18. fejezet
Látod a fényt?

Csend, hideg és a levegő fagyos érintése. Alig volt némi fényforrás, ami segített volna neki. Iszonyúan fáj a feje az erős ütéstől. Mikor megérkeztek ide, valami balul ütött ki és... Mary megpróbálta megmozdítani a fejét, de meggondolta magát. A barlang falairól vízcseppek csepegtek lefelé egy hatalmas barlangi tóba. Halvány derengés látszódott jó pár méterrel arrébb, de Marynek sem ereje, sem kedve nem volt kitalálni, hogy mi lehet az.

Becsukta a szemét és újra kinyitotta, azt remélte ez az egész csupán egy álom és ha felébred, akkor a szobájában találja magát. Újra kinyitotta a szemét, majd körülnézett. Minden tagját fájlalta. Tele volt horzsolásokkal és sebekkel. Halkan nyöszörögni kezdett, de a barlang falain kívül más nem hallotta őt. Tanácstalan volt és elveszett, testének és lelkének minden sebe sajgott.

Minden erejét összeszedve próbált felkelni, de elsőre nem sikerült. Bágyadtan hanyatlott vissza a kemény fövenyre. Szaporán vette a levegőt, és összeszorított fogakkal minden energiát beleadta a következő mozdulataiba.

Mary felült és kótyagos fejjel nézett végig a tömör köveken, amikről szabályos időközönként vízcseppek cseppentek le a nyirkos talajra. Kezeibe temette az arcát és várt. De hiába mivel ezúttal senki sem sietett a segítségére. Miért is sietett volna, hiszen ő senkit sem érdekel. Tudta, ez nem igaz, de ebben a pillanatban, nem ezt érezte. Egyedül volt és szánalmasan sebezhető.

Balra fordította a fejét, amikor meglátta Dylan tejfölszőke tincseit, amiket most megalvadt vér szennyezett be. A lány szemei kitágultak az ijedtségtől, ereiben meghűlt a vért, azonnal felugrott és odarohant hozzá.

– Dylan! Ébredj fel, térj magadhoz, kérlek! – hangja elcsuklott, ahogy ezeket kimondta.

A fiú viszont semmi jelét nem mutatta, hogy hallja a lány szavait, még csak meg sem mozdult. A lány kétségbeesetten hajolt közelebb hozzá, hogy ellenőrizze vannak–e életjelei. Megkönnyebbülve állapította meg, hogy a fiú csupán eszméletlen. Pillanatnyilag ez a felismerés örömmel töltötte el, de aggodalmait nem űzte el.

– Térj magadhoz, kérlek! Dylan! Szeretlek! – zokogta a lány a fiú mellkasára borulva.
Kétségbe volt esve és nem tudta, mit tegyen, amikor meglátta, tőle nem is olyan messze fény árad be a barlang szűk járatába. Nem volt erős a fényforrás, de az ő különleges szemével mégis észrevette a különbséget.

– Ne félj, Dylan, kiviszlek innen! – nyugtatta meg a fiút, vagyis inkább saját magát.

Mary eltökélt szándéka volt, hogy megmenti Dylant és saját magát. Könnyei megállíthatatlan árként folytak végig az arcán, de ő nem törődött velük. Piszkos kezével letörölte őket, és megpróbált erőt gyűjteni.

Tudta, ez lesz az utolsó lehetősége, különben valami rossz történne mindkettőjükkel. Azonnali cselekvésre szánta el magát. Megfogta Dylan ernyedt karjait és felhúzta, majd nagy nehezen a hátára vette a fiút, aki cseppet sem volt könnyű. Hívogató hangot hallott meg hírtelen, ami mintha erővel töltötte volna fel. De persze később maga sem tudta, hogy volt erre képes.

Mikor kilépett a barlangból valami teljesen megváltozott benne. Dylant óvatosan letette a selymes fűvel borított fövenyre. Mintha megváltozott volna az arca és megkönnyebbült volna. Mary végigsimította a hófehér arcot. Félelme alábbhagyott és egyre erősebbnek érezte magát. Körülnézett a tisztáson, ahol minden eleven és zöld volt. A hold narancssárga fénye barátságosan világította be a tájat, ahol egy kristálytiszta patak csörgedezett. Nyugtató langyos szellő simította ki a rakoncátlan tincseit az arcából. Erdei virágok nyíltak a patakparton és az illatuk édes és bódító volt. Maryt vonzotta a víz, letérdelt a zöld fűre és a forrás fölé hajolt. Zöld szemeit most különösen szikrázónak látta. Arcvonásai olyan mások voltak.

