2. fejezet
Az ítélet


Mindent fénnyel árasztott el a nap ezen a reggelen. A fák, bokrok és virágok ragyogtak a kertben. A hajnali madárcsicsergés felébresztette Hermionét, lassan felkelt az ágyból, aztán kinézett. Kipihenten figyelte a rét felett lebegő párát a hátsókertre néző ablakból. Hangtalanul felöltözött, aztán lement a földszintre. Kezét a derekán nyugtatta, ami még most is enyhén sajgott a plusz súlytól. A gyerekek és a férje még aludtak, így végre nyugodtan készülődhetett a konyhába.

Mostanság Draco folyamatosan megakadályozta, ha bármire készült, legyen az egy egyszerű lehajolás egy zokniért. Mintha ez lenne az első terhessége – morgolódott magában a boszorkány, bár nem akarta beismerni, hogy valóban sokkal fáradtabb, mint általában. Egy pillanatra megállt a lépcsőfordulóban, az ikrek egyike megmozdult. Hermione elmosolyodott, aztán folytatta tovább az útját a konyhába. Csak szépen lassan – emlékeztette magát. Nem szabadott, hogy megint megszenvedjék Draco egy újabb próbálkozását a főzéssel.

Kényelmesen elhelyezkedett az egyik székben, feltette a lábait a másik ülőalkalmatosságra, majd elővette a varázspálcáját. Néhány laza mozdulattal munkára fogta az edényeket és az evőeszközöket. Elgondolkozva simogatta meg a pocakját. Mennyire boldogok voltak Dracóval. Két igazi kis csoda fejlődött odabent.

– Jó reggelt, mama! – mosolygott Sophie és egy puszit nyomott anyukája arcára.

– Neked is. Hogy aludtál?

– Sárkányokkal álmodtam – újságolta a kislány lelkesem, már nyoma sem volt az esti félelemnek és inkább már csak kaland lett számára az álom. – Repültem.

– Tényleg? – kérdezte érdeklődve Hermione.

– Igen, és képzeld mama varázsoltam.

– Micsodát, kincsem?

– Megmutatom – húzta ki magát a kislány és szürke szemei büszkén megcsillantak.

Az asztalon lévő almák közül kiválasztott egyet és kivette a tálból, majd jól látható helyre tette. Erős koncentrációba kezdett, aztán az alma a kinyitott kezébe repült. Hermione megdöbbenve állt az eset előtt.

– Merlinnek legyen hála! – szólalt meg döbbenten. – Boszorkány van a családban.

– Már napok óta gyakorlom – vallotta be Sophie. – Nem volt könnyű, de tudtam, hogy sikerül. Mama, miért könnyezel?

– Csak boldog vagyok, szívecském. Nem sok varázsló és boszorkány képes erre, pálca nélkül a legtöbben szinte képtelenek varázsolni. Mindig is tudtam, hogy te különleges vagy – mondta meghatódottan Hermione és ölelésébe volna lányát. – Amikor először rám néztél, már akkor tudtam.

– Szuper, ugye? – simult anyjához Sophie. – Leslie bácsi mutatta meg nekem egyszer és azóta szeretném kipróbálni.

– Büszke vagyok rád! Apunak mutattad már?

– Még nem – rázta meg a fejét, s göndör fürtjei vidáman repkedtek ide–oda.

– Akkor menj és mutasd meg neki! – mosolygott a büszke anyuka. Biztos volt benne, hogy Draco oda lesz az örömtől.

– Jó. – Azzal a kislány rögtön felrohant a lépcsőn és halkan benyitott a szülei hálószobájába. Lassan az ágyhoz settenkedett. Draco az ágyban feküdt és látszólag még az igazak álmát aludta. Sophie nem akarta felébreszteni a papát. Éppen hátat fordított, amikor erős karok ragadták meg és hamarosan az ágyban találta magát. A ravasz papa elkapta és csiklandozni kezdett, Sophie csengően kacagott, és próbált kiszabadulni.

– Mi az hercegnőm, csak nem szabadulni szeretnél? – nevette el magát Draco.

– Ne csikizz, apucika! – nevetett továbbra is a kicsi. Draco engedelmeskedett és abbahagyta a csiklandozást. Kisimított a szemébe lógó tincseit, majd megszólalt:

– Mondd csak! Mit keres nálad az az alma? Tudod, hogy az emeleten nem eszünk – mondta és figyelmeztetően felemelte a mutatóujját.

– Mutatni akarok neked valamit?

– És mi lenne az? – A kislány nem válaszolt, csak kikecmergett az agyból. Draco is felült, hogy jobban lássa mit is fog csinálni a lánya.

Sophie megfogta apja kezeit, és tenyérrel felfelé fordította, majd odaadta neki az almát. Draco mindezt rezzenéstelen arccal követte. Sophie megállt az ágy végében és az almára nézett, aminek hirtelen repülni támadt kedve és hamarosan a mosolygós kislány kezébe került, aki a mutatvány befejeztével bele is harapott a gyümölcsbe. Draco először szóhoz sem jutott, csak ámultan figyelte egy szem lányát.

– Nahát, Sophie, Merlinre! – kezdte meglepetten. – Nem is gondoltam volna, hogy ekkora nagy varázsereje van az én kedvenc boszorkányomnak. – Gyengéden magához ölelte a kislányt és magában hálát adott Merlinnek, amiért a gyermeke varázserővel rendelkezik. – Meg kell írunk ezt nagyapának.

– Mi lenne, ha elmennénk hozzájuk? – Draco gyomra, a kérés hallatára, kicsire szűkült össze. Nem ment vissza soha a Malfoy kúriába, mióta egy nap örökre szakított a régi életével. Sophie kicsi volt még és annyi mindent nem tudott, nem érett meg, ami közte és a Malfoyok között zajlott. Draco mély levegőt vett.

– Talán majd később.

– Rendben, de segítek neked levelet írni – ajánlotta fel mosolyogva a kislány.

– Na de most nyomás reggelizni! Ki lesz az első, aki leér? – Draco ezzel elterelte kicsiny hercegnője figyelmét.

– Én! – szólt a kislány és szaladni kezdett. A két gyerek, akik közül csak az egyik volt még csak gyerek, futóversenyt rendeztek az emeleten. Persze Draco adott némi előnyt a kislányának, de a cél előtt elkapta és úgy futott vele tovább. A konyhába érve letette a „só zsákot”.

