14. fejezet
Választás

Lágy esti szél fújt be az emeleti szoba nyitott ablakán. A nagy baldachinos ágyban fekvő Hermione arcát megsimogatta a légáramlat. Megrebbentek a szempillái, kicsit összeráncolta a szemöldökét, majd hirtelen kipattantak a szemei. Aztán egy erősebb szélroham süvített végig a szobán, de ez cseppet sem volt lágy, inkább éles.

– Várunk rád! – hangzott fel a suttogás.

Hermione felkelt az ágyból. Olyan különösen érezte magát, mintha önmaga lett volna vagy talán mégsem? Eltompult minden körülötte, furcsa kábulatban kerülve figyelte, mintha a szél suttogott volna valamit neki. Suttogott? – gondolta, miközben oldalra döntötte a fejét. A szél nem suttog, nem csábít ki senkit az erdőbe. Vagy talán mégis? Hermione egy pillanatra feleszmét, szörnyen fájt a feje. A nő szíve hevesen dobogni kezdett, érezte a veszélyt.

– Az erdőben, a fák között. Várunk rád – hallotta újra a hangot.

– Mi a fene?

– Rád… várunk rád.

Aztán újra megcsapta a légáramlat, amiben valami édes illat volt. Máskor felkeveredett a gyomra az ilyenfajta émelyítő virágillattól. Megint érezte azt a furcsán tompa érzést, nem tudta kordában tartani a benne lévő késztetést, ami arra ösztönözze, hogy igen is figyeljen a suttogásra. Enyhe tiltakozó rugdosásokat érzett pocakjában, de nem törődött vele.

– Siess!

Megbabonázott, kifejezéstelen tekintettel nézett az ablak felé. Kitárta az ablakszárnyakat, aztán kissé kihajolt rajta.

– Gyere! – hallotta meg a hangot. Nem volt ismerős, mégis olyan csábító volt. Lelke még mindig tiltakozott, viszont a teste fölött már nem volt uralma. Tudta, hogy kezdődik, eljött az a perc, amikor szembe kell néznie azzal, mitől eddig félt.

– Az erdő mélyén, a fák között… várunk rád.

Hermione mély levegőt vett. Valami még mindig tiltakozott benne, hogy ne menjen, de ez a hang kezdett egyre erősebb, erőszakosabb lenni, behatolt az elméjébe.

– Gyere ki…– suttogta egy negédes női hang –, várunk rád.

– Nem – ellenkezett Hermione.

– De igen, Hermione. Jönnöd kell – folytatta a hang.

– Mennem kell?

– Igen, már várunk rád.

– Jól van.

Hermione hagyta magát kivezetni a házból. Nem tudta mi lesz, de nem tehetett semmit. Egy szál hálóingben indult neki az útnak, be az erdő fái közé, nem érdekelte semmi, csak a hang, ami vezette. Még mindig beszélt hozzá, neki pedig mennie kellett tovább és tovább. A boszorkány nem volt teljesen magánál, a lépteit ez a különös varázslat vezette egyre távolabb a biztonságos helytől.

– Gyere, várunk rád!

Bánatosan hajlongó fákkal körülvett tisztáson, egy maroknyi druida csapat gyülekezett.

– Hamarosan itt lesz – szólalt meg egy női hang.

– Helyes – bólintott egy sötét köpenyes alak. – Én is elindulok.

– Rendben.

***

A druidák, mint oly sok évvel ezelőtt ezen az estén is hatalmas máglyát raktak és imádkoztak az égiekhez, hogy segítsenek szent céljuk véghezvitelében. Ismeretlen szavakat mormoltak, amiket az éj sötétjébe burkolózott csapat tagjai közül nem sokan értettek. Draco megfeszült arcizmokkal figyelte az eseményeket, de gondolatai minduntalan másfelé kalandoztak el. Többször is megrázta a fejét, viszont a rossz érzése továbbra is megmaradt. Valami nagyon nem volt rendben. Túl mesterkéltnek hatott itt minden. A férfi gondterhelt sóhajt hallatott, majd végighúzta a kezét az állán, amin pár napos borosta éktelenkedett.

Közelében több társa is feszülten lapult a biztonságot jelentő bozótosban. Vártak a pillanatra, amikor közbeléphetnek, hogy meghiúsíthatják a tisztáson készülődő szertartást. Draco aggódó szemmel nézett végig a kis csoporton. Rossz érzése volt, és újra Darkness Fallsra terelődött a figyelme. Természetesen tisztában volt vele, hogy oda egyetlen rossz szándékú ember sem tehette be a lábát, de most valahogy kételkedett ebben.

A férfi már átkozta a napot, amikor a minisztérium megengedte, hogy a druidák a környéken telepedjenek le és éljenek békében. Draco nagyon jól tudta, ez azért volt, mert itt mindig szem előtt tudják őket tartani. Draco emlékezetében élénken élt az a tárgyalás, amin a druidák ügyében hoztak határozatot. Jelen volt egy befolyásos főpap is Ronan, aki szentül állította, nem szabad akaratából harcolt Voldemort oldalán. Természetesen Veritas szérum hatása alatt volt, és így igazat mondott. Ám Dracónak mindig voltak kétségei.

Kihallgattak minden begyűjtött druidát, de csak kevésről bizonyosodott be, valóban bűnös. Természetesen ez senkinek sem jutott eszébe, amikor a druidák tevékenységeiről nyugtalanító jelentések érkeztek Darkness Fallsból. A Minisztérium több gyilkost is szabadon engedett, mint halálfalót, akik most kitudja mire készülnek.

Dracónak hirtelen egy várandós papnő képe villant be, mélyre ásta ugyan ezt az emléket, de most akaratlanul is felszínre tört. A nőnek sötétbarna haja volt és izzó barna szeme, amiből sütött a gyűlölet. Emlékezett mennyire megrémítette ez a bosszúra szomjazó szempár, bár sosem volt egy könnyen megijeszthető fajta.

Észre sem vette, hogy nehéz köd öleli körül a bozótost, amiben társaival együtt lapult. Semmit sem láttak.

– Francba – káromkodta el magát Brian.

– Kéne egy varázslat – mondta Draco. – Mindenkinek segítenie kell.

Mire kitisztult a köd, tudatosult benne, hogy csapdába esett.


***

Hermione egyenletes léptekkel halad végig az úton, de fogalma sem volt merre tart. Szemei meredten néztek előre, haját és hálóingét tépázta a szél. Még a hideg sem térítette magához. Az időérzéke teljesen megszűnt.

– Gyere! – hallatszott egyre közelebbről a hátborzongató hang. Hamarosan a homályból egy tisztás körvonalai rajzolódtak ki, és Hermione kezdett magához térni a kábult állapotból. Először visszatért a félelem érzése, aztán fázni kezdett. Nem tudta ki és miért vezette ide az éjszaka közepén. Szíve hevesen dobogni kezdett, amikor egy árny közeledett felé.

A homályból egy középmagas betegesen karcsú nő törékeny alakja jelent meg előtte. Az idegen hosszú sötétbarna haja hullámzott a szélben. Közelebb érve Hermione észrevehette, hogy a krétafehér arcon mély vágásnyom éktelenkedik, önkéntelenül hátrálni kezdett. Megtorpant, amikor néhány inda körülfonta a kezét.

– Mi történt? – kérdezte a boszorkány. Megpróbált elszabadulni, de nem sikerült neki.

– Nem kell félned! – mondta a nő színtelen hangon, majd mosolyra húzódott a szája. – Egyelőre. Minden a kedves férjecskédtől függ.

– Mi ez az egész?

– Semmi különös, csupán egy aprócska bosszú kezdete – mondta a nő, és hosszú vörösre festett körmeit végighúzta a ruháján.

– Miféle bosszú? Hiszen sosem ártottam neked.

– Oh, te csak azt hiszed, kedvesem. Te ölted meg a bátyámat, a kedves férjed pedig segített az én férjem megölésében és árvává tette a fiam. Jogom van bosszúra.

A nő felemelte a kezét és pálca nélkül akaratával térdre kényszerítette Hermionét, aki nem mutatta, hogy félne tőle. Határozott tekintettel nézett az idegen szemébe.

– Ne aggódj a kölykeidet nem bántom! Ne mondd azt, hogy szívtelen vagyok – nevetett fel hidegen. Hermione még soha nem hallott soha ilyen nevetést. – De téged és a férjedet nem fogom kímélni. Már nem is szólsz vissza? Nem könyörögsz?

– Gyáva vagy, hogy egy védtelen emberre támadsz, ez cseppet sem tisztességes – mondta Hermione. – Meg akarsz ölni?

– Csupán egy kis kínzást tervezek, és különben sem vagy olyan védtelen, érzem az aurád – szívta be a levegőt mélyen a druida nő. – Bár cseppet sem vagy olyan erős, mint én. De egyelőre nem kell félned, csak akkor öllek meg, ha parancsot kapok rá.

– Csak nehogy elbízd magad – sziszegte Hermione.

– Pedig milyen könnyen sikerült téged kicsalnom a biztonságos kis Darkness Fallsból. Mi tagadás egészen könnyen ment – újra felnevetett. – Mit gondolsz az apám, Ronan, miért egyezett bele olyan gyorsan, hogy erre a területre költöztessen bennünket az a sok bugyuta? Mindig is tudta, hogy ott bujkál a bandátok.

– Nem volt elég az a sok halott a háborúban? Még többet akarsz?

– A saját sérelmeimet akarom csupán megtorolni. Kit érdekel mi történt tizenhét éve.

– És mi lesz, ha megölsz minket? Ugyan olyan üres maradsz, mint eddig – jegyezte meg a boszorkány, bár tudta, hogy bármit mondhat, akkor sem hatja meg a druida nőt.

– Nagyon tévedsz! – csattant fel a nő. – Vissza fogom kapni a férjem.

– Hogyan? Holtakat nem támaszthatsz fel. Ez meghaladja a mágiát. A ti mágiátok is, és a miénk is.

– Lehet ez neked, mint egy egyszerű kis boszorkánynak lehetetlennek tűnik, de nekem nem – húzta ki magát elégedetten.

–Ugyan miben különbözöl te más varázserővel bíró embertől?

– Sok mindenben, de most hagyjuk az üres fecsegést.

A nő feljebb húzta bordó ruhája ujját és kezeit a magasba emelve kántálni kezdett. Hermione nagyon is jól tudta, mit tervez ez a bosszúálló némber. Félelem járta át a testét.

– Ne kérlek, még nem szabad…

– Múljon a te isteneiden, hogy megbirkózol-e ezzel.

– A gyerekeim – kapott a pocakjához Hermione. Nem hitte, hogy a druida nő képes lenne megölni őt, most viszont már tudta, mekkorát tévedett.

– Gondoltál volna ezen korábban.

– Ezzel nagy átkot vonsz magadra.

– Nem kell a jelenleginél nagyobb átok – hahotázott a nő újra.

– Te szemét…aljas…

De a mondatot nem tudta befejezni. Velőtrázó sikoly hangozz fel a tisztáson és egy gúnyos kacaj.


***

Eközben egy másik tisztáson Draco hátra kötött kezekkel és térdre kényszerítve nézett a hozzá közeledő ősz hajú férfira. Ronan volt az, aki évekkel ezelőtt váltig állította, hogy nem Voldemort szövetségese. A varázsló soha nem hitt a férfi ártatlanságában. Ám az idő Ronant sem kímélte meg, arca beesett volt és millió ránc tarkította, háta meggörnyedt és egy göcsörtös, lecsiszolt botra támaszkodott. Egyedül szemében látszott az élet szikrája.

Draco körbenézett, de a többieket sehol sem látta. Fogalma sem volt, hogy tűnhettek el. Csapdába esett, és nem volt képes egyedül kimászni belőle.

– Áh lám csak kit látnak szemeim, csak nem Draco Malfoyt? Azt hittem kicsit meg kell erőltetnem magam, hogy el tudjalak kapni, de úgy látom tévedtem – nevetett az öreg elégedetten.

– Mit akar tőlem?

– Azt, hogy tűnj el és hagyd, hogy feláldozzunk azt ott – mutatott az egyik vastag fához kötött rémült férfira, akit egy arra járó druida rögtön elkábított.

– Ne is álmodj róla!

– Sejtettem, hogy így fogsz reagálni, de még szerencse, hogy van egy másik tervem is. Alkut ajánlok neked.

– Nem alkuszom senkivel.

– Még meg sem hallgattál. Hidd el tetszeni fog! Szóljatok Aureának, hogy álljon készenlétben, ha Mr Malfoy rosszul döntene – szólt a mellette álló csuklyásnak.

A druida bólintott majd eltűnt a sűrű bozótosban. Draco villogó szemekkel nézett fel az öreg Ronanre, s azon morfondírozott hogyan érhetné el a zsebében lapuló pálcát.

– Nos akkor tárgyaljunk! Első variáció: hagyom, hogy kiszabadulj, és úgy küzdj meg velem, mint egy igazi férfi, és ha legyőzöl elviheted azt ott a fához kötözve. De akkor a lányom végrehajtja a feladatot, amit rá bíztam. Második variáció: sértetlenül távozol innen, nem szabadítod ki azt a férfit, és senkinek nem esik bántódása. Ha mégis megpróbálod, akkor a lányom, mint tudod intézkedni fog. Oh és említettem, hogy a lányom azt a feladatot kapta, hogy ölje meg a feleséged?

– Mit műveltetek a feleségemmel?

– Még semmit, de ez a te döntésedtől függ.

Dracót elöntötte düh, tűz lángolt a szemében, és mérgében akár a köteleket is le tudta volna szakítani, amik a csuklóját szorították. Nem tudta mit tegyen. Legszívesebben nekiugrott volna az előtte álló öregembernek, és pusztakézzel ízekre szaggatta volna. Tudta, hogy a családját kell mentenie, akár mennyire is sajnálta a fához kötözött alélt férfit. Az öreg tudta min vívódik Draco, és gúnyos mosolyt küldött felé.

– Mit választasz? Az a nyomorultat vagy a családod?

– Elég! – kiáltott fel Draco. – Ne merd bántani a családomat!

– Ez csak is egyedül tőled függ.

– Utálatos vén bolond, ezt még nagyon meg fogod bánni! – sziszegte.

– Én fogom megbánni? – nevetett fel az öreg. – Pillanatnyilag te vagy kutyaszorítóban és nem én. Válassz!

– A családomat választom.

– Hogy mit, nem hallottam tisztán?

– A CSALÁDOMAT! – kiáltott fel Draco és mély gyűlölettel a szemében nézett a fölé magasodó öregemberre.

– Helyesen döntöttél! És most oldozzátok el és hagyjátok futni! Siess Malfoy, azt hiszem a feleségednél beindult a szülés, és nem hiszem, hogy túl fogja élni! –, és újra felkacagott.

Draco tömény megvetéssel nézett rá, majd, mint egy vesztes elmenekült, hogy megkeresse Hermionét. Elöntötte a pánik, most tudatosult benne feleségének igaza volt és nem kellett volna ma este a druidák közelébe mennie, de nem gondolta, akkor, hogy ilyen szörnyű dolog fog vele történni.

Csak Hermione járt a fejében, és az, hogy minél előbb mellette tudjon lenni. Félt attól, hogy nem érkezik időben. S akkor eszébe jutott a varázslat. Erősen koncentrálni kezdett és érezni kezdte a jeleket. Erős pulzáló hullámok nem olyan messze voltak tőle. Egyre gyorsabban kezdett futni, de a fejében lévő gondoltatok miatt, nem érzete izmaiban a fájdalmat. Homlokán izzadságcseppek jelentek meg, s tejfölszőke haja hozzátapadt a bőréhez. Nem is figyelte merre megy, csak keresztül rohant a fák között. Sötét volt már és alig lehetett látni. A hatalmas lomkoronában baglyok huhogtak panaszosan, és hideg szél zizegtette meg a fektének tetsző leveleket.


***

A tisztáson Hermione kínzó fájdalommal feküdt az avaron. Kezével görcsösen kapaszkodott a fehér hálóingjébe. Még sosem érzett ilyen fájdalmat, kétszeresére erősödött összehúzódások voltak ezek, amiktől úgy érzete kettészakad a teste. Szemiből könny csordult ki és folyt végig a megkínzott arcán. Sikolyok hagyták el a száját.

Az őt néző nő csak mosolygott a szenvedésén, bosszúját akarta kiélni a lányon és azt szerette volna, ha ott és most meg is ölheti. Tudta nagyon jól, hogy Hermionénak nem sok kínzás kell még és belehal ebbe, de nem érdekelte. Aztán különös zöld füst lebegte körül a tisztást, amitől a nő elfintorodott.

– Nagy szerencséd van! A férjed nemsokára itt lesz. De ne feledd meg foglak keresni, és elégtételt veszek rajtad és a családodon, amiért árvává tettétek a fiam, és megfosztottatok a bátyámtól.

Aztán a nő eltűnt a tisztásról. Hermione fájdalmai csökkentek, de nem szűntek meg. A lány sírni kezdett és a pocakját fogva erőtlenül és összetörten hevert a földön. Félt, rettegett attól, hogy mi lesz, ha Draco későn érkezik. Minden erejével a köztük lévő mágikus kapcsolatra gondolt és imádkozott.

hozzászólások: 0