két gyereket, s odament az árnyékban ülő feleségéhez.

–Hogy érzed magad, édes? – kérdezte gyengéden.
– Szörnyen – mondta Hermione elcsigázottan. – Egyre kényelmetlenebb.

– Miért nem mész be lefeküdni? – kérdezte Draco, aztán aggódva figyelte a boszorkányt – Talán az segítene.

– Nem tudok feküdni és aludni sem – válaszolt a boszorkány elcsigázottan, s mélyen felsóhajtott.

– Ez észrevettem – sóhajtott Draco, aki szintén hasonló cipőben járt. Hermione tehetetlenül nyögött fel.

– Mondtam már, hogy sajnálom.

– Tudom, drágám, és ez nem volt szemrehányás – mondta a varázsló. Elmosolyodott, majd megcsókolta a feleségét. – Tudod, hogy szeretlek.

– Én is szeretlek.

Draco leült a felesége mellé, és hagyta, hogy a boszorkány nekidőljön, ő pedig hátulról magához ölelte. A varázsló elmélázva simogatta Hermione pocakját. Egy ideig csendben ültek, a gyerekeket nézve, egymás ölellésében.

– Aggódom – mondta Hermione.

– Csak nem Dylan miatt?

– Miatta is. Lehet, hogy hiba volt elküldeni a gyerekeket, és jobb lett volna itt szemmel tartani mindegyiket. Mit gondolsz?

– Szerintem helyesen döntöttünk. Ha nem tettünk volna meg akkor állandóan az erdőben mászkálna a többiekkel együtt. Hiszen tudod.

– Hát, ha a fiad egy kicsit is hasonlít rád, akkor van okom az aggodalomra – sóhajtott Hermione. – Sajnálom, de ettől a melegtől egyre rosszabb a modorom.

– Nem lesz semmi baj. Amúgy szerettem volna neked valamit mondani – szólalt meg újra Draco.

– És mi lenne az?

– Hát szóval…

– Csak nem megint bevetésre mész?

– Igen – hajtotta le a fejét Draco. – Inkább csak megfigyelünk. Nem tervezünk semmi mást.

– Már megint a druidák! Na látod a fiad ezt biztos tőled örökölte.

– Mit csináljak, ha muszáj? – vágott vissza a varázsló. – Nem írthatjuk ki mindet. Ezt te is nagyon jól tudod.

– Tudom szívem, csak mostanában kicsit ingerlékeny vagyok, és ha azokról van szó… – rázta meg a fejét Hermione. – Nem akartam beleszólni.

– Semmi baj.

– Félek.

– Mitől édes?

– Attól, hogy történik valami, amíg nem vagy itt. Mi van, ha akkor indul be a szülés? – tette fel a kérdést, ami eddig foglalkoztatta. – Ne haragudj, de ezeken jár a fejem állandóan.

– Itt leszek veled – mondta Draco, aztán egy apró csókot adott Hermione arcára. – Most nem fogom elmulasztani.

– Tudom.

– Nem kell tovább aggódnod.

– Könnyű ezt mondani – harapott az ajkába, és próbálta visszatartani a könnyeit, majd hirtelen felpattant a helyéről. – Hé James gyere le arról a fáról!

– De, Hermione néni, semmi bajom nem lesz, ha…

– Ne vitatkozz velem! – kérte Hermione. – Annak a fának gyengék az ágai. Mássz le onnan, kérlek!

– Jó, jó jövök már – mondta a fiú csalódottan, és lekászálódott a fáról.

– Dylan faházába felmehetsz, az biztonságos.

– Rendben – mosolyodott el James, aztán Sophie oldalán bementek a házba kategorizálni a lepkegyűjteményt.

– Valami történni fog – nézett a két gyerek után Hermione és fáradtan visszaült a helyére.

– Pedig te nem is jártál jóslástanra – nevette el magát Draco. – Nem szoktál így jövendölni.

– Komolyan beszélek, Draco – mondta aztán mélyen felsóhajtott. – Nem viccnek szántam.

– Semmi nem fog történni, maximum viharos esténk lesz.