– Mondd csak, mami – szólt a feleségének –, tudtad, hogy még egy boszorkánnyal több lakik a házunkban?

– Én mindig is tudtam – mosolygott sejtelmesen Hermione. Ugyan nagy félelme volt, hogy kvibli lesz valamelyik gyermekéből, de mindig elhessegette ezeket a gondolatokat.

– Mindenképpen meg kell ünnepelnünk – javasolta Draco.

– Csak lassan a testtel! Megegyeztünk, hogy csak akkor ünneplünk, ha megkapjuk a roxfortos levelet – emlékeztette Hermione egy régi egyezségükre, ami persze most már elégé bugyutának hangzott.

– De mondd csak, édes, nem fejtettél el valamit?

– Ugyan mit felejthettem volna el? – kérdezte Hermione meglepetten.

– Volt egy megállapodásunk.

– Több is volt, drágám, egyszerűen képtelenség volna mindet fejben tartani – szólt Hermione és színpadias sóhaj kíséretében megvonta a vállát.

– Akkor jobb, ha emlékeztetlek: én fogom ma az ebédet megcsinálni. Te pedig pihenni fogsz, ahogyan a gyógyító előírta – vázolta a napirendet Draco.

– Nem, drágám, neked nem kell ezzel foglalkoznod. Nem szabad a gyerekeknek annyi sonkásszendvicset adni – kuncogott a nő, lányával együtt. – Különben sem hiányzik senkinek sem egy újabb gyomorrontás valamelyik borzasztó főzési kísérleted után.

– Gonosz vagy és cseppet sem tiszteled a tehetségemet – vágott sértődött képet Draco.

– Jaj, drágám, ne haragudj! – tette hozzá kedvesen. Draco már éppen replikázott volna, de félbeszakították, így az ihlete is egy csapásra elszállt.

– Jó reggelt! – szólt egy álmos hang.

– Neked is, Dylan! – Hermione mosolya lehervadt az arcáról. Draco vonásai megkeményedtek, elkomorodottan nézett rá és csak biccentett egyet fia felé, majd elült az asztalhoz és elmélyülten vajazni kezdett egy szelet pirítóst. Eközben Sophie Dylannek is bemutatatta, milyen varázslatot tud.

– Nagyon ügyes vagy, tökmag! – dicsérte meg Dylan és összeborzolta Sophie haját.

– Naah – méltatlankodott a kislány és otthagyta testvérét, majd helyet foglalt az asztalnál.

– Mi a terved mára? – fordult oda Hermione Dracóhoz.

– Elmegyünk a tisztásra nyomokat keresni Sophieval.

– De, apa! Mi szoktunk menni… – szólalt meg Dylan hirtelen, de apja megvillanó szemét látva, inkább lehajtotta a fejét a tényárjára.

– Te itthon maradsz anyáddal! Mindent megteszel, amit mondd, és jól viselkedsz! – határozott Draco és ezzel lezártnak tekintette az ügyet.

– Apa.

– Hallgass és itt maradsz! Meg ne lássalak az erdő közelében sem.

Dylan mérgesen és szégyenkezve meredt a reggeliére, amikor a mellette ülő húga, meghúzta a pólóját, majd a fülébe suttogta:

– Majd elmondok neked mindent.

– Köszi – mosolyodott el Dylan, bár tudta, hogy hosszú beszámolót fog kapni a pillangókról és a madarakról. Sophiet az árulkodó jelek teljes mértékben hidegen hagyták.

***

Miután Sophie és Draco elmentek, anya és fia, egyedül és mély hallgatózásba merülve ültek a konyhában. Hermione megpróbálta kifürkészni fia gondolatait, de végül úgy döntött itt az ideje, hogy elbeszélgessenek.

– Hol voltál tegnap este? – szegezte kérdést a fiának, és hanglejtése elárulta, hogy erre a kérdésre az igazat szeretné hallani, ami már egyébként is tudott.

– Anya, én… – kezdte Dylan.

– Kisfiam – szólt fáradtan Hermione –, miért csinálod ezt?

– Hisz ezek gyilkosok – fakadt ki Dylan dühösen. – Meg kell bűnhődniük, azért, amit tesznek, és azért, amit tettek.

– Nem a te dolgod ítélkezni felettük! – csattant fel Hermione. – Nem erre tanítottalak, nem ezt tanultad Roxfortban sem. Soha nem figyelsz Dumbledore professzorra? Dylan, mivel vehetnélek rá, hogy ne üldözd őket?

– Semmivel – mondta halkan Dylan. – Úgy érzem nekem az a célom, hogy…

– Az a célod, hogy felnőj és normális gondolkozású ember legyen belőled – közölte ellentmondást nem tűrően Hermione. – Nem a hősködés a cél. Ezt kellene végre megértened.

– Én nem a hírnévre hajtok, anya – szólalt meg a fiú. Bár tudta, hogy ez mekkora hazugság. Dicsőséget akart, megbecsülést és elismerést. – Te is harcoltál az én koromban. Harry és Ron rengeteget mesélt…

– Az életünket mentettük, nem mi támadtunk. Nagy különbség van a kettő között.

– Felnőtt varázsló vagyok, anya! Miért nem veszed ezt észre? – fakadt ki mérgesen Dylan.

– Bár az lennél, fiam – mondta keserűen. – Ha az lennél, akkor nem mennél fejjel a falnak. Az apád a te korodban azért harcolt, hogy életben maradhasson, mert nem akart jegyet a karjára és magamfajtákat gyilkolni.

– Anya…

– Gondolkozz el ezen! – Az ő forrófejű, bátor és ravasz fia, gondolta aggódva. Születése óta féltő gonddal óvták, most mégis a halálba akarja magát kergetni. Céljai tükrözték hirtelen haragját, és a kamaszkori meggondolatlanságát. Csak Merlin segíthetett azon, hogy végre lenyugodjon.

Ekkor ajtócsapkodás hallatszott és Mary lépett be a konyhába kezében egy könyvvel. Mikor meglátta Dylant, megtorpant. A fiú háttal ült neki, de azonnal megfordult és Maryre nézett. A lány egy dühös tekintettel találkozott, amitől megijedt és rögtön elfordította a fejét.

– Most megyek és megkeresem Ryant – mondta anyjának, s köszönés nélkül fordított hátat Marynek.

– Rendben, de ne menjetek túl messzire, nem akarok több bajt! A többiek nemsokára megérkeznek. – Dylan bólintott és mit sem törődve az ajtófélfához simuló Maryvel, kisétált a házból. Mary vágott egy szomorú fintort, majd lehuppant az egyik székre.

– Szia, Hermione! – mondta kedvetlenül, és az asztalra dobta a könyvet.

– Szia! Mondd csak, mért vág az én keresztlányom ilyen savanyú képet?

– Mert jobb lenne, ha tartaná a száját, és akkor nem kavarna még több baj. Különben egész érdekes ez a könyv, amit ajánlottál – tette hozzá, hogy valami pozitívumot is eláruljon.

– Majd belátja, hogy nem az ellensége vagy. Legyél türelmes, hiszen ismered.

– Olyan fafejű – fakadt ki Mary, majd észbekapott. – Ne haragudj! Ha nem életveszélyes dolgot csinált volna, akkor nem mondtam volna el semmit, nem hallgattam volna ki, és akkor nem kellett volna megmentenem az életét sem. Az is csak a vak szerencsén múlt.

– Jó barát vagy, pontosan olyan vagy, mint az édesapád, ő is megvéd mindenkit a rossz dolgoktól. De álljunk csak meg! – szólt Hermione. – Elmesélhetnéd, hogy pontosan mi történt tegnap!

– Semmi különöset nem tudtak csinálni – mondta Mary és átkozta magát, hogy ezt is megemlítette.

– Úgy is büntetést kaptok mindannyian – legyintett Hermione. – Mondd csak el!

– Annyi az egész, hogy rátámadt egy druida és én lelőttem a nyílpuskával. – Hermionénak elkerekedett a szeme. A forrófejűség nem ritka betegség a környezetében, Harry génjei továbböröklődtek és lázadásra csábították Maryt. – Elmentünk mielőtt nagyobb baj lett volna.

– Azt hiszem, hogy hosszú napunk lesz – vetítette előre végül, és a közelgő nagy családi összejövetelre gondolt. – Dylan miatt ne aggódj, majd megnyugszik és hamarosan már nem is fog haragudni.

– Gondolod?

– Hiszen ismerem, a fiam – sóhajtott fáradtan Hermione. Mary halványan elmosolyodott, majd folytatták a beszélgetést, valami egészen más témáról.

***

Dél fele járt az idő, a nap erősen tűzött, még a szél se rebbent. A levegő, nyomasztóan meleg és fülledt volt. A közel fák jótékony árnyában Mary ült, az egyik kidőlt fatörzsön és minden erejével azon volt, hogy a könyvre figyeljen. De a gondolati minduntalan elkalandoztak. Rosszul érezte magát, szürkének és elesettnek, akit mindenki utál. Bánta, hogy egyáltalán beleavatkozott Dylan dolgaiba, de ha nem tette volna, akkor tragikusabb véget is érhetett volna az akció. Sóhajtott egyet, majd újra visszatért a könyv szövevényes cselekményszálához.


Enyhülést hozó keleti szél rezzentette meg a fák lombját, és lágyan megsimogatta szomorú lány arcát, aki nem győzte eltűrni azt a rakoncátlan hajtincset, amely minduntalan meglógott a hajfonatából. Aztán jobb megoldás híján elmélázva az ujjival csavargatni kezdte a huncut tincset. Fáradta sóhajtott egyet, majd kinyújtóztatta kezeit és megigazította az időközben az orra hegyére csúszott szemüvegét.

Valami furcsa dolgot érzett, mintha lenne itt valaki a közelben, aki őt figyeli. Lassan hátratekintett, de nem látott senkit. Végül csak megvonta a vállát, majd letette a könyvet, és az arcát a kezeibe temette.

– Hogy lehetettem ennyire hülye!? – fakadt ki hirtelen. – Ráadásul magamban beszélek, és még képzelődöm is. Szánalmas – morgolódott, majd megint megpróbálkozott az olvasással.

Iszonyatosan hiányzott neki Elison MacNamara, Tristen és Jane lánya, akivel a világon mindent meg tudott beszélni. Persze Vittoria itt volt mellette, de Eli most jobban hiányzott. Elison most valahol Írországban volt és még bagoly távban is iszonyatosan messze. Különben is, szakított Dylannel, s valószínűleg ezért sem jött el idén nyáron Darkness Fallsba. Bár beszélhetett volna vele most. Ő mindig tudta mit kell mondani és mikor. Olyan volt a mardekárban, mint egy díva, soha nem fogott rajta egyetlen rossznyelvű pletyka, mindig csodálatos és eszes volt, akár egy tünemény. Nehéz volt néznie, ahogy Dylan és Elison párost, viszont nem volt benne irigység, csak mérhetetlen szomorúságot.

Nem is sejtette, hogy a közeli fa mögül, igen is figyelte valaki, pontosabban Dylan leste, minden mozdulatát. A fiúnak lelkiismeret furdalása támadt, hiszen nem Mary a hibás azért ami történt, hanem ő maga. Úgy érezte, el kell mondania neki ezt, de aztán a mozdulata félbe maradt. Hátrasimította tejföl szőke haját, lemondóan sóhajtott egyet és a következő percben eltűnt egy erdei ösvényen, ami a vízesés felé vitt.

Mary továbbra is a fa alatt ült és már nem próbálkozott tovább olvasni a könyvet. Egyszerűen nem tudta mit kezdjen magával. Gyűlölt magán mindent, és ami legrosszabb volt számara az, az volt, hogy már évek óta szerette Dylant, de a fiú ezt nemhogy nem viszonozta, hanem észre sem vette. Mary és Dylan már kicsi koruktól, fogva jó barátok voltak, de mióta elkezdődtek a kamaszévek, megváltoztak mindketten.

A lány kicsit felelősségtudóbb és komolyabb lett, a fiú egyre merészebb és fékezhetetlenebb. Mary tanácstalanul nézett fel az égre, amikor seprűket látott közeledni. Boldog mosoly jelent meg az arcán. Hamarosan vendégek hada landolt a Repülő Sárkány előtt. Mary feltápászkodott a fa tövéből és futni kezdett.

– Apu! – kiáltotta boldogan. – Annyira hiányoztál!

– Szia, kisbogaram! Mi történt, hogy ennyire szorosan ölelgetsz? – mondta nevetve Harry, amikor a lány a nyakába ugrott.

– Szervusz, kincsem, engem már meg sem ölelsz? – szólalt meg méltatlankodva Ashley.

– Szia, anyu! – nevetett Mary és jó szorosan magához ölelte anyját.

– Oh, hát ennyire hiányoztunk?

– Igen, nagyon. A tavaszi szünet óta nem is láttalak benneteket – vallotta be Mary, majd a többiekhez fordult. Ron és Nyssa mosolyogva figyelték az előbbi jelenetet. – Nektek is nagyon örülök.

– Azt látom – nevetett Ron, aztán egy puszit nyomott a lány homlokára. – Miért van olyan érzésem, hogy ez az érzelemkitörés valami nagy bajt jelent?

– Mert rémeket látsz, Ron bácsi – mosolyodott el a lány, bár az a mosoly nem volt túlságosan természetes. De nem volt ideje szerencsére magyarázkodni, mert egy fekete hajú kisfiú futott Maryhez.

– Hali, nővérkém! – köszöntötte kitörő örömmel a fiú, majd nővére nyakába ugrott.

– Szia, James! De jobb lenne, ha leszállnál rólam, mert cseppet sem vagy könnyű.

– Oké. Mi történt, míg nem voltam itt? – tett fel egy ártatlan kérdést James, de Marynek fogalma sem volt mit válaszoljon.

– Mary, nem tudod, hol van a fiam? – kérdezte Ron gyanakodva Mary zavarát látva. – Meg kellene beszélünk pár dolgot.

– Azt hiszem Josh, Dylannel és Ryannel van. – Joshnak iszonyatosak lettek az év végi eredményei és a szülei cseppet sem voltak elragadtatva a teljesítményétől.

– Már megint miben sántikál a fiad? – tudakolta Nyssa tömény anyai aggodalommal, természetesen Ront hibáztatva.

– Csak emlékeztetni akarlak, drágám, de úgy tudom Josh nem csak az én fiam.

– De rossz példát te mutatsz neki – fortyant fel az asszony mérgesen.

– A markdekáros te vagy – már amikor kiejtette, akkor megbánta, amit mondott. Nyssa haragjától Ront Hermione mentette meg.

– Üdv mindenkinek! – szólt mosolyogva Hermione, aki éppen akkor lépett ki az ajtón. – Gyertek be!

– Szia, Mione, már megyünk is! – mondta Harry, és elindultak befelé a fogadóba.

– Mondd csak, Mione, a drága férjed merre kószál? – kérdezte Ron és próbált feleségétől tisztes távolba húzódni.

– Sophieval van éppen, nyomokat keresnek.

– Ugyan minek vitt magával egy kislányt? – fortyant fel Ron dühösen. – A férjed agya hígul mostanában, igaz?

– Ron! – szólt rá a felesége. – Draco tisztában van az előírásokkal, nem tenné ki veszélynek egyik gyermekét sem.

– Nyssa kedvesem, szerinted ez helyénvaló viselkedés egy apától?

– Az az, amikor az apa sötét varázslatok kivédését tanít a gyermekének, hogy az kipróbálhassa másokon? – érvelt Nyssa mérgesen.

– Ezt miért nem beszéljük meg ezt négyszemközt? – kérte Ron és próbált megszabadulni barátai tekintetétől.

– Hermione, Draco mikor fog visszajönni? – Harry igyekezett átvenni a beszélgetés fonalát, eközben Nyssa és Ron villámokat szóró szemmel néztek egymásra.

– Nem tudom pontosan, miért olyan fontos ez?

– Mert jobban tenné, ha idedugná a képét! Lenne némi megbeszélnivalónk, ami nem tűr halasztást.

– Valami baj van? – kérdezte Hermione.

– Már két hónapja nem kaptam tőle jelentést, se Leslietől – szólt közbe Ron. – Harry kicsit pipa rá.

– Valaki engem emlegetett? – szólalt meg egy magas, szőke hajú férfi, aki éppen akkor lépett be. Arcát cinkos, széles mosoly tette még ellenállhatatlanabbá, s az évek mit sem változtattak rajta.

– Oh, igen, pont téged emlegettelek – morgott Ron dühösen.

– Nem is gondoltam, hogy ennyire hiányoztam neked – lépett közelebb a férfihoz és csontropogtatóan megölelte. Mary és James kuncogtak a háttérben. Miután Leslie elengedte sógorát, még pimaszul rá is kacsintott. – Te is hiányoztál nekem, Roncimonci!

– Megölöm Fredéket, amiért ezt elmondták neked – sóhajtott türelmét vesztve.

– Fred és George jó cimboráim, sógoraim és különben is testi-lelki jó barátok vagyunk egyébiránt. Megvédem őket, ha kell!

– Miért nem írtál nekem jelentést?

– Rá ér az még nem? – vonta meg a vállát Leslie. – Úgy számoltam, csak ezeregyszázszor szólítottál fel.

Ron arca vörös lett a méregtől, már éppen készült visszavágni, amikor Harry megszólalt:
– Miért is kellett nekünk annyira igyekeznünk? – Leslie megvonta a vállát, mivel ő is csak az imént érkezett. – Tegnap délután kaptam egy igencsak sürgető baglyot mélyen tisztelt sárkányvezérünktől.

A mellette álló Mary lesütötte a szemét és egy lépést hátrált. De nem volt ügyes, mert apja észrevette a szökési kísérletet.

– Mary, már megint mit műveltetek? – kérdezte vészjósló hangon Harry.

– Én nem tudom mire akarsz kilyukadni… – kezdte a lány.

– Majd később elmeséled, drágám! – Moira a legjobbkor érkezett. – Örülök, hogy itt vagytok, már nagyon vártunk titeket. Gyertek, készen vannak a sütemények! – A kis csapat megindult befelé és mosolyogva haladt el Moira mellett, kivéve persze Maryt, akinek cseppet sem volt kedve bemenni.

– Inkább menj és keresd meg a többeket! – szólalt meg Vittoria édesanyja.

– Jó rendben, megyek – mondta gyorsan Mary.


***

Mary megkönnyebbülve hagyta el a Repülő Sárkány környezetét, bár tudta, hogy a szülei úgyis meg fogják tudni, hogy mi történt tegnap, de legalább nem neki kell elmondania. Lelassította a lépteit, majd sóhajtott egy nagyot.

– Hova mész? – kérdezte Vittoria, aki éppen a festőállványát próbálta becipelni a házba. – Mi történt megint?

– A többieket akarom megkeresni. – Vittoria letette az állványt, iszonyatosan rosszat sejtett. – A szülők megérkeztek és hamarosan megtudjuk, mire jutnak velünk.

– Megyek én is, nehogy valami baj legyen – mondta aggódva. – Találkoztam Dylannel reggel és olyan volt, mint egy felbőszült tündérmanó.

– Csattogtatta az éles tűfogait? – mosolyodott el halványan Mary. – Én is összefutottam vele reggel. Keresztülnézett rajtam, ahogy általában szokta, ha dühös valamiért rám

– Ez az egész a fiúk hibája. Rosszabb sorsa is lehetett volna Dylannek, ha nem megyünk utánuk – mondta komolyan Vittoria. – De nem fognak nekünk örülni.

– Tudom – bólogatott beleegyezően barátnője.

A két lány jól tudta, merre lehetnek a fiúk, ezért az első útjuk a közeli tisztásra vezetett. Nem is lepődtek meg, amikor a fűben heverészve ott találták Ryant és Josht. Éppen valami önfeledten nevettek, mintha semmi gondjuk nem lenne.

– Megjöttek a szülők – mondta Mary színtelen hangon. – És jöhetnétek ebédelni.

– Hallottál valamit? – lökte oldalba Josh Ryant.

– Én semmit, csak a szél súgását – mondta Ryan teljes átéléssel. Josh hátra nézett és megvetéssel a hangjában megszólalt:

– Ja, csak te vagy az – nézett Maryre megvetően. – A kis áruló pápaszemes!

Maryt meg se lepte a sértés és rezzenéstelen arccal nézett a tizián vörös hajú fiú szemébe, a fiatalabb Weasley ivadék elhúzta a száját. A lány nem szólt semmi, majd elindult egy másik ösvényen, mikor már senki se látta, futni kezdett. Senki szem látta a szemét elhomályosító könnyeket.

– Hogy lehettek ilyen bunkók? – kérdezte Vittoria szemrehányóan és meglegyintette mindkét fiút, amikor azok nagy nehezen feltápászkodtak a fűből.

– És ő csak nyugodtan elárulhat minket? – kérdezett vissza Ryan. – Még az sem biztos, hogy te ártatlan vagy.

– Annyi eszed sincs, mint egy tyúknak! – mondta neki Vittoria dühösen. – Dylan majdnem nagyon nagy bajba keveredett tegnap. Ja, csak arra akarlak emlékeztetni benneteket, hogy akár feküdhetnétek holtan is a fűben,

– Miatta kapunk büntetés – érvelt Josh. – Ez nem elég ok a viselkedésünkre?

– Csak úgy megemlítem neked újra: Mary megmentette az életeteket és igaza volt, hogy szólt rólatok Dracónak – jelentette ki a lány. – Az éti csiga is több értelemmel rendelkezik, mint ti.
Aztán megcsóválta a fejét és elindult vissza a faluba.

– Ez a csaj se ép – mondta Josh lesajnálóan.

– Ja, arra nem is gondol, hogy Mary miatt ő is megbüntetik. – Ryan ásított egyet, majd kinyújtóztatta elgémberedett tagjait.

– Gyere, menjünk! Szeretnék minél előbb túllenni apám előadásán a jegyeim miatt – sóhajtott Josh mérgesen. – Az a rühes Vector professzor eltúlozta, hogy egész évben szívatott…

– Mondtam neked, hogy ne vedd fel a számmisztikát – csóválta meg Leslie Malfoy egyetlen egy fiacskája.

– Igazad volt, nem érte meg az a sok csinos hollóhátas lány – méltatlankodott unokatestvére, és ha lehet ilyen, akkor a feje még vörösebb lett, mint a haja.

– Jó. Essünk túl ezen! – Azzal a két fiú elindult vissza a faluba, ami nem sokkal később már vesztőhely szerepét töltötte be.

***

Mary csak futott minél messzebb mindenkitől és mindenkitől. Már teljesen kifulladt, amikor a vízeséshez ért. Az egyik fa törzsének támaszkodva fújta ki magát, szíve hevesen vert és zihált. Gyengének érezte magát, lehajtotta a fejét és próbált egyenletesen lélegezni. Aztán kuncogás ütötte meg a fülét. Szemei kitágultak, felkapta a fejét és kinézett a fa mögül, de csak óvatosan, nehogy észrevegyék, amit ott látott cseppet sem tette boldoggá.


Dylant és egy világosbarna hajú lányt látott ölelkezni a vízparton. A lány kacér pillantásokat küldött Dylan felé, majd közelebb ment hozzá és szinte teljesen hozzá simult. Dylan átölelte a lányt és mélyen a szemébe nézett. A boszorkány felnevetett és végigsimított a fiú arcát, majd egyre közelebb húzódott hozzá, aztán ajka szinte csak érintette szájával. Játszadozott vele és sötét, szenvedéllyel teli bűnbe csábította a fiút. Dylan viszont nem elégedett meg ennyivel, hanem követelőzően visszacsókolta, kezeivel erősen fogta a kecses derekat. A lány szinte elolvadt a csóktól, ami egyre vadabb lett. Dylan végigsimította a göndör világosbarna hajzuhatagot, és továbbra is vad táncot járt a két fiatal nyelve.


Eközben a fák óvó rejtekében, Mary szíve darabokra esett szét, és egy fájdalmas könnycsepp gördült végég az arcán. Szédülni kezdett, úgy érezte a világ a fejetetejére áll, őrjítő sebességgel forogni kezdett és neki nincs egy fix pontja sem. Mintha zuhant volna és nincs, aki ezt megakadályozná. El akart tűnni, vagy csak úgy megszűnni, hogy ne kínozza tovább a fájdalom. Az első élőhalál volt ez számára. Úgy érezte nincs semmije, és reménytelenül vergődik, mint egy csapdába esett madár, aki szabadulni szeretne, de hiába repül a rácsoknak, azok nem engedik. Fejében őrült gyorsasággal száguldottak a gondolatok. Aztán csak egy gondolat maradt: Fuss haza!


Mary küzdve a kétségbeeséssel, futni kezdett. Az utat sem nézte, egyetlen cél lebegett előtte, minél messzebb kerülni Dylantől. Torkát fojtogatta a sírás, olajzöld szemei könnyben úsztak. De minden erejét arra összpontosította, hogy még véletlenül se adja magát a kétségbeesett zokogásnak, ne lássa senki sem gyengének és megtörtnek. Kimerülten állt meg a falu végén álló fűzfánál. Fejét a vastag törzsnek támasztotta. Nagyokat sóhajtott, arca többször is eltorzult, de Mary legyűrte a sírás kényszerét, majd megtörölte szemét és felemelt fejjel hagyta el a fűzfa törzsét. Érzelemmentes arccal lépett be a Repülő Sárkányba, majd helyet foglalt szülei mellett.

Magán érezte Josh és Ryan gyűlölködő pillantását. Vittoria aggódva nézett barátnőjére, hiába őt soha nem tévesztette meg Mary álarca, mai most nyugodtságot mutatott a többiek felé, tudta, hogy Maryt nyomasztja valami.
– Dylan nem jött veled? – kérdezte Hermione.

– Nem találtam meg – szólalt meg a lány.

– Itt vagyok, anya! – lépett be Dylan az ajtón. A fiú üdvözölte őket és helyet foglalt az asztalnál. Nem sokkal később Draco is megérkezett Sophieval.

***

Miután mindenki befejezte az ebédet, a gyerekek igyekeztek eltűnni a színről és a szülők végre egyedül maradtak. A társaság is egészen kibővült, mivel Ginny, Leslie felesége, is megérkezett Londonból. Aidrian, Moira férje, is lóhalálában befutott egy elég kényes családi ügy elsimítása után, hogy még egyet elsimítson.

Végül összeült a családi nagy kupaktanács: Harry, Ashley, Ron, Nyssa, Ginny, Leslie, Moira, Aidrian, Hermione és Draco, rezzenéstelen arccal várták, mi fog most következni. Végül Draco, mint megbízott, és aki rajtakapta a társaságot, elkezdte ecsetelni a gyerekek magatartását. Igyekeztek mindannyian higgadtan végighallgatni.

Aztán robbant a bomba és hangzavar támadt a fogadóban. Végül újfent Dracónak kellett rendet teremtenie és lecsendesítenie a megvadult szülőket. Néhány percig néma csend honolt, majd Ginny megszólalt:
– Akkor mit csináljunk a gyerekkel? Nem fogom engedni, hogy a fiam belekeveredjen valamibe, amihez semmi köze.

– Drágám, a fiunkkal nem lesz semmi baj – biztosította Leslie. – Olyan hideg fejjel gondolkozik, mint az anyja.

– Áh, akkor ezért császkált kint az erdőben? – mérgelődött a boszorkány. – És még csak nem is használhatja a pálcáját.

– Nyugodj meg!

– Szóval szerinted ez nem nagy ügy? – fortyant fel a vörös hajú nő, akit e pillanatban Leslie démonhoz tudta volna hasonlítani. Ellenben szabad szájú sógorával, Ronnal, az ilyen megállapításait inkább csendesen elhallgatta.

– Mi is ugyan ezt tettük, sőt talán még rosszabbakat – vonta meg a vállát a férfi. – Nézzük logikusan…

– Ez nem az a válasz, amire számítottam tőled – jegyezte meg hidegen Ginny. – A mi gyerekeink már nem abban a világban élnek, mint mi régen.

– Túl sokat aggódsz, Ginewra!

– Bocsáss meg, ha ezzel akadályokat gördítek a szabadszellemű nevelési elveit elé. De úgy gondolom, mindenkinek szigorú elbeszélgetésre van szüksége.

– Hagyjátok abba! Ezzel nem oldjuk meg a problémát. Szerintem mindannyian egyetértünk abban, hogy a fiatalok sokkal nagyobb kárt tesznek az ügyünknek, mint hasznot – szólalt meg Draco.

– Ebben igazad van, Draco – állt mellé Harry. – Utálom bevallani, de pontosan erre gondoltam. Ugyan sok hasznos információt szereztek…

– Ugye ezzel nem azt akarod mondani, hogy információs lehetőséget láttatok a gyerekeinkben? – csattant fel Nyssa.

– Nézd jó is van a rossz között…

– Felhasználjátok a gyerekeinket…

– Hagynád, hogy befejezzem? – emelte fel a hangját Draco.

– Elég legyen! – kiáltott fel Aidrian. – Hibáztunk, mivel a gyerekek ezt bátorításnak vették. De sejtelmünk sem volt, hogy a helyszínek elemzésével és azzal, hogy teret, némi bepillantást kaptak a Rend munkájába lavinát indít el és veszélynek teszik ki magukat.

– Persze, igazad van – morogta Nyssa. – Bocsáss meg a kirohanásomért. Ha belegondolok, hogy mi történhetett volna…

– Nyugodj meg! Azért vagyunk itt, hogy megoldást találjunk. Hamarosan mindegyik gyerek szabadon használhatja a pálcáját. Meg kell értetnünk velük, hogy miért olyan fontos, amit csinálunk – érvelt Draco.

– Nézzétek, azzal semmit nem oldunk meg, ha egymás torkának esünk – szólalt meg Ashley a hirtelen beállt csendet megtörve.

– Mit javasolsz? – kérdezte Ginny és sógornője szemébe.

– Küldjük el őket, valahová – vetette fel az ötletet Ashley. – Ez a legjobb megoldás, hogy minél távolabb legyenek a druidáktól. Darkness Falls iszonyatosan közel van a tűzhöz és újra elkezdődött valami, aminek nem kellene.

– Ez egy használható ötlet – nyugtázta Hermione, aki eddig csendben figyelte az eseményeket. – Nekünk is könnyebb lenne. Szigorú felügyelet kellene és nem utolsó sorban az, hogy fegyelmet tanuljanak.

– Nekem lenne is egy jó ötletem, hogy hova küldjük el őket – szólalt meg Draco. – Nem tudom, mennyire gondoljátok jónak, de az hiszem Ashley ötlete igen is megoldható.

– Akkor halljuk, ne titkolózz tovább! – mondta Leslie színpadiasan.

– Nos, van pár rokonom Skóciában…

– Milyen rokonai lehetnek egy Malfoynak? – tette fel halkan a kérdést Harry, de ezt mindenki kivétel nélkül meghallotta.

– Harry! – lökte oldalba a felesége. – Bármilyen megoldás érdekel, amivel a lányunk biztonságban lehet. Egy druidát lőtt lábon egy nyílpuskával. Szerinted ez mennyire normális viselkedés Marytől?

Hermione szúrós pillantással és penge vékony ajkakkal nézett barátjára, aki jobbnak látta nem folytatni a Malfoyok dicső vérvonalára tett megjegyzésnek a bővebb kifejtését. Leslie már fel sem háborodott a családját ért sértésen, de Draco annál inkább.

– Közlöm veled, Harry – kezdte nyugodtan Draco –, hogy a családom nem minden tagja áll, vagy állt a sötét oldalon. Ha szétnézel magad körül, jó néhány fehér mágust látsz, és ha neked van jobb ötleted, nagyon szívesen meghallgatjuk.

– Igen, van jobb ötletem, küldjük őket táborba. Roxfort is szervez ilyeneket. – Ennél a mondatnál újra csend telepedett a táraságra. Szinte érezni lehetett a gondoltatok cikázását a szülők fejében. Vajon jó ötlet táborba küldeni öt csintalan kamaszt? Hermione mély levegőt vett, majd megszólalt:

– Szerintem nem jó ötlet.

– Miért nem jó? – kérdezte Harry, aki azt hitte, ötlete osztatlan siker arat majd. – Hiszen egészen jó táborokat szerveznek, sok programmal…

– Mert onnan könnyedén megszökhetnek – válaszolt Leslie Hermione helyett. – Erre gondoltál, kedves sógorasszony?

– Tulajdonképpen igen. Egyrészt egy tábor nem köti le őket annyira, hogy ne próbáljanak meg onnan elmenni. Másrészt jobban örülnék neki, ha valamiféle elszeparáltabb helyen lennének. Harmadrészt túl öregek már a táborozáshoz.

– Van még más is? – kérdezte Draco.

– Igen, van. Ilyenkor már nem lehet beadni a jelentkezést egy táborra, ha mégis akkor heteket kell várni, amíg az elkezdődik. Aztán ki tudja, addig mi lesz a gyerekekkel? Meg aztán, mindannyian tudjátok, hogy jövőre az utolsó évüket töltik Roxfortban…

– Lehetne a lényeget, Hermione? – szólt Ron.

– Azt akarom mondani, hogy jobb lenne, ha valami hasznos dologgal töltenék a szünidőt, és természetesen szórakozással. A nyári gyakornok programot már megkérdeztem a Minisztériumban, de azt hiszem, Londonban könnyebben elvesznek, mint bárhol, ahol szem előtt vannak.

– Akkor te mit javasolsz? – kérdezte Aidrian.

– Talán Draco rokonai…

– Na, arról szó se lehet – fortyant fel Harry és felugrott a helyéről. – Az én lányom nem fog halál…

– Elég! – kiáltotta Draco és ő is felállt, majd farkasszemet nézett az egykori ellenséggel, aki már évtizedek óta barát volt számára, csak hát a régi emlékek, nem tűntek el teljesen, de az idő már megsárgította őket – Már megmondtam…

– Jó, jó értettem akkor is. Tudom, hogy te és családod szűkebb értelemben nem vagytok rosszak, de tágabb értelemben…

– Harry! Legalább hallgasd meg, hogy mit akar mondani! – szólt rá a felesége. Harry kénytelen kelletlen helyet foglalt és intett Dracónak, hogy szabad a pálya, folytathatja a mondókáját.

– Mivel Harry nem szívleli a rokonaimat, ezért van egy másik ötletem.

– Add elő rokon! – sóhajtott Leslie. – Várnak minket a konyhában a sütemények.

– Csak a hasadra tudsz gondol, Leslie? – nézett rá mogorván Ginny. – Eddig még nem sikerült senkinek sem használható ötlettel előállni.

– Próbálom oldani a feszültséget, édes.

– Szarul csinálod.

– Tehát, küldjük őket minél távolabb Angliától. Mondjuk, nyaralhatnának Amerikában, Hermione szüleihez mehetnének.

– A szüleimnél? – kérdezett vissza a felesége. – Meg vagy veszve, édesem? Fél tucat varázsló és boszorkány kölyökkel nem tud egy idős házaspár elbánni. Ráadásul annyira nem is ismerjük az ottani varázslókultúrát.

– Én sem hiszem, hogy elbírnának öt gyerekkel – mondta Moira. – Ne haragudj Hermione, de szerintem képtelenek lennének rá.

– Teljesen igazad van – bólogatott egyetértően Hermione. – Anyám teljesen kiborult, amikor Dylan körberöptette az étkészletet a nappaliban, aztán összetörte az egészet.

– Olyan messzire egyébként sem küldhetjük őket – szólalt meg Ashley.

– Nekem van egy ötletem – mondta Nyssa.

– Mondd, drágám! – bíztatta Ron.

– Románia.

– Miért éppen oda? – kérdezte Ginny. – Hiszen, ott egymást érik a vámpírok. Charlie nem győz rájuk panaszkodni.

– Mert ismerek ott egy embert, aki vámpírvadászokat képez ki – magyarázta egyszerűen Nyssa. – Messze van, tanulhatnak fegyelmet és lesz egy szakmájuk.

– Ez jó ötlet – egyezett bele Leslie reflexből, de aztán észbe kapott. – Te meg vagy húzatva? Ha nem tudnád, kedves Nyssa, van két félvámpír a Sárkányok csapatában, és milyen fényt vetne ránk, hogy ha a gyerekeinket vámpírölésre tanítanánk?

– Ezek nem olyan vámpírok, Leslie. Paraziták, akiknek csak vérszomjuk van. Semmi emberi nincs bennük. Az itteni vámpírok mások…

– Nem kell a Sötét Varázslatok kivédése, Weasley professzor! Szóval én teljesen ellenzem az ötletet. Szerintem hallgassuk meg inkább Dracót! Bármelyik Malfoy rokonom jobb ennél az ötletnél.

– Én sem hagyom a lányomat vámpírok után koslatni, így akár vadászhatna druidákra is – mondta Moira. – Shannon és Connor O’Reily, miatt sem képeztetném Vittoriát vámpírvadásznak, akármilyen vámpírokra is képeznék ki őket.

– Végül is ez igaz – nyugtázta Aidrian. – Sajnálom, Nyssa, nem fogom támogatni ezt.

– Én sem tarom jó ötletnek – csatlakozott Hermione. – Jobban szeretném, ha a fiam önfegyelmet, tiszteletet és önvédelmet tanulna. Ha már egész nyárra el kell küldenünk, akkor legalább legyen értelme a dolognak.

– Akkor kinek van jobb ötlete? – nézett körbe kérdőn Harry, majd sóhajtott egyet. – Na jó, Draco, mesélj azokról a rokonaidról!

– Mi az csak nem kíváncsi lettél egyszeriben? – kérdezte győztes mosollyal Draco. – Nos, jó. Szóval Drake Malfoynak, a bácsikámnak, van egy kastélya Skóciában, amit ő és a felesége, kiadtak egy volt aurornak. Tristen és Jane, nem olyan régen jártak is abban a kastélyban. A lényeg, hogy ez az exauror vállalná gyerekek képzését is. Már hetekkel ezelőtt felvettem vele a kapcsolatot. Persze akkor még fogalmam sem volt, hogy szükség lesz rá… Ha jól tudom, ő volt Tristen mestere is, amikor végzett abban az írországi iskolában, ahonnan Leslie meglépett.

– Nagyon kedves vagy, hogy emlékeztetsz rá, anyámtól is mindit ezt hallgatom – morogta Leslie. – De szerintem jó ötlet.

– Ez lesz a nyerő – villanyozódott fel Harry. – Onnan legalább nem fognak megszökni és druidákkal sem kerülnek kapcsolatba.

– Mondtam én, hogy érdemes meghallgatni. A kastély és a környezetet varázslattal védett, így nem lehet csak úgy ki és be járkálni.

– Én is jónak találom az ötletet – mondta Nyssa és láthatóan megkönnyebbült.

– Akkor szerintem Draco ötletét támogatjuk mindannyian – jelentette ki Hermione és ránézett az elégedetten mosolygó Dracóra. A többiek bőszen bólogattak, hogy támogatják az ötletet. – Nos, akkor ki mondja meg a remek hírt a gyerekeknek?

***

Az öt jómadár már egy jó ideje idegesen ült kint a verandán. A nap már éppen lemenőben volt, kellemes esti szél lengedezett és tücskök ciripelését lehetett hallani. A csekélyke fénynél Vittoria egy magazint lapozgatott, miközben a lenge szellő játszott hosszú méz szőke hajával. Mary szókásához híven egy könyvbe temetkezett és elmélyülten csavargatta az egyik rakoncátlan hajtincsét, ami minduntalan megszökött a hajfonatából, de most, hogy keze ügyébe keveredett nem zavarta tovább.

A lány teljesen elmerült a szövevényes történetben, így nem figyelt szíve kínzó fájdalmára. Dylan, Ryan és Josh pedig elmélyült kártyázással töltötték a hosszú időt, mialatt bent a szülők tanácskoztak. Néha egy-két hangos szóváltásnál felkapták a fejüket, de aztán foglalkoztak a dologgal. Dylan ásított egy nagyot és Maryre nézett, majd összeszorult a torka. Bűnösnek érezte magát, mert megbántotta a lányt, amikor ő csak az életét mentette meg. És arra következtetésre jutott, ha ne lenne ő, Dylan, ilyen makacs és szűklátókörű, akkor nem semmi baj. Majd eszébe jutott Eris Lenox, a lány, aki ráakaszkodott a vízesésénél. Nem is tudta miért csókolta meg, hiszen annyira undorodott, az ilyen rámenős lányoktól. De már nem tudta a dolgokat visszacsinálni.

Még mindig a haját csavargató Maryre nézett majd elmosolyodott. Mary felkapta a fejét és belenézett a jég kék szemekbe. A lány olajzöld szeme csak úgy lángolt, az elfojtott érzésektől, mint egy fáklya. Dylant megriasztotta ez a nézés és valami különöset érzett, nem bírta elviselni, és tovább nézni az olajzöld szemekbe. Mary szíve tele volt keserűséggel, azon gondolkodott mi volt ez a mosoly Dylan képén. Talán csak őt karja kinevetni? Mintha tudná, hogy szereti és azzal csupán bántani akarta, hogy megcsókolta az a cafkát. De Mary nagyon jól tudja, Dylan még azt sem veszi észre, ami az orra előtt történik. Újra a könyvére pillantott, de már nem olvasott belőle egy sort sem.

Aztán egyre feszültebb lett a hangulat a verandán, mert már nem hallatszotta ki hangok bentről. Aztán közeledő léptek dobogása hangzott fel. A fiúk letették a kártyát, Mary könyve is arrébb került, Vittoria is befejezte az olvasást. Aztán a nyitott ajtón kilépett a hóhér, aki meghozta számukra az ítéletet. A kis csapat, főleg a fiúk kicsire zsugorodtak össze Draco előtt, de az össze gyermek egyezményesen megszeppenve nézett fel rá. A többi szülő is kisétált a „kivégzésre”. Draco megköszörülte a torkát és bársonyos mély hangján megszólalt:

– Nos… – itt végig nézett a szürke tekintet a társaságon. – Elfogadhatatlan viselkedésetek miatt úgy döntöttünk leckét kaptok az élet kemény oldalából is. A nyári szünetnek vége, szóval holnap reggel csomagoljatok, mert mentek Skóciába. – Aztán a hóhér dolga végeztén bement a házba.

A gyerekek meredten néztek utána, majd egymásra, aztán maguk elé. Sóhajtottak egyet, mintha valami szörnyűbb büntetést vártak volna. Megkönnyebbülve hagyták el a verandát, de tudatlanul, mert még nem is sejtették, milyen helyre is küldték őket a szüleik.

hozzászólások: 0