15. fejezet
Ikrek hava

Farkasok panaszos vonyításától volt hangos az erdő. A sötét égbolton sikoltott a hold, minek baljós fénye, szörnyű eseményeket vetített előre. Sugarai bekúsztak a fák közé és megvilágították az egyik erdei ösvényt. Hideg volt, pedig jócskán nyár közepe volt. Az éjjeli madarak hangját sem lehetett hallani csupán a dermesztő csendet, ami fojtón telepedett rá a tájra. Nyomasztó volt a légkör, s valami biztosan készült ezen az éjszakán.

Hangos zihálás törte meg a kísérteties csendet, majd igencsak sietős léptek zaja hallatszott a száraz avaron. Egy tejfölszőke hajú férfi rohant át az erdőn. Draco Malfoy lélekszakadva futott és egy árva percre sem állt volna meg, hogy az izmaiban lévő erős és kínzó fájdalmat enyhíthesse. Egyre erősödő fáradtságának nem engedhetett egy kicsit sem. Családja élete volt a tét és ezért nem törődhetett saját magával. Őt és feleségét összekötő mágikus kapocsra koncentrálva érezte, merre kell mennie. Rettegett attól, hogy mi fog történni, ha nem ér oda időben.

Szörnyű feltételezést nem tudta elhessegetni, ezért inkább megszaporázta lépteit. Szíve hevesen vert és néha a félelem hideg érzése futott végig a hátán. Hirtelen valamiféle fehér fényt látott maga előtt. Fogalma sem volt róla mi lehetett ez, de amikor közelebb ért meglátta feleségét, akit megannyi fénytündért vett körül.

Hermione bágyadtan feküdt a földön halkan nyöszörögve, szemei le voltak csukva, arcán pedig a megkínzottság jelei látszottak. Draco szíve nagyot dobbant és lélekszakadva rohant felesége mellé, majd megfogta annak ernyedt kezét, és az arcához szorította.

– Hermione! – mondta kétségbeesve, de amikor meglátta a férjét, akkor mély megkönnyebbültséget érzett.

– Draco végre itt vagy – nyögte ki bágyadtan. – Már nincs sok hátra.

– Vissza kell vinnem téged a faluba.

– Nem, már késő. Itt fognak megszületni.

– Ne mondj ilyet!

– Nincs erőm és érzem, hogy már nincs sok hátra, az a nő… Kérlek, ne engedd, hogy visszajöjjön! – markolta meg Draco kezét, és szemeiből könnyek csordultak ki.

– Nem hagyom szerelmem. Mindent megteszek, amit tudok, hogy segítsek neked.

– Azt hiszem, nem bírom már sokáig – szólalt meg újra, és eltorzult az arca.

– De igen erős vagy!

– Érzem, hogy… nem fogom ezt kibírni. De előtte még van egy kis dolgom – mondta, és az arcára kiült a fájdalom.

– Nem fogsz meghalni, nem engedem! – ölelte át Draco Hermionét. Még soha nem érezte magát ennyire tehetetlennek.

Draco Malfoy könnyeivel küszködve térdepelt felesége mellett, és nézte a megkínzott arcot, ami máskor oly mosolygós és vidám volt, a lelkét is megmentette egyszer. Miért nem hallgatott rá? Sohasem érzett még ekkora fájdalmat.

– Nem halhatsz meg! Szükségünk van rád, nem hagyhatod a gyerekeket anya nélkül! És itt hagynál engem, aki még egy pirítóst se tud megcsinálni.

Hermione keserűen felnevetetett, majd újabb könnycseppek gördültek le az arcán.

– Annyira…

– Kedves, ne hagy itt! Különben és is meghalok, nem élhetek nélküled.

– Nem, Draco, neked gondolnod kell a gyerekekre is! – mondta elfúló hangon.

– Tarts ki drágám, és együtt végigcsináljuk, jó? Erősek leszünk mindketten.

– Jó.

– Helyes! Akkor mondd, mit csináljak?

– Fogalmam sincs – válaszolt Hermione, aztán keserűen felnevetett.

– Mi az, hogy nincs? Vagy talán nem te szülted Dylant és Sophiet?

– Dehogynem. Bájitalok, varázslatokat kaptam – válaszolt zihálva. – Nem túl sokra emlékszem.

– Oh, édes Merlin, mint csináljak? Ne ess pánikba szívem, megoldom!

Draco az ég felé nézett, majd felemelte felesége hálóingét. Nos miután látta mi a helyzet, elég furcsa képet vágott, így sem lett sokkal okosabb. Aztán újra az égiekhez fohászkodott, hogy küldjenek valamiféle segítséget.

Hermione még életében nem félt ennyire, mint most. Szaporán vette a levegőt és próbált erőt gyűjteni, hogy kitartson ameddig lehet. Olyan fáradt volt, legszívesebben átadta volna magát annak a sötétségnek, ami magához vonzotta. Felnézett egy pillanatra a fák fölé. Az éjszakai égbolton a hold jelent meg, tisztán és fényesen. Aztán valami furcsa dolog történt, mintha megállt volna az idő. Egy fehér fényben derengő nőalak jelent meg a fák között.

A boszorkány ijedten Dracóra nézett, aki most a semmibe meredt. Hermione pánikba esve érintette meg a pocakját. A fehér ruhába öltözött nő közelebb jött hozzájuk, s felemelte a kezét. Szintiszta mágia süvített át tisztáson, majd elérte Hermionét. A boszorkány fájdalma enyhülni kezdett

– Draco – szólongatta a férjét, de ő nem válaszolt. – Mit csinált vele?
Az ismeretlen nő csak bólintott, aztán pedig egyre közelebb ment hozzájuk és leguggolt. Kezét a boszorkány hasára tette, majd Hermione szemébe nézett.

– Ne félj, gyermekem! – szólalt meg a nő. – Nem azért jöttem, hogy bántsalak. Segíteni jöttem, de nincs sok időnk, csupán pár perc.

– Ki vagy?

– Lady Nessana vagyok. Megállítottam az időt, hogy tudjak neked segíteni.

– Emlékszem, az álom akkor…

– Igen, én tanácsoltam, hogy add Dylannek a nyakláncodat, ami védelmezi, és nem engedi, hogy a druidák befolyásolják és kicsalják a kastélyból. De nem csak neki van szüksége védelemre.

– Tudom.

– A druidák szörnyű dologra készülnek, amihez foghatót még senki nem tett, és ebbe nem szabad neked és gyerekeknek nem szabad belekeveredni. Védelmet kaptok tőlem, de most nem ez a legfontosabb, hanem a te életed.

Hermione nagyon jól tudta, hogy a varázslat, amit a druida papnő rászórt a halálát okozhatja. Erőtlenül bólintott egyet. Lady Nessana elmosolyodott, majd jobb kezét rátette a boszorkány homlokára és egy ősi szöveget kezdett kántálni. Hermione lassan megnyugodott, és nem fél többet. A Lady hangja olyan volt akár a lágy tavaszi szél, ami enyhülést hoz a zord tél után.

A boszorkány testét jóleső melegség járta át. Majd a homlokán lévő kéz pulzáló fénybe kezdett, ami egyre fényesebb és fényesebb lett. Hermione már csak a vakító fényt látta, aztán eltűnt mellőle a Lady, és újra érezni kezdte a fájásokat, de fizikailag erősebb volt. Tekintete találkozott Dracóéval, aki holt fehér volt és nem utolsó sorban halálra rémült.

– Nem lesz semmi baj, drágám – mondta nyugtatóan, de ezt inkább saját magának szánta, mintsem feleségének, aki egy halvány mosollyal jelezte, hogy most már minden rendben lesz.

Draco nem győzött mély levegőket venni, Hermione pedig minden erejét összeszedte. Alig pár perc múlva felsírt a kisfia. Draco meghatódott arccal és az ájulással küszködve vette karjába a kisbabát. Varázslattal vágta el a köldökzsinórt.

– Nézd csak, mami, itt a kis Darren – mondta nevetve, és belebugyolálta az apróságot a köpenyébe, no és nem utolsó sorban megnyugodott.

– Édesem – mondta Hermione.

– Tessék.

– Még nincs vége – szólt a lány egy újabb fájás után.

– Micsoda? – kérdezett vissza Draco.

– Jön a másik gyerek.

– Mi?

– Ne csinálj úgy, mintha nem tudtad volna! – kiáltott fel Hermione. – Most ez nem a legjobb pillanat a viccelődésre.

– Igaz …

– Draco, kérlek – mondta Hermione és megmarkolta férje ingét –, fogd be a szád, és inkább segíts!

A varázsló még mindig elképedt arccal meredt a feleségére, fel sem tudta fogni, hogy mi történik körülötte. Sohasem gondolta, hogy képes levezetni egy szülést. Most pedig, hogy hamarosan már itt lesznek mindketten. Alig pár perc múlva Hermione még egy fiúgyermeknek adott életet. Draco azt sem tudta sírjon-e vagy nevessen. Varázslattal kettévágta a köpenyét, aztán mindkét babát szorosan bebugyolálta.

Hermione kimerülten elterült az illatos fűben, és megkönnyebbülve vette levegőt. S mosolyogva nézett vissza Dracóra, aki most remegve térdelt a fűben. Zihált, és egy pillanatra teljesen összeomlott. Előtte a fiai feküdtek, szorosan egymás mellett. A varázslót megrohanta egyszeriben minden.

– Draco – szólalt meg Hermione, majd feltornázta magát. – Minden rendben.

– Nem – rázta meg a fejét. – Veszélybe sodortalak, meghalt miattam egy ember, és majdnem a gyerekeink is.

– Miket beszélsz?

– Sajnálom, hogy nem hallgattam rád – válaszolt síri hangon. – Nem kellett volna elindulnom. Csapda volt az egész, elfogtak, és választás elé kényszerítettek. A családom vagy a társam.

– Jaj, Draco…

– Szörnyetegek. Tönkretesznek mindent, ami szent. Hogy mondom el ezt a többieknek? – kérdezte reményvesztetten. – Hazudjak vagy mondjam el az igazat?

– Nem tudom – mondta Hermione, majd megpróbált közelebb menni a varázslóhoz. Draco annyira sötéten látott mindent, hogy nem is figyelte a feleségét. Hermione megfogta a férje kezét, és megszorította. – Együtt megoldjuk.

– Rendben – bólogatott Draco. – De neked pihenned kell!

– Jól van – mondta Hermione, most nem akart vitatkozni.

– Várj, hadd varázsoljam el a ruhádat! – szólalt meg Draco. – Meg kell nektek egy kis melegítő bűbáj.

A varázsló gépiesen dolgozott. Tisztává varázsolta a hálóinget, tisztára bűvölte Hermionét és őt magát is, aztán melegítő bűbájt bocsátott a kis családjára. Legszívesebben elvitte volna őket magával, de Hermionét nem akarta kifárasztani. Miközben a boszorkány az alvó ikreket nézte, ő védőkört vont maguk köré. Végül letelepedett a melléjük.

– Darren és Duncan– suttogta a büszke anya.

– Igen, mindketten gyönyörűek – nézett rá Draco. – Hogy érzed magad?

– Jobban nem is lehetnék. Volt egy pillanat, amikor nem így gondoltam…

– Ne beszélj róla, kérlek! – csendesítette le a varázsló. – Nem akarok semmi rosszra gondolni. Most csak ti vagytok fontosak.

– Jól van.

Hermione óvatosan mozdult meg, még mindene fájt, de sokkal jobban érezte magát, mint eddig. Draco pedig egy takarót varázsolt elő és betakarta a feleségét, aztán az immáron négyszeres anyuka kezébe adta az ikreket, ő pedig leült Hermione mögé, és hagyta, hogy a boszorkány nekidőljön.

– Hihetetlen – szólalt meg a varázsló. – Olyan kicsik.

– Csodálatosak! – mondta Hermione.

– Pihenj egy kicsit! – suttogta Draco.

– Nem akarok.

– Pedig kell – ellenkezett a férfi. – Szükséged lesz az erődre az úton.

– Rendben. De ne sokáig – kérte a boszorkány. – Haza kell vinnünk az ikreket. Meg kell fürdetni őket.

– Tudom édesem.

***


Sophie szorosan ölelte magához Dylan párnáját, amit bátyja szobájából csent el, aki kimondhatatlanul hiányzott neki. Még akkor is, ha néha sikerül a bátyust kihoznia a sodrából. Mégis mióta Dylan elment olyan magányosnak és védtelennek érezte magát. Nem bújhatott hozzá, ha szülei valamiért leszidták, és nem kérhetett tanácsot csínytevéseihez sem. Titkon nagyon várta, hogy végre leteljen a büntetés, és bátyját újra itthon tudhassa.

Az ágyhoz közeli éjjeliszekrényen Dylan levelet hevert, amit egy erősebb szélroham lesodort arról. Aztán a szobában egy nő jelent meg. Lady Nessana volt az, aki ezen a kései órán betoppant őrangyal képében. Ezen az éjszakán nem csak Hermionénak volt szüksége a védelemre, hanem a kislánynak is. A Lady nagyon jól tudta, hogy Sophie is veszélyben van, mivel a druidák nem válogatnak az eszközökben, amikkel elérhetik a céljukat. Ezért minden idők legnagyobb boszorkányának cselekednie kellett, hogy egyensúlyban tartsa a gonosz és a jó erőt. Draco Malfoy lányára pedig különös figyelmet kellett szentelnie, mivel ismerte a jövőjét. Nem szabad, hogy a druidák megöljék, mert sosem teljesítheti be így a végzetét.

Kezével végigsimította az alvó gyermek arcát, majd elmosolyodott. Életben kell maradnia, és ő addig óvja, amíg nem tudja magát megvédeni. Felemelte a kezét, majd elsuttogott valamit, aztán apró fénygömbök jelentek meg ekkor, amik körözni kezdtek Sophie körül, majd egy nyakláncot formáltak, ami ezüstből készült és egy főnixmedál volt rajta.

A Lady még pillantást vetett a kislányra, majd bement a másik szobába, ahol James Potter aludt hangos szuszogás közepette. Harry Potter egyetlen fia lerúgta magáról a takaróját és valami érhetetlen zagyvaságot mormolt álmában, haja pedig össze-vissza meredt az égnek, mint ahogy édesapjának is. Gyenge fény világította be a kis szobát, s a fiúnak is egy nyaklánc jelent meg a nyakában, de ezen egy oroszlánt mintázó medál volt. Vérbeli griffendéles ebből semmit sem érzékelt.

Álmában James a másik oldalára fordult, majd kinyitotta a szemét, de nem látott mást ezen az éjszakán csak a nyitott ablakot és szélben fodrozódó csipkefüggönyt, majd újra lecsukta a szemét és folytatta az álmodozást.

hozzászólások: 0