17. fejezet
Dylan és a varázslás

Hajnalodott. A nap sugarai megvilágították a kastély magasba meredő tornyait, s eljátszott az ódon falakra felfutott borostyánok smaragdzöld levelein lévő harmatcseppekkel, amik apró csillogó ékkő hatását keltették, mintha kincsek lennének, de a figyelmes szem észrevehette, hogy ez csupán szemfényvesztés. A messzi távolban a fák felett, lágy párafelhő száll az azúrkék égbolt felé, amin néhány álmosan andalgó aprócska bárányfelhők úsztak

Dylan korán ébredt. Este nehezen aludt el, ma reggel pedig már öt órakor felkelt. Egyre másra kavarogtak a fejében a gondolatok, amik elvitték más tájakra és helyekre, ahova mindig is el szeretett volna menni. Hegyek, völgyek, vízesések, nagyvárosok és különféle kultúrák, milyen szép is lenne felfedezni az összeset... Ámulatban ejtette a világ és egyre többet szeretett volna megtudni róla.

Néha csak úgy szállt volna a lenge széllel, nem törődve azzal merre is viszi. Szabadabb akart lenni, mint amilyen most. Gondolkodás nélkül itt hagyott volna mindent és mindenkit, ha lett volna lehetősége indulni. Miért? Maga se tudta igazán, talán ez csak egy pillanatnyi vágyálom. Sóhajtott egyet, majd elindult az úton, ami az erdőbe vitte.

Némán rótta az ösvényeket. Az erdő reggeli hangjai, olyanok voltak számára, mint egy lélegzetvétel. Egy pillanatra becsukta a szemét és Darkness Fallsra gondolt, ahova visszavágyott. Szinte hallotta az ottani fák sajátos semmihez sem hasonlítható lágy susogását, a patak csobogását, és ezernyi madár nyugtató trillázást. A közelben megzörrent egy bokor, ami kizökkentette az álmodozásból, és arra késztette, hogy folytassa az útját.

Nem félt attól, hogy el fog tévedni, pedig fele annyira sem ismerete a környéket, mint MacCaulum professzor. Dylant nem érdekelte az, ha eltéved, mivel pont ez volt a célja. Nem akart senkivel sem találkozni vagy beszélni. Tulajdonképpen azért került ilyen állapotba, mert rájött, hogy hibázott. De nem is kicsit és a bűne nem megbocsátható. Azt kívánta bár most itt rögtön nyílna meg előtte a föld, és jó mélyre süllyedhessen, no meg senki se találhassa meg. Már nem tudta meg nem történté tenni a dolgokat, pedig ez volt ebben a pillanatban minden vágya.

Aztán egy ismerős fekete köpenyes alak jelent meg vele szemben az úton. Hirtelen azt hitte, hogy csak a szeme káprázik. De amikor a férfi a közelébe ért, világossá vált, hogy nem más, mint Perselus Piton a Mardekár házvezetője vagyis a jövő tanévtől a Roxfort igazgatója. Dylan elgondolkodva nézett végig a professzoron, és megállapította, ő az egyedüli ember, aki az évek hosszú sora alatt semmit sem változott.

– Jó reggelt professzor! Mi járatban errefelé?

– Jó reggelt! Éppen téged kereslek, Dylan.

– Miről?

– A szüleidtől jövök éppen.

– Történt velük valami? – kérdezte azonnal a fiú és kissé elsápadt.
– Jól vannak. Volt némi összeütközésük a druidákkal. Apád elküldött neked egy levelet, amiben mindent leírt. – Azzal Piton átadta a borítékot Dylannek.

– A professzor úr játssza a baglyot vagy mi?

– Ne szemtelenkedj! MacCaulum professzorhoz jöttem és az unokámhoz, gondoltam így hamarabb fog ideérni a levél és senki sem téríti el a baglyot útközben. Súlyos dolgok történnek mostanában.

– Megijeszt ezzel.

– Olvasd el a levelet! A mostani gond, sokkal nagyobb, mint azt elképzelni tudod. Ugyan is a druidák elfogták az apádat.

– Hogyan?

