19. fejezet
Egy kis baj

Maryt elöntötte az indulat, nem gondolkozott, hanem azonnal a kis párocska után eredt. Elege volt abból, hogy őt mindenki megalázza és semmibe veszi. Pedig ő már nem volt az, aki lenyelte mások rosszindulatú megjegyzéseit. Úgy döntött Eris megfizet az összes gonosz megjegyzéséért és megkapja, ami már évek óta megilleti.

A lány kibontott göndör haja hullámzott a lenge szélben és Mary megjelenése olyan volt akár egy bosszúálló fekete angyalé, aki éppen most készül lecsapni. Vészesen fogyott a távolság a páros és Mary között. Eris továbbra is Dylanbe csimpaszkodott, aki próbálta levakarni magáról a lányt, de aki mágnesként vonzza a lányokat, annak kicsit nehéz egy ilyen piócához hasonlító nőszemélyt leszedni magáról.

– Te ribanc! – ragadta meg Eris kezét Mary. – Azt hiszed mindenkit levegőnek nézhetsz.

– Eressz már el! – nyafogta a lány elégedetlenül. – Dylan, szólj már rá!

– Dylan, ha megmozdulsz olyan rontást küldök rád, hogy magam is megbánom.

Dylan megrökönyödve nézte a két lányt, és nem tudta mit tegyen.

– Engedj már el, Potter! – próbálta kitépni a kezét Mary szorításából.

– Addig nem amíg bocsánatot nem kérsz a minősíthetetlen viselkedésed miatt, és aztán húzz el innen, de nagyon gyorsan, mert nem állok jót magamért.

– Hogy jössz te ahhoz, hogy engem utasítgass? – tépte ki a kezét Eris.

– Úgy, hogy nem tűröm a sértegetést.

– Egy senki vagy hozzám képest.

– Én senki? – fortyogott a dühtől, és szinte felizzott benne a mágia. – Invito pálca.

Az emeleti ablakok felől hatalmas csörömpölés hallatszott és Mary pálcája iszonyatos sebességgel repült a lány kezébe. Eris se tétlenkedett, előhúzta a rózsaszín táskájából az arannyal kacskaringókkal futtatott mahagóni színű pálcáját.

– Húú nagyon szép – húzta el a száját Mary.

– Most párbajozunk vagy nem?

– Párbajozunk.

– Lányok inkább ne! – szólalt meg Dylan.

– Fogd be! – mondta kórusban a két lány.

– Jól van, jól van– emelte fel kezét Dylan és meghátrált.

Pár pillanat múlva repkedtek az átkok. Dylan leült egy közeli fa tövébe és merengve figyelte a két lányt. Közben azon gondolkodott, hogy el kellene venni a csajoktól a pálcát, hadd essenek egymásnak puszta kézzel aztán leönteni őket egy kis iszappal.

Persze tudta, hogy most nem kellene ilyesmin törnie a fejét, hanem szét kellene választania őket. De volt egy kis baj, félt Marytől, persze nem annyira. Mégsem mert szembeszállni vele, máskor bármikor megtette volna, ám most nem olyan volt a helyzet. Mary olyan volt, mint egy megállíthatatlan tornádó és még sosem látta ilyen szépnek. Minden mozdulatát figyelemmel kísérte, ahogy megkeményednek az arcvonásai, az a földöntúli nyugodtság és gyors reflex, le sem tagadhatta volna, hogy Harry Potter lánya.

Mary szeme sarkából látta Dylan fürkésző tekintetét, de nem erre, hanem Erisre koncentrált. A lány cseppet sem volt jó párbajozó, sőt csapnivaló, viszont Mary ki akarta tölteni a dühét. Nem csak az őt ért kellemetlen megjegyzések miatt, hanem a féltékenység is hajtotta. Tudta nem ez lenne a megfelelő megoldás arra, hogy könnyítse a szívét. De úgy érezte most végre a sarkára kell állnia és megmutatnia, ő már nem az a szürke egér, aki észrevétlen próbál megbújni a Roxfort falai között arra várva, amikor jön el az ideje. Most van itt az ideje, hogy megmutassa, mit tud és letörje egy rossz útra tévedt lány hatalmas önelégültségét. Megadta neki a kegyelemdöfést.

Eris pattanásokkal tarkítva terült el a fűben. Egy pillanatig Mary és Dylan azt hitte felkel és folytatja a harcot, de nem tette. A lány hitetlenkedve simította végig dagadt arcát, majd méltóságteljesen felkelt, megigazította a ruháját, majd eltipegett. Miközben a füvön lépkedett itt-ott megbotlott. Dylan nem bírta tovább és elnevette magát, odament Maryhez és hátba veregette, de természetesen csak finoman.

– Ügyes voltál!

– Ugyan már.

– De igen.

– Dylan idefigyelj! Nincs ebben semmi ügyesség, egy nálam erőtlenebbet győztem le.

– Láttam.

– Akkor, ha megkérhetlek...

– Most meg mi bajod van?

– Hagyj békén fáradt vagyok és szeretnék lepihenni!

– De Mary...

– Mondom fáradt vagyok.

A lánynak fogalma sem volt miért ilyen hideg Dylannel, talál ezt is a féltékenység és az ehhez tartozó dolgok aggasztják. Nem igazán volt benne biztos, hogy helyesen teszi, ami tesz. Egyelőre fogalma sem volt engedje-e Dylannek befejezni azt a megkezdett mondatot. Vajon képes-e megváltozni és nem a szoknyák után futni? Fél odaadni a szívét, még nem készült fel erre. Aztán eszébe jutott egy idézet:

" Talán semmi sincs szebb a világon,
mint találni egy embert, akinek lelkébe
nyugodtan letehetjük szívünk titkait,
akiben megbízunk, akinek kedves arca
elűzi lelkünk bánatát,
akinek egyszerű jelenléte elég,
hogy vidámak,
és nagyon boldogak legyünk."


Vajon Dylan is ilyen lenne a számára vagy inkább nem kellene engednie neki, hogy a közelébe férkőzzön? Mi lenne a legjobb? Sok volt a kérdés, válasz meg annál kevesebb. Kellett volna neki egy kis segítség, de tudta csak neki kell ezen rágódnia. Egy óráknak tűnő pillantást váltott Dylannel, majd sarkon fordult és elindult befelé a kastélyba. Még mindig nem tudott kételyek nélkül gondolni rá. Miért is olyan bonyolult minden? Elfordította a fejét majd elindult befelé a kastélyba.

***

– Miss Potter – szólt egy mély bariton hang a folyosón. Perselus Piton szavai visszhangot vertek a csupasz kőfalakon.

– Igen, tanárúr.

– Szeretem volna veled beszélni.

– Természetesen – bólintott a lány. – És miről?

– Menjünk a könyvtárba!

– Rendben.

Marynek fogalma sem volt arról, hogy Piton professzor mit akarhat tőle. Próbálta leplezni meglepettségét, de nem sikerült neki. Mindig szorongott, ha Pitonnal kellett beszélgetnie, pedig ez alaptalan volt. Tudta nagyon jól, hogy édesapjával nem igazán jöttek ki jól és azt is őt, Maryt a professzor másképpen kezeli, de akkor is így érzett és ezen nem tudott változtatni.

Végül is a bájitalok terén a lány anyjára ütött, aki az egyik legtehetségesebb boszorkánynak számított akkoriban. De miért pont vele akar beszélni? Talán rájött, hogy mégsem jól osztályozta az év végi vizsgán? Befordultak a sarkon és egy képekkel teleaggatott folyosón haladtak tovább. Mary futólag nézegette a festményeket, amik vidáman integettek felé. Végül megérkeztek a könyvtárhoz. Piton előzékenyen előreengedte a lányt, majd intett, hogy foglaljon helyet.

– Miért akart velem beszélni, professzor úr?

– Egy ösztöndíjáról lenne szó.

– Oh, igen, Párizsba.

– Gondoltam személyesen hozom el önnek a papírt.

– Köszönöm – mondta Mary és elkomorodva nyitotta ki a borítékot, majd elolvasta a szöveget. – A pályamunkám akkor ezek szerint jól sikerült.

– Nem is örülsz? – kérdezte megrökönyödve a professzor.

– Valahogy nem.

– Át kellene gondolni. Ha döntöttél, akkor mindenképpen tudasd velem.

– Rendben van professzor úr – majd egy kis szünetet tartott. – Elmehetek?

– Természetesen. Ez nem az én döntésem – mosolyodott el egy kicsit. – Büszke lehet rád a családod, és én is.

– Köszönöm. Mennem kell. Minden jót, professzor.

– Önnek is– bólintott Piton.

– Miért nem örült neki? – kérdezte egy női hang a könyvespolcok mögül.

– Fogalmam sincs Loreen. És hogy őszinte legyek nem érdekel. Az alma nem esik messzire a fájától.

– Na, de Perselus, drágám.

– Potter is egy fafej és gyengeelméjű, valami kell, hogy legyen a lányában is belőle.

– Ugyan már.

– Ez az igazság.

– Javíthatatlan vagy mint mindig – csóválta meg a fejét Loreen és komolyan elgondolkodott azon, hogy jobb lett volna, ha inkább otthon marad és nem jön férje után.

***

Dylan ráérősen sétálgatott a parkban. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy a többieket hallgassa és válaszoljon a kérdésekre. Így hát gyorsan magához vett némi élelmet, ami pár édességből állt és inkább a természet lágy ölét preferálta. Bár az nagyon furcsa volt, hogy Piton nem kérdezett tőle semmit. Végül is jobb volt ez így, nem akart elmondani semmit, rossz kedve volt és ez ellen nem tudott mit tenni. Lady Nessana szavai megmaradtak benne és milliószor játszotta le magában.

Eris megjelenése nem a legjobbkor történt és elege volt már ezekből a félresikerült dolgokból. Meg kellett változnia, vagyis komolyodnia, hogy kiérdemelje annak a lánynak a szerelmét, akit mindig is szeretett, de csak akkor jött rá erre, amikor Mary látványos változásait látta. Már nem tudott kislányként és húgaként gondolni rá. Szinte eszét vesztette, ha csak egy pillanatra belenézhetett azokban a kifejező olajzöld szemekbe.

Ahányszor behunyta a szemét, mindig őt látta magam előtt. Már várta, hogy MacCaulum professzor végre elhúzza a csíkot és kicsit kikapcsolódhasson. Vágyott már egy kis szórakozásra és az alakalomra, hogy meghódítsa Maryt. Eldöntötte, kell neki ez a lány és amit ő a fejébe szokott venni azt nagyrészt meg is szokta valósítani. Beletúrt tejfölszőke hajába és kicsit megigazította a pólóját.

Ahogy a park füvét taposta meglátta, amint egy sólyom repült kifelé az ablakon. És valahogy nagyon is ismerős volt ez a madár Dylan számára. Mary volt az. A fiú nem volt rest utána iramodni és egy varázslat segítségével újra emberré változtatta a lányt. Természetesen Mary ennek nem örült és ezt Dylan is érezte.

– Már megint mit művelsz? – förmedt rá a lány és a torkának nyomta a pálcáját.

– Csak meg akartalak állítani.

– De ki kért rá?

– Senki – mondta a fiú.

– Akkor miért nem hagysz végre békén? –szólt a lány és fáradtan leengedte a pálcáját.

– Mi a baj? – kérdezte Dylan.

– Túl nagy kérés, hogy hagyj békén?

– Igen.

– Nincs szükségem senkire, rád meg pláne nem.

– Márpedig addig nem megyek el, amíg nem beszélsz velem.

– Mondd te sose adod fel? – tett egy lépést közelebb a lány.

– Soha – mondta a fiú és egészen közel hajolt.

– Ha meg mersz csókolni, leharapom a nyelved – mondta Mary hidegen.

– Nem érdekel – vonta meg a vállát.

Erős kajaival magához húzta a lányt és megcsókolta. Ösztönösen engedtek az édes érzésnek, ami átjárta egész testüket és lelküket. Mintha lebegtek volna a föld fölött. Mary tiltakozni próbált az érzés ellen, de ha egy kicsit is ellenállt Dylan mindig közelebb húzta magához és még szenvedélyesebben csókolta meg. A lány szinte elalélt attól a forróságtól, amitől még a lelke is remegett. Már rég elfelejtette, hogy le akarta harapni a fiú nyelvét. Magának nem vallotta volna be, de élvezett mindegy egyes pillanatot.

Dylan beletúrt a lány ébenfekete hajába, másik kezével pedig finoman végigsimította a lány hátát. Nem bírta megállni, hogy a kezét lejjebb ne csúsztassa, és ez lett a végzete. Mary hirtelen felébredt az édes álomból, és a fiú legnagyobb bánatára eszébe jutott az ígérete is. Azonnal megharapta Dylan nyelvét, aki felkiáltott fájdalmában.

– Miért teszed ezt velem? – zihált a lány.

– Mert kellesz nekem – mondta Dylan miközben begyógyította a sebet a nyelvén.

– Minek?

– Mert szeretlek.

– Nem te magadat meg azt a sok fruskát szereted.

– Ez nem igaz.

– De mennyire, hogy igaz. És tudod mit eggyel több ok, hogy...

– Hogy mi?

– Hogy elmenjek innen és itt hagyjalak.

– Ne hagyj itt!

– De.

– De ne.

– De bizony, hogy itt hagylak és elegem van belőled. Keresd meg valamelyik macádat és szórakozz velük.

– Féltékeny vagy?

– Igen vagyis nem. Nem.

– Jól van értettem, csak nem hiszek neked.

– Pedig jobban tennéd, mert megátkozlak.

– Oh, miért nem harapsz meg még egyszer inkább?

– Mert nem. És szállj már le rólam!

– Nem.

– De igen.

– De én nem akarok.

– Dylan, elegem van belőled.

– Nekem is belőled, de addig nem hagylak békén, amíg meg nem mondod, mi a bajod.

– Tudni akarod?

– Igen.

– Te vagy az én nagy bajom. Igen te és ne nézz ilyen bambán, mert esküszöm Merlin szakállára beverem a képed.

– Mi közöm van nekem a te bajodhoz? – kérdezte elgondolkodva.

– Az, hogy sosem hagysz békén ezen a nyáron. Mindig utánam koslatsz és bajba keversz, bár ez régen is így volt és mostanra elegem volt belőle. Nem akarok tőled semmit, nem szeretlek és nem vonzódom hozzád és egy hatalmas nagy bunkó alak vagy és nagyon remélem, hogy valaki majd jól átejt és szenvedni fogsz.

– Befejezted?

– Még nem. Gyűlöllek, megvetlek Dylan Malfoy, mert...– itt megakadt a szóáradat és Mary szemeiben könnyek gyülekeztek és maga sem tudta ezek a gyűlölet vagy az elkeseredettség könnyei-e. Dylan szívébe mart a látvány.

Közelebb lépett Maryhez és átölelte. Először életében ölelt meg valakit abban a pillanatban, amikor annak a legnagyobb szüksége volt rá. Nem tudta, miért van ilyen állapotban. Jó csak részben, de sejtette van itt más valami is.

– Nem akartalak bántani – suttogta halkan. – De tudnod kell, hogy igazán szeretlek és erre csak akkor jöttem rá, amikor már minden esélyemet elbaltáztam.

– Jó szöveg – szólalt meg a lány, de nem bontakozott ki az ölelésből, imádta a fiú bódító illatát érezni.

– Mary, nem tehetek ez ellen semmi, lassan teljesen megőrülök.

– Keress fel valakit a Szent Mungóban.

– Muszáj gúnyolódnod?

– Igen.

– Miért nem adsz egy lehetőséget?

– Mert ismerlek.

– Nem igaz.

– De igen.

– De nem.

– Nem akarok mindig azon aggódni, hogy valamelyik csajod folyton a nyomodban lohol és mindent megtesz, hogy elcsábítson. Szerinted normális az, aki olyan pasinak ad lehetőséget, aki képtelen a hűségre, nincs figyelemmel az érzéseimre, és folyton levegőnek néz?

– Ígérem máshogy lesz ezután.

– Persze... De nem tudok neked hinni. Tudod, hányszor láttam lányokat miattad sírni?

– Öööö...

– Nem akarok én is egy megunt, megutált rongy lenni, akit csak úgy cibálhatsz.

– Nem is akarom, hogy ilyen legyél.

– Nyugodt lehetsz én sem.

– Figyelj, tudom, hogy nem vagyok álmaid hercege, hogy csak egy hatalmas nagy barom vagyok, akinek már csak a kolomp hiányzik a nyakából, hogy a többi marhával együtt a legelőn legeljen, de mi lenne, ha megpróbálnánk?

– Nem tudom – hajtotta le a fejét a lány és próbálta elrejteni könnyeit.

– Légyszi– mondta könyörgő hangon a fiú.

– Te nem értesz. Félek tőled, attól is, amit a folyóban láttam. Félek szeretni, mert mi van, ha ugyanazt teszed velem, mint a legjobb barátnőmmel. Félek, mert nem tudom érdemes-e egy közös jövőt terveznem veled. Nem vagyok lelkileg erős hozzád, nekem ez nem megy.

– Mary, ne csináld ezt velem! – mondta és elengedte a lányt, hogy a szemébe nézhessen és újra felfedezhesse annak az arcnak az apró vonásait, amit eddig mindig látott ugyan, de soha nem ismert igazán. Minden apró kis szeplőt ismerni akart és az összes könnycseppet fel akarta szárítani, ami legördült ezen az arcon.

– Tudod, hogy hányszor kívántam azt, bárcsak velem lennél és nem azokkal az ostoba hülye tyúkokkal? Van fogalmad róla, mennyire rossz volt a karácsonyi bálon, amikor elfelejtetted, hogy felkértél táncolni és elmentél egy másik lánnyal? Hogy bízzam rád magam? Lehet egyáltalán az a sorsom, hogy a feleséged legyek?

– Mi a nyavalyát láttál te abban az átkozott folyóban?

– Lényegtelen.

– Egyáltalán nem az.

– De igen is az, mert valószínűleg nem valóság.

– Miért nem tudod kicsit félretenni a kételyeidet és élni?

– Élet az, amiben folyton csak fájdalmat okoznak neked?

– Rossz úton jársz. Túlságosan is sokat agyalsz. Miért nem vágsz bele? Nem kell semmivel és senkivel sem törődnöd, csak tegyél egy próbát. Hidd el, ha túlzottan félsz lemaradsz mindenről, amit később bánni fogsz.

– Azért ennyire ne becsüld túl magad.

– Ugyan Mary, te is tudod, hogy nem erről vagy szó. Hazudnék, ha azt mondanám, nem azt szeretném, hogy velem legyél boldog. De rólad van szó és nem akarok neked rosszat. Túl sokat bántottalak ezt belátom és megértem, hogy nem akarsz velem lenni. Viszont legalább legyél boldog és ne emészd magad.

– Dylan fejezd ezt be, kérlek, és hagyj békén!

– Miért nem mondod el, mi baj van még?

– Az, hogy Franciaországban tanulok tovább. – És ezen a ponton Dylannek leesett az álla.

hozzászólások: 0