Ébenfekete göndör haja, amit elég nehezen zabolázott meg, most belelógott a vízbe. Lassan belemerítette a kezét, kellemesen hűs volt. Megmosta az arcát, enyhe csípő érzést érzett a homlokán lévő sebek miatt, amik eltűntek és a szeme is mintha megjavult volna. Mikor a lány újra a forrás víztükrében nézett egy képet látott.

Az ősz rőt színeiben játszó tájat látott. A csípős őszi szél faleveleket sodort magával. Felismerte a helyet: Darkness Falls. Imádta azt a helyet mindennél jobban. A környezet teljesen más volt, mint Londonban. A víz tükrében saját magát pillantotta meg, de valahogy másképpen. Idősebb volt, haja laza kontyba volt tűzve, amiből néhány tincs kilógott. Smaragdzöld levélmintás fehér talárt viselt, ami az erős szélben fodrozódott. Azon a helyen állt most, ahol a nyár elején rajzolgatott. Változott a kép és Mary jobban szemügyre vehette saját magát. Várandós volt, s boldog mosollyal simogatta gömbölyödő pocakját. Aztán megpillantott egy férfit.

Tejfölszőke rövid hajáról a lány, mindig felismerte. Dylan volt évekkel idősebben, igaz ugyanazzal a mosollyal, amivel mindig megdobogtatta a szívét. A látomásban lévő Dylan átölelte Maryt.

– Veszélyes a jövőbe látás – szólalt meg egy női hang a lány háta mögött.

– Ez valóság? – kérdezte a lány.

– Részben, a jövő kiismerhetetlen. Természetesen vannak olyan dolgok, amik eleve el vannak rendeltetve, ezeket meg lehet jósolni és nem lehet elkerülni. De az odáig vezető út homályos és kiszámíthatatlan.

– Ki vagy te? – kérdezte Mary feleszmélve.

– Lady Nessana vagyok.

– Én Mary...

– Elena Potter. Igen tudom.

– Honnan ismer engem?

– Én rengeteg dologról tudok, amiről nem is hinnéd, hogy tudok. De most ébresszük fel Dylant.

– Oh, szentséges Merlin, teljesen megfeledkeztem róla – szólalt meg a lány rémülten.

– Itt biztonságban van – mondta a Lady és közelebb ment a fűben fekvő fiúhoz és kinyújtotta a kezét és kántálni kezdek. – Itt nem érheti baj.

Dylan sebei látványos gyógyulásnak indultak és a fiú ébredezni kezdett.
– Hol vagyok?

– Biztonságban vagy.

– Irtózatosan fáj a fejem – szólalt meg a fiú nyavalyogva.

– Hamar el fog múlni– ígérte a Lady.

– Jól van Dylan? – kérdezte aggódva Mary és letérdelt a fiú mellé, majd megfogta a kezét.

– Semmi bajom – mosolyodott el a fiú.

– Annyira aggódtam érted – préselte ki a szavakat a lány, akit fojtogatott a sírás.

– Rendben vagyok, nem kell aggódnod– mondta a fiú, lassan felkelt és magához szorította Maryt, akinek pár könnycsepp gördült végig az arcán, majd a gyöngyházfényű csepp a földre cseppent, s onnan egy fehér rózsa nőtt ki.

Lady Nessana elmosolyodott a két fiatal jelentén. Ő már tudta, hogy mind a ketten végzetük felé tartanak és nem állíthatja meg őket semmi. Még mindig akadtak olyan dolgok, amiben össze kell csiszolódniuk, de nem lesz gond.

– Figyeljetek rám! – szólalt meg komolyan a Lady. – Veszélyben vagytok, az életetekre törnek és amíg nem vagytok képesek egyenlő félként helytállni. Nem engedhetem, hogy bajotok essen. A nyakatokban lévő lánc segíteni fog, de nem tud titeket mindentől megvédeni. Vigyázzatok egymásra és magatokra.

– De... – kezdte Dylan.

– Nem maradhattok vissza kell mennetek. Tudom, hogy rengeteg kérdésetek lenne még, de nem mondhatok többet.

Dylan eközben valami nagyon furcsát érzett, mintha az elméjébe próbálnának behatolni. Mentálisan valaki kapcsolatot akar vele létesíteni? Különös. Majd egy hang szólalt meg a fejében:

„– Viselkedj természetesen – mondta a Lady. – Van még egy dolog amit szeretnék neked elmondani. Légy egy kicsit türelmesebb Maryvel. Erősnek mutatja magát, de valójában olyan törékeny. Vigyázz rá és szeresd. Lásd meg benne a fényt!”

– Most pedig mennetek kell! Kísérje Merlin vigyázó szeme az utatokat.
Hirtelen forgószél támadt és a két fiatalt újra elnyelte a semmiből jött forgószél. Mary szorosan Dylanbe karolt és becsukta a szemét, a fiú pedig óvón átölelte, de nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék.


"Te vagy az egyetlen a földön,
Akiért mindent megteszek,
Veled életemet töltöm,
Nem csak múló perceket.

Nem ígérek kincset, csillagot,
Csak hű szívet adhatok,
Érzem másé nem lehetsz,
Én is csak a Tied, ha igazán szeretsz."

(Goethe)



***

A kora délutáni nap bemerészkedett a zöld lombú hatalmas fák közé, s végigsimította a fövenyen szunnyadó két fiatal arcát, akiket ez cseppet sem zavar, mivel szívesen álmodták az álmukat. A hangos madárcsicsergésre már felébredtek. A fiú morcosan törölgette a szemét és próbálta kicsit arrébb lökdösni Maryt, aki nem akarta elengedni. Visszagondolva Dylan elég bizarrnak és furcsának találta Lady Nessanát és a többi dolgot, valami oknál fogva inkább nem jártatta ezen az agyát.

– Már megint hol vagyunk? – kérdezte Mary.

– Az erdőben –ásított Dylan és beletúrt a hajába, ami még jobban szétállt, mint előtte.

– De melyikben?

– Nem mindegy? Minden csontom fáj.

– Jaj, olyan fárasztó vagy Dylan.

– Meg utálatos, akit gyűlölsz?

– Pontosan.

– Még mindig gyűlölsz?

– Már nem olyan nagyon.

– Ez jó jel.

– De ne bízd el magad! Még egy jó ideig nem kerülsz bele a szívem csücskébe.

– Miért volt olyan időszak, amikor ott voltam?

– Nem – vágta rá gyorsan a lány, de egy kis pír jelent meg az arcán.

– Aha – mondta Dylan, de el kellett fojtania egy kaján mosolyt, mivel tudta, hogy Mary képes lenne megint megharagudni rá. – Na kelljen fel Miss Potter! Megnézzük, merre jutunk vissza a kastélyba?

– Rendben.

Dylan segített Marynek felkelni. Az út további része csendben telt, mivel egyiküknek sem volt hangulata a másikkal beszélni. Bár kósza gondolataik egymáson jártak, néha lopva egymásra néztek, de mindig elkapták a fejüket.

Néhány óra múlva ritkulni kezdett az erdő, és előbukkantak a kastély büszke tornyai. Mary magában hálát adott Merlinnek, hogy most az egyszer nem tévedtek el és épségben gond nélkül visszatértek. Nem tudott nem gondolni a történtekre. Lehet, hogy Dylan eszméletlen volt, de nem akarta kimondani, hogy szereti. Még magának se volt hajlandó beismerni a nyilvánvaló tényeket. Ránézett Dylanre, aki visszanézett rá és ugyanaz volt a szemükben csak nem akarták egymás előtt beismerni.

Egyetlen dolog volt, amivel egyikük sem tudott mit kezdeni: Miként számoljanak be „csodás” visszatérésükről, no eltűnésükről nem is beszélve? Dylan nagyon jól tudta, Piton professzornak be kell számolnia, mert ő gond nélkül tud üzenni apjának. Bár sokat ő sem tudott mondani a történésekről, mivel semmi változást nem érzékelt és az is rejtély volt számára, hogy mit kapott a Ladytől. Hirtelen eszébe jutott valami és megállította Maryt.

– Hé, te meg mit…

– Állj meg egy percre! – mondta Dylan és megfogta a lány mindkét karját.

– Mi akarsz?

– Beszélni.

– Ezt lehet ám úgy, hogy leveszed rólam a kezed, mert kicsit kellemetlen, amikor valaki a kezeidet szorítja.

– Oké, oké, értettem.

– Na, akkor beszélj hallgatlak!

– Nos, hát arról lenne szó, hogy…– kezdte, majd kicsit elbizonytalanodott. – Nem tudom mit akartam mondani.

– Dylan az ég szerelmére, így soha az életben nem érünk oda a kastélyhoz.

– Jól van, jól van… Csak hát mi is volt? Nem tudom.

– Jaj.
– Áhh megvan.

– Áldott legyen Merlin szent neve – mondta a lány gúnyosan.

– Tehát azt akartam megbeszélni vele, hogy mit is mondunk a többieknek.

– Mit mondanánk? Az igazat.

– De szerintem nem kellene erről tudniuk.

– Ugyan, miért?

– Mert csak.

– Miért csak?

– Jaj, ti nők, nektek miért kell mindenre magyarázatot keresni?

– Hogy megértsük a magad fajták bonyolult észjárását.

– Nekem nincs bonyolult észjárásom. Csupán szeretném, ha nem mondanánk erről a többieknek semmit.

– Jó legyen, ahogy te akarod, bár nem értem, miért ilyen fontos neked, hogy titokban maradhasson.

– Akkor ez megbeszéltük, szóval mehetünk is– mondta azzal elindult.

– És akkor mit mondunk mi történt?

– Ezt rád bízom–, mondta hanyagul a mardekáros.

– Ezt ugye nem gondoltad komolyan? – kérdezte mérgesen Mary és megszaporázta lépteit.

– Te úgyis szakértő vagy a mesemondás témában.

– Hmm nem is tudom ki volt az a megátalkodott gazember, aki azt mondta minden csajnak, hogy neki van a legnagyobb…

– Na elég legyen! – mondta Dylan és elpirult kicsit, de inkább a dühtől. – Semmit ne kérdőjelezz meg addig, amíg nem láttad azt.

– A félresikerült varázslatod miatt mindent láttam – mondta a lány és elfordította a fejét, és elfojtotta a nevetést, ami majdnem feltört belőle, amikor meglátta Dylan arcát.

– Miről beszélsz?

– Tudod te azt nagyon jól.

– De én nem hazudtam.
Mary megállt, majd együtt érző tekintettel ránézett a fiúra. Egy színpadias sóhajt hallatott, majd rátette a fiú vállára a kezét.

– Jól van – itt tartott egy kis hatásszünetet –, elhiszem.

Dylan, ha eddig nem, most igazán dühös lett. Utálta, amikor megkérdőjelezték a szavahihetőségét. Pláne, ha az a bizonyos illető egy lány. Az út hátralevő felében csendesen bandukoltak. S Dylan dühe szép lassan elpárolgott, és fejében újabb gondolatok fogalmazódtak meg. Meg kell hódítania Maryt, de hogyan? Vett egy nagy levegőt és belekezdett:

– Mary?

– Tessék.

– Szeretnék veled még valamit megbeszélni – kérte a varázsló komoran.

– Mit?

– Nos, egy elég személyes témáról lenne szó.

– Halljuk!

– Szóval tudom, hogy neked most nincs barátod.

– Igen ezt mindenki tudja– forgatta meg a szemét a lány, de valami megmagyarázhatatlanul kellemes érzés kerítette hatalmába, és megérzései megsúgták neki, hogy Dylan valami olyasmire készül, amit már régóta várt.

– És hát arra gondoltam, hogy talán lehetnék én a te…

– Dylan – hangzott egy kiáltás a távolból. – Dylan, édesem.

– Pont a legjobbkor – sóhajtott lemondóan, és amikor megfordult. – Jaj ne!

– Dylan édes – kezdte a lány, amikor közelebb jött –, hát nem hallottad, hogy hívlak cukorfalat?

– Hé, Eris, te mit keresel itt? – kérdezte Dylan és elkeseredett képet vágott.

– Csak meglátogatom Connor bácsit, a keresztapámat – mondta a göndör hajó lány, aki igencsak mély kivágású blúzban jelent meg, és a szoknyája rövidségéről pedig szót ne is ejtsünk.

– Connor bácsit, hát ez nem nagyszerű – morogta a fiú és félve Maryre nézett, akinek szikráztak a szemei.

– Hallottam kicsim, hogy ide küldött az apád, és gondoltam meglátogatlak – mondta Eris, és megsimogatta Dylan arcát.

– Nagyon kedves tőled – erőltetett mosolyt az arcára a fiú, de próbálta lefejteni a nyakáról a lány kezeit.

– Hát ő meg ki? – kérdezte lesajnálóan Eris és kihívóan végigmérte Maryt majd elfintorodott.

– Nem ismersz meg, Eris? – szólalt meg hidegen a lány.

– Attól tartok nem. Dylan ugye ő nem a barátnőd?

– Mi lenne, ha engem kérdeznél? – kérdezte Mary, majd előrelépett és arrébb lökte Dylant.

– Akkor meg téged kérdezlek.

– Mary Elena Potter vagyok, és nem mondd, hogy nem ismersz, mert velem jársz egy évfolyamba.

– Merlinre – kapta szája elé a kezét a lány. – Kezdesz kevésbé ocsmányul kinézni. Eltűnt a szemüveg és a hajad is ki van bontva. Csodás. Na Dylan menjünk, mert nekünk még sok dolgunk van – mondta a lány, s azzal elindult Dylan felé, de közben nem felejtett el vállával nekimenni Marynek. – Viszlát, kedvesem!

A lányt belül elöntötte a düh és megfogatta, hogyha még egyszer a közelébe jön ez a lány, ki fogja kaparni a szemét. Hogy képzeli? Szinte forrásnak indult a vére. Ökölbe szorult a keze és máson nem járt az esze csak a bosszún. Nem is késlekedett sokáig, rögtön elindult a kis párocska felé.

hozzászólások: 0