– Csapdát állítottak neki. De van itt még más is, az édesanyádat is kicsalták az erdőbe.

Dylan elképedt arccal nézett a professzorra, akinek arcán semmilyen érzelmet, vagy más egyebet le lehetett volna olvasni. A fiú mindig is ilyennek ismerete, s nem lepődött meg, hogy a számára oly fontos emberekkel történt szörnyűséget, ilyen szárazon tálalta.

Düh fogta el, és ökölbe szorította a kezét. Hirtelen nem tudta, hogy mi lenne a helyes döntés vagy reakció ebben a pillanatban. Összeszorította a fogait, majd jégkék szemeit a professzor szúrós fekete tekintetébe fúrta.

– Haza kell mennem hozzájuk – mondta ridegen.

– Egyelőre az a legbiztonságosabb, ha itt maradsz, Malfoy.

– Miért?

– Apád így határozott.

– Ez badarság, már megbocsásson professzor. Ha otthon van rám szükség, akkor összepakolok és megyek.

– Dicséretes, de most ez közel sem jó ötlet – közölte a professzor. – Hallgass rám, és maradj nyugton!

– De a szüleimnek szüksége van rám– csattant fel Dylan.

– A szüleid elég idősek és képzettek ahhoz, hogy boldoguljanak – közölte Perselus. – Tudom, hogy segíteni akarsz, fiam, de egyelőre nem kell.

– Rendben professzor – adta be a derekát Dylan.

– Helyes. Most pedig, ha megbocsátasz, felkeresném az unokámat.

Azzal a professzor hosszú lobogó fekete talárban tovább folytatta az útját. Dylan gondterhelten nézett utána, s egy régi feltételezés jutott az eszébe. Valahogy mindig az volt az érzése, hogy Piton professzor egy vámpír. Télen, nyáron lobogó fekete talárban látta, és a krétafehér bőre sem volt valami meggyőző, se hosszú összekötött fekete haja, miben elvétve lehetett ősz hajszálat felfedezni.

Dylan sóhajtva tekintett a kezében lévő levélre, aminek a hátulján apja sárkányos pecsétje csillogott a napfényben. Erősen gondolkozott azon, hogy elolvassa–e a levelet. Félt attól, hogy valami szörnyűséget rejt magában, amiről nem akar tudni. Elgondolkodva megigazította a főnixet ábrázoló medált, minek rubin szemei megvillantak egy röpke pillanatra.

A fiú vett egy nagy levegőt és felbontotta a levelet. Aztán tovább sétált és egy aranysárga levelű fa alá ülve olvasni kezdte a levelet.


***

Mary az erkélyről kémlelte a gyönyörű tájat, amit most már szemüveg nélkül csodálhatott. Még sosem érzett ekkora boldogságot. Minden élénkebb színű lett, mint eddig volt. Mosolyogva gondolt vissza Dylanre, aki iránt újra felébredtek gyengéd érzései, és kezdett biztos lenni abban, hogy adhatna neki még egy esélyt. Miért is ne? Végre teljesülne titkos vágya és kimutathatná szerelmét, nem kellene elfojtani, ahogy évek hosszú sora alatt tette.

Aztán valami furcsa dologra lett figyelmes. A kastély felé egy fekete taláros alak közeledett, aki nagyon ismerős volt számára, de nem tudta egészen jól kivenni, mivel az idegen még egészen távolt volt. Hunyorítva hajolt ki a korláton, majd egyszer csak olyan közelről látta Piton professzort, amilyen közelről csak távcsövön keresztül nézhette volna meg.

Megrettent és egyik keze lecsúszott a korlátról, ő pedig jól megütötte magát. Szemei könnybe lábadtak és rettenetesen fájt az oldala. Próbált tudomást se venni a sajgásról és valami magyarázatot keresni erre. Becsukta a szemét, majd megdörzsölte, kinyitotta és újra szétnézett. Most normálisan látott mindent, de aztán fókuszálni kezdett egy pontra és megismétlődött az előbb. Megrázta a fejét és légzése egyre szaporább lett. Kezeivel ijedten törölgette meg a szemeit. Majd kezei ökölbe szorultak és düh öntötte el az agyát.

Nem gondolkozott, csak egy ember képe járt a fejében, aki nem volt más, mint Dylan. Megint átverte és most a legcsúnyábban. Miért is hagyta magát? Miért nem próbálkozott egy begyűjtő bűbájjal, hogy megint nála lehessen a szemüvege? Miért kell neki újra és újra megbízni egy férfiban, akinek meggondolatlan cselekedetei mindig bajba keverik? Elszántan rohant ki a szobája ajtaján, kivont pálcával a kezében.

– Hol van, Dylan? – kérdezte mérgesen.

– Miért kérdezed? – nézett kicsit ijedten Josh.

– Mert beszédem van vele.

– Jéé, Mary, nagyon jól mutatsz szemüveg nélkül – szólalt meg Ryan, de megbánta, mikor tekintete találkozott a villogó olajzöld szempárral.
– Mit művelt már megint az a drága? – kérdezte nyugodtan Vittoria, aki alattomban Adrianot figyelte az újságja mögül.

– Az csak rám és rá tartozik. Látta valaki? – kérdezte türelmetlenül Mary.

– Azt hiszem kiment a parkba – mondta halkan Magdalena.

– Mit akarsz vele csinálni? – kérdezte Ryan.

– Megölöm! – mondta hidegen a lány és azzal elviharzott.

A többiek egy ideig meredten egymást bámulva ültek tovább a helyükön. Senki nem szólt semmit. Még eddig sosem fajultak a dolgok, hogy Marynek ilyen tervei lettek volna. A néma csendet Josh hangja törte meg.

– Remélem, Dylan magával vitte a pálcáját. Na megyek és megnézem mit művel vele Mary.

– Ki akar hova menni? – kérdezte egy ismerős hang háta mögött.

– Piton professzor?

– Hát nem is a Mikulás – válaszolta hidegen.

– Pedig úgy tudom, maga szeret piros gúnyába bújni – morogta Josh.

– Ezt hallottam Weasley és számíthatsz rá, hogy nem felejtek el neked büntetőmunkát adni. Hol találom Maryt?

– Épp most kerülte el – mondta Vittoria. – Nemrég ment ki.

– Hova ment?

– Meg akarja… khm keresni Dylant – szólalt meg Ryan.

– Értem.

– Ha visszajön, szóljatok neki, hogy a könyvtárban várom – kérte Piton.

– Rendben professzor.

– További kellemes napot! – Azzal a professzor, kisétált az ajtón.

– Mi a francot keres ez itt? – kérdezte Josh.

– Gondolom csak látogatóba jött – mondta Vittoria. – De, hogy miért az igazán nagy kérdés.

– Ez a Denevér sosem meg sehova ok nélkül. Valami itt nagyon bűzlik.

– Muszáj neked mindig Pitont sértegetned? – kérdezte Ryan.

– Talán szeretnem kéne?

– Azt nem mondta, de tisztelettel kéne beszélned róla, elvégre mégis csak ő lesz az igazgató.

– Merlin nem ver bottal, hanem inkább Pitonnal.

***

Piton professzor léptei visszhangot vertek a csupasz kőfalakon. Méltóságteljes és nemes megjelenése tekintélyt parancsoló volt, mint mindig. Zárkózottságán még felesége Loreen Malfoy sem tudott változtatni, de talán nem is akart, hiszen a professzor, ha kellett ki tudta mutatni az érzelmeit, de másokkal óvatos volt. Talán túlságosan is óvatos.

Gondolatai elkalandoztak, egy számára igencsak kedves emberre gondolt. Az ő fogadott unokájára, akit szívből szeretett. Élénken emlékezett arra a napra, amikor először látta a kis árvát, aki nem vágyott másra csak szeretetre. Emily mindig tudta, hogy milyen érzései is vannak igazából. Nem gondolt róla semmi rosszat, ahogy sokan mások és ösztönösen bízott a professzorban.

Piton most Emilyhez igyekezett, mert valami fontosat szeretett volna megbeszélni vele, ami a jövendő állásával volt kapcsolatos. De, amikor befordult arra a folyosóra, ahol unokája szobája volt, különös dolgot vette észre. Az ő imádott unokáját a nyirkos kőfalnak öntve látta, no meg szenvedélyes csókolózásba merülve egy olyan volt griffendélessel, akit ő Harry Potter után a legjobban utált.

A pár láthatóan nem vette észre a közelgő veszedelmet. Owen vágytól fűtve ölelte át Emilyt, aki majdnem elolvadt a karjaiban. A férfi lágyan végigsimította a lány karját, Emily beleborzongott az érintésbe. Türkizkék ruhájának vékony pántja lecsúszott a válláról, de ő nem törődött vele, csupán egy dolog volt számára fontos, hogy minél közelebb bújhasson Owenhez, aki egy kicsit sem tiltakozott ez ellen.

Piton professzort elöntötte a pulykaméreg. Krétafehér arcán rózsaszín foltocskák jelentek meg, és mint egy dühös bika úgy fújtatott. Fogait összeszorítva próbált uralkodni magán. Fejében milliónyi átok kavargott, amit unokája megrontójára akart szórni. Tudta ő is nagyon jól, unokája már nem kislány, hanem felnőtt nő, aki saját magáért felelős és független, de nem akarta, hogy egy ilyen gazember karjai közt látni. Nagyon jól tudta mekkora fájdalmat okozott Emilynek és féltette a lányt attól, hogy újra megismétlődik az a régi eset.

– Khm… Talán zavarok? – mondta vészjóslóan, amire a pár szétrebbent.

– Nagyapa – mondta Emily vékonyka hangon, és arcát elöntötte a pír. – Te, hogy kerülsz ide?

– Van egy kis megbeszélni valóm…– mondta, s tartott egy kis hatásszünetet– veletek.

– Miről van szó professzor?

– Maga csak hallgasson, Graham, mielőtt még elveszteném a türelmemet!

– Talán valamivel megbántottam? – kérdezte ártatlan hangon, de közben a szája sarkában egy mosoly bujkált.
– Ezt majd később megbeszéljük.

– Nagyon örülök neked nagyapa – próbálta más irányba terelni a szót.

– El tudom képzelni – sóhajtott egyet a professzor, majd hagyta, hogy unokája belé karoljon és kivezesse a parkba.

***

Mary még midig dühös volt, és ezt még csak tetézte, hogy most már kezdett átlátni is a különböző dolgokon, ami némi gondot okozott számára, főleg mikor találkozott egy nagyon kemény fával. Mérgében és fájdalmában szemeiből folytak a könnyek és csak úgy porzott utána a keskeny erdei út, amin feltehetőleg Dylan is járt.

És nem is tévedett. A következő kanyarban meglátta a fa alatt heverésző Dylant, aki még mindig apja levelét olvasta, ki tudja hányadszorra. Mikor meglátta a közeledő lányt, felderült az arca, de amikor meglátta a villogó szemeket, rögtön rájött, hogy beigazolódott a sejtése. Arcából a létező összes szín kifutott hírtelen, és azt sem tudta mit tegyen. Feltápászkodott, és megpróbált erőt venni magán, hogy szembenézhessen a lánnyal, aki ugyan jóval alacsonyabb volt nála, de most úgy érezte ő kicsire zsugorodik össze.

– Dylan Malfoy! – hangzott a lány hangja, amitől a közelben csivitelő madarak fejvesztve röppentek a magasba.

– Tessék – mondta Dylan és szorosan a fához hátrál.

– Magyarázatot várok, most!

– Mire? – tette a tudatlant a fiú.

– Mit műveltél a szememmel?

– Én nem akartam.

– Mit… műveltél… a… szememmel? Választ várok, de azonnal! – mondta a lány, és pálcáját Dylan torkának szegezte.

– Nos… én… Nem akartam semmi rosszat, csak segíteni akartam. Nem tudtam, hogy baj lesz belőle.

– De baj lett belőle, amiről te is tudtál. És nem értem akkor miért alkalmaztad rajtam ezt a varázslatot. Olyan meggondolatlan és éretlen vagy, hogy azt elmondani nem tudom. Most szerinted, hogy fogok így rendes életet élni?

– Talán hasznosíthatnád…

– Csináld vissza, de azonnal! Különben olyan rontást küldök rád, hogy soha többet egyetlen lány sem fog rád nézni, nemhogy beléd szeretni.

– De ez nem lehet visszacsinálni – mondta Dylan rekedt hangon.

– Mi az, hogy nem lehet? – nyomta még erősebben a lány a fiú torkának a pálcáját. – Mit is mondtál? Ne aggódj, csak bízz bennem! Hát tudom, mikor fogok én bízni benned? Soha… soha többet. És még egyszer a közelembe ne merj jönni!

– Ne csináld ezt kérlek!

– Még neked áll feljebb? Hát hol a nyavalyában járt az eszed? Azt hiszed, hogy segítettél azzal, hogy ezt tetted velem? Hát nem segítettél. Tudod, ki akar olyan szemet, mint amilyen egy távcső? És tudod, ki akar…

Ezen a ponton elakadt a szava, mivel végignézett Dylanen, akinek átlátott a ruháin és akaratlanul is szembesült a fiú összes testrészével. Becsukta egy pillanatra a szemét, de arcán a vörös foltokat nem tudta eltakarni. De Dylannek fogalma sem volt, hogy mi történik. Mary sóhajtott egyet majd elvette a pálcáját a varázsló nyakától, és sírva elviharzott.

Dylannek kellett pár pillanat, mire magához tért és a lány után eredt. Tudta, hogy megint hülyeséget csinált, de nem tehetett mást. Mary már jóval előtte járt, de nem adta fel kitartóan futott utána. A kiérve az erdőből azonnal párduccá változott és meglepő gyorsasággal a lány után iramodott. Így már elérte a lányt majd ráugrott, hogy meg tudja állítani. Mindketten hatalmas huppanással a földre estek.

– Szállj le rólam! – mondta a lány és próbálta lelökni magáról a párducot. – Nem hallottad Dylan elég legyen már.

Egyetlen esélye lévén ő is bevetette az animágus képességeit és sólyommá változott. Vijjogva támadt neki a párducnak, és jól néhányszor rákoppintott az állat, helyesebben Dylan fejére, majd megpróbált a magasba szállni. De Dylan gyorsabb volt nála, visszaváltozott és elkapta a sólymot, aki jó néhányszor belecsípett a kezébe.

– Mary, ne haragudj! Nem gondoltam volna, hogy tényleg ilyen rosszul sülnek el a dolgok, de ígérem, helyre fogom hozni.

A sólyom újra belecsípett a fiú kezébe, aki most kénytelen volt őt elengedni. Ám Mary nem szabadult meg Dylantől. A fiatal varázsló előkapta pálcáját és elkiáltotta magát. A varázseszközből kék fény tört elő, ami visszaváltozásra kényszerítette a lányt, aki nagyot huppant a fűben. Mary felkelt a földről és mérgesen nézett a fiúra.

– Utállak Dylan! Nagyon utállak és ez sosem fog megváltozni!

– Én viszont szeretlek, és azon leszek, hogy bebizonyítsam nekem akármibe kerül is. Akármit megtennék azért, hogy ne légy rám dühös.

– De igen is utálni foglak örökre! És eressz már el, nem akarlak többé látni! Gyűlöllek! Mert ahányszor megbízom benned mindig pofára esek és én ebbe belefáradtam, elég volt!

Dylan nem figyelt a lányra, hanem közelebb húzta magához, és egy csókkal belé fojtotta a szót. Eközben nem vette észre, hogy forgószél kerekedik körülötte, nem meg azt sem, hogy Piton professzor, Emily és Owen elképedve nézek rájuk.


Piton azonnal előkapta a pálcáját, mert meg akarta akadályozni a forgószelet abban, hogy magával vigye a két fiatalt. De már késő volt, pár pillanat múlva Marynek és Dylannek hűlt helye sem volt. A professzor mérgesen káromkodott egyet.

– Nagyapa mi történt?

– Nem tudom, és ez épp elég baj.

hozzászólások: 0