20. fejezet
Pillangótánc

Rekkenő hőség volt, a fonnyadtan kókadozó fűszálak szinte könyörögtek az esőért, de az ég továbbra is ragyogóan kék maradt, amin egy kósza bárányfelhő sem volt. Mindenki igyekezett menekülni a meleg és a tűző nap elől. Egy leheletnyi fuvallat sem enyhített a nyári melegen, olyan volt akár egy vidám tűzben égő szerelmes pár, akik sosem múló szerelemmel szeretik egymást. A parkban álló fák árnyékában Mary pihent. Jógagyakorlatokat végzett, amiket Emily mutatott nekik. Már egy hete elkezdték a kemény edzést és ez nagyon jót tett a lánynak. Végre kiadhatta a dühét és a fájdalmát.

Persze Dylannel már egy ideje nem beszélgetett és az igazat megvallva szinte senkivel sem beszélt. Végig akarta gondolni, hogy mit tegyen az ösztöndíjkérésben, a szerelmi kérdésben és azokat a kérdéseket sem tudta kezelni, amik az életével kapcsolatosak. Inkább másfajta dolgokra akart koncentrálni és megnyugodni.

A többiek aggódtak érte, de úgy gondolták inkább békén hagyják és megvájták, amíg rendeződnek a dolgai. Mary egyrészről hálás volt nekik, de jobban örült volna egy kis baráti törődésnek. De ezt nem vallotta volna be senkinek. Egyedül Elisonnak írt levelet, akitől némi útmutatást és megértést várt. Hetek óta nem kapott választ. Bántotta a dolog nagyon is. Haza is írt
egy levelet, anyja, mint mindig most is sejtette, hogy valami baj van. Féltő gondoskodása mindenhova elkísérte Maryt. Most viszont a lány hallgatott így tartotta helyesnek.

Olyat akart tenni, amiben kifejezheti magát, csak szárnyalni, semmivel sem foglalkozni és végre boldog lenni. Ne fájjon úgy minden, mint most. És végre egy olyan embert találni, aki teljes szívével és lelkével szereti. Elmosolyodott, nem is tudta miért. Kellenek számára mégiscsak az álmok, mert így könnyebb kicsit a lelkének. Behunyta a szemét és erősen koncentrált, ahogy Emilytől tanulta és akkor furcsa dolog történt.

Érezte, hogy feszült izmai elernyednek és teljes nyugalom költözik a szívébe. Kellemes mondhatni jóleső bizsergést érzett minden tagjában. Mintha lebegne egy könnyed bárányfelhőn. S mikor kinyitotta a szemét észrevette, hogy tényleg a levegőben lebeg. Először meglepődött aztán elkezdte élvezni a helyzetet. Majd mikor már teljesen biztos volt a sikerében megzavarták.

– Mary, mit csinálsz? – kérdezte egy női hang.

A lány megijedt és ennek az lett az eredménye, hogy a földön landolt és fájdalmasan feljajdult.

– Köszi, hogy megijesztettél Carmen.

– Bocs nem akartam, csak valami fontosat kell mondanom... De mit keresel a földön.

– Én? Hát tudod csak pihengetek – mondta a lány és megcsóválta lemondóan a fejét.

– Tényleg? És hogy megy?

– Nagyon jól.

– Sikerült már az az átváltoztatás, amit Owen mutatott nekünk.

– Ööö azt már régen megcsináltam.

– Tényleg? – csodálkozott a tökéletes frizurájú Carmen, aki még mindig több időt töltött a tükör előtt, mint ikertestvére Magdalena. Mary el sem tudta képzelni, hogy testesítheti meg két testvér két végletet – Kérlek, mondd el, hogy kell, mert Lena nem hajlandó elmondani!

– Nagyon egyszerű... de várjunk csak el akartál nekem mondani valamit.

– Oh, tényleg, szóval az a nagy hír, hogy MacCaulum prof elment.

– Elment?

– Igen, holnap tartja apa a bált és a prof elhúzta a csíkot.

– Hú, csodás – mondta a lány a legkisebb érdeklődés nélkül.

– Nem is örülsz? – szörnyülködött Carmen.

– Hidegen hagy.

– Ugyan, Mary, ne legyél ünneprontó.

– Miért örüljek?

– Mert végre elhúzhatunk innen egy kicsit és bulizhatunk.

– Nem vagyok egy bulizós típus.

– Jaj, komolyan mondom ezt nem hiszem el egy éti csigában is több lelkesedés van mint benned.

– Semmi kedvem elmenni – húzta fel az orrát.

– Ugyan ott lesz Dylan is.