– Ne menj el ma este!

– De, édesem, muszáj. Darkness Fallstól nem messze látta Brian a druidákat. Nem engedhetjük, hogy közelebb jöjjenek újra. Ez senkinek sem lenne jó, és akkor még jobban aggódnunk kellene.

– Itt biztonságos – szólalt meg Hermione. – Ártó szándékkal nem léphet be ide senki, és a hely feltérképezhetetlen.

– Ettől még nem vagyok nyugodt – mondta Draco határozottan. – Te is tudod, hogy voltak itt már érdekes dolgok. Nem lehetünk elég óvatosak.

– Ugye nem azt akarod mondani, hogy megint eltűnt valaki? És ne merj semmit se eltitkolni előlem.

– Ezzel neked nem kell foglalkozni.

– De igen – ellenkezett Hemrione. – Ki volt az?

– Wayet West.

– Oh, Merlinre! – kapta a szája elé a kezét, aztán egy pillanatra becsukta a szemét. – Valami itt nincs rendben, mindig a csoportból tűnik el valaki nyomtalanul. Wayet volt az egyik legjobb nyomkeresőnk, persze Keara nyomába sem ért. Nem hiszem, hogy csak úgy eltűnt volna egyetlen szó nélkül.

– Én sem hiszem – mondta Draco –, valami készül, és ebben igazad van. Sorra tűnnek el a csoportból az emberek…

– Talán ezt a bajt érzem. Mire gondolsz?

– Valaki azt akarja, hogy a Sárkányok újra együtt legyenek, és újra harcoljanak – szólalt meg a varázsló. – Nekem legalábbis ez az elméletem.

– De ki és miért?

– Nem tudom.

– Én azt mondom, hogy ne menj ma este sehova!

– Ne legyél ilyen makacs! – emelte fel a hangját Draco. – Már ezt megbeszéltük, nem akarok újra veszekedni emiatt.

– Draco Malfoy esküszöm, ha bármi bajod lesz én…

– Fogod a gyerekeket és Skóciába mész Dylanhez – mondta a varázsló nyugodtan. – Az elég távol van innen és még zártabb, mint ez a hely. De amúgy sem lesz semmi baj, vissza fogok jönni.

– Remélem is – sóhajtott Hermione, és megsimogatta gömbölyű pocakját. – Neked még rengeteg dolog van még.

– Tudom – mosolyodott el Draco.


***
Bealkonyult. A csillagok felragyogtak a sötét égbolton. Kint a verandán Hermione üldögélt egy hintaszékben és az eget kémlelte. Rossz érzés kerítette hatalmába újra. Felnézett a sötét égboltra, amin egy árny suhant keresztül. Szíve nagyot dobbant, amikor meglátta a szétterülő, hatalmas szárnyakat. Egy baglyot látott a közeledni az égbolton. Újra nagyot dobbant a szíve, amikor a madár berepült Sophie ablakán. Nagyon remélte, hogy fia írt nekik egy levelet vagy legalábbis a keresztlánya, Mary. Csak egy levelet kaptak eddig, azt is Emilytől, hogy mindenki rendben van.

Hermione felsóhajtott. Nem sokkal később lábdobogást hallott az emeletről, Sophie rohant le a lépcsőn James társaságában. A kislány vidáman csacsogott valamiről. Hermione intett a kislánynak, hogy jöjjön közelebb. Sophie a levelet szorongatva bújt hozzá az anyukájához.

– Mami, anyu nézd Dylan írt nekünk levelet – mondta vidáman. – Felolvassuk?

– Persze, drágám.

– Apu hol van?

– Bent van. Készül.

Sophie megfogta anyja kezét és magával húzta. Felesleges volt ellent mondania a kis boszorkánynak, aki egyre lelkesebben lobogtatta a borítékot.

– Apu nézd, levelet kaptunk! – lóbálta meg a borítékot.

– Tényleg? – kérdezte a varázsló, aztán a karjába kapta a kis boszorkányt.

– Tényleg, és tudod ki írta? – kérdezett vissza a kislány.

– Sejtelmem sincs – csóválta meg a fejét Draco.

– Hát Dylan. Anya olvasd fel nekünk!

Hermione kezébe vette a levelet, kibontotta, és olvasni kezdte.


Kedves Sophie, anya, apa és James (ha ott vagy)!

Ne haragudj hugi, hogy nem írtam, itt rengeteg mindent kell csinálnunk.
Nos, a kastély egész jó hely, neked is tetszene. Darkness Falls nagyon hiányzik és ti is. Megismerkedünk pár új emberrel, ők is velünk edzenek. Ja, és mielőtt még elfelejteném, jövőre nagy meglepetés lesz Roxfortban. Piton lesz a Roxfort új igazgatója. Állati!

– Te ezt tudtad? – kérdezte Hermione Dracótól. – Nem is tudtam, hogy Dumbledore vissza akar vonulni.

– Várható volt – válaszolt a varázsló komoran. – Egyre több feladatot adott át Pitonnak. Többek közt a Rend vezetését is.

– Akkor a Griffendélnek annyi – szólalt meg James, aki az idén kezdte a második évét a Griffendélben. – Ezt nem hiszem el.

– Ugyan már, James, nem eszik azt olyan forrón – legyintett Hermione.

– Mert Perselus bácsi tud pártatlan is lenni?

Draco felnevetett, majd összeborzolta James haját.

– Folytatod, anya? – nézett rájuk villogó szürke szemekkel Sophie. – Mit írt még Dylan?

– Persze, édesem, máris folytatom – mondta Hermione nyájasan.

Nem semmi, ugye? Kíváncsi vagyok, hogy ti mit szóltok hozzá. Azt még nem tudom, hogy ki lesz a Mardekár új házvezető tanára… Ezt bevallom elfelejtettem Emilytől megkérdezni, bár lehet, hogy nem mondta volna el.
Egyébként nem sok érdekes történt. Halálra futtatnak bennünket. Amúgy, hogy vannak a druidák? Hiába, de ezek is hiányoznak. Vicceltem, ti hiányoztok a legjobban.

Amúgy rengeteget futottunk eddig, de ami jó volt az az, hogy elmentünk MacCaulum professzorral egy közeli városba, és volt egy kis szabadidőnk. Képzeljétek beültünk moziba, Josh teljesen oda volt érte, egész nap csak erről beszélt. Képzelhetitek milyen idegesítő tud lenni. Egyébként minden unalmas, nem történt semmi érdekes.

Amúgy rengeteget futottunk eddig, de ami jó volt az az, hogy elmentünk MacCaulum professzorral egy közeli városba, és volt egy kis szabadidőnk. Képzeljétek beültünk moziba, Josh teljesen oda volt érte, egész nap csak erről beszélt. Képzelhetitek milyen idegesítő tud lenni. Most be kell fejeznem a levelet, mert már nem tudok mit írni. Talán csak egy dolog. Eltévedtünk az erdőben és egy sárkány hazavitt minket. Jók legyetek és vigyázzatok magatokra!

Ölel titeket: Dylan, akinek nagyon hiányoztok



– Milyen sárkány? – kérdezte Hermione önkéntelenül a férjére nézett.

– Ne nézz így rám! Én se tudom – vonta meg a vállát. – Írok neki vissza, még ma.

– Jól van – bólogatott a boszorkány. – Hihetetlen, hogy megint belekeveredett valamibe. Most már a sárkányok?

– Én nem értem ezt a gyereket – csóválta meg a fejét Draco. – Mi baja lehet egy sima egyszerű nyárral, amikor akár a tó partján is sütkérezhetne?

– Az, hogy a mi gyerekünk – sóhajtott fel a felesége. – Mondd mikor volt neked gyerekkorodban egy olyan nyarad, amikor nem menekülték, kutattál, jártad az erdőt, mentettél meg másokat?

– Ha belegondolok…

– Ugye megmondtam.


***

Az éjszaka sötét szárnyaival ölelte át a tájat. A furfangos északi szél jótékony fellegeket hozott magával, ami még sötétebbé tette az éjt. Az égen csupán a felhők kusza kavargása látszott, s az éjszaka égköveinek nyoma sem volt. Távol az erdő sűrűjében egy farkas vonyított panaszosan, kölykeit keresve. A Repülő Sárkány fogadó egyik emeleti ablakból halvány fénynyaláb szűrődött ki. Bent a szobában Draco készülődött. Hermione nemtetszése kimutassa oldalt fordult úgy, hogy még véletlenül se nézzen férje szemébe. Draco megcsóválta fejét, ahogy feleségére nézett.

– Most nem fogsz hozzám szólni?

– Nem – mondta sértődötten. – Tudom, hogy ez gyereked, de akkor is.

– Jaj, Hermione… Azt akarod, hogy így menjek el?

– Ha neked ennyit jelent az, amit mondok, akkor csak menj! Mit bánom én mi lesz! – továbbra is durcásan meredt Dracóra. – Megértem, de akkor sem támtogatom.

– Tudom, hogy mérges vagy, de értsd meg, hogy utána akarok ennek az egésznek járni.

– De ne ma este!

– Ugyan nem fog semmi sem történni, hidd el nekem!

Hermione szembe fordult Dracóval, aztán megforgatta a szemét. Hogyan értethetné meg vele? Ez a rossz előérzet egyre rosszabb lett.

– Mondtam neked, hogy bajt érzek, de te nem veszed ezt figyelembe! Muszáj valahogy protestálnom.

– Nem akarok veled tovább veszekedni! De akkor is el kell mennem, ha nem megyek, még nagyobb lesz a veszély.

– Ettől függetlenül, még mindig azt mondom, hogy ma inkább ne menj sehová!

– Ajánlok valamit, hogy megnyugodj végre.

– Mit?

– Egy bűbájjal összekötöm magunkat, és ha szükséged, de nagyon-nagyon szükségesed van rám, akkor rám gondolsz és én már is itt leszek azonnal melletted.

Várakozva figyelte felesége arcát, aki végül engedett. Eltűnt a homlokáról az a mély ránc. Tudta, hogy meg kellene átkoznia Dracót ahhoz, hogy itthon tartsa, de tudta, hogy ez még gyerekesebb tett lett volna. Félelem járta át a szívét, de végül kénytelen volt beadni a derekát.

– Jól van.

– Ez a beszéd.

Draco fogta a pálcáját és kántálni kezdett egy kelta varázsigét. Hermione elmélázva nézte, ahogy az ezüstösen csillogó köd befedi őt és Dracót. Aggódva nézett a szürke szemekbe. Férje csak mosolygott egyet, majd apró csókot lehelt Hermione homlokára.

– Sietek vissza.

– Várlak! Szeretlek, Draco!

– Én is téged. – Végül elhagyta suhogó fekete talárban a szobát.

Felesége még sokáig nézte az ajtót. Ismerte már a szívében kavargó érzést. Pont olyan volt, amikor a hetedik évük végén Draco elbúcsúzott tőle.

– Hogy lehetsz ennyire patetikus – korholta magát. Sóhajtva az oldalra fordult, s Draco párnáját ölelve aludt el.

Kint az utcán kis csapat gyülekezett. Elszántak voltak egytől egyig, készek megvédeni a falut, elsősorban a családjukat minden veszélytől. Draco vágyakozva pillantott fel a hálószobába, ahol Hermione feküdt közös ágyukban. Nagyon sóhajtott. Vajon mi fog történni? Mi lesz, ha kiderül, hogy hallgatnia kellett volna Hermionéra? Hiába neki is bogarat ültetett a fülébe a feleségének a sötét gondolatai. Visszamenjen vagy elmenjen a bevetésre? Nem a büszkeségéről volt szó, hanem egészen másról. Biztonságot akart a családjának.

És ehhez az kellett, hogy mindenáron megvédje őket. El kellett mennie ma este, hogy megtudja mi folyik az erdő mélyén.

– Mehetünk srácok?

– Igen, mehetünk – mondta Draco. Elfordította tekintetét, majd elindult a többiekkel az erdő felé. S alakjukat elnyelte az éj sötétje.

hozzászólások: 0