21. fejezet
Boldog napok

Az enyhülés hozó vihar után újra kisütött a nap, de egy percig sem kímélte a pocsolyákat, olyan erőszakosan próbálta őket felszárítani, mintha bántották volna a szemét. A levegő igencsak párás volt ezen a reggelen. A park füve még harmatos volt és csillogott a napfényben. Egy éneklő rigó hangja hallatszott, ami egy hatalmas fenyőfa ágán ült és tekingetett körbe a parkban, ahol egy szőke hajú lány haladt keresztül. Lába kicsit vizes lett a harmattól, de őt ez cseppet sem érdekelte. A vidám reggeli szellő vigasztalóan simította végig az arcát, de most ez sem segített.

Nehéz volt a szíve, hogy mitől arra egyszerű volt a válasz: a viszonzatlan szerelem. Mardosta a lelkét és kilátástalan volt számára az élet. Fájdalma olyannyira túlcsordult benne, hogy szükségét érezte egy kis megnyugtató egyedüllétnek. Ezért sietett az erdő mélyén lévő tóhoz.

Hosszú, fehér ruhában volt és fehér tornacipőben, amit a tóhoz érve levetett. Ám nem vette észre, hogy egész úton követte egy olasz fiú, aki Adriano névre hallgatott, aki maga sem tudta miért követi a lányt. Belelógatta lábait a hideg vízbe, kicsit felhúzta a szoknyáját nehogy vizes legyen, majd hátra hajtotta a fejét és hatalmasat sóhajtott. Arcán könnycseppek jelentek meg.

Adriano szája tátva maradt, és a hátán végigfutott az a kellemes bizsergés, amit mindig érzett, amikor Vittoria közelében volt. A lányt észvetően gyönyörűnek találta és azt kívánta, bárcsak a karjai közt tudhatná, ha lágyan megsimogathatná azt az angyali arcot, amire most a fájdalom ült ki. Szívébe markolt a látvány, amitől nem tudott megszabadulni. Mitől szenved ennyire? Nem tudta és még a leghalványabb sejtése sem volt.

Adriano nem bírta megállni, hogy közelebb ne menjen. Már a parthoz közel járt, amikor a lányt hirtelen megragadta valami. Ijedten sikított fel, majd elvesztette egyensúlyát és beleesett a vízbe. A varázsló azonnal utána ugrott. Hideg volt a víz és szinte marta a bőrét, a sok hínártól alig látott valamit, de nem adta fel. Pálcájával bevilágított és amikor észrevette a támadót küldött pár kábítóátkot a furcsa lényre. Vittoria kapálózva próbált feljebb jutni, de az ijedtség még jobban hátráltatta.

A lány erős karokat érzett a derekán, majd a fiú egyre feljebb és feljebb húzta, hogy minél előbb levegőhöz juthassanak. Fuldokolva kaptak a levegő után. Vittoria erősen köhögött, s miután Adriano kihúzta a vízből, sírni kezdett.

– Kérlek, ne sírj! – mondta a fiú és gyengéden átölelte.

– Ne haragudj, csak nem tudom abbahagyni.

– Nincs semmi baj– szólt a bársonyos hang, amiben oly sok volt a melegség és a féltő szeretet.

– Köszönöm.

– Ugyan micsodát?

– Hogy megmentettél? – szipogta a lány, majd újra eltorzult az arca és tovább hullajtotta könnyeit. S nemcsak az ijedtség miatt.

– Igazán nincs mit köszönnöd, mással is megtettem volna ugyanezt.

– Tudom – suttogta a boszorkány, és kitörölt néhány könnycseppet a szeméből.

– Rendben vagy?

– Igen.

– Akkor jó – mosolyodott el a fiú, majd elővette a varázspálcáját és pár hasznos varázsige után, már mind a ketten száraz ruhában ültek a fűben.

– Mi voltál olyan szomorú?

– Nem akarok beszélni róla – csuklott el a lány hangja, összehúzta térdeit, s átölelte azokat, vizes szőke haja pedig az arcába hullott.

– Pasi ügy ugye?

– Igen – sóhajtott a lány.

– Nem ismerem az ilyen eseteket, még sosem jártam pasival – mondta nagy komolyan a fiú, végül mind a ketten elnevették magukat.

– Álomszép a mosolyod.

– Gondolod? – kérdezte a lány.

– Igen. Tudni akarod mit szeretek még benned?

– Nem.

– Mindent. Csak kár, hogy nem lehetsz az enyém.

Azzal egy gyors csókot lehelt Vittoria halványpiros ajkaira, s a következő pillanatban már nyoma sem volt. A lány úgy ült ott a tóparton, mint akit valami áramütés ért. A zavartságán nem kerekedett felül. Ajkai égtek a csóktól, lelkét a boldogság szikrája lángra lobbantotta. Lehunyt szemmel újra átélte aztán újra, nem tudott betelni az érzéssel. Adriano vizes haja, a csillogó szemei.

A fiú sietős léptekkel hagyta el a tisztást. Olyan erősnek érezte magát, mint még soha, mintha az univerzum minden energiája belé áramlott volna. Futni kezdett amilyen gyorsan csak tudott, s közben animágusi képességeit felhasználva hiúzzá változott.

***

Magdalena és Ryan kézen fogva sétáltak az erdő szélén, amikor Adriano elviharzott mellettük. A lány meglepődve nézett barátjára, akinek szintén nem volt semmi ötlete, hogy mi történhetett.

– Bátyus, mi történt veled? – kiáltott utána Lena.

– Semmi – válaszolt a fiú és megtorpant egy pillanatra. Kezdeti öröme elpárolgott és újra szomorúnak érezte magát, amiért Vittoria nem lehet a barátnője, vagyis ő ezt így gondolta.

– Tudom, hogy van valami, áruld el! – utasította a húga.

– Nincs kedvem erről beszélgetni – zavartan Lenára nézett.

– Jól van, de nem úsztad meg ennyivel. Csak egy kis haladékot kapsz.

– Oké, oké – legyintett a fiú majd tovább állt.

– Mi baja lehet? – kérdezte Ryan.

– Fogalmam sincs, de azt hiszem, nő van a dologban. Máskülönben nem viselkedne így.

– Igazán? – vigyorgott Ryan és magához húzta barátnőjét.

– Igen – mosolyodott el Magdalena is és csillogó tekintettel nézett a fiúra.

– Boldog vagy? – kérdezte, majd végigsimította a lány arcát.

– Nagyon. Még sosem voltam ennyire boldog.

– Én sem.

Ryan lágyan megcsókolta Magdalenát, aki cseppet sem tiltakozott ez ellen, miért is tette volna, hiszen mindig egyfajta édes érzés kerítette hatalmába, amikor a fiú ajkai az ö ajkaihoz ért. Éveken át bújt a könyvek mögé és elzárkózott a valóság, no meg az érzései elől. Félt helyet adni ennek az érzésnek, de amikor megtette boldog lett.

És most ahogy a csókok és ölelések tengerében fürdött, nem létezett számára más csak Ryan és a szerelmük. Annyi minden vált most feleslegessé és annyi más nagyon fontossá. Tudta, hogy még tanulnia kell a szerelmet, de biztos volt benne Ryan mindig mellette lesz. Lágyan ölelte át, mikor ajkaik egy sóhaj kíséretében szétváltak. A lány becsukta a szemét és hallgatta, ahogy a közeli fák lombjai lágyan susognak a lenge szélben.

Az idillt léptek zaja zavarta meg. Mindketten az eredi út irányában néztek, amin Vittoria haladt végig. Hajából még mindig csöpögött a víz, de látszólag nem érdekelte. Gondolatai elkalandoztak vissza ahhoz a pillanathoz, amikor Adriano megcsókolta. Olyan volt, mint egy holdkóros, nem figyelt senkire és semmire. Nem tudta felfogni, hogy az csókolta meg, aki már a találkozásuk első percétől kezdve tetszett neki és azóta reménytelenül szerelmes belé. Még mindig remegett, még mindig érezte a csókot, amit az egész világot megfordította benne.

– Mi történt? – kérdezte Ryan.

– Sziasztok! – mondta révedezve a lány és megállt egy pillanatra. Magdalena és Ryan egymásra néztek, és ugyanazt a diagnózist állították fel, mint Adriano esetében.

– Valami baj van? – kérdezte Magdalena aggódva.

– Nincs.

– Akkor mitől vagy ilyen fura?

– Megcsókolt – mondta álmodozó hangom, és továbbindult.

– Kicsoda? – kérdezte Ryan, de választ már nem kapott.

– Biztosan a bátyám volt – válaszolta Lena.

– Gondolod? – kérdezte meglepetten.

– Csak rájuk kell nézned és meglátod – nevette el magát a lány.


***

Mary Dylan szobájában múlatta az időt, lustán hasalt el a nagy baldachinos ágyon. Egy könyvet olvasott éppen, amiben a házi dolgozathoz keresett pár dolgot, közben pedig Dylan párnáját szagolgatta, ami még őrizte a tejfölszőke szívtipró édes illatát. Az oldalára fordult és a fejét támasztva lapozott egyet a könyvben, majd ásított egyet.

Eközben Dylan alattomosan mögé settenkedett, és megcsiklandozta a lány hasát. Mary felnevetett majd odébb húzódott, hogy megmenekülhessen Dylan elől. De a művelet nem sikerült úgy, ahogy ő szerette volna, ám az sem volt rossz. A fiú ravaszul elkapta a kezeit és lenyomta, majd egy szenvedélyes csókkal jutalmazta kedvesét. Aztán elengedte, hagyta, hogy Mary felkeljen, majd ő maga elnyúlt az ágyon.

A lány Dylan mellkasához simult, és azt gondolta egész életét képes lenne így leélni. Mosolyogva nézett a szürke szemekbe, amik olyannyira beszédessé váltak és megengedték, hogy végre belelásson a fiú szívébe. Szerelmet látott, égő, vad szenvedéllyel lángoló szerelmet. El sem hitte, hogy ez mind valóság. Vele történik ez a csoda, és megérte annyi évig várni rá.

A fiú minden egyes érintéstől Marynek finom, kéjes bizsergés futott keresztül a testén, szíve hevesen dobogott és átadta magát a szerelemnek. Megszűnt az ellenállása és nem fél szeretni sem. Dylan végre meglátta az igazi boldogságot a lány szemében, amit ritkán látott.

– Miért nem megyünk egy kicsit sétálni? – kérdezte Dylan, majd kisimított egy hajtincset a lány arcából.

– Most ne, meg kell csinálom a bűbájtan házi dolgozatot.

– Még mindig nem csináltad meg? – hüledezett Dylan.

– Nem. Miért te igen?

– Oh, én már nyár elején megcsináltam.

– Te? – döbbent meg Mary.

– Igen, én. Nem értem, miért vagy úgy meglepődve – csóválta meg a fejét a fiú.

– Mondjuk azért, mert tőlem szoktad elkérni?

– Az csak a látszat, nem akarok strébernek látszani, meg kell tartanom a híres mardekáros szívtipró pozíciómat.

– Áh, és most, hogy barátnőd van, milyen szerepet akarsz játszani?

– Nos, a jóképű elérhetetlen mardekárost – nevetett a fiú.

– És ki gondolja rólad, hogy jóképű vagy?

– Hmm, lássuk csak: mindenki?

– Ez nem igaz.

– Te sem tartasz jóképűnek?

– Nem – nevetett a lány, majd összeborzolta a tejfölszőke tincseket.

– Nem hiszek neked.

– Pedig jobb, ha elhiszed – nevetett a lány, majd megcsókolta.

– Hagyjuk a témát, inkább gyere velem sétálni vagy nem is tudom – kacsintott a fiú és végigsimította a lány combját. Mary rosszallóan nézett rá, megcsóválta a fejét, majd így szólt:

– Jó akkor menjünk sétálni, ezt meg egyelőre verd ki a fejedből, mert amíg nem tudom, hogy ez mennyire lesz komoly addig nem akarok semmi ilyesmit. Ugye értesz?

– Igen, értelek, hidd el tudok várni! – mondta a fiú és gyengéden megcsókolta a lányt.

***

A nap melegen sütött a kék égbolton, amit egy árva felhő sem takart be. Remek idő kínálkozott egy kis napozásra, amit Carmen Vertha ki is használt. Felvette a piros bikinijét, ami természetesen mindent megmutatott dekoratív idomaiból. Imádta napsütést, de eddig még nem volt alkalma napozni. Hiányzott már neki egy kis nyugalom, ezért keresett egy nyugalmas, lehetőleg a többiektől távol lévő helyet.

Majd néhány újsággal felszerelkezve elhelyezkedett a nyugágyon és élvezni kezdte a nap melegét. Közben nem olyan messze Josh sétálgatott, aki nagyon unatkozott, mivel minden barátja el volt foglalva valami olyasmivel, ami őt rettenetesen untatta. Szerelem, morgott magában, de szíve legmélyén ő is vágyott erre az érzésre.

A nagy gondolkodás közepette tekintete a nyugágyon elnyúló lányra téved, aki igencsak szemrevaló volt ebben az öltözékben. Josh szája mosolyra húzódott, majd az előbbi gondolatokat valami más hessegette el, hogy pontosak legyünk egy gonosz ötlet fogant meg agyának fondorlatokban gazdag tekervényeiben.

Mivel a nyári nap életet adó fénye túlságosan is erősen és ragyogóan sütött, szinte meg lehetett sülni a forróságban. Josh nagyon is szívén viselte Carmen sorsát és úgy gondolta megteszi neki azt a szívességet, hogy nem hagyja elhervadni. A közelben hihetetlen módon éppen volt egy kút, amiből természetesen jéghideg vizet merített egy jókora vödörbe és persze picit le is öntötte a fehér pólóját.

George, Fred és Leslie bácsikái annak idején, amikor még kicsi volt kitanították a lopakodás minden fortélyára és erre most nagyon nagy szüksége volt. Tehát a mi tiziánvörös lopakodó, sunyi főhősünk halálos csendben közelítette meg az olasz szépséget, majd egy tökéletes, remekbe szabott mozdulattal Carmenre öntötte az összes vizet.

A lány először néma sikolyra nyitotta a száját. Nagyon megrázó volt számára ez az élmény, mivel nem mindennap öntenek az emberre egy vödörnyi vizet. Irtó mérges lett, már egy ideje tudvalevő, hogy nem igazán értik meg egymást Josh-sal. A fiú tisztában volt azzal, most a saját sírját ásta meg. A lány szemei gonoszan megvillantak. Előkapta a pálcáját és azonnal Josh után szaladt.

– Most megfizetsz mindenért – kiáltotta és elvégzett néhány varázslatot, aminek eredményeképpen egy jó adag hideg víz ömlött Josh nyakába.

– Ez rohadt hideg – nyafogta a fiú.

– Amit én kaptam az nem volt hideg?

– De.

– Csak visszakaptad, amit nekem adtál – vonta meg a vállát a lány és mint, aki jól végezte a dolgát elindult volna vissza, amikor a fiú kezei a derekára kulcsolódtak.

Beleremegett az érintésbe, nem is értette miért, de arra fogta, hogy a hátához simuló fiú vizes inge miatt borzong így. Joshnak fogalma se volt mit tesz, és úgy gondolta nem is érdekes, elég ha az ösztöneire és szívére hallgat. Egyik kezét finoman végighúzta a lány bal karján, majd kicsit közelebb hajolt a lányhoz és a fülébe suttogott:

– Olyan gyönyörű vagy.

Carment minden ész érve elhagyta és teljesen elgyengült. Rózsaszín köd úszott körülötte és olyan könnyűnek érezte magát. Tagjai teljesen ellazultak és hagyta, hogy Josh maga felé fordítsa. A lányt hirtelen zavarni kezdte, hogy csupán egy fürdőruha van rajta és fázósan húzta össze maga előtt a kezeit. Nem mert a fiú izzó szemébe nézni. Eddig soha nem okozott neki gondot egy fiúval sem beszélni vagy akár kacérkodni, de most egy csapásra minden valahogy másnak tűnt.

Josh finoman felemelte a lány állát, hogy belenézhessen a ragyogó barna szemekbe. Lassan közelebb hajol hozzá. Már érezték egymás lélegzését, szívük hevesen dobogott és vágytak egymásra. Mikor ajkuk egymáshoz ért szinte lángoltak belül. Szédültek, és megszűnt körülöttük minden. Csupán ebben a pillanatban ők ketten léteztek és semmi más. Nem bírtak betelni ezzel az érzéssel, ami olyan elsöprő volt, mint semmi más. Tisztító tűzként járta át a lelküket, és eltörölt minden rosszat, minden fájdalmat és a régi szeretők emlékét. Vágytak egymásra nagyon is és hiába ellenségeskedtek, de ez többé nem állhatott útjukba.

Azt kívánták bár ne múlna ez a pillanat és örökké így maradhatnának. Egy édes csók volt ez ajkaik érzéki tánca és most ez jelentett számukra mindent. A könnyed mámorban úszva ölelték egymást, olyan volt ez, mint egy álom, de mindketten tudták, hogy ez a valóság. Talán ez az igaz szerelem vagy egy elsöprő vágy, ami csak pillanatokig tart?

"– Ha ily szentséges oltárt meggyalázok gyarló jobbommal, bűnömért vezeklek.
Ím ajkam, e két piruló zarándok, letörli csókkal rút nyomát kezemnek.
– Kegyes zarándok, ujjaid ne sértsd meg! Simításod csak buzgóság adója.
Ha jámbor ujjak szent kezéhez érnek, hívek borulnak össze tiszta csókra.
– Hívőnek s szentnek nincs e ajka erre?
– Azért van az, hogy szent imával esdjen!
– Engedd, hogy ajkam, ujjaim kövesse, imámra hajt s nehogy kétségbe essen.
– A szent nem mozdul, bár imára hajt...
– Ne mozdulj hát, míg hálát mondd ez ajk.
/Rómeó megcsókolja Júliát/
Szent ajkadtól megtisztul vétkes ajkam.
– De ajkamon van akkor most a vétked.
– Ajkam édes vétke, ott ne hagyjam, add vissza hát."

(Shakespeare: Rómeó és Júlia)

hozzászólások: 0