– Na, akkor meg pláne nem megyek.

– Mi történt köztetek?

– Semmi.

– Nem hiszem. Fura nekem ez az egész. Eltűntök. Piton összevissza kutat, hogy megtudja, hogy hova mentetek. Persze nem tud senki semmit. Aztán Piton megtiltja, hogy akármit is kérdezzünk tőletek. Nekem ez az egész gyanús. Lehet, hogy kicsit naivnak tartanak, de hülye nem vagyok.

– Jaj, Carmen, inkább ne kérdezz semmit!

– Jó, de csak egy feltétellel.

– Mi lenne az?

– Eljössz velünk a buliba.

– Jó – mondta Mary megadóan – legyen.

– Akkor már csak pár apró simítás van hátra.

***

A nap megelégelte az egész napos ragyogást, majd úgy döntött ideje megkezdeni a sétát lefelé a horizonton, s megpihenni pirkadatig, amikor is újra megkezdi tündöklését az azúrkék égen. Ragyogó fénye most egyszeriben rózsaszínre festette az égboltot.

A madarak trillája is kísérte a napot, mintegy altató énekként, ami megnyugtat és ellazít. Kellemes hűvös szellő enyhített a nyár perzselő forrósáságán és játékosan meglibbentette a fák hatalmas lombkoronáit s táncba hívta az aprócska selymes smaragdzöld fűszálakat, amik különös módon nem sínylették meg a nagy mereget. De nyilván a hely mágikus mivoltának köszönhetően maradtak meg természetes szépségükben.

A kastély a maga büszke és erős mivoltában nézett szembe a naplementével. Az ódon szürke falakat itt-ott borostyán futotta be, amik még inkább kiemelték az épület szépségét. Volt benne valami megmagyarázhatatlan varázs, amit csak az érezhetett, aki arra érdemes. Az idilli szemlélődést egy velőtrázó sikoly szakította meg.

– ÁÁÁÁÁ – hallatszott az egyik emeleti ablakból, ami Mary szobája volt. – Te kígyó, azt mondtad, hogy nem fog fájni.

– Ugyan, Mary! – legyintett egyet Carmen és lehúzta a következő gyantacsíkot is. – Csak még pár ilyen aztán meg fogod szokni.

– De erre kell lenni valami varázslatnak is– mondta Mary és ökölbe szorította a kezét.

– Nos, nem tudom, de véleményem szerint ez a leghatásosabb.

– Carmen nem kínoztad már eleget? – kérdezte Lena.

– Testvérkém ebbe ne szólj bele!

– Pedig én nagyon szeretném, ha beleszólna. ÁÁÁÁÁÁ – szólalt meg újra Mary.

– Én azt hiszem nekikezdek a hajának – mondta elgondolkodva Vittoria.

– Jajj neeee – próbált tiltakozni Mary.

– Én vállalom a körmeit– mondta Lena, majd hozzátette. – Ez az egyetlen dolog, amit meg tudok csinálni és nem galiba lesz belőle. Amúgy Vittoria van egy kis főzet, azzal kend be a haját és akkor könnyebb dolgod lesz.

És ez így folytatódott tovább. Mary a végén már kezdett érzéketlenné válni a fájdalomra. A lányok mindent kipróbáltak rajta, amiről azt hitték segíthet kicsit javítani Mary külsején. Szemöldök igazítás, manikűr, pedikűr, egy kis fogfehérítés, ilyen olyan kenőcsök az arcra és még kitudja mi. A lány attól tartott, hogy a többiek csak az idejüket vesztegetik és inkább törődnének saját magukkal. Bár neki fel sem tűnt a különféle szépítő bűbájok alacsonyan szállnak a levegőben és a szobában lévő lányok lassan-lassan készen állnak az esti kiruccanásra. Mary nem gondolta, hogy ma ez történik vele. De az már sok volt neki, hogy Vittoria egy alacsony, Mary szerint magas sarkú fekete szandált nyom a kezébe, amin egy pillangót formázó díszcsat foglalt helyet.

– Na nem én ezt nem veszem fel – nyafogta a lány.

– Már pedig felveszed – nyomatékosította a dolgot Carmen.

– Miért nem lehet inkább... mondjuk egy edzőcipő?

– Jaj, Mary, ne viccelj már! Vedd fel és sétálj egy kicsit!

Mary komolyan kételkedett benne, hogy ebben valaha is járni tud. Morcos képet vágva vette fel a szandált, majd egy kis vacakolás után a csattal végre sikerült felvenni. A lány lassan felállt és tudatosult benne, hogy ez könnyebb, mint gondolta. Aztán pár óvatlant lépést követően elesett.

– Ez nem fog menni – mondta nyögve a lány.

– Miért vagy ilyen kishitű?

– Hagyjatok már békén! – fakadt ki Mary. – Elég volt már ebből az egészből, nem vagyok szép és azzá sem tudtok tenni.

– Elég volt– emelte fel a hangját Lena, aki eddig csendesen hallgatott. – Alakítsunk át azt a cipőt, Mary te meg ne nyavalyogj és legyél kicsit bizakodóbb.

– Jó rendben – mondta Mary.

Fél óra múlva mindenki készen állt, hogy elinduljanak. Csendesen kellett kilopózniuk a kastélyból. Nem akarták, hogy Emily vagy Owen észrevegye őket, de arra nem gondoltak, hogy minden lépésüket figyelik. Minden lépésükről tudtak, de ezt kiruccanást nem akarta senki sem megakadályozni. Végül is mindenkinek szüksége van egy kis kikapcsolódásra.

***

Dylan fel alá járkált a parkban és idegesen vakargatta a karját. Tejfölszőke haját különös gonddal igazgatta a kívánt formára. Bódító kölnit használt, amiből csak egyetlen szippantás és az ember lánya rögtön az említett férfi karjaiba omlik. Méregzöld póló volt rajta, amin ezüstös felirat díszelgett és kiemelte teste kidolgozottságát. A fiú mindig is adott magára, természetesen származásából adódóan ezt követelte meg tőle a család, még akkor is, ha nem olyan szigorúan, mint hajdanán a Malfoy családban. Magas sudár termetét a hold sugarai kísérték. Szemeiben zavartság tükröződött. Olyan volt, akár egy ketrecbe zárt párduc, ami tulajdonképpen nincs messze az igazságtól.

Szíve hevesen dobott, szinte látni lehetett. Néha-néha a hajába túrt, ami persze cseppet sem vesztett fazonjából a varázslatnak köszönhetően. Mary járt a fejében. Úgy érezte ez az utolsó esély, hogy meghódítsa. Idegességében, már azon gondolkodott, hogy rágyújt egy cigire, de mivel ilyesmi nem akadt a közelben inkább elvetette a lehetőséget. Remegett a gyomra és még soha nem érezte magát ilyen rosszul. Még azt sem vette észre, hogy a lányok pillangókként suhantak el alig pár méterre tőle és azt sem, hogy a srácok megérkeznek mellé.

– Dylan öregfiú mi a helyzet? – vágta hátba a fiút Josh.

– Semmi – mondta idegesen a fiú és igyekezett kitérni a tiziánvörös Weasley fiú elől.

– Izgulsz? – kérdezte Ryan.

– Igen.

– Szerintem nem kell – vonta meg Adriano és megigazította fekete selyemingét, amit hanyag eleganciával viselt.

– Ez az egyetlen egy lehetőségem.

– Ugyan, dehogy – legyintett Josh a kapcsolatok önjelölt szakértője. – Ez csak egy lehetőség, hogy megkapd, és ha ez van akkor többnek is kell lennie. Szerintem vágd a képébe mit érzel aztán lesz, ami lesz.

– Josh, te olyan hülye vagy mint hat másik – csóválta meg a fejét Ryan. – Egy nőt nem szabad mindjárt letámadni.

– Te már csak tudod – vonta meg a vállát.

– Hmm akkor belejelenteném, kedves uraim, hogy Magdalena kisasszony immáron az én barátnőm, úgyhogy jaj annak, aki csak egy ujjal is hozzáér.

– Te és a húgom? – nézett döbbenten Adriano.

– Talán baj?

– Jaj, nem dehogy, csak még senkinek sem sikerült ép bőrrel, megúsznia azt, hogy közelebb kerülhessen hozzá. Gratulálok nektek!

– Köszi. Josh, kérlek csukd be a szád! – mondta Ryan és a bal öklével egy kicsit megütötte Josh állát.

Dylan nem figyelt senkire, hanem leült egy fatuskóra és kezeibe temette az arcát. Nehéznek érezte a fejét és olyan gyávának magát, mint még soha. Pedig rengeteg nőt szédített már meg. De egyik sem volt Mary és ez volt a gond. De mit csináljon? Rengeteg kérdés merült fel benne, amikre se választ se magyarázatot nem talált. Érezte, hogy ez egy cseppet sem lesz jó, de hát bele kellett vágni, különben soha többet nem tud megbocsátani magának.

– Dylan?

– Tessék – zökkent ki az álmodozásból.

– Kelj fel onnan! – utasította Ryan.

– Jól teszem, amit teszek?

– Hogy ott ülsz és bámulsz magad elé? – kérdezte Josh.

– Jaj, Josh, kímélj meg ettől minket– siránkozott Ryan.

– Szerintem – szólalt meg Adriano, aki eddig egy vén fának támaszkodva várta az indulást –, jól teszed, csak kelj már fel, és induljunk!

– Vadászatra fel – kurjantott egyet Josh és már hoppanált is.

***
Beesteledett, már csak a hold narancsos fénye és a csillagok pislákolása szolgáltak az egyetlen fényforrással. A fiataloknak szerencséjük volt, mivel a helyszínválasztás megfelelő volt és az időjárás is neki kedvezett. Egy árva esőfelhő sem volt a láthatáron, csupán a fákkal szegélyezett részen tűnt fel itt-ott néhány szentjánosbogár, amik csak emelték a hangulatot.

Az épület, ahol a rendezvényt tartották egy hatalmas teraszból és egy zsúfolásig megtelt aulából állt. A buli előtti pár percet a fiatalok a teraszon beszélgetve, iszogatva és ismerkedve töltötték. Andalító zene szólt bentről, de még senkinek sem volt kedve táncolni, pedig már a discofények is kigyúltak. Dylan és a srácok megérkeztek a helyszínre. Josh már neki is állt szétnézni és pár percen belül eltűnt a forgatagban. Ryan és Adriano összenéztek, majd megcsóválták a fejüket. Dylan pár mondatfoszlányból kihámozta, hogy a két fiú fogadást kötött, hogy Josh ma este hány pofont fog kapni.

Persze ez Dylant cseppet sem érdekelte, inkább a Maryt kereste szemével, de nem látta őket. Viszont más lányok, nagyon is felfigyeltek a tanácstalanul bolyongó fiút. Egyik szőke lány, kiszemelte magának Dylant és elhatározta, hogy megszólítja. Jelentőségteljes pillantásokat váltott barátnőivel, majd kis szájfényt tett fel és rövid fehér szoknyájában, kecses léptekkel, kihívó pillantásokat küldött a fiú felé, aki természetesen észre sem akarta venni.

– Szia! – köszönt neki a lány.

– Hello! – vetette oda Dylan, de nem különösebben érdekelte a dolog.

– Lea vagyok és te?

– Bocs, mit kérdeztél?

– A nevedet– mosolyodott rá a lány és rátette a kezét a fiú mellkasára.

– Dylan.

– És honnan jöttél?

– Figyelj, Lena!

– Lea – vágta rá a lány egy kicsit mérgesen.

– Mindegy. Szóval most nem vagyok ismerkedős hangulatban.

– Hogyhogy? Fájdalmas szakítás?

– Úgy valahogy.

– Ugyan, édes, majd én segítek neked.

– Köszi, nem kell.

– Na, hadd segítsek! – rimánkodott a lány.

– Mit nem értesz abból, hogy szállj le rólam? – emelte meg a hangját a fiú.
– Olyan bunkó vagy– mondta lány és elviharzott.

Dylan nevetett egyet a durcás lányon, majd észrevette azt a nőt, akit eddig keresett. Soha nem látott ilyen érzéki és gyönyörű jelenséget. Elegáns fekete szandál, kecses napbarnított lábak, türkizkék spagettipántos ruha és egy smaragdzöld ezüstláncon függő pillangós medál volt a nyakában, ami kifejezetten tetszett Dylannek. Hosszú, göndör, fekete haj, finom leheletnyi arcvonások, s egy kevés smink, ami kiemelte olajzöld szemeinek csillogását. S az a mosoly, megigéző és csábító.

A fiatal varázsló még soha nem volt ennyire rabja egy tüneménynek, amitől a lélegzete is elakadt. Mary volt ez a gyönyörű lány, akit csak most látott igazán. Mintha egyszeriben tündérré változott volna. Dylannek olyan részegítő volt ez a látvány, hogy teljesen elvesztett mindent, ami a valósághoz fűzte és egyedül a lányt figyelte. Oda akart menni hozzá, de akkor belépett a képbe egy fekete hajú fiú. Valamit belesúgott a lány fülébe, aki mosolyogva bólintott majd a fiú átkarolta és táncolni kezdtek.

Mary sugárzott és élénk beszélgetésbe kezdett a fiúval, miközben az egyre erősebben szorította magához és a lány derekáról a popsijára vándorolt. Dylanben eddig is pislákolt a féltékenység, de most lángra gyúlt, amikor meglátta, amit szíve hölgyét egy srác simogatja. No az meg olaj volt a tűzre, amikor a lány tiltakozni kezdett. A fiú mérge és féltékenysége olyan volt akár egy pusztító vihar. Mintha a világ összes mágiáját és erejét összegyűjtötte volna.

Azonnal odafurakodott a tömegben a kis párocskához. Mary meglepetten pillantott a fiúra aki úgy tajtékzott, hogy meghűlt az ereiben a vér. Dylan nem figyelt a lányra, csupán a srácot ragadta meg és egy pillantással elnémította, természetesen varázslattal, aztán kivonszolta a helyiségből az utcára. Az ég Dylan érzéseit tükrözte, esőfelhők tarkították az eget és mennydörgések kísérték a fiú dübörgő szavait.

– Mi a francot képzelsz magadról?

– Nyugi, öreg – próbálta nyugtatni a fiú Dylant.

– Ha még egyszer hozzányúlsz Maryhez én esküszöm...

– Nem történt semmi – védekezett.

– Ne akarj átverni!

– Nyugi, haver.

– Fogdostad.

– Dylan, nyugodj már meg nem történt semmi – szólt közbe Mary.

– De láttam, hogy fogdosott.

Aztán Dylannek teljesen elborult az elméje. Neki esett a srácnak, akinek természetesen sokkal összeszedettebbek voltak a mozdulatai és a feje is tisztább volt. Dylan olyan volt akár egy felbőszült bika. Úgy rontott rá ellenfelére, mint egy őrült. Birkóztak és megpróbálták megütni a másikat. Aztán egy jobb horog és Dylan vérző orral terült el a földön. Mary a szája elé kapta a kezét, majd odafutott hozzá.

– Haver nyugodj meg ok. Viszlát csajszi– intett a srác, majd visszament a többi bulizóhoz.

– Jól vagy? – kérdezte a lány és nekiállt letörölni a vércseppeket.

– Aha – mondta és nyugodtan, bűnbánóan ült a földön.

– Tartsd ezt oda az orrodhoz! – szólt a lány. Pár könnycsepp és pár esőcsepp folyt le az arcán. – Úgy aggódtam érted.

– Ugyan miért? – kérdezte a fiú egy fintorral az arcán.

– Mert... a barátom vagy és már kislánykorom óta ismerlek. Neked ez nem elég?

– De igen... vagyis nem, nem elég. Nekem nem ez kell.

– Akkor mi?

– Az, hogy szeress.

– De szeretlek.

– De nem úgy ahogy én szeretném. Tudod, hülye voltam és azt is, hogy késő volt mire rájöttem, mindig is téged szerettelek, már késő volt. Addig vakon jártam, ameddig és nem vettelek észre, pedig te ott voltál mellettem, mindig ott voltál. Meg tudsz nekem valaha bocsátani?

– Igen – mondta Mary és elmosolyodott.

– Tényleg?

– Igen.

– Igazán?

– Igen.

– Szívből?

– Persze, de nem lesz ez már elég?

– De. Mary?

– Tessék.

– Szeretlek– mondta Dylan és közelebb húzta magához a lányt.

Eleredt az eső és hamarosan mindketten csurom vizesen egymáshoz közeledve. Dylan könnyedén átölelte Maryt és végigsimította a hátát. Orrát finoman a lányéhoz dörgölte, majd finoman, óvatosan megcsókolta a cseresznyepiros ajkakat.

Mary egész testén átfutott a remegés. Igen erre volt szüksége Dylan közelségére és a csókjaira sóvárgó ajkait többé nem akart tiltakozni. Szenvedélyesen csókolta tovább a fiút, aki egy pillanatra meglepetten kinyitotta a szemét, majd megvonta a vállát és belemerült a csókba. Majd mikor megálltak levegőt venni. Dylan puszikat adott Mary arcára és nyakára. Nagyon boldog volt, most mintha minden a helyére került volna. És mindketten így érezték jól magukat. Együtt és boldogan. Órákig ölelték egymást a zuhogó esőben, nem törődve azzal, hogy megbetegszenek.

A cseppek kopogtak a közeli műanyagtetőn, ami megnyugtatónak hatott. Az eső enyhülést hozott a nyár forráságában sínylődő tájra, a környék növényei végre felfrissülhettek és újra tündökölhettek valódi szépségükben. A csupasz repedezett kemény föld szomjazva itta be a friss vizet. A mennydörgés egyre távolabbinak tűnt, s a vihar kezdett elülni. Lágy szél lengedezett, s megkezdte a felesleges víz felszárítását. Az eső kezdett alábbhagyni, majd elcsendesedett.

hozzászólások